Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?

Az Ősvigasztalás – mint a pályakezdő író alkotása – meglepően jó teljesítmény. Formája szerint majdnem egyedül álló színműve Tamásinak. A cselekmény menetének megfelelően hajlékony, szinte jelenésenként változó. Az antik dráma és a középkori misztériumjáték építő módszerét a későbbi parasztdrámák cselekményformáló fogásaival és a formabontó avantgárd színház megoldásaival elegyítve próbál új minőséget teremteni.

Már a „Megelőző játék” sem a klasszikus prológ mechanikus másolata: a szereplők egyenkénti bemutatása helyett koncepcionális problémára irányítja a figyelmet. Székely népballada körvonalai sejthetők az őszi alkonyat kimerevített életképeiben. Az esti harangszó imára késztet, de nyugtalanító a szakadozása. A készülő tragédia előszele kél, kísérteties légkör érezhető.

Kispál Jula – a fiatal lány – ügyetlensége, a leejtett virágcserép és a pipa kettéhasadása babonás félelmet jelez. Aki nem hajlandó odaadni nevelt leányát – Julát – a kérőnek, Botár Márton apai határozottsága, majd közömbössége oldja a feszült hangulatot, a szerelmi bánattól elűzött legény – a csendőrök közé állt Gálfi Bence – keserű állapotát jellemezvén. („Nem országos a baj… A szú rágj a fát, ne a vasat.”) Csúfolódó színfolt Gálfi búcsúja is – a temetőből hozott, hulló virágokkal. Szentségtörő gesztus, hogy a cigányok a „Circumdederunt” dallamára húzzák a kesergőt. Csak Jula sír, zokog a muskátlira borulva.

Az első és második felvonásban alkalmazott monológokat az események fölgyorsulása követi, föl-fölizzó párbeszédekkel. Mindez aránytalanságokat szül, a kuszaság látszatát kelti, de a szaggatottság szándékos írói fogás: a hősök belső zaklatottságát tükrözi. Hagyomány és haladás hol ellentétes, hol egymást támogató erőinek küzdelme vonul végig az Ősvigasztalás látomásokban kitáruló, szertartásosan megnyilvánuló, majd a külvilág kíméletlen beavatkozásával, értetlen ellenkezésével „a huszadik századot bevezető” jelenetein.

Csorja Ádám meghagyás szerint elégeti bátyja, Ambrus holttestét, s hamvát egy fazékban hordozva áldoz emlékének. Ezt a kegyeleti eljárást – a kereszténység felvétele előtti időkből átmentett népszokást – a századforduló táján nemcsak egyházi, de világi törvény is tiltotta. A tilalmat megszegő „vadembert” ráadásul a testvérgyilkosság bűnével vádolják, mert a zivatar elől menekülő vadásztársaság egyik tagja – a községi jegyző – gyanút fogott, és a heves összetűzés után följelentette Ádámot.

A drámai történetbe két nemzedék felemás világnézete ágyazódik be. A huszadik század szellemi fejlődése felől nézve fölöttébb anakronisztikus világ az, amelyben a Csorja fivérek élnek. Az Ősvigasztalás fő forrásául azonban a „nép ajkán virágzó” történelem szolgál, amely Tamási Áron számos korai novellájának, a Lóvér-nek és a Föld emberé-nek is nosztalgikus szemléleti alapját képezi.

Egy magtalan székely nemzetség pusztulásának, kihalásának drámája az Ősvigasztalás, kicsit a görög sorstragédiák hőseinek bukásához hasonlóan, akik eleve magukban hordják végzetüket. (Ambrus: „Ó, mit vétettem ellened, föld?!” – „Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk.” Ádám: „Igende máshol nem találnánk a halálra.”)

Amíg azonban az utolsó Csorják mereven ragaszkodnak az „Idők elejéig” visszanyúló történelmi hagyományhoz, a hun-magyar rokonság s Csaba királyfi regéihez éppúgy, mint a pogánykori ősvallás legfőbb elemeihez, addig az utánuk jövő, új nemzedék inkább az öregek „áldott szavaiban” gyönyörködik, és a nép erkölcsi igazát bizonyító mesék, legendák világához, mintsem a pogány szokásokhoz akar hű maradni.

A fiatalok érzik a régi szellemi értékek megőrzésének és továbbadásának fontosságát, a székely ember „veleszületett hitének” varázsát, de tudják azt is, hogy az új század gyermeke nem zárkózhat el a rohamos civilizáció elől. Csorja Ambrust, a nomád életmódot folytató „árva táltost” kivételes, de „nem e világra való” emberként kezeli bíró komája is, s Dénkó – a hajtólegény – „a papnál is szebb szavút” becsüli személyében. „Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége” – emlékszik rá a szomszédból átjárogató Jula, akit megdöbbent Ádám halottégető szándéka, de azért segít neki a máglyarakásban.

Az új nemzedék tagjai – ha a messzi, ködös múltra tekintenek is vissza párás szemmel – nem a régi szokásoknak hódolva kívánnak élni, hanem a jelen igazságtalanságai ellen lázadoznak. Ezt teszi részben Csorja Ádám is, aki „szántszándékkal szakadt ki” a „megromlott új világból”, s erkölcsösebbnek véli bátyja életelveit és pogány hitét, mint üldözőinek törvényvédő hatalmát. Míg élt Csorja Ambrus, nem sokat törődtek vele, s holtában „egyszerre becsüs lett”. Félelmetes erő, akit nem hagyhattak megtorlás nélkül az urak. S végül az író Dénkó ajkára adja az előremutató szót: „Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal.”

Tamási már tudja, amit hősei nem tudhatnak, hogy a kettős kötöttség dilemmájából nincs más kivezető út, mint a demokratizmus útja: szembefordulás a kisemmiző, elnyomorító úri világgal. Ádám számára a hit a becsületes élet záloga. Egyetlen vagyona a tisztesség. Nem térhet ki azonban a szorító környezet támadásai elől úgy, mint a bátyja. Bár nem tud teljesen szakítani a Csorják szellemi örökségével, nem a hódító ősök hatalmát hirdeti, hanem a harag és a gyűlölet helyébe a szeretet törvényét, a népek közötti megbékélés szellemét helyezi. Fia születéséről álmodik, s olyan országról, amelynek „határa nem lesz”, csak a nap fénye fogja beragyogni.

A bujdosók „napáldó” áhítata vezérli őt: „Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása” – magyarázza a vele együtt bujdosó, fegyveres kísérőjének, Bencének.

Attitűdjét még jobban megvilágítja a halottsirató jelenet, Botárral. A dogmákat elvető, maga formálta hitelvekhez igazodó, plebejus vallásosság megnyilatkozása ez. A rögtönzött, közös litánia az „Ősigaz Isten” dicsőítéséből, valamint a szétszóródás elleni küzdelem fohászaiból áll össze. Az Erőnek, Fénynek istenét dicsérik, aki megteremtette a Földet, s ezáltal szabályozta be a világot. A szegények istene ő, aki „szernyű szép” világot alkotott, s könyörületes is: „nem gyötri hosszú élettel az embert”. S amíg „népük megtartóját” és „az idegen nemzetek barátkoztatóját” áldják, önmagukat siratják. (Ádám: „Hogy a hírünk el ne vesszen.” Márton: „Hogy a hitünk el ne vesszen.”)

A természettel szoros kapcsolatban álló emberek panteisztikus szemléletének nyomai is felfedezhetők bennük: szembenézés a halállal, amely megnyugtató, s kifakadás a természetfölötti szellemektől származó, megalázó emberi szenvedések miatt. A keresztények istenét tagadó dac, a pogány vér kiütközése ez: „ha tétlenül tűri az Isten sorsunk balra fordulását, akkor mi is megtagadjuk őt”.

Botár az Ambrussal eltöltött gyermekkort idézi fel sirató szavaival. Csínytevéseiket, gyümölcslopásaikat, madarászásaikat, diák- és inaséveiket – szabadság utáni sóvárgásaikkal, hazavágyódásaikkal. Ádám pedig a maga puritán kívánságaival toldja meg a régi bibliából olvasott imát. A pogány és a keresztény rítus mozzanatai szinte egybemosódnak. A tűzre csurgatott vér nemcsak a barbárkori szokás, de a „férfiakul siratás” szimbóluma is. A katolikus szertartásból ismert, „Ments meg, Uram, minket az örök haláltól” kezdetű gyászéneknek itt sajátos akusztikája van: nem vigasztal, hanem elborzaszt a végítélet „rettenetes napjára” figyelmeztető sugallatával.

A törvényszéki nyilvános tárgyalás pedig, amelyre a falusi férfiak és asszonyok közül sokan hétköznapi öltözetben és a városban vásárolt portékáikkal vonulnak be, s ahonnét a székely életkedv, derű mulattató pillanatai sem hiányozhatnak, azt a nagy távolságot mutatja meg, ami az urakat a néptől elválasztja. A nép tüntetően áll fel, de lefojtott szívvel, némán ül le. Nem oly öntudatos erő, mint amilyennek írója szeretné látni, s amilyennek későbbi színműveiben formálja meg.

Az Ősvigasztalás népe kedélyes, minden csínyre friss közösség – amíg le nem intik s meg nem félemlítik. Magárahagyatottságában akaratos, konok. Nagy értékek lappanganak benne, legjobbjait „az ész kínozza”, s titokzatos szálak fűzik a havasi tájhoz. A vérét csapoló, energiáit pazarló nép ez. A vadonban élők a falusiaknál is elmaradottabbak; a bajok okát a „bűnös városban” látják. Nagy tévedés volna azonban kiélezett városellenességet (s kivált „romantikus antikapitalista” tendenciát) vélni az író részéről is, mint ahogy néhány kritikában (például Szőcs István cikkében) megfogalmazódott.

Csorja Ádám nem ismer el egyetlen „földi bíróságot” sem, csak a maga lelkiismeretére hallgat. A bírákat is zavarba ejti makacs hitével és merész kérdéseivel, amelyekre a nép ad feleletet – többnyire köztudott igazságok hangoztatásával. De a tanúkat sem sikerül rávenni arra, hogy megtagadják Csorja Ambrus szellemi hagyatékát. Botár Márton – az egyik koronatanú – legendává növeszti a „külön istent tartó” testvériségét: „Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak.” A községi jegyző – Szeredai Szándék Lajos – körülményesen előadott vádjainak nagy része a bírák szemével nézve, emberismeretén átszűrve is nevetségesnek bizonyul.

Csorja Ádámot – kellő bizonyíték hiányában – felmentik a gyilkosság vádja alól, de a törvény megszegéséért és testi sértésért tízhónapi elzárásra ítélik. Földije – Gálfi Bence – azonban nem az enyedi tömlöcbe kíséri, hanem megszökteti. Az erdőpásztor fiából lett csendőr szíve is a szegényekhez húz, bár urat játszó, randalírozó részegségében a fél falut kiirtaná.

A további események – a szerelmi féltékenységből következő, véletlen emberölés, valamint Gálfi bűnhődése – már bármely parasztdráma konfliktusai lehetnének. A befejezést azonban csak Tamási írhatta meg – úgy, ahogy a „Megelőző játék”-kal sejtette. A hátborzongató játszmában a lány, Jula a vesztes, aki a „felkelő nap” lehetett volna, de „két mohás kő között” senkié sem lehet már.

Ha az Ősvigasztalás-t létdrámának fogjuk föl, amelyben a születés a halállal, a szerelem az ölni tudó féltékenységgel, a magtalanság az utódteremtés kívánalmával együtt jelenik meg, a földön fekvő, halott Ádám körül vad táncba kezdő fiatalok felszabadult örömét sem érezzük természetellenesnek. Az ember ősi, barbár ösztöneire vall ez is, meg arra, hogy „nincs vég semmiben”, az élet megy tovább, bár egyre keservesebb tapasztalatokkal. A táncolók fölriadnak még a klarinétos megálljt parancsoló fölkiáltására: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!” – és Botár mellé húzódva néznek a bizonytalan jövőbe.

Az időnek nagyon fontos szerepe van a Tamási-drámákban. Itt az események szűk időhatárok között zajlanak le, de évszázadok, sőt évtizedek múlásában kell gondolkodnia annak, aki az Ősvigasztalás legbensőbb lényegéig akar eljutni. Nem csoda, hogy ennek a drámának a színpadra vitele sok fejtörést okozott. Fél évszázad múltán, amikor a kézirat előkerült, több kísérlet történt – s nem jelentéktelen sikerrel – a megközelítően pontos értelmezésre, elkerülhetetlennek vélt dramaturgiai és egyéb változtatásokkal.

A színházi rendezők a misztériumjátékok keretébe próbálták befogni a szerteágazó cselekményt, a sejtelmes látomások és a közvetlen paraszti élet, havasi fények-árnyak egymásba olvadó színeit. Ehhez nagyszabású, jelképekben táguló és könnyen mozgatható színpadképet kellett terveztetni. A „mögöttes” tartalmat jól érzékeltetni, az áttűnéseket megoldani a legnehezebb művészi feladat, szinte mindegyik Tamási-mű rendezésének fogós kérdése ez. El kell fogadtatni a rendkívül intenzív, több rétegből összegyúrt nyelvet is, amely alapjában szemléletes, költői képekben gazdag, csak éppen mondani nehéz.

Az expresszionista versprózával rokon staccatók okoznak gondot, s nem az ilyen ódon zamatú képesbeszéd fokozásai: „Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.” S nem a népi szólásmondások, ahogy Csorja Ádám a maga étvágytalan éhségét kifejezi: „Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel.”

A rendezők nem bíztak eléggé a költői szöveg erejében, ezért itt-ott simítottak azon. A színészektől kétségtelenül feszült figyelmet, rendkívüli odaadást kíván az előadás; csupán a bírósági tárgyalás tömegjelenetei engednek lazítást, könnyebb lélegzetvételt – a humor oldaláról. A biblikus tónussal társult székely nyelvjárás szerkezetét, grammatikai tulajdonságait meg lehet tanulni, hanglejtéseit már kevésbé, ezt csak az erdélyiek tudják igazán elsajátítani, a nagyváradi színház előadása ebben elöl járt.

A színházi irányítók – a mitikus szertartásból kiindulva – elsősorban a látványosságra törekszenek. Az ötletes játékra helyezik a hangsúlyt, s a kimondott szavak jelentésbeli árnyalataira alig ügyelnek. A látványosság azonban nem valósítható meg teljességgel és következetesen, hisz arra inkább a darab második fele ad módot, amíg az első felében a belső, lelki történés messzire vivő, végtelen mozzanatai folynak, s a nyelv „eszköztelen” hatására lehet és kell építeni – úgy, hogy a gondolat el ne sikkadjon a dús szövevényben.

A látomásokból csak a legfontosabbakat érdemes illusztrálni, kerülve a kézenfekvő sablonokat. Az égitestek – Nap, Hold és a csillagok – fényhatásait, valamint a zenei effektusokat nem szabad túlzásba vinni a drámai cselekmény fordulópontjain. A Csorja fivérek házioltára viszont szerves és fényes tartozéka lehet a szegényes, kezdetleges szobaberendezésnek.

Az első színházi kudarc nem izgatta még Tamásit, de nem is felejtette el azt egykönnyen. Jancsó Béla 1925 tavaszán kelt – s kiengesztelésnek szánt – levelére válaszolva jegyezte meg: „Nagyon drága volt nekem, amit a drámáról írtál. Bezzeg elvesztének ügyesen, de nem fájt, ne gondold…” S mindjárt az otthoni teendőket vázolta fel, közös ügyükként: „Nagyon aggasztó az írónevelés Erdélyben. Mintha úgy állana minden, hogy nem lesz egy erős és értékeket összeszedő szépirodalmi lap, amíg mi nem teremtünk egyet. Ezt, édes Bélám, különösen figyelmedbe ajánlom… Ha hiszünk, dolgozunk, s akarjuk, nincs az Istennek annyi tanára s szabályokkal telegyúrt embere Erdélyben, hogy azok utunkat szegjék.” (Welch, 1925. június 21.)

Hazatérése után tüstént bekapcsolódik a fölélénkült irodalmi életbe. Épp ekkor alakulgat a helikoni írók szövetsége, amelynek Tamási egyik alapító tagja lesz. Mint fiatal írónak, van már híre, rangja is: első novelláskötetét – többek közt – Áprily Lajos ajánlotta az olvasók figyelmébe. Esszéi és novellái az orientáló orgánumokban (az Ellenzék-ben, az Erdélyi Helikon-ban, a Keleti Újság-ban, a Pásztortűz-ben és a Brassói Lapok-ban) jelennek meg. A magyarországi körutazások és a kölcsönös látogatások nem lebecsülendő hozamaként megszerzi Tamási a Nyugat íróinak s Németh Lászlónak a bizalmát, támogatását is.

Lassan úgy belemerül a mind sűrűbb, hevesebb vitákba, látványos és csendes csatározásokba, hogy már-már úgy tűnik, mintha – szépírói tevékenységén belül – megfeledkezett volna színházi ambícióiról. Nem így történt, de drámaírói terveiről ez idő tájt nem beszélt. Nyilvánvalóan közrejátszott ebben az Ősvigasztalás körüli csend. Jancsó Béla ugyan azt ajánlotta, hogy a saját költségén nyomassa ki a drámát, mint ahogy a Lélekindulás-t közreadta, de ő azzal hárította el a „hiú gondolatot”, hogy első könyvét is nagy áldozatok árán sikerült előállíttatni, amit még egyszer nem kívánhat.

Különben sem szerette, ha a riporterek íróasztalán szemlélődtek, s egy-egy műve születésének okait és körülményeit tudakolták; ha tehette, kitért az ilyenféle kérdések elől. Az, hogy mikor mit írjon meg, csekély kivétellel röpke elhatározás vagy váratlan föllángolás eredménye volt. Munkamódszerére jellemző viszont, hogy egyik műfajból a másikba átlépve tágítja tovább az „egyetlen nagy témát”, olyan jelenségekkel bővítve a befejezhetetlen történetet, amiket korábban elejtett, vagy csak később világosodtak meg.

1927 telén, amikor belevág első regénye, a Szűzmáriás királyfi megírásába, döbbenettel konstatálja, hogy annak „szövege és a szöveg hangszerelése” nagyon hasonlít első színművére. Mai szemmel nézve még érdekesebb, hogy az Ősvigasztalás és a Szűzmáriás királyfi mennyire egy tőről metszettek, s világképük is majdnem azonos. A dráma egyes motívumai felerősödnek a regényben, mások homályba borulnak, de a stílus változatlan. A néha szó szerinti egyezések arra engednek következtetni, hogy 1927-ben még Tamási tulajdonában lehetett az Ősvigasztalás kézirata, melynek nemsokára nyoma veszett, s írója sem firtatta, hová tűnhetett.

A Szűzmáriás királyfi – mint az Ősvigasztalás prózai párja – lezárása az első pályaszakasznak. Az indulat és a látomás tovább már nem fokozható: más hangra kell váltania annak, aki korának valóságába gyökerezve és a székelyek sorsához kötődve kiutat keres.

Nyolc év alatt – 1924 őszétől 1933 őszéig – nem ír egész estét betöltő színpadi művet. Kisebb jelenetekkel, főként a komikumra épített párbeszédekkel, szatirikus és groteszk helyzetképekkel próbálkozik, s amikor azt tapasztalja, hogy ezekkel (a Székely fás-sal, a Néppártiak-kal és a Görgeteg-gel) is jelentős publicitást ér el, akkor mer nagyobb terveket forgatni a fejében. (A Görgeteg – saját megítélése szerint – „egy háborúellenes fintor volt csupán”, egy székely népmese színpadra ültetése, mégis szívvel-lélekkel játszották több helyütt, s minden balladai rezdületét ki akarták aknázni, végkifejletét a bartóki zenével társítva.)

Közben elsajátítja Tamási a különböző fajsúlyú drámák szerkesztésének fortélyait: cselekmény és belső akció, tömörítés és oldás, jellemfestés és fokozás, hanglejtés és ritmus kölcsönhatását, s lemérheti a saját példáján is a drámai párbeszéd erejét, amelyen áll vagy bukik az egész. 1929 tavaszán, a Baumgarten-évdíj átvétele után a Hajdúföld-nek adott nyilatkozatában már nagyszabású színdarabtervét említi, készülő regényei mellett. Ez a színdarab – mondja – vígjátékféle lenne, de a magyar parasztot meghamisító, kigúnyoló vagy túlságosan idealizáló népszínművekkel ellentétben, a népi életet „a maga teljes mivoltában és eredetiségében” mutatná meg.

Tamási megvetéssel nézi mindazt, ami „Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig” szünet nélkül folyt nálunk „a parasztszínjátszás ürügye vagy cégére alatt”. Semmit sem utál úgy, mint a népszínművek „festett madarait”, s meg-megfricskázza azokat a szerzőket, akik vasárnapi ruhákban, bokrétás kalapban, hejehuja nótázás közben léptetik színpadra a parasztot. A naturalizmus hívei pedig úgy szerették látni, ha állatian önző és köpködő, buta s ápolatlan külsejű volt.

Tamási Áron 1930-ban – Szentimrei Jenő Siratóban című, egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatóján – tapasztal először olyan kedvező s valamelyest megnyugtató légkört, amelyben el lehet indulni, mert színház és író kezdi komolyan venni, amit el akar érni, és a közönség is „meglepően barátságosan mulat”. S Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Darvas József színpadi jelentkezése azért korszakos jelentőségű a magyar dráma történetében, mert egy hanyatló időszak reprezentatív drámaíróinak (az uralkodó osztályok történelemszemléletéhez simult Herczeg Ferencnek és a liberális polgárságot szórakoztató Molnár Ferencnek, a francia típusú szalondráma kiváló mesterének) hegemóniáját megtörve friss szemléletet hoz. Tamásiék egy új, cselekvőképes világkép kialakítását sürgetik, mely Erdélyből kiindulva „a kor keresztmetszetét adja”, és a magyar dráma útját is „új irányba tereli” a „nemzeti és emberi tartalmak” egybehangolásával.

A parasztszínjátszás felé fordult magyar avantgárd törekvések előtt is a színpadi játék ősi értelmét éltető, újfajta kollektivitás eszméje lebeg, de a népművészetből csak egyes motívumokat, táji és nyelvi elemeket kölcsönöznek a maguk formakultuszának kialakításához. A népdal, a népi tánc, a népzene frissítő erejét belátásuk szerint, szabadon hasznosítják, ám a népi játékok ősgyökérzetét, belső struktúráját, tartalmi indítékait nem érzékelik.

Tamási figyelmét a mozgalommá nőtt Maeterlinck-mű fordítja új irányba. A székely írók műveiből összeállított – s 1933 májusában, a budapesti Kamara Színházban bemutatott – Cifra Szőttes bírálata kapcsán így vélekedik: „Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen »Kék madarat« költeni. Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul énekelő madarat… Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit »Székely Kék madár« alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.”

1933 nyarán írta ezt Tamási, amikor az ő „Kék madara” nagyon feszengett már a fészkében, de nem volt még biztos a várt eredményben. S amikor a titok zárja felpattant, kiderült, hogy amire Németh László készült, azt szép csendben és szerényen, hisz nagy volt a tét, Tamási Áron valósította meg, amikor a valóságot a népköltészet révén kitágító és az emberi létezés örök drámájáig ívelő világképet alkotott.

A régi görög színjáték nyomdokain elindulva, kedélyes lelkületéhez illő és a varázslat erejével ható formákat hozott létre. Németh László 1932-ben közzétett Arisztophanész-tanulmánya jókor jött. Az esztéta, a költő és a történelemkutató képzelt dialógusaiból összeállt vitairat azért lehetett nagy hatással Tamási elképzeléseire, mert a közösségi kultúra ősforrásait keresve csodálta meg ő is a görög vígjátéknak azt a változatát, amely nemcsak a kiváltságosokat szórakoztatta, de a nép kulturális igényeit is kielégítette. Tömegeket megmozgató költészet volt ez, egyben a népi életszemlélet hű kifejezése, s úgy tűnt, hogy ezekben az ókori vígjátékokban már a huszadik század új formáinak csírái is benne rejlettek.

Tamási Áron a folklór korszerű értelmére tapintott rá, amikor Nyírő József egyik közhelyszerű dramatizálását bírálva hangsúlyozta, hogy „igazi csatát”, amely az „új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó”, csak az nyerhet, aki nemcsak székelynek tartja magát, de „művészi eszközeiben is a legújabbat adja”, amit magyar író adhat. S amikor elutasította a budapesti Nemzeti Színház az Énekes madár szerzőjét, a Brassói Lapok-ban önteltség és siránkozás nélkül, csupán összehasonlítási példaként hivatkozott ő Klabund folklorisztikus drámájára, A krétakör-re, amely kínai átköltés nyomán készült és „kétszázszor ment már” a Nemzetiben, de az Énekes madár sikerében nem bíznak eléggé a színházi vezetők.

Két igazgató mentegetődző véleményére célzott Tamási, de személyüket tapintatosan elhallgatta. Csak jóval később, 1939 szeptemberében fedte fel kilétüket, amikor szélsőséges fajvédők kétségbe vonták és „nemkívánatosnak” minősítették a Nemzeti Színházzal normalizálódott kapcsolatait – Németh Antal igazgatása és Pünkösd Andor rendezései idején. (Az Énekes madár tehát Márkus László igazgatása alatt került a Nemzeti Színházhoz, s Voinovich Géza irányítása idején jutott vissza Tamásihoz.)

A konzervatív beállítottságú Voinovichnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy egy kezdő és fiatal drámaíróval kísérletezzék. Tamási pedig aligha tudta, hogy ekkortájt miféle rendezetlen állapotok diktáltak a Nemzetiben, amikor elbírálásra benyújtotta a művét. A kultuszminisztérium árgus tekintete kísérte az ott folyó munkát, amely – Hevesi Sándor kiszorítása után – szinte a mélyponton állt. Magyar dráma alig került ekkor a Nemzeti műsortervébe, s elutasították O’Neill és Szomory császárdrámáit is. Feltételezhető, hogy Hevesi (aki nagyszerű lehetőségeket látott már Gárdonyi Karácsonyi álom című, keleti ízekkel fűszerezett s enyhén erotikus pásztorjátékában) nagy megértéssel és elismeréssel fogadta volna Tamási népi játékát is, hiszen törekvéseik (miként Tamási akadémiai székfoglalójából kitűnik) sok ponton érintkeztek.

Két évre rá nem más, mint Márkus László mutatta be „Új Thália” együttesével – a Royal Színház színpadán, Pünkösti Andor rendezésében, a színházi világ kedvező fogadtatásával – a korábban elutasított színművet. (Az Énekes madár Pünkösti rendezésében került 1939-ben a Nemzeti impozáns színpadára is, miután bebizonyította létjogát a budapesti rádióban és a kolozsvári környezetben egyaránt.) Más új, ugyancsak kiváló magyar darabok viszontagságos sorsára gondolva, talán nem volt ez olyan hosszú és kínos idő, mint amilyennek Tamási Áron érezte, a küzdelemben elöl járók jogos türelmetlenségével.

Színháztörténeti munkáiban Magyar Bálint, aki alapos körültekintéssel jellemzi a két háború közötti színházi életet (műsortervezés és közönségigény, korszerű stílus és konzervatív felfogás közötti, föloldatlan feszültségeket), a harmincas évek elején már olyan ördögi szerkezetnek látja a budapesti színházakat, amelyekben nem a vezetők elképzelése, a dramaturgiák megítélése, a társulatok jó vagy elégtelen együttműködése, hanem a közönség elmaradott ízlése – s főként a pénzügyi helyzet – határozza meg, hogy milyen darabok kerüljenek színre.

Egyedül a Nemzeti Színháznak nem voltak anyagi gondjai: deficitjeit az állam előbb-utóbb megtérítette; s éppen ezért, a dilettáns szerzők könnyebben bejutottak ide, mint az igazi alkotók. Sokáig az sem izgatta a Nemzeti vezetőit, ha a bevételt eleve biztosító bérleti rendszer következtében az új magyar drámák előadásain fölöttébb foghíjas volt a nézőtér.

Bár voltak magánvállalkozások és alkalmi társulások is, amelyek – megelégelvén a sok fércművet és „limonádét” – kultúrmissziót kívántak teljesíteni, hamarosan az ő elvszerű igyekezetüket is meghiúsította anyagi számításuk. Egy-egy kiváló színész a kevésbé értékes művet meg tudta emelni, többnyire azonban rutinmunka folyt a színpadon. Ha eleinte még lelkesen követte a színész az író szándékait, a napról napra fogyó közönség előtt már nem törte magát azért, hogy minél pontosabb-jobb alakítást nyújtson – beérte olcsó megoldásokkal is, ha éppen az tetszett a közönségnek.

Az erdélyi dráma önállósulásáért küzdő Kovács László (az Erdélyi Szépmíves Céh egyik igazgatója) évi hatvan-hetven mű választékáról áradozott, amelyek között „használható is volt vagy nyolc”. Valóban volt olyan termékeny idő, amikor a kolozsvári Magyar Színházban hónapról hónapra egymást érték az új erdélyi darabok (Tamási Áron, Kós Károly, Asztalos István, Bánffy Miklós, Molter Károly, Gagyi László és mások) bemutatói, számarányuk azonban egy évtized múltán úgy lecsökkent, hogy 1941 őszén már egyetlen magyar író bemutatóját sem tervezte a színház, jóllehet az elkészült vagy készülő művekről kellő időben értesült.

A hiba többnyire nem az új darabokban, hanem az előadások kiforratlanságában volt. Ha egy-egy új dráma nyolc-tíz előadásig eljutott, már nagy sikernek számított, s mire a színész megtalálta volna a legjobb formáját, más művel s másféle szöveggel kellett megismerkednie. Tamási huzamos ideig inkább a budapesti színházak, mintsem az erdélyiek támogatásában bízott, de a Vitéz lélek kolozsvári bemutatóját – Illés Endrének írt levele tanúsága szerint – „darabossága” ellenére „emberibbnek és hatásosabbnak” találta, Tompa Miklós rendezésében, mint a budapesti produkciót. Ugyanígy látta a Csalóka szivárvány sorsát is, amelynek fővárosi próbái és előadásai 1942 őszén sok bosszúságot okoztak neki.

A Tündöklő Jeromos-sal kétségtelenül több szerencséje volt, mint az Énekes madár-ral születése idején. Ebben közrejátszott a darab politikai aktualitása, valamint az, hogy a Szépmíves Céh és a kolozsvári színház drámapályázatának díjnyertes műveként mutatták be Erdélyben. A pesti Vígszínház művészeti vezetője – az aradi származású Jób Dániel – már 1936 tavaszán lekötötte, amikor külön ciklust tervezett az erdélyi dráma kimagasló értékeinek megismertetésére. (Jób nemcsak Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Kakassy Endrével, Bánffy Miklóssal kötött szerződést, de érdeklődéssel figyelte Karácsony Benő, Nyírő József drámaírói tevékenységét is.) A tárgyalások azonban a Tündöklő Jeromos elkészülte után – véleménykülönbségek miatt – elhúzódtak; különben is az erdélyiek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pesti előadásokra csak a kolozsvári bemutatók után kerülhet sor. Kós művét, a Budai Nagy Antal-t a kritika előlegezett bizalmával játszották Pesten 1937 januárjában, de a konzervatív katolikus sajtó felekezeti viszályt szító támadása, illetve a közönség részéről megmutatkozott ellenszenv miatt gyorsan levették a műsorról, és bizonytalan időre elhalasztódott a Tamási-darab előadása. S miután Tamási is belátta, hogy műve „nem illik a Vígszínház játékrendjébe”, közös megegyezéssel a Nemzetihez került át. Két év múltán itt – és vidéki városokban – annál több elismerést vívott ki, s érdekes módon a visszhangja is erősebb és méltányosabb volt, mint az Énekes madár fogadtatása 1933-ban, vagy akár 1935-ben.

Így valóban nem sok hiányzott már ahhoz, hogy Tamási a műfaj megújítását célzó erőfeszítéseit sikerre vigye. A második világháború alatt azonban a magyar színházak helyzete még válságosabbra fordult, mint amilyen a harmincas évek elején volt. Az irredenta szólamokkal megtűzdelt operettek és bohózatok úgy elszaporodtak, hogy igényesebb művek számára – legyenek akár énekes, akár prózai színművek – még mindig kevés tér nyílt. A magánszínházak érdemesebb vállalkozásai sem versenyezhettek a konjunktúra ipar özönlő termékeivel.

Tamási Áron a jövőnek alkotott, tehát nem alkudott. S bármily távolinak tűnt, bízott egy új, értőbb közönség felnövekedésében. Drámáinak sorsát elemezve, összehasonlítást tett egyes színházak áldozatos munkája, mások lanyhuló teljesítményei között. Nemegyszer a színházi kritika is szóvá tett szembeszökő különbségeket. Az Énekes madár budapesti előadásai közül például az „Új Thália” társulaté emlékezetesebbnek bizonyult, mint a Nemzeti Színházban lezajlott, jóllehet mindkettőt Pünkösti rendezte; s Magdó szerepében a debütáló Tolnay Klári alakítása sokak számára teljesebb és meggyőzőbb volt, mint Szeleczky Zitáé.

Az Énekes madár esélyeit latolgató kritikusokat már a műfaji megjelöléssel zavarba ejtette Tamási Áron, amikor „székely népi játék”-nak nevezte a darabot.

Máskor úgy beszélt róla, mint egy ősi, Keletről hozott, de maga cifrázta népmeséről, amelynek ceremóniás valóságalapját a saját ifjúkori élményei képezték. „Kedvvel és bódulatban” alkotta ezt, s író barátai szerint a „legjobb” lett abban, amilyet elképzelt. Az Ősvigasztalás halált hozó, komor atmoszférájával ellentétben a szerelmes fiatalok önfeledt öröme és bizakodó hite ragyogja be az egészet.

Műfaji előzményei alig, voltak, vagy ha számosan voltak is, rég feledésbe merültek. Az Énekes madár-nak ugyanis csak távoli, halvány képmásai találhatók azokban a parasztkomédiákban, amelyeket az erdélyi fejedelmi udvarban adtak elő jeles ünnepek alkalmával, s erkölcsjavító célzattal általános emberi gyengeségeket csúfoltak ki. Balassi Bálint láthatott ilyet erdélyi útján.

Az Énekes madár korántsem utánzata valamely – valaha valóban létezett – népszokásnak. Tamási Áron a kultikus hagyományt őrző, foszlányaiban fennmaradt népi játékformát is merőben új tartalommal töltötte meg. Ezt a színművét – egyik kései nyilatkozata szerint – 1933 őszén írta, de születési körülményeit tekintve, hosszú ideig érlelődött a gondolat, amíg megfelelő formába szökkent. A „nagyocska diák” nyári, szünidei kalandjaiig visszamenően húzható meg az az útvonal, amelyen megfogant. Az Ábel-regényekkel párhuzamosan született, s beleérződtek az író második házasságáért vívott csatározások is.

Lehet, hogy a hagyományos dramaturgia szabályaival nem sokat törődött Tamási, de azért ügyelt az arányok betartására, a hármas tagolásra, a várakozás fokozott felkeltésére és a csattanók elhelyezésére is. Mindenekelőtt persze a költői ösztönére hallgatva alakította ki a mondandóinak legmegfelelőbb játékstílust, amelyben szereplői is teljességgel kiélhetik magukat. A harmadik felvonás eseménysora – a nagybeteget mímelő és végrendelkező szerelmes legénnyel és a darab valamennyi szereplőjével – az 1924-es keletű, Mihályka, szippants! című novellájából került át a színpadra, s már A legényfa kivirágzik című, 1927-es elbeszélésben föllelhető a fán elrejtőző s ott bizonyosságot vevő fiú ötlete.

A kortársi kritika a költészetet – mint a drámai akcióval ellentétes vagy alig összeegyeztethető eszközt – a legszívesebben száműzte volna a színpadról, holott ami kevés költői értékű színdarab született a magyar irodalomban, mint például a Csongor és Tünde, annak rendezése azon bukott el, hogy a külsődleges hatásokat erősítve, a filozófiai tartalom drámaisága sekélyesedett el.

Ahol a tragédia eleve kizárt, steril mesedrámának elfogadták volna Tamási játékát, de mese és valóság összekapcsolását – a mindennapiban a rendkívüli láttatását – fölöttébb furcsállották. A szó szoros értelmében vett népdrámának is el tudták volna képzelni Tamási darabját, ha pusztán valóságelemeit nézik, amelyek a székely népéletet jellemzik, legfeljebb a naturalista parasztdrámáktól elütő fejleményeit kifogásolták volna. Nem értették, hogy a valóságnak nincs vége, amikor a mese elkezdődik, s ha úgy tetszik, a mese is valósággá teljesedhet.

Tagadhatatlan, hogy a mesében nincsenek olyan összecsapások, amelyeknek a kimenetele kétséges. A „legkisebb fiúnak” mindig győznie kell, s a győzelem csak az igazság oldalán állhat. Ám a Tamási-művek lényegét nem értették meg azok, akik csupán a csavaros székely észjárás, elmés tréfacsinálás jó ízeit méltányolták színműveiben is, a visszavágó szellemes feleletekkel együtt, vagy a jól játszható, hálás szerepek nagyszerű lehetőségeire hívták fel a színészek figyelmét; csak épp az újszerű népdráma megalkotására tett írói erőfeszítéseket nem vették észre. Azt, hogy a Tamási műveiben lépten-nyomon megnyilvánuló, székely gondolkodásmód, humor és elmésség – akár mint érintkezési forma, akár mint kópéság és nagyotmondó bölcsesség, megtévesztő alakoskodás és nyílt jószívűség – sohasem öncélú, hanem egy magasabb költői és szerkesztői kompozíció szolgálatában áll.

Hősei ízig-vérig székelyek, de a környező világ, amelyben mozognak, jelképesen tág és szándékosan időtlenített. A történet „akármelyik székely faluban” és „akármikor” játszódhatna. A mese dimenzióiban kitáguló, valóságos cselekmény nem is folyhatna másképpen. Másrészt a tréfák mélyén is nehéz sóhajok feszülnek, elfojtott keservek élnek. Azért a humor kanyargós ösvénye, hogy a lélek belső ellentéteit áthidalja; rejtse a komolyat és súlyosat addig, amíg felszínre nem hozhatja, s a játék is csak így lehet érdekes.

Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy néha sok a jövés-menés, ki-be járkálás Tamási színpadán, más ponton meg szinte megáll a drámai cselekmény, s ha ezt a néző nem veszi észre, az csak a „csodálatos mesélő” és kitűnő emberábrázoló – a hanggal, nyelvvel, színekkel bánni tudó karakter – érdeme. Arra már nem gondoltak, hogy a belső történés sokszor fontosabb, mint a külső akció.

Az 1935. évi ősbemutató alapján Schöpflin Aladár is inkább a népmese üdítő színeit, a népköltészet „derült levegőjét” árasztó „érdekes kísérletet” látott az Énekes madár-ban, mintsem annak egészében megmutatkozó eredményeit dicsérte – előlegezve a bizalmat, hogy „ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle”. Schöpflin jól érezte, hogy a mese „élőbb valami” a székely nép mindennapi életében és egész szemléletében, mint „a magyarság többi részében”, aminek „bőven hasznát veszi” Tamási a népmesei alakok megformálásában és dialógusaiban egyaránt, de „gyermeki, naiv befogadó készséget vár” a nézőtől – jegyezte meg, már rosszallóan.

Itt tévedett Schöpflin, amikor a valóságtényezők szerepét lebecsülte Tamási darabjában. Azt, ami nem közönséges mese, hanem a valóságból épülő és arra visszautaló, belső összefüggéseket megvilágító mozzanatokból áll mindig. Sőt, az ő tollán a mitikus jelenségek is a közvetlen valóságból élednek, azokat hőseinek erős képzelete táplálja és növeszti. Csodás elemek (mint költői eszközök, s nem valamiféle transzcendentális eszme hordozói), babonás szokások (mint a kecske képében jelentkező boszorkányság) és kísérteties félelmek (amelyek az éjszakai fényárban az emberek elhullásának és megmerevedésének is okozói) vegyülnek hétköznapi realitásokkal, amíg a szerelmes fiatalok az ártalmas erőkkel – vénleányok kitervelt gonoszságával és vénlegények féltékeny acsarkodásaival szemben – harcolnak.

Ebbe az ádáz küzdelembe beavatkozik a külső természet is, amely a fiatal szerelmeseket segíti (még a napraforgók is integetnek Magdónak); az ellenfelet pedig az alvilági hatalom támogatja, a kecske képében. A szerelmeseknek háromszor kell kiállaniuk a próbát, külön-külön és együtt. Kétségtelen, hogy a népmesék naiv hősei győznek így, akik nem ismerik a lehetetlent, s minden akadályon áttörnek. A tántoríthatatlan akarat, erkölcsi tisztaság eleven megtestesítői ők, de mitikus jelképek is, amikor az ijesztő, durva valóságot legyűrve az „örökkévalóság” tartományába jutnak.

Szerzői ajánlásaiban Tamási mégis arra szeretné rávenni a rendezőket és a színészeket, hogy reális események sorozataként – s ne mesejátékként – fogják fel az egész cselekményt, hisz „a különbség csak annyi a kétféle elemek között”, hogy „amíg a mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon”, addig „az akarat és az érzelem heve” néhány ponton, látomásszerűen kitágítja a valóságot, s a látszólag egyszerű mozzanatok egész életre kiható jelentőséget kapnak.

Az ellentétes erők küzdelmét az emberi jóságba és igazságérzetbe vetett hit mozgatja a végkifejlet felé. A kulminációs pontok – a vének betokosodott életének kereteit is megbontó falmozdítás jelenete, amely a szerelmes leány erőpróbája az első felvonás végén; a diófa felfelé nyúlása a legénnyel, amikor üldözői már-már elérik, majd kútba dobják; s végül a káprázatos fényárban Magdó és Móka eltűnése az ágy közepével együtt – kellő előkészítéssel és bravúros technikai megoldásokkal csak megerősítik a történet valószínűségét, de primitív módszerekkel leronthatják az egész cselekmény értelmét.

Nemegyszer hangváltással nyílik mód az átlényegülésre, az érzelmi és gondolati síkok cseréjére, amit filmben egy-egy álomképbe áttűnés is kifejezhet. A színpadon ennél jóval többet kell nyújtani ahhoz, hogy a drámai cselekmény végig egységesnek és elhihetőnek tűnjék. Többek közt az érzéki forróságtól remegő, de szemérmes leányka – a székely Hamupipőke – fejlődését kell bemutatni, amíg eljut odáig, hogy a maga szabadságát követelve lép fel zsarnok nővéreivel szemben. Már Magdó megszólalásának olyan megnyerőnek, ámulatba ejtőnek kell lennie, hogy énekszavára „még az ökör is elécsapja a fülit”.

Több, mint élénkítő színfolt a házsártos, vén menyasszonyok és szemtelen vőlegényeik civakodása, majd kibékülése; a tornácra kitaszított s a maga igazáért már önállóan küzdeni tudó, csak még kissé tartózkodó Magdó és az érzelmeit teljességgel, hetykén kimutató, férfivá érett Móka éjszakai dialógusa, majd Móka beszélgetése édesanyjával a szerelemről. Az édesanya, aki a szerelem titokzatos megfoganásáról mondja el tapasztalatait, a „szerelem kapujáig” kíséri a fiát, de a további lépéseket már Magdóval kell megtennie.

S ha csupán az öregek érdekszövetségének és érdekellentéteinek változásait tekintjük át, akkor is mindvégig mozgalmas színműnek tűnik az Énekes madár. Eszter és Regina hol vetélytársak, hol együtt cselekvők, de sohasem boszorkányok. Rokonszenvük és ellenszenvük megoszlik Móka és Magdó között; Mókát csak sóvárogva, dicséretekkel elhalmozva merik megközelíteni, amíg Magdót kifejezetten gyűlölik. Lukács és Máté meglehetősen közömbösek Eszter és Regina iránt, ígérgetésekkel traktálják őket (Lukács tizenöt, Máté tíz éve járogat a Gondos-házba); végül könnyedén elbánnak velük. A vének szövetsége csak akkor valósul meg rövid időre, amikor észvesztő utolsó kísérletként, kicsit részegen a fiatalok életére törnek. Móka és Magdó kapcsolata ekkor már majdnem kiteljesedett. „Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus” – jegyzi meg Tamási Áron.

Regényei rendszerint az évszakok változásaihoz hangolódva hoznak új fordulatot a hősök életébe. Drámáinak cselekményideje szűkebbre szabott, néha egyetlen napba belefér. Az Énekes madár-é a nyári alkonyattól – a csillagos, holdvilágos éjszakán át – a hajnali virradatig tart. Helyszíne annál tágabb: a félig stilizált székely szoba és udvari környezete a falu távlati képében helyezkedik el, kozmikus arányokat sejtet, az idő végtelenjébe simul – a kicsinyített tér és monumentális mesei arányok, kozmikus sugárzások együttes mozgásában.

Már a hangulatos esti képpel – a dobos jelenetével – elkezdődik „az irigy emberek és az ártatlan szívek” között dúló harc. A dobszó végén megjelenik a kártékony varjakat („emberi varjakat”) riogató agglegények „kísértetarca” az ablakban, s elindul a boszorkányos játék, a bajkeverők komédiája, amely előbb csípős szópárbajokban, groteszk mozdulatokban, majd suttogó cselszövésekben, hangos dulakodásokban nyilvánul meg. S ha maga a játékforma olykor a commedia dell’arte-szerű megoldásokra emlékeztet is, a szemlélet és a móka, ahogy Bakk Lukács megleckézteti a vénlányokat, eredeti székely megtréfálásra vall.

Az öregek fiatalokat ostromló vágyaikkal, csábításaikkal válnak nevetségessé. Árulkodó a két vénlány versengése Mókáért, vagy Lukács és Máté osztozkodása a madártojást nyelt, egyszem Magdón. Tetteik azonban inkább megdöbbentőek, mint utálatra ingerlők. Lukács jó ideig a szellemességével, Máté is a felvágott nyelvével, később idétlenségeivel szórakoztató. Ami a vénekben megvetendő vonás, helyzetükből és életkörülményeikből következik, s nem jellembeli eltorzulás. Lukács nem kimondottan durva, hanem okosan évődő, csipkelődő és füllentő természet; fortélyos kedvességgel hárítja el Eszter lerohanásait is, s csak „téreng a szóval”, amikor a mohó férfivágytól hajtatva Magdóhoz settenkedik. Elszabadult dühe, keserűsége nem a fiatal legénynek, hanem az ostoba Máténak szól.

Tamási előírásai szerint Eszternek és Magdónak sem csupán vérgőzös bosszút kell forralniuk, inkább „fogcsikorgató mézesmázas játékot kell játszaniuk” férjhezmenetelük érdekében, keresvén azt a határt, ameddig elmehetnek mérgükben. S amikor kiteszik Magdó szűrét, ő sem csupán üldözöttnek, de boldognak is hiszi magát a holdvilágos éjszakában. Szépsége annál jobban süt és melegít, minél tartózkodóbb másokkal szemben. Ám Móka is közvetett módon győződik meg arról, hogy Magdó szereti-e, s hogy mennyire szereti.

A kútból mentés nem lebecsülendő jelenete – a második felvonás végén – ismét az egyszerű, derűs lélekre vet fényt, aki nem tudja fölmérni, hogy élete milyen veszélyben forgott, s csupán a kútban felejtett kalapját sajnálja. A fiatalok szerelme oly finoman fejlődő, lépésről lépésre kibontakozó érzelem, mely sohasem fölkínálkozó, harsány gesztusokban nyilvánul meg. Mintha nem mihamarabb összeforrni óhajtanának, hanem egymást a magasba emelni akarnák.

Azt bizonyítandó, hogy Tamási mennyire kötötte magát a reális élethelyzetekhez, mutatja az első megfogalmazás szerinti befejezés is – az éjszakai zajra összesereglő emberekkel, csendőrök beavatkozásával. S ha ez utóbbit – a csendőrök fellépését – már a folyóiratbeli közléskor törölte az író, s helyette a dobos visszatértét iktatta be, nem vétett realitásérzéke ellen. A gondolat így kerekebb, s a záróeseményekkel megemelkedik még – amint a korai virradatban, babájától hazafelé tartó kisbíró virágos kalapját a levegőbe röpíti s a fejével elkapja. Előtte, amíg az énekes madarat nézi, a rendkívüli helyzet felismerését versben mondja el: „Amit este kidoboltam, / Bételt reggel előtt: / Elhullott a varjú-sereg / A kis madár előtt. // Ameddig lesz hű szerelem, / Így lesz ezután es: / Legyőzi a jó a rosszot / S a tiszta szív a gonoszot / Mindig ezután es.”

1956 tavaszán a Jókai Színház művészei – Békés András rendezésében – az Énekes madár-nak azt a változatát mutatták be, amelyik az eredetitől messze esett. A Hullámzó vőlegény utáni kilenc esztendőben egyetlen Tamási-darabot sem játszottak a magyar drámai színházak, s az író, a korlátozott lehetőségeket mérlegelve, kénytelen-kelletlen elfogadta az átírást szorgalmazó javaslatokat. Ezzel műve nemcsak költőiségéből, de nyelvi értékeiből is sokat veszített. Dramaturgiai szerkezete pedig inkább Molnár Ferenc drámáihoz, mint székely népi játékhoz hasonlított. Ráadásul a népszínművek olcsó kellékeivel, dalbetétekkel, furulyaszóval látták el, s folklorisztikus színei is elhalványultak.

A későbbi felújítások során sem sikerült maradéktalanul elfogadtatni Tamási Áron intencióit, bár ezek az előadások – kevés kivétellel – a harmincas évek közepén kialakult s végérvényesnek mondható szöveg szerint folytak; közönségsikerük viszont egyértelmű és bizalomteljes volt. S miként Gyárfás Miklós megállapította: bebizonyosodott újra, hogy az Énekes madár annyira modern, hogy „az abszurd dráma elemei is megtalálhatók benne”, csak nem a hiábavalóság érzetét keltik, mint Az orrszarvú szerzője, hanem „a jövendő vonzó illúzióit” táplálják a nézőkben.

A Tündöklő Jeromos-t a népvezéri ideál keresésének szándéka hívta létre – a harmincas évek derekán.

Tamási már előbbi műveiben, a Bajlátott szülőföld-ben is eltöprengett azon a kérdésen, hogy ki lehetne a nép igazi vezére. A kortesbeszédek ismert fordulataival s beváltatlan ígéreteivel szemben „az ellenőrizhetetlenség világában lebegő” papság munkáját azért tartotta fontosnak, mert a katolikus vallásnak a székelyeknél erkölcsnemesítő erejét, emberi arculatát érezte mindig.

Fájlalta viszont, hogy a nép energiáját olyannyira lekötötték napi megélhetési gondjai, hogy nem ért rá politizálni. A falusi értelmiséget fásultnak, meghunyászkodónak látta, csak magának élőnek, de a paraszti nép sem volt egységes, meg nehezen szervezhető is.

1936 őszén bemutatott drámája egy népámító pünkösdi királyságát eleveníti meg. A hangsúly nem a falu szemében idegen alak csúffá tevésén van, hanem a veszélyes helyzetek felismerésén és elhárításán. A védtelen szegényeket önző célokra kihasználó „faluszakértők” (kenetes pap, haszonleső ügynök, uzsorás, szmokingos pártképviselő, zsakettben megjelenő népies író, fajvédő tudós) segélynyújtó módszereit Tamási már 1931-ben írt, Néppártiak című kis komédiájában kigúnyoltatta Csutora gazdával, akinek – a falu nagy részével együtt – leégett a háza, s leánya megőrült fájdalmában.

Ami ott félelmetes, ijesztő valóság volt, az a Tündöklő Jeromos-ban inkább kacagtató, mint hátborzongató játék, a népben rejlő emberi, erkölcsi értékek és a kallódó tehetségek fölragyogtatásával. A községházán működő kocsma naturálisan hű képe, zsúfolt berendezése (mely hol söntésre, hol lakószobára emlékeztet) ne tévesszen meg senkit. A stilizált bútorok és háttéri díszletek már többet sejtetnek a mese légköréből – a farkasordító télben, amikor az utcára nyíló ajtón bemenekül a zivatar elől egy ismeretlen, úrféle ember. A söprögető legénnyel együtt a néző is fölkapja a fejét: valóság ez, vagy reggeli álmából ébresztették föl?

Ezt a kettős érzést sugallja szinte mindegyik Tamási-mű. Az író a saját látomásait helyezi a színpadra, de ezek a látomások mindjárt élettel telnek meg, s a dráma hősei oly természetesen mozognak a mese és a valóság határán, hogy ami csak elképzelés, álom, azt is komolynak fogja föl a néző, de a napi megélhetési küzdelem, bizonytalan lét súlyát sem érzi föloldhatatlanul leverőnek. Mindez Tamási Áron emberi tartására, humorára és költői bravúrjaira vall. A költő jelképekben gondolkodik, rejtett összefüggéseket tár föl a kitalált események kapcsán, de a valóság magvait hinti szét, vagy éppen másokkal szedeti föl.

Színpadi világa egységes és zárt – csak így kell értelmezni is. Megtalálni az arányokat a valóság és a mese, a megfogható képek és a stilizált elemek között. A színésznek valóvá kell árnyalnia a mesét, mesévé tágítania a napi valóságot. Egybehangolni a komor színeket az élet derűjével, a sors iróniáját a játék melegével, melyben megcsillan a varázslat ereje, s a misztikuma is. A hangsúly és mozdulat elvétése leronthatja a hatást, megzavarhatja a nézőt.

Amit – a budapesti előadás kapcsán – Schöpflin Aladár kifogásolt, épp az a darab legfőbb értéke. A rejtőzködő Jeromosi tulajdonságok leleplezése, szájbarágás nélkül – a rideg tapasztalatok költői általánosítása révén. S ami a „forma dolgát” illeti, a mai modern művészet sokkal több „ellentétes hang” egyesítésére képes, mint amelyekkel a harmincas években Tamási Áron kísérletezett. Különben Schöpflin is annyi dicséretes vonást látott Tamási darabjaiban, hogy azokért bármely színpadi szerző irigyelhette nemcsak az Énekes madár, de a Tündöklő Jeromos íróját is.

A nép keze ügyébe adott játék kedvező fogadtatásához – a kolozsvári előadások gyors sikeréhez, majd ellankadásához – bizonyára nagy mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Tamási hőseiben sokan a helyi hatalom gáncstalan képviselőire, az erdélyi politika ismert személyeire véltek ráismerni.

Az író szándékától távol állt effajta manipuláció. Tudta, s a Brassói Lapok-ban közzétett cikksorozatában nemegyszer szóvá is tette, hogy a vérig sértett embereket kihívóan feszült helyzetekben, különösen a nemzeti kisebbséget érintő ügyekben, nem nehéz befolyásolni, s ideig-óráig le lehet téríteni az emberileg helyes, egyetlen útról, a kölcsönös megértés és bizalom útjáról. Tamási nem kevésszer tapasztalta és hangoztatta azt is, ha az elfogultság vagy misztifikálás, pártatlanság vádjával illették (mert ilyenek is jócskán akadtak), hogy a valóság minden meglátásnál gazdagabb, s a legmerészebb képzeletet is fölülmúlhatja.

A Tündöklő Jeromos cselekményének központi kérdése az, hogy maradhat-e sokáig vezető nélkül a nép, amelyet a divatos politika a „nemzeti erő” fölkarolására hivatkozó szólamaival áltat. Jeromos nem titkolja jövetelének célját a kocsmáros, Sáska Mihály előtt, akiben üzlettársat vél, de hogy milyen ravasz, a falu népe sokáig nem ismeri föl – s különösen nem tudhatják ezt azok, akiket megtéveszt kedélyességével, adakozó kedvével és „fejedelmi” szervezettségével. S amikor sokan átlátnának már népámító tettein, az író ismét fordít jellemrajzán, hogy kaméleonsága kitűnjék – ellenfelének, Bajna Gábornak önzetlensége és igazságérzete mellett.

Persze lehetett volna társadalmilag meghatározottabb figura is Jeromos, ha Tamási jobban kiaknázza a drámai fokozás lehetőségeit, s nem az „elszélesítés” irányában vezeti a cselekményt a végkifejlet felé. Társadalmi és osztálykülönbségekből, a paraszti és az úri világ ellentétéből adódó konfliktusokra novelláiban is csak ritkán épít. Ilyen ellentétek inkább a korai művekben, először az Ősvigasztalás-ban bukkannak fel: a népnyomorgató „nadrágosok” (a jegyző, a falusi bíró és a városi bírák) jellemképeiben, amelyek Tamási demokratikus érzelmeire utalnak. A későbbi drámahősöknek nincs ilyen pontos társadalmi meghatározójuk, de nem kétséges, kiket kísér az író rokonszenve, s kiket a megvetése.

Tény, hogy a Jeromos-dráma üteme a második felvonásban lelassul, s a jól exponált alapkonfliktus kibontásának gyengéit a fogadószoba mozgalmassága nem pótolhatja, miként Gáspár – a kocsmáros fiú – naiv természetének derűt keltő, folytonos megnyilatkozása sem. Jeromos azonban nem szörnyeteg: mindenekelőtt tündökölni akar, s nem csupán leigázni másokat. Amikor boldogulást ígér a népnek, ördögi dolgokat eszel ki, de nem mefisztói tudással és vigyorral cselekszi azt. Nem egyetlen párt vagy vallás képviselőjeként lép fel; örmény származása csak távoliságára utal; de amit csinál, s ahogy csinálja, az egykorú közép-európai politika módszereit is jellemzi – az erdélyi magyarság életkörülményei között. Alamizsnát oszt: lefelé aprópénzt, fölfelé bankókötegeket szór. Ha érdeke úgy kívánja, székely harisnyát, csizmát húz, ujjast vesz föl, ingyenlakomát szervez a táncmulatság elé, de egyszer elvéti a számítást, s ezzel hatalma is megtörik.

Előbb a falusi intelligencia bizalmába férkőzik – kitapogatván a kántor, a pap s a jegyző jellembéli fogyatékosságait, s kiprovokálva a kántor gyűlöletét a többiek iránt. Jól tudja: ahol sokat isznak, ott az idő is neki dolgozik. Nem felejti el a művészi ambícióit melengető asztalos alázatait, s a munkáért repeső varrónő – Bella kisasszony – igyekezetét. Bűnös embert könnyen fel lehet használni a zavarszításra, s fel lehet tán bérelni „véletlen” gyilkosságra is. Ahol végletes a szegénység, pénztelenség, keserűség, ott a megvesztegetés lehetősége is nagyobb.

Jeromos azon bukik el, hogy járatlan a nép ősi erkölcsiségében, s nem érzékeli azt, hogy ha van is elszámolnivalója a féltékeny, részeg Ákosnak Bálinttal, a közösség erkölcse erősebb, s megvéd a nagy bűntől. Ilyenkor a nép egységesen áll ki a fejére nőtt ellenséggel szemben. Jeromos úgy gondolja, hogy a hatalom birtokosaként könnyen szerezhet szeretőt falun, de amikor Ákos a csábításról értesül, nem nyerhető meg Bajna Gábor meggyilkolására, bármily lekötelezettje is Jeromosnak, aki a tömlöcből szabadította ki. Ákos gondolkodás nélkül Jeromosba döfné már a kést, ha a körötte állók tétlenül néznék. Nagy kavarodás kél, leütik a lámpát, és a sötétben, mint a kámfor, elillan Jeromos.

A kolozsvári ősbemutatón a vére hullásával pecsételte meg sorsát. Tamási viszont úgy fejezte be a drámát, mintha egyik novellája végére tett volna pontot: a levegő kitisztul, az égen „kiverődnek” a „hunyorgó csillagok” – mert „a vihar után örvendezni akar a szív és teremni a föld”. Az ifjúság felszabadultan táncol, csak a klarinét hangja sikoltoz. Az Igazság és Hamisság meséjébe behelyettesített történet ez, mely mindvégig megőrzi a cselekmény játékosságát, humorát – az emberi elme ősi védekezési formáját az ellenséges világgal szemben.

Tamási társadalombírálata áttételesebb és izgalmasabb annál, mint ha kemény szatírát írt volna. Az író hitét és meggyőződését részint Gáspár, részint Bajna Gábor habitusa fejezi ki. Gáspár a sugárzóan tiszta. Örökké buzgó, fáradhatatlan gyermek és talpraesett legény. Addig vállalja Jeromos oldalán a titkári teendők ellátását, amíg azok elveivel, jóhiszeműségével összeegyeztethetők. Amikor rádöbben Jeromos hazugságaira és békétlenséget szító aljasságára, megbízatását fölmondja, sőt a fizetésként kapott pénzt is visszaadja.

Apja – a maga erkölcsi romlását látva – legalább a fiát szeretné megtartani ép lelkűnek. Amikor Jeromossal egyezkedik, kiköti, hogy semmi bántódás ne érje „élete reménységét”. Csinálhat Jeromos bármit, amit akar, csak Gáspár lelki fejlődését ne károsítsa. A kántornak magyarázza Sáska: „az Isten sokszor a fiában költi ki az apját”, hisz ő is olyan szeretett volna lenni valaha, mint Bajna, akire Gáspár áhítattal néz fel, benne a nyílt jóság, okosság, rend biztosítóját látja.

Jeromos erkölcsi ellenfelének, Bajna szerepének értelmezése azonban rendező és színész számára nem könnyű feladat. Gábor a tömeg fölé nő, bár a falu rendjébe, évszázados szokásaiba is beilleszkedő egyéniség. Tisztánlátása halkszavúsággal párosul, paraszti józansággal is. Nem lázadó, hanem lépéseit előre megfontoló ember és kitartó lélek. A nép hallgat bíráskodó szavára, mert tanult embernek tartja. Gimnáziumot végzett, de a falujában maradt, kicsi földjén gazdálkodik, s többre nem törekszik. Minden gesztusában népszeretete nyilvánul meg – anélkül, hogy hízelegne bárkinek. Jeromos azon az alapon szövetkeznék vele, hogy erkölcsi tekintélye van, neki pedig pénze, s a kettő egyesítésével sokkal többet érnének el, mint külön-külön.

Bajna már-már olyan szilárd jellem, mintha ilyen csak a mennyekben volna elképzelhető. Voltaképp az ő hatása is korlátozott: nem lehet próféta a saját falujában; s nincs hatalma ahhoz, hogy az egyre nagyabb adóterhekkel sújtott parasztok, szénégetők helyzetén változtatni tudjon. Sokak tiszteletére méltó ember, de nem vezéregyéniség.

A dráma egésze azt az örök igazságot sejteti, ami bárhol és bármikor érvényes. Aki a népet becsüli, ne játsszon indulataival. Történelmi gyökérzetét, évezredek során kialakult erkölcsiségét ismerje meg elébb, hogy érdekeit a jövőbe szántó igazság fényébe tudja emelni. Hovatovább nem elég már a nép ügyes-bajos dolgait intézni, ha nincs becsülete az áldozatos, kemény munkának sem; ha mindenütt kufárok használják ki a szegények maradék erejét, miként a posztós asszonyokét, akik potom pénzért kénytelenek eladni verejtékezve előállított portékájukat.

Maga az író is ilyen megfontolásokkal vállalt közösségi megbízatásokat Erdélyben, amikor bekapcsolódott azoknak a reformterveknek a kidolgozásába, amelyeket a népi írók köre – Erdélyben 1934-től a Magyar Dolgozók Szövetsége – szorgalmazott, majd a Vásárhelyi Találkozó résztvevői, Magyarországon a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt képviselői sürgettek.

Később már a reform-megoldásokat is kevesellette Tamási. 1939 decemberében írt, Még csak egyet szólott a kakas című esszéjében így vallott erről: „Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi »úri rendet«… Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig.”

Az újrakezdés szorongató körülményeit jeleníti meg a Vitéz lélek című „komoly játék”. Az 1941 januárjában, Budapesten bemutatott dráma több rétegből gyúródott össze. E rétegek között szoros eszmei kapcsolat áll fenn. Alapul a Himnusz egy szamárral című novella, valamint a Ragyog egy csillag című Jégtörő-regény néhány epizódja szolgált. Történelmi távlatként a monarchia összeomlásának zavarbaejtő élménye, illetve Észak-Erdély visszacsatolása után a társadalmi átalakulás föl-fölcsillanó reménye.

Az első világháború után az anyaországtól elszakadt, erdélyi magyarságnak egy új állam ideiglenes keretei között kellett újra berendeznie az életét. Ezt alázatos, de nem megalázkodó hittel tette, amikor belátta, hogy az esztelen vérontásból elege volt, s helyzetén az ellenállás és a tétlen várakozás nem könnyíthet. Az alapszituáció másfél-két évtized múltán sem sokat változott, a magyar kisebbség jogait nyirbáló rendeletekkel csak súlyosbodott.

Tamási fő gondja a népiség tartalmi meghatározásával összefüggő kérdések megoldása volt. Amikor gyökeres társadalmi átalakulásra gondolt, mint szellemi irányító a maga őrhelyén mindenekelőtt a lelki megújulás szükségességét érezte és hirdette. Úgy vélte: az erkölcsi felkészülésnek meg kell előznie a társadalmi változásokat, mint ahogy a nagy népmozgalmakat is megelőzte vagy szorosan követte ideológiájuk. Rendet teremteni először a lelkekben: ezt tartotta írói hivatásának, s a fiatal nemzedékeket is arra buzdította: ne csak „kereseti”, hanem „lelki közösségben” éljenek a néppel; csak így újulhat meg a nemzet, épülhet föl az új erkölcsi rend alapján az új társadalom.

Időszerű írói vallomás című cikkében sajnálattal nézte azokat a „népi” értelmiségieket, akik gyökértelenségükben külsőségekkel akarták bizonyítani hovatartozásukat. „Az én apám – írta – falusi gazdálkodó ember volt, kitől egész életemben nem hallottam annyi tájszót és ízetlen szellemi kurtaságot, mint amennyit egy fél óra alatt bárki hallhat akármelyik székely kisvárosi ügyvédtől, például.” Menedékünk: a lelki közösség – írta 1938 őszén egyik nagy visszhangot kiváltó cikke fölé. A Vásárhelyi Találkozó részesei közösséget vállaltak a munkássággal a tőke elleni küzdelemben, közvetítő szerepet a munkásosztály és az elnyomott társadalmi rétegek között – az erkölcsi egység megvalósítása érdekében.

Tamási a már elnevezésével megbélyegző kisebbségi sors keretei között nagyobb jelentőséget tulajdonított a nevelés és közművelődés ügyének, mint a közvetlen politikai irányításnak. A politika elválaszthatja, az erkölcsi egység és a nemzeti tudat összefűzheti a társadalom különböző tagjait, ha az utóbbi (mármint a nemzeti tudat) nem vásári cégér.

Vitéz lélek című színpadi művében a hit erejére épít. A megszállottságig erős hitű ember és a nyomában járó megvetés, üldöztetés ellentétére. A külső történet – a szamaras ember históriája – anekdotába való események sorozata volna csak, ha azt a bonyodalmat, ami a székely faluban nem becsült állat – a gazdájával együtt gúny tárgyát képező s a helyi szokások értelmében megengedhetetlen jószág – körüli hercehurcát jelenti, a drámaíró nem tágítaná költői méretűvé. Szimbolikus tartalommal tölti meg az egészet, mely mesét kíván – a racionális mozzanatoktól a misztikumig, és visszafelé is, valószerűvé varázsolva a valószínűtlent, a gyötrelem és a kedély állandó hullámzásában.

Jelkép a kereszttel megjelölt szamár, de a lelki szerelem is, ami Ida nevéhez és sírontúli alakjához kötődik. Egyik az áldozatos, szívós munka, másik a hit és a hűség szimbóluma. Tamási a belső folyamatra koncentrál: Balla Péter oly mélyre esett, hogy onnan már csak hallatlan elszánással és szerzetesi alázattal vergődhet föl. Hétévi háború és hadifogság tapasztalataival tér haza a szülőfalujába; a családi otthont szétverve, apját eltemetve, gazdaságát romokban találja. Egy szamarat vesz, s terveket fűz hozzá: ezzel a lenézett állattal fog visszaállítani mindent – gazdaságot, népet, hazát – a „régi virágzásába”. S mint a dráma központi hőse, azt a feladatot kapja, hogy egyesítse a test és a lélek kívánalmait, köztük békét teremtsen – egy jobb világ eljövetele érdekében. Bibliaolvasó ember számára fölöttébb vonzó és izgató feladat ez.

A kortársak Tamási legmerészebb színpadi kísérletét látták a Vitéz lélek-ben, annak ellenére, hogy az írói szándék egyszerű és kezdettől tisztázott. A Jégtörő-regények után nem is teljesen új: a minden emberi küzdés számára nélkülözhetetlen hit tágabb értelmét, építő erejét bizonyítja. A hit megtartásával elérheti az ember azt, amit örökre elveszettnek vélt, s ebben a véletlen csodák is segítségére lehetnek.

Az író egy huszonegy éves leányra bízza a titkot – aki olyan, mint a kinyílott bimbó: „lelke illatával megszállja az erdőket”, s „szemében megszépül minden, mint a csillogó harmatban”; „járását őzek utánozzák, s hangját a vadgalambok”. Apja álmodja őt ilyennek, hisz – tudomása szerint – rég halott, még kisgyermekként érte a halál. Az apa – a szomszéd faluból jött, hírneves Ambrus gazda – elhiteti a szamaras emberrel Ida ideális szépségét – olyannyira, hogy Péter elfogadja „lelki feleségként” is, mert „akit szeretünk, az létezik akkor is, ha meghalt”.

Balla Péter egyik oldalán a megcsúfolt állat, a szamár lépdel, a másikon őrangyala, a tündéri szellem. A levegő is fölforrósodik, ha a távoli csillag fénye tűnik fel az égbolton, de valahol a földön is él, egy feleség képében rejtőzhet. Tamási nagy érdeme, hogy ezt a furcsa szituációt nemcsak egy nehéz sorsú ember életében, de a nézővel is el tudja fogadtatni.

Péter e szerelem nélkül már élni sem tudna. Úgy érzi: az a fönséges érzés, amit Ida elképzelt alakja váltott ki belőle, több és értékesebb, mint bármely valóságos kapcsolat. Megismeri azonban a földi szerelmet: a női test boldogító közelségét. Beleszeret Borókába, s kiáll érte zsarnok nevelőapjával szemben. Mégis, ez utóbbi körülmény zavart okoz a szívében, amikor eltűnik a szamár. Számára ez égi jel: isteni figyelmeztetés. Péter istenhivő lélek: ragaszkodik a szamárhoz és a szamár képében meghirdetett „keresztes háborújához”. Bár a földi érzéstől sem tud szabadulni, Idához sem lehet hűtlen. Kész lemondani hát Borókáról – abban a reményben, hogy – bűnét jóvátéve – megkerül kedves állata. S végül – az új ház felépülése után, illetve a szamár megkerülése előtt – az erős hit és a hűség jutalmaként kiderül, hogy a mennyei és a földi lány – Ida és Boróka – egy és ugyanaz. Ida nemcsak apja képzeletében élt tovább, hanem a valóságban is: nem tépte szét a vadállat, Lázár ács lopta el a saját, szerencsétlenül járt leánya helyébe. Fölnevelte, sőt bele is szeretett, de mást nem tehetett, mint hogy „kalickában tartotta”. Kegyes csalását beismerni kényszerül, amikor Péter azzal gyanúsítja, hogy a saját lányával él tiltott szerelemben.

Tamási ebben a művében már a székely beszédstílustól távolodó dialógusokat alkalmaz. Nyelve egyre rugalmasabban hajlik a belső akciók fokozásához. Mindig a karakter beszél, s ha valaki nagyon siet a célját elérni, ellenfele visszafogja. Tamási a mű egészének játékos komolyságához simuló stílust teremt: biblikus hasonlatokra és a képesbeszéd szellemességeire, jelentésbeli árnyalataira támaszkodik. Azzal sejteti egyik szereplő fölényét a másikkal szemben, hogy üvegfalat húz közéjük. Boróka például így leplezi le az intrikus, ostoba Panna közönségességig menő eljárását: „Nem szabad a lábuknál fogni a legényeket, mert akkor rúgnak! Az eszüket kell megfogni, s elvenni tőlük.” A vad és ingerlékeny Lázár így pirongatja a „tömjénfüstös” gazdát: „Vén varjú vagy, Ambrus, mégis magosra szálltál.” Ambrus csillapító szavai ezek: „A te szádon ne panasz nyíljék, hanem zsoltár!” Sári néni szavai Péterhez: „Nem lehet a világot folyton hergelni, mint a kutyát. Megharapja az embert, fiam.”

A szamaras ember körül segédkező házaspár – a tréfás kedvű Nikita bácsi és a mindenkit megértő Sári néni – csipkelődése kellemesen oldja a megbolydult falu haragját. A kétkezi ember és a gépi világ fel-felötlő ellentéte – Kristóf és Rozáli naiv alakjával együtt – mellékes, gyenge szál, bár a történet szerves része. Azt jelképezi, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy a háborút átélt ember eleve irtózik a technikai civilizációtól, s nemcsak a pusztító fegyverek zajától.

Üde színfolt viszont a gyermeksereg hangja, amely előbb a csúfolkodó falu hangulatát, majd a szamárkeresés izgalmas útján Balla Péter igazát közvetíti.

Tamási színjátékai közül a Csalóka szivárvány volt a legkihívóbb darab, amely a szabályos, megszokott színpadi forma megbontásával, vígjátéki és tragédiai elemek egybekeverésével hökkentette meg nézőit.

1942-ben – a háborús csörtetések, társadalmi válsághelyzetek, politikai helyezkedések idején – nem kellett volna nagy fantázia ahhoz, hogy a darab képletes célzásait észrevegyék. A felületes gondolkozású közönség azonban hízelgő véleményt és szájbarágó programot várt a szimbolikusan ábrázolt egyéni és nemzeti sorskérdések helyett, mert a tetszetős bemondásokkal, aktuális viccekkel tűzdelt kommersz filmek ehhez szoktatták.

A művelt kritikusok egy része sem értette Tamásit – azok, akik arról faggatták, hogy a „magunkból, sorsunkból menekülés” szeszélyes, furcsa játékával mit akart kifejezni, mi abból a személyes vonatkozású élmény, vagy hogy Czintos Bálint meghasonlásában a városi civilizációt támadja-e, szemben a falusi élet „egyszerű és igaz forrásaival”. Alig győzték felsorolni Tamási közismert erényeit, közéjük számítva sziporkázó szellemét, párbeszédeinek villódzó elevenségét, szituációteremtő erejét is, csak elegendő „drámaiságot” nem fedeztek fel a „külön-külön ragyogó” jelenetekben. (Ezekben az években a Vojnits-érem odaítélésére tett javaslataiban az akadémiai bizottság, amelynek író tagjai is voltak, már a legjelentősebb teljesítmények, Márai és Zilahy művei mellett tartotta számon Tamási színműveit.)

A közönség nevében föltett kérdésekre Tamási Áron azt válaszolta, hogy drámájának vélt vonatkozásai nem a műveltség ellen szólnak, hanem a félműveltség veszélyeit mutatják meg. „A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma (értsd: 1942-ben) különösen lényegbevágó probléma” – nyilatkozta a Film Színház Irodalom tudósítójának a főpróba után. „Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a »feladat«. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös?”

A közvetlen példák régóta foglalkoztatták Tamási Áront. Apjáról írta a szülőföld tájait bejáró könyvében, hogy ő is „többet akart tudni, mint más” – azért, hogy uralkodhassék másokon. „Úr szeretett volna lenni, a szónak keleti értelmében, mert testi pompájában és lelkileg egyaránt arra született”, de „forraló örök tűzként” égette a vágy, amely nem párosult szellemi erővel, s „nem tudott párologni, csak kicsapott ivások idején”, majd „visszahúzódott ketrecébe”, s nyomorúságában dühödt oroszlánként félemlítgette övéit.

A Csalóka szivárvány-ban hasonlóképpen jellemzi ezt a belső feszültséget az egyik főszereplő: „Tűz a lélek, fiam… Ha szélben járunk, a lángja csapkod; le-lefojtjuk, a füstjiben kell ülnünk… Azért jó okosan élni: tiszta, száraz helyen, elhúzódva a szelek elől.”

A Tamási műhelygondjaiba belelátó Féja Géza Ellen-Faust-nak nevezte ezt a drámát. Az öthetes brassói kiruccanásnak (egyfajta német szellemben való jártasságnak) valóban remek szatírája az a jelenetsor, a második felvonásban, amikor Czintos – Kundi Kund maszkjában – a lexikon „bé” betűs szószedetéből merített „tudományát” előadja. S Czintos nemcsak a műveltség dolgában „félbemaradt” ember, de a néptől is elszigetelődött „botcsinálta doktor”. Mindenáron falusi lététől szeretne megszabadulni, holott épp székely rokonaitól tanulhatna erkölcsi tartást.

Minthogy Tamási drámája ember és szerep fölcserélhetőségére épült, önként kínálkozik az összehasonlítás Pirandello megszégyenítő, frivol ötleteivel és furfangos meséivel, amelyek ugyancsak játék és valóság, komolyság és huncutság egymásba áttűnéseiből állanak. Tamási azonban a groteszk helyzetek fénytöréseivel együtt nem kiábrándító eszmét sugall, hanem – a szerepjátszó folyamat során – olyan nézőpontot, reális erkölcsi alapot választ, amelyen biztonsággal megállhat, mint a saját földjén, s a nihilizmus tükörképeivel az önfegyelmét megőrző ember életbölcsességét szegezi szembe.

Ezt a funkciót Samu bácsi tölti be, az öreg mindenes szolga és rokoni tartozék, aki a nemesi származású, szürkeségbe süllyedt, sorsával elégedetlen gazda és „űzött vad” mellett a másik főszereplője a drámának. Ő üti le az alaphangot, belelát Czintos titkolt gondolataiba is, s részint az ő megítéléseinek tükrében fut az egész cselekmény. Samu bácsi sohasem mozdul ki a valóság és a józanság talajáról; elejétől végig pontosan látja a feljebb vágyó, úrhatnám földbirtokos szerepjátszását, óhatatlanul bekövetkező bukását. Miután hasztalan óvja gazdáját a meggondolatlan lépésektől, hagyja a maga útján menni, hogy bebizonyosodjék, amit régóta sejt; ezért nem rendíti meg őt Czintos öngyilkossága sem. A többi rokonnak fogalma sincs a történtekről, csak ámuldoznak, jajgatnak, ide-oda kapkodják a fejüket tájékozatlanságukban.

Czintos megtévesztő csalásokkal igyekszik a tudás és a hatalom, az előkelő nő megszerzésére. Amikor a rá feltűnően hasonlító, meghabarodott barátja (az értelmetlen életének önkezével véget vető fűzfapoéta és filozófus) külső képébe öltözik, sértett önérzete és a társadalmi konvenciók elleni lázadás is fűti. Tudja: ha őszintén akarna javítani a világon, akkor is ki lenne rekesztve a döntési lehetőségből. „Kutya maradtam, mert a falusi gazdát mindenütt úgy veszik! … ha szól valamit megye vagy ország dolgában, hát mindjárt: ki maga?!” Elképzelt – s ugyancsak a konvenciók révén megvalósuló – sikereit a nála nagyobb, iskolázottabb urak megleckéztetésének szánja, a hamis játék azonban úgy elkápráztatja, hogy kezdi élvezni új helyzetét. Az új szerelem még beképzeltebbé, forrófejűbbé teszi. Elnyeri érettségizett fia menyasszonyát, gyermekük születik, aki – gondolja Czintos – nem lesz már oly lenézett, mint ő volt falusi gazdaságában.

Egy napon rádöbben, hogy rossz cserét csinált: amiben él, nem a természetes énje, az egész csak álca és újabb gyötrelem. A „tudományával” sem tud mit kezdeni: az urak azért gyűlölik, mert azt hiszik, ellenük fegyverkezik a könyveivel, a falubeliek pedig egyszerűen bolondnak nézik. Megkísérli, hogy önmagát kövesse, hozzátartozói (fiatal felesége, felnőtt pap fia és az új házasságból született gyermek) azonban távoli idegenként kezelik. A légvár összeomlik, s Czintos – elődje tanításai nyomán – azt képzeli, hogy lemossa magáról az ártalmas piszkot öngyilkosságával, s ha teste megsemmisül is, a lelke visszaújul „következő életére”.

Az álarcát letépő – s kotyogós, bő parasztruhájába visszaöltöző – Czintos a „légy hű önmagadhoz” parancsát fogalmazza meg kicsi fiának, Bálintkának: „Mindig vidám legyél, s mindig Bálint legyél!… Hűséges magadhoz, s az egyes úthoz… úgy leszel ember, csak úgy…” Ha nem tisztességes a játék, a kényszerűségből vállalt szerep sem lehet üdvös – sugallja Tamási drámája. Ugyanaz a meglátás ez, amit a Tündöklő Jeromos-ban Bajna Gáborral mondatott ki: „tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni”. Akik nem rendelkeznek kellő önismerettel, de átlépvén a saját árnyékukat, úgy járhatnak, mint Czintos, ha magasabbra vágynak, mint amire képességeikből telik.

Pirandellói megoldás az is, hogy Czintos egy öreg, csavargó színésszel, Homály Szilveszterrel találkozik, akivel színházat játszat (színház a színházban). Nem öncélú ez az ismételt játék: egy ember további sorsa forog kockán, a valaha kedélyes férfié, aki ezt a tulajdonságát is elveszíti.

Jékely Zoltán a paraszti sorból feltörő, első értelmiségi nemzedék drámáját olvasta ki a Csalóka szivárvány-ból. A nép szemében már úr, az urak szemében „csak paraszt” kálváriáját. Major Ottó olyan színpadra méltó balladát látott benne, amely az ősi hagyományt a modern lélektannal tudta ötvözni, a székely folklórt a modern színjátszással, a költészetet a filozófiával és társadalombírálattal.

Tamási ekkor már kifelé igyekezett a folklórból. Czintos székelysége nem tipikus vonás, sőt oly mellékes, hogy szinte elhanyagolható. A gondolat eléggé általánosító ahhoz, hogy más tájak színeiben is megállja a helyét. Feltételezhető, hogy Samu bácsit is csak azért ruházta fel Tamási székely tulajdonságokkal, hogy otthonosabban mozoghasson Czintos környezetében, s a többi falusi alakot is karakterisztikusabbá formálhassa. A „minden lében kanál” Duka urat, a kovácsot, aki a „helybéli közállapot megjavítását” reméli Kundtól; a fontoskodó csendőr őrmestert, Virágot, aki még „Ferenc Józseftől tanulta a mozgósítást”; a potyaleső, tolvaj Fecskét, a levélhordót, az „egyenlőség hívét”. A rátartiság mélyén húzódó kisebbrendűségi érzés megtestesítői ők: a „modorukkal és öltözetükkel előbbre törekvők”, akikkel Czintos csak azért is parasztosan beszél, hogy észrevegyék magukat.

A nyelvnek változatlanul fontos szerep jut ebben a Tamási-drámában is. A mesterkélt varázsige („Kund az örvényben, megújul a törvényben”) filozofikus tartalma (a „halálban megújulás” kétes keleti bölcsessége) bevésődik a néző emlékezetébe a többszöri ismétléssel, s a tücsök és a légy lakodalmáról szóló, vidám népköltés, mely kétszer hangzik el, a kontrasztikus hatásokat erősíti – nem azonos hangulati töltettel, de mindig játékos kedvvel. (Először: amikor meg akarják házasítani Kundot, Samu bácsi unokája mondja el; másodszor: amikor utoljára lehet még valami örömet lopni be Czintos életébe, a négyéves Bálintka ajkáról hangzik el.)

A harmincas években írott színművektől eltérően, a Csalóka szivárvány-ban nem a remény szava, hanem a valóság komor sötétje kerekedik felül. A magára maradt, síró kisfiút vigasztaló szolgalegény keserű szavaival zárul a darab: „Azért ne sírj, fiam… az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!”

A kritika joggal kifogásolta, hogy a második és harmadik felvonás között túl merész és nem eléggé előkészített az átmenet. Kétségtelen, hogy a harmadik felvonás inkább csak jelzi, mint meggyőzően ábrázolja Czintos gyötrelmes visszaútját és tönkremenetelét. Ám lehet, hogy hőse bukását nem is gondolta tragikusnak Tamási Áron. Czintos mosolyogtató figura a pusztulásában is – a sok alakoskodás után. Nem vitéz lélek, hanem a kísértésnek engedő, torz alak; megtért báránysága aligha vehető komolyan. Ha úgy nézzük, hogy bukása megérdemelt büntetés, s nem katarzis, már döbbenetet sem érzünk iránta, amit csak igaz ember tévedései válthatnak ki. Több groteszk mozzanattal persze teljesebb, hitelesebb lett volna a történet vége is.

Tamási a háború hátralévő éveiben kevés újat írt. 1943-ban Virrasztás címmel összegyűjtött esszéit és útirajzait tette közzé, s a megkezdett szépírói művek közül csak néhány novelláját tudta végigírni. Sokfelé szólította a kötelesség. Önként vállalt fegyelemben élt, de a halaszthatatlan változtatásokra felkészülten.

1943 tavaszán ő fogalmazta az Együttes vallomás-t, amelyet a Magyar Csillag május 15-i száma közölt, s rajta kívül Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Veres Péter, Zilahy Lajos írt alá: „Eleddig a sors megtagadta tőlünk azt a legfőbb jutalmat, hogy eszményeinket politikai és társadalmi erők a nemzet életében valóra váltsák. Ehelyett szellemi eredményeinket világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni két évtizeden keresztül; küzdelmeinket pedig azzal rontják ma is, hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be…

Korváltó és háborús időkben, amikor a szenvedélyeket sok minden csábítja nemtelen csapongásra, nem könnyű a fegyelem belső fogadalmában élni. S bár, éppen hangadó helyeken, vajmi ritkán értékelik ezt az önkéntes fegyelmet, mi mégis erre köteleztük magunkat, mint ahogyan a magyar falu és a munkás tömegek is ilyen fegyelemben élnek. Tévedne azonban bárki, aki azt gondolná, hogy a magyar író önkéntes fegyelme a magyar sors mai vajúdásában csökkent éberséget jelent, vagy elaltatott szenvedélyt a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás dolgában. Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat…”

Az 1944. évi tragikus események bénítóan hatottak Tamási Áron írói munkásságára. 1944 őszén pedig olyan váratlan fordulatok történtek életében, hogy mindent újra mérlegre kellett tennie – keresvén a továbbjutás közös és egyéni lehetőségeit, amelyekről későbbi drámái szólnak majd.

Z. Szalai Sándor