Tamási Áron színjátékai
1924–1942*
Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne. Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni. Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani. A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madár-t, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén. Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat. Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez.” 1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt.” Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta. Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék. Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemreméltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok. Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transszilvániai drámaírás” buzdítására. Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalás-ról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja (irodalompolitika!), de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.” 1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.” A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében. Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, amíg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította. Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte. Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat.” A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki. Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként. Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madár-tól számított művekben (hisz az Ősvigasztalás-t nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.” Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalás-sal rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes. Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította. Az ősiség himnikus drámájaAz Ősvigasztalás – mint a pályakezdő író alkotása – meglepően jó teljesítmény. Formája szerint majdnem egyedül álló színműve Tamásinak. A cselekmény menetének megfelelően hajlékony, szinte jelenésenként változó. Az antik dráma és a középkori misztériumjáték építő módszerét a későbbi parasztdrámák cselekményformáló fogásaival és a formabontó avantgárd színház megoldásaival elegyítve próbál új minőséget teremteni. Már a „Megelőző játék” sem a klasszikus prológ mechanikus másolata: a szereplők egyenkénti bemutatása helyett koncepcionális problémára irányítja a figyelmet. Székely népballada körvonalai sejthetők az őszi alkonyat kimerevített életképeiben. Az esti harangszó imára késztet, de nyugtalanító a szakadozása. A készülő tragédia előszele kél, kísérteties légkör érezhető. Kispál Jula – a fiatal lány – ügyetlensége, a leejtett virágcserép és a pipa kettéhasadása babonás félelmet jelez. Aki nem hajlandó odaadni nevelt leányát – Julát – a kérőnek, Botár Márton apai határozottsága, majd közömbössége oldja a feszült hangulatot, a szerelmi bánattól elűzött legény – a csendőrök közé állt Gálfi Bence – keserű állapotát jellemezvén. („Nem országos a baj… A szú rágj a fát, ne a vasat.”) Csúfolódó színfolt Gálfi búcsúja is – a temetőből hozott, hulló virágokkal. Szentségtörő gesztus, hogy a cigányok a „Circumdederunt” dallamára húzzák a kesergőt. Csak Jula sír, zokog a muskátlira borulva. Az első és második felvonásban alkalmazott monológokat az események fölgyorsulása követi, föl-fölizzó párbeszédekkel. Mindez aránytalanságokat szül, a kuszaság látszatát kelti, de a szaggatottság szándékos írói fogás: a hősök belső zaklatottságát tükrözi. Hagyomány és haladás hol ellentétes, hol egymást támogató erőinek küzdelme vonul végig az Ősvigasztalás látomásokban kitáruló, szertartásosan megnyilvánuló, majd a külvilág kíméletlen beavatkozásával, értetlen ellenkezésével „a huszadik századot bevezető” jelenetein. Csorja Ádám meghagyás szerint elégeti bátyja, Ambrus holttestét, s hamvát egy fazékban hordozva áldoz emlékének. Ezt a kegyeleti eljárást – a kereszténység felvétele előtti időkből átmentett népszokást – a századforduló táján nemcsak egyházi, de világi törvény is tiltotta. A tilalmat megszegő „vadembert” ráadásul a testvérgyilkosság bűnével vádolják, mert a zivatar elől menekülő vadásztársaság egyik tagja – a községi jegyző – gyanút fogott, és a heves összetűzés után följelentette Ádámot. A drámai történetbe két nemzedék felemás világnézete ágyazódik be. A huszadik század szellemi fejlődése felől nézve fölöttébb anakronisztikus világ az, amelyben a Csorja fivérek élnek. Az Ősvigasztalás fő forrásául azonban a „nép ajkán virágzó” történelem szolgál, amely Tamási Áron számos korai novellájának, a Lóvér-nek és a Föld emberé-nek is nosztalgikus szemléleti alapját képezi. Egy magtalan székely nemzetség pusztulásának, kihalásának drámája az Ősvigasztalás, kicsit a görög sorstragédiák hőseinek bukásához hasonlóan, akik eleve magukban hordják végzetüket. (Ambrus: „Ó, mit vétettem ellened, föld?!” – „Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk.” Ádám: „Igende máshol nem találnánk a halálra.”) Amíg azonban az utolsó Csorják mereven ragaszkodnak az „Idők elejéig” visszanyúló történelmi hagyományhoz, a hun-magyar rokonság s Csaba királyfi regéihez éppúgy, mint a pogánykori ősvallás legfőbb elemeihez, addig az utánuk jövő, új nemzedék inkább az öregek „áldott szavaiban” gyönyörködik, és a nép erkölcsi igazát bizonyító mesék, legendák világához, mintsem a pogány szokásokhoz akar hű maradni. A fiatalok érzik a régi szellemi értékek megőrzésének és továbbadásának fontosságát, a székely ember „veleszületett hitének” varázsát, de tudják azt is, hogy az új század gyermeke nem zárkózhat el a rohamos civilizáció elől. Csorja Ambrust, a nomád életmódot folytató „árva táltost” kivételes, de „nem e világra való” emberként kezeli bíró komája is, s Dénkó – a hajtólegény – „a papnál is szebb szavút” becsüli személyében. „Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége” – emlékszik rá a szomszédból átjárogató Jula, akit megdöbbent Ádám halottégető szándéka, de azért segít neki a máglyarakásban. Az új nemzedék tagjai – ha a messzi, ködös múltra tekintenek is vissza párás szemmel – nem a régi szokásoknak hódolva kívánnak élni, hanem a jelen igazságtalanságai ellen lázadoznak. Ezt teszi részben Csorja Ádám is, aki „szántszándékkal szakadt ki” a „megromlott új világból”, s erkölcsösebbnek véli bátyja életelveit és pogány hitét, mint üldözőinek törvényvédő hatalmát. Míg élt Csorja Ambrus, nem sokat törődtek vele, s holtában „egyszerre becsüs lett”. Félelmetes erő, akit nem hagyhattak megtorlás nélkül az urak. S végül az író Dénkó ajkára adja az előremutató szót: „Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal.” Tamási már tudja, amit hősei nem tudhatnak, hogy a kettős kötöttség dilemmájából nincs más kivezető út, mint a demokratizmus útja: szembefordulás a kisemmiző, elnyomorító úri világgal. Ádám számára a hit a becsületes élet záloga. Egyetlen vagyona a tisztesség. Nem térhet ki azonban a szorító környezet támadásai elől úgy, mint a bátyja. Bár nem tud teljesen szakítani a Csorják szellemi örökségével, nem a hódító ősök hatalmát hirdeti, hanem a harag és a gyűlölet helyébe a szeretet törvényét, a népek közötti megbékélés szellemét helyezi. Fia születéséről álmodik, s olyan országról, amelynek „határa nem lesz”, csak a nap fénye fogja beragyogni. A bujdosók „napáldó” áhítata vezérli őt: „Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása” – magyarázza a vele együtt bujdosó, fegyveres kísérőjének, Bencének. Attitűdjét még jobban megvilágítja a halottsirató jelenet, Botárral. A dogmákat elvető, maga formálta hitelvekhez igazodó, plebejus vallásosság megnyilatkozása ez. A rögtönzött, közös litánia az „Ősigaz Isten” dicsőítéséből, valamint a szétszóródás elleni küzdelem fohászaiból áll össze. Az Erőnek, Fénynek istenét dicsérik, aki megteremtette a Földet, s ezáltal szabályozta be a világot. A szegények istene ő, aki „szernyű szép” világot alkotott, s könyörületes is: „nem gyötri hosszú élettel az embert”. S amíg „népük megtartóját” és „az idegen nemzetek barátkoztatóját” áldják, önmagukat siratják. (Ádám: „Hogy a hírünk el ne vesszen.” Márton: „Hogy a hitünk el ne vesszen.”) A természettel szoros kapcsolatban álló emberek panteisztikus szemléletének nyomai is felfedezhetők bennük: szembenézés a halállal, amely megnyugtató, s kifakadás a természetfölötti szellemektől származó, megalázó emberi szenvedések miatt. A keresztények istenét tagadó dac, a pogány vér kiütközése ez: „ha tétlenül tűri az Isten sorsunk balra fordulását, akkor mi is megtagadjuk őt”. Botár az Ambrussal eltöltött gyermekkort idézi fel sirató szavaival. Csínytevéseiket, gyümölcslopásaikat, madarászásaikat, diák- és inaséveiket – szabadság utáni sóvárgásaikkal, hazavágyódásaikkal. Ádám pedig a maga puritán kívánságaival toldja meg a régi bibliából olvasott imát. A pogány és a keresztény rítus mozzanatai szinte egybemosódnak. A tűzre csurgatott vér nemcsak a barbárkori szokás, de a „férfiakul siratás” szimbóluma is. A katolikus szertartásból ismert, „Ments meg, Uram, minket az örök haláltól” kezdetű gyászéneknek itt sajátos akusztikája van: nem vigasztal, hanem elborzaszt a végítélet „rettenetes napjára” figyelmeztető sugallatával. A törvényszéki nyilvános tárgyalás pedig, amelyre a falusi férfiak és asszonyok közül sokan hétköznapi öltözetben és a városban vásárolt portékáikkal vonulnak be, s ahonnét a székely életkedv, derű mulattató pillanatai sem hiányozhatnak, azt a nagy távolságot mutatja meg, ami az urakat a néptől elválasztja. A nép tüntetően áll fel, de lefojtott szívvel, némán ül le. Nem oly öntudatos erő, mint amilyennek írója szeretné látni, s amilyennek későbbi színműveiben formálja meg. Az Ősvigasztalás népe kedélyes, minden csínyre friss közösség – amíg le nem intik s meg nem félemlítik. Magárahagyatottságában akaratos, konok. Nagy értékek lappanganak benne, legjobbjait „az ész kínozza”, s titokzatos szálak fűzik a havasi tájhoz. A vérét csapoló, energiáit pazarló nép ez. A vadonban élők a falusiaknál is elmaradottabbak; a bajok okát a „bűnös városban” látják. Nagy tévedés volna azonban kiélezett városellenességet (s kivált „romantikus antikapitalista” tendenciát) vélni az író részéről is, mint ahogy néhány kritikában (például Szőcs István cikkében) megfogalmazódott. Csorja Ádám nem ismer el egyetlen „földi bíróságot” sem, csak a maga lelkiismeretére hallgat. A bírákat is zavarba ejti makacs hitével és merész kérdéseivel, amelyekre a nép ad feleletet – többnyire köztudott igazságok hangoztatásával. De a tanúkat sem sikerül rávenni arra, hogy megtagadják Csorja Ambrus szellemi hagyatékát. Botár Márton – az egyik koronatanú – legendává növeszti a „külön istent tartó” testvériségét: „Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak.” A községi jegyző – Szeredai Szándék Lajos – körülményesen előadott vádjainak nagy része a bírák szemével nézve, emberismeretén átszűrve is nevetségesnek bizonyul. Csorja Ádámot – kellő bizonyíték hiányában – felmentik a gyilkosság vádja alól, de a törvény megszegéséért és testi sértésért tízhónapi elzárásra ítélik. Földije – Gálfi Bence – azonban nem az enyedi tömlöcbe kíséri, hanem megszökteti. Az erdőpásztor fiából lett csendőr szíve is a szegényekhez húz, bár urat játszó, randalírozó részegségében a fél falut kiirtaná. A további események – a szerelmi féltékenységből következő, véletlen emberölés, valamint Gálfi bűnhődése – már bármely parasztdráma konfliktusai lehetnének. A befejezést azonban csak Tamási írhatta meg – úgy, ahogy a „Megelőző játék”-kal sejtette. A hátborzongató játszmában a lány, Jula a vesztes, aki a „felkelő nap” lehetett volna, de „két mohás kő között” senkié sem lehet már. Ha az Ősvigasztalás-t létdrámának fogjuk föl, amelyben a születés a halállal, a szerelem az ölni tudó féltékenységgel, a magtalanság az utódteremtés kívánalmával együtt jelenik meg, a földön fekvő, halott Ádám körül vad táncba kezdő fiatalok felszabadult örömét sem érezzük természetellenesnek. Az ember ősi, barbár ösztöneire vall ez is, meg arra, hogy „nincs vég semmiben”, az élet megy tovább, bár egyre keservesebb tapasztalatokkal. A táncolók fölriadnak még a klarinétos megálljt parancsoló fölkiáltására: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!” – és Botár mellé húzódva néznek a bizonytalan jövőbe. Az időnek nagyon fontos szerepe van a Tamási-drámákban. Itt az események szűk időhatárok között zajlanak le, de évszázadok, sőt évtizedek múlásában kell gondolkodnia annak, aki az Ősvigasztalás legbensőbb lényegéig akar eljutni. Nem csoda, hogy ennek a drámának a színpadra vitele sok fejtörést okozott. Fél évszázad múltán, amikor a kézirat előkerült, több kísérlet történt – s nem jelentéktelen sikerrel – a megközelítően pontos értelmezésre, elkerülhetetlennek vélt dramaturgiai és egyéb változtatásokkal. A színházi rendezők a misztériumjátékok keretébe próbálták befogni a szerteágazó cselekményt, a sejtelmes látomások és a közvetlen paraszti élet, havasi fények-árnyak egymásba olvadó színeit. Ehhez nagyszabású, jelképekben táguló és könnyen mozgatható színpadképet kellett terveztetni. A „mögöttes” tartalmat jól érzékeltetni, az áttűnéseket megoldani a legnehezebb művészi feladat, szinte mindegyik Tamási-mű rendezésének fogós kérdése ez. El kell fogadtatni a rendkívül intenzív, több rétegből összegyúrt nyelvet is, amely alapjában szemléletes, költői képekben gazdag, csak éppen mondani nehéz. Az expresszionista versprózával rokon staccatók okoznak gondot, s nem az ilyen ódon zamatú képesbeszéd fokozásai: „Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.” S nem a népi szólásmondások, ahogy Csorja Ádám a maga étvágytalan éhségét kifejezi: „Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel.” A rendezők nem bíztak eléggé a költői szöveg erejében, ezért itt-ott simítottak azon. A színészektől kétségtelenül feszült figyelmet, rendkívüli odaadást kíván az előadás; csupán a bírósági tárgyalás tömegjelenetei engednek lazítást, könnyebb lélegzetvételt – a humor oldaláról. A biblikus tónussal társult székely nyelvjárás szerkezetét, grammatikai tulajdonságait meg lehet tanulni, hanglejtéseit már kevésbé, ezt csak az erdélyiek tudják igazán elsajátítani, a nagyváradi színház előadása ebben elöl járt. A színházi irányítók – a mitikus szertartásból kiindulva – elsősorban a látványosságra törekszenek. Az ötletes játékra helyezik a hangsúlyt, s a kimondott szavak jelentésbeli árnyalataira alig ügyelnek. A látványosság azonban nem valósítható meg teljességgel és következetesen, hisz arra inkább a darab második fele ad módot, amíg az első felében a belső, lelki történés messzire vivő, végtelen mozzanatai folynak, s a nyelv „eszköztelen” hatására lehet és kell építeni – úgy, hogy a gondolat el ne sikkadjon a dús szövevényben. A látomásokból csak a legfontosabbakat érdemes illusztrálni, kerülve a kézenfekvő sablonokat. Az égitestek – Nap, Hold és a csillagok – fényhatásait, valamint a zenei effektusokat nem szabad túlzásba vinni a drámai cselekmény fordulópontjain. A Csorja fivérek házioltára viszont szerves és fényes tartozéka lehet a szegényes, kezdetleges szobaberendezésnek. Az erdélyi „Kék madár”Az első színházi kudarc nem izgatta még Tamásit, de nem is felejtette el azt egykönnyen. Jancsó Béla 1925 tavaszán kelt – s kiengesztelésnek szánt – levelére válaszolva jegyezte meg: „Nagyon drága volt nekem, amit a drámáról írtál. Bezzeg elvesztének ügyesen, de nem fájt, ne gondold…” S mindjárt az otthoni teendőket vázolta fel, közös ügyükként: „Nagyon aggasztó az írónevelés Erdélyben. Mintha úgy állana minden, hogy nem lesz egy erős és értékeket összeszedő szépirodalmi lap, amíg mi nem teremtünk egyet. Ezt, édes Bélám, különösen figyelmedbe ajánlom… Ha hiszünk, dolgozunk, s akarjuk, nincs az Istennek annyi tanára s szabályokkal telegyúrt embere Erdélyben, hogy azok utunkat szegjék.” (Welch, 1925. június 21.) Hazatérése után tüstént bekapcsolódik a fölélénkült irodalmi életbe. Épp ekkor alakulgat a helikoni írók szövetsége, amelynek Tamási egyik alapító tagja lesz. Mint fiatal írónak, van már híre, rangja is: első novelláskötetét – többek közt – Áprily Lajos ajánlotta az olvasók figyelmébe. Esszéi és novellái az orientáló orgánumokban (az Ellenzék-ben, az Erdélyi Helikon-ban, a Keleti Újság-ban, a Pásztortűz-ben és a Brassói Lapok-ban) jelennek meg. A magyarországi körutazások és a kölcsönös látogatások nem lebecsülendő hozamaként megszerzi Tamási a Nyugat íróinak s Németh Lászlónak a bizalmát, támogatását is. Lassan úgy belemerül a mind sűrűbb, hevesebb vitákba, látványos és csendes csatározásokba, hogy már-már úgy tűnik, mintha – szépírói tevékenységén belül – megfeledkezett volna színházi ambícióiról. Nem így történt, de drámaírói terveiről ez idő tájt nem beszélt. Nyilvánvalóan közrejátszott ebben az Ősvigasztalás körüli csend. Jancsó Béla ugyan azt ajánlotta, hogy a saját költségén nyomassa ki a drámát, mint ahogy a Lélekindulás-t közreadta, de ő azzal hárította el a „hiú gondolatot”, hogy első könyvét is nagy áldozatok árán sikerült előállíttatni, amit még egyszer nem kívánhat. Különben sem szerette, ha a riporterek íróasztalán szemlélődtek, s egy-egy műve születésének okait és körülményeit tudakolták; ha tehette, kitért az ilyenféle kérdések elől. Az, hogy mikor mit írjon meg, csekély kivétellel röpke elhatározás vagy váratlan föllángolás eredménye volt. Munkamódszerére jellemző viszont, hogy egyik műfajból a másikba átlépve tágítja tovább az „egyetlen nagy témát”, olyan jelenségekkel bővítve a befejezhetetlen történetet, amiket korábban elejtett, vagy csak később világosodtak meg. 1927 telén, amikor belevág első regénye, a Szűzmáriás királyfi megírásába, döbbenettel konstatálja, hogy annak „szövege és a szöveg hangszerelése” nagyon hasonlít első színművére. Mai szemmel nézve még érdekesebb, hogy az Ősvigasztalás és a Szűzmáriás királyfi mennyire egy tőről metszettek, s világképük is majdnem azonos. A dráma egyes motívumai felerősödnek a regényben, mások homályba borulnak, de a stílus változatlan. A néha szó szerinti egyezések arra engednek következtetni, hogy 1927-ben még Tamási tulajdonában lehetett az Ősvigasztalás kézirata, melynek nemsokára nyoma veszett, s írója sem firtatta, hová tűnhetett. A Szűzmáriás királyfi – mint az Ősvigasztalás prózai párja – lezárása az első pályaszakasznak. Az indulat és a látomás tovább már nem fokozható: más hangra kell váltania annak, aki korának valóságába gyökerezve és a székelyek sorsához kötődve kiutat keres. Nyolc év alatt – 1924 őszétől 1933 őszéig – nem ír egész estét betöltő színpadi művet. Kisebb jelenetekkel, főként a komikumra épített párbeszédekkel, szatirikus és groteszk helyzetképekkel próbálkozik, s amikor azt tapasztalja, hogy ezekkel (a Székely fás-sal, a Néppártiak-kal és a Görgeteg-gel) is jelentős publicitást ér el, akkor mer nagyobb terveket forgatni a fejében. (A Görgeteg – saját megítélése szerint – „egy háborúellenes fintor volt csupán”, egy székely népmese színpadra ültetése, mégis szívvel-lélekkel játszották több helyütt, s minden balladai rezdületét ki akarták aknázni, végkifejletét a bartóki zenével társítva.) Közben elsajátítja Tamási a különböző fajsúlyú drámák szerkesztésének fortélyait: cselekmény és belső akció, tömörítés és oldás, jellemfestés és fokozás, hanglejtés és ritmus kölcsönhatását, s lemérheti a saját példáján is a drámai párbeszéd erejét, amelyen áll vagy bukik az egész. 1929 tavaszán, a Baumgarten-évdíj átvétele után a Hajdúföld-nek adott nyilatkozatában már nagyszabású színdarabtervét említi, készülő regényei mellett. Ez a színdarab – mondja – vígjátékféle lenne, de a magyar parasztot meghamisító, kigúnyoló vagy túlságosan idealizáló népszínművekkel ellentétben, a népi életet „a maga teljes mivoltában és eredetiségében” mutatná meg. Tamási megvetéssel nézi mindazt, ami „Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig” szünet nélkül folyt nálunk „a parasztszínjátszás ürügye vagy cégére alatt”. Semmit sem utál úgy, mint a népszínművek „festett madarait”, s meg-megfricskázza azokat a szerzőket, akik vasárnapi ruhákban, bokrétás kalapban, hejehuja nótázás közben léptetik színpadra a parasztot. A naturalizmus hívei pedig úgy szerették látni, ha állatian önző és köpködő, buta s ápolatlan külsejű volt. Tamási Áron 1930-ban – Szentimrei Jenő Siratóban című, egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatóján – tapasztal először olyan kedvező s valamelyest megnyugtató légkört, amelyben el lehet indulni, mert színház és író kezdi komolyan venni, amit el akar érni, és a közönség is „meglepően barátságosan mulat”. S Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Darvas József színpadi jelentkezése azért korszakos jelentőségű a magyar dráma történetében, mert egy hanyatló időszak reprezentatív drámaíróinak (az uralkodó osztályok történelemszemléletéhez simult Herczeg Ferencnek és a liberális polgárságot szórakoztató Molnár Ferencnek, a francia típusú szalondráma kiváló mesterének) hegemóniáját megtörve friss szemléletet hoz. Tamásiék egy új, cselekvőképes világkép kialakítását sürgetik, mely Erdélyből kiindulva „a kor keresztmetszetét adja”, és a magyar dráma útját is „új irányba tereli” a „nemzeti és emberi tartalmak” egybehangolásával. A parasztszínjátszás felé fordult magyar avantgárd törekvések előtt is a színpadi játék ősi értelmét éltető, újfajta kollektivitás eszméje lebeg, de a népművészetből csak egyes motívumokat, táji és nyelvi elemeket kölcsönöznek a maguk formakultuszának kialakításához. A népdal, a népi tánc, a népzene frissítő erejét belátásuk szerint, szabadon hasznosítják, ám a népi játékok ősgyökérzetét, belső struktúráját, tartalmi indítékait nem érzékelik. Tamási figyelmét a mozgalommá nőtt Maeterlinck-mű fordítja új irányba. A székely írók műveiből összeállított – s 1933 májusában, a budapesti Kamara Színházban bemutatott – Cifra Szőttes bírálata kapcsán így vélekedik: „Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen »Kék madarat« költeni. Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul énekelő madarat… Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit »Székely Kék madár« alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.” 1933 nyarán írta ezt Tamási, amikor az ő „Kék madara” nagyon feszengett már a fészkében, de nem volt még biztos a várt eredményben. S amikor a titok zárja felpattant, kiderült, hogy amire Németh László készült, azt szép csendben és szerényen, hisz nagy volt a tét, Tamási Áron valósította meg, amikor a valóságot a népköltészet révén kitágító és az emberi létezés örök drámájáig ívelő világképet alkotott. A régi görög színjáték nyomdokain elindulva, kedélyes lelkületéhez illő és a varázslat erejével ható formákat hozott létre. Németh László 1932-ben közzétett Arisztophanész-tanulmánya jókor jött. Az esztéta, a költő és a történelemkutató képzelt dialógusaiból összeállt vitairat azért lehetett nagy hatással Tamási elképzeléseire, mert a közösségi kultúra ősforrásait keresve csodálta meg ő is a görög vígjátéknak azt a változatát, amely nemcsak a kiváltságosokat szórakoztatta, de a nép kulturális igényeit is kielégítette. Tömegeket megmozgató költészet volt ez, egyben a népi életszemlélet hű kifejezése, s úgy tűnt, hogy ezekben az ókori vígjátékokban már a huszadik század új formáinak csírái is benne rejlettek. Tamási Áron a folklór korszerű értelmére tapintott rá, amikor Nyírő József egyik közhelyszerű dramatizálását bírálva hangsúlyozta, hogy „igazi csatát”, amely az „új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó”, csak az nyerhet, aki nemcsak székelynek tartja magát, de „művészi eszközeiben is a legújabbat adja”, amit magyar író adhat. S amikor elutasította a budapesti Nemzeti Színház az Énekes madár szerzőjét, a Brassói Lapok-ban önteltség és siránkozás nélkül, csupán összehasonlítási példaként hivatkozott ő Klabund folklorisztikus drámájára, A krétakör-re, amely kínai átköltés nyomán készült és „kétszázszor ment már” a Nemzetiben, de az Énekes madár sikerében nem bíznak eléggé a színházi vezetők. Két igazgató mentegetődző véleményére célzott Tamási, de személyüket tapintatosan elhallgatta. Csak jóval később, 1939 szeptemberében fedte fel kilétüket, amikor szélsőséges fajvédők kétségbe vonták és „nemkívánatosnak” minősítették a Nemzeti Színházzal normalizálódott kapcsolatait – Németh Antal igazgatása és Pünkösd Andor rendezései idején. (Az Énekes madár tehát Márkus László igazgatása alatt került a Nemzeti Színházhoz, s Voinovich Géza irányítása idején jutott vissza Tamásihoz.) A konzervatív beállítottságú Voinovichnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy egy kezdő és fiatal drámaíróval kísérletezzék. Tamási pedig aligha tudta, hogy ekkortájt miféle rendezetlen állapotok diktáltak a Nemzetiben, amikor elbírálásra benyújtotta a művét. A kultuszminisztérium árgus tekintete kísérte az ott folyó munkát, amely – Hevesi Sándor kiszorítása után – szinte a mélyponton állt. Magyar dráma alig került ekkor a Nemzeti műsortervébe, s elutasították O’Neill és Szomory császárdrámáit is. Feltételezhető, hogy Hevesi (aki nagyszerű lehetőségeket látott már Gárdonyi Karácsonyi álom című, keleti ízekkel fűszerezett s enyhén erotikus pásztorjátékában) nagy megértéssel és elismeréssel fogadta volna Tamási népi játékát is, hiszen törekvéseik (miként Tamási akadémiai székfoglalójából kitűnik) sok ponton érintkeztek. Két évre rá nem más, mint Márkus László mutatta be „Új Thália” együttesével – a Royal Színház színpadán, Pünkösti Andor rendezésében, a színházi világ kedvező fogadtatásával – a korábban elutasított színművet. (Az Énekes madár Pünkösti rendezésében került 1939-ben a Nemzeti impozáns színpadára is, miután bebizonyította létjogát a budapesti rádióban és a kolozsvári környezetben egyaránt.) Más új, ugyancsak kiváló magyar darabok viszontagságos sorsára gondolva, talán nem volt ez olyan hosszú és kínos idő, mint amilyennek Tamási Áron érezte, a küzdelemben elöl járók jogos türelmetlenségével. Színháztörténeti munkáiban Magyar Bálint, aki alapos körültekintéssel jellemzi a két háború közötti színházi életet (műsortervezés és közönségigény, korszerű stílus és konzervatív felfogás közötti, föloldatlan feszültségeket), a harmincas évek elején már olyan ördögi szerkezetnek látja a budapesti színházakat, amelyekben nem a vezetők elképzelése, a dramaturgiák megítélése, a társulatok jó vagy elégtelen együttműködése, hanem a közönség elmaradott ízlése – s főként a pénzügyi helyzet – határozza meg, hogy milyen darabok kerüljenek színre. Egyedül a Nemzeti Színháznak nem voltak anyagi gondjai: deficitjeit az állam előbb-utóbb megtérítette; s éppen ezért, a dilettáns szerzők könnyebben bejutottak ide, mint az igazi alkotók. Sokáig az sem izgatta a Nemzeti vezetőit, ha a bevételt eleve biztosító bérleti rendszer következtében az új magyar drámák előadásain fölöttébb foghíjas volt a nézőtér. Bár voltak magánvállalkozások és alkalmi társulások is, amelyek – megelégelvén a sok fércművet és „limonádét” – kultúrmissziót kívántak teljesíteni, hamarosan az ő elvszerű igyekezetüket is meghiúsította anyagi számításuk. Egy-egy kiváló színész a kevésbé értékes művet meg tudta emelni, többnyire azonban rutinmunka folyt a színpadon. Ha eleinte még lelkesen követte a színész az író szándékait, a napról napra fogyó közönség előtt már nem törte magát azért, hogy minél pontosabb-jobb alakítást nyújtson – beérte olcsó megoldásokkal is, ha éppen az tetszett a közönségnek. Az erdélyi dráma önállósulásáért küzdő Kovács László (az Erdélyi Szépmíves Céh egyik igazgatója) évi hatvan-hetven mű választékáról áradozott, amelyek között „használható is volt vagy nyolc”. Valóban volt olyan termékeny idő, amikor a kolozsvári Magyar Színházban hónapról hónapra egymást érték az új erdélyi darabok (Tamási Áron, Kós Károly, Asztalos István, Bánffy Miklós, Molter Károly, Gagyi László és mások) bemutatói, számarányuk azonban egy évtized múltán úgy lecsökkent, hogy 1941 őszén már egyetlen magyar író bemutatóját sem tervezte a színház, jóllehet az elkészült vagy készülő művekről kellő időben értesült. A hiba többnyire nem az új darabokban, hanem az előadások kiforratlanságában volt. Ha egy-egy új dráma nyolc-tíz előadásig eljutott, már nagy sikernek számított, s mire a színész megtalálta volna a legjobb formáját, más művel s másféle szöveggel kellett megismerkednie. Tamási huzamos ideig inkább a budapesti színházak, mintsem az erdélyiek támogatásában bízott, de a Vitéz lélek kolozsvári bemutatóját – Illés Endrének írt levele tanúsága szerint – „darabossága” ellenére „emberibbnek és hatásosabbnak” találta, Tompa Miklós rendezésében, mint a budapesti produkciót. Ugyanígy látta a Csalóka szivárvány sorsát is, amelynek fővárosi próbái és előadásai 1942 őszén sok bosszúságot okoztak neki. A Tündöklő Jeromos-sal kétségtelenül több szerencséje volt, mint az Énekes madár-ral születése idején. Ebben közrejátszott a darab politikai aktualitása, valamint az, hogy a Szépmíves Céh és a kolozsvári színház drámapályázatának díjnyertes műveként mutatták be Erdélyben. A pesti Vígszínház művészeti vezetője – az aradi származású Jób Dániel – már 1936 tavaszán lekötötte, amikor külön ciklust tervezett az erdélyi dráma kimagasló értékeinek megismertetésére. (Jób nemcsak Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Kakassy Endrével, Bánffy Miklóssal kötött szerződést, de érdeklődéssel figyelte Karácsony Benő, Nyírő József drámaírói tevékenységét is.) A tárgyalások azonban a Tündöklő Jeromos elkészülte után – véleménykülönbségek miatt – elhúzódtak; különben is az erdélyiek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pesti előadásokra csak a kolozsvári bemutatók után kerülhet sor. Kós művét, a Budai Nagy Antal-t a kritika előlegezett bizalmával játszották Pesten 1937 januárjában, de a konzervatív katolikus sajtó felekezeti viszályt szító támadása, illetve a közönség részéről megmutatkozott ellenszenv miatt gyorsan levették a műsorról, és bizonytalan időre elhalasztódott a Tamási-darab előadása. S miután Tamási is belátta, hogy műve „nem illik a Vígszínház játékrendjébe”, közös megegyezéssel a Nemzetihez került át. Két év múltán itt – és vidéki városokban – annál több elismerést vívott ki, s érdekes módon a visszhangja is erősebb és méltányosabb volt, mint az Énekes madár fogadtatása 1933-ban, vagy akár 1935-ben. Így valóban nem sok hiányzott már ahhoz, hogy Tamási a műfaj megújítását célzó erőfeszítéseit sikerre vigye. A második világháború alatt azonban a magyar színházak helyzete még válságosabbra fordult, mint amilyen a harmincas évek elején volt. Az irredenta szólamokkal megtűzdelt operettek és bohózatok úgy elszaporodtak, hogy igényesebb művek számára – legyenek akár énekes, akár prózai színművek – még mindig kevés tér nyílt. A magánszínházak érdemesebb vállalkozásai sem versenyezhettek a konjunktúra ipar özönlő termékeivel. Tamási Áron a jövőnek alkotott, tehát nem alkudott. S bármily távolinak tűnt, bízott egy új, értőbb közönség felnövekedésében. Drámáinak sorsát elemezve, összehasonlítást tett egyes színházak áldozatos munkája, mások lanyhuló teljesítményei között. Nemegyszer a színházi kritika is szóvá tett szembeszökő különbségeket. Az Énekes madár budapesti előadásai közül például az „Új Thália” társulaté emlékezetesebbnek bizonyult, mint a Nemzeti Színházban lezajlott, jóllehet mindkettőt Pünkösti rendezte; s Magdó szerepében a debütáló Tolnay Klári alakítása sokak számára teljesebb és meggyőzőbb volt, mint Szeleczky Zitáé. Az „Énekes madár” valóságalapjaAz Énekes madár esélyeit latolgató kritikusokat már a műfaji megjelöléssel zavarba ejtette Tamási Áron, amikor „székely népi játék”-nak nevezte a darabot. Máskor úgy beszélt róla, mint egy ősi, Keletről hozott, de maga cifrázta népmeséről, amelynek ceremóniás valóságalapját a saját ifjúkori élményei képezték. „Kedvvel és bódulatban” alkotta ezt, s író barátai szerint a „legjobb” lett abban, amilyet elképzelt. Az Ősvigasztalás halált hozó, komor atmoszférájával ellentétben a szerelmes fiatalok önfeledt öröme és bizakodó hite ragyogja be az egészet. Műfaji előzményei alig, voltak, vagy ha számosan voltak is, rég feledésbe merültek. Az Énekes madár-nak ugyanis csak távoli, halvány képmásai találhatók azokban a parasztkomédiákban, amelyeket az erdélyi fejedelmi udvarban adtak elő jeles ünnepek alkalmával, s erkölcsjavító célzattal általános emberi gyengeségeket csúfoltak ki. Balassi Bálint láthatott ilyet erdélyi útján. Az Énekes madár korántsem utánzata valamely – valaha valóban létezett – népszokásnak. Tamási Áron a kultikus hagyományt őrző, foszlányaiban fennmaradt népi játékformát is merőben új tartalommal töltötte meg. Ezt a színművét – egyik kései nyilatkozata szerint – 1933 őszén írta, de születési körülményeit tekintve, hosszú ideig érlelődött a gondolat, amíg megfelelő formába szökkent. A „nagyocska diák” nyári, szünidei kalandjaiig visszamenően húzható meg az az útvonal, amelyen megfogant. Az Ábel-regényekkel párhuzamosan született, s beleérződtek az író második házasságáért vívott csatározások is. Lehet, hogy a hagyományos dramaturgia szabályaival nem sokat törődött Tamási, de azért ügyelt az arányok betartására, a hármas tagolásra, a várakozás fokozott felkeltésére és a csattanók elhelyezésére is. Mindenekelőtt persze a költői ösztönére hallgatva alakította ki a mondandóinak legmegfelelőbb játékstílust, amelyben szereplői is teljességgel kiélhetik magukat. A harmadik felvonás eseménysora – a nagybeteget mímelő és végrendelkező szerelmes legénnyel és a darab valamennyi szereplőjével – az 1924-es keletű, Mihályka, szippants! című novellájából került át a színpadra, s már A legényfa kivirágzik című, 1927-es elbeszélésben föllelhető a fán elrejtőző s ott bizonyosságot vevő fiú ötlete. A kortársi kritika a költészetet – mint a drámai akcióval ellentétes vagy alig összeegyeztethető eszközt – a legszívesebben száműzte volna a színpadról, holott ami kevés költői értékű színdarab született a magyar irodalomban, mint például a Csongor és Tünde, annak rendezése azon bukott el, hogy a külsődleges hatásokat erősítve, a filozófiai tartalom drámaisága sekélyesedett el. Ahol a tragédia eleve kizárt, steril mesedrámának elfogadták volna Tamási játékát, de mese és valóság összekapcsolását – a mindennapiban a rendkívüli láttatását – fölöttébb furcsállották. A szó szoros értelmében vett népdrámának is el tudták volna képzelni Tamási darabját, ha pusztán valóságelemeit nézik, amelyek a székely népéletet jellemzik, legfeljebb a naturalista parasztdrámáktól elütő fejleményeit kifogásolták volna. Nem értették, hogy a valóságnak nincs vége, amikor a mese elkezdődik, s ha úgy tetszik, a mese is valósággá teljesedhet. Tagadhatatlan, hogy a mesében nincsenek olyan összecsapások, amelyeknek a kimenetele kétséges. A „legkisebb fiúnak” mindig győznie kell, s a győzelem csak az igazság oldalán állhat. Ám a Tamási-művek lényegét nem értették meg azok, akik csupán a csavaros székely észjárás, elmés tréfacsinálás jó ízeit méltányolták színműveiben is, a visszavágó szellemes feleletekkel együtt, vagy a jól játszható, hálás szerepek nagyszerű lehetőségeire hívták fel a színészek figyelmét; csak épp az újszerű népdráma megalkotására tett írói erőfeszítéseket nem vették észre. Azt, hogy a Tamási műveiben lépten-nyomon megnyilvánuló, székely gondolkodásmód, humor és elmésség – akár mint érintkezési forma, akár mint kópéság és nagyotmondó bölcsesség, megtévesztő alakoskodás és nyílt jószívűség – sohasem öncélú, hanem egy magasabb költői és szerkesztői kompozíció szolgálatában áll. Hősei ízig-vérig székelyek, de a környező világ, amelyben mozognak, jelképesen tág és szándékosan időtlenített. A történet „akármelyik székely faluban” és „akármikor” játszódhatna. A mese dimenzióiban kitáguló, valóságos cselekmény nem is folyhatna másképpen. Másrészt a tréfák mélyén is nehéz sóhajok feszülnek, elfojtott keservek élnek. Azért a humor kanyargós ösvénye, hogy a lélek belső ellentéteit áthidalja; rejtse a komolyat és súlyosat addig, amíg felszínre nem hozhatja, s a játék is csak így lehet érdekes. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy néha sok a jövés-menés, ki-be járkálás Tamási színpadán, más ponton meg szinte megáll a drámai cselekmény, s ha ezt a néző nem veszi észre, az csak a „csodálatos mesélő” és kitűnő emberábrázoló – a hanggal, nyelvvel, színekkel bánni tudó karakter – érdeme. Arra már nem gondoltak, hogy a belső történés sokszor fontosabb, mint a külső akció. Az 1935. évi ősbemutató alapján Schöpflin Aladár is inkább a népmese üdítő színeit, a népköltészet „derült levegőjét” árasztó „érdekes kísérletet” látott az Énekes madár-ban, mintsem annak egészében megmutatkozó eredményeit dicsérte – előlegezve a bizalmat, hogy „ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle”. Schöpflin jól érezte, hogy a mese „élőbb valami” a székely nép mindennapi életében és egész szemléletében, mint „a magyarság többi részében”, aminek „bőven hasznát veszi” Tamási a népmesei alakok megformálásában és dialógusaiban egyaránt, de „gyermeki, naiv befogadó készséget vár” a nézőtől – jegyezte meg, már rosszallóan. Itt tévedett Schöpflin, amikor a valóságtényezők szerepét lebecsülte Tamási darabjában. Azt, ami nem közönséges mese, hanem a valóságból épülő és arra visszautaló, belső összefüggéseket megvilágító mozzanatokból áll mindig. Sőt, az ő tollán a mitikus jelenségek is a közvetlen valóságból élednek, azokat hőseinek erős képzelete táplálja és növeszti. Csodás elemek (mint költői eszközök, s nem valamiféle transzcendentális eszme hordozói), babonás szokások (mint a kecske képében jelentkező boszorkányság) és kísérteties félelmek (amelyek az éjszakai fényárban az emberek elhullásának és megmerevedésének is okozói) vegyülnek hétköznapi realitásokkal, amíg a szerelmes fiatalok az ártalmas erőkkel – vénleányok kitervelt gonoszságával és vénlegények féltékeny acsarkodásaival szemben – harcolnak. Ebbe az ádáz küzdelembe beavatkozik a külső természet is, amely a fiatal szerelmeseket segíti (még a napraforgók is integetnek Magdónak); az ellenfelet pedig az alvilági hatalom támogatja, a kecske képében. A szerelmeseknek háromszor kell kiállaniuk a próbát, külön-külön és együtt. Kétségtelen, hogy a népmesék naiv hősei győznek így, akik nem ismerik a lehetetlent, s minden akadályon áttörnek. A tántoríthatatlan akarat, erkölcsi tisztaság eleven megtestesítői ők, de mitikus jelképek is, amikor az ijesztő, durva valóságot legyűrve az „örökkévalóság” tartományába jutnak. Szerzői ajánlásaiban Tamási mégis arra szeretné rávenni a rendezőket és a színészeket, hogy reális események sorozataként – s ne mesejátékként – fogják fel az egész cselekményt, hisz „a különbség csak annyi a kétféle elemek között”, hogy „amíg a mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon”, addig „az akarat és az érzelem heve” néhány ponton, látomásszerűen kitágítja a valóságot, s a látszólag egyszerű mozzanatok egész életre kiható jelentőséget kapnak. Az ellentétes erők küzdelmét az emberi jóságba és igazságérzetbe vetett hit mozgatja a végkifejlet felé. A kulminációs pontok – a vének betokosodott életének kereteit is megbontó falmozdítás jelenete, amely a szerelmes leány erőpróbája az első felvonás végén; a diófa felfelé nyúlása a legénnyel, amikor üldözői már-már elérik, majd kútba dobják; s végül a káprázatos fényárban Magdó és Móka eltűnése az ágy közepével együtt – kellő előkészítéssel és bravúros technikai megoldásokkal csak megerősítik a történet valószínűségét, de primitív módszerekkel leronthatják az egész cselekmény értelmét. Nemegyszer hangváltással nyílik mód az átlényegülésre, az érzelmi és gondolati síkok cseréjére, amit filmben egy-egy álomképbe áttűnés is kifejezhet. A színpadon ennél jóval többet kell nyújtani ahhoz, hogy a drámai cselekmény végig egységesnek és elhihetőnek tűnjék. Többek közt az érzéki forróságtól remegő, de szemérmes leányka – a székely Hamupipőke – fejlődését kell bemutatni, amíg eljut odáig, hogy a maga szabadságát követelve lép fel zsarnok nővéreivel szemben. Már Magdó megszólalásának olyan megnyerőnek, ámulatba ejtőnek kell lennie, hogy énekszavára „még az ökör is elécsapja a fülit”. Több, mint élénkítő színfolt a házsártos, vén menyasszonyok és szemtelen vőlegényeik civakodása, majd kibékülése; a tornácra kitaszított s a maga igazáért már önállóan küzdeni tudó, csak még kissé tartózkodó Magdó és az érzelmeit teljességgel, hetykén kimutató, férfivá érett Móka éjszakai dialógusa, majd Móka beszélgetése édesanyjával a szerelemről. Az édesanya, aki a szerelem titokzatos megfoganásáról mondja el tapasztalatait, a „szerelem kapujáig” kíséri a fiát, de a további lépéseket már Magdóval kell megtennie. S ha csupán az öregek érdekszövetségének és érdekellentéteinek változásait tekintjük át, akkor is mindvégig mozgalmas színműnek tűnik az Énekes madár. Eszter és Regina hol vetélytársak, hol együtt cselekvők, de sohasem boszorkányok. Rokonszenvük és ellenszenvük megoszlik Móka és Magdó között; Mókát csak sóvárogva, dicséretekkel elhalmozva merik megközelíteni, amíg Magdót kifejezetten gyűlölik. Lukács és Máté meglehetősen közömbösek Eszter és Regina iránt, ígérgetésekkel traktálják őket (Lukács tizenöt, Máté tíz éve járogat a Gondos-házba); végül könnyedén elbánnak velük. A vének szövetsége csak akkor valósul meg rövid időre, amikor észvesztő utolsó kísérletként, kicsit részegen a fiatalok életére törnek. Móka és Magdó kapcsolata ekkor már majdnem kiteljesedett. „Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus” – jegyzi meg Tamási Áron. Regényei rendszerint az évszakok változásaihoz hangolódva hoznak új fordulatot a hősök életébe. Drámáinak cselekményideje szűkebbre szabott, néha egyetlen napba belefér. Az Énekes madár-é a nyári alkonyattól – a csillagos, holdvilágos éjszakán át – a hajnali virradatig tart. Helyszíne annál tágabb: a félig stilizált székely szoba és udvari környezete a falu távlati képében helyezkedik el, kozmikus arányokat sejtet, az idő végtelenjébe simul – a kicsinyített tér és monumentális mesei arányok, kozmikus sugárzások együttes mozgásában. Már a hangulatos esti képpel – a dobos jelenetével – elkezdődik „az irigy emberek és az ártatlan szívek” között dúló harc. A dobszó végén megjelenik a kártékony varjakat („emberi varjakat”) riogató agglegények „kísértetarca” az ablakban, s elindul a boszorkányos játék, a bajkeverők komédiája, amely előbb csípős szópárbajokban, groteszk mozdulatokban, majd suttogó cselszövésekben, hangos dulakodásokban nyilvánul meg. S ha maga a játékforma olykor a commedia dell’arte-szerű megoldásokra emlékeztet is, a szemlélet és a móka, ahogy Bakk Lukács megleckézteti a vénlányokat, eredeti székely megtréfálásra vall. Az öregek fiatalokat ostromló vágyaikkal, csábításaikkal válnak nevetségessé. Árulkodó a két vénlány versengése Mókáért, vagy Lukács és Máté osztozkodása a madártojást nyelt, egyszem Magdón. Tetteik azonban inkább megdöbbentőek, mint utálatra ingerlők. Lukács jó ideig a szellemességével, Máté is a felvágott nyelvével, később idétlenségeivel szórakoztató. Ami a vénekben megvetendő vonás, helyzetükből és életkörülményeikből következik, s nem jellembeli eltorzulás. Lukács nem kimondottan durva, hanem okosan évődő, csipkelődő és füllentő természet; fortélyos kedvességgel hárítja el Eszter lerohanásait is, s csak „téreng a szóval”, amikor a mohó férfivágytól hajtatva Magdóhoz settenkedik. Elszabadult dühe, keserűsége nem a fiatal legénynek, hanem az ostoba Máténak szól. Tamási előírásai szerint Eszternek és Magdónak sem csupán vérgőzös bosszút kell forralniuk, inkább „fogcsikorgató mézesmázas játékot kell játszaniuk” férjhezmenetelük érdekében, keresvén azt a határt, ameddig elmehetnek mérgükben. S amikor kiteszik Magdó szűrét, ő sem csupán üldözöttnek, de boldognak is hiszi magát a holdvilágos éjszakában. Szépsége annál jobban süt és melegít, minél tartózkodóbb másokkal szemben. Ám Móka is közvetett módon győződik meg arról, hogy Magdó szereti-e, s hogy mennyire szereti. A kútból mentés nem lebecsülendő jelenete – a második felvonás végén – ismét az egyszerű, derűs lélekre vet fényt, aki nem tudja fölmérni, hogy élete milyen veszélyben forgott, s csupán a kútban felejtett kalapját sajnálja. A fiatalok szerelme oly finoman fejlődő, lépésről lépésre kibontakozó érzelem, mely sohasem fölkínálkozó, harsány gesztusokban nyilvánul meg. Mintha nem mihamarabb összeforrni óhajtanának, hanem egymást a magasba emelni akarnák. Azt bizonyítandó, hogy Tamási mennyire kötötte magát a reális élethelyzetekhez, mutatja az első megfogalmazás szerinti befejezés is – az éjszakai zajra összesereglő emberekkel, csendőrök beavatkozásával. S ha ez utóbbit – a csendőrök fellépését – már a folyóiratbeli közléskor törölte az író, s helyette a dobos visszatértét iktatta be, nem vétett realitásérzéke ellen. A gondolat így kerekebb, s a záróeseményekkel megemelkedik még – amint a korai virradatban, babájától hazafelé tartó kisbíró virágos kalapját a levegőbe röpíti s a fejével elkapja. Előtte, amíg az énekes madarat nézi, a rendkívüli helyzet felismerését versben mondja el: „Amit este kidoboltam, / Bételt reggel előtt: / Elhullott a varjú-sereg / A kis madár előtt. // Ameddig lesz hű szerelem, / Így lesz ezután es: / Legyőzi a jó a rosszot / S a tiszta szív a gonoszot / Mindig ezután es.” 1956 tavaszán a Jókai Színház művészei – Békés András rendezésében – az Énekes madár-nak azt a változatát mutatták be, amelyik az eredetitől messze esett. A Hullámzó vőlegény utáni kilenc esztendőben egyetlen Tamási-darabot sem játszottak a magyar drámai színházak, s az író, a korlátozott lehetőségeket mérlegelve, kénytelen-kelletlen elfogadta az átírást szorgalmazó javaslatokat. Ezzel műve nemcsak költőiségéből, de nyelvi értékeiből is sokat veszített. Dramaturgiai szerkezete pedig inkább Molnár Ferenc drámáihoz, mint székely népi játékhoz hasonlított. Ráadásul a népszínművek olcsó kellékeivel, dalbetétekkel, furulyaszóval látták el, s folklorisztikus színei is elhalványultak. A későbbi felújítások során sem sikerült maradéktalanul elfogadtatni Tamási Áron intencióit, bár ezek az előadások – kevés kivétellel – a harmincas évek közepén kialakult s végérvényesnek mondható szöveg szerint folytak; közönségsikerük viszont egyértelmű és bizalomteljes volt. S miként Gyárfás Miklós megállapította: bebizonyosodott újra, hogy az Énekes madár annyira modern, hogy „az abszurd dráma elemei is megtalálhatók benne”, csak nem a hiábavalóság érzetét keltik, mint Az orrszarvú szerzője, hanem „a jövendő vonzó illúzióit” táplálják a nézőkben. Erkölcsi példázatokA Tündöklő Jeromos-t a népvezéri ideál keresésének szándéka hívta létre – a harmincas évek derekán. Tamási már előbbi műveiben, a Bajlátott szülőföld-ben is eltöprengett azon a kérdésen, hogy ki lehetne a nép igazi vezére. A kortesbeszédek ismert fordulataival s beváltatlan ígéreteivel szemben „az ellenőrizhetetlenség világában lebegő” papság munkáját azért tartotta fontosnak, mert a katolikus vallásnak a székelyeknél erkölcsnemesítő erejét, emberi arculatát érezte mindig. Fájlalta viszont, hogy a nép energiáját olyannyira lekötötték napi megélhetési gondjai, hogy nem ért rá politizálni. A falusi értelmiséget fásultnak, meghunyászkodónak látta, csak magának élőnek, de a paraszti nép sem volt egységes, meg nehezen szervezhető is. 1936 őszén bemutatott drámája egy népámító pünkösdi királyságát eleveníti meg. A hangsúly nem a falu szemében idegen alak csúffá tevésén van, hanem a veszélyes helyzetek felismerésén és elhárításán. A védtelen szegényeket önző célokra kihasználó „faluszakértők” (kenetes pap, haszonleső ügynök, uzsorás, szmokingos pártképviselő, zsakettben megjelenő népies író, fajvédő tudós) segélynyújtó módszereit Tamási már 1931-ben írt, Néppártiak című kis komédiájában kigúnyoltatta Csutora gazdával, akinek – a falu nagy részével együtt – leégett a háza, s leánya megőrült fájdalmában. Ami ott félelmetes, ijesztő valóság volt, az a Tündöklő Jeromos-ban inkább kacagtató, mint hátborzongató játék, a népben rejlő emberi, erkölcsi értékek és a kallódó tehetségek fölragyogtatásával. A községházán működő kocsma naturálisan hű képe, zsúfolt berendezése (mely hol söntésre, hol lakószobára emlékeztet) ne tévesszen meg senkit. A stilizált bútorok és háttéri díszletek már többet sejtetnek a mese légköréből – a farkasordító télben, amikor az utcára nyíló ajtón bemenekül a zivatar elől egy ismeretlen, úrféle ember. A söprögető legénnyel együtt a néző is fölkapja a fejét: valóság ez, vagy reggeli álmából ébresztették föl? Ezt a kettős érzést sugallja szinte mindegyik Tamási-mű. Az író a saját látomásait helyezi a színpadra, de ezek a látomások mindjárt élettel telnek meg, s a dráma hősei oly természetesen mozognak a mese és a valóság határán, hogy ami csak elképzelés, álom, azt is komolynak fogja föl a néző, de a napi megélhetési küzdelem, bizonytalan lét súlyát sem érzi föloldhatatlanul leverőnek. Mindez Tamási Áron emberi tartására, humorára és költői bravúrjaira vall. A költő jelképekben gondolkodik, rejtett összefüggéseket tár föl a kitalált események kapcsán, de a valóság magvait hinti szét, vagy éppen másokkal szedeti föl. Színpadi világa egységes és zárt – csak így kell értelmezni is. Megtalálni az arányokat a valóság és a mese, a megfogható képek és a stilizált elemek között. A színésznek valóvá kell árnyalnia a mesét, mesévé tágítania a napi valóságot. Egybehangolni a komor színeket az élet derűjével, a sors iróniáját a játék melegével, melyben megcsillan a varázslat ereje, s a misztikuma is. A hangsúly és mozdulat elvétése leronthatja a hatást, megzavarhatja a nézőt. Amit – a budapesti előadás kapcsán – Schöpflin Aladár kifogásolt, épp az a darab legfőbb értéke. A rejtőzködő Jeromosi tulajdonságok leleplezése, szájbarágás nélkül – a rideg tapasztalatok költői általánosítása révén. S ami a „forma dolgát” illeti, a mai modern művészet sokkal több „ellentétes hang” egyesítésére képes, mint amelyekkel a harmincas években Tamási Áron kísérletezett. Különben Schöpflin is annyi dicséretes vonást látott Tamási darabjaiban, hogy azokért bármely színpadi szerző irigyelhette nemcsak az Énekes madár, de a Tündöklő Jeromos íróját is. A nép keze ügyébe adott játék kedvező fogadtatásához – a kolozsvári előadások gyors sikeréhez, majd ellankadásához – bizonyára nagy mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Tamási hőseiben sokan a helyi hatalom gáncstalan képviselőire, az erdélyi politika ismert személyeire véltek ráismerni. Az író szándékától távol állt effajta manipuláció. Tudta, s a Brassói Lapok-ban közzétett cikksorozatában nemegyszer szóvá is tette, hogy a vérig sértett embereket kihívóan feszült helyzetekben, különösen a nemzeti kisebbséget érintő ügyekben, nem nehéz befolyásolni, s ideig-óráig le lehet téríteni az emberileg helyes, egyetlen útról, a kölcsönös megértés és bizalom útjáról. Tamási nem kevésszer tapasztalta és hangoztatta azt is, ha az elfogultság vagy misztifikálás, pártatlanság vádjával illették (mert ilyenek is jócskán akadtak), hogy a valóság minden meglátásnál gazdagabb, s a legmerészebb képzeletet is fölülmúlhatja. A Tündöklő Jeromos cselekményének központi kérdése az, hogy maradhat-e sokáig vezető nélkül a nép, amelyet a divatos politika a „nemzeti erő” fölkarolására hivatkozó szólamaival áltat. Jeromos nem titkolja jövetelének célját a kocsmáros, Sáska Mihály előtt, akiben üzlettársat vél, de hogy milyen ravasz, a falu népe sokáig nem ismeri föl – s különösen nem tudhatják ezt azok, akiket megtéveszt kedélyességével, adakozó kedvével és „fejedelmi” szervezettségével. S amikor sokan átlátnának már népámító tettein, az író ismét fordít jellemrajzán, hogy kaméleonsága kitűnjék – ellenfelének, Bajna Gábornak önzetlensége és igazságérzete mellett. Persze lehetett volna társadalmilag meghatározottabb figura is Jeromos, ha Tamási jobban kiaknázza a drámai fokozás lehetőségeit, s nem az „elszélesítés” irányában vezeti a cselekményt a végkifejlet felé. Társadalmi és osztálykülönbségekből, a paraszti és az úri világ ellentétéből adódó konfliktusokra novelláiban is csak ritkán épít. Ilyen ellentétek inkább a korai művekben, először az Ősvigasztalás-ban bukkannak fel: a népnyomorgató „nadrágosok” (a jegyző, a falusi bíró és a városi bírák) jellemképeiben, amelyek Tamási demokratikus érzelmeire utalnak. A későbbi drámahősöknek nincs ilyen pontos társadalmi meghatározójuk, de nem kétséges, kiket kísér az író rokonszenve, s kiket a megvetése. Tény, hogy a Jeromos-dráma üteme a második felvonásban lelassul, s a jól exponált alapkonfliktus kibontásának gyengéit a fogadószoba mozgalmassága nem pótolhatja, miként Gáspár – a kocsmáros fiú – naiv természetének derűt keltő, folytonos megnyilatkozása sem. Jeromos azonban nem szörnyeteg: mindenekelőtt tündökölni akar, s nem csupán leigázni másokat. Amikor boldogulást ígér a népnek, ördögi dolgokat eszel ki, de nem mefisztói tudással és vigyorral cselekszi azt. Nem egyetlen párt vagy vallás képviselőjeként lép fel; örmény származása csak távoliságára utal; de amit csinál, s ahogy csinálja, az egykorú közép-európai politika módszereit is jellemzi – az erdélyi magyarság életkörülményei között. Alamizsnát oszt: lefelé aprópénzt, fölfelé bankókötegeket szór. Ha érdeke úgy kívánja, székely harisnyát, csizmát húz, ujjast vesz föl, ingyenlakomát szervez a táncmulatság elé, de egyszer elvéti a számítást, s ezzel hatalma is megtörik. Előbb a falusi intelligencia bizalmába férkőzik – kitapogatván a kántor, a pap s a jegyző jellembéli fogyatékosságait, s kiprovokálva a kántor gyűlöletét a többiek iránt. Jól tudja: ahol sokat isznak, ott az idő is neki dolgozik. Nem felejti el a művészi ambícióit melengető asztalos alázatait, s a munkáért repeső varrónő – Bella kisasszony – igyekezetét. Bűnös embert könnyen fel lehet használni a zavarszításra, s fel lehet tán bérelni „véletlen” gyilkosságra is. Ahol végletes a szegénység, pénztelenség, keserűség, ott a megvesztegetés lehetősége is nagyobb. Jeromos azon bukik el, hogy járatlan a nép ősi erkölcsiségében, s nem érzékeli azt, hogy ha van is elszámolnivalója a féltékeny, részeg Ákosnak Bálinttal, a közösség erkölcse erősebb, s megvéd a nagy bűntől. Ilyenkor a nép egységesen áll ki a fejére nőtt ellenséggel szemben. Jeromos úgy gondolja, hogy a hatalom birtokosaként könnyen szerezhet szeretőt falun, de amikor Ákos a csábításról értesül, nem nyerhető meg Bajna Gábor meggyilkolására, bármily lekötelezettje is Jeromosnak, aki a tömlöcből szabadította ki. Ákos gondolkodás nélkül Jeromosba döfné már a kést, ha a körötte állók tétlenül néznék. Nagy kavarodás kél, leütik a lámpát, és a sötétben, mint a kámfor, elillan Jeromos. A kolozsvári ősbemutatón a vére hullásával pecsételte meg sorsát. Tamási viszont úgy fejezte be a drámát, mintha egyik novellája végére tett volna pontot: a levegő kitisztul, az égen „kiverődnek” a „hunyorgó csillagok” – mert „a vihar után örvendezni akar a szív és teremni a föld”. Az ifjúság felszabadultan táncol, csak a klarinét hangja sikoltoz. Az Igazság és Hamisság meséjébe behelyettesített történet ez, mely mindvégig megőrzi a cselekmény játékosságát, humorát – az emberi elme ősi védekezési formáját az ellenséges világgal szemben. Tamási társadalombírálata áttételesebb és izgalmasabb annál, mint ha kemény szatírát írt volna. Az író hitét és meggyőződését részint Gáspár, részint Bajna Gábor habitusa fejezi ki. Gáspár a sugárzóan tiszta. Örökké buzgó, fáradhatatlan gyermek és talpraesett legény. Addig vállalja Jeromos oldalán a titkári teendők ellátását, amíg azok elveivel, jóhiszeműségével összeegyeztethetők. Amikor rádöbben Jeromos hazugságaira és békétlenséget szító aljasságára, megbízatását fölmondja, sőt a fizetésként kapott pénzt is visszaadja. Apja – a maga erkölcsi romlását látva – legalább a fiát szeretné megtartani ép lelkűnek. Amikor Jeromossal egyezkedik, kiköti, hogy semmi bántódás ne érje „élete reménységét”. Csinálhat Jeromos bármit, amit akar, csak Gáspár lelki fejlődését ne károsítsa. A kántornak magyarázza Sáska: „az Isten sokszor a fiában költi ki az apját”, hisz ő is olyan szeretett volna lenni valaha, mint Bajna, akire Gáspár áhítattal néz fel, benne a nyílt jóság, okosság, rend biztosítóját látja. Jeromos erkölcsi ellenfelének, Bajna szerepének értelmezése azonban rendező és színész számára nem könnyű feladat. Gábor a tömeg fölé nő, bár a falu rendjébe, évszázados szokásaiba is beilleszkedő egyéniség. Tisztánlátása halkszavúsággal párosul, paraszti józansággal is. Nem lázadó, hanem lépéseit előre megfontoló ember és kitartó lélek. A nép hallgat bíráskodó szavára, mert tanult embernek tartja. Gimnáziumot végzett, de a falujában maradt, kicsi földjén gazdálkodik, s többre nem törekszik. Minden gesztusában népszeretete nyilvánul meg – anélkül, hogy hízelegne bárkinek. Jeromos azon az alapon szövetkeznék vele, hogy erkölcsi tekintélye van, neki pedig pénze, s a kettő egyesítésével sokkal többet érnének el, mint külön-külön. Bajna már-már olyan szilárd jellem, mintha ilyen csak a mennyekben volna elképzelhető. Voltaképp az ő hatása is korlátozott: nem lehet próféta a saját falujában; s nincs hatalma ahhoz, hogy az egyre nagyabb adóterhekkel sújtott parasztok, szénégetők helyzetén változtatni tudjon. Sokak tiszteletére méltó ember, de nem vezéregyéniség. A dráma egésze azt az örök igazságot sejteti, ami bárhol és bármikor érvényes. Aki a népet becsüli, ne játsszon indulataival. Történelmi gyökérzetét, évezredek során kialakult erkölcsiségét ismerje meg elébb, hogy érdekeit a jövőbe szántó igazság fényébe tudja emelni. Hovatovább nem elég már a nép ügyes-bajos dolgait intézni, ha nincs becsülete az áldozatos, kemény munkának sem; ha mindenütt kufárok használják ki a szegények maradék erejét, miként a posztós asszonyokét, akik potom pénzért kénytelenek eladni verejtékezve előállított portékájukat. Maga az író is ilyen megfontolásokkal vállalt közösségi megbízatásokat Erdélyben, amikor bekapcsolódott azoknak a reformterveknek a kidolgozásába, amelyeket a népi írók köre – Erdélyben 1934-től a Magyar Dolgozók Szövetsége – szorgalmazott, majd a Vásárhelyi Találkozó résztvevői, Magyarországon a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt képviselői sürgettek. Később már a reform-megoldásokat is kevesellette Tamási. 1939 decemberében írt, Még csak egyet szólott a kakas című esszéjében így vallott erről: „Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi »úri rendet«… Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig.” Az újrakezdés szorongató körülményeit jeleníti meg a Vitéz lélek című „komoly játék”. Az 1941 januárjában, Budapesten bemutatott dráma több rétegből gyúródott össze. E rétegek között szoros eszmei kapcsolat áll fenn. Alapul a Himnusz egy szamárral című novella, valamint a Ragyog egy csillag című Jégtörő-regény néhány epizódja szolgált. Történelmi távlatként a monarchia összeomlásának zavarbaejtő élménye, illetve Észak-Erdély visszacsatolása után a társadalmi átalakulás föl-fölcsillanó reménye. Az első világháború után az anyaországtól elszakadt, erdélyi magyarságnak egy új állam ideiglenes keretei között kellett újra berendeznie az életét. Ezt alázatos, de nem megalázkodó hittel tette, amikor belátta, hogy az esztelen vérontásból elege volt, s helyzetén az ellenállás és a tétlen várakozás nem könnyíthet. Az alapszituáció másfél-két évtized múltán sem sokat változott, a magyar kisebbség jogait nyirbáló rendeletekkel csak súlyosbodott. Tamási fő gondja a népiség tartalmi meghatározásával összefüggő kérdések megoldása volt. Amikor gyökeres társadalmi átalakulásra gondolt, mint szellemi irányító a maga őrhelyén mindenekelőtt a lelki megújulás szükségességét érezte és hirdette. Úgy vélte: az erkölcsi felkészülésnek meg kell előznie a társadalmi változásokat, mint ahogy a nagy népmozgalmakat is megelőzte vagy szorosan követte ideológiájuk. Rendet teremteni először a lelkekben: ezt tartotta írói hivatásának, s a fiatal nemzedékeket is arra buzdította: ne csak „kereseti”, hanem „lelki közösségben” éljenek a néppel; csak így újulhat meg a nemzet, épülhet föl az új erkölcsi rend alapján az új társadalom. Időszerű írói vallomás című cikkében sajnálattal nézte azokat a „népi” értelmiségieket, akik gyökértelenségükben külsőségekkel akarták bizonyítani hovatartozásukat. „Az én apám – írta – falusi gazdálkodó ember volt, kitől egész életemben nem hallottam annyi tájszót és ízetlen szellemi kurtaságot, mint amennyit egy fél óra alatt bárki hallhat akármelyik székely kisvárosi ügyvédtől, például.” Menedékünk: a lelki közösség – írta 1938 őszén egyik nagy visszhangot kiváltó cikke fölé. A Vásárhelyi Találkozó részesei közösséget vállaltak a munkássággal a tőke elleni küzdelemben, közvetítő szerepet a munkásosztály és az elnyomott társadalmi rétegek között – az erkölcsi egység megvalósítása érdekében. Tamási a már elnevezésével megbélyegző kisebbségi sors keretei között nagyobb jelentőséget tulajdonított a nevelés és közművelődés ügyének, mint a közvetlen politikai irányításnak. A politika elválaszthatja, az erkölcsi egység és a nemzeti tudat összefűzheti a társadalom különböző tagjait, ha az utóbbi (mármint a nemzeti tudat) nem vásári cégér. Vitéz lélek című színpadi művében a hit erejére épít. A megszállottságig erős hitű ember és a nyomában járó megvetés, üldöztetés ellentétére. A külső történet – a szamaras ember históriája – anekdotába való események sorozata volna csak, ha azt a bonyodalmat, ami a székely faluban nem becsült állat – a gazdájával együtt gúny tárgyát képező s a helyi szokások értelmében megengedhetetlen jószág – körüli hercehurcát jelenti, a drámaíró nem tágítaná költői méretűvé. Szimbolikus tartalommal tölti meg az egészet, mely mesét kíván – a racionális mozzanatoktól a misztikumig, és visszafelé is, valószerűvé varázsolva a valószínűtlent, a gyötrelem és a kedély állandó hullámzásában. Jelkép a kereszttel megjelölt szamár, de a lelki szerelem is, ami Ida nevéhez és sírontúli alakjához kötődik. Egyik az áldozatos, szívós munka, másik a hit és a hűség szimbóluma. Tamási a belső folyamatra koncentrál: Balla Péter oly mélyre esett, hogy onnan már csak hallatlan elszánással és szerzetesi alázattal vergődhet föl. Hétévi háború és hadifogság tapasztalataival tér haza a szülőfalujába; a családi otthont szétverve, apját eltemetve, gazdaságát romokban találja. Egy szamarat vesz, s terveket fűz hozzá: ezzel a lenézett állattal fog visszaállítani mindent – gazdaságot, népet, hazát – a „régi virágzásába”. S mint a dráma központi hőse, azt a feladatot kapja, hogy egyesítse a test és a lélek kívánalmait, köztük békét teremtsen – egy jobb világ eljövetele érdekében. Bibliaolvasó ember számára fölöttébb vonzó és izgató feladat ez. A kortársak Tamási legmerészebb színpadi kísérletét látták a Vitéz lélek-ben, annak ellenére, hogy az írói szándék egyszerű és kezdettől tisztázott. A Jégtörő-regények után nem is teljesen új: a minden emberi küzdés számára nélkülözhetetlen hit tágabb értelmét, építő erejét bizonyítja. A hit megtartásával elérheti az ember azt, amit örökre elveszettnek vélt, s ebben a véletlen csodák is segítségére lehetnek. Az író egy huszonegy éves leányra bízza a titkot – aki olyan, mint a kinyílott bimbó: „lelke illatával megszállja az erdőket”, s „szemében megszépül minden, mint a csillogó harmatban”; „járását őzek utánozzák, s hangját a vadgalambok”. Apja álmodja őt ilyennek, hisz – tudomása szerint – rég halott, még kisgyermekként érte a halál. Az apa – a szomszéd faluból jött, hírneves Ambrus gazda – elhiteti a szamaras emberrel Ida ideális szépségét – olyannyira, hogy Péter elfogadja „lelki feleségként” is, mert „akit szeretünk, az létezik akkor is, ha meghalt”. Balla Péter egyik oldalán a megcsúfolt állat, a szamár lépdel, a másikon őrangyala, a tündéri szellem. A levegő is fölforrósodik, ha a távoli csillag fénye tűnik fel az égbolton, de valahol a földön is él, egy feleség képében rejtőzhet. Tamási nagy érdeme, hogy ezt a furcsa szituációt nemcsak egy nehéz sorsú ember életében, de a nézővel is el tudja fogadtatni. Péter e szerelem nélkül már élni sem tudna. Úgy érzi: az a fönséges érzés, amit Ida elképzelt alakja váltott ki belőle, több és értékesebb, mint bármely valóságos kapcsolat. Megismeri azonban a földi szerelmet: a női test boldogító közelségét. Beleszeret Borókába, s kiáll érte zsarnok nevelőapjával szemben. Mégis, ez utóbbi körülmény zavart okoz a szívében, amikor eltűnik a szamár. Számára ez égi jel: isteni figyelmeztetés. Péter istenhivő lélek: ragaszkodik a szamárhoz és a szamár képében meghirdetett „keresztes háborújához”. Bár a földi érzéstől sem tud szabadulni, Idához sem lehet hűtlen. Kész lemondani hát Borókáról – abban a reményben, hogy – bűnét jóvátéve – megkerül kedves állata. S végül – az új ház felépülése után, illetve a szamár megkerülése előtt – az erős hit és a hűség jutalmaként kiderül, hogy a mennyei és a földi lány – Ida és Boróka – egy és ugyanaz. Ida nemcsak apja képzeletében élt tovább, hanem a valóságban is: nem tépte szét a vadállat, Lázár ács lopta el a saját, szerencsétlenül járt leánya helyébe. Fölnevelte, sőt bele is szeretett, de mást nem tehetett, mint hogy „kalickában tartotta”. Kegyes csalását beismerni kényszerül, amikor Péter azzal gyanúsítja, hogy a saját lányával él tiltott szerelemben. Tamási ebben a művében már a székely beszédstílustól távolodó dialógusokat alkalmaz. Nyelve egyre rugalmasabban hajlik a belső akciók fokozásához. Mindig a karakter beszél, s ha valaki nagyon siet a célját elérni, ellenfele visszafogja. Tamási a mű egészének játékos komolyságához simuló stílust teremt: biblikus hasonlatokra és a képesbeszéd szellemességeire, jelentésbeli árnyalataira támaszkodik. Azzal sejteti egyik szereplő fölényét a másikkal szemben, hogy üvegfalat húz közéjük. Boróka például így leplezi le az intrikus, ostoba Panna közönségességig menő eljárását: „Nem szabad a lábuknál fogni a legényeket, mert akkor rúgnak! Az eszüket kell megfogni, s elvenni tőlük.” A vad és ingerlékeny Lázár így pirongatja a „tömjénfüstös” gazdát: „Vén varjú vagy, Ambrus, mégis magosra szálltál.” Ambrus csillapító szavai ezek: „A te szádon ne panasz nyíljék, hanem zsoltár!” Sári néni szavai Péterhez: „Nem lehet a világot folyton hergelni, mint a kutyát. Megharapja az embert, fiam.” A szamaras ember körül segédkező házaspár – a tréfás kedvű Nikita bácsi és a mindenkit megértő Sári néni – csipkelődése kellemesen oldja a megbolydult falu haragját. A kétkezi ember és a gépi világ fel-felötlő ellentéte – Kristóf és Rozáli naiv alakjával együtt – mellékes, gyenge szál, bár a történet szerves része. Azt jelképezi, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy a háborút átélt ember eleve irtózik a technikai civilizációtól, s nemcsak a pusztító fegyverek zajától. Üde színfolt viszont a gyermeksereg hangja, amely előbb a csúfolkodó falu hangulatát, majd a szamárkeresés izgalmas útján Balla Péter igazát közvetíti. A félműveltség veszélyeiTamási színjátékai közül a Csalóka szivárvány volt a legkihívóbb darab, amely a szabályos, megszokott színpadi forma megbontásával, vígjátéki és tragédiai elemek egybekeverésével hökkentette meg nézőit. 1942-ben – a háborús csörtetések, társadalmi válsághelyzetek, politikai helyezkedések idején – nem kellett volna nagy fantázia ahhoz, hogy a darab képletes célzásait észrevegyék. A felületes gondolkozású közönség azonban hízelgő véleményt és szájbarágó programot várt a szimbolikusan ábrázolt egyéni és nemzeti sorskérdések helyett, mert a tetszetős bemondásokkal, aktuális viccekkel tűzdelt kommersz filmek ehhez szoktatták. A művelt kritikusok egy része sem értette Tamásit – azok, akik arról faggatták, hogy a „magunkból, sorsunkból menekülés” szeszélyes, furcsa játékával mit akart kifejezni, mi abból a személyes vonatkozású élmény, vagy hogy Czintos Bálint meghasonlásában a városi civilizációt támadja-e, szemben a falusi élet „egyszerű és igaz forrásaival”. Alig győzték felsorolni Tamási közismert erényeit, közéjük számítva sziporkázó szellemét, párbeszédeinek villódzó elevenségét, szituációteremtő erejét is, csak elegendő „drámaiságot” nem fedeztek fel a „külön-külön ragyogó” jelenetekben. (Ezekben az években a Vojnits-érem odaítélésére tett javaslataiban az akadémiai bizottság, amelynek író tagjai is voltak, már a legjelentősebb teljesítmények, Márai és Zilahy művei mellett tartotta számon Tamási színműveit.) A közönség nevében föltett kérdésekre Tamási Áron azt válaszolta, hogy drámájának vélt vonatkozásai nem a műveltség ellen szólnak, hanem a félműveltség veszélyeit mutatják meg. „A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma (értsd: 1942-ben) különösen lényegbevágó probléma” – nyilatkozta a Film Színház Irodalom tudósítójának a főpróba után. „Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a »feladat«. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös?” A közvetlen példák régóta foglalkoztatták Tamási Áront. Apjáról írta a szülőföld tájait bejáró könyvében, hogy ő is „többet akart tudni, mint más” – azért, hogy uralkodhassék másokon. „Úr szeretett volna lenni, a szónak keleti értelmében, mert testi pompájában és lelkileg egyaránt arra született”, de „forraló örök tűzként” égette a vágy, amely nem párosult szellemi erővel, s „nem tudott párologni, csak kicsapott ivások idején”, majd „visszahúzódott ketrecébe”, s nyomorúságában dühödt oroszlánként félemlítgette övéit. A Csalóka szivárvány-ban hasonlóképpen jellemzi ezt a belső feszültséget az egyik főszereplő: „Tűz a lélek, fiam… Ha szélben járunk, a lángja csapkod; le-lefojtjuk, a füstjiben kell ülnünk… Azért jó okosan élni: tiszta, száraz helyen, elhúzódva a szelek elől.” A Tamási műhelygondjaiba belelátó Féja Géza Ellen-Faust-nak nevezte ezt a drámát. Az öthetes brassói kiruccanásnak (egyfajta német szellemben való jártasságnak) valóban remek szatírája az a jelenetsor, a második felvonásban, amikor Czintos – Kundi Kund maszkjában – a lexikon „bé” betűs szószedetéből merített „tudományát” előadja. S Czintos nemcsak a műveltség dolgában „félbemaradt” ember, de a néptől is elszigetelődött „botcsinálta doktor”. Mindenáron falusi lététől szeretne megszabadulni, holott épp székely rokonaitól tanulhatna erkölcsi tartást. Minthogy Tamási drámája ember és szerep fölcserélhetőségére épült, önként kínálkozik az összehasonlítás Pirandello megszégyenítő, frivol ötleteivel és furfangos meséivel, amelyek ugyancsak játék és valóság, komolyság és huncutság egymásba áttűnéseiből állanak. Tamási azonban a groteszk helyzetek fénytöréseivel együtt nem kiábrándító eszmét sugall, hanem – a szerepjátszó folyamat során – olyan nézőpontot, reális erkölcsi alapot választ, amelyen biztonsággal megállhat, mint a saját földjén, s a nihilizmus tükörképeivel az önfegyelmét megőrző ember életbölcsességét szegezi szembe. Ezt a funkciót Samu bácsi tölti be, az öreg mindenes szolga és rokoni tartozék, aki a nemesi származású, szürkeségbe süllyedt, sorsával elégedetlen gazda és „űzött vad” mellett a másik főszereplője a drámának. Ő üti le az alaphangot, belelát Czintos titkolt gondolataiba is, s részint az ő megítéléseinek tükrében fut az egész cselekmény. Samu bácsi sohasem mozdul ki a valóság és a józanság talajáról; elejétől végig pontosan látja a feljebb vágyó, úrhatnám földbirtokos szerepjátszását, óhatatlanul bekövetkező bukását. Miután hasztalan óvja gazdáját a meggondolatlan lépésektől, hagyja a maga útján menni, hogy bebizonyosodjék, amit régóta sejt; ezért nem rendíti meg őt Czintos öngyilkossága sem. A többi rokonnak fogalma sincs a történtekről, csak ámuldoznak, jajgatnak, ide-oda kapkodják a fejüket tájékozatlanságukban. Czintos megtévesztő csalásokkal igyekszik a tudás és a hatalom, az előkelő nő megszerzésére. Amikor a rá feltűnően hasonlító, meghabarodott barátja (az értelmetlen életének önkezével véget vető fűzfapoéta és filozófus) külső képébe öltözik, sértett önérzete és a társadalmi konvenciók elleni lázadás is fűti. Tudja: ha őszintén akarna javítani a világon, akkor is ki lenne rekesztve a döntési lehetőségből. „Kutya maradtam, mert a falusi gazdát mindenütt úgy veszik! … ha szól valamit megye vagy ország dolgában, hát mindjárt: ki maga?!” Elképzelt – s ugyancsak a konvenciók révén megvalósuló – sikereit a nála nagyobb, iskolázottabb urak megleckéztetésének szánja, a hamis játék azonban úgy elkápráztatja, hogy kezdi élvezni új helyzetét. Az új szerelem még beképzeltebbé, forrófejűbbé teszi. Elnyeri érettségizett fia menyasszonyát, gyermekük születik, aki – gondolja Czintos – nem lesz már oly lenézett, mint ő volt falusi gazdaságában. Egy napon rádöbben, hogy rossz cserét csinált: amiben él, nem a természetes énje, az egész csak álca és újabb gyötrelem. A „tudományával” sem tud mit kezdeni: az urak azért gyűlölik, mert azt hiszik, ellenük fegyverkezik a könyveivel, a falubeliek pedig egyszerűen bolondnak nézik. Megkísérli, hogy önmagát kövesse, hozzátartozói (fiatal felesége, felnőtt pap fia és az új házasságból született gyermek) azonban távoli idegenként kezelik. A légvár összeomlik, s Czintos – elődje tanításai nyomán – azt képzeli, hogy lemossa magáról az ártalmas piszkot öngyilkosságával, s ha teste megsemmisül is, a lelke visszaújul „következő életére”. Az álarcát letépő – s kotyogós, bő parasztruhájába visszaöltöző – Czintos a „légy hű önmagadhoz” parancsát fogalmazza meg kicsi fiának, Bálintkának: „Mindig vidám legyél, s mindig Bálint legyél!… Hűséges magadhoz, s az egyes úthoz… úgy leszel ember, csak úgy…” Ha nem tisztességes a játék, a kényszerűségből vállalt szerep sem lehet üdvös – sugallja Tamási drámája. Ugyanaz a meglátás ez, amit a Tündöklő Jeromos-ban Bajna Gáborral mondatott ki: „tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni”. Akik nem rendelkeznek kellő önismerettel, de átlépvén a saját árnyékukat, úgy járhatnak, mint Czintos, ha magasabbra vágynak, mint amire képességeikből telik. Pirandellói megoldás az is, hogy Czintos egy öreg, csavargó színésszel, Homály Szilveszterrel találkozik, akivel színházat játszat (színház a színházban). Nem öncélú ez az ismételt játék: egy ember további sorsa forog kockán, a valaha kedélyes férfié, aki ezt a tulajdonságát is elveszíti. Jékely Zoltán a paraszti sorból feltörő, első értelmiségi nemzedék drámáját olvasta ki a Csalóka szivárvány-ból. A nép szemében már úr, az urak szemében „csak paraszt” kálváriáját. Major Ottó olyan színpadra méltó balladát látott benne, amely az ősi hagyományt a modern lélektannal tudta ötvözni, a székely folklórt a modern színjátszással, a költészetet a filozófiával és társadalombírálattal. Tamási ekkor már kifelé igyekezett a folklórból. Czintos székelysége nem tipikus vonás, sőt oly mellékes, hogy szinte elhanyagolható. A gondolat eléggé általánosító ahhoz, hogy más tájak színeiben is megállja a helyét. Feltételezhető, hogy Samu bácsit is csak azért ruházta fel Tamási székely tulajdonságokkal, hogy otthonosabban mozoghasson Czintos környezetében, s a többi falusi alakot is karakterisztikusabbá formálhassa. A „minden lében kanál” Duka urat, a kovácsot, aki a „helybéli közállapot megjavítását” reméli Kundtól; a fontoskodó csendőr őrmestert, Virágot, aki még „Ferenc Józseftől tanulta a mozgósítást”; a potyaleső, tolvaj Fecskét, a levélhordót, az „egyenlőség hívét”. A rátartiság mélyén húzódó kisebbrendűségi érzés megtestesítői ők: a „modorukkal és öltözetükkel előbbre törekvők”, akikkel Czintos csak azért is parasztosan beszél, hogy észrevegyék magukat. A nyelvnek változatlanul fontos szerep jut ebben a Tamási-drámában is. A mesterkélt varázsige („Kund az örvényben, megújul a törvényben”) filozofikus tartalma (a „halálban megújulás” kétes keleti bölcsessége) bevésődik a néző emlékezetébe a többszöri ismétléssel, s a tücsök és a légy lakodalmáról szóló, vidám népköltés, mely kétszer hangzik el, a kontrasztikus hatásokat erősíti – nem azonos hangulati töltettel, de mindig játékos kedvvel. (Először: amikor meg akarják házasítani Kundot, Samu bácsi unokája mondja el; másodszor: amikor utoljára lehet még valami örömet lopni be Czintos életébe, a négyéves Bálintka ajkáról hangzik el.) A harmincas években írott színművektől eltérően, a Csalóka szivárvány-ban nem a remény szava, hanem a valóság komor sötétje kerekedik felül. A magára maradt, síró kisfiút vigasztaló szolgalegény keserű szavaival zárul a darab: „Azért ne sírj, fiam… az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!” A kritika joggal kifogásolta, hogy a második és harmadik felvonás között túl merész és nem eléggé előkészített az átmenet. Kétségtelen, hogy a harmadik felvonás inkább csak jelzi, mint meggyőzően ábrázolja Czintos gyötrelmes visszaútját és tönkremenetelét. Ám lehet, hogy hőse bukását nem is gondolta tragikusnak Tamási Áron. Czintos mosolyogtató figura a pusztulásában is – a sok alakoskodás után. Nem vitéz lélek, hanem a kísértésnek engedő, torz alak; megtért báránysága aligha vehető komolyan. Ha úgy nézzük, hogy bukása megérdemelt büntetés, s nem katarzis, már döbbenetet sem érzünk iránta, amit csak igaz ember tévedései válthatnak ki. Több groteszk mozzanattal persze teljesebb, hitelesebb lett volna a történet vége is. Tamási a háború hátralévő éveiben kevés újat írt. 1943-ban Virrasztás címmel összegyűjtött esszéit és útirajzait tette közzé, s a megkezdett szépírói művek közül csak néhány novelláját tudta végigírni. Sokfelé szólította a kötelesség. Önként vállalt fegyelemben élt, de a halaszthatatlan változtatásokra felkészülten. 1943 tavaszán ő fogalmazta az Együttes vallomás-t, amelyet a Magyar Csillag május 15-i száma közölt, s rajta kívül Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Veres Péter, Zilahy Lajos írt alá: „Eleddig a sors megtagadta tőlünk azt a legfőbb jutalmat, hogy eszményeinket politikai és társadalmi erők a nemzet életében valóra váltsák. Ehelyett szellemi eredményeinket világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni két évtizeden keresztül; küzdelmeinket pedig azzal rontják ma is, hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be… Korváltó és háborús időkben, amikor a szenvedélyeket sok minden csábítja nemtelen csapongásra, nem könnyű a fegyelem belső fogadalmában élni. S bár, éppen hangadó helyeken, vajmi ritkán értékelik ezt az önkéntes fegyelmet, mi mégis erre köteleztük magunkat, mint ahogyan a magyar falu és a munkás tömegek is ilyen fegyelemben élnek. Tévedne azonban bárki, aki azt gondolná, hogy a magyar író önkéntes fegyelme a magyar sors mai vajúdásában csökkent éberséget jelent, vagy elaltatott szenvedélyt a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás dolgában. Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat…” Az 1944. évi tragikus események bénítóan hatottak Tamási Áron írói munkásságára. 1944 őszén pedig olyan váratlan fordulatok történtek életében, hogy mindent újra mérlegre kellett tennie – keresvén a továbbjutás közös és egyéni lehetőségeit, amelyekről későbbi drámái szólnak majd. Z. Szalai Sándor
Ősvigasztalás*
|
Ments meg, Uram, minket az örök haláltól. |
Ama rettenetes napon minden bajtól. |
Midőn az ég és föld meg fognak indulni, |
S eljössz a világot lángokban ítélni. |
CSORJA ÁDÁM
Maga elé mered, és énekli ő is.
Reszket minden tagom, borzadok és félek; |
földi pályát végzett szegény bűnös lélek. |
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni, |
midőn az ég és föld meg fognak indulni. |
Erősödik a szél. Távolról mélyen dörög.
CSORJA ÁDÁM
Ó, be jól esett a lelkemnek!
BOTÁR MÁRTON
Tisztességnél egyebet úgysem adhatunk.
CSORJA ÁDÁM
Érdeme akaratunkat felülmúlja.
BOTÁR MÁRTON
Az egész vármegyét gyászba kéne húzni!
CSORJA ÁDÁM
Csak mi ketten s az ég borul.
BOTÁR MÁRTON
Hét falu harangjait zúgatni kéne!
CSORJA ÁDÁM
Csak a mi keservünk s a homály zúg.
BOTÁR MÁRTON
Nagy sereg siratóasszonyt érdemelne!
CSORJA ÁDÁM
Mi férfiakul vérrel siratunk –: nagyapám az ősidőkből így beszélte.
BOTÁR MÁRTON
Vért a tűzre, s bolondul hiszünk felette.
Távolról dörög.
CSORJA ÁDÁM
Népünk gyökere mégis szakadozik, s hogy újak verődjenek, nem jár reá az idő.
BOTÁR MÁRTON
Bizon, nem járt se reád, se reám: nagy erőnk magtalanul lobogott, mint az őscifraság.
KISPÁL JULA
Szinte futva jön. Lenge ruhában, mezítláb. Még az ajtónál kezdi, félénken, kérve. Kedves nevelőapám, nyugot felé zeng az ég, s én félek.
BOTÁR MÁRTON
Kezét kinyújtja. Gyere hozzám, édes leánkám.
KISPÁL JULA
Odaáll. Az apja haját simogatja.
BOTÁR MÁRTON
Napjaimban már csak te hullatsz egy-egy kicsi fényt…
CSORJA ÁDÁM
Julához. Ha téged látunk, legalább eszünkbe jut az öröm.
KISPÁL JULA
Maga elé néz s elgondolkozik. Eddig már a csillagokon is túl jár…
BOTÁR MÁRTON
Elbúcsúztunk a jóízű beszédtől.
CSORJA ÁDÁM
Julához. Be szépen elsirattad… Látod-é, nekem könnyem sincs: én vagyok az igazi árva…
KISPÁL JULA
Odamegy Ádámhoz. Végtelen gyengéden simogatja őt. Meglátja: én megenyhítem a kend árvaságát: ételünkből örökké hozok, inget is szövök, veteményezek, s még a házat is kiseprem… Botárhoz. Úgy-é, kedves apám, egy családba olvadunk?
BOTÁR MÁRTON
Úgy fiam, úgy.
CSORJA ÁDÁM
Mi megérett virágok vagyunk immár: hull a levelünk, s a fejünk lekonyul. Te vagy a megmaradó illat.
BOTÁR MÁRTON
Ő a madarak éneke hajnalhasadáskor, ő a felkelő nap, minek világánál látjuk elfutni az örömet… Ő a csillag, s mi vagyunk a pásztor.
CSORJA ÁDÁM
A síró pásztor kiül a mezőbe, karjait a csillag felé nyújtja s megindul. A Jula fejét magához húzza, csókolja a haját. Te vigasztalás – te remény – te meleg aranyház…
BOTÁR MÁRTON
Odamegy, hozzájuk hajol, a fejük csokorban van. Ádám, mi ketten két mohás kő vagyunk a tiszta víz fenekén… Kicsi Jutám, te vagy a csillogó fény felettünk a vízen – úgy-é, nem hagysz el soha?
KISPÁL JULA
Soha… Ameddig szívem melege tart, addig van az én országom – kívánni se tudnék többet.
CSORJA ÁDÁM
Kicsi Jula; te pogányságunknak gyógyító vesszeje… Ó, be jó külön világban élni!
KISPÁL JULA
Halkan sír.
Csend.
Fák mozognak, messziről villámlik s dörög.
BOTÁR MÁRTON
Feláll, kifigyel az ablakon, a Jula kezét megfogja. Gyere, édes leánkám, mert készül az üdő.
CSORJA ÁDÁM
Mégis én vagyok az igazi árva!
KISPÁL JULA
Maradjunk itt, kedves apám!
BOTÁR MÁRTON
Hajlékunkat ne hagyjuk el. A bárányokat valami nehogy érje.
CSORJA ÁDÁM
Mintha csak most jöttem volna ez új országba messziről…
BOTÁR MÁRTON
Vigasztalódj, Ádám ecsém!
CSORJA ÁDÁM
Csendes nyugodalmat!
Botár Márton s Kispál Jula elmennek.
CSORJA ÁDÁM
Az ajtót retesszel bezárja. Visszaül a földre. Most jöttem átal a nagy hegyeken, Keletről. Széles országból szomorú országba… Csak egy jelem van immár ezen árvaságban: te vagy a jelem, hamu, s benned mindenem, mit föld, ember és tűz adott. Te vagy a világ, s te vagy hazámnak határa: őrizni foglak öröklött erőmmel s áldani hittel… Te vagy hazámnak határa. Alugyál velem, éljél velem, örökké maradj velem! Az ászokból idehoz egy hosszú, barna posztószokmánt, a fal mellé leteríti, a fazakat ráteszi, maga is ráfekszik, arcával szembe a fazékkal.
Jobban zúg a szél. Már közelebbről dörög.
CSORJA ÁDÁM
A madarak is elültek. Nem vigyáz senki a földre. Csak a fák lengenek, mint a zászlók. Szél lengeti, föld megöleli. Megöleli, mert ő táplálta, s az övé. Madarak elültek, emberek alusznak. Föld termi a vizet s virágot. Föld termi a tövist, Isten termi az embert. A tövis s az ember együtt termik a bért. A halál csendességet terem. Így múlik az idő. S aztán a csendességben megjajdul az asszony, s termik a gyermek, aki ismét elrontja a csendet. Azután járni kezd, s megy azonegy irányba, ahogy világra jött, s elejébe érkezik a halálnak. S akkor átalmegy a tűzön, s nyomában termik ismét a csend… – Felül. Nagy haja összevissza. Hajlékomban elszáradt a hang, s kiszikkadt a tűz. Én vagyok a bujdosó hegedűs, ki járok a hunn halottak felett, s akit sorvaszt enmaga halottas éneke. Én vagyok a száradó mag a tűzzel s vízzel barátkozó nemzetségem sírján, mert nincsen asszony, ki értem belejajduljon a csendbe, teremvén gyümölcsöt nekem, az én nevemre… Arca szenvedőn vágyakozó, karjait kinyújtja. Asszony! Asszony! Jaj, már én maradtam egyedül a Csorják közül! Ó, ad-é nekem valaki asszonyt, aki megáldjon engem egy legénkegyermekkel?! Ó, be erős vagyok, ki ad? ki ad?! Feláll térdre, és könyörögni kezd.
Örökké élő Isten, ki ülsz az égben, adj nekem asszonyt, aki megáldjon!
Hatalmas Isten, aki gondozod mindenek életét, adj nekem asszonyt, aki engemet megáldjon!
Énistenem, tűznek királya, napnak és csillagoknak hordozója, vizeknek ereje, régi Csorjáknak Istene, adj nekem asszonyt, ki egy legénkegyermekkel megáldjon!
Az eső megered.
Benned bízom, népem Istene, ki a hadakat is életre vezérled, ki néped elültetett erejét öntözöd és kitermeszted gonddal, kinek nincs szándéka gyönyörködni a pusztulásban. Már gyermekkoromban a Te nevedet hirdettem társaimnak, kedvedért szakadtam el a világtól, s követtelek a vizek forrása felé, hogy Veled együtt lakjam, s búsongásodban részem legyen. Te vagy a szikla, mely erejében megnyílik s életet hirdet. Az erdők csendje a Te lelked, záporok szemedből hullnak, Neked áldoznak harmattal az egek, vadak ereje Téged dicsér, virágok illata nem hagyott el. Forrásvízzel mosom le az új világ mocskát magamról, hogy meg ne vess. A szálló madarakat tiszteletedre tanítom, s bejárok hosszú földeket, s hirdetlek Téged, mint egy árva táltos, csak adj nekem asszonyt, kinek vére találjon az enyémmel, s adhasson nekem egy fiat, hogy tisztelő néped ki ne vesszen!
Benned reménylek, s áldozok Neked igaz természetem szerint, s Te adj nekem egy ősszékely asszonyt, ki a csendet jajszóval felvirágozza, oltalmad alatt megszületvén kicsi Csorja Ádám, s apjának értelmére fakadva, tiszteletedet terjessze tovább szóval, cselekedettel s vérével fiai útján…
Ó, adj nekem egy ősvérű asszonyt, mert csak Téged szeretlek, Tünemények igaz Istene, s hűségemet Neked őrzöm erdei lakomban…
Ó, adj erőmnek ősszékely asszonyt, én régi, igaz Istenem!
Hátradől a falhoz. Mintha tenger vággyal hívná.
Kispál Jula, te édes leánkám!: gyere, légy te az ősszékely asszony! Gyere, áldj meg engemet s népemet!
A fazakat kezébe veszi.
Véremnek fele: bátyám, Csorja Ambrus, hammadon keresztül kérlek, járj közbe a mi Istenünknél, hogy ne vesszünk el utód nélkül mind a ketten. Kispál Julát szállja meg a lelked, s ébresszen benne vágyat erőm után, hogy fusson hozzám, s áldjon meg engem egy legénkegyermekkel! – Jóságodért megsiratlak a véremmel, csak hallgass meg! hallgass meg! s légy segedelmemre! Karján felszakasztja az inget. Hammadra véremet eresztem… Körülnéz, feláll, az ászoknál megtalál egy kést: veszi, s visszamegy. Leül, a fazakat maga elé teszi, karját föléje tartja. Így sírtunk mi eddig is az igaz Isten tetszése szerint. Karját megvágja: sűrű cseppekben jön a vér, mit a hamura ereszt. Ó, be jó sírni…!
Döngetik az ajtót.
CSORJA ÁDÁM
A kést a falba üti.
Jegyző, Falusi bíró, három hajtólegényke: Gazsi, Dénkó, Gergő az ajtón kívül.
JEGYZŐ
Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!
CSORJA ÁDÁM
Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.
FALUSI BÍRÓ
Üti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé! Ereszd bé a komádot!
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ambrus elköltözött.
FALUSI BÍRÓ
Hát ki van benn?
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.
FALUSI BÍRÓ
Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!
CSORJA ÁDÁM
Az ajtóhoz megy. Ki van ott?
FALUSI BÍRÓ
Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.
JEGYZŐ
Én vagyok, Csorja Ádám, a községi jegyző, de felerészben elvitt már a víz.
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget igazgatja. Nyitom, hogyne nyitanám!
FALUSI BÍRÓ
Gazsit feddi künn. Fogd a lábát, te kecskebéka, mert elszakad a füle, s osztán suta lesz.
GAZSI
Vajon álmában nem rúg-é meg?
CSORJA ÁDÁM
Csattantja a reteszt, s kinyitja az ajtót.
JEGYZŐ
Belépik. Jó estét, Csorja Ádám! Vendégeket hajt az eső. Kezet fog. Rázza magáról a vizet.
FALUSI BÍRÓ
Még künn. Úgy no, a lábát. S húzzátok ide bé, a házba. Bélépik. Jestét, Ádám. Egy pillantásra jól megszapula az idő. Kezet fog. Ruházatjáról csorog a víz. Kalapját leveszi, s karimájáról ereszti a vizet.
Gazsi s Dénkó egy lőtt vadkant húznak a szobába.
GERGŐ
Hátulról biztatja. Húzzátok, mert nekünk hizlalta a mennyei gazda.
CSORJA ÁDÁM
Készíti a két csutakot. Üljön le, jegyző úr, s szegény hajlékomért ne vessen meg. A bíróhoz. Kend is telepedjék le, Zsiga bácsi.
DÉNKÓ
Ennye, ne te, né!
FALUSI BÍRÓ
Mi a, hé?
DÉNKÓ
Pillogtat a kan.
FALUSI BÍRÓ
Akár énekeljen is, csak eppen el ne fusson.
JEGYZŐ
Fegyverét a falhoz támasztja. Kabátját leveti, s rázza róla a vizet.
FALUSI BÍRÓ
Fegyverét szintén a falhoz támasztja.
A legénykék az ajtó mellett falhoz fordítják a vadkant. Gazsi és Dénkó ráülnek.
JEGYZŐ
Legén, de jókat pillantott!
FALUSI BÍRÓ
Pedig nem ígértük neki a szalonnát, mint a cigány.
GERGŐ
Furakodik, hogy ő is leüljön a kanra. Eresszetek oda, én szenvedtem jeccséget miatta.
DÉNKÓ
Nyughass, mert felébred a kan.
FALUSI BÍRÓ
Gergőhöz. Majtég lövök neked is, hogy mire ülj.
DÉNKÓ
Gergőhöz. No hallod-é?: Zsiga bá’ meglő egy csutakot neked.
JEGYZŐ
A tűzhelyhez megy, s fázódozik. Egy kicsi tűz jó lesz vala…
CSORJA ÁDÁM
Engedelmet kérek, de ma este eszembe se jutott.
FALUSI BÍRÓ
Szomorúnak látszol, Ádám.
CSORJA ÁDÁM
Elhagytam biza minden kedvemet.
FALUSI BÍRÓ
Rosszat sejtve. Ambrus komám hol van ilyen rusnya üdőben?
CSORJA ÁDÁM
Messze van… Igen messze…
A három legényke egymás között.
GAZSI
Gergőhöz. Mondj egy „messzé”-t!
GERGŐ
Hát túl az óperencián.
FALUSI BÍRÓ
Ádám, titeket talála valami?
CSORJA ÁDÁM
Minket a nagy Valami talála meg.
GAZSI
Hát én jobbat tudok: a csillag háta megett ami hely van: azt.
JEGYZŐ
Hát add elé, hadd segítsünk rajta.
DÉNKÓ
Nem tuttok semmit.
FALUSI BÍRÓ
Mégis furcsa a dolog… Beszédedet mért sajnálod?
GAZSI
Dénkóhoz. Hát tuggy te, lám?!
CSORJA ÁDÁM
Itthagyta ezt a világot.
DÉNKÓ
Hát a mennyország túlsó szegeletje van a legmesszébb: onnét telefonyálni se lehet, még a főkapuhoz se.
JEGYZŐ
Bután néz.
Legénykék kacagnak.
FALUSI BÍRÓ
Megütődve. Meghót-é?!
CSORJA ÁDÁM
Fejével felel.
GAZSI
A „Meghót-é” szót elkapja, s kíváncsian a férfiak felé jön.
Aztán Dénkó, s utána Gergő is. – Bámulva lesik a szót.
FALUSI BÍRÓ
Ó, mit ejtél ki, Ádám!
CSORJA ÁDÁM
Csak a szomorú emlékezés maradt utána.
DÉNKÓ
A jegyzőt félénken oldalból megérinti. Ki hót meg, instálom?
FALUSI BÍRÓ
Még a napokban kaszálni látták…
JEGYZŐ
Dénkóhoz bosszúsan. A vén pék! Most hallgass!
FALUSI BÍRÓ
S még vén se volt, csak velem egykorú…
JEGYZŐ
Furcsa halál az egész.
FALUSI BÍRÓ
S még tudtunkra se essen eddig!
DÉNKÓ
Az arcáját fintorgatja a jegyzőnek hátulról.
CSORJA ÁDÁM
Ma este hagyta itt a világot…
GAZSI
Ádámhoz megy. Ádám bácsi, ki?
CSORJA ÁDÁM
Gazsit megsimogatja. Az én bátyám, fiam –: Csorja Ambrus.
Legénykék igen elszomorodnak.
JEGYZŐ
Keresi a holtat.
FALUSI BÍRÓ
S hol fekszik, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Nem fekszik sehol…
JEGYZŐ
Furcsa halál az egész.
CSORJA ÁDÁM
Felveszi a fazakat, egyik kezével belenyúl, s a vért a hamuval összekeveri, hogy észre ne vegyék, azután a Bíróhoz viszi. Ez az ő kopossója…
FALUSI BÍRÓ
Nézi Ádámot értelmetlenül.
JEGYZŐ
Hol Ádámot, hol a fazakat nézi. Ennek az esze meghibádzott…
A három legényke szájat tátva bámul.
CSORJA ÁDÁM
Ez testének maradéka.
FALUSI BÍRÓ
Csakugyan eszeden vagy-é, Ádám?!
CSORJA ÁDÁM
Elhammasztottam…
FALUSI BÍRÓ
Kezeit összecsapja. Szent Úristen!
Mindenkibe beléreked a szó. Szünet.
CSORJA ÁDÁM
Egy órával ezelőtt. – Itt a tisztáson. Egyességünk szerint.
FALUSI BÍRÓ
Maga elé hullatja. Elégette… A komámot…! Nagy tudós embert… Tegnap ember, ma csontjának hamma egy fazékban… Mint a törökbúzaliszt… vaj a köménmag… vaj a szitált füveny…
A legénykék naiv csodálkozással a fazakat bámulják.
CSORJA ÁDÁM
A tűz a kiváltságosok temetője.
JEGYZŐ
Félrefordul. Ilyent ember nem hallott. A mai világban…
GAZSI
A másik kettőhöz. Nem kicsi dolog.
FALUSI BÍRÓ
Különös ember vót…
CSORJA ÁDÁM
A tűz a visszatérésnek dicsőséges útja.
JEGYZŐ
Különválva, magában. A szívem a torkomba jött. Az eszemet nem tudom kézhez kapni.
DÉNKÓ
Én jól üsmertem Csorja Ambrus bácsit: a papnál is szebb szavú ember volt.
FALUSI BÍRÓ
Nagy dolgot cselekedtél, Ádám.
DÉNKÓ
De én még jobban üsmertem. Sokszor háltunk egy tűz mellett. Gergőhöz. Úgy-é te is ott voltál, Gergő?
JEGYZŐ
Kezeivel is nyugtalankodik. A pogány vér kiütött…
GERGŐ
Eppen ott. Gazsihoz. S hadd el, milyen közel tartotta a fejit a tűzhöz. Mondtuk neki, hogy: eccer langba borul, Ambrus bá’, a nagy haja! – s ő azt mondta rea, hogy: ne féjetek, mert én jóbarátos vagyok a tűzzel.
FALUSI BÍRÓ
A fazakat elveszi, a lámpához viszi, s nézi.
JEGYZŐ
Úgy-é no, mire jutott a keresztelő víz!
GAZSI
Nem gyermekjáték!
CSORJA ÁDÁM
Leül a csutakra.
FALUSI BÍRÓ
Nézi a hamut. Ambrus komám – ó irgalmas Isten! – szép szavadot bélepte a hamu… Arcád esszeromlott, nem süti már többet a kelő fény.
GERGŐ
Nagy szomorúan elgondolkozik. Ambrus bácsit eltüzelték, mint a bükkfát…
JEGYZŐ
Hümget. No, most légy Jegyző!
GAZSI
Immár bizonyosan nem tudja senki, hogy mi székelyek honnét eredtünk… Jaj, de szépen tudta ő, s nem fogyott ki soha a szóból…
DÉNKÓ
Önérzetesen ütögeti a homlokát. Ne féj, mett nekem még a fejemben van.
FALUSI BÍRÓ
A fazakat visszaadja Ádámnak. Nem e világba való ember volt. Nyugossa meg kivételesen az Isten.
CSORJA ÁDÁM
A fazakat a fal mellé teszi a szokmánra. Visszaül a csutakra.
JEGYZŐ
Sétálni kezd a szobában. Vesbe-vesbe megáll, s gondolkozik. Bé sem volt jelentve. Meg sem kémlelték a holtat. Pedig törvény is van.
FALUSI BÍRÓ
Félrevonul. Búsong. Velem egykorú volt… Még utolérhetem… – Ma vagyunk, s holnap nincsünk.
A három legényke Csorja Ádámot közrefogja.
GAZSI
Kíváncsian. Szeretettel. Ádám bácsi, magik elegyezték szépen a dolgot?
CSORJA ÁDÁM
Mi el, édes fiam.
HÁROM LEGÉNYKE
Egyszerre. Ó, bár hallottuk vóna!
DÉNKÓ
Legalább tanótunk volna belőle.
GAZSI
Hogy égette el, Ádám bácsi? Nagy-nagy tüzet rakott?
CSORJA ÁDÁM
Nagyot biza, édes fiam.
GERGŐ
Bükkfából-é, vaj cserefából?
CSORJA ÁDÁM
Bükkfából, fiam, hosszú kaszajfából. Mint az oltárt, úgy.
HÁROM LEGÉNYKE
Egyszerre. Ó, be szép lehetett!
DÉNKÓ
Még annál is szebb, barátom!
JEGYZŐ
Vizsgálja a fazakat. Tiszta hamu. Meleg hamu. Ilyen hamu nem égett mostanában a környéken.
DÉNKÓ
A másik kettőhöz. A má halál, lássátok-é?! Nem belé a mocskos földbe, hanem a szép piros tűzbe! Úgy sem érzi az ember, még annyit se, mint a bolhacsípést…
CSORJA ÁDÁM
Megöleli s megcsókolja Dénkót. A másik kettő is odabúvik: azokat is meg.
FALUSI BÍRÓ
Búsong. Elszállunk a világból, mint a tünemény. – Kivirjad, s bésetétedik. – A nap kurta.
GAZSI
Csak vénülhessek meg, ne féjjetek, mert én is úgy hagyományozok.
DÉNKÓ s GERGŐ
Egyszerre. Én is!
GAZSI
Én a testem hammát anyámnak hagyományozom.
FALUSI BÍRÓ
Jön feléjük. Ne beszélj, fiam, ilyeneket. Jut még idő arra. – Meghótnak földben a helye.
Három legényke továbbhúzódik a szóra.
DÉNKÓ
Aki fél a tűztől, annak ott is jó.
FALUSI BÍRÓ
Béka legénkéje, ne tudóskodj. Ádámhoz. Látod-é, már bennük van?!
JEGYZŐ
Ádámhoz jön. Nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, Csorja Ádám. Viselkedése hivatalos. Ebből baj lesz, mert a halott embernek is törvénye van.
CSORJA ÁDÁM
Elmúlás a törvénye.
HÁROM LEGÉNYKE
A szokmánra telepedik.
FALUSI BÍRÓ
Jó, jó, Ádám ecsém, de a könyveket is igazítani kell.
CSORJA ÁDÁM
Éltiben nem sokat gondoltak véle. Most egyszerre becsüs lett.
A legénykék sorra nézegetik a fazakat, szagolgatják is. Közben pusmognak.
GAZSI
Lássátok-é, mi lesz az emberből?: mint puskapor, csak eppen hogy bé nem gyúl, hanem inkább aszalódik össze.
JEGYZŐ
A falu az én kezem alá tartozik. Nekem mindenkiről számot kell adnom.
GERGŐ
Hát biza, ilyen az ember: a fazékból táplálja fel magát, s visszakerül oda.
CSORJA ÁDÁM
A mi életünket senki nem tudakolta.
JEGYZŐ
Akárhogy s mint van, de vizsgálat alá kell vennem a dolgot.
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. Hát vizsgálják! Fel a császárig! Én az Istennek adok számot, s nem embernek, s nem jegyzőnek, s még nagyobb úrnak sem. – S egyébként is: éltiben nem kedveskedtek neki, nagy esze itt száradott el az erdő között. Most már nyugalomra tért, s ne bolygassa senki.
HÁROM LEGÉNYKE
Közösen a „Miatyánk”-ot mondja.
FALUSI BÍRÓ
Annyi igaz, hogy esze volt jócskán.
JEGYZŐ
Csakhogy külön Istent tartott, s a jámborokra azt mondta nyíltan, hogy azokat a sok kétszínű pap s a cudarul hazug betűvetők letérengették az igaz útról. Önérzetesen Ádámhoz. Úgy igaz-é, vagy nem?
CSORJA ÁDÁM
Úgy igaz, mert úgy mondta. S úgy igaz, mert úgy mondom én is.
JEGYZŐ
Hát jól van. Ennyi elég volt. Papirosat, ceruzát vesz elé, a bírót megfordítja, papirosat a hátára teszi, írásra készen. Csorja Ádám, ezennel hivatalosan felszólítlak, hogy fülétől farkáig mondd el a halálesetet.
CSORJA ÁDÁM
Az én hajlékom hivatalos szavakat nem tűr.
FALUSI BÍRÓ
Mondd el, Ádám ecsém, hát a jegyző: jegyző, s mi emberek vagyunk.
CSORJA ÁDÁM
Végóráján a hammasztást elhanyományozta nekem.
JEGYZŐ
Ír s közbeszól. Valaki hallotta-é?
CSORJA ÁDÁM
Hallotta az Isten.
JEGYZŐ
Tanú kellett volna. Így ki hiszi, s ki nem.
CSORJA ÁDÁM
Amit én mondok, az igasság, mint reggel a fény.
FALUSI BÍRÓ
Azt merem én is állítani, hogy igaz a fajtád.
JEGYZŐ
Bíróhoz. Ne mozogjon, maga, Zsiga bá’, mert nem tudok írni.
FALUSI BÍRÓ
Nyugodtan megfordul. Hát tanóljon meg az úr.
JEGYZŐ
Jól van, jól. Nekem a törvény parancsol. Megfordítja ismét a bírót. Mondd tovább, Csorja Ádám, az esetet.
CSORJA ÁDÁM
Én kívánságát bétöltöttem: hólta után mingyárt összehordtam az oltárt, kivittük, elégettem, s a hammát két markommal a fazékba raktam. Ennyi az egész.
JEGYZŐ
No, no, azt a szót mondád, hogy „kivittük”. Úgy hát valaki mégiscsak volt itt?!
CSORJA ÁDÁM
Kispál Jula s én vittük ki.
Három legényke idegyűl.
JEGYZŐ
Ír. Ez egy. – A Botár fogadott leánya, úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Ehelyt laknak a veres fedelű házban.
FALUSI BÍRÓ
Megfordul. Micsoda leány az, jegyző úr. Csak Marci nem adja férjhez, mert fejérnép nélkül dísztelen a ház.
JEGYZŐ
Az mind nem tartozik ide. Csak a számítódik, hogy az leány, Ádám még legény, s ketten titkon égették el a hóltat.
CSORJA ÁDÁM
A vér elönti. Hej, hogy az a Jóisten le nem száll az ilyen beszédre! De nekem nincs jegyző, nincs úr s nincs irgalmam, ha így elfacsarja a szót.
FALUSI BÍRÓ
Csillapodj, Ádám ecsém, a jegyző úr a törvény embere, s annak csak esze kéne legyen, de szíve nincs.
JEGYZŐ
Bíróhoz. Maga ne tudóskodjék, hanem tartsa szem előtt a törvényt.
CSORJA ÁDÁM
Kesergőn. A Csorják emberek voltak örökké. Nem nadrágos ördögök, csak emberek, Albert Zsiga bíró. Mutatóujját fenyegetve lógatja. Becsületben társai az igaz Istennek, mezítláb s ehezve is egyenes úton járók. – Vigyázz, ember, ki ítélni akarsz az utolsó Csorja felett!
A három legényke Csorja Ádám körül húzódik, tüntetőleg a jegyző ellen.
JEGYZŐ
No-no, megértem én csendesebben is a szót. S osztán még eddig ok sincs patvarkodni, mert amit mondtam is, csak enyhén tettem.
CSORJA ÁDÁM
Enyhén, úgy-é? – hogy szakadjon a ház az ilyen enyheségre.
FALUSI BÍRÓ
Jegyző úr s te is, Ádám ecsém: ne rontsuk egyikamást, úgyis csak vajegyen vagyunk. Legyen eszünk, s ne rontsuk egymást!
JEGYZŐ
Megy tovafelé. Ne rontsuk, ne rontsuk! Szép oktalan beszéd! De hát a törvénnyel mi lesz?, megtipodjuk a lábunkkal?
FALUSI BÍRÓ
Pipáját tölti. Törvény, törvény… Nem küsasszon a törvény, hogy ha kell, ha nem, hát kedvibe járjon az ember. Csihol.
CSORJA ÁDÁM
Visszaül a csutakra. Mellére mutat. Itt kéne lennie a törvénynek, s nem a száraz papiroson.
JEGYZŐ
Újravizsgál mindent. Körül a szobában, itt is, ott is nézeget. Még az ászkot is felkutatja.
DÉNKÓ
Látván, hogy a bíró nem tud kiütni, felajánlkozik. Adja ide, Zsiga bácsi, én egy hoppra kiütök.
FALUSI BÍRÓ
Bajosan hiszem. Veri jobban. Ha már az én kezemben nem fog szikra, mehetünk nárittyenbe zsákkal levegőt hordani.
GERGŐ
Kerítek én bakszenet hamarébb. A tűzhelyhez megy, a hamut vájni kezdi széjjel, a pityókákra reá kap, s a szenet felejti.
FALUSI BÍRÓ
Dénkónak mégis odaadja a szereléket. No, hadd lám: milyen legény vagy.
GAZSI
Észreveszi, hogy Gergő mire kapott, ő is odamegy.
DÉNKÓ
Ütni kezdi a szikrát, de hirtelen abbahagyja, s a másik kettőhöz megy. Ezt meg ne egyétek, ez legyen az enyém.
FALUSI BÍRÓ
Dénkóhoz. Hitván békája, add ide azt a szereléket.
DÉNKÓ
Egyre kiüt. Hopp, belékapott, mint István bá’ az ivásba. Odaadja.
JEGYZŐ
Itt-ott a falra teszi a papirost, s jegyez.
GAZSI
Egy pityókával a kezében Csorja Ádámhoz megy. Ádám bácsi, vajegy pityóka van a hamuban, nekünk adja-é?
CSORJA ÁDÁM
Egyétek meg mind, édes fiaim.
DÉNKÓ
A köcsöggel Csorja Ádám elé áll. Ádám bácsi, ezt a tejet megihatjuk-é?
CSORJA ÁDÁM
Osszátok el, s igyátok meg, fiaim.
FALUSI BÍRÓ
A vadkanon ül, s búsan pipál.
HÁROM LEGÉNYKE
A tűzhely körül ellegeti a pityókát, s sorra iszik a köcsögből.
JEGYZŐ
Ismét a fazakat vizsgálja. Amint leteszi, megpillantja a falba ütött kést: kihúzza, vizsgálja.
CSORJA ÁDÁM
Háttal a Jegyzőnek ül a csutakon. Állát keze fejére támasztja.
JEGYZŐ
Hol a késre, hol Csorja Ádámra vigyorog.
GAZSI
Issza a tejet. Úgy esik, mint leánnak a csiklintás. Köcsögöt Dénkónak adja.
JEGYZŐ
Csorja Ádám!
CSORJA ÁDÁM
Meg se mozdul.
JEGYZŐ
Csorja Ádám, e miféle kés?!
CSORJA ÁDÁM
Oda se néz. Nyilván cigánykés.
JEGYZŐ
Mert ez egy véres kés.
CSORJA ÁDÁM
Kisvártatva. Az is van rajta.
JEGYZŐ
Meg sincs száradva.
CSORJA ÁDÁM
Mind igaz.
FALUSI BÍRÓ
Jegyzőhöz megy: sunyin, mint a varjú, nézegeti a kést, el akarja venni, de a jegyző nem adja.
HÁROM LEGÉNYKE
Szintén odamennek, kíváncsiskodnak, közben ellegetnek.
CSORJA ÁDÁM
Ül nyugodtan, meg se mozdul.
JEGYZŐ
Fegyverét kézbe veszi.
FALUSI BÍRÓ
Várakozva pislog.
HÁROM LEGÉNYKE
Az evést abbahagyja, s lesi, hogy mi lesz.
JEGYZŐ
Csorja Ádámhoz közelít, oldalt megáll mellette, puskát lábhoz ereszti, kést tartja. Ezen perctől kezdve én a törvény embere vagyok. Őrizetedet elrendelem, s e véres késsel együtt a törvény kezibe adlak. Ha nem engedelmeskedel, fegyveremmel magam hajtom végre rajtad a törvény ítéletét. Most kövess engem!
CSORJA ÁDÁM
Féloldalt, szúrósan, összeszorított szájjal a jegyző arcába néz, aztán végig rajta, s szemét rebbenés nélkül egy pillanatig a puskán tartja – akkor lassan feláll: gőgösen, gúnnyal a jegyző szemébe kacag, mint a villám, mellen ragadja, jegyző emeli a puskát, Dénkó a köcsögöt elveti, s a puska agyát hátulról megragadja.
JEGYZŐ
Nyekkenve a fal mellé suppan. Puska, kés kihull a kezéből.
FALUSI BÍRÓ
Helyben megkövül.
HÁROM LEGÉNYKE
Gúnyosan vigyorog a jegyzőn.
CSORJA ÁDÁM
A fegyvert felveszi, ravaszát felhúzza, gőgösen egyenesre feszül. Én Csorja Ádám vagyok. Apám Csorja Béni volt.
JEGYZŐ
Szeme tétován rebeg, nyögve tápászkodik. Majd a törvény… az erősebb…
GERGŐ
Lassan Csorja Ádámhoz megy, s mintha titokban csinálná, jobb kezét megsimogatja.
CSORJA ÁDÁM
Ebben a hajlékban egy fazék hamu az úr. S én vagyok az ő katonája. A fegyvert lábhoz teszi, s feszesen áll.
GAZSI
Hunyorít a másik kettőnek. Többet ért a vadkannál.
FALUSI BÍRÓ
Támogatja a jegyzőt. Kár vala olyan erősen leülni, jegyző úr.
JEGYZŐ
Nyöszörög. E nem marad annyiban.
FALUSI BÍRÓ
Nem véres már a kés, úgy-é?
JEGYZŐ
Majd a törvény… az erősebb…
DÉNKÓ
Önérzetesen. Ádám bácsi azt is földhöz vágja, ha meg kell lenni!
JEGYZŐ
Gazsihoz. Gazsi, menj csender után, hamar.
GAZSI
Itt elegen vagyunk.
JEGYZŐ
Gergőhöz. Menj te, Gergő, izibe.
GERGŐ
A csenderek most alusznak.
CSORJA ÁDÁM
Menjetek, hadd lám, termett-é csender, aki Csorja Ádámot megkötözze?
FALUSI BÍRÓ
Tán a csendernél jobb volna most a doktor, jegyző úr.
JEGYZŐ
Majd elmegyek én. Tápászkodik.
CSORJA ÁDÁM
Térdepeljen le! A fegyvert nekifogja.
JEGYZŐ
Reszket. Szent Úristen! Még elszól, jaj, elszól! Feleségem, gyermekeim…
CSORJA ÁDÁM
Amíg akaratomat teljesíti, nem szól el soha. – Térdepeljen le!
JEGYZŐ
Letérdepel.
CSORJA ÁDÁM
Mondja ezt utánam: Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igazi fiai ők.
JEGYZŐ
Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igaz fiai ők.
CSORJA ÁDÁM
Fegyvert a jegyző kezébe adja.
JEGYZŐ
Félénken elveszi, s avval támaszkodva, feláll.
CSORJA ÁDÁM
A kést felveszi, s a csidmája szárába dugja. Ujjasát felveszi, kalapját fejébe nyomja, a fazakat ölébe veszi, s a szoba közepén kihívóan megáll. Én az Ősisten igaz fia vagyok. Egy fazék hamu s a becsület minden kincsem. Keserűen kacag. Minek ide a csender? Hát félek én embertől?! Vagy félek a törvénytől?! Menjünk!
Megindulnak. Elöl sántít a jegyző, utána megy a bíró s a három legényke.
CSORJA ÁDÁM
Az utolsó legénykéhez. Fúdd el, Gergő fiam, a lámpát.
GERGŐ
Visszalépik, s elfújja a lámpát.
A sötétben kibaktatnak az ajtón.
CSORJA ÁDÁM
Az ajtónál hangzik a szava. Hadd lám azt a törvényt, amit urak termettek, mert én máig csak az Isten igaz törvényét üsmertem.
GAZSI
Kívül, csodálkozással. Zsiga bá’, jaj, hát itt hagyjuk a vadkant?!
FALUSI BÍRÓ
Haggy békén neki, fiam, még törvényre vinne az is, hogy meglőttük.
Függöny lemegy
Szín: rideg bírósági terem. A pódiumon, mely a padlónál csak arasznyival magasabb, hosszú, hitvány asztal, s nincs leterítve semmivel. Az asztalon egy rozsdás feszület, mellette a véres kés, és réztartóban egy görbe szál gyertya. Az asztalnál ülve, jobb sarokban egy kerek füttő, minek füstöt vezető csöve most az űrbe mered; balra két ablak, a piactérre nyílik, hol mindenfajta székelyek járnak-kelnek, részegen is, józanon is. Az asztallal szemben megviselt fapadok.
Idő: a Második jelenés-t követő nap, estefelé.
Függöny feljön
Az asztalnál ülnek: Elnöklő bíró, Első bíró, Második bíró, bütüben az Ügyész és a Védő. Az első padon: jobbra a jegyző s a falusi bíró, balra Botár Márton s Kispál Jula. A hátulsó padokban: falusi székelyek városiakkal keverve. A falusi férfiak némelyike ostorral a vállán, kezében kötéllel vagy újonnan vásárolt egyéb portékával. Falusi asszonyok átalvetővel, szernyünagy szalmakalapokkal, szitákkal.
Az ajtónál egy vén, trottyos szolga.
ELNÖK
Szolgához. Törülje meg ezt a keresztet!
SZOLGA
A feszületet felveszi, kabátja ujját a tenyeréhez szorítja, s karjával kezdi pucolni. Azután előhúz egy kockás zsebkendőt, köpik rá, és súrolja azzal.
Népség derül.
ELNÖK
Mikor a szolga visszateszi a feszületet. Maga milyen vallású?
SZOLGA
Unitárius, szolgálatjára.
ELNÖK
A jó vallás.
SZOLGA
Helyére mentiben. A jó, mert nincs sok baj véle.
ÜGYÉSZ
Bicskával ceruzát hegyez.
ELNÖK
Pontosan fújja az orrát, zsebkendőjét gondosan összehajtogatja, s úgy teszi el.
JEGYZŐ
Utána csinálja.
A népség közül egy vén székely büdösköves gyufával pipára gyújt. Körülötte morgolódnak a fejérnépek: „be büdös, hajja-é”, „türtőztesse magát”, „itt nem szabad pipálni”.
ELNÖK
A dohányzást megtiltom!
VÉN SZÉKELY
Pajmolódik. No ebatta, mihelyt úr, máris réguláz. Oltja s rakja el a pipát.
ELNÖK
Szolgához. Vádlottat vezessék elő!
SZOLGA
Elbilleg, ajtót nyitva hagyja.
Csend. A három bíró sugdosik össze. Védő könyvet forgat. Népség az ajtót lesi.
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Bence és egy másik szuronyos csendőr között az ajtóban megjelenik: arca gőgös, testtartása egyenes, viselkedése szinte kihívó. Amint belépik a terembe, a nép tüntetve feláll, csak a jegyző marad ülve.
BOTÁR MÁRTON
Amint Csorja Ádámot meglátja, közelít feléje. Ádám ecsém!
Csendőr visszatartja.
KISPÁL JULA
Apjával egyszerre. Ádám bácsi!
GÁLFI BENCE
Julát visszatartja s e pillanatban megismeri, s megfeledkezik magáról. Kispál Jula, te vagy!?
ELNÖK
Asztalra üt. Itt a törvény házában vagyunk.
KISPÁL JULA
Ijedten leül a padra.
A két csendőr Csorja Ádámot az asztal elé vezeti. Népség apránkint leül.
ELNÖK
Nézi a vádlottat, s súrolja az állát.
Csend.
ELNÖK
Csorja Ádámhoz. Mi a neve?
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ádám.
ELNÖK
Hány esztendős?
CSORJA ÁDÁM
Harminchat.
ELNÖK
Milyen vallású?
CSORJA ÁDÁM
Nem felel.
ELNÖK
Nyomatékkal. Milyen vallású?
CSORJA ÁDÁM
Pogány.
JEGYZŐ
Hirtelen kifakad. Jaj, az istentelen!
Bírák összenéznek.
II. BÍRÓ
No, ezt pogányul kimondá.
ELNÖK
Megfogja a keresztet. Ezt nem ismeri?
CSORJA ÁDÁM
Üsmerem.
I. BÍRÓ
Közbeszól. Keresztvíz alatt nem volt?
CSORJA ÁDÁM
Voltam.
ELNÖK
Akkor mért állítja, hogy pogány?
JEGYZŐ
Buzgón. Csak jesztegetni akarja a bíróságot.
Nép derül.
II. BÍRÓ
Mosolyogva leinti a jegyzőt.
CSORJA ÁDÁM
Mert én a tűz Istenét hiszem, s az égi jeleket. S nem a városét.
ELNÖK
A feszületet jól leteszi az asztalra. Maga vadember.
CSORJA ÁDÁM
Arccsontját mozgatja. Hát az. Az igasság s a becsület vadembere vagyok.
II. BÍRÓ
Viccesen. Ne vegye el a kenyerünket.
A nép közül egy kényes női hang: „Milyen igazi ősférfiú!”
ELNÖK
A fazékban mit hordoz?
CSORJA ÁDÁM
A nemzetségemet.
ELNÖK
A bíróság érthető feleleteket vár. S vádlottat figyelmeztetem illedelmes viselkedésre.
JEGYZŐ
Kárörömmel. Most emberedre akadtál!
ELNÖK
Tenyerét a jegyző felé óvásra emeli. Csorja Ádámhoz. A fazékban mit hordoz?
CSORJA ÁDÁM
Csak néz ki az ablakon, s a kérdést semmibe veszi.
Csend.
GÁLFI BENCE
Hát ebben van az édesbátyja hamma, s az Istennek se lehet se elvenni tőle, se letétetni véle.
ELNÖK
Gálfi Bencéhez. Valami gyilkoló szerszám nincs-é belérejtve?
GÁLFI BENCE
Nemigen hinném.
II. BÍRÓ
Nagyképűen, de nem komolyan. Valami bomba talán!?
CSORJA ÁDÁM
Nyugodtan. Hát van gyilkoló szerszám: maga a halál van benne.
JEGYZŐ
Mondám úgy-é, hogy jesztgetni akarja a bíróságot? –
ELNÖK
Csendőrök, kutassák átal!
Csendőrök feléje mozdulnak.
CSORJA ÁDÁM
Egyet hátralépik. Emberfia ide ne, mert a halál van benne.
Csendőrök biztatásért az elnökre néznek.
CSORJA ÁDÁM
A feszületre mutat. Vagy a törvénybírák Krisztusa tanította, hogy háborgatni kell a hóltat!?
Bírák zavarodva hallgatnak. – Nép egy része feláll, zúg, s ilyen mondások hallatszanak: „Igaza van.” „Béke a hóltnak!” „Nyugalom a hóltnak!” – Botár Márton s a falusi bíró felállnak.
BOTÁR MÁRTON
Isten ellen vétkezik, ki bolygatja a hóltak porait!
FALUSI BÍRÓ
A bíróság ezen vizsgálatot szüveskedjék elengedni!
A Gálfi Bence s a Kispál Jula nézése összeakad, s Kispál Jula félénken inti, hogy ne bántsa Csorja Ádámot.
JEGYZŐ
Urason hátraint a népnek, hogy üljenek le.
ELNÖK
Üti az asztalt.
A nép leül és elcsendesedik.
ELNÖK
Vádlott, üljön le!
CSORJA ÁDÁM
Az első pad közepén leül. A két csendőr melléje, puskáját térde közé csípi mind a kettő.
I. BÍRÓ
Olvassa. Szándék Lajos, községi jegyző.
JEGYZŐ
Készséggel feláll. Jelen vagyok, kérem. Sántítva az asztal elé jön.
ELNÖK
Adja elő vádját és panaszát.
JEGYZŐ
Torkát megköszörüli. Tekintetes bíróság! Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, mindenekelőtt kijelentem a Tekintetes Bíróságnak, hogy engemet harag vagy bosszúállás nem vezérel, hanem olyan igaz minden szavam, mint hogy ragyog a nap –
FALUSI BÍRÓ
Hirtelen közbevág. Éjjel! Bocsánatkérően kezit a szájára teszi.
I. BÍRÓ
Kedves atyámfia, őrizkedjék attól, hogy a tárgyalást zavarja.
ELNÖK
Községi jegyzőhöz. Tessék!
JEGYZŐ
Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, ezelőtt hat esztendővel kerültem ezen jegyzőségbe, s attólfogvást a nép gyámolítója, bajainak orvoslója és igaz vezére voltam. Félhanggal feljebb. De egyúttal olyan elöljáró, aki előtt e kerek földön legszentebb valami a törvény, mert törvény nélkül nincs nyugalom, nincs becsületes élet, s nincsen Istennek félelme, valamint törvény nélkül összedőlne – Kezével félkört csinál. – a nagy Mindenség is.
ELNÖK
Tessék a vádra térni!
II. BÍRÓ
Az ablak felé mutat. Mert nyugszik mindjárt a nap, kérem.
Közben-közben Gálfi Bence s Kispál Jula szemeiket összeakasztják.
JEGYZŐ
Tekintetes bíróság! Hát én elmondom kurtán, hogy mit észleltem, mit láttam s mit gyanítok. S megemlítem a magam sérelmét is, amely a maga nagyságában tisztán fog állani a Tekintetes Bíróság előtt, ha kidomborítom azt is, hogy legbuzgóbb törvényes működésemben szenvedtem e sértést – hogy még most is sántítok a jobbikra – Emelgeti, s hirtelen Csorja Ádám felé fordul, mint egy vén kakas. –, azt a kutya szentyit ennek a vadembernek. Tekintetes Bíróság!
VÉN SZÉKELY
Szava alaposan jön a nép közül. No-no, a pap kivágja a nyelvit!
II. Bíró mosolyog. Védő jegyez. Ügyész ásítás közben veregeti a száját.
ELNÖK
Feddőleg a jegyzőhöz. Kérem, kérem!
JEGYZŐ
Engedelmet kérek, tekintetes bíró úr, hogy megfelejtkeztem magamról, de elgondolható, micsoda lelkiállapotban állok itten. Hangja emelkedik. Mert a magam személyét nem sokba számítom, Tekintetes Bíróság, de ha valaki a törvényt csúfolja meg – Csorja Ádám felé –, annak kár a jó erdélyi levegő – Gyors tűzzel. –, ítéljék el, tekintetes bíró úr, ítéljék el, a Nagyisten megfizeti!
Nép derül.
ELNÖK
Üti az asztalt. Jegyzőhöz. Kérem, kérem!
I. BÍRÓ
Jegyzőhöz. Mi megtesszük a magunkét, csak bízza reánk.
VÉDŐ
Nyilvánvaló, hogy vádlót bosszúállás vezérli.
JEGYZŐ
I. Bíróhoz. Engemet-é? Távol legyen tőlem, bíró úr, mert én, mint magánember, a számot még ki se tátom, hiszen törné el valaki a lábamot, bíró úr, a lábamot! s úgy törné el, hogy törvénybe ne ütközzék, én még akkor sem szólnék, bizonisten nem, még egy felet sem –
ELNÖK
Jegyzőt beszédében megzavarja. Adja elé végre már a vádját s panaszát.
JEGYZŐ
Tekintetes bíró úr, az egész környék tudja, hogy igaz szónál egyéb nem jő ki a számon, s az is általánosan ismert dolog, hogy a szót ok nélkül nem szaporítom, de amit egyszer kimondok, az olyan, mint a kő: az idő elmegyen felette, de meg nem változik.
II. BÍRÓ
Kedélyesen a jegyzőhöz. Az asszonyok kölcsönpénzzel is megvennék a száját, jegyző úr.
Nép derül.
ELNÖK
Erélyesen. Szíveskedjék kérdéseimre válaszolni.
JEGYZŐ
A legnagyobb készséggel, tekintetes bíró úr, mert én még az ingemet is odaadnám a törvénynek –
VÉN SZÉKELY
Tempósan. Egyet se, szebb a törvény csórén.
ELNÖK
Gálfi Bencéhez. Kérem, vezesse ki a közbeszólót.
Mindenki hátranéz, csak Csorja Ádám ül mozdulatlanul.
GÁLFI BENCE
Hátramegy a padok közé. Távozzék, atyafi!
VÉN SZÉKELY
Kijön a padból, akkor meggondolja magát – az elnökhöz. Akármi legyek, ha szólok többet, tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Csendőr, vezesse ki!
VÉN SZÉKELY
A csendőrhöz leereszkedőleg. Egyet se fáraggy, ecsém. Inkább arra ügyelj, hogy a törvény utánam ki ne fusson. Elmegy.
GÁLFI BENCE
Visszajövet Kispál Julához súrlódik, s neki súg valamit.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Hogy került ön a Csorja Ádám erdei lakába?
JEGYZŐ
Hát arra vadásztunk, ott esteledtünk, s az eső béhajtott. De bé sem akart ereszteni, tekintetes bíró úr, abból jót ugye nem gondolhat okos ember?
I. BÍRÓ
Ki volt még önnel együtt?
JEGYZŐ
A falusi bíróra mutat. Hát a bíróm, aki itt ül, s még három hajtólegényke – három tolvaj lesz azokból is.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Igaz-é, hogy Csorja Ádám nem akarta béereszteni?
FALUSI BÍRÓ
Hát mü hamar bémentünk, istálom.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Egyenesen feleljen, kérem!
FALUSI BÍRÓ
Igyenesen az ajtón mentünk bé, tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Mérgesen int a falusi bíró felé. Jegyzőhöz. Ahogy belépett, valamit vett-é észre?
JEGYZŐ
Hát vettem biza. Először is: a gazda ingujjra vetkezve, tűz nélkül szomorkodott, miből gondoltam, hogy a lelkiismerete gyötörte, mert a lélek, Tekintetes Bíróság, az kínozza a bűnös embert, azt mi mindnyájan jól tudjuk, akik magasabb iskolákban is jártunk, s a tudomány mellett megtanultuk becsülni a törvényparagrafusokat, s nem maradtunk olyan setétségben, mint – Csorja Adám felé. – ez… ez… ó, be jól mondá a tekintetes bíró úr – ez a vadember.
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. A bíróság ítéljen el, vagy lövessen fejbe, de ne kínoztasson engemet a gonoszak mocska által. Elnéz a bírák feje felett. Ó, ősigaz Isten, mért nem borítod tűzbe ezt a világot álnok tudományával együtt, s hoznád vissza a régit, amelyikben igaz erőnkkel fénylettünk, mint a csillag – ó, Csaba, te igasságnak első vértanúja!
Nép között egy falusi asszony szepeg.
ELNÖK
Szomorúan. Vádlottat kérem, üljön le.
CSORJA ÁDÁM
Nem mozdul. A két csendőr le akarja ültetni. Ezeket lerázza magáról, s akkor leül.
JEGYZŐ
Ijedten. Jaj, tekintetes bíró urak, ha ezt az embert szabadan eresztik, ki felel az én életemért?!
CSORJA ÁDÁM
Nyugodtan. Én férgeket nem ölök.
FALUSI BÍRÓ
A jegyzőhöz. Siessen, jegyző úr, mert otthon az asszony reánk pall.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Hallgasson és várjon, kérem.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Ne féljen, a törvény áll és igazságos. Csak adja elé a vádat.
JEGYZŐ
Isten látja lelkemet, de minden arra mutatott, hogy Csorja Ambrus nem természetes halállal múlott ki.
CSORJA ÁDÁM
Mozdul. Ó, Isten, be csoda, hogy tűröd!
ELNÖK
Kezét felemeli. Vádlott bízzék a törvényben, s várja csendben az ítéletet.
JEGYZŐ
S amikor bémentünk nagy nehezen, valami négy-ötször is kérdeztük, hogy hol van Csorja Ambrus. Hirtelen a falusi bíróhoz. Nem igaz-é, Zsiga bácsi?
FALUSI BÍRÓ
Nincs hazugság nélkül.
II. Bíró s a nép derül.
I. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Magával nem sokra megy az ember.
FALUSI BÍRÓ
Mer én sokra megyek, úgy-é, magikkal?!
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Miféle beszéd? Viselkedjék korához méltón! Jegyzőhöz. Mondja, kérem, tovább.
JEGYZŐ
S csak a hatodikra vallotta bé, hogy meghalt. S osztán – figyeljen csak ide, tekintetes bíró úr, – Kezével is segít magyarázni. – tegnap ilyentájban meghalt, s már este tízre fazékba került a hamma. Halott-bejelentés nélkül, vizsgálat nélkül, végtisztesség megadása nélkül. S éppen elégetni, hogy a halál oka felől semmi bizonyosságot ne lehessen szerezni!? Nohát, jót gondolhat-é az ember, Tekintetes Bíróság?
ÜGYÉSZ
Nem sokat, az már igaz.
JEGYZŐ
S még csak most jön a java, Tekintetes Bíróság. Megnyomva. S akkor falba ütve, éppen a fazék felett, rea akadok egy véres késre, amin a vér jóformán még meg sincs száradva.
ELNÖK
Forgatja s nézegeti a kést.
ÜGYÉSZ
Ez erősen a gyanú mellett szól.
VÉDŐ
De uraim, aki felelőssége tudatában gondolkozik, csupán egy véres késre nem alapíthat ilyen súlyos vádat.
ÜGYÉSZ
Kérem, orvosi megállapítás, hogy embervér van rajta. A vád valószínű.
CSORJA ÁDÁM
Fájdalmasan elkacagja magát.
ELNÖK
A gyanú erősnek látszik.
JEGYZŐ
Tekintetes Bíróság! Én azt gyanítom, hogy Csorja Ádám avval a lánnyal működött közre a halálnál, akivel együtt el is égette – mert a szerelemben örökké kacag az ördög, azt mindnyájan jól tudjuk.
KISPÁL JULA
Sírni kezd.
GÁLFI BENCE
Sápadtan nyugtalankodik.
BOTÁR MÁRTON
Simogatva vigasztalja leányát. Ne félj, kicsi Julám, lát s tud az Isten mindent…
ELNÖK
Csorja Ádámhoz. Vádlott! Miféle mentséget hoz fel ezen súlyos vád ellen?
CSORJA ÁDÁM
Feláll, kettőt a bírák felé lépik, s kihívóan az elnök arcába mondja. Semmit. Én nem ismerek földi bíróságot. Nyugodtan visszaül.
ELNÖK
A bíróság a vádat elfogadta.
ÜGYÉSZ
Ír.
Csend.
ELNÖK
Jegyzőhöz. Most adja elé a panaszát.
JEGYZŐ
Izeg-mozog, torkát köszörüli. Tekintetes Bíróság, hát mi panasza lehet egy községi jegyzőnek, akit a fal mellé béhajítnak, mint egy zsák pityókát!?
Nép derül.
JEGYZŐ
Ellágyulva. S ha a törvény angyala nem véd, bizonyosan ott is halok vala meg – ott, abban az erdei lakban, hol – Ujjával pattint. – csak ennyi az élet.
I. BÍRÓ
Sérüléseket szenvedett-é?
JEGYZŐ
Hogy szenvedtem-é? Odaadással. Tekintetes Bíróság! a feleségem egész éjjel súrolta a tagjaimot, nehogy az ütött helyeken a vérem keringése megálljon. Hogy sérüléseket szenvedtem-é? Hát még most is eligeselig tudom emelinteni a jobbik lábamot – Próbálgatja. –, a térdem, a karom s a tomporám még most is kék, mint a tenger vize, tekintetes bíró úr – Körülnéz. –, meg is mutatnám, ha asszonyemberek nem volnának jelen.
II. BÍRÓ
Igazán kár.
ELNÖK
Panaszát a bíróság tudomásul vette.
ÜGYÉSZ
Ír.
JEGYZŐ
Nekiugrik a beszédnek. De még most jön a java, tekintetes bíró úr! – Amint fel akartam tápászkodni, nekem fogta a fegyvert, nekem – Prüszköl Csorja Ádám felé. – ez a vadember. Nekem: egy családos apának, ki a törvény nevében cselekedtem, s – most hallgasson ide a Tekintetes Bíróság! – halálfenyegetéssel imádkoztatott engem a Csorja nemzetséghez, így – Kezét összefogja. –, mint egy kicsi gyermeket a Csorja nemzetséghez, ó, hogy tűrted el, mindenható Nagyisten!? Hirtelen a bírósághoz. Ítéljék el, ítéljék el, tekintetes bíró urak, mert ha nem: én elköltözöm Erdélyországból, el, bizonisten…!
Minden oldalon derültség.
II. BÍRÓ
Jegyzőhöz. Mutassa, kérem, a nyelvét!
JEGYZŐ
Hát bizon, egyéb se maradt már épen belőlem, csak a nyelvem.
ELNÖK
Int a jegyzőnek. Tessék leülni.
JEGYZŐ
Megy, de elfelejt sántálni.
II. BÍRÓ
Utána szól. Már gyógyul, látom, mert nem sántít.
JEGYZŐ
Megroggyan. Engedelmet kérek, de –
FALUSI BÍRÓ
Feledékeny az ember.
JEGYZŐ
Fáj, fáj, de nem vagyok olyan kényes. S a törvény tiszteletire, ó mit nem szenvednék el! Leül.
Bírák összesúgnak.
Nép zajong.
ELNÖK
Üti az asztalt.
Nép lecsendesedik.
I. BÍRÓ
Olvassa. Albert Zsigmond községi bíró!
FALUSI BÍRÓ
Lassan a bírák elé jön.
ELNÖK
Tanú, adja elé, mit látott s mit hallott!
FALUSI BÍRÓ
Csípején a harisnyáját megigazítja. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyen dologba belékerültem, mert a törvént csak messziről szeretem, mint az úr a parasztot – de hát, ha már ennyiben van, elmondom úgy, ahogy vót, s aki hiszi: jó, s aki nem: az is az ő baja.
II. BÍRÓ
Nocsak!
FALUSI BÍRÓ
Hát azt mondja nekem a tegnap a jegyző úr: mennyünk el vadászni, hajja-é. Bánja a súj, mondom, a másik jegyzőt is ilyenkor ették vót meg a vadak. No jól van: elékerítek három eleven legénkét, belé egy sereg mindent a tarisnyákba, s nosza: mennyünk, míg a szemünk világát meg nem támadja az üdő! Hát felmű a hegyen, belé a nagy erdőbe, s elig veszünk el benne, hát egy nagy állatnagy kan jődögél szembe velünk, node egy se legyen, rendelem a többinek, s hamar célba a kant, s egybe leveszem. A jegyző úr dicsérni kezdi, hogy micsoda szép kant lőttünk közösen, de ragaggyuk meg, mondom én, mert eszrevettem, hogy alattomban készül az üdő. Hát meg is ragaggyuk, s húzzuk, kitől hogy telik, a mező felé, de ki se érünk, s nyugoton már csukros homály csombolyog, odavesz a nap, megfeketedik a levegő, s szél a meleget kirestálja belőle, s hátunk megett mingyárt zúgni kezd az erdő, mint az Isten mozsikája. Node, aprítsunk ízibe hajlék felé, mondom a jegyző úrnak. De húzzuk is a dög állatot, hogy belőlről feredik a fejünk, s mégis utolér az eső, s magát a széllel szapultatni kezdi reánk. Még jobban megriadunk, s hát egy miccre a jegyző úr beléveri a fejit a Csorja Ambrus komám háza oldalába, hogy az Isten nyugossa meg szegént.
ELNÖK
Vakarja a fejét.
II. BÍRÓ
Falusi bíróhoz. Beszédjéért fizetést is kérhetne.
FALUSI BÍRÓ
II. Bíróhoz. Az én szám nem jövedelmez, bíró úr, csak posztítja, mit a két kezem keres.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Tanú, beszéljen az ügyről!
FALUSI BÍRÓ
Hát az ajtónál kiáltom: Csorja Ambrus, eressz bé! – Nem szól senki. De a másodikra valaki matat bent, s az ajtó kinyílik, s Csorja Ádám béfogad. De mingyárt észrevettem, hogy az Ádám arca halovány, szeme bús, s maga elig sem beszédes. – Valami tán talála, Ádám – mondom neki. – A nagy Valami talált – azt feleli vissza. Erre kezdek vigyázkodni s a fejembe rosszat jártatni, s tudakolom az Ambrus komám hollétit többször, s végtére Ádám kimond egy szót, hogy „meghót”. A megütközést arcája mutatja, s éli, amit beszél. Jaj, te Ádám, meghót-é? hiszen az tiszta lehetetlen, nem-é csak jesztegetni akarsz? – De biza nem, mert szomorúsága nemhogy felengedne, de elig ejti már a szót is, csak a hammas fazakat mutatja nekünk, hogy az a bátyja koporsója, mert ő közös egyesség szerint elhammasztotta.
I. BÍRÓ
Úgy mondta, hogy előzetes egyesség szerint?
FALUSI BÍRÓ
Úgy, istenuccsegén!
ELNÖK
Hajtogatja a fejét. Nocsak mondja tovább!
FALUSI BÍRÓ
Kicsi üdő múlva eszreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában, s arcája, valamit gondolt fel, halovány-szigorú. De mingyárt reajöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el, s pedig a neve még állott az élők között. Hát annyi igaz, hogy egy jegyzőnek az ilyen hír nélküli dolog zokon esik, s legkivált a miénknek, ki a törvénynek bolondja, legyen az ő tiszteletire mondva.
ELNÖK
S a verekedés hogy esett?
FALUSI BÍRÓ
Hát a hamar s cifrán megesett, tekintetes bíró úr. Ahogy az előbb mondám, hát a jegyző úr sétálni kezdett körben, mint egy szomorú kakas: ezt is nézte, azt sem hagyta nézés nélkül, minden helyet felkajtott, s eccer csak kihúz egy kést a falból. – Innen kezdve élénk ütemben beszél. – E miféle kés? – kérdi. – Nyilván cigánkés – mondja Ádám. – Ez egy véres kés – vissza a jegyző úr, s avval veszi a puskáját, odalépik Ádámhoz, s katonásan lefogja őt. Ádám csak megnézi, lassan feláll, karja megmozdul, ijedelem, jegyző kering s bésuppan a fal mellé. – No, e megérdemelte a vadászást, gondolom, s hát a jegyző úr már támad fel, Ádám erre nekiszegzi a puskát: e hajlékban egy fazék hamu az úr – jelenti, s imádkozzék az Ősistenhez – vezényli. Osztán a jegyző úr imádkozott is engedelmesen, mire a puskát visszanyerte. Végezetül pedig Ádám menést parancsolt, s szépen velünk jött, hogy lássa az urak törvényét. S most itt vagyunk, s látjuk mind, mint a szegény ember a tizenkettedik gyermekét.
ELNÖK
Amint kiveszem, magának a legkisebb gyanúja sincs, hogy Csorja Ambrus erőszakos halállal múlott volna ki?
FALUSI BÍRÓ
Hát, tekintetes bíró úr, vagy törvény, vagy nem, de akinek lelke s egy csepp esze van, az a Csorja-fiakról ilyent nem gyanít, hiszen azok úgy szerették egyikamást, mint nap az eget.
VÉDŐ
Nevetséges képzelődés az egész vád!
JEGYZŐ
Feláll. Én komoly ember vagyok, kérem!
II. BÍRÓ
Int, hogy üljön le. Mi nem bánjuk, kérem.
ELNÖK
Falusi bíróhoz. Leülhet.
FALUSI BÍRÓ
Feleútján visszafordul. Tekintetes bíró úr, a halál ítél – nem kell annak pótlás…
ELNÖK
Int, hogy üljön le.
Bírák összesúgnak.
I. BÍRÓ
Olvassa. Botár Márton!
BOTÁR MÁRTON
A bírák elé jön. Mindig igen szomorú.
ELNÖK
Ismerte jól boldogult Csorja Ambrust?
BOTÁR MÁRTON
Hogyne! tekintetes bíró úr.
ELNÖK
Milyen volt a természete, s főképpen hogyan gondolkozott a halálról?
BOTÁR MÁRTON
Olyan áldott, igaz ember még a java között sem igen van, tekintetes bíró úr. Arcája örökkétig nyugodalmas volt, se harag nem csúfította, se idétlen örömek nem futkároztak rajta. Jóhajnalban már örökké fenn volt, a forrásban megmosdott, s ahol legnagyobb volt a fű, föld felé hajlott, hogy a füvek harmatját arcájával megossza, s osztán ilyen harmatos arcával várta örökké a nap jöttit, s a legszebb öröme a napbúvással örökké egybeesett. Volt egy kedves cserefája, az alatt estére tüzet rakott, a legényecskéket összegyűjtötte, halovány arcáját közel dugta a langhoz, s beszélni kezdett a régi üdőkről, a székely nemzet őseiről, azok bolygásairól s cselekedeteiről. Biza ilyenkor nem maradt szem szárazon, kivált mikor a hunn-fiak temetésit mondta el, hol vérrel sírtak a férfiak, sírva táncolt az ifiúság, s megkoszorúzták a meghólt vitéz kedvesit, hogy szép virágosan menjen a halálba férfia után. Ezt beszélvén, ragyogott két szeme, s volt olyan ékes szava, ami nincsen már manapság másnak. Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak, s van, aki látta, hogy egy csendes éccakón kivette forrásból a holdat, s a tenyerin tartotta – Mutatja: – így né, tekintetes bíró úr, a forrásban megferedett holdat a kezin…
ELNÖK
S a halálról nem beszélt soha?
BOTÁR MÁRTON
Hát az övéről nem. Csak azt mondogatta, hogy a mai emberek meghalni se tudnak szépen, pedig a halál a legjobb király, nem kétszínű s nem hízeleg, hanem adja az örök nyugodalmat. Az ő országa csendes: a jókat megtartja, s a gonoszakot megjavítja. – Igaz mégis: halála előtt vajegy órával az ágya mellett ültem, s akkor a föld ellen beszélt, pedig nincs még ember e világon, ki világéletiben jobban gondozta volna a földet. Tán csak a napot s a tüzet szerette még erősebben, no még a székely-voltát, mert igen sokszor mondogatta nekem is: „Volt egyszer egy nagy nép, nevezték hunnoknak, azoknak gyökerei vagyunk mü. A törzsököt kidöjtötte már az üdő, de a gyükér él s kihajtana igen szépen, csakhogy nem úgy fú a szél.”
I. BÍRÓ
S hogy mért beszélt a föld ellen, nem sejti-é?
BOTÁR MÁRTON
Gondolatából csak annyit mondott, hogy a föld húzza magához, s már magába akarja színi az ő erejét is.
ELNÖK
Hát a vádlottat milyen embernek ismeri?
BOTÁR MÁRTON
Csorja Ádám világteremtésire olyan, mint a bátyja volt. Együtt szenvedtek, egyformán gondolkoztak, s még a mozgásuk is testvér volt. A gimnáziomból is egy ok miatt szöktek haza: a negyedik esztendő végin, azért, mert étlen s szomjan is csak az erdőt s a forrást kívánták. Egyedül abban üttek el egymástól, hogy Ádám gyérebb szavú, s a vére hamarébb felgyúl.
ELNÖK
Leülhet, kérem.
BOTÁR MÁRTON
Helyére megy s leül.
Bírák sugdosnak össze.
Ablakon látszik, hogy nyugszik a nap.
VÉDŐ
Gondolkozik, szorgosan jegyez, s megint.
I. BÍRÓ
Olvassa. Kispál Juliánna!
BOTÁR MÁRTON
Dédelgeti Julát. Eriggy, édes kicsidem, s mondd el szépen, amit tudsz.
KISPÁL JULA
A bírák elé megy, zsebkendő a kezében. Vár.
ELNÖK
A vád szerint magának bűnös része van a Csorja Ambrus hirtelen halálában.
KISPÁL JULA
Szája előtt tartja a zsebkendőt, s maga elé mered.
ELNÖK
A vádnak az a formája, hogy a vádlott és maga szeretik egymást, s ebből kifolyólag tervezték s követték el a bűnt. Mivel menti magát?
KISPÁL JULA
Zokogni kezd.
Szünet.
KISPÁL JULA
Megtántorodik, fejét az asztalra hajtja, s úgy sír.
GÁLFI BENCE
Kispál Julához megy, s gyámolítja.
ÜGYÉSZ
Sírás nem enyhíti a vádat!
CSORJA ÁDÁM
Hirtelen feláll. Minden elgondolásnál nagyobb ez a gyalázatosság! Egy leányt, ki sugározza a jóságot, mint a nap a fényt: ilyen gonoszul vádolni meg!? S így gyalázni meg az én bátyám szeplőtelen emlékit?! Ha az Isten tudja tűrni, én nem tudom! A kés után ugrik, de az elnök elkapja előle.
Bírák felugrálnak. Nép feláll és zúg.
I. BÍRÓ
Csendőrök, fogják le!!
CSENDŐRÖK
Kétfelől Csorja Ádámot megragadják.
CSORJA ÁDÁM
Testét megrándítja – egyik csendőr a földre hull.
JEGYZŐ
Oldalt somfordál a bíróság felé. Jaj, tekintetes bíró úr, jaj, jajj!
BOTÁR MÁRTON
Csorja Ádámhoz megy.
Nép zajongva előrejön.
BOTÁR MÁRTON
Édes Ádám ecsém, maradj nyugton, fiam… Az igasság kiviláglik… Maradj nyugton, édes ecsém…
KISPÁL JULA
Simogatja Csorja Ádámot. Édes Ádám bácsi – ne csináljon bajt. – A mi Istenünk – nem hagyja el – az igazakot…
CSORJA ÁDÁM
Szelíden magához vonja Kispál Julát. Szegény kicsi Jula – a te ragyogásodat csak az erdők közepiből lehet látni – te égi szép csillag – tövissel koszorúznak miattam… Ráhajlik, és simogatja.
KISPÁL JULA
Csorja Ádámhoz bújik, megöleli és sír.
Nép között leányok, asszonyok szepegnek.
BOTÁR MÁRTON
Törülgeti a szemét.
GÁLFI BENCE
Sápadtan áll, nézi az egymásraborulókat, s fegyverét szorongatja.
ELNÖK
Lejön az asztaltól, Kispál Julát gyöngéden a helyére vezeti s leülteti.
I. BÍRÓ
Keze intéseivel terelgeti helyre a népet.
ELNÖK
Csorja Ádámhoz megy, kezét a vállára teszi. Üljön le, kérem, és bízzék az igazságban. Szépen leülteti.
Nép elcsendesedik.
ELNÖK
Visszamegy az asztalhoz, leül.
Csend.
ELNÖK
Ügyész úr!
ÜGYÉSZ
Tekintetes Királyi Törvényszék! A dolgok, legkisebbtől a legnagyobbig, valamint a körülmények annyira a gyilkosság vádja mellett szólanak, hogy teljesen feleslegesnek látok mindenféle más árgumentációt. Feleslegesnek látom a vád mellett felsorakozó, bizonyító erejű jeleket külön-külön is mind felsorakoztatni, vagy azokat összegezve a Tekintetes Királyi Törvényszék elé tárni újra, hiszen a leggyöngébb ítéletű ember előtt is annyira összefüggően és szorosan állnak a gyilkosság ténye mellett, hogy az én szerepem csak abban állhat jelen esetben, hogy a bíróságot felkérjem az igazság megállapítására s ennek szellemében való ítélethozatalra. A vádlottra életfogytiglani börtönt kérek!
JEGYZŐ
Hirtelen. Én is úgy gondoltam, Tekintetes Bíróság, nem halált, csak halálig tartó tömlecet.
I. BÍRÓ
Indulatosan a jegyző felé. Egy szót se, kérem! A bíróságot kímélje meg hasonló közbeszólásoktól.
ELNÖK
Védő felé. Ügyvéd úr!
VÉDŐ
Feláll, homlokát végigsimogatja. Visszafojtott hévvel. Tekintetes Királyi Törvényszék! Az igazság nevében tiltakozom, hogy ezt az őszinte, bátor és igaz embert a bíróság ártatlanul elítélje!
Nép zúg: „Úgy igaz!” „Igasságot!” „Ne csúfolják meg a népet!”
ELNÖK
Üti az asztalt. Ha csend nem lesz, kiüríttetem a termet.
VÉDŐ
A védelem össze fogja törni a vádat, s ki fogja mutatni, hogy csak gonosz személyes bosszú a szülője, mert nincs egyetlen jel, amire a vádnak még gondolatát is fel lehet építeni –
ÜGYÉSZ
Fölényesen közbevág. Ügyvéd úr, ne feledkezzen meg a véres késről!
VÉDŐ
Ügyész úr, lelkiismeretlen vakmerőség erre felépíteni ezt a szörnyű vádat!
Nép zajong.
CSORJA ÁDÁM
Elszántan a bírák elé lépik. Engemet ne védjen senki, mert az igasság nem tűr védelmet! Én testvéremnek érzem az embert, s ha ez az ember elítél engem, Enmagát ítéli el. Ha a bíróság s ennek az új világnak minden népe azt az Istent hiszi, aki alkotta a világot, akinek jele az áldott nap s lelke a tűz, aki vigasztal a virág illatában s haragszik a viharban, ha ezt az Istent hiszi a város, akkor ez az én Ősistenem, aki testvérekül teremtett minket. Ha ez az a Krisztus, kiről szól az Írás, s nevezi őt az igaz Isten Egy-fiának, akkor üsmerem s áldom Őt. De akkor elevenedjék meg ez a feszület, s tegyen tanúságot igaz emberségem mellett, mert én a régi nagyok férfifia vagyok, aki szántszándékkal szakadtam ki ebből a megromlott új világból. Aki elítél engem, elítéli azt az országot, mely törhetetlen hitével minket felnevelt, elítéli kicsi népem régi nagyjait, kik szívüket és látásukat hagyták nekünk, s elítéli az árván hagyott erdőt s a vizek lebegő erejét. Aki elítél engem, a bujdosó vezéreket ítéli el, akik csillagfénynél számolták apadásukat, s mégis megtették azt a csodát, mely hosszú idő múltán bennem újra kivirágzott, mert én vagyok, aki még hordom a régi köntöst és jeleket, s aki igasságtalanul ezeket leszaggatja rólam, az népem emlékit gyalázza meg, és rútul követ állít a sorsnak, mely keserű leheletével vérünknek megadta fekete színét. Testvérek, ismerjetek meg engem, mielőtt ítélni akartok felettem, mert én vagyok az Attila hatalmából megmaradt örök szikra, mely bujdosik a halál elől, és nem olt életet, hanem ébreszt. Én vagyok a katalaunumi síkság elmenekült emléke, ki minden alkonyaton zokogok véreim sírja felett, és addig költögetem, míg erőm fogytán elalszom, mint egy ősgyermek a hóharmaton. Én vagyok a Csigla-mező híres sebesültje, aki erdők közé mentettem az igaz vér utolsó cseppjeit, s vérző sebemet forrás vizével locsolom s kötözöm füvekkel, s így éltet még csodából az emlék ereje. Én vagyok, aki rokon szóért visszamentem Ázsiába, s hosszú bolygás után, mikor visszatértem, arcámra borulva sírtam el minden halmon, hogy: árvák vagyunk végképpen. Én vagyok a bujdosó igric, aki nem öl soha, hanem dalt zeng a hóltaknak is, akinek ajakára kiülnek az őserejű szavak, s hogy azokat bátran kimondja, fizetése búsan így hangzik: Régi igric már idegen, s dalai árvaságra jutottak… Az asztalon tenyerébe hajtja a fejét.
Nép között asszonyok sírnak.
Kispát Jula sír. Botár Márton szemét törülgeti.
Bírák szomorúan maguk elé néznek.
Csend.
ELNÖK
Hangja ettől fogva már szomorú és meleg. Hát miért égette el?
CSORJA ÁDÁM
Felemeli a fejét, egészen az asztal mellett marad. Az ő kérésére cselekedtem.
ELNÖK
Nem tudja, hogy a vallás és a törvény tiltja?
CSORJA ÁDÁM
A mi életünk különös volt. Törvényünk az uralkodó igasság. S vallásunk a régi.
ELNÖK
Ilyen emberek számára most nincs külön törvény.
CSORJA ÁDÁM
Az én lelkemet törvénnyel nem lehet megmérni.
ELNÖK
A világ haladása nem tűri meg az ilyen tetteket.
CSORJA ÁDÁM
Az én tettem nagy és szép cselekedet volt.
ELNÖK
És a vád alól mivel menti magát?
CSORJA ÁDÁM
Nem szól.
ELNÖK
A hirtelen halált mivel magyarázza?
CSORJA ÁDÁM
Minden ember kicsi ahhoz, hogy magyarázza a halált.
ELNÖK
Felveszi a kést. Ez a kés valami titkot magyaráz.
CSORJA ÁDÁM
Valami titkot …
ELNÖK
A bíróságnak tudnia kell, hogy ítéletét meghozhassa.
CSORJA ÁDÁM
A kés titka: bús titok, ami nem való a bíróság elé.
JEGYZŐ
No úgy-é, hogy nem tiszta a dolog, tekintetes bíró úr!?
I. BÍRÓ
Kezeivel suhint a jegyző felé.
ELNÖK
Ilyenformán a bíróság kénytelen a vádat elismerni.
JEGYZŐ
Kárörömmel kacag.
CSORJA ÁDÁM
Megvetéssel nézi a jegyzőt. Azután a fazakat az asztalra teszi, hirtelen karján az inget felszakasztja, s meztelen karját feltartja. Hát itt van a kés titka, lássa minden ember!
Bírák és nép meglepődve és értelmetlenül nézik a karját.
Csend.
CSORJA ÁDÁM
Ezt a kart vágtam meg a késsel, s ennek a karnak vérét csorgattam az én bátyám hammára. Lássák a bírák! Lássa a nép! És tisztelje más is az én halottamot, s emlékezzék sokáig az ő halálára!
Bírák meghatódva bámulnak.
CSORJA ÁDÁM
Mintha imádkozna. Bátyám: Csorja Ambrus, ki voltál velem egy vér, ki hordoztál velem egy közös szívet, ne vess meg, hogy neked áldozó sebemet felfedtem a világ színe előtt. – Én Ősistenem, kettőnknek Atyja, vezesd őt a régi nagyok közé, s engemet szabadíts meg ettől a világtól, mely arcád színét átalfestette, s jelenéseid elől elbizakodva bűnös városokba menekült… Fejét felemeli. Bírák, ítéljenek felettem!
Szünet.
ELNÖK
Lassan lejön a pódiumról, s a Csorja Ádám karján a sebet nézi sokáig.
A törvény többi emberei is lejönnek s nézik.
ELNÖK
Visszamegy, a székben lesüppedve hátradűl, fejét két tenyerével megtámasztja s gondolkozik.
A nép Csorja Ádám köré gyűl, s nézi a karját.
JEGYZŐ
A pad végin egyedül nyugtalankodik: hol feláll, hol leül.
A törvény emberei visszamennek s összebújva beszélgetnek.
Szünet.
ELNÖK
Csendesítőleg üti az asztalt, mire a csendőrök mindenkit helyre küldözgetnek.
Csend.
Törvény emberei felállnak.
ELNÖK
A bíróság Csorja Ádámot a gyilkosság vádja alól felmenti.
Nép örömében zajong. Hallatszik: „Éljen az igasság!” „Éljen, éljen!”
ELNÖK
Üti az asztalt.
Csend.
ELNÖK
Ellenben a halottra és a halálesetre vonatkozó törvényes szokások és formák megszegéséért, valamint testi sértésért tízhónapi elzárásra ítéli.
A törvény emberei kifelé indulnak.
A nép zajong: „Nem lesz az úgy!” „Meg kell fellebbezni!”
ELNÖK
Az ajtónál Gálfi Bencével beszél, s a terem kulcsát neki átadja. Aztán elmegy.
Fazék hamu, kés, feszület s gyertya az asztalon maradnak.
A két csendőr tuszkolja ki a népet.
Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula az asztal előtt beszélgetnek.
A jegyző s a falusi bíró a fal mellett szóváltásba kerülnek.
JEGYZŐ
Maga az én elöljáróm, tudja meg!
FALUSI BÍRÓ
Ne fárassza magát, jegyző úr.
JEGYZŐ
Adja meg a tiszteletet! A bíróság előtt is hazugságban hagyott, miféle dolog? Lecsapatom a bíróságról, tudja meg.
FALUSI BÍRÓ
Elfú a jegyző feje felett. Hess le, bagoly, a fáról!
JEGYZŐ
Egészen méregbe jő. Én vagyok az úr, tudja meg! Én a fejem után élek – maga csak a földet túrja, mint a disznyó.
FALUSI BÍRÓ
Szúrósan. Kevesebb szándék nem volna-é elég?!
JEGYZŐ
Prüszkölve a bírónak ugrik. Most – vége – most!
FALUSI BÍRÓ
Nyugodtan megfogja, s a falra felfeszíti. Két krajcárra édességet adjak-é?!
CSENDŐR
Odarohan, s széjjelválasztja őket, s azután kituszkolja.
Kívülről hallatszik a hang:
JEGYZŐ
Maga – harisnyás – Kaifás.
FALUSI BÍRÓ
Egy úrban két cigán –
Bent a pad közepén ülnek: Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula. Mellettük áll Gálfi Bence. A másik csendőr sétál előttük.
BOTÁR MÁRTON
Ne búsulj, Ádám ecsém: fellebbezünk, kiszabadítunk…
CSORJA ÁDÁM
Maga elé néz, s nem szól.
KISPÁL JULA
Édes Ádám bácsi, ne féjjen, az Isten nem hagyja el az igazakot…
GÁLFI BENCE
Kispál Jula mellé ül, s vigyázva, hogy senki észre ne vegye, simogatja s félig meg is öleli.
KISPÁL JULA
Odaadással nézi Gálfi Bencét.
CSORJA ÁDÁM
Tíz hónap igasságtalanul megemészt…
GÁLFI BENCE
Hunyorít Julának, s tovább akarja vinni, de Botár Márton észreveszi, s Julát a szoknyájánál fogva visszahúzza.
BOTÁR MÁRTON
Julához. Gyere, lelkem, haza, mert sokkal jobb lesz úgy.
KISPÁL JULA
Szepeg.
CSORJA ÁDÁM
Julához. Édes kicsi Julám, vajon mikor látlak újra?!
BOTÁR MÁRTON
Egy ötös bankót nyújt Csorja Ádám felé. Vedd el, fiam, ki tudja, mi jő, s szükséget ne láss. A zsebébe beledugja.
KISPÁL JULA
Búcsúzásul megcsókolja Ádámot. Apjostul mennek.
GÁLFI BENCE
Kíséri Julát.
CSORJA ÁDÁM
Utánuk szól. Marci bátyám, Julát tartsa meg, s ügyeljen rea erősen!
BOTÁR MÁRTON
Ő a napfény s házam virága: – hogyne viselnék nagy gondot rea… Kilépik az ajtón.
GÁLFI BENCE
Gyorsan körültekint, s hogy nem látja senki, Julát az ajtó megé visszarántja, s karjuk és szájuk egy pillanatig egymásba forrik. Jula gyorsan elmegy, Bence az ajtót bezárja.
CSENDŐR
Néz ki az ablakon, majd ujjaival a marsot veri az ablaküvegen.
GÁLFI BENCE
A csendőrhöz megy. Eriggy, feküdj le, pajtás. Én éjfélig megőrzöm ezt a rabot, s akkor őrözzed te hajnalig, s osztón jóreggeliben beszállítjuk együtt Enyed városába.
CSENDŐR
Jól van, Bence, csak valahogy meg ne tuggyák a nagykutyák, mert esszerágnak mind a kettőnket. Elmegy.
GÁLFI BENCE
Bezárja az ajtót. A gyertyát meggyújtja, s aztán sétálni kezd, szuronyos fegyverrel a vállán.
CSORJA ÁDÁM
A hammas fazakat az asztalról maga mellé teszi a padra, térdére könyököl, s tekintete maga elé esik.
GÁLFI BENCE
Séta közben, kicsi szünetekkel. Ma éccaka itt hálunk – mi ketten s Krisztus Urunk az asztalon. – Virjadatkor az enyedi tömlecbe békísérek egy rabot. Olyan rabot, kinek nincsen bűn a lelkén. – Ilyenkor a szívem fáj. De én katona vagyok. – Csak egyedül a szívem fáj. – A törvény igen furcsa: házai hideget lehelnek. Az enyedi tömlec is hideget lehel. Ott a nap a rabot nem éri. Madarak nem tanyáznak. Forrás nem bugyog…
CSORJA ÁDÁM
Arcát két tenyerébe hajtja.
GÁLFI BENCE
A tűz kialudt, s nem lobban fel Enyeden. – De a csillagok elől el kell búni, mint a vakond, mert ha a törvény úgy mondja, muszáj bűnösnek lenni… És messze az erdő tovább zúg. A virágokat tovább lengeti a szél. – Akit tömlecbe tesznek, nekik nem hiányzik. S nem tudják, hogy tiszta lelkű rab is van, kinek a szíve szépen fáj… S ki a rabot őrzi, annak is fáj, fáj, fáj…
CSORJA ÁDÁM
Hosszan nézi Gálfi Bencét.
GÁLFI BENCE
Csorja Ádám elejébe áll.
CSORJA ÁDÁM
Mély érzéssel ejti a szót. Testvér…!
GÁLFI BENCE
Fegyverét a padhoz támasztja. Ismersz-é engemet, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Csak nézi Bencét.
GÁLFI BENCE
Apám Gálfi Dénes volt, erdők pásztora. S nagyapám dulló. De a virtus s esment az ital – tudod úgy-é, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Fejét bólogatja.
GÁLFI BENCE
Apám pásztor volt. S nagyapám dulló.
CSORJA ÁDÁM
Ülj le, testvér!
GÁLFI BENCE
Leül. Én üsmerlek téged. Apád sokszor piculát adott nekem, amikor a tarisnyámot még a földön húztam … Ádámnak nevezték ugyancsak.
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Dénessel egy tűznél feküdtem.
GÁLFI BENCE
Vén Csorja Ádám híres ember volt. Esze sóvárogta a tudást, csak illogatott, mert az erejit belé kellett valamibe ölni… Így van-é, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Gálfi Dénes egyszer a tűz mellett elsírta magát. Hogy a bátyja negyvennyolcban – bizon – saját vérének tanúja lett. Úgy igaz-é, testvér?
GÁLFI BENCE
Téged apád nagy iskolába vitt. Most úr lehetnél! Mért nem lettél, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Az én nevem magyarul urat jelent.
GÁLFI BENCE
A nadrágosok elítélték az urat, testvér…!
CSORJA ÁDÁM
Már régen gyakorolják. Az állam megfizeti nekik.
GÁLFI BENCE
A nép tömlecet épít enmagának, s abból kenyeredzik. A napok múlnak, s a nép szíve fáj. Az enyim igen fáj…
CSORJA ÁDÁM
Reám gondot vetettek, nehogy a rossz gombát megegyem, vagy a vadak reám üssenek. Jólétemért megsajdul a törvény szíve…
GÁLFI BENCE
Bizon, testvér… Enyeden van egy tömlec. Bár ne volna!
CSORJA ÁDÁM
Az égen van egy nap. Bár a se volna…
GÁLFI BENCE
A szíveink igen fájnak. Valami kéne: nincs… Valaki kéne: keserű az este…
CSORJA ÁDÁM
Valami kéne… Keserű minden cudarul…
GÁLFI BENCE
Felüti a fejét. Bor! Bor! – vigasztalás. Hiszen tudod, testvér?
CSORJA ÁDÁM
Szemét reá emeli Bencére. Bor?! Ó, be rég nem ittam! Pedig apám is illogatott, mert az erőt bele kell ölni valamibe… Ez nagy igaz, testvér.
GÁLFI BENCE
Szomorúan. Csendőrlegény: szegénylegény… Neki csak szíve van.
CSORJA ÁDÁM
Botár Márton jó ember: áldja meg az Isten! A pénzt kiveszi a zsebéből, s odaadja Bencének.
GÁLFI BENCE
Ötös bángó! Pénz, pénz! Felugrik. Hozom, testvér. Az ajtót kizárja. Hozom, testvér! Elmegy.
CSORJA ÁDÁM
A zárt ráfordítja. Visszajön, megfogja s nézi a fegyvert. Itt maradtál. Hárman itt maradtunk: Krisztus, a fegyver s az ember… Ketten őrzitek a harmadikat… Megáll a feszület előtt. Enyeden van egy tömlec: fala vastag, ablaka rács, s szalmán fekszik a rab… Hiszen Te tudod, isteni Testvér… Én eddig erdei házban laktam, s áldottam a napot. S mondják, hogy vétkeztem a tűzzel. Én eddig erdőn laktam, ahol csend van, békesség és szabadság… Hiszen tudod, mert Te is sokat bujdostál, isteni Testvér.
GÁLFI BENCE
Kopogtat az ajtón. Halkan. Eressz bé, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Béereszti.
GÁLFI BENCE
Egy nagy korsó, tele borral, a kezében. Felemeli. Fájdalomnak bölcsője!
CSORJA ÁDÁM
Búnkot lefektetjük, elrengetjük…
Felülnek a pódiumra.
GÁLFI BENCE
Kezdd meg, testvér!
CSORJA ÁDÁM
A Csorja Ambrus torára! Iszik.
GÁLFI BENCE
A te kedved szerint, testvér. Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Apám is illogatott. Olyankor anyám mellette sírt, s osztón rea borult mégis, s kimondta szokott szavát: „Két szemed: két csillag.”
GÁLFI BENCE
Én csendőr vagyok, s testvér-rabot őrzök. Nagyapám dulló volt, s pénzit nem őrözte meg idáig, mert az ital s a virtus… A torára még nem is ittam! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Az ablakhoz megy, néz kifelé. A csillagok feljöttek. Most nyugszik el az erdő, s hajlékomban engem keres a szellő… Homlokkal nekidűl a falnak. Forrásvizet ma nem ittam! Földnek vére, bugyogó vére életemet nem öntözi már… Múlik a nap, s elhervadok, mint az őszi virág… Házam előtt leng a fű, s úgy hódol a holdvilágnak, s csillagok veszik körül, de lehullanak immár, mert nem biztatja őket senki… Hova lett a szabadság? – régi nagyok, sirattok-é engemet?!
GÁLFI BENCE
Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Erdő, ó hogy szerettelek, s te vajon tudod-é: mi sorsra jutottam? Ó, én kicsi hajlékom, téged benő a fű s a moha, mert Enyeden van egy másik hajlék… Enyeden van egy tömlec…
GÁLFI BENCE
Ádámhoz megy, odabúvik füléhez. Enyeden – nincsen – tömlec… Iszik. – Kacag. Hiszen tudod, testvér!?
CSORJA ÁDÁM
Tág szemekkel nézi. Gálfi Bence, te vagy-é?
GÁLFI BENCE
Én vagyok hát. Apám pásztor volt, nagyapám dulló. S Enyeden nincsen immár tömlec. – Igyál, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Iszik. Enyedről hová lett a tömlec?
GÁLFI BENCE
Odaveszett, testvér. Megölelé. De valahol van egy erdei lak!
CSORJA ÁDÁM
Földre borulva most sír a holdvilágon.
GÁLFI BENCE
Sír és kiáltja nevünket. – Izent az erdő, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Ó, kinek, testvér?
GÁLFI BENCE
Nekünk! Nekünk! Hív az erdő! Gyere, testvér! Fussunk a városból, s bujdossunk el az erdőben, mint a madár!
CSORJA ÁDÁM
Mint a madár! Arca kigyúl. Mint a madár!
GÁLFI BENCE
Fegyverét a nyakába akasztja. Vesszen oda minden tömlec!
CSORJA ÁDÁM
A fazakat az ölibe kapja. Vesszen oda!
GÁLFI BENCE
Mentiben a korsót magasra emeli. Bor! Bor!
CSORJA ÁDÁM
Ősvigasztalás!
Sietve és vigyázkodva elszöknek.
Függöny lemegy.
Szín: a Csorja féle erdei hajlék, ahogy a Második jelenés-ben elhagyták.
Idő: a Harmadik jelenés éjszakája folyik: éjféltől hajnalig.
Függöny feljön.
A szoba sötét. A holdvilág az ablakon átal egy fénysávot vet a közepin keresztül. Az ajtón kívül mozgás és susogás.
CSORJA ÁDÁM
Hangja kívülről hallatszik. Itt vagyunk. Jó helyt vagyunk. Az ajtót kinyitja, s előrejön.
GÁLFI BENCE
A beözönlő holdvilágban az ajtó között áll, nekidől a fájának, s iszik. Mozdulatjain s beszédjén mindig látszik, hogy félig már részeg.
CSORJA ÁDÁM
A lámpát meggyújtja.
GÁLFI BENCE
A laktanyát süti a hold… Süti, süti… hej! Iszik, s mikor száján van a korsó, a lámpa akkor gyúl fel.
CSORJA ÁDÁM
Gyere bejjebb, hamar! Tedd bé az ajtót hamar!
GÁLFI BENCE
Teszi bé az ajtót. Süti, süti… Süti, süti…
CSORJA ÁDÁM
A fazakat a fal mellé teszi a lámpa alá. Mit süttetsz, testvér?
GÁLFI BENCE
Hát a laktanyát süti. Kacag. Nálam nélkül süti, süti…
CSORJA ÁDÁM
S az enyedi fegyházat nem süti? Ujjasát veti le.
GÁLFI BENCE
Ádámhoz jön, hajlong előtte. Nálad nélkül süti… Suvaggyon meg a prófusz! Felemeli a korsót. Szerusz világ! – vén bolond. Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Az ujjasát az ablakra próbálja, s aztán leveszi, s az ászokban keres valamit.
GÁLFI BENCE
Az ablaknál ágaskodik, s félig ki is dugja a fejit. Csenderek! riadó, riadó! Gálfi Bence megszökött! Ki az ágyból, s utána, utána!
CSORJA ÁDÁM
Két szeggel s egy fadarabbal visszajön. Csendesedjél Bence, mert valaki észreveszen. Kabátját kezdi az ablakra szegezni.
GÁLFI BENCE
Ereszd nekem, testvér! Fegyverét emeli, s anélkül hogy a nyakából kiakasztaná, a talpával üti a szeget.
CSORJA ÁDÁM
Üsd a szeget, hallod-é!
GÁLFI BENCE
Ne féjj, odaszegezzük még a holdvilágot is.
Beléverik mind a két szeget.
CSORJA ÁDÁM
Nem szűrődik ki már a lámpafény. Maradhatunk bátron.
GÁLFI BENCE
Bátron! Bátron! – ez a főszavunk. Nyújtja a korsót. Igyál, testvér! Zsidó mérte, leánya megszerezte.
CSORJA ÁDÁM
Jól megbugyogtatja a korsót.
GÁLFI BENCE
Bátron! Bátron!
CSORJA ÁDÁM
Már szépül a világ, testvér. A földön maradt szokmánt igazgatja, s leül. No, ereszkedjél le te is.
GÁLFI BENCE
Leül. Alább nem esünk-é? Puhatolja a földet.
CSORJA ÁDÁM
A szegényember trónusán ülünk.
GÁLFI BENCE
Üti a földet, s kacag. Hogy vagy, trónus?
CSORJA ÁDÁM
Halála után a király is utánunk igazodik.
GÁLFI BENCE
Utánam; a közcsender után! Kinek csak a szíve fáj. Üti a mellét. Kinek csupán csak a szíve fáj – azt a tizenhárom csillagát, ami párosan ragyog!
CSORJA ÁDÁM
Kalapját leveszi, s oldalt a fal mellé veti. A tollas csákót is a Bence fejéről, s azt is arrafelé elveti.
GÁLFI BENCE
Megütközve nézi Ádámot. Azt én is le tudtam vóna venni, hallod-é, testvér?!
CSORJA ÁDÁM
A csákót visszateszi a Bence fejére. Inkább szegezd is oda. Megérdemli, hiszen keserves szolgaságnak szép jele.
GÁLFI BENCE
Csákóját csárdásra vágja. Jól áll, úgy-é, mi?
CSORJA ÁDÁM
Szolgának jól, mint cifra jel a síron.
GÁLFI BENCE
Mérgesen hátraüti csákóját. A csender úr örökké úr, s ezt ne felejtsd el! Még a bírónál is nagyobb úr, mert ha akarja, eltörli az ítéletet, mint a semmit. S csak egyet gondol, s már Enyeden volt s nincs tömlec… Szúrósan nézi Ádámot. Nem gondolod-é, hogy úr, hé?
CSORJA ÁDÁM
Úgy van, csak szüntesd bé az efféle beszédet!
GÁLFI BENCE
De ha az úr akarja, leveszi a maga csákóját. Gőgösen leveszi, markában összeroppantja, s kivágja a szoba közepire. Eriggy vissza a királyhoz kikirilni! – Hol a bor, Ádám testvér? Megöleli. Te egyetlenegy testvér, be szeretlek téged!
CSORJA ÁDÁM
A korsót megrázza s odaadja. Igyad, elég van, testvér!
GÁLFI BENCE
A korsóval feláll, s úgy rázza, hogy ki is loccsan a bor belőle. Felséges király, tekintetes császár! Mindennemű rendek, nagy katonavezérek s ti mindnyájan, föld népei! Aggyon az Isten bő szőlőtermést, s akinek nincs, ezt is – mert Gálfi Bencének van annyi, hogy egy csorda úrnak rogyásig elég vóna. – Igaz-é, Csorja Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Szomorúan. Igaz, Bence, igaz.
GÁLFI BENCE
Akkor éljen az igasság! Iszik. Leül. Csendesen. Te Ádám, csak ennek a kossónak van több esze…
CSORJA ÁDÁM
Add ide, ne féj, hajnalra nem lesz. Iszik.
GÁLFI BENCE
Megosztjuk, megosztjuk. Vigyorog. Hajnalig ezt a sok eszt megosztjuk…
CSORJA ÁDÁM
A korsóhoz beszél. Be jó vagy, be áldott forrás vagy! S én a szivárvány vagyok, ami ősszíneit soha le nem vetette. Szivárvány a világ feje felett, s te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány, s táplálja színeit belőled… – Te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány. Iszik.
GÁLFI BENCE
Kezeivel hadonászik. Örök kút, örök kút…! Hol vagy, lelkem, örök kút, azt a tizenhárom, ami párosan ragyog…!
CSORJA ÁDÁM
Igyad, testvér. Maholnap nem iszunk, vesse fel a tűz langja!
GÁLFI BENCE
Elkapja a korsót, de a lendülettel oldalt esik.
CSORJA ÁDÁM
Nagy vitéz vagy: lenyomott már ez is.
GÁLFI BENCE
Felkapja magát, derekát kifeszíti. Lenyomott-é?! Ne féjj attól! Csak a fejem – Üti a fejét. -, a kutya fejem könnyű, s elbillentem. Hirtelen. Ehe, mert nincs rajta a csákó! Azért könnyű, azért éppen. Hívni kezdi a csákót. Csákó, hopp! Hol vagy, csákó? Gyere ide gazdádhoz. Fütyül. Ide, csákó, ide! Várja, hogy jöjjön.
CSORJA ÁDÁM
Híjjad, testvér! Csak ahajt van, né! Keresi a királyt, mint a tékozló fiú.
GÁLFI BENCE
Együgyűen nézi Ádámot. Te, Ádám, nagy úr a király úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Hóltáig nagy úr.
GÁLFI BENCE
Önérzetesen. Hát legyen nagy úr. Gálfi Bence nem retirál mégse! – Csak a fejem könnyű, – Rázza. – könnyű, mert csórén van. Hirtelen megállítja a fejét. Hol egy kalap? Hamar, hamar, hol egy kalap?!
CSORJA ÁDÁM
Az ászok felé mutat. Tova van egy: a bátyámé volt. Vedd el, s emlékezzél rea.
GÁLFI BENCE
Feláll, megy arra, meg-megtántorodik. Kalap?! Kalap?! Megtalálja. Itt van a kalap! Megkaptam az obsitot. Fejébe nyomja. Éljen, éljen a szabadság!
CSORJA ÁDÁM
Éljen a szabadság! Iszik.
GÁLFI BENCE
Kalapját leemeli, feje felett némelykor lobogtatja. Százados úr, jó napot! A királynak is jó napot. Én vagyok Gálfi Bence, én, aki lobogtatom ezt a civil kalapot, mint a hadvezér a békelevelet. – Leányok, sirassatok! Vénasszonyok, vessetek tüzet! Bajtársak, duvasszátok ki a gyászlobogót, mert Gálfi Bence odalett. Pedig a csenderek között ő volt a legszebb rózsaszál – ej, haj! – de most a csákója árván bőg a földön, s tollai a porba hullottak. – Jó napot, éljen a szabadság, jó napot! Megy vissza. Útközben felveszi a csákót. Egyik keziben ezt, másikban a kalapot tartja, aztán egymáshoz érteti őket. No lám, melyik erősebb? Biztatja s verekedteti őket, mintha egyik kutya s másik macska volna. Fogd meg, kalap! Ne hagyd magad! Üti össze. A csákó alul kerül. Ne sajnáld! Neki, no most! Csákó a földre esik. Győztünk! Éljen az igaság!
CSORJA ÁDÁM
Bolond vagy, testvér. Ne igyál több bort.
GÁLFI BENCE
Kínosan vigyorog. Mit, mit mondtál? Ádám elé letérdepel, s két kezét az Ádám nyaka köré teszi. Mondd, mondd még egyszer! Én – én Gálfi Bence vagyok. Apám pásztor, nagy… nagyapám dulló – mondd, mondd még egyszer, meg… megnyuvasztlak.
CSORJA ÁDÁM
Ne legénykedj, Bence. Csuklójánál megfogja, s leülteti, mint egy gyermeket. Ülj veszteg, s ne igyál több bort.
GÁLFI BENCE
Merőn néz maga elé, s csikorgatja a fogát.
CSORJA ÁDÁM
Akaszd ki már, s tedd le a puskádot. Nem hajt a tatár.
GÁLFI BENCE
Csikorgatja a fogát. A falunak felit meg… megölöm.
CSORJA ÁDÁM
Én is meg a másik felit, csak tedd le a puskát. S nyugodjunk, mert reggel bujdosni kell. Itt kell hagyni mindent, csak a nap s a csillagok jőnek velünk… Messze megyünk, hol még a régi törvény él mainapiglan, s hol örvendezik az élet enmaga titkának.
GÁLFI BENCE
Megenyhülve nézi Ádámot.
CSORJA ÁDÁM
Hátával nekidől a falnak. Nem látok többet embert, csak még egyet, ki megáld engem, hogy ki ne vesszek, mint az ősírás. S így lesz valaki, ki az én férfias titkomat átalörökli, s hordozza gondjában tovább a Csorjáknak újszomorú kincsét, ami másnak csak egy fazék hamu… Ősisten, be erős s be jó a Te hatalmad, be nagy a hamu ereje, s be sorvasztó a vágyam az ősasszony után… Be szép s erőben be teljes lesz az én fiam, az én hitemnek folytatása, igasságos lelkemnek sarjadéka, aki kiülsz majdan sziklafokára a vihar elé, s belékacagsz az örök jóság szavába… Ó, édes kicsi fiam, te bujdosó apádnak vágya, én fogyatkozó népemnek áldott szava lész!
GÁLFI BENCE
Simogatja Ádámot. Úgy szeretlek, testvér!
CSORJA ÁDÁM
Az örök törvényben csak szeretet van, testvér. Ami onnét hull, csak áldás, s rajta az élet virágzik és terjed. Eloszlik a harag, ereje elvész a gyűlöletnek, s mindenek mélyét bétölti az igasság.
GÁLFI BENCE
Be szép a szavad. Be erősen szeretlek!
CSORJA ÁDÁM
Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké csak a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása. Megöleli Bencét. Mi áldjuk a napot: mi ketten, a bujdosók…
GÁLFI BENCE
Mi két bujdosó: szövetkezzünk, testvér!
CSORJA ÁDÁM
A Bence kezét megfogja. Segítsen minket az Isten, testvér!
GÁLFI BENCE
Ennek tiszteletire igyunk!
CSORJA ÁDÁM
Felemeli a korsót. Segítsd a bujdosókat, örökké élő Isten! Iszik.
GÁLFI BENCE
Felemeli a korsót. Segítsd meg! Segítsd meg! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
Akaszd ki a puskád. Hajnalig nyugszunk, s akkor valamerre megindulunk.
GÁLFI BENCE
Fegyverét kiakasztja s a fal mellé állítja. Merre fogunk, Ádám testvér?
CSORJA ÁDÁM
Amerre ember sohasem jár.
GÁLFI BENCE
Bujdosunk, bujdosunk… Megesszük az epret, a gombát… A vadak megesznek minket…
CSORJA ÁDÁM
Ne búsulj, tudom én az utat.
GÁLFI BENCE
Te tudod… Te tudod…
CSORJA ÁDÁM
Szikla alatt, titkos helyen, hajlékot csinálunk, s élünk, míg az Isten akarja.
GÁLFI BENCE
Szikla alatt hajlék… fáj a szívem… szikla alatt hajlék…
CSORJA ÁDÁM
Csak a hamut visszük.
GÁLFI BENCE
Hamu s bor. S az én szívem fáj. Hamu s bor…
CSORJA ÁDÁM
Ne keseregj, testvér. Egy az élet: – lebujdossuk szépen.
GÁLFI BENCE
Lebujdossuk. A laktanyában üres egy ágy. Lebujdossuk…
CSORJA ÁDÁM
Leszen ágyunk nagy füvekben. Fejünk alá karunkat tesszük.
GÁLFI BENCE
Krisztus Urunkot elhagytuk. A teremben az asztalon elhagytuk…
CSORJA ÁDÁM
S elhitetjük magunkkal, hogy még él az a nép, melynek híre átaljárja a világot…
GÁLFI BENCE
Elhagytunk mindent: házakot, embereket… Egy világ – más világ…! Szemét esdeklőn Ádámra emeli. Úgy-é, testvér, szerzünk mi országot magunknak?
CSORJA ÁDÁM
Szerzünk, s az lesz a többi országoknak jelképe.
GÁLFI BENCE
Te leszel a király, s én leszek a fővezér.
CSORJA ÁDÁM
Határa nem lesz, s a nap fénye béragyogja, mint az öröm.
GÁLFI BENCE
Igen lelkesedve. Mi vagyunk az országszerzők! – Igyunk, mert megérdemeljük. Korsót felemeli. Vezéreljen minket a Nagyisten! Iszik.
CSORJA ÁDÁM
S minden igaz embert! Iszik.
GÁLFI BENCE
Mi ketten nem félnénk egy regiment katonától, úgy-é, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Még a haláltól sem, Bence. Csak egyedül a rabságtól.
GÁLFI BENCE
Ha valaki most jőne!?
CSORJA ÁDÁM
Emberek s állatok elnyugodtak.
GÁLFI BENCE
Én nagyot vétettem, úgy-é, Ádám?
CSORJA ÁDÁM
Nem ártottál senkinek.
GÁLFI BENCE
Csak egyedül a királyt csaltam meg, a királyt… Fejét felüti, hallgatódzik. Ha! valaki suhogtatja a füvet. Valaki jő! Fegyverét megfogja. Úgy meglövöm, mint egy farkast.
CSORJA ÁDÁM
Csak a holdvilág jár – az a mi barátunk.
GÁLFI BENCE
Fegyverét visszateszi. Mi barátunk – holdvilág a mi barátunk. Bágyadtan Ádámra ráhajlik.
CSORJA ÁDÁM
A Bence fejét az ölébe teszi. Nyugodj szépen… Hajnalban felebresztlek.
GÁLFI BENCE
Megcsaltam a királyt… Ő is megcsalt engem… sír a király, sír… fáj a szívem, fáj…
CSORJA ÁDÁM
Csak a setét takaró leng a föld felett. Madarakot nem riasztja senki. Anyja melegében aluszik a medvefiú is. – Vizek álmukban mesét mondanak a halaknak. – Csend érleli a gyümölcsöt. – Pásztorok tüzit magába szíjja a föld: immár csak vékony-piros ujjai melegítik a levegőt. – Tündérek elseprik a földről a bűnt…
GÁLFI BENCE
Félálmában. Seprik a bűnt… az enyimet is… a tündérek, akik seprik a bűnt…
CSORJA ÁDÁM
Fenyvesek között most mondja meséjit a hunn-királyfi, s kicsi népe szomorúan sóhajt, mitől lebben a szél. Nem szánja őket senki, csak az éjszaka halad el puha szavakkal felettük, s nyomában jön a mi hajnalunk, ölében hozza a reményt, s feltárja előttünk rengetegek útjait, hogy elindulhassunk folytatni és cselekedni a mesét, tovább a mesét, nehogy egyszer vége szakadjon, mert akkor emlékünk elmúlik, s ahol éltünk egykoron: csak űr lesz ott, mint a lehullott csillag helyén…
GÁLFI BENCE
Álmában. Látlak – gyere közelebb – látlak…
CSORJA ÁDÁM
Én virjasztok, s fogadom illőn a hajnalt, s ha derül a földnek arca, hitünket tarisnyáljuk magunknak eleségül, s elindulunk, és minden lépésünk egy betűje lesz a mesének, amit tűz mellett fogok megtanítani eljövendő fiamnak. –
GÁLFI BENCE
Szép piros… köntösöd… be vékony… szép fekete… hajad… be tömött…
CSORJA ÁDÁM
Be áldott lesz a szava, amikor mondani fogja utánam így a mesét: –
GÁLFI BENCE
Borulj ide… úgy… csak ketten… vagyunk… a világon…
CSORJA ÁDÁM
Élt egyszer egy erősen szegény ember. Az Ősistennek utolsó fia volt ő, ki a nagy múltak hammát edénybe gyűjtötte, s elindult avval bujdosásra… Ment, mendegélt…
GÁLFI BENCE
Hajadot az arcámra – úgy…
CSORJA ÁDÁM
Éhség útjába állott, senki nem biztatta, de erejét megtoldta hitével, s vágyára támaszkodott, mint vándor a botjára, s ment, mendegélt, mert meg akarta keresni a fényt, a kióltott tüzet, a vizek eredetét…
GÁLFI BENCE
Karodot tedd koszorúba rajtam… mind a kettőt… szépen…
CSORJA ÁDÁM
S egyszer fellobbant ismét előtte a kióltott tűz, s megvillant az elveszett fény, s ő vérébe mentette a tüzet, s szemébe temette a fényt, és útba állott visszafelé ismét, hogy hirdesse az új örömet, s amint jött, jövögetett, egy elfelejtett nyelven dicsérő ének szállott feléje a Hadak útjáról: áldott, áldott legyen a nagyakaratú ember! –
GÁLFI BENCE
Úgy… bújj… közel… egészen… közel…
CSORJA ÁDÁM
Ó, erős kicsi fiam, hogy várja jöttödet a mese! S be nagy lesz az az asszony, ki a te jöttödet belésírja a csendbe… Be nagy lesz az a leánka-asszony, aki itt nyugszik most valahol közel, s várja az én erőmet… Várja, s hív, jaj, hallom, hogy hív, s már ígéri nekem az erős fiút…
GÁLFI BENCE
Lám… hogy szeretsz… szorítsd meg… a nyakamot… jól… jól…
CSORJA ÁDÁM
Jula, Jula, drága gyermek-asszony, várj, megyek, most hozzád megyek, s el nem bujdosom, míg általad újra nem teremtem magamot –
GÁLFI BENCE
Most… maradj… így… csak mi… ketten… vagyunk… a világon…
CSORJA ÁDÁM
Vársz, vársz, a karodat reám nyitod, s vársz, vársz, vársz – megyek, várj, most megyek… A Bence fejét az öléből a földre teszi, s indul szép lassan az ajtó felé.
GÁLFI BENCE
Nyugtalankodik, s tapogatja maga körül a helyet. Hol… hol… vagy? jaj… szóljál…
CSORJA ÁDÁM
Az ajtó reteszét mozgatja már. Ó be szép lesz! most megáldjuk egymást…
GÁLFI BENCE
Félig ébren felemeli a fejét, s tapogat körül. Szerettél… játszottál, megkereslek, ne féjj, ne féjj…
CSORJA ÁDÁM
Lesz egy fiam: erős és szép!… Az ajtó kinyílik, Ádám kilépik.
GÁLFI BENCE
Felugrik, fut az ajtó felé, kiált. Jula, Jula, gyere vissza, ne csalj meg, látlak, látlak, ha megcsalsz: megöllek…
CSORJA ÁDÁM
Ajtón kívül megáll. Vár.
GÁLFI BENCE
Nekifut Ádámnak, s megöleli. Itt vagy, ne féjj, szeretsz, úgy-é?!
CSORJA ÁDÁM
Lefojtott indulattal. Bolond vagy.
GÁLFI BENCE
Dadogni kezd. Te… te… vagy? Ki… ki… vagy?
CSORJA ÁDÁM
Elittad az eszedet…
GÁLFI BENCE
Ki… ki vagy? Megöllek.
CSORJA ÁDÁM
Az elébb én altattalak el az ölömben.
GÁLFI BENCE
Ádám, Ádám!? Mi vagyunk a bujdosók, úgy-é?
CSORJA ÁDÁM
Látod-é, elittad az eszedet.
GÁLFI BENCE
Én?! Nekem eszem… annyi, mint a sár… Csak az álom, az megzavart erősen.
CSORJA ÁDÁM
Gyere vissza s alugyál tovább. Vezeti.
GÁLFI BENCE
Gyere, gyere! Jaj, be jó volt… Hátha…
Előbbi helyükön leülnek.
Szünet.
CSORJA ÁDÁM
Tedd le a fejedet, s alugyál.
GÁLFI BENCE
Maga elé néz, s nem szól.
CSORJA ÁDÁM
Dőlj le, s alugyál.
GÁLFI BENCE
Be szép volt! Köntöse piros, haja leeresztve…
CSORJA ÁDÁM
Megrázza. Ébredj, Bence, s ne beszélj félre.
GÁLFI BENCE
Vékony köntöse piros, haja feketén kibomolva… Jaj, jaj…
CSORJA ÁDÁM
Hát csakugyan elittad az eszedet.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Hirtelen, sugárzó arccal. Ádám, Ádám testvér!
CSORJA ÁDÁM
Mondjad!
GÁLFI BENCE
Gyorsan, hévvel. Te sohasem láttál olyan szépet. Mint egy tündér. Köntöse piros selyem, haja lehulló fekete selyem, teste illatos, mint a muskátlilevél… Jaj, be szép volt! Istenem, Istenem!
CSORJA ÁDÁM
Csak álom volt, s felejtsd el.
GÁLFI BENCE
Felejtsd el, felejtsd el… csak láttad volna s érezted volna, mint én… felejtsd el, felejtsd el… be könnyű beszélni.
CSORJA ÁDÁM
Dőlj le, s alugyál!
GÁLFI BENCE
Dőlj le te! Ó, köntöse vékony s forró… haja arcámra hullott…
Szünet.
GÁLFI BENCE
Nyugtalankodik. Jula, Jula! Jaj, a szívem…
CSORJA ÁDÁM
Elfojtott indulattal. Nyugudjál! Hajnalodik mingyárt.
GÁLFI BENCE
Nem nyugszom. Nem tudok. Itt aluszik nem messze, ne féjj, tudom, a teremben megmondta. Jaj, a vágy, meggyúlok! Megyek, megyek. Fel akar állni.
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj! Vállon fogja.
GÁLFI BENCE
Rámered. Te, te!… eressz!… Haja rám omlott, köntöse piros… Eressz! Vadul erőlködik.
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj!
GÁLFI BENCE
Arca eltorzul. Most… most… kitaláltam… hozza… akartál… menni, most az előbb… te… te… rabember!
CSORJA ÁDÁM
Hozzá. Se te, se más. Csak én.
GÁLFI BENCE
Én tégedet… a börtönből… megváltottalak… életedet… nekem köszönd… nekem – eressz!
CSORJA ÁDÁM
Ne mozdulj! Se te, se más. Csak én.
GÁLFI BENCE
A fegyverét megfogja. Most… most… meghótál… te… te rabember! Fegyverét nekifogja.
CSORJA ÁDÁM
Te… fegyvert szegezel nekem… te: a testvér?! A fegyver csövét megragadja.
GÁLFI BENCE
Neked golyó – nekem Jula: – élet! Egy pillanatig dulakodnak; fegyver elszól, s Csorja Ádám hördülve elhanyatlik.
CSORJA ÁDÁM
Testvér… megölt… jaj… fiam… hamu… fiam… mese… vége. Meghal.
GÁLFI BENCE
A fegyver kihull a kezéből. Arca ijedtre torzul.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Jaj, a vére! – folyik, nem áll meg a vére… Odahajlik, rázza. Ádám, testvér, ne ereszd a véredet! Ádám, élj! élj! legyen a tiéd Jula, élj! élj! Szeme üveges lesz, maga elé mered.
Szünet.
Halál… Jaj, én a gyilkos, a testvéremet, aki bujdosott volna velem! Énistenem, irgalmazz! A testvéremet, ki az ölében elaltatott…! Megint föléje hajlik, rázza. Ádám, Ádám, gyere, már a hajnal itt van, gyere bujdossunk, ketten, jaj, ébredj, soha többet nem bántlak, ébredj! – élsz-é, úgy-é élsz, Ádám? – mi testvérek vagyunk, úgy-é, nem öljük meg egymást? Ébredj fel, ébredj fel, ne haggyuk el egymást! Megint maga elé mered. Halál…! Nem szól… – Halál…! Szünet. Ráborul, zokog. Isten, itt a lelkem: előtted, nézd meg, hogy nem gonosz, hogy én nem akartam, csak a fegyver… Istenem, jaj, ne hagyj el, én nem akartam a posztulását, csak szerettem őt… Szerettem, szerettem – Istenem, ne hagyj el, tudod, hogy erősen szerettem… Sír.
Szünet.
KISPÁL JULA
Künn üti az ajtót. Ádám bácsi, maga van-é itthon?
GÁLFI BENCE
Felül, rémülten az ajtó felé bámul.
KISPÁL JULA
Kopogtatja az ajtót. Ádám bácsi, maga lőtt-é? jaj…
GÁLFI BENCE
Az ajtóra bámul. Vajon ki?! Dörzsöli a homlokát. A hang, ó, a fejem, az eszem, pedig a hang…!
KISPÁL JULA
Ádám bácsi, eresszen bé, hallottam a lövést, félek, jaj…!
GÁLFI BENCE
Megy az ajtó felé. Asszony-hang… Valaki…
KISPÁL JULA
Istenem, Istenem!
GÁLFI BENCE
Kinyitja az ajtót.
KISPÁL JULA
Mezítláb, kibontott hajjal, piros köntösben. A torz férfiútól megrémül, nem ismeri meg, sikolt.
GÁLFI BENCE
Jula! Kicsi szép Jula! Letérdepel, a lábait simogatja. Ne vess meg, megöltem… a testvéremet, érted, megöltem, jaj!
KISPÁL JULA
Két tenyerét arcájához kapja. Szent Isten! A halotthoz megy, letérdepel, nézi, arcáját megérinti. Jaj! Szívéhez kap.
GÁLFI BENCE
Az ajtóból térden állva nézi.
Szünet.
KISPÁL JULA
Arc- és szemkifejezése megdermed, elméje félig elborul. Simogatja Ádámot. Alugyál szépen… Te vagy az én férfiam… Alugyál, nyugtasd ki magadot… Mutatóujját felemeli. Pszt, aluszik… nyugszik… meg ne ébredjen… Ő az én férfiam.
GÁLFI BENCE
Könyörögve. Ébreszd fel, szép kicsi Jula, ébreszd fel!
KISPÁL JULA
Mutatóujját tartja. Csak suttogni…! Lábujjhegyen járni…! Fel ne ébressze senki!
GÁLFI BENCE
Ébreszd fel, ébreszd fel! Jaj, itt a hajnal, el kell menni bujdosásba… Jaj, itt a hajnal!
KISPÁL JULA
Csend! Jaj! Csend!… Ereje a fájdalomba belezsibbad, s a halott mellé lehull.
GÁLFI BENCE
Félve odamegy, Jula fölé hajlik, kezét ijedten a leány arcára teszi. Meleg… Kicsi örömmel. Meleg, meleg…! Fülét a szíve fölé fekteti. Dobog… mint az aranyóra: ti-ta, ti-ta… Végigsimogatja Julát, s mosolyog, mint a gyermek. Él, él…! Öröm, öröm…! Ártatlan szíve dobog, mint a kicsi madárnak… Él! Nézi, mosolyog. Köntöse piros, haja kibomolva… – Egy tincset a kezébe vesz. – fekete selyem… Feltámadt az álom… Eleven lett az álom… Az Isten nem haragszik, be jó! Nagyon messziről igen tompán hallatszik a hajnali harangszó. Isten nem haragszik. Én szeretem Őt… Én jó katolikus vagyok… Örökké eljártam a templomba. Apám is imádkozott minden hajnalban… Kezeit összeteszi. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, mi Urunkban: ő egy Fiában, Jézus Krisztusban, ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, alászálla poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felmene mennyekbe, ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől, onnét lészen eljövendő: ítélni eleveneket és hóltakot… És hiszem a bűnök bocsánatát, testnek feltámadását s holtunk után az örök életet, Ámen. A bűnök bocsánatját, embertől s Istentől, hiszem, mert én nem akartam a bűnt, sem a halált, csak a vérem, fellobbant a vérem, s elöntötte az agyamot… Szívem biztatta véremet, mert féjtette ezt a piros köntöst, amelyik itt előttem az én életemet bétakarja… Az én lelkem mentes a gonosztól, tanúskodjál, anyám! Kiáltsd fel sírodból az igazat! Élők, tanúskodjatok mind, gyertek ide mind, s szóljatok biztatót, gyertek, gyertek…! Kitárt karjaival minden oldalra fordul. Megbotlottam, emeljetek fel, gyertek, gyertek! Szünet. Fejét sírva Julára ejti. Ó, nem jő senki!… Sem anyám, sem más, aki jó volt hozzám. Nem jön a pap sem, a király sem… én árva, megbotlott szegény árva…
KISPÁL JULA
Feleszmél a sírásra, fejét ijedten felemeli, s nézi az ölében síró Bencét. Egy férfiú sír… Félénken simogatja a fejét.
GÁLFI BENCE
Szemeit Julára emeli.
Mozdulatlanul nézik egymást.
Szünet.
KISPÁL JULA
A te neved Gálfi Bence.
GÁLFI BENCE
Úgy-é, nem változtam átal! Látod: az én lelkem jó, szívem fut a haláltól.
KISPÁL JULA
Be halovány vagy, s be szomorú!
GÁLFI BENCE
Nálad van a színem s az örömem.
KISPÁL JULA
Én juhokat őriztem, s közöttük vágyat és örömet.
GÁLFI BENCE
Ó, mondjad, hogy azok számomra termettek.
KISPÁL JULA
Én vagyok a te pásztorod.
GÁLFI BENCE
Őrizz meg ezután engem.
KISPÁL JULA
Számot adok magamnak rólad.
GÁLFI BENCE
Tanúskodjál értem, ó, tedd meg értem!
KISPÁL JULA
Magammal tanúskodom érted.
GÁLFI BENCE
Mondjad, hogy én jó vagyok.
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Az Isten helyett is mondjad!
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Anyám helyett is mondjad.
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
A király helyett is mondjad!
KISPÁL JULA
Te jó vagy.
GÁLFI BENCE
Nézd meg és simogasd meg mellettünk a hóltat, s helyette is mondjad!
KISPÁL JULA
Nézi a holtat. Mintha most látná először. Ádám, Ádám bácsi! Szép arcája hideg, jaj! Vére kifolyt… vére kifolyt…
GÁLFI BENCE
Én a puskával… pedig csak jót akartam – egyedül jót.
KISPÁL JULA
Lassan feláll, s ijedten húzódik Bencétől. A te neved gyilkos!
GÁLFI BENCE
Én jó vagyok.
KISPÁL JULA
A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Téged igen szeretlek.
KISPÁL JULA
A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Megbotlottam, ne vess meg!
KISPÁL JULA
Csorja Ádám jó ember volt. A te neved gyilkos.
GÁLFI BENCE
Szeress engem, őrizz meg engem!
KISPÁL JULA
Te halált termettél. Félve húzódik.
GÁLFI BENCE
Tárt karokkal követi Julát. Szeress engem, mert életet termek ezután mindig.
KISPÁL JULA
Húzódik az ajtó felé. Add vissza, mit elvettél: a jó embertől az életet, az Egyéletet.
GÁLFI BENCE
Megbotlottam, mert igen szerettelek. Vétkeztem, ne vess meg!
KISPÁL JULA
Eressz apámhoz; ő nem ölt soha embert.
GÁLFI BENCE
Erőszakkal megfogja. Miattad ejtettem a halált, te: élet, élet!
KISPÁL JULA
Szabadulni akar. Eressz, a te neved gyilkos! Jaj, támaszd fel őt, hogy segítsen rajtam!
GÁLFI BENCE
Gyere, szeressél! Te vagy a világ, amiben élek. Elszántan. Kettő helyett akarok élni, két férfiú helyett… Gyere, szeressél! Felkapja Julát, s visszaviszi a fal mellé. Már a hangja kemény és zsarnok. Valljad, hogy szeretsz.
KISPÁL JULA
Remegve húzódik össze.
GÁLFI BENCE
Valljad, mert veled egyszerre fogant a bűnöm. Szeretsz-é?
KISPÁL JULA
Remeg, nem szól.
GÁLFI BENCE
Itt hervasztlak el, mint egy virágot. Szembeszállok a világgal, s mégsem eresztlek, amíg bé nem hódolsz nekem: nekem, az úrnak, te szép szolga! – Valljad, hogy szeretsz!
KISPÁL JULA
Jaj…!
GÁLFI BENCE
Keserű gőggel. Milyen szép rabom van!
KISPÁL JULA
Te vagy a rab: bűnnek rabja. Én árva leány vagyok.
GÁLFI BENCE
Elhervasztlak, te! Szeretsz-é?
KISPÁL JULA
Félek…
GÁLFI BENCE
A korsót a kezébe veszi, s odaül a leány elé a földre. Köntösöd piros, mint a vér! Kínálja a bort. Igyál bort, s vigasztalódj!
KISPÁL JULA
Kezeit arca elé tartja.
GÁLFI BENCE
Igyál, ennek ereje van. Igyál! – meglátod levetkezve a világot.
KISPÁL JULA
Fal felé fordul, és sír.
GÁLFI BENCE
Én meggyógyítlak. Mi bánt, te kesergő szép rab?
KISPÁL JULA
Sírva. A te neved gyilkos. A szívem reszket.
GÁLFI BENCE
Kacag. Hadd lám, hazudsz-é? Fejét erőszakkal a Jula melléhez dugja, s hallgatódzik. Csakugyan reszket. Ez egyszer igazat mondtál, pedig fejérnép vagy. Be szépen reszket… Látod-é, ennek ez való! Merően a szemébe néz. Elhervasztalak – szeretsz-é?
KISPÁL JULA
A köntösét összébb húzza.
GÁLFI BENCE
Nyújtja a korsót. Igyál! Bátor leszel, mint az angyal. Feláll, szájához tartja a korsót. Igyál, s vigasztalódj!
KISPÁL JULA
Kezivel hárítja a korsót.
GÁLFI BENCE
Szúrósan nézi. Hervadás lesz, ha nem iszol. Táltsd ki a szádot! Megitatlak én, ne féjj! Táltsd ki! én mondom: az úr.
KISPÁL JULA
Jaj, szemedben ördögöt látok, menj el, menj el!
GÁLFI BENCE
Kacag. Meg van az már keresztelve – jámborabb, mint én. – Igyál!
KISPÁL JULA
Szívem a torkomban reszket – nem tudok.
GÁLFI BENCE
Akkor elhervasztlak. Fegyverét kézbe veszi. Fegyveremmel lekaszállak.
KISPÁL JULA
Jaj, vidd el, vidd el a fegyvert! Én árva vagyok. Élet, élet!
GÁLFI BENCE
Táltsd ki a szádot! Odadugja a korsót. Válassz: bor vagy fegyver?
KISPÁL JULA
Remeg. Jaj…! Kitátja a száját.
GÁLFI BENCE
Kacagva bort tölt belé. Ős-vi-gasz-ta-lás! Azután leül a földre, fegyverét maga mellett végigfekteti. Most én iszom, a kettőnk életire! Éljünk, virágozzunk! Iszik hosszan.
KISPÁL JULA
Megijed, hogy Bence igen sokat talál inni, a korsót a szájánál megfogja. Ne, ne többet! Megöl a bor…
GÁLFI BENCE
Leereszti a korsót. Szeretsz! Diadalmasan kacag. Látom, hogy szeretsz, mert féjted az egésségemet. – Ó, be szép vagy, s te szeretsz!
KISPÁL JULA
Visszahúzódik a fal mellé.
GÁLFI BENCE
Kitárja karjait. Gyere ide, gyere! Most tudom, hogy szeretsz.
KISPÁL JULA
Félve húzódik össze.
GÁLFI BENCE
Gyere ide, nem hervadunk soha el! Gyere, piros köntösödet öleljem meg, selyem hajadot borítsam arcámra, s higgyem, hogy élek, élek…! Gyere, ó, milyen jó leszek! Árvaságunk bégyógyul, megbékél a vérem is, bűneimtől megtisztulok, s nem vétkezem soha többet, csak szeretni fogok, mint a fészek száján ülő madár. Csak élni és szeretni fogok örökké, mert arra teremtett engemet az Isten, csak a vérem: fut, elönt, leigáz, sorvaszt és uralkodik. Úgy, mint az apámé, ki a földre sokszor kieresztett belőle, mert sok volt, lobogott, s el akarta égetni… Gyere, szelídítsd meg a véremet, gyere, takard rea köntösödet, s szemeden átal vezesd magadba a tüzit… Gyere, milyen jó vagyok én most és leszek örökké… Gyere, jöjj ide, jöjj…!
KISPÁL JULA
Tág szemekkel nézi Bencét, s remeg.
GÁLFI BENCE
Gyere most, jöjj most!
KISPÁL JULA
Félek… jaj! – nem megyek.
GÁLFI BENCE
Felveszi a fegyvert. Elszántan. Nem jössz? Lekaszállak, s elmúlasz, mint egy kicsi pillancs.
KISPÁL JULA
Kezeit arcához szorítja. Istenem, segíts meg!
GÁLFI BENCE
Julának szegezi a fegyvert. Jössz vagy elmúlasz?
KISPÁL JULA
Jaj! Remegve egyet lépik Bence felé.
GÁLFI BENCE
Mosolyogva leteszi a puskát, karjait széjjeltárja. Gyere, tudom, hogy szeretsz. Gyere, igázd le a véremet! Hozzad a köntösödet, a hajadot! Gyere, hogy szeresselek!
KISPÁL JULA
Félénken visszahúzódik megint.
GÁLFI BENCE
Fegyverét nekiszegzi. Vadul. Imádkozzál! Meg fogsz most halni.
KISPÁL JULA
Jaj, jövök… Egészen Bence elé jön.
GÁLFI BENCE
Ereszkedj térdre!
KISPÁL JULA
Térdre ereszkedik.
GÁLFI BENCE
A halott felé elveti a fegyvert: Kitárt karokkal, lobogó vággyal. Itt van az élet: hullj ide!
KISPÁL JULA
Sírva a Bence ölébe hull.
Végigfeküsznek a földön.
Szünet.
GÁLFI BENCE
Most megjavultam, ó, hogy megjavultam! A vérem csendben örvendezik, s szívem jósággal trónol a testem felett, s megjavít minden rossz hajlamot… Elvállottam a bűntől, visszatértem a magam jóságos hazájába, hova örökké vágytam… Jó lettem, mint a gyermek, úgy szeretek, mint a gyermek… Öröm jön reám, ha eszembe jut az Isten… Be jó most az élet betelt szívemnek, be jó, hogy az enyim az én szívem… Ó, be jó megtalálni az álmot, a piros köntöst melegen, élve, a kibomlott hajat illatozva… S be jó megnyugodni, szép kicsi Julám, a te melegednél, s csak örvendezni, hogy reám hull a lehelleted, mint a harmat. Lassan s mindig csendesebben. Milyen jó így alunni: mint kicsi bubájával a gyermek, a gyermek… Úgy alunni, mint a gyermek… feküdni örömben, mint a gyermek… – álmodni az igazat… – örökké az igazat… álmodni, mint… a… gyermek… kicsi… gyermek… Elszenderedik.
Szünet.
KISPÁL JULA
Lassan felemeli a fejét, nézi Bencét. Magának suttog. Elaludt, mint a gyermek… Feláll. A neve gyilkos, pedig a lelke, ó, be jó a lelke… Egy halál rajta szárad, s mégis úgy aluszik, mint a gyermek. Milyen erős, be igazi férfiú – gyermek, ó, ha nem volna az ő neve gyilkos! De az ő neve gyilkos… Félve távolodik tőle, azután a hammas fazakat megkeresi, felveszi. Ez a Csorja nemzetség kincse, ezt megmentem, emlékük áldott legyen! Lopózkodva az ajtóig megy, s amint félve kinyitja, egyszerre szembe özönlik vele a virjadás fénye, s madárdaltól mindenütt zeng az erdő. Megáll, az élet utáni vágy egyszerre elragadja. Földön élet, fákon élet, mindenütt öröm és élet…! És én? árva szomorú vágyammal egyedül, örökké egyedül! Lassan térdre ereszkedik. Dal… illat…: Te adtad, Istenem…, belém a vágyat is Te adtad, Te akartad, hogy éljek, ó, akard megint, úgy-é akarod, hogy éljek? A szívem, most kiált a szívem és éget, ó, reám hull mindenünnét az élet, úgy-é nekem virjadt ez a hajnal?! – élet! szerelem! Élet! Élet! Visszafut Bencéhez, rázza. Gálfi Bence, kelj fel, szeretlek – kelj fel, szeretlek, szeretlek!
GÁLFI BENCE
Ébred, kábult. Jula, Jula…! Szép leánka, te jó leánka…! Jula, szép kicsi Julám…!
KISPÁL JULA
Felveszi a fegyvert.
GÁLFI BENCE
Feláll, kicsit megtántorodik, aztán megáll egyenesen, s nézi Julát.
KISPÁL JULA
A fegyvert a Bence nyakába akasztja.
Egymás szemébe esnek – aztán Bence lassan feléje tárja a karját.
KISPÁL JULA
Mikor a Bence karja megérinti, lobbanó hévvel átöleli a nyakát – a fazék kihull az öléből, darabokra törik, s a hamu elszóródik – csókolja a fejét, az arcát. Szeretlek, szeretlek! Erős vagy: szakassz le! Szeretlek! szeretlek!
GÁLFI BENCE
Ráhajlik. Te vagy a világ… jó lelkemmel úgy szeretlek, mint a gyermek, gyermek, gyermek, ártatlan gyermek…!
KISPÁL JULA
Megragadja a Bence kezét. Gyere, bujdossunk el ketten, az erdőbe, messze, messze, ketten… Gyere, szeretlek, szeretlek! Élet! élet! Futnak kifelé – az ajtóban két csendőr eléjük toppan.
CSENDŐR
Ugyanaz, ki Bencével a bíróságon volt. Ne mozdulj! Fegyverét ráfogja.
GÁLFI BENCE
Te testvér! te engem…!? Te töröd kettőbe az életemet… te: kivel ettem egy kenyeret!?
KISPÁL JULA
Az ajtófába fogódzik, üveges szemekkel nézi őket.
CSENDŐR
Ne mozdulj! Megszöktél. – Add a fegyvered!
GÁLFI BENCE
Egy pillanatig gondolkozik – akkor büszke vére fellobban, fegyverét kiakasztja. Elszántan. Itt a fegyver! Durván adja, szinte veti. Megszöktem. Ezt soha nem bánom. De megöltem a testvéremet: azért sírni tudok, mert nem akartam, szerettem s nem akartam… Csak a vérem, ó, az átkozott, az átkozott vérem!
KISPÁL JULA
Az ajtófára borulva sír.
CSENDŐRÖK
Borzongva nézik a holtat.
GÁLFI BENCE
Felveszi a korsót, felemeli, keserűen kacag – azután a fejét hátradőjti, s úgy iszik sokáig. Ivás után ismét felemeli a korsót, torzul kacag a szája. Te! Ősvigasztalás!! – Vadul a földhöz vágja a korsót.
CSENDŐRÖK
Megrebbennek. Mi volt? mi volt?
GÁLFI BENCE
Bor!
CSENDŐR
Azt kár volt – megittam volna magam is.
GÁLFI BENCE
Az az Ádám bora volt, hé – s az enyim. Vagy mi isszuk, vagy senki! De hogy valamitek legyen: itt van a vérem: a gonosz. S itt van a lelkem: az örökké jó. Vigyetek!!
Csendőrök közrefogják.
CSENDŐR
Kapsz kötelet a nyakadra! Csendőrök Gálfi Bencét elviszik.
KISPÁL JULA
Az ajtó mellé leroskadva Bence után zokog. Elvisznek tőlem…! Ó, hát én mit vétettem az Istennek!? S mégis elvisznek – ó élet! élet!
BOTÁR MÁRTON
Futva jön, még messziről kiált. Mi baj? mi baj? Julához ér. Te: hogy jöttél ide?! Mi baj?
KISPÁL JULA
Int Bence felé. Elvitték… A másik meghalt… Megfogja az apja kezét, a halott felé vezeti. Meghalt… Bence, a fegyverrel… a vére megfutott…
BOTÁR MÁRTON
Elfejéredik. Szent Úristen! Megkerüli a holtat, nekidől a falnak, s megkövülve nézi.
KISPÁL JULA
Odabúvik az apjához, s csendesen sír.
Szünet.
Éppen az ajtó mellett, kívül a három legényke egyezkedik.
GAZSI
Ahogy magyaráz, látszik. Az enyim a farka, a farkát én sütöm meg. Dénkóra mutat. Tiéd a jobbik füle. Gergőre mutat. Tiéd a bal füle. Most szép csendesen levágjuk, ehelyt az erdő széjjin megsütjük, s nem tudja meg soha senki.
DÉNKÓ s GERGŐ
Egyszerre. Úgy lesz, úgy lesz.
GAZSI
Elöl, kinyitott bicskával, az ajtón egyet serényen belépik, s megragadja a vadkan farkát.
DÉNKÓ
E pillanatban észreveszi Botárékat. Gazsit hátulról megérinti. Ügyelj, te! mert eszrevesznek.
A három legényke egy pillanatig Botárékra bámul.
GERGŐ
Itt sír valaki.
GAZSI
A földön fekszik valaki.
DÉNKÓ
Valami baj van.
A három legényke elsomfordál Botárékhoz, nézi őket, aztán szájtátva bámulják a holtat.
DÉNKÓ
Lehajlik a halotthoz, nézi, a könny a szemébe szökik. Csorja Ádám bácsi… meghót… Itt a vére… kifolyt… Leverte a törvény…
Valaki közel az erdőben klárinéton egy bús-szomorú nótát kezd.
GAZSI
A halottra borul, sír. Immár csakugyan ki mondja meg, hogy mi, székelyek, honnét eredtünk…?!
BOTÁR MÁRTON
Senki… senki… Ősvérünk kiszárad… Árva-szép életünket már csak elig bírjuk…
A három legényke sír a halottra borulva.
Valaki bús-szépen fújja a nótát.
Szünet.
EGY HANG
Erős férfihang az erdőből. Fújj egy vigasztalót, testvér! Ne búsujjunk örökké, verje meg a Krisztus!
Valaki keserű-vadul gyors csárdást kezd.
EGY HANG
Ez a, láddeg: ez az ősvigasztalás!
Valaki lelkéből, keserűen fújja a nótát.
HÁROM LEGÉNYKE
Fejét egyszerre felemeli. Felállnak.
DÉNKÓ
Könnyes szemmel. Nem sírunk, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal!
BOTÁR MÁRTON
Összeöleli őket. Éljetek! Éljetek! s küzsgyetek meg a világgal! Ó, hogy segítsen meg az Ősigaz Isten.
GAZSI
Igaz Isten! Igaz Isten!
Így csokorban, könnyes szemmel, vadul csárdásba kezdenek.
BOTÁR MÁRTON
Tánc közben karját Jula felé nyújtja.
KISPÁL JULA
Közéjük áll a csokorba.
E pillanatban, mintha vágták volna, megszűnik a klarinét hangja, s a klarinétos keserűen kiáltja belé az erdőbe: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!”
A csokorbanállók egymásra néznek, aztán mind a Botár Márton mellére bújnak.
Függöny lemegy
A hivatkozás helye
1924-ben, amerikai tartózkodása idején, a kolozsvári Magyar Színház pályázati felhívására írta Tamási első színjátékát, az Ősvigasztalás-t. Menyasszonya, Holitzer Erzsébet közvetítésével, Siculus álnéven küldte meg elbírálásra. A kitűzött első díjat – az Ellenzék című napilap 1924. november 26-i híradása szerint – Pálffyné Gulácsy Irén Napáldozás című drámája kapta. A pályakezdő, fiatal Tamási Áron dicséretben részesült, de nem sorolták a pályázat eredményeként bemutatásra kerülő művek szerzőihez.
Évek múltán már az Ősvigasztalás kéziratát is elveszettnek vélte Tamási. Kései önéletírásában, a Vadrózsa ágá-ban (1966) csak mint ifjúkori, elhamarkodott vállalkozására s elkallódott „komor és darabos vázlatára” emlékezik vissza, amikor első színházi kísérleteiről vall, s az Énekes madár-tól számítja eltökélt, makacs drámaírói pályafutását.
Feltételezhető, hogy a Szűzmáriás királyfi írása idején a darab még birtokában volt. Igazolja ezt, hogy a Rebeka pályafutása című elbeszélés (amely a Pásztortűz 1927. október 21-i számában jelent meg) több ponton egyezik az Ősvigasztalás „Megelőző játék”-ával. A Rebeka pályafutásá-ból idézünk egy részletet, amikor az öregember imádkozik, s Rebeka a virágokat öntözi:
– Beh édes az illatja, mint a nádméz!
A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte keze fejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:
– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.
Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:
– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!
Az Ősvigasztalás előjátékában ez így olvasható:
BOTÁR MÁRTON
Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.
KISPÁL JULA
A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.
BOTÁR MÁRTON
Pipáját kiveszi, készíti pontosan, közben észben tartja, amit Jula mondott. Ti, fejérnépekül, olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok. Pipáját begyújtja, hüvelykujja körmével tetején a dohányt ütögeti mindegyre.
KISPÁL JULA
Egy muskátlicserepet a kezébe vesz, nevelőapja felé fordul, s szagolgatja. Biza, de kend is burjánt pipál. Én termesztettem eldugott melegágyban, s mikor a fináncok jártak, úgy-é, mennyit imádkoztam, hogy rea ne kapjanak?
Lássuk, hogy az Ősvigasztalás-ban, 1924-ben, hogyan játszódik le az a jelenet, amelyben a vihar Csorja Ádám erdei hajlékába űzi a község elöljáróit!
JEGYZŐ
Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!
CSORJA ÁDÁM
Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.
FALUSI BÍRÓ
Üti az ajtót. Csorja Ambrus; eressz bé! Ereszd bé a komádot!
CSORJA ÁDÁM
Csorja Ambrus elköltözött.
FALUSI BÍRÓ
Hát ki van benn?
CSORJA ÁDÁM
Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.
FALUSI BÍRÓ
Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!
CSORJA ÁDÁM
Az ajtóhoz megy. Ki van ott?
FALUSI BÍRÓ
Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.
A Szűzmáriás királyfi-ban Csorja Ambrus helyett Bódi szerepel. S következzék a jelenet esztendőkkel később született epikai változata:
S akkor megdöngette valaki az ajtót.
– Csorja Ambrus, eressz bé!
– Csorja Ambrus elköltözött – mondja Bódi. – Hát ki van benn?
– Itt az öccse, Bódi.
– Hát eressz bé, Bódi! A súj egyen meg, ehelyt a vihar öl meg!
– Ki van ott?
– Tán ma születtél, hogy nem üsmersz? Itt a bíró; s főleg a jegyző úr is!
Tény, hogy csak az író halála után került elő az Ősvigasztalás másolati példánya, amelyből a marosvásárhelyi Igaz Szó 1971. évi júniusi (6.) száma közölt először részletet, Izsák József eligazító magyarázatával. A teljes dráma – Simon István előszavával – 1973-ban, a Tiszatájban jelent meg.
Az első alapos tanulmányt, amely felmérte az Ősvigasztalás színpadi megvalósulását, Radnóti Zsuzsa tette közzé a Színház 1974. évi februári számában. A tanulmány írója, miközben a világ drámairodalmának összefüggéseibe igyekezett beilleszteni a művet, méltatta nemzeti jelentőségét is: „Balladás expresszionizmus: így fogalmazhatjuk meg a mű stílusát. A magyar balladavilág az egyetlen folklorisztikus elem, amely a maga eredeti szépségében fennmaradt, mert irodalmunk magába olvasztotta. Arany János, Balázs Béla, Bartók, Kodály, Tamási, Kallós Zoltán mentették át az utókornak népünknek ezt az ősi drámai kifejezésmódját. Zene, líra, próza általa meg tudott újulni és modern kifejezési eszközöket teremteni. Csak a színház nem olvasztotta magába ezt a hangot.”
Az Ősvigasztalás-t a pécsi színház tagjai játszották először, 1976. március 2-án, Sík Ferenc rendezésében. A színház budapesti vendégjátéka alkalmával is bemutatta az előadást. Az ősbemutató dramaturgiailag módosított a darabon. Az előjátékot, Gálfi Bence és Kispál Jula búcsúját késleltetve, a tárgyalási jelenetet követően, mintegy álomszerűen idézte fel. Szereposztása: Csorja Ádám: Pákozdy János, Csorja Ambrus: Galambos György, Kispál Jula: Vári Éva, Botár Márton: Kovács Dénes, Gálfi Bence: Szegváry Menyhért, Községi jegyző: Kézdy György, Falusi bíró: Faludy László, Dénkó: Pogány György, Gazsi: Bobor György, Gergő: Balázsi Gyula, Ügyész: N. Szabó Sándor, Védő: Szivler József, Bírósági elnök: Koroknay Géza, Törvényszolga: Kutas Béla. Zeneszerző: Gulyás László, koreográfus: Sík Ferenc.
Sziládi János színikritikája szerint a pécsi előadás első része – a dramaturgiai simításokkal, változtatásokkal – „a látvány és a gondolat szép egységét adta élményül” a nézőknek, a második részben azonban elmaradt a „látványteremtés”, s a rendező „a szerzői szövegre bízta magát”, amikor „épp a történés kerül előtérbe”. „Valami sejtelmes, szép látomású misztériumjáték az előadás kerete, amelyben nem annyira a kimondott szó, az elhangzó dialógus hordozza a produkció tartalmi, gondolati súlyait, hanem a játék, az előadás egész koreográfiai jelzésrendszere.” (Magyar Nemzet, 1976. április 7.)
A nagyváradi Állami Színház magyar tagozata más felfogásban, misztériumjátékhoz közelítve, 1982. február 6-án mutatta be. A rendező – a szöveget is átigazító Szabó József – a Szűzmáriás királyfi-ból is átemelt részleteket. Az előadás sikerét méltató Méhes György Nem sírni kell… című cikkében (A Hét, 1982. március 19., 12. sz.) többek között a pontos és szép szövegmondást emelte ki az együttes munkából. „Miske László és Török István s a mögéjük felsorakozó két fiatal, Fábián Enikő és Fekete Károly gyönyörködtető tisztasággal mondják Tamási hallatlan intenzitású szövegét.” Előadásuk székelyföldi sikereiről a színház kitűnő (azóta tragikusan elhunyt) dramaturgja, Bölöni Sándor számolt be a nagyváradi Fáklya 1982. április 16-i számában. S a színház 1983 májusában – magyarországi vendégjátékai során – Debrecenben egy, Budapesten az Egyetemi Színpadon három alkalommal adta elő Tamási darabját.
A győri Kisfaludy Színház színpadán, 1983. szeptember 23-án bemutatott Ősvigasztalás rendezője ugyancsak Szabó József volt, aki sok tekintetben folytatta váradi elképzeléseit. Most is misztérium-teret alakított ki: az alsó részben a dráma cselekménye zajlott, fönn a sziklák között pedig időről időre megelevenedett az élet-halál játék. Itt Szabó Józsefnek nem sikerült sem a színészek alakításaiban, sem az előadás drámaiságában a nagyváradi előadás erejét újrateremteni. Kiss Károly bírálata szerint a szereposztás tévedéseit „semmiféle jószándék nem pótolhatta”. „A Csorja Ádámot alakító Áts Gyula igyekezett leginkább játékával is megközelíteni Tamási világát, hitelessé is tehette volna szerepét, ha jó évtizednyivel fiatalabb hőst formáz… A színészvezetési, szerepértelmezési zavarokat csak növelte, hogy Gombár Judit lötyögős jelmezei sehogy sem illettek Tamási hőseire… Tamási expresszív fogantatású műve valóságfeletti és -túli látásmódot és indulatokat sugall a képzeletnek, s ennek fényében most kellett volna csak igazán szárnyalnia a költeménynek!” (Új Tükör, 1983. október 16.)
Szín: városi szoba – dívány, tükör. A tükör előtt parfüm, púder, kölnivíz, pirosító stb.
EMMA
A tükör előtt áll pongyolában, s körülményesen keni-feni magát, közben. Jazzband… Meghúzza a szemöldökét, nézi magát, majd táncmozdulatokat tesz. „Yes, sir, that’s my baby…”
GÁBOR
A ház előtt. Fát vegyenek!
EMMA
Az ajkát festi, közben. „Csigolyák… lila csigolyák…”
GÁBOR
Még erősebben, pont az ablak alatt. Jó bükkfát vegyenek!
EMMA
Meghallja, megfordul, látszik, hogy eszébe jut valami. Oh, az a piszok Elemér, csak kinyalja magát, hogy ő megyen az irodába, s úgy mellékesen odaveti nekem, hogy „Aztán végy fát, kérlek, valamelyik paraszttól.”
GÁBOR
Fát vegyenek!
EMMA
Bosszúsan. Ezért menjen férjhez az ember… Oh, te jó Isten…! Az ablakon kiszól. Bácsi, jöjjön bé! Visszamegy a tükörhöz, és púderezi magát.
GÁBOR
Ostorral a kezében, belép az ajtón. Jó napot aggyon Isten!
EMMA
Hátrafordul, a négy szem egy pillanatra egymásba hull.
GÁBOR
Miközben nagyon nézi az asszonyt, leveszi a sapkáját, s mozdulatlanul. Kezit csókolom.
EMMA
Összébb húzza a pongyoláját. Maga árulta a fát?
GÁBOR
Elmosolyodva. Én kiáltottam.
EMMA
Feléje lépdel. Hogy adja?
GÁBOR
Előbb talán nézné meg, mert látatlanban csak a török veszen, s a sem fát, hanem feleségöt.
EMMA
Ott sem úgy van immár.
GÁBOR
Jó, jó, én azt mind tudom, de a régi törvénről beszélek.
EMMA
No, mondja, mennyiért adja?
GÁBOR
Mit?
EMMA
Hát a fát! Talán egyebet is árul?
GÁBOR
Bizalmasabban. Én igen osztán, ha egy ilyen asszony kérdi. S megmongyam-é, mit?
EMMA
Libát vagy tojást, nemde?
GÁBOR
Met nem osztán. Hanem egy égi csillagot, mit a minap hoztam le egy éccaka az égről.
EMMA
Mosolyogva. Én fát akarok venni.
GÁBOR
Azt es lehet.
EMMA
No, mondja már, mennyiért adja?
GÁBOR
Kissé incselkedő hangon. Azt a vevő határozza meg s a beszéd.
EMMA
Mutatja. Talán leboruljak nagyságod lába elé?!
GÁBOR
Azt egyet se, kivált söprögetés előtt.
EMMA
Hajja!
GÁBOR
Látom es.
EMMA
Mit lát?
GÁBOR
A vásár kimenetelit.
EMMA
Gábor elébe áll, kissé kihívóan. Nos?! Hát megfogom-é venni én magától a fát?
GÁBOR
Elhúzódik előle a szoba közepe felé. Bajosan.
EMMA
Mennyit adjak?
GÁBOR
Jöjjön s nézze meg, mert ilyen fát nem látott még.
EMMA
Megint közeledik feléje. Gondolom, milyen lehet.
GÁBOR
Mintha gyermeknek mondaná. S azt miről gondolja?
EMMA
Mutatóujját a Gábor mellének szegezi. Azt éppen magáról. Várjon csak, meg is mondom: először is: szép szál fák…
GÁBOR
Az Emma szemébe. Szép…
EMMA
Alig izgatottan. Másodszor is: jó tüze van…
GÁBOR
Kamaszos büszkeséggel. Van, hála Istennek! Ostorát letámasztja a dívány mellé.
EMMA
Nézi nyugtalan.
GÁBOR
Körülügyelgeti a szobát. Hát a tekintetes úr hol van?
EMMA
Elutazott.
GÁBOR
Jó messze-é legalább?
EMMA
Mi köze hozzá?
GÁBOR
Csak azért mondom, hogy ha messze ment volna, több szépet látna.
EMMA
Leül a díványra, lábait kacéran egymásra rakja. Szeretné? Cigarettát vesz magának, rágyújt.
GÁBOR
Ha maga szeretné, én nem bánnám.
EMMA
Megkínálja Gábort is cigarettával. Szokott?
GÁBOR
Huncutul. Így meg tudnám szokni. Kérnék tüzet is melléje.
EMMA
Ültéből tartja a cigarettát.
GÁBOR
Odahajol, s miközben rágyújt, a díványra lopja magát. Az első füst után. Fájin cigaretta! Viráglapi es vagyon közötte ejszen.
EMMA
Kacag. Amit maga érez, az másféle illat.
GÁBOR
Ha másféle es, de jóféle.
EMMA
Öntelten. Ha kitalálja, hogy honnan ered, akkor megkínálom magát egy pohár borral.
GÁBOR
Szagolni kezd, s ahogy az Emma hajához ér. Innét a hajából! Hijj, mingyárt énekelni kezdek, mint a madár a virágos fán.
EMMA
Tovább húzódik, nyugtalanul. Ne jöjjön olyan közel. Nem bírom.
GÁBOR
Fekete mákszem rózsaszálakból van a haja, úgy-é?
EMMA
Huncutul int. Csend! Valaki jöhet!
GÁBOR
A tisztességes ember nem fél. Elevenebben. No, hol a bor?
EMMA
Igaz, maga nyert. Feláll, és ringatva magát, kimegy.
GÁBOR
Véle együtt feláll, nézi őt, s ahogy kiment. Barátom, micsoda falás lenne…!
EMMA
Az ajtón bejövet. Tetszik nekem ez a hecc.
GÁBOR
Halkan. Szolgáló nincs?
EMMA
Minek?
GÁBOR
A levegő rontására.
EMMA
Azt hittem már, hogy házasodni akar. Két pohárba bort csorogtat.
GÁBOR
Én nem osztán, amíg van erdő, s amíg van jó bükkfa, s azt a bükkfát árulni lehet.
EMMA
Poharat emel. Proszit!
GÁBOR
Szintén felemeli, aggodalmasan. Hát a hol van?
EMMA
Mi?
GÁBOR
Hát az a prászit!
EMMA
Kacag. Az nem egy falu… jaj, beh jó… Kacag. hanem azt jelenti, hogy egészségére kívánom ezt a poharat.
GÁBOR
No, hallj oda, azt hittem, hogy valami jó bortermő helység. Koccint. Az ilyen bort örökké innya kéne.
EMMA
Leül az asztal mellé. Magát hogy hívják?
GÁBOR
Engemet úgy, hogy jöjjön bé, bácsi! Szintén leül.
EMMA
Babrálva fésülgetni kezdi magát. Maga vicces ember. Hogy hívják csakugyan?
GÁBOR
Bizalmasabban. Engemet Gábornak, mint az arkangyalt. No, jólesik-é?
EMMA
Érdekes, az én nevem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé.
GÁBOR
Kitaláljam-é?
EMMA
Lássuk!
GÁBOR
Egyet röhint. Gati!
EMMA
Jó pofa! De nem úgy hívnak. Nem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé, hanem e betűvel… E… m… m… a.
GÁBOR
Emmá beszéd.
EMMA
Újból tölt Gábornak. No, még egyet.
GÁBOR
Veszi az üveget és nézi. E ma megivódik.
EMMA
Proszit.
GÁBOR
Prózint! Ivás után. Jól fütt…
EMMA
Eszébe jut hirtelen. Igaz, beszéljünk a fáról. Mit kér érte?
GÁBOR
Haggya a sújba, hadd száradjon odaki. Soha nem volt jó elsietni a vásárt.
EMMA
De hazajő az uram.
GÁBOR
Itt ő es elfér.
EMMA
Ötletesen. Mondja, izé Gábor, maga mit csinálna, ha csakugyan hazajönne hirtelen az uram, s magát itt kapná, ahogy javába iszik?
GÁBOR
Hiszen, ha jovában innám, magától jőve, hogy mit mongyak, de mivel nem iszom jovában, hát azt mondanám, hogy oh beh jó, hogy jő, mert a nagyságos asszonnyal bajos erősen egyességre vergődni.
EMMA
Feláll, mentiben arcul érinti Gábort. Jópofa, feltalálná magát.
GÁBOR
Fel én még magasabb helyen is.
EMMA
A tükör előtt nézegeti magát. Mondja, van magának felesége?
GÁBOR
Nekem?
EMMA
Magának.
GÁBOR
Feleségem?
EMMA
Felesége.
GÁBOR
Hát… nemigen.
EMMA
Ügyesen kitért.
GÁBOR
Biza, sok leán elől kitértem, amikor arról lett volna szó. Feláll, mentiben a tükör felé. Én még ártatlan vagyok.
EMMA
Megfordul. Mi?!
GÁBOR
Ártatlan.
EMMA
Nekem mondja?! Még a szeme sem jól áll.
GÁBOR
Azért nem áll jól, mert még nem volt fehérnép, aki jóra állítsa.
EMMA
S magának csakugyan nem volt még kedvese? Mondja, Gábor?!
GÁBOR
Nekem volt már kedves madaram, lovam s még miegymás, de fehérnép kedvesem nem vala.
EMMA
Visszafordul a tükör felé, s púderezi magát. Oh, dehogynem!
GÁBOR
Hát bizonyítsa reám valamivel, ha azt állítja.
EMMA
Hát maga bizonyítsa, hogy nem volt.
GÁBOR
Hát nem elég a megvallás?
EMMA
Visszafordul. Nem!
GÁBOR
Hát várjon csak. Mit es lehetne csinálni… No, teszem azt, hogy vessen próbára.
EMMA
Hogy gondolja?
GÁBOR
Hát teszem azt, hogy odaadom magamot, vaj másképpen nem bánom, akármit csináljon velem, s bélása hamar, hogy nem tudom, mi a szerelöm, mert nincs bennem sem kévánság, sem gerjedelem.
EMMA
Mennyi butaságot beszél. Kölnivizet vesz, s hirtelen Gáborra önt belőle.
GÁBOR
E mi?
EMMA
Kacéran. Kölnivíz, kedves.
GÁBOR
Jó volna ilyenben megferedni.
EMMA
Nincs rossz gusztusa. Hirtelen púderezni kezdi a Gábor arcát.
GÁBOR
Mit csinál?
EMMA
Csend! Nem azt mondta, hogy reám bízza magát?
GÁBOR
No jó, hajlandó vagyok mártíromságot szenvedni.
EMMA
Miközben szépítgeti Gábort, nagyon odabúvik.
GÁBOR
Amikor Emma javában ingerkedik, hirtelen hátrább lép, kacagni kezd, s így az asztalhoz megy, tölt magának. No, adjon Isten kedvet máskorra is, mert bézárják a bótot, s nekem valami selyemruhát kell venni az asszonnak az innapokra. Iszik. Mennyi a számja ennek a háznak?
EMMA
Csak néz, nem szól.
GÁBOR
Felveszi az ostort, egyet csattant. Jól megjátszottuk ezt a kis szabad időt.
EMMA
Hidegen. Rakja le a fát, s kifizetem.
GÁBOR
Kacag. Nincs nekem eladni való fám.
EMMA
Elképedve. Hát azért hívtam be.
GÁBOR
Csakhogy én már eladtam a fát egy más asszonynak, ezelőtt két órával.
EMMA
Akkor minek van maga itt?
GÁBOR
Csak ki akartam próbálni, hogy maga többet adott volna-é érte. Kalapját felteszi. Holnap, ha ráérek, csinálhatunk vásárt. Szerencsés jó napot kívánok. El.
EMMA
Áll helyben, és néz maga elé.
GÁBOR
A ház előtt. Fát vegyenek!
EMMA
Az asztalhoz megy, tölt, egyben kiissza, s utálattal. Paraszt…
Függöny
A hivatkozás helye
A Székely fás a húszas évek végén keletkezett. Az Ellenzék 1929. február 11-i számában jelent meg. A lábjegyzetként rögzített híradás szerint február 6-án, a Mária Valéria estélyen Mo’sa Mélanie és Tamási Áron előadásában látta először a közönség a páros jelenetet.
A hódmezővásárhelyi Városi Színházban Csokonai Vitéz Mihály Karnyóné-jával egy estén, Hetés György rendezésében vitték színre 1946. május 16-án. Összesen négyszer játszották.
A marosvásárhelyi színház is ebben az évben, június 27-én, Kós Károly Budai Nagy Antal című drámájából vett részletekkel együtt adta elő.
Alkalmanként fővárosi és vidéki színpadokon, valamint a Magyar Rádió különféle műsoraiban hangzott el.
Szín: a Csutora leégett háza: üszkös, szeges gerendák keresztül-kasul; egészen és félig elégett bútorok és ruhadarabok; egyik oldalon derékmagasságig fekete házfal; a háttérben is leégett házak romjai, meredező falak és kémények és fekete fák, csak a templom áll jó messze épen.
Csutora, a lánya és három árva unokája „itthon” vannak a „házban”; a legényke (tizenkét éves) egy buksi kutyakölyket tart durva spárgán, a nagyobbik leányka macskát az ölében, a kisebbik beszélgetés közben folytonosan mászkál a házhelyen, és olyan lesz, mint egy kicsi koromseprő.
TRÉZSI
A csendes tébolyodottak arcával egy palacsintasütőt tart és mozgat egy vaskályha felett, amely a romok között négy lábával az égnek mered és folytonosan énekelgeti. „Ékes virágszál, kit Szent Anna szült…”
CSUTORA
Ül egy szeges gerendán, és üres pipáját szemléli. Te ott micsinálsz, Terézsi?
TRÉZSI
Palacsintát sütök, lelkem édesapám.
CSUTORA
Azt kinek?
TRÉZSI
Vendégeknek. Most jőnek Amerikából. Mingyárt itt lesznek. Közben mindig énekel.
LEGÉNYKE
Mutogat arrafelé. Tűz sincs, s né, a füttő is hogy áll, nagyapó! Hisze így nem lehet palacsintát sütni!
LEÁNYKA
Odaszalad az anyjához. Kerüljön alól, édesanyám, mert nem a lábánál kell sütni, hanem a tetejin! Mutatja.
TRÉZSI
Te ki gyermeke vagy, lelkem?
CSUTORA
Jere vissza ide, né! Mit szóltok a nagyok dolgába! Leányka visszajő.
LEGÉNYKE
A nagyapjához bújva. Édes nagyapó, úgyé édesanyám félig megbolondult?
CSUTORA
A térde közé veszi a leánykát. A nem.
LEGÉNYKE
Igende máccor nem így sütte a palacsintát!
CSUTORA
Így olcsóbb.
LEÁNYKA
Kijön a nagyapja térde közül, és a macskát lovagoltatja a kutyán. Cú-ú-ú, né!
A kisebbik leányka odajön maszatosan, és bé akarja kenni a másik kettőt; Trézsi énekelget; közben Birtalan és Takó jönnek.
BIRTALAN
Negyvenéves, kövér-piros, sebes beszédű, bizakodó – már messziről. Ne búsuljon, Mihály bá! Jó hír van!
CSUTORA
Oda se néz. Hol?
BIRTALAN
Itt a számban.
CSUTORA
Az akkor bajosan lehet jó.
BIRTALAN
Há métt? Közreveszik Csutorát, s leülnek.
CSUTORA
Mert ha jó volna, eddig lenyelted volna.
TAKÓ
Negyvenéves, szigorú, istenes. Adjunk hálát a jó Istennek, hogy csakugyan letekintett reánk, szegén kárvallottakra.
BIRTALAN
Vaj tekintett le, vaj nem, de én az urakot láttam. Hárman vadnak. Az előbb érkezének meg egy szép óutóval, hogy segélyben részesítsék a leégetteket. Trézsi felé néz. Hát Trézsi micsinál ott?
CSUTORA
Süti nekik a palacsintát.
Harangoznak.
LEGÉNYKE
Vajon ki húzza, édes nagyapó?
CSUTORA
Aki reáér.
LEGÉNYKE
Igende a harangozó is beléveszött a tűzbe!
BIRTALAN
Azt az uraknak húzzák, hogy a segéllyel megjöttek.
LEGÉNYKE
Azok jöttek Amerikából?
CSUTORA
Azok, s mind nagyok. Eredj, s mondd édesanyádnak!
LEGÉNYKE
Odafut, a kutyát örökké húzza. Édesanyám, az ámérikai vendégek megérkeztek!
TRÉZSI
Örvendve. Eredj, s mosdjál meg hamar! Mind a hárman mosdjatok meg!
CSUTORA
Odamegy Trézsihez. Ebben a szent percben mosdának meg, Trézsi! Nézd meg azt a küssebbiket is, né! Úgy fémlik, mint a vacsoracsillag! Vedd a gyermekeket, s menjetek hamar az urak elejibe! Elveszi a palacsintasütőt. Eredj hamar, mert nem látják meg a házunkon a keresztet, s osztán elbódorognak valamerre! Ott lesznek a templom előtt valahol. No, szökjetek! Én addig sütöm ezt a palacsintát.
TRÉZSI
A három gyermekkel indul. Ügyeljen, édesapám lelkem, nehogy odaégjen! El.
CSUTORA
Ezt immár csak az Isten tudja tovább sütni… A palacsintasütőt nyelével a kályha hasába felüti, aztán jön vissza.
TAKÓ
Ne vétkezzék, Mihály bá! Úgy láccik, hogy még nem látott elég bajt.
CSUTORA
Visszaül a gerendára. Istent sokkal kevesebbet láttam. A pipát mutatja nekik. Egy kicsi dohányotok nincs-é?
BIRTALAN
Az ember ne pipáljon örökké.
CSUTORA
Hát mit csináljon?
TAKÓ
Legyen istenfélő!
CSUTORA
S hát a mire jó?
TAKÓ
Körülmutat. Nézze meg, hogy mire jó! Most megláthatja! Mert itt most nem volna egy fekete omladék az egész falu, ha istenfélő volna az emberiség!
BIRTALAN
Csúfolódva Takóhoz. Úgy láccik, neked is jőnek a vendégek Ámérikából. Miféle ember az, aki mind csak a semmit fújja, amikor itt van a segély. Pénzt adnak s fát adnak, s gabonát, s gúnyafélét adnak! Aszerint, hogy ki milyen, s mennyi kárt vallott.
CSUTORA
S azt a sokat ki adja?
BIRTALAN
Azt egyrészt a kormány s a nagy magyar párt s a városok, másrészt mindenféle társaságok. Elig telik el egy kicsi idő, s úgy felépül az egész falu, mintha tűz nem is lett volna!
CSUTORA
S azt ki mondta?
BIRTALAN
Ezek a nagy urak, mondják, akik idejöttek.
CSUTORA
Vajon bízzam-é?
BIRTALAN
Hogy a varazsgyékbe ne bíznék, Mihály bá!
TAKÓ
De csak az Istenben!
BIRTALAN
Takóhoz. Neked senki sem mondta vót, hogy pap légy?
CSUTORA
A felesége eleget mondta.
PAP
Civilben, nagy karimájú szalmakalapban sietve jön. Jöjjenek gyorsan a gyülekezetbe! Birtalan és Takó felállnak, Csutora ülve marad.
TAKÓ
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
PAP
Néhány lépésre tőlük megáll, és inti. Jöjjenek egy-kettő a gyülekezetbe!
BIRTALAN
Tám most osztják, pébános úr?
PAP
Mit?
BIRTALAN
A segélyt.
PAP
Azt még nem.
BIRTALAN
Hát?
PAP
Lélekemelő beszédeket mondanak. Itt van egy hírneves magyar képviselőnk, egy író és egy tudós. Mind beszélni fognak a népnek! Jőjjenek hamar, mert ha nem lesznek elegen, aztán kevesebb segélyt adnak!
BIRTALAN
Akkor mennyünk sebessen! Csutorához. Jöjjön, Mihály bá! Szökjék fel, no!
CSUTORA
Nem szökhetném.
PAP
Mért nem jön, Mihály bácsi?
CSUTORA
Őrözöm ezt a házat, nehogy felgyújtsa valaki.
PAP
Odamegy, és a vállára teszi a kezét. Ne búsuljon, kedves jó Mihály bácsi! Az Isten csak a jó embereket teszi próbára, de ugyancsak ő az, aki ismét megsegíti.
CSUTORA
Ő meg! Most is úgy hajigálja le a pénzt, hogy elig győzzük ehelyt négyen szedni.
PAP
Elveszi a kezét, és csodálkozva. Maga mióta beszél így, Csutora bácsi?
CSUTORA
Amióta kérdözik.
TAKÓ
Nyüszköl a pap előtt. Haggya magára, plébános úr, istállom, mert rusnyát talál az Istenre mondani! Az ilyen embernek jobb egyedül lémitálni, mert a Szentlélek úgy hamarább reaszáll.
CSUTORA
Annak is van annyi esze, hogy módosabb helyre szálljon.
TAKÓ
Megijedve. Úgyé mondtam, plébános úr! Az Isten megfizeti, ne tessék hergelni, mert mind elkárhozunk ehelyt!
BIRTALAN
Igende a plébános úrnak az a foglalkozása!
PAP
Szent haraggal. Nézze, Csutora úr, ha még egyszer effélét mer mondani, akkor igen furcsa leszek!
CSUTORA
Nyugalommal. Hát a hogy menyen?
BIRTALAN
Kedélyre akarja csalni őket. Úgy, hogy kifordítja a kalapját.
CSUTORA
Én a szemivel is megelégedném.
PAP
Nem tudja, hova legyen el a felháborodástól.
TAKÓ
Kétségbeesve. Édes jó Istenem, ne hallgass ide! Birtalanhoz. Édes komám, neked legalább legyen több eszed! A paphoz, megfogván a karját. A jó Istenre kérem, jöjjön, plébános úr! Jöjjön el erről a helyről, mert mind itt fogunk elsüllyedni!
PAP
Elhárítja Takót. Ez már sok! Ezt már nem tűrhetem! Kénytelen vagyok jelentést tenni a püspök úrnak, hogy vonja meg magától az egyház áldásait! Érti, Csutora úr?!
CSUTORA
Szelíden mutatja a pipát. Van egy kicsi dohánya?
PAP
Egyszerre megenyhülve. Mért nem mondta előbb, hogy mi baja van?
TAKÓ
Boldogan. Istenem, Te megadod örökké a békességet alkalmas üdőben!
BIRTALAN
Kacag. No, mehetünk a gyülekezetbe.
PAP
Elveszi Csutorától a pipát, és nézi. Hol vette, Mihály bácsi?
CSUTORA
A pudli mellett.
PAP
Egészen kedves kis pipa.
CSUTORA
A szó nem dohán. Istállom, ide azt a pipát! Visszaveszi.
TAKÓ
Jobb is, ha nem pipál örökké, Mihály bá! Ha dohán s gyufa nem volna, akkor a maga háza sem volna most leégve.
CSUTORA
Felemeli a mutatóujját. Ha szamár nem volna, most téses ilyen egyedül állanál, né!
Pap, Birtalan kacagnak.
BIRTALAN
Eccer valami nagyobbacska úrnak is ilyen formán felelt volt meg Mihály bá. Szilvát vittünk a városba, s ahogy –
SUSZTER
Lobogva jön, és kiált. Itt vannak a kápitálisták! S itt vannak a nagy szájhősök!
PAP
Barátságtalanul feléje fordul. Csendesebben, Fejér úr!
SUSZTER
Megtorpan a paptól, vissza akar fordulni.
PAP
Barátságosabban. Tessék csak idejönni! Nem fogom uraságodat megenni.
SUSZTER
Jön, megáll a pap előtt, hivatalosan. Elveimet fenntartom.
PAP
Mosolyogva. Ha jók, tessék fenntartani.
SUSZTER
Legyen ön nyugodt: azok nagyon jók. Nem is lehetnek rosszak, mihelyt az ön elveitől különböznek.
PAP
Például miben különböznek?
SUSZTER
Mindenben, kérem. Direkt mindenben. Én egy felvilágosodott ember vagyok, szabadgondolkozású, szóval a mai kor tipikus képviselője. Míg ön, már foglalkozásánál fogva is, hogy is mondjam… egy utópia.
BIRTALAN
Beszéljen magyarul, Fejér úr, hogy mi is tanuljunk valamit.
SUSZTER
Vannak tudományos meghatározások, kérem. Azokat, sajnos, kénytelen vagyok eredetiben dokumentálni.
PAP
Nézze, Fejér úr, én hajlandó vagyok magát meggyőzni mindarról, amiben ellenkező véleményen van énvelem.
TAKÓ
Inkább mennyünk, pelébános úr, mert elszalasztjuk a híres embereket.
PAP
Takóhoz. Csak egy pár percre! Suszterhez. Például miben látja maga a legélesebb különbséget a kettőnk világnézete között?
SUSZTER
Példának okáért fundamentális különbség az, hogy ön valószínűleg, már foglalkozásánál fogva is, hiszi az Istent, én pedig nem hiszem.
Takó félelmében megkucorodik, Birtalan sunnyog.
CSUTORA
Felnéz. Né, mit mondott? S nem lett semmi baja!
PAP
Fölényesen. Tudja mit, Fejér úr: menjen szépen elmeorvoshoz!
SUSZTER
Kérem, bizonyítsa be!
PAP
Mit?
SUSZTER
Hogy van Isten.
CSUTORA
Nehogy bébizonyítsa, pelébános úr!
TAKÓ
Megragadja a papnak a karját. Jöjjön innét, pelébános úr! Jöjjön, az Isten megfizeti! Jöjjön, amíg reánk szakad az ég!
PAP
Isteni szelídséggel. Szánjátok ezt a szegény, elveszett embert!…
Birtalannal és Takóval el.
SUSZTER
Leül Csutora mellé. Maga mit szól ehhez, Csutora bácsi?
CSUTORA
Én azt, hogy ne tőtse ilyenekkel az üdőt.
SUSZTER
De mégis! Nagyon kíváncsi vagyok, mert tudom, hogy magát még nem tudták megfertőzni sem a papok, sem a kápitálisták.
CSUTORA
Van egy kicsi dohánnya?
SUSZTER
Kotorja a zsebeit. Igazán sajnálom, de nincs.
CSUTORA
No, akkor maga is egy hiten van a pappal.
SUSZTER
Felugrik. De én kerítek magának, Csutora bácsi. Csak mondja meg a véleményét.
CSUTORA
Hát ha kerít, akkor megmondom. Hallgasson ide: maga cepőt csinál, s a pelébános úr hiszi az Istent.
SUSZTER
Kacag. Helyes!
CSUTORA
No, mennyen s kerítsen! Osztán mondok egyebet is.
SUSZTER
Tessék is megvárni. Indul.
ÜGYNÖK
Nagyorrú, veres, fiatal – éppen szembejön a suszterrel, megállítja, és bájosan. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Kössünk egy kis üzletet, uram. Itt az alkalom, kézhez jöttem.
SUSZTER
Miféle üzletet akar velem kötni?
ÜGYNÖK
Épület-, üzlet-, termény-, életbiztosítás.
SUSZTER
Egyik sincs. Gyorsan el.
ÜGYNÖK
Jön, Csutora előtt megáll, és meghajtja magát. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Ön birtokos, ugyebár?
CSUTORA
Nem látja, hogy ülök!?
ÜGYNÖK
Látom, kérem, de a foglalkozása után voltam bátor érdeklődni. Birtokos, ugyebár?
CSUTORA
Az úr mért nem jár másodmagával?
ÜGYNÖK
Miért, kérem?
CSUTORA
Maga kérdezgetne, s másik örökké felelne.
ÜGYNÖK
Nevet. Ön tréfára veszi, úgy látszik, a dolgot, pedig én nagyon komoly ügyben szeretnék Önnel beszélni. Méltóztassék elhinni nekem, hogy az az intézet, amelynek én vagyok a képviselője, egyike a legnagyobb magyar intézeteknek.
CSUTORA
Hát az úr képviselő?
ÜGYNÖK
Az vagyok, kérem.
CSUTORA
Aki segélyt hozott nekünk?
ÜGYNÖK
Úgy van, kérem. Segítő szándékkal jöttem.
CSUTORA
Hát osztán mért nem kezdte mingyárt ezen a felin! Mutatja maga mellett a helyet. Üljön le ide, né! Legalább fedél alatt lesz, s az eső nem veri meg.
ÜGYNÖK
Nézegeti a gerendát, majd a nadrágját, aztán zsebkendőt terít a gerendára, és leül, az aktatáskájából füzetet szed elé.
CSUTORA
Lám, keresse ki a nevemet!
ÜGYNÖK
Még ezután fogjuk az Ön nevét beírni. Kikészíti a füzetet. Hogy hívják?
CSUTORA
Csutora Mihály.
ÜGYNÖK
Írja. Foglalkozása?
CSUTORA
Kárvalló.
ÜGYNÖK
Hízelegve. Önnek nagyszerű humora van. Birtokai is vannak, ugyebár?
CSUTORA
Úgy csúfolják.
ÜGYNÖK
Hány hold?
CSUTORA
Lehetne több is bátran.
ÜGYNÖK
De mennyit írjak be?
CSUTORA
Én nem poroncsolhatok az úrnak.
ÜGYNÖK
Ezt a rubrikát majd a végén fogjuk kitölteni. Hány éves tetszik lenni?
CSUTORA
Tizennyóc.
ÜGYNÖK
Mennyi?
CSUTORA
Tizennyóc.
ÜGYNÖK
Hát az hogy lehet?
CSUTORA
Az úgy, hogy nekem ennyi teccik.
ÜGYNÖK
Nevet. Háza van?
CSUTORA
Még maga kérdi! Hisz benne ül! Nem látja, mekkora ablakai vadnak?
ÜGYNÖK
Ez volt az öné? Fogadja részvétemet.
CSUTORA
Kezet nyújt az ügynöknek. Az Isten magának fizesse meg, ha részt vesz. Meglátja, hogy ketten milyen hamar felépítjük.
ÜGYNÖK
Remélem, lesz a jövőben annyi óvatosság önben, hogy biztosítani fogja. Tetszik látni, most is, ha biztosítva lett volna, egy csomó pénzt fizetnénk ki önnek.
CSUTORA
Hát én írtam vót egy levelet.
ÜGYNÖK
Kinek?
CSUTORA
A vejemnek.
ÜGYNÖK
Hát ő is ott van, ahol én?!
CSUTORA
Egy emelettel alább.
ÜGYNÖK
Az életbiztosításnál?
CSUTORA
Ott, látja-é! Éppen ott!
ÜGYNÖK
S milyen beosztása van?
CSUTORA
Elég szigorú. Két méter hosszú, s egy félméter szélyes. Örökké setétben van, s fekszik.
ÜGYNÖK
Hát az hogy a csodába lehetséges?
CSUTORA
Az úgy, hogy meghót.
ÜGYNÖK
Nevet. Igazán élvezet önnel tárgyalni, kérem! Kössünk egy jégkárbiztosítást.
CSUTORA
Nem jég vót, hanem tűz.
ÜGYNÖK
A tüzet már lekéstük, de a jeget még megelőzhetjük.
CSUTORA
Tőlem megelőzhetjük, de előbb mondja meg lám, hogy mennyi segélyt írt oda bé. Abba a füzetfélébe.
ÜGYNÖK
Miféle segélyt?
CSUTORA
Segélyt az égetteknek. Hisze az előbb mondá, hogy maga az a képviselő.
ÜGYNÖK
Miféle képviselő?
CSUTORA
Hát, aki segélyt hozott az égetteknek!
ÜGYNÖK
Feláll. Maga meg van őrülve, bácsi! Nézi kormos zsebkendőjét, és mérgesen elteszi. Hát mit gondol maga! Egy jótékony marha vagyok én? Becsületes tisztviselő vagyok! S tegye máskor a nagyapját bolonddá, s ne engem! Érti?!
ÖRMÉNY
Az utolsó mondatoknál megérkezik, nézi egy ideig az ügynököt, majd. Maga mit kiabál itt?
ÜGYNÖK
Magához ki szólt?
ÖRMÉNY
Jobb lesz, ha elkotródik a fenébe, s nem csalja még azt is, aki tönkrement!
ÜGYNÖK
Csúfolódva. Magát minek híjják? Bagdánnak, úgyé? Neki, neki…
ÖRMÉNY
Hátat fordít az ügynöknek, s kapar, mint a kutya. Nye, nye!
ÜGYNÖK
Undorral el.
ÖRMÉNY
Csutora mellé leül.
CSUTORA
Van egy kis dohánnya, Zokoriás úr?
ÖRMÉNY
Biza nincs, Csutora bácsi. Nem vagyok dohányos, amióta ilyen borzasztó gazdasági viszonyok vannak.
CSUTORA
Hát azt a fürge susztert nem látá-é valahol?
ÖRMÉNY
Éppen most vitték el a csendőrök.
CSUTORA
Hát azt métt?
ÖRMÉNY
Valaki elfogatta, mert istentelen bolseviki.
CSUTORA
Bár engemet is elfogatna valaki!
ÖRMÉNY
Maga mit beszél, Csutora bácsi! Hiszen azok a csendőrök rettenetesen megverik az embert!
CSUTORA
Hát osztán! Az Isten nem veri-é jobban meg az embert, mint a csendőrök?
ÖRMÉNY
Ugyanbiza nem szégyelli magát, Csutora bácsi! Hogy így elcsügged! Mire fog így menni?
CSUTORA
Adósságra.
ÖRMÉNY
Nem szabad így beszélni, Csutora bácsi! Abban semmi haszon nincs. Sőt ellenkezőleg, az Isten még jobban megveri.
CSUTORA
Vízzel?
ÖRMÉNY
Hogy vízzel?
CSUTORA
Úgy, hogy tűzzel immár megvert, s ha ellenkezőleg is meg akar verni, akkor csak vízzel verhet meg vaj szalonnával.
ÖRMÉNY
Kacag. Magával akár egy egész napot is eltöltenék, Csutora bácsi.
CSUTORA
Azt könnyen elhiszem.
ÖRMÉNY
Ejh, be büszke! Hát mért hiszi el olyan könnyen?
CSUTORA
Azért, mert maga sokkal rusnyább dolgokkal is tőt üdőt, s mégpedig nem egy napot, hanem egy egész életet.
ÖRMÉNY
Például mivel?
CSUTORA
Rajta ül.
ÖRMÉNY
Kacagva megöleli. Magát mutogatni kéne, Csutora bácsi! … Pénzért kéne mutogatni! …
FAÜGYNÖK
Kofferrel jön.
CSUTORA
Észreveszi. Lám, kezdje el!
ÖRMÉNY
Mit?
CSUTORA
A mutogatást.
ÖRMÉNY
Észreveszi a faügynököt, felugrik, és elejébe áll. Halt! Nem szabad ehhez az emberhez közelíteni, csak jeggyel.
FAÜGYNÖK
Mért? Csutora felé kandikál, de az örmény folyton elejébe áll.
ÖRMÉNY
Azért, mert minden szava szenzáció.
FAÜGYNÖK
S miket beszél?
ÖRMÉNY
Megmondja a múltat s a jövendőt. Megmondja, hogy mit csináljon, hogy jó legyen. Megmondja, hogy az embert micsoda csúnya dolgok kísérik egy életen keresztül. Mindent megmond.
FAÜGYNÖK
S mennyiért lehet beszélni vele?
ÖRMÉNY
Húsz lej.
FAÜGYNÖK
Kifizeti az örménynek a húsz lejt.
ÖRMÉNY
Karon fogja, és odaállítja Csutora elé. Most tessék kérdezni bármit.
FAÜGYNÖK
Mi van ebben a kofferben?
CSUTORA
Amit belétett.
FAÜGYNÖK
Magok csalók! Fel fogom jelenteni!
CSUTORA
Ha nem szökdösik olyan erősen, akkor megmondom, hogy mi van a kufferben.
FAÜGYNÖK
Tessék megmondani! Rögtön!
CSUTORA
Fadarabok vadnak.
FAÜGYNÖK
Elámulva. Kérem, ezt eltalálta! Kinyitja a koffert, és fadarabokat szed ki, melyeket mintának hordoz.
ÖRMÉNY
Boldogan. No, most beszéljen!
FAÜGYNÖK
Tessék még mondani valamit a jövőmre vonatkozólag!
CSUTORA
Ha sokat iszik, négylábon fog járni; amikor meghal, többet nem él, s a fát a hóta után is magával viszi.
FAÜGYNÖK
Ezek olcsó szellemeskedések, kérem!
ÖRMÉNY
Hát mit akar húsz lejért? Fizessen többet, s akkor jobbakat mond.
FAÜGYNÖK
Igen, mert bolond vagyok! Menjenek a fenébe! Pakolni kezdi vissza a koffert, majd hirtelen megáll. Önök idevalók?
ÖRMÉNY
Ez a jövendőmondó ember ide, s én a szomszéd faluba.
FAÜGYNÖK
Csutorához. Szintén tűzkárosult?
CSUTORA
Az úr is képviselő?
FAÜGYNÖK
Igen. Az Épületfa Részvénytársaság képviselője vagyok. Abszolút jó és olcsó anyagot szolgálunk. Rakja ki a fadarabokat. Tessék megnézi ezt a minőséget!
CSUTORA
Jól ég?
FAÜGYNÖK
Ez nem ég, kérem. Preparálva van.
CSUTORA
Akkor írjon fel egy házra valót.
FAÜGYNÖK
Szabad a becses nevét?
CSUTORA
Csutora Mihály.
FAÜGYNÖK
Írja. Mennyi előleget tetszik fizetni?
CSUTORA
Hát azt ugyanbiza mire?
FAÜGYNÖK
Az épületfára, amit meg tetszett rendelni.
CSUTORA
Az urat mikor eresztették ki a bolondokházából? Az Isten se látott ilyent! Idejő, hogy segélyt hozott, s hát mingyárt pénzt kér!
FAÜGYNÖK
Ki hozott segélyt?
CSUTORA
Az úr.
FAÜGYNÖK
Mérgesen összepakol. Menjen a fenébe azokkal a ravasz fogásokkal! Hát mit gondol maga! Azt hiszi, hogy mi is lopjuk a fát, mint a falusiak? Gyorsan el.
CSUTORA
Örményhez. Maga mivel sérté meg ezt az urat?
ÖRMÉNY
Hát én egy szót se szóltam!
CSUTORA
Azétt haragudt meg.
ÖRMÉNY
Törődöm is én véle! Már úgyis mind rajtunk ült, pedig nagyon sietek. Megint leül. Hát nézze, Csutora bácsi: magának most kölcsönre lesz szüksége, hogy felépíthesse a házát. Tudja, hogy én mindig jó szándékkal voltam maga iránt. Most is azt mondom, hogy ne menjen a bankba kölcsönért, mert ott lenyúzzák magáról a bőrt. Egyáltalán ne menjen sehová, mert én arra a földjére, amelyik a malmom mellett van, adok magának tízezer lejt. S aztán ha nem akar fizetni, én a földdel is megelégszem.
CSUTORA
Csaljon meg mást.
ÖRMÉNY
De én nem akarom megcsalni magát, ember!
CSUTORA
Nem, mert én nem hagyom.
ÖRMÉNY
Van magának elég esze?
CSUTORA
Menjen, s hozzon! Éppen híjják!
ÖRMÉNY
Körülnéz. Ki hív?
CSUTORA
Az ördög.
ÖRMÉNY
Mérgesen feláll. Maga hülye! Igazán nem is érdemli meg, hogy az ember segítsen rajta. Indul.
CSUTORA
Azt a húsz lejt ideadhatná.
ÖRMÉNY
Miféle húsz lejt?
CSUTORA
Amit a kufferes fizetett.
A képviselő, a tudós és az író a romlást nézegetve jönnek errefelé.
ÖRMÉNY
Ott is lejáratta a becsületemet! Köszönje meg, ha fel nem jelentem! Maga kótya! Gyorsan elindul s beléütközik az urakba, nagyot köszön a képviselő felé. Alászolgálja, méltóságos úr!
KÉPVISELŐ
Felemeli és visszaengedi hanyagul a kezét. Jó napot!
Az urak meglátják Csutorát, mutogatnak feléje, és lassan oda jönnek. Egy kicsit sugdosódnak, aztán a képviselő előrelép, a másik kettő a háta megett marad figyelő állásban.
KÉPVISELŐ
Szmokingban. Jó napot kívánok, bácsikám!
CSUTORA
Ránéz, aztán a másik kettőre – a fejét visszaereszti, és nem szól.
KÉPVISELŐ
Jó napot adjon az Isten, bácsikám!
CSUTORA
Nem szól.
KÉPVISELŐ
Felemelt hangon. Adjon az Isten jó napot, bácsi!
CSUTORA
Adjon az Isten.
KÉPVISELŐ
Már azt hittem, hogy maga süket.
CSUTORA
Sok mindent hisz az ember, amikor szépen fel van öltözve.
KÉPVISELŐ
Hát aztán mért nem fogadta az első két köszönésemet?
CSUTORA
Az urak hányan vadnak?
KÉPVISELŐ
Megnézi. Hárman.
CSUTORA
S három ember hányat köszön?
KÉPVISELŐ
Hármat.
CSUTORA
No, azétt! Tessék bátran helyet foglalni! Mutatja maga mellett a helyet.
KÉPVISELŐ
Nagyon köszönjük, de nem időzhetünk sokáig. Csupán azért jöttünk, hogy segítsünk valamit a nép baján. Én tudniillik parlamenti magyar képviselő vagyok. Hátrafordul, és mutatja. Ez az úr egy tudós, a legalaposabb népszakértő; ez pedig egy író, kifejezetten a maguk írója, a székely nép írója.
ÍRÓ
Zsakettben – közbejavít. A magyar népé, kérlek! Ne csináljunk elszakadást!
KÉPVISELŐ
Bocsáss meg, kérlek. Csak előnyösen akartalak bemutatni.
TUDÓS
Ferencjóskában – a képviselőhöz. Tényleg disztingválni kell. Mert az elnevezéstől sok minden függ. Mondhatnám, minden az elnevezéstől függ. Szabatosan meghatározva nem mondhatod másképpen róla, mint úgy, hogy: magyar népies író.
CSUTORA
De még milyen népies!
ÍRÓ
Előrelép, és mohón. Talán olvasott valamit tőlem?
CSUTORA
Én osztán nem.
ÍRÓ
A „Vasgaluská”-t sem olvasta?
CSUTORA
Én nem. Hány vót?
KÉPVISELŐ
Az írót visszanyomja. Kérlek szépen, ne nyissunk itt irodalmi iskolát! Csutorához. Hát aztán, bácsi kérem, honnan tudja erről az író úrról, hogy népies, ha nem olvasott semmit tőle?
CSUTORA
Furcsa! Hát hogyne volna népies, amikor segélyt hozott a népnek!
KÉPVISELŐ
Hátrafordul az íróhoz. Tényleg hoztál?
ÍRÓ
Felvonja a vállát, és mutatja, hogy fogalma sincs semmi segélyről.
KÉPVISELŐ
Csutorához, atyáskodva. Hát nézze, drága bácsikám, az író úr egyelőre nem hozott segélyt –
CSUTORA
Felnéz a képviselőre. Tudtam, hogy maga hozta!
KÉPVISELŐ
Egyelőre én sem hoztam, de –
CSUTORA
Hát az úr sem igazi képviselő?
KÉPVISELŐ
De igen, én az vagyok. És szóvá is fogom tenni a parlamentben ezt az egész szörnyű katasztrófát, sőt annak is utána fogok nézni, ha magának ezenkívül valami speciális kívánsága van. Tessék csak szólni nyugodtan!
CSUTORA
Hallgat.
KÉPVISELŐ
Hát nincs semmi kívánsága?
CSUTORA
De van.
KÉPVISELŐ
Mi?
CSUTORA
Az, hogy örököljek hirtelen magától.
KÉPVISELŐ
Visszafordul, és mutatja, hogy az öreg meg van zavarodva. Talán menjünk is innen!
TUDÓS
Kérlek, várjatok még egy kicsit, mert szeretnék én is néhány szót beszélni. Előrelép, és Csutorához. Mondja, bácsi, maga igazi székely, ugye?
CSUTORA
Ne vetkezzem-e le ehelyt?
TUDÓS
Nehogy félreértsen, bácsi! Én a származása után érdeklődöm. Meg tudná-e mondani nekem, hogy honnan származott?
CSUTORA
Apámtól s anyámtól.
TUDÓS
De végeredményben Attila volt magának az ősapja. Leveszi a Csutora kalapját, odainti a másik kettőt, és magyarázza. Nézzétek, micsoda igazi hunn koponya! Kerek fej, szögletes homlok, kiálló pofacsontok, villogó fekete szem! Nézik és tapogatják. Csodálatos! Klasszikus! A hunnok fejalkatának minden ismérve megvan!
KOLDUS
Megérkezik, és a kalapját tartva pénzt kunyorál az uraktól.
TUDÓS
Visszateszi a Csutora kalapját, és nyújtja a kezét. Gratulálok, bácsi!
KÉPVISELŐ
A koldushoz. Takarodjék innen! Menjen dolgozni, s ne zavarjon!
CSUTORA
A koldushoz. Jöjjön, s üljön le ide, né!
KOLDUS
Leül.
CSUTORA
Úgy látom, maga is Attilától született.
KOLDUS
Én nem tudom, hogy hítták az apámat. Bitangban lettem vót.
KÉPVISELŐ
Az íróhoz. Na, ezt megírhatod!
ÍRÓ
Nem, kérlek! Ez nem népiesség! Ez ocsmány naturálizmus!
CSUTORA
A koldushoz. Van egy kis dohánnya?
KOLDUS
Lesz valahol. Előkotorja, és odaadja Csutorának.
LEGÉNYKE
Kétségbeesve rohan. Édes nagyapó, jöjjön hamar, mert édesanyám egészen megbolondult!
ÍRÓ
Hol, te kölyök?
LEGÉNYKE
Tova egy leégett házhelyen! Mind mosdik a korommal!
KÉPVISELŐ
Gyertek! Az íróhoz. Nagyon jó novellát írhatsz belőle! Indulnak.
ÍRÓ
Boldogan. Mit novellát! Egyenesen drámát!
CSUTORA
Rágyújt, az urak után néz, majd a legénykéhez. Pökjél helyettem hamar egyet!
Függöny
A hivatkozás helye
Az Erdélyi Helikon adta közre 1931-es évfolyamának februári (2.) számában.
Az 1929-es keletű, Népszakértők című novella színpadra alkalmazott változata. A történet valóságalapja a sokáig emlékezetes csíkszenttamási tűzvész pusztítása, amellyel kapcsolatban a lapokban éles támadások indultak. Tamási Áron jelenete a kárvallottak, becsapottak igazáért való kiállás dokumentuma.
Az 1934 nyarán lezajlott Margitszigeti Íróhét (június 4-11.) keretében Népbarátok címmel játszották a szabadtéri színpadon. A június 7-i, csütörtök esti előadás az ÍGE (Írók Gazdasági Egyesülete) irodalmi és művészestje volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre mondott beszédet, s az egyesület színészgárdája (amelynek Ascher Oszkár és Eőry Kató voltak a legkiválóbb tagjai) Tamási Áron merész hangú „kis komédiája” mellett Móricz Zsigmond egyik egyfelvonásosát tűzte műsorára.
Elemi csapás címmel közölte a Budapesti Hírlap 1936. október 4-i száma. Némi változtatással a Zilahy Lajos által szerkesztett Irodalom Tudomány 1946. februári (3.) számában jelent meg, ugyanezzel a címmel. 1959 márciusában az Irodalmi Színpadon az Irodalmi Ritkaságok sorozat darabjaként adták elő.
JULISKA
A ház nyitott ajtajában edényeket törölget, körülötte is edények és virágcserepek hevernek, s egy rádió. Énekli.
„Likas a kalapom teteje. |
Kilátszik a hajam belőle, |
Eléggé szégyellem legény létemre - hogy |
likas a kalapom teteje…” |
JÁNOS
Fiatal mesterlegény; biciklin jön az úton. Az énekre lassít, a leányra még jobban lassít. Amikor odaér egészen a leányhoz, megáll a biciklivel, és földre száll. Legény létire?
JULISKA
Magát hova küldték?
JÁNOS
Akárhová.
JULISKA
Hát akkor menjen akárhová!
JÁNOS
Közeledik a lányhoz. Maga mikor került ide a paphoz?
JULISKA
Jobb lesz, ha maga elkerül innét.
JÁNOS
Azt kérdeztem, hogy mikor került ide?
JULISKA
Tegnapelőtt. Mi baja véle?
JÁNOS
Körülnéz; látszik, hogy észrevett valakit közelíteni az úton; s bosszankodva. A fene ette volna meg! Éppen ide tolják! Ezt a nyesett embert! Csenget a biciklijén. Félre az útból! Itt jő a generális!
Elványadt, rongyos asszony egy „férfit” tologat rozoga tolókocsin. A „férfin” elnyűtt katonazubbony van. A két karja és a két lába le van vágva, a szemei helyén vak üreg. Az asszony az ajtó előtt megböki a „férfit”, aki erre vontatott síri hangon mondja.
ROKKANT
Szegény nyesett ember vagyok!… Segítsenek valamivel!…
Az asszony egy ideig nézi Jánost és Juliskát, aztán tovább tolja a „férfit”.
JULISKA
Elszörnyedve. Hát ez ki volt?!
JÁNOS
Egy ember.
JULISKA
Ez magának ember volt!?
JÁNOS
Ember, ember! Hát magának mi volt?
JULISKA
Küszködve, majd szinte sírva. Cégér!
JÁNOS
Hogyhogy cégér?
JULISKA
Nem érti! Úgy, hogy cégér!
JÁNOS
Micsoda cégér?
JULISKA
Hát cégér a kolduláshoz! Nem érti?! Maszkura! Nem ember!
JÁNOS
De én tudom, hogy ember!
JULISKA
De én is tudom, hogy nem ember!
JÁNOS
Hát nem hallotta, hogy még beszélt is?! Azt mondta, hogy szegény nyesett ember vagyok… Nem hallotta! Maga… maga süket!
JULISKA
Én nem vagyok süket! Én hallottam! De azt nem ember mondta! Hanem egy maszkura! A cégér!
JÁNOS
Maga buta! Hát aki beszél, az magának nem ember?
JULISKA
Nem hát! A rádióra mutat, ami ott áll mellette a földön. Ez a szerkezet is beszél, mégsem ember!
JÁNOS
Maga kótya! Hát akkor magának ki az ember?
JULISKA
Maga a kótya, tudja! Mert nekem az az ember, akinek két keze van! Akinek két lába van! S akinek két látó szeme van!
JÁNOS
Maga tiszta bolond!
JULISKA
Maga a tiszta bolond!
JÁNOS
Ember volt, s megvan!
JULISKA
Nincs meg, mert cégér volt!
JÁNOS
Ember volt!
JULISKA
Cégér volt! Sírás előtti dühösséggel. Cégér volt! Az edényt, ami a kezében van, a földhöz vágja; egyre dühösebben a többi edényeket és a cserepeket is vagdosni kezdi a földhöz; a végén egyenesre feláll, és átkozódva. Így törjön engemet is össze az Isten, ha nem cégér volt!
JÁNOS
Éktelen haraggal a biciklit a földhöz veri és összetöri. Engemet is így törjön össze az ördög, ha nem ember volt!
JULISKA
Sírva lerogy a küszöbre.
JÁNOS
Várja meg, amíg jő valaki s megkötözi… Elmegy.
PAPNÉ
Egy nagy edényben liszttel, zacskóban cukorral s kávéval; örvendezve jön, s az ajtó előtt. Juliska! Juliska! Kaptunk lisztet s cukrot s ká- Megdöbbenve. Hát itt mi történt?!
JULISKA
Sír.
PAPNÉ
Juliska! Itt mi történt?!
JULISKA
Szepegve. Erre jött egy mesterlegény, s hozzáveretett velem mindent a földhöz…
PAPNÉ
Hozzáveretett? Egy mesterlegény?!
JULISKA
Az hát.
PAPNÉ
S az hogy történt?
JULISKA
Az úgy, hogy egy asszony errefelé taszított egy cégért, akire az a mesterlegény azt mondta, hogy ember.
PAPNÉ
Reszketve. No és?
JULISKA
S mind azt erősítette, hogy az a cégér ember!
PAPNÉ
Felkacag, aztán egyszerre kitör. Jaj, hogy az a feketefene nem tudott tégedet megenni! Mielőtt idehoztalak volna! A mesterlegényeddel együtt! Aki mind azt erősítette! Hogy az én edényeimet, egy ilyen kicsiség miatt! Jaj, azt a…! Földhöz vágja a kávét s a cukrot, toporzékolva kiszórja mind a lisztet is, s az edényt is odazúgatja a falhoz.
PAP
Temetésre készülőben, palásttal a vállán, ünnepélyesen kijön. Hát itt mi van?
A papné ott sír a szolgáló mellett. Nem szól egyik sem.
PAP
Mi van itt? Miért sírtok itt rakásra? Hát ez miféle háború, itt a földön? Ki bolondult itt meg?
PAPNÉ
Szepegve. Ez a lány mind összetörte az edényeimet s a cserepeimet… Egy kicsiség miatt…
PAP
Hát ezt a kávét s ezt a lisztet?!
JULISKA
Azt a tiszteletes asszony, egy kicsiség miatt.
PAPNÉ
Juliskára. Hallgass, mert kettőbe hasítlak!
PAP
Nyugalmat tartva. Mielőtt hasogatnál, tudni szeretném, hogy mi történt.
PAPNÉ
Feláll, s úgy magyaráz. Képzeld, valami mesterlegénnyel összekapott ez a leány, s éppen akkor erre tolta azt a szerencsétlen Csonka Ferencet a felesége, s ezen összevesztek.
PAP
Hogy vesztek össze?
JULISKA
Szintén feláll, s úgy magyaráz. Úgy, tiszteletes úr kérem, hogy az a mesterlegény mind azt erősítette, hogy akit kerekes széken toszítnak, az ember.
PAP
Hát te mit mondtál?
JULISKA
Én azt mondtam, hogy az nem ember, hanem kéregetési cégér.
PAPNÉ
No, hallj oda! E miatt a kicsiség miatt, az én cserepeimet, az én drága vázáimat!…
JULISKA
De bizonisten cégér volt, tiszteletes úr!
PAP
A feleségéhez. Hát te mért szórtad széjjel ezt a kávét s ezt a lisztet?
PAPNÉ
Én a cserepek miatt… Hogy ezek olyan bolondok voltak.
PAP
Küszködik, majd magából kikelve. Jaj, azt a fehérnépnek mindenségit! Hogy ezt a sok drága… Nohát! Istenem ne legyen, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok! Lekapja a palástját, hasogatni kezdi össze, majd a földre veti és tapodja. Így hasogassanak össze engemet is, s így tapodjanak össze, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok!
EGYHÁZFI
A temetésre készen, egy nagy énekeskönyvvel a kezében odajön. Egeknek szent Ura! Fogja a fejét. Hát itt mi történt?!
A pap, a papné, a szolgáló háromfelé veszékelnek. Nem szól egyik sem. Egyházfi felfogott kézzel, bátortalanul közelít a pap felé.
Tiszteletes úr, drága jó tiszteletes úr, itt mi tudott történni?
PAP
Hát nem látja!?
EGYHÁZFI
Én látom, de miért; ó, miért?
PAP
Ó, azért, hogy Csonka Ferenc ember-e, vagy cégér.
JULISKA
Cégér, bizonyisten cégér!
PAPNÉ
A szolgálóhoz. Te vagy a cégér! Cserepes cégér!
PAP
A felesége felé, a szolgáló felé. Itt süllyedjek el, ha bolondok nem vagytok!
Nők pityeregni kezdenek. A pap dühödten kering, ropogtatja a talpa alatt a cserepeket.
EGYHÁZFI
Bambán néz, fogja a fejét. Mindjárt, mindjárt, mindjárt megbolondulok! … Szintén keringeni kezd; egyszerre összeütközik a pappal, s azt megragadja. Mindjárt megbolondulok! Mi történt?
PAP
Fintorgó arccal, lassan. Itt az ajtóban ez a leány s egy mesterlegény beszélgettek együtt… Akkor Csonka Ferencet erre tolta a felesége. Az egyik azt állította a Csonkáról, hogy ember: a másik azt, hogy cégér.
JULISKA
Én mondtam, hogy cégér!
PAP
Mintha rá akarna ugrani a szolgálóra. Sssííjjj! Az egyházfihoz. Ezen összevesztek… a cserép… a váza…
EGYHÁZFI
Kétségbeesve. Ceégér?!
JULISKA
Az hát!
PAP
Rátámadva az egyházfira. Hát nem érti!?
EGYHÁZFI
Ceégér?
PAP
Cégér, cégér!
EGYHÁZFI
Hát az mi?
PAP
Maszkura, jel a kéregetéshez. Megtalálja a szót. Báb!
EGYHÁZFI
Hhjajj! S e miatt a kicsiség miatt?
PAP
Kering megint. Emiatt.
EGYHÁZFI
Ezt a sok drága cserepet, e miatt a kicsiség miatt?
PAP
E miatt a kicsiség miatt.
EGYHÁZFI
S a lisztet is emiatt?
PAP
Emiatt.
EGYHÁZFI
S a palástot is emiatt?
PAP
Kiáltva. Emiatt!
EGYHÁZFI
Most… most… megbolondulok… Tépni kezdi össze a nagy énekeskönyvet. Dobálja széjjel a lapokat, tapodja a földön. Így tépjenek össze engemet is, így tiporjanak össze, ha ebben a házban mindenki nem bolond! Ebben a házban! Mindenki! Nem bolond!
KURÁTOR
Ládával a hóna alatt jön, egy kicsit meghökken, de aztán tréfásan szemléli a dolgot. Hát itt mi az ánti van!?
JULISKA
Megörvendezve, bizalommal kapaszkodók belé a kurátorba. Bácsi, tegyen igazságot, tegyen igazságot!
KURÁTOR
Megindul az egyházfi felé, aki még mindig kergül és szaggat. Mentiben mellékesen Juliskához. Teszek, csak várj. Az egyházfihoz, akit megfog. Hó, komám, hó!
EGYHÁZFI
Kapálódzik, a papék felé bök, s Juliska felé bök. Ezeknek hógasson! Mert ezek mind bolondok!
JULISKA
A kurátorhoz, előbb is, később is többször. Mondja, hogy cégér!
KURÁTOR
Az egyházfinak. Mi lelte, komám? Hát magának eddig szép esze volt!
EGYHÁZFI
Mindjárt megbolondulok!
JULISKA
Úgy-e, hogy cégér?
KURÁTOR
Juliskához. Ne karicsálj! Hanem mondd meg, hogy ide mi az istennyila csapott bé, ebbe a házba?!
JULISKA
Olyan istennyila, hogy egy asszon egy maszkurát toszított erre, egy olyan kéregetési cégért, itt az úton.
KURÁTOR
Hát osztán!
JULISKA
Hát aztán volt egy mesterlegény, aki velem akart beszélgetni, s aki mind azt erősítette, hogy nem cégért toszítanak, hanem embert.
KURÁTOR
Hát aztán?
JULISKA
Hát aztán ezen összevesztünk, s én a virágcserepeket s ő a biciklit összetörtük.
KURÁTOR
E miatt a kicsiség miatt?
JULISKA
Ez nem kicsiség! Mert cégér vót!
KURÁTOR
Hát a liszt?
Mindenki a papnéra mutat.
KURÁTOR
Mért?
JULISKA
Ő is azért.
KURÁTOR
Hát a palást?
Mindenki a papra mutat.
KURÁTOR
Mért?
JULISKA
Ő is azért.
KURÁTOR
Hát ezt a drága énekeskönyvet?
Mindenki az egyházfira mutat.
KURÁTOR
Mért?
JULISKA
Ő is azért.
KURÁTOR
A ládát a földhöz vágja. Így üssön belém a ménkő, ha mind bolondok nem vattok! Mind, ahányan vattok!
JULISKA
Mondtam, hogy cégér vót! Mondtam, s mondom!
KURÁTOR
A ládából kidőlt irományokat kezdi széjjelszórni. Tiszteletes úr! Itt vannak az irományok! Nem tudomány kell a világnak! Hanem cégér!
JULISKA
Az vót! Cégér vót!
Amíg a kurátor „dolgozik”, mindenki a maga rontásához megy, és azt folytatja, mind jobban és nagyobb dühvel.
PRESBITÉRIUM
Nyolc gazda jön. Az első. Ez már igen!
KURÁTOR
Nekiszökik a presbitériumnak. Neki a munkának! Ki mit ér!
AZ ELSŐ A PRESBITÉRIUMBÓL
Há’ mért?
KURÁTOR
Ne kérdezd, hanem vágjad!
JULISKA
Erős hangon, mint az ítélet. Az embernek két lába van!
Az első ember béáll a rombolásba.
JULISKA
Az embernek két keze van!
A második ember is béáll.
JULISKA
Az embernek két szeme van.
A harmadik is béáll.
JULISKA
Csak az ilyen ember, a másik nem ember!
PAP
Vágja az egész Presbitérium!
Az emberek sorba mind béállnak.
KURÁTOR
Ki hol éri!
JULISKA
Változzék békává, ki háborút csinál!
EGYHÁZFI
Jaj, mindjárt megbolondulok!
JULISKA
Ki a szép emberből csúnya cégért csinál!
PAPNÉ
Ki az én házamból egy romhalmazt csinál!
PAP
Meggyújtja a papirosokat. Ki az én házamból tűznek lakodalmat csinál!
Egyre erősödő zongoramuzsika, mintha a rádióból szólna. Bartók: „Töltik a nagyerdő útját”.
JULISKA
Énekeli, miközben zúzzák a házat és égetik.
„Töltik a nagyerdő útját, |
viszik a székely katonát. |
Künn trombita. Katonák masírozása hallik.
Viszik-viszik szegényeket, |
szegény székely legényeket. |
Úgy elviszik arr’a helyre, |
hol az út is vérrel festve. |
Kit a golyó, kit a lándzsa, |
kit éles kard összevágta.” |
Függöny
A hivatkozás helye
A Napkelet közölte, 1933. évi első (januári) számában. A darab ismét megjelent a Tamási által is szerkesztett, rövid életű színházi lap, a Romeo és Julia 1947. március 18-i (első) számában. Majd a Népszabadság tette közzé 1975. december 25-én azzal a téves adattal, hogy „először és utoljára” 1947-ben a Romeo és Juliában jelent meg.
A budapesti, Paulay Ede utcai Országos Kamara Színházban az Erdélyi Férfiak Egyesületének patronálásában, 1933. május 7-én, Szentimrei Jenő Siratóban című egyfelvonásos parasztkomédiájával és a Szivárvány a havason című „misztikus balladajátékkal”, valamint az Isten veled Kapuzábé című „dalosjátékkal” egy műsorban került színre. A Cifra Szőttes című összeállítás – Tamási Áron szavaival szólva – azzal a céllal készült, hogy a székely népi értékekből bemutasson egy csokornyit. Két székely származású, de Budapesten élő színész – Köpeczi-Boócz Lajos és Ignácz Rózsa – rendezte. Zenéjét összeállította, illetve szerezte: Laurisin Miklós. Díszlettervezője Beutum János volt. A közreműködők között találjuk Peéry Pirit, Ignácz Rózsát, Herczeg (később Hlatky) Lászlót, Bihary Józsefet.
Tamási a Kamara Színházban szerzett benyomásairól Tiszta beszéd a székely „Kék madarászok”-ról című, a Brassói Lapokban 1933. augusztus 27-én megjelent kritikai esszéjében tudósított.
A székely népmese, melynek „ötletéből” született a Görgeteg, a Kriza-gyűjteményben, a Vadrózsák-ban lelhető meg, A huszár és a szolgáló címmel. S a Cifra Szőttes című színházi matiné (benne a Görgeteg) előkészületeiről, az előadás lefolyásáról, fogadtatásáról, utóéletéről Ignácz Rózsa részletesen beszámol az Ikerpályáimon című memoárkötetében (Gondolat Kiadó, 1975).
A játékot Tamási – erős változtatással – Fegyverek árnya címmel az Irodalmi Újság 1955. január 1-jei számában is közreadta.
Szín: székely szoba a Gondos leányok házában. Hátul, a szemben lévő falon, két ablak, nyitva. Kertre néznek. Azon túl, házak között, jobbra és balra vezet az út. Az útról egy rövid kis utcán át lehet az udvarba jutni. Ezen a szemben lévő falon egy régi, virágos, láncos falióra. Alatta nagyöblű kanapé. A bal falon egy ablak, előtte diófa. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, kijáró ajtó az ereszbe, s onnét az udvarba. A jobb falnál kaszten, attól innét ágy, majd egy kisebb ajtó, mely a kamrába vezet. Nagy tölgyfa asztal, két karosszék. Az asztal felett petróleumlámpa, lelógva a gerendáról. Egyébként a szoba félig-meddig stilizált. Különösen színekkel. Van benne valami a mesék és a csodák világából.
Idő: nyár, szombat, alkonyat kezdetekor.
Amikor a függöny felmegy, a szoba üres.
DOBOS
Künn az úton, mentiben dobol, majd egy házzal egy szintben megáll, és hirdet. Mindenkinek közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik!
Dobütés, zsivajgás, kacagás.
VALAKI
Hát az emberi varjakkal micsináljunk?
DOBOS
Azt dobolja ki nektek a pap!
Dobütés. Zsivajgók távolodnak.
A két nyitott ablakban, az egyikben Lukács s a másikban Máté, erősen kísértetpofát vágva egy-egy mordállyal megjelenik. A mordályokat az ablak talpán lövésre befelé csúsztatják.
ESZTER
Mezítláb, nagy szalmakalappal a fején, a vállán sarlóval s a kezében búzavirágcsokorral, aratásból érkezve, benyit a szobába. Megpillantja a két kísértetalakot, felsikolt, a búzavirágot eldobja, és hanyatt-homlok kirohan. Regina! Regina!
REGINA
Künn. Mi az, te?
A két kísértetalak röhögve elhúzódik az ablakból.
ESZTER
Künn. Jaj, gyere! Szűzmárja! Két kísértet! Az ablakban!
REGINA
Szintén mezítláb, nagy szalmakalappal, jobb kezében fegyverként a sarlóval, először bedugja a fejét, aztán óvatosan bejön. Hát nincs itt semmi!
ESZTER
Remegve jön utána. De volt! Bizon Úristen volt!
REGINA
Nem káprázott a szemed?
ESZTER
Nem! Az én szemem nem! Bizon Isten nem! Úgy segítsen engem a Szűzmárja, s a szentek, s akárki, hogy nem! Óvatosan az ablakhoz megy, s az ablak talpát tapogatja. Itt láttam őket, né! Az egyikben is egyet, s a másikban is egyet! De olyan rusnyákot, hogy borzalom!… S nagy, rémítő puskákkal, amiket még befelé toszítottak, hogy szinte elérték az ajtót.
LUKÁCS
Kopogtat, s rögtön belép. Adjon Isten jó estét, ha ráér!
ESZTER
Lukács nyakába borul. Jó, hogy itt vagy… Jó, hogy itt vagy…
LUKÁCS
Reginához. Hát ennek mi a fene baja van?
REGINA
Látott valamit, amitől elborzadott!
LUKÁCS
Megfogja az Eszter állát, felemeli, s a szemébe. Mondtam örökké, ugye, hogy ne nézzél tükörbe?
ESZTER
Ellöki magától. Szégyentelen, disznyó! Pogán! Az! Kérges lelkületű! Sírva. Hát ilyen árva vagyok én! Soha sincsen senki gyámolítóm! Még a saját kedvesem is, a saját levendő uram, még az is csúfolódik, amikor valami baj talál engem, vagy valami rémítő dolgot látok. Az asztal mellé ül, s az asztalra borulva sopánkodik. Hát ilyen sorsom van nekem! Ilyen árva vagyok én ebben a nagyvilágban! S mégis aratni járok, s mégis kapálni járok! S mégis dolgozom napestig, mint egy rab! Hogy meglegyen valahogy a ház, apa nélkül és anya nélkül! Gyámolító nélkül és férfiú nélkül! …
LUKÁCS
Miközben szedi fel a búzavirágot a földről. Ó, szegény Jerémiás, ha ezt meghallaná! Hogy elfogná az irigység… hogy ez az Eszter jobb siralmakat tud nálánál is… ó, ó! A felszedett virággal a kezében, Reginához. Mit láttatok, Regina?
REGINA
Takarítja az asztalt. Én nem láttam semmit.
LUKÁCS
Hát ő mit látott, az árva?
REGINA
Kísértetet. Ott volt az ablakban, béduvasztott nagy puskával. S kettő volt, azt mondja Eszter, az egyik az egyik ablakban, s a másik a másikban.
LUKÁCS
Az akkor jól bé volt osztva. S nem mondtak semmit?
ESZTER
Felkapja a fejét. Hát mit mondjanak?
LUKÁCS
Meg is játszva. Azt, hogy: hámm!
ESZTER
Szeretted volna, ugye? Nem voltak olyan gonoszok, mint te!
LUKÁCS
Akkor parola! Kezet fog Eszterrel. S itt van ez a bokréta is, nesze! Nagy szívdobogással szedtem a csalogányos mezőn, s tiszteletem és hódolatom jeléül ezennel fogadd szívesen!
ESZTER
Elfogadja, s kedvesen. Látod, ha örökké ilyen volnál, búmat se mondanám.
LUKÁCS
Immár ezután örökké ilyen leszek, mert a harmincötödik esztendőt a tegnap este felé bétöltöttem, s mivel hetvenig akarok élni, úgy osztottam bé, hogy felit így s felit úgy. Ebből is láthatod, hogy még az Isten is szeret téged, mert ha a nyakamba sózott volna már ezelőtt tíz esztendővel, akkor gonosz tíz esztendőd lett volna mellettem, de így csak jót fogsz érni, szépet s gyönyörűt!
ESZTER
Hát azért nem vettél el eddig?
LUKÁCS
Azért hát! Csupa jóságból! Fenyegetőleg. De most vigyázz, mert most elveszlek! … Azért is jöttem legeslegfőképpen, hogy ebben a magasztos dologban egy cselvetést csináljak veled.
ESZTER
Miféle cselvetést?
LUKÁCS
Légy keresztényi türelemmel! Mindjárt meglátod, vagy még inkább meghallod. Csak előbb fel innét a székről, s hamar ünnepélyesre felöltözni, mert én egy ügyes, szép fiatal lánynak akarok cselt vetni, s nem egy ilyennek, akinek a lába poros s a füle mezítláb van. Párdon! megfordítva! No, egykettő!
ESZTER
Boldogan felugrik, a kanapéból csizmát s ruhát kapkod elő, s azokkal indul az öltözőkamra felé, s fütyörészik.
LUKÁCS
Felemelt ujjal utánaszól. Osztán kísértet többet nincs!
ESZTER
Nincs!
LUKÁCS
Csak én!
ESZTER
Csak, csak. El.
REGINA
Eddig rendezgetett, aztán egy csuporba magának tejet töltött s kenyeret szelt a tejhez. Most ül az asztal mellett, s éppen kezd enni. Ülj le, Lukács!
LUKÁCS
Azt is lehet. Most mindent megcsinálok, csak mondani kell. Leül.
REGINA
Hát mitől van olyan jó kedved?
LUKÁCS
Nekem attól, hogy immár rövidesen megházasodok, s a hátralévő időt még így akarom eltölteni.
REGINA
Erősen megeheztem.
LUKÁCS
Meg, ugye?
REGINA
Mit gondolsz, alig vittünk volt az aratóba, csak egy kücsi szalonnát s egy kücsi túrót s egy fazakacska szilvaízet s két kupa körtövét.
LUKÁCS
A’ nem sok. Egy század katonaság többet viszen!
REGINA
Igen, de azok nem is aratnak egész nap, hanem döglődnek, s a legtöbb, amit csinálnak, ha egyet-egyet puffantanak.
LUKÁCS
Meghiszem azt! Csakhogy a lövés is munka, hé! Ott célozni kell, lefeküdni s felkelni, s egyszer az egyik szemet hunyni bé, s máskor a másikot, s rúg a fegyver is, mint a nyavalya! Te azt nem tudod, hogy micsoda munka folyik abban a világban.
REGINA
Azt nem is tudtam, hogy te is voltál katona.
LUKÁCS
Hát hogyne! De még a java!
REGINA
S miféle?
LUKÁCS
Tán szakács, ha jól emlékszem.
REGINA
Hát azoknak is kell tudni lőni?
LUKÁCS
Azoknak kell a legjobban. Mert mit gondolsz, ha az ellenség megtámadja a menázsit, akkor ki védi meg? A többiek csak a hazát védik, de a szakács a bétevő falatot.
REGINA
Kész az evéssel. Nem iszol te is egy csipor jó tejet? Takarítja a morzsákat.
LUKÁCS
Én nem. Kell a kutyának.
REGINA
Feláll, a csuprot elteszi. Visszaül. Mátét nem láttad?
LUKÁCS
Kacag. Gondoltam.
REGINA
Mit gondoltál?
LUKÁCS
Hogy Mátét fogod kérdezni.
REGINA
De okos vagy!
LUKÁCS
Még mindig nevetgél. S ha többet akarsz tudni, azt is meg tudtam mondani, hogy éppen most fogod kérdeni.
REGINA
S hát azt honnét?
LUKÁCS
Onnét, hogy üsmerem az emberi természetrajzot. Mert előbb a has keresi meg a magáét, s amikor a’ megvan, akkor nyomban menyen a szív is horgászni. S a tiédről tudtam, hogy akárhova veti belé a horgot, a maszlagot Máté kapja bé.
REGINA
Elég rég jár hozzám, éppen tíz esztendeje: békaphassa bátron!
LUKÁCS
Nem sajnálod, te lelketlen?
REGINA
Menj el, ne bosszants örökké, mert hozzád vágok valamit! Láttad-e, vagy nem láttad?
LUKÁCS
Feláll, s haptákban. Káplár úrnak jelentem alásson, igenis láttam!
REGINA
Mikor?
LUKÁCS
Egy fertály órával ezelőtt.
REGINA
Hol?
LUKÁCS
Leül, s hanyagul az ablak felé int. Itt, az ablakban.
REGINA
Az ablakban?
LUKÁCS
Mint kísértetet.
REGINA
Felragadja az asztalról a kenyeret, mintha hozzá akarná vágni.
LUKÁCS
Kacagva lebújik az asztal színe alá.
ESZTER
Ünnepélyesen öltözve megjelenik. Itt vagyok, ragyogok. Csönd. Lukács, hát nem nézel ide?
LUKÁCS
Még mindig az asztal színe alatt. Nem merek.
ESZTER
Hát mért?
LUKÁCS
Regina halálra keres.
REGINA
Ők voltak a kísértetek!
ESZTER
Csodálkozva, majd mindjobban pulykásodva. Az ablakban?
REGINA
Abban.
ESZTER
A nagy puskákkal?
REGINA
Azokkal.
LUKÁCS
Feláll, kiveti a mellét, és hősiesen. Ez a való és igaz!
ESZTER
Nem szégyelled magad?
LUKÁCS
Hát mért szégyelljem? Fejjel voltam béfelé!
ESZTER
Ilyen vén bolond létedre! Kísértetet jáccani, fényes nappal! Te! Hátha megütött volna az ijedtség miatt abban a helyben a gutta!? Akkor most nézhetnél! Hirtelen a Lukács vállára teszi a két kezét, s kedvesen. Szánakoznál-e?
LUKÁCS
Ühüm.
ESZTER
Hát sírni, sírnál-e?
LUKÁCS
Ühüm.
ESZTER
S mit mondanál?
LUKÁCS
Azt hogy: ó, szegény, jámbor gutta! Hogy teli volt jószándékkal s kötelességtudással!
ESZTER
Hirtelen arcul üti Lukácsot.
REGINA
Kacagva. Úgy kell a rusnya férfiának!
LUKÁCS
Hát ez mért volt?
ESZTER
A siratásért.
LUKÁCS
Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!
ESZTER
Azt-e? Azt ma nem!
LUKÁCS
Vészesen ordít. Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!
ESZTER
Megszeppenve letérdepel Lukács elé, s szepegve. Mit mondjak?
LUKÁCS
Azt, hogy felelj a kérdéseimre. Először: megüthet-e téged a gutta, amikor engem látsz, akárha kísértet képiben is?
ESZTER
Nem.
LUKÁCS
S miért nem?
ESZTER
Azért, mert az a te hivatalod.
LUKÁCS
Jól van. Másodszor: szabad-e neked megütni egy férfiembert?
ESZTER
Nem szabad.
LUKÁCS
Hát szabad-e megütni éppen egy olyan férfiembert, aki el akar tégedet feleségül venni?
ESZTER
Azt még úgy sem.
LUKÁCS
Pedig megérdemelné, mi?
ESZTER
Helyesel. Meg.
LUKÁCS
No, állj fel!
ESZTER
Feláll. S most micsináljak?
LUKÁCS
Csinálj, amit akarsz. Vákációt adok! Fütyül.
ESZTER
Leül az asztal mellé, ahol Lukács ült volt, s Reginához. Hát nem bolond ez a Lukács?
REGINA
Most tűrj, csak az esküvőig.
LUKÁCS
Mit mondtál, Regina?
REGINA
Hogy immár sohasem lesz meg az esküvő.
LUKÁCS
Melyik?
REGINA
Az enyim, Mátéval.
LUKÁCS
Mit adsz, ha meglesz, mégpedig közelebbről?
REGINA
Mondott valamit?
LUKÁCS
Ühüm.
REGINA
Mit mondott?
LUKÁCS
Amit én.
ESZTER
Hát nem mondtál semmit!
LUKÁCS
Neki igen.
ESZTER
Hát mért nem mondod meg nekem is?
LUKÁCS
Majd együtt, Mátéval.
ESZTER
Mért együtt?
LUKÁCS
Hogy bátorítsuk egymást.
ESZTER
S a’ mikor lesz?
LUKÁCS
Ránéz az órára. Közeledik az idő.
REGINA
Örömmel. Hát Máté is idejön?
LUKÁCS
Ühüm.
REGINA
Felugrik, lekapja Lukácsot a kanapéról, csizmát és ruhát szed ki onnét, s azokkal eltűnik az öltözőkamrában.
ESZTER
Csakugyan mondta, hogy idejön?
LUKÁCS
A saját pici szájával. Leül az asztal mellé, a Regina helyére.
ESZTER
Messzebb nem volt hely?
LUKÁCS
A szívnek semmi sincs messze, egy ilyen szerelemben, mint a miénk…
ESZTER
Hát inkább ne szeress olyan erősen, hanem gyere közelebb.
LUKÁCS
S mit adsz, ha közelebb megyek?
ESZTER
Egy csókot.
LUKÁCS
Mintha végigfutna rajta a hideg, aztán. Pardon! Hűvös van! Fene látott ilyen hűvöst, nyárban. A tegnap is szinte megfagyott a fülem. Mutatja. Ez, né! S ez a másik is. Eccer az egyik, s utána a másik, majd pedig mind a kettő együtt, még jó, hogy az embernek nincsen több füle, mert gondold el, ha volna példának okáért hat darab vagy hét darab, de hová is lehetne annyi soknak Keresgél az arcán. helyet szorítani?…
ESZTER
Közbevág. Nagy tolvaj vagy, Lukács!
LUKÁCS
Hát én mért?
ESZTER
Mit gondolsz: én nem látom, hogy mire megyen ez a sok szó? Hát kell-e csók, vagy nem?
LUKÁCS
Meglepődik. Miféle csók?
ESZTER
Amit az előbb kértél, s amit én meg is ígértem.
LUKÁCS
Hát hogyne kéne! Adjad hamar!
ESZTER
Akkor gyere ide!
LUKÁCS
Hát úgy nem kunc! Adjad így!
ESZTER
Hát így hogy?
LUKÁCS
Dobjad, mint az urak, amikor utaznak.
ESZTER
Fenyegetőleg. Közelebb jössz-e, vagy nem? Megfogja a széket, mintha ő akarna menni, csak a szót várja.
LUKÁCS
Megijedve. Menyek, menyek! Fele távolságra az asztal elé viszi maga alatt a széket.
ESZTER
Ott egyen meg a fene!
LUKÁCS
Pardon! Csak megnyugszom egy kicsit.
ESZTER
Egy kicsit tusakodik, aztán hirtelen elhatározással az ölébe ül Lukácsnak. Itt vagyok! Átöleli a nyakát.
LUKÁCS
Egykedvűen nézi a plafont, majd hirtelen elkapja a lábát, s Eszter lesuppan a földre. Pardon! Nem akartam. Megfogja a karját, hogy felemelje.
ESZTER
Mérgesen ráüt a kezére. Hozzám ne nyúlj! Te otromba, te! Utállak! Tudd meg! Takarodj innét! Ebben a percben!
LUKÁCS
Mondtam, hogy pardon.
ESZTER
Nekem ne mondd, hogy pardon. Semmit se mondjál! Hanem menj ki ebből a házból! Takarodj! De most!
LUKÁCS
Veszi a kalapot. Akkor szerusz.
ESZTER
Lebújik a földre, és sírni kezd.
LUKÁCS
Nagyon lassan kifelé indul, és integet hátra a kalapjával.
MAGDOLNA
Dudorászva jön künn az ajtó felé. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is el…” Ekkor belép a szobába, a kötényében hoz valamit, s Lukácson hirtelen meglepődve. Jó estét, Lukács bácsi!
LUKÁCS
Felemeli az ujját, és mutat Eszter felé. Pszt!…
MAGDOLNA
Újabb csodálkozással Eszter miatt. Hát Eszter nénémet mi lelte?
LUKÁCS
Halkan. Bűnbánatot tart. Hirtelen indul apró mozdulatokkal kifelé.
ESZTER
Egyszerre felkapja a fejét, és Magdolna felé mérgesen kiáltva. Zárd bé az ajtót!
MAGDOLNA
Hát azt mért zárjam bé?
ESZTER
Még mérgesebben. Azért, hogy zárd bé! S a kulcsot add ide!
LUKÁCS
No, ne mérgesítsd nénédet, hanem zárd bé. Gyere hamar, s mikor én kimenyek, akkor zárd bé!
ESZTER
Vészesen felugrik, s bezárja az ajtót, a kulcsot kiveszi, s csípőre tett kézzel Lukács előtt. Le is út, fel is út!
LUKÁCS
Felteszi a kalapot, s egyenesen a nyitott ablaknak indul. Hejh, szép a fiatal kor: milyen régen nem jártam ablakon!
ESZTER
Megelőzi, s nagy durral beteszi mindkét ablakot, aztán lekapja Lukács fejéről a kalapot, összegyúrja, és a keblébe gyömöszöli, s aztán ismét csípőre tett kézzel. Le is út, fel is út!
REGINA
Éppen kilép a kamrából. Ti itt ölitek egymást? Csend. Miféle nagy zakota volt ebben a házban?
LUKÁCS
Semmi, csak készültünk a házasságra.
ESZTER
Leül az ablak mellé, az előbbi helyére, s mérgében nem tudja, mit csináljon. Ez a róka! Ez a… ez a… percegő szú!
REGINA
Rákiált Magdolnára, aki bámulva és egy kicsit félve, egy helyben állott mindig. Hát te mit állsz itt, te taknyos! Ilyen laposan, mint egy béka a bokron, te! Hát azért hagytunk itthon, hogy most kerülj elé valahonnét, te! Hát ilyen házőrző vagy? Hol voltál?
MAGDOLNA
Csak a nagykertbe mentem egy kicsit.
REGINA
Mi van a katrincádban?
MAGDOLNA
Sárga körtöve.
REGINA
Hát a’ minek?
MAGDOLNA
Hogy legyen maguknak, amikor az aratóból ehesen hazajőnek.
REGINA
Hamar pakolj le, s nézd meg, mi dolog van a ház körül!
LUKÁCS
Fogadj szót az őrmester úrnak, hamar!
REGINA
Lukácsnak fenyegető hangon. Osztán elég legyen!
LUKÁCS
Haptákba vágja magát, s szalutál. Jelentem alásson, Eszter eldugta a kalapomat.
REGINA
Hová?
LUKÁCS
A kebelibe.
REGINA
Hát oda mért?
LUKÁCS
Megereszkedve, más hangon. Lehet, hogy meg akarja szoptatni.
ESZTER
Jaj!
MAGDOLNA
Ki közben egy kosárkába öntötte a körtéket, most odaviszi Lukácsnak. Tessék használni, Lukács bácsi!
REGINA
Te ne háziasszonykodjál, hanem láss az után, hogy rend legyen a házban! Nem látod azt a széket is? Ki tette oda azt a széket?
LUKÁCS
Kivett a kosárból egy körtét, és éppen pucolja a combján. Azt én, de pardon.
REGINA
Nem tesz semmit. Azért van ez a mihaszna leánka, hogy a helyire tegye. Leül basásan a kanapéra.
MAGDOLNA
Az asztalra teszi a kosárkát, aztán a helyére a széket, majd abroszt is terít az asztalra.
LUKÁCS
Leül a székre, mit Magdolna helyre tett, és jóízűen eszi a körtét.
MAGDOLNA
Az abroszterítés után odamegy Lukácshoz. Engedelmet kérek, Lukács bácsi.
LUKÁCS
Mért kérsz engedelmet?
MAGDOLNA
Hogy a széket egy kicsit tessék ideadni, hogy levegyem a lámpacsövet, mert meg kell pucolni. Aztán feláll rá, leveszi a lámpacsövet, és pucolni kezdi.
LUKÁCS
A kanapéra ül, Regina mellé, és újságolja. Máté még nem jöve el.
REGINA
Ha nem, annyi!
LUKÁCS
Mennyi?
REGINA
Annyi, hogy ott forduljon fel, ahol van.
LUKÁCS
Mi Mátéval nem úgy beszéltük volt meg.
REGINA
Hát hogy?
LUKÁCS
Úgy, hogy a házasságban akarunk felfordulni.
REGINA
Nem sokat fogjuk kérdeni tőletek, hogy akartok-e, vagy nem.
LUKÁCS
Mutatja a körte torzsáját. Hát ezt hova tehetem, hogy ne szemeteljek?
REGINA
Hajítsd a földre. Azért van itt ez a leánka, hogy felszedje.
LUKÁCS
A feje mellett hátradobja a torzsát, mely az ablakból visszaesik. Pardon, azt gondoltam, hogy nyitva van.
ESZTER, REGINA
Nevetnek.
LUKÁCS
Felveszi a torzsát, az ablakot kinyitja, és kidobja. Az ablakot is nyitva hagyja. Aztán kivesz a kosárból még egy körtét, és enni kezdi. Jó körtöve!
REGINA
Máté is szereti.
LUKÁCS
Mondta is, hogy inkább egy körtövefát venne el feleségül, mint… A többit elcsámcsogja.
ESZTER
No, no.
MAGDOLNA
Ki megpucolta a csövet s meggyújtotta a lámpát is, visszateszi a helyére a széket, s kötényével gondosan letörli. Tessék, Lukács bácsi!
LUKÁCS
Te hány esztendős vagy?
MAGDOLNA
Immár tizenhat, Lukács bácsi!
LUKÁCS
No, ügyelj, mert ha eccer nem találod azt mondani, hogy Lukács bácsi, akkor a gutta abban a helyben megüt!
MAGDOLNA
Hát hogy mondjam?
LUKÁCS
Mondjad, hogy Ábrahám, az Izsák tatája. Vagy nevezzél Mózesnek, a zsidók atyjának.
MAGDOLNA
Eszter néném és Regina néném parancsolták, hogy úgy kell mondani.
ESZTER
Elég legyen!
REGINA
Mars ki!
MAGDOLNA
Nyel egyet, aztán elindul, kilincsel az ajtón, majd hátrafordulva. Bé van az ajtó zárva!
ESZTER
A kamra felé mutat. Eredj oda, ott csinálj rendet!
MAGDOLNA
Oda bemegy.
LUKÁCS
Ha ennek a leánkának volnék, egyszer fellázadnék.
ESZTER
Te ne taníts senkit lázadásra, hanem magadot tanítsd tisztességre! Kiveszi kebeléből a kalapot, és Lukács felé dobja az asztalra. Nesze, elmehetsz!
LUKÁCS
A feje mellett kidobja hátrafelé a csutkát az ablakon, aztán lefricskázza a kalapot az asztalról. Hess el innét, ne! Mert nem teszlek fel többet a fejemre!
ESZTER
S ugyanbiza mért nem teszed fel többet a fejedre?
LUKÁCS
Azért, mert ha feltenném, egyebet se csinálna, csak folytonosan bőgne a fejemen, hogy ő hol volt egy szombat este.
MÁTÉ
Csendesen behajol az ablakon, s kalapját a Lukács fejébe teszi.
LUKÁCS
Hátra se néz, hanem csak megfogja a kalapot. Lám, az Isten sem akarja, hogy feltegyem, mert mindjárt rendelt egy másikot.
REGINA
Hátratekint, s nagy boldogan rögtön feláll, s bár Máté csendre inti az ujjával, mégis. Szerusz, te! Hát ott jársz te is, ahol a varjak?
MÁTÉ
Már felhágott az ablak talpára, hogy bejöjjön, de nagyon nehezen megy. Segíts, komám, a fene egyen meg!
LUKÁCS
Hátra se néz. A többi varjaknak sem segítettem.
REGINA
Segítő szándékkal egyengeti Mátét. Gyere, szívem, gyere! Ne félj, csak gyere!
MÁTÉ
Fejjel befelé becsúszik a kanapéra, s lábai fennakadnak Lukács vállai között.
LUKÁCS
Megfogja a lábait. Ímé, egy vőlegény! A feje a sírban, s az esze két ágban kivirítva! Az ilyent osztán lehet szeretni!
ESZTER
Lehet, hát! Mert ő nem szokott minden éjjel bejárni az ablakokon a menyecskékhez, mint te!
LUKÁCS
Míg Eszter szólt, ledobta a Máté lábait magáról, s hamar átült a székre. Az éccaka is kettőnél s egy félnél voltam.
MÁTÉ
Rendbe szedi magát, s komótosan ülve a kanapén. Adjon Isten j’estét!
ESZTER
Adjon Isten, Máté!
REGINA
Tapogatja a Máté nyakát és karjait. Nem fáj suhutt?
MÁTÉ
Szerusz komám, Bakk Lukács! Hogy vagy?
LUKÁCS
Én így medvelátáskor elég jól. Hát te?
MÁTÉ
Én sem rosszul, amikor efféle cseszlevadászt látok.
REGINA
Ne csipkedjétek egymást, mert maholnap sógorok lesztek úgyis. Mátéhoz. Hát mért nem jöttél hamarább?
MÁTÉ
Megöleli Reginát, arcon csókolja, s aztán. Jöttem volna, csak előbb más gúnyát akartam venni, erre a nagy innapra. Ismét megcsókolja. S osztán ugyanvalóst siettem, de egy veszett kutya az úton megakasztott.
LUKÁCS
Akkor rajta, csókolózzatok!
REGINA
Ijedten. Csak nem harapott meg?!
MÁTÉ
Nem erősen, csak a lábam szárát, s ott is a csizmámot. Mutatja.
REGINA
Elég hegyes foga volt?
LUKÁCS
Hát hogyne! Éppen akkor hegyezte neki a gazdája, amikor én jöttem. Megnézi ő is, aztán legyint. A’ semmi! Az Eszteré sokkal hegyesebb!
ESZTER
Mérgesen felugrik, s keresi, mit vágjon Lukácshoz.
LUKÁCS
Lebújik az asztal színe alá.
ESZTER
Visszaül. Ha még egyet szól, ezt az asztalt vágom hozzá.
LUKÁCS
Helyreül. Pardon s bocsánat. Avval csak azt akartam mondani, hogy gyönyörű szép fogaid vannak, mintha készakarva metszette volna valaki, egyenesen megrendelésre, hogy aki lássa, csodálja, s kérjen feleségül. A többiekhez. Csakhogy ő nem mutatta ki soha senkinek, csak egyedül nekem.
ESZTER
Beszélj, bolond, beszélj.
REGINA
Csakugyan azért jöttetek ide, Lukács, hogy ezt a beszédet folytasd?
MÁTÉ
Azért a fenét! Lukácshoz. Hát nem szóltál semmit ezeknek a leányoknak?
LUKÁCS
Miről?
MÁTÉ
Eredj, ne tedd magadot, a nyavalyába!
ESZTER
Említette.
REGINA
Szólt, szólt. Hogyne szólt volna! Csakhogy azt mondta, hogy várjunk meg tégedet is; a nagyobbik felivel, mert úgy beszéltétek meg, hogy együtt adjátok elé.
ESZTER
Most együtt vagyunk.
LUKÁCS
Szomorúan. Mind együtt, mint a vértanúk.
MÁTÉ
Hát add elé, te vagy a nagy szószóló!
MÓKA
Kaszával a vállán és bokrétás kalappal, az ablak alatt megjelenik. Jó estét adjon az Isten!
A legények csak odanéznek, s nem fogadják.
REGINA
Hátranéz, s abban a pillanatban nagy örömmel felugrik, s kikönyököl az ablakba. Adjon az Isten, hát te hol jársz, mint a madár?
ESZTER
Kíváncsian. Ki az?
REGINA
E’ Mózeske, kicsi Kömény Móka. Kerülj bejjebb, Móka!
ESZTER
Sietve kizárja az ajtót, s visszaültében ő is. Gyere, Móka, gyere!
LUKÁCS, MÁTÉ
Irigyen kacsintanak és intenek egymásnak.
MÓKA
Letámasztja a kaszát a házfal mellé, s a másik ablakba könyököl, s csak most látja meg a legényeket. Jó estét adjon az Isten, Lukács bátyám!
LUKÁCS
Adjon, ha ráér.
MÓKA
Megfogja a Máté fejét, s maga felé fordítja, hogy lássa: ki az? Szerusz, Máté!
MÁTÉ
Felemeli a lábát, mintha nyújtaná Mókának. Szerusz.
MÓKA
Engedelmet kérek a zavarásért.
REGINA
Nem zavarsz.
ESZTER
Te sohasem zavarsz!
MÓKA
De gondoltam, hogy egy percre bétekintek, így mentében. Közben is nagyon nézte a szobát, mintha keresett volna valakit. Hát kicsi Magdó nincs itthon?
REGINA
Ő éppen nincs.
ESZTER
Int a legényeknek, nehogy elárulják, hogy itthon van.
LUKÁCS
Éppen meghót, ezelőtt öt perccel.
MÓKA
Hát hol van?
REGINA
Nem is tudom, hova mene el.
ESZTER
Mert örökösen tekereg a haszontalan.
LUKÁCS
Az igen, mint Eszternek az esze: hol itt van, s hol ott, de sohasem a fejiben.
ESZTER
Téged nem kérdezett senki, vén sátán!
MAGDOLNA
Bent a kamrában énekelni kezd. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is elhordom…”
MÓKA
Az első hangnál örömmel felüti a fejét, aztán csodálkozva hallgatja néhány pillanatig, majd mintha be akarna örömében ugrani az ablakon, de csak elkiáltja magát. Magdó, kicsi Magdó!
MAGDOLNA
Kidugja az ajtón a fejét, a haja kibontva. Teccett szólítani engemet, Regina néném?
REGINA
Hát te itthon vagy? Nagyon gyorsan utána. Gyere hamar egy kicsit, mert itt van a Móka!
MAGDOLNA
Örömében felsikolt, és visszaugrik. Jaj, Istenem!
ESZTER
Felugrik, s mérgesen be a kamrába, s onnét hallatszik. Nem tudsz jőni, ha hivul valaki, te béka!? Hol tanóltad ezt a tisztességet?! Kilöki az ajtón, s már szelíden. Eredj, szépen! Aztán visszaül a helyére.
MAGDOLNA
Kis piros csizmában, színes szoknyában és tiszta ingben, de mellény nélkül és rendetlen hajjal. Látszik, hogy öltözködés közben lökték ki a szobába. Mentegetődzve, szégyellősen, de szelíden. Csak a hajamot akartam egy kicsit… Az asztalnál, Lukács mellett megáll, s a nyitott ablakon látszik, hogy a hold éppen bújik fel a horizonton.
MÓKA
Megemeli kalapját. Jöszte egy kedves kicsi percre, s osztán visszamehetsz.
LUKÁCS
Kéjsóváran megsimogatja a Magdolna haját.
ESZTER
Rákiált. Menj el onnét!
MÓKA
Egy nagy keserűlevélbe göngyölítve kivesz valamit a zsebéből. Jöszte közelebbecske, mert hoztam neked valamit!
MAGDOLNA
Odamegy az ablakhoz, Regina és Máté közé, aztán átveszi az ajándékot, nagy várakozással bontogatja, aztán nagy örömmel. Tojás! Kicsi tojás! Két kicsi tojás! Két kicsi madártojás!
MÓKA
S mégpedig énekes madáré!
REGINA
Feláll, és megnézi, aztán lekicsinyelve. Pettyesek. Mátéhoz, szemrehányással. Látod-e, te sohasem hozol semmit nekem!
MÁTÉ
Ne búsulj, mert én is hozok, de hozzád mérten, lúdtojást!
LUKÁCS
Kacagva. S én Eszternek kígyótojást!
ESZTER
Éppen feláll, hogy megnézze a madártojást, s mentiben. Azt vidd a vén kotlós menyecskéidnek!
MAGDOLNA
Nagyon szépen köszönöm, Móka. Kedvesen köszönöm ezeket a szépeket.
ESZTER
Lám, add ide, milyenek?
MAGDOLNA
Odaadhatom-e, Móka?
MÓKA
Hát mutasd meg neki! Tartsad, hogy nézze bátron!
ESZTER
Megsértődve otthagyja őket. Süssétek meg a tojásokat! Visszaül.
MAGDOLNA
S milyen énekes madáré vajon?
MÓKA
Hát osztán szép az anyja, kitűnő gyönyörű! Üsmerem már három hete, s meglestem nem eccer. Nagysága olyasforma, mint egy kisded rigó. A szája sárga, mint az arany, a feje pirosban jáccik, s minél hátrább, annál inkább olyan, mint a szeder. De osztán az éneke: az olyan, hogy még az ökör is elécsapja a fülit, mikor hallja!
MAGDOLNA
S hát a hasa milyen?
MÓKA
Az is olyan, mint a szája.
LUKÁCS
Az azért olyan, mert ha szájfájása van, akkor avval eszik, a hasával.
A fiatalok rovására szívesen nevetnek.
REGINA
Feddőleg Magdolnához. Hát nincs annyi eszed, hogy behíjjad ezt a legényecskét, te idétlen! Hát azért hozott neked ilyen figyelmességet? Mókához. No, kerülj bejjebb, s ülj egy kicsit nálunk is!
MAGDOLNA
Gyere, Móka!
MÓKA
Köszönettel fogadom a meghívást, de előbb hazatekintek, hogy más gúnyát is vegyek.
MÁTÉ
Hát az minek, te? Nekem a te üdődben csórén is jó volt.
Nevetés.
MÓKA
Azt lehet is hinni, mert neked vastag a bőröd.
MÁTÉ
S osztán mióta jársz így a lányokhoz, mégis?
MÓKA
Én, amióta kérdik!
REGINA
Ne beszélj, Móka! Csakugyan először jössz ma guzsalyosba?
MÓKA
Éppen úgy.
REGINA
Feláll, megfogja a Móka fülét, és húzza. Akkor nagyot nőjön! Nagyot nőjön!
MAGDOLNA
Közben, védő mozdulattal. Regina néném, ne húzza!
MÁTÉ
Nem a füledet gondolja, Móka.
REGINA
Ne is hallgass az ilyen vénekre, hanem eredj hamar, s osztán egykettőre gyere vissza!
MÓKA
A kaszát a vállára veszi. Hát akkor addig is jó időtöltést! Szívesebb hangon. Szerusz, Magdó!
MAGDOLNA
Szerusz, s gyere.
MÁTÉ
Utánaszól. S ne felejtsd el, hogy előbb szopjál, s osztán gyere!
MÓKA
Mentiből. Én is úgy gondoltam, nehogy olyan ízetlen s buta maradjak, mint te! Utána rögtön belekezd abba az énekbe. „Látod-e, babám, látod-e, babám, azt a veres nagy tüzet…” stb. S még egy ideig látszik, ahogy a kaszával a vállán s félrecsapott bokrétás kalappal s egyre megnőve megy szembe a felkelő holddal.
ESZTER
Boldogan. Megfelelt!
REGINA
Úgy kell neki, ne irigykedjék senki fiatalságára.
MAGDOLNA
Közben megnézi még egyszer a tojásokat, s gyöngyöző nevetéssel indul vissza a kamrába, s mikor a szoba közepén volna, Eszter hirtelen felugrik.
ESZTER
Azt a kecskebéka mindenedet! Elejébe áll, hisztérikus. Te pipiske! Te hernyó! Te boszorkánytojás! Te munkakerülő! Hát azért küldtünk bé oda is, hogy ott ne a munka után láss, hanem cifrálkodjál?! Hát erre van eszed, s a tisztességre nincs?! Még a legkisebb tisztességre sem! Arra, hogy megmutasd a nénjeidnek, ha adnak neked valamit! Hát már a legényeken jár az eszed?! S tojásokat rendelsz náluk?! Kettőt, nem is egyet! S még dugod is! Elé avval a tojásokkal! Látni akarom!
MAGDOLNA
Kicsombolygatja, s közben riadtan. Én nem dugtam, az előbb sem dugtam. Tartja és mutatja. Tessék nézni, én igazán bánom, itt van, mindkettő itt van, ahogy kaptam, olyan kedvesen, olyan ártatlanul…
ESZTER
Az ujjai közé veszi az egyiket, kajánul nevet, s utánozva a Magdolna hangját. Olyan kedvesen, olyan ártatlanul… ahogy Mókától kapta… ezt az idétlenséget… ezt a pettyes semmit… kapta… A földhöz vágja a tojást. Nesze! Nagyot szusszan.
MIND
Felugranak a helyükről.
MAGDOLNA
Megdöbbenve, de az elszántság tüze meglobban az arcán s a szemében. Földhöz ütötte!…
ESZTER
Ide a másikot is!
MAGDOLNA
A kicsi tojást!
REGINA
Hevülten odamegy, s kéjjel. Ide a másikot, nekem!
MAGDOLNA
Az ártatlant!…
ESZTER
Egy-kettő!
REGINA
Nekem!
MAGDOLNA
Szembeáll velük, gyűlölettel nézi, kiegyenesedve, megnőve, majd hirtelen bekapja a tojást, és lenyeli. Ezt nem töri el senki! De senki! Befut a kamrába, és magára zárja az ajtót.
MIND
Megdöbbenve néznek össze, majd Eszter és Regina dühösen az ajtónak rontanak, de Lukács és Máté, ki-ki a maga párját, visszahozzák és leültetik. Csönd.
LUKÁCS
Az első hangja, amiben nincs gúny, és ami tiszta. Láttátok, milyen szép volt ez a gyermek, amikor ellenszegült s lenyelte a tojást?
MÁTÉ
Én láttam.
LUKÁCS
Hát te, Eszter?
ESZTER
Pöktek-e téged szembe?
LUKÁCS
Hát te, Régina?
REGINA
Azért jöttetek ide?
MÁTÉ
Az igaz.
Csend.
LUKÁCS
Sétálni kezd a szobában. Elmegy az ajtóig, s amikor visszafelé jön, a földhöz ütött tojásnál megáll, s nézi, majd egészen lehajlik. Kicsi madár volt benne …
MÁTÉ
Szintén odamegy, s nézi. Az anyja már hamar kiköltötte volna.
LUKÁCS
Nem olyan hamar, mint Eszter.
REGINA
Ezért jöttetek ide?
MÁTÉ
Az igaz.
Mind a ketten visszaülnek a helyükre.
LUKÁCS
No, akkor törjük el a két nagyobbik tojást is. Köszörüli a torkát. Hát az úgy volt… Köszörüli megint a torkát.
MÁTÉ
Ne mondd, hogy hogy volt, csak azt mondd, hogy hogy lesz.
LUKÁCS
Tán jobb volna, ha béosztanók: vagyis én köszörülöm, s te mondjad.
MÁTÉ
Menj a fenébe, ne idétlenkedjél! Köszörüli a torkát. Hát hallgassatok ide, leányok, úgy is, mint menyasszonyok. Hát hogy ne is menjek messze, mi ketten Lukáccsal arra egyeztünk, hogy ha már ő tizenöt esztendeje jár ehhez a házhoz, én pedig éppen tíz, akkor azt mondanók, hogy járjunk immár a dolog végire, s üssük nyélbe a sorsunkat. Vagyis más szóval rajta lennénk, hogy az esküvő is immár meglegyen, mégpedig mihelyt bétakarodhatunk a tavaszi gabonával. Körülnéz.
Lányok epedve csüngnek.
Hát erre egyeztünk mi ketten, hogy ezt tudassuk veletek. Ha ellenben ti nem így gondolkoznátok, akkor szóljatok!
Csend.
LUKÁCS
Azt várhatod.
ESZTER
Elérzékenykedve. Nem félsz az Istentől, hogy ebből a szent dologból is tréfát csinálsz?
MÁTÉ
Neki csak a szája jár.
REGINA
A szája hát.
MÁTÉ
Ha így van a dolog, hogy nem szóltok a tervezet ellen, akkor mi azt ajánlanók, hogy a lakadalommal járó sok költséget összeszorítsuk, vagyis más szóval egybevegyük a kettőt.
ESZTER
Hogy a kettőt?
MÁTÉ
Hát egyazon napra a két esküvőt s a két lakadalmat.
ESZTER
Határozottan feláll. Olyan nincs! Sétálni kezd a szobában.
LUKÁCS
S olyan mért nincs, ugyanbiza!?
ESZTER
Azért nincs, mert nem azért vártam tizenöt esztendeig, hogy úgy kalákába esküdjem meg! Egyedül akarok megesküdni, érted? Üti a mellét. Csak én, egyedül! Még a faluban se esküdjék akkor más! S még a szomszéd faluban sem! Érted? Az egész országban senki, az egész világon senki. Csak én, egyes-egyedül én!
LUKÁCS
Jól van: még én sem leszek ott.
ESZTER
Visszaül a helyére, leborul az asztalra, és sír.
REGINA
Odahúzódik, és vigasztalja. Eszter! Hát legyen több eszed! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne keseregj! A többiekhez. S ha így lesz, akkor mit gondoltok, melyikünk esküvője lenne meg előbb: az enyim-e, vagy az Eszteré?
MÁTÉ
Akkor tán az Eszteré.
REGINA
Affenét! Nem adnátok-e még Magdót is férjhez előttem?
ESZTER
„Affenét”-re felkapja mérgesen a fejét. Nem szégyelled magadot, te Régina?!
REGINA
Hát én mért szégyelljem?
ESZTER
Tedd a szívedre a kezedet, s mondjad: hát volna lelked megesküdni s férhez menni előttem?
REGINA
Hát volna! S lesz!
ESZTER
Te szégyentelen! Hát nem én vagyok az öregebb?!
REGINA
E’már igaz, ez az egy! Nem a’ menyen előbb férhez, ki vénebb, hé!
ESZTER
Hát ki?
REGINA
Aki arra való!
LUKÁCS
Lágyan, csúfondárosan. Eszter! Zsenge szívem! Harmatos lóherém! Mondjunk mi le az elsőbbségről!
ESZTER
Elszántan. Nem mondok le! Soha! De soha!
MÁTÉ
Ebből is láthassátok, hogy együtt muszáj a kettőt.
ESZTER
Soha! De soha!
REGINA
Eszterhez. Ne karicsálj, mert most már én sem mennék veled együtt! Inkább felakasztanám magamot! Fel én!
ESZTER
Bár már látnám. Ott a kötél alattad, a padban.
REGINA
Felugrik. Nekem mondod, hol a kötél? Nekem?! Hisz mindenről csak én tudom ebben a házban, hogy hol van! Mert te csak szaladsz elé s hátra, s ahol elmész, ott nem rendet hagysz magad után, hanem azt, amit a tatárok! Te!
MÁTÉ
Közben fogja Reginát és csitítgatja. Régina, lelkem… Régina, lelkem…
ESZTER
Közben csak remeg az indulattól, s csak hápog.
LUKÁCS
Gonoszul. Ne hagyd magad, Eszter!
ESZTER
Felugrik, majdnem az asztalra, s Regina is feléje.
Lukács azonban megfogja Esztert, Máté is Reginát, majd visszanyomják a helyükre őket.
LUKÁCS
Csóválja a fejét, majd sóhajtva. Már a testvér is ellenség…
ESZTER
Eressz le, mert bizonisten leharapok valamit rólad!
LUKÁCS
Milyen tájékomról?
ESZTER
Tényleg meg akarja harapni, de Lukács elugrik.
MÁTÉ
Hát valamit mégiscsak ki kell találni, gondolkozzunk csak. Lám, te vagy a nagy okos! Gondolkozzál te!
LUKÁCS
Az asztal előtt áll, s töprengve vakarja a fejét, majd megindul a szobában, itt-ott megfog valamit és felemeli: látszik, hogy ki akar sütni valamit. Mit is lehetne? Mi a nyavalyát lehetne?… Egyszerre, mintha eszébe jutott volna valami, megkopogtatja az udvar felőli házfalat, majd ami bútor van a fal mellett, azt kezdi elszedni.
Először Eszter, aztán Regina, majd Máté kíváncsian felállnak, s közelítenek is Lukácshoz.
ESZTER
Te mit akarsz, Lukács?
LUKÁCS
Egyszer életedben hallgass!
REGINA
De én is akarom tudni, hogy mit akarsz?!
LUKÁCS
Ha tíz évet vártál, várj még egy percet! Közben szedi el a bútorokat. Próbát fogunk csinálni… Nagy próbát… Szép próbát… Illendőt a szerelemhez… Odamegy a kamraajtóhoz, és melegen. Magdó! Kicsi Magdolna!
MAGDOLNA
Tessék, Lukács bácsi?
LUKÁCS
Már vagy bácsi, vagy nem bácsi, de gyere csak egy percre kifelé! Ne félj, nem lesz semmi bajod. Jövet visszafelé a többiekhez. Hadd vegyük belé őt is a mutatványba, hiszen már leány, a két madártojást megkapta! A leányokhoz. Álljatok sorba! Odaállítja Esztert és Reginát egymás mellé: Esztert elöl, Reginát utána, majd Magdolnát harmadiknak.
MAGDOLNA
Szépen felöltözve, befont, de leeresztett hajjal, szép, ragyogó és egészen leány. Tessék, megjelentem!
LUKÁCS
Ahogy meglátja, hízelkedve csóválja a fejét. Hm, hm… Tán nem attól a tojástól lettél ilyen szép?
MAGDOLNA
Boldogan nevet.
LUKÁCS
No, annál jobb. Állj szépen ide, harmadiknak! Odaállítja.
MÁTÉ
Esik ki a szeme, úgy nézi Magdolnát.
LUKÁCS
No, most figyeljetek ide, hadfiak a szerelemben! A tárgy az, hogy melyiknek legyen meg hamarébb az esküvője: Eszternek-e velem, vagy Réginának Mátéval. Mivel azonban rendes módon, ahogy emberek szoktak, ezt eldönteni sem Eszterrel, sem Réginával nem lehet, s mivel mi is gyámoltalanok vagyunk arra, hogy bölcs Salamonok legyünk, azért odafordulunk a felsőbb hatalomhoz, aki igazságot fog tenni. Ha pedig azt tekintjük, hogy szörnyű nagy és erős dolog az igazi szerelem, sokkal nagyobb és erősebb, mint ez a házfal, akkor bátron szembeereszthessük egymással a kettőt, mármint a szerelmet s ezt a házfalat. Tekintve azonban azt a dolgot, hagy a szerelem ez alkalommal bennetek lakozik, annakokáért csak úgy lehet ezt a próbatételt végbevinni, ha majd az én vezényszavamra sorban és egymás után nekijárultok a falnak, s azt kimozdítjátok a helyiből. S amelyik pedig jobban ki tudja mozdítani, nyilvánvaló dolog, hogy abban nagyobb a hő szerelem. S akiben pedig nagyobb a hő szerelem, nyilvánvaló dolog, hogy annak lesz meg előbb az esküvője! Igaz-é?
ESZTER
Igaz!
REGINA
Igaz!
LUKÁCS
Helyes-é tehát, amit gondoltam?
ESZTER
Helyes!
REGINA
Helyes!
MAGDOLNA
De hát minek kellek ide?
LUKÁCS
Te annak, hogy cifrázd a dolgot: olyan vagy, mint a tulipán a kapuzábén vagy bojt az ostoron. Érted?
MAGDOLNA
Bizseregve, kedvesen. Há’ hogyne!
LUKÁCS
Akkor figyelem, mert kezdődik a tavasz! Mátéhoz. Eredj, komám, akaszd le s hozd ide azt az órát! Mindenkinek adok egy percet!
MÁTÉ
Leakasztja a nagy láncos faliórát, s odaadja Lukácsnak.
LUKÁCS
Elhelyezi a bal tenyerén az órát, a láncát a vállára veti. Figyelem! Elsőnek Eszteré a fal! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!
ESZTER
Dolgozik, rúg, feszít és kapar.
LUKÁCS
Felemelt karral. A perc bételt!
ESZTER
Toporzékolva leesik a földre.
LUKÁCS
Máténak, mutatja a kezével is. Én nem esküszöm. Hangosabban. Repítsd el onnét, mert kell a küzdőtér!
MÁTÉ
Elhúzza Esztert a szoba közepe felé.
LUKÁCS
Figyelem! Most Régina következik! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!
REGINA
Feszíti, rúgja és üti a házfalat.
LUKÁCS
Felemelt karral. A perc bételt! Mátéhoz. Takarítsd el ezt is!
MÁTÉ
Reginát is Eszter mellé húzza. Én se eszküszöm!!
LUKÁCS
Utolsó figyelem! Magdó következik!
MAGDOLNA
Én is?
LUKÁCS
Te is!
MAGDOLNA
S mért?
LUKÁCS
Csak. Nem akarsz?
MAGDOLNA
Nem bánom.
LUKÁCS
Utolsó és legnagyobb figyelem! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!
ESZTER, REGINA
Felemelt fejjel, sóváran figyelnek.
MAGDOLNA
Elszántan erőlködik, mint egy bolond madár.
LUKÁCS
Húzza az időt.
ESZTER
Kiabálva. Elég! Elég!
REGINA
Csal! Csal!
LUKÁCS
Feléjük. A népfelkelők hallgassanak! Felemelt karral. A perc… bé…
MAGDOLNA
A falnak borul, és zokogni kezd.
MÓKA
Gyorsan be az ajtón. Mondtam, s itt vagyok! Ámulva meggyökerezik.
MAGDOLNA
Ránéz Mókára, szerelmesen nézi, aztán egyszerre diadalmasan felnevet, és elmozdítja a falat. Móka!
ESZTER
Felugrik, s kiáltva. Boszorkánytojás!
REGINA
Felugrik, s kiáltva. Megölöm!
Mindketten Magdolnának rohannak. Nagy kavarodás. Máté és Lukács meg akarják védeni, Móka remegve áll, s már feszül, hogy odavesse magát.
MAGDOLNA
Kiugrik a lányok és a legények közül, s ökölbe szorított kézzel a ház közepében, minden felszabadult fiatal erejével. Eddig raboskodtatok felettem, kínoztatok és nyomorgattatok, de most eljött az idő!
LUKÁCS
Kezében az óráról olvassa le. Kilenc óra tizenhárom perc!
Csend.
ESZTER, REGINA
Dermedten nézik Magdolnát.
MÓKA
Hát itt mi történt?
MÁTÉ
Nem látod, hogy fellázadt?
MAGDOLNA
Fel is!
MÓKA
A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat!
MAGDOLNA
Ránéz Mókára, s boldogan. Éppen ezt akartam én is mondani.
Ebben a pillanatban a Lukács kezében az óra irtóan csörögni kezd, s ettől mindenki megrebben.
LUKÁCS
Nyomatékosan olvassa az óráról az időt. Kilenc óra tizenhárom perc!
Függöny
Szín: udvar Gondoséknál. Jobbról a ház, egy ablak, csukva. A ház az utcára néző felével lejtősödik. Az ablak előtt diófa, sima és magas törzsű. A falnál végig tornác, magassága másfél méter. A diófára legkönnyebben erről a tornácról lehet felmászni. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, ereszes kijárat az udvarra, három grádiccsal. Az eresz legalább egy fél méterrel kiugróbb, mint a tornác. A tornác alatt szeneszsák, félig faszénnel. – A kapu szemben van és hátul. Úgynevezett székelykapu, kicsi és nagy egybeépítve. Rövid kis utcán keresztül kivezet az útra. – A házzal szemben, tehát balról, végig deszkakerítés. Ezen egy nyitva levő bejáró kapu a csűrhöz, melynek az eleje, egészen bent, mélyen, látszik. A kerítés mellett napraforgók, egy közülük három méterre is kimagaslik. Nem egészen elöl, a kerítés mellett kút. A gárgyája négyszögletű és egy méter magas. A gárgyán keresztülfektetett merítgető kampós rúd. – A telihold a kapu felett felfelé jön. Az ég csillagos, de van egy-egy kövérebb bárányfelhő rajta. A ház ablakából is világosság vetődik ki.
Idő: este, az első felvonás után.
Amikor a függöny felmegy, teljes holdvilágban látszik az udvar, de néhány másodperc múlva bárányfelhőhöz ér a hold. Mintegy húsz másodpercig tart, amíg apránként mögéje bújik. A hold búvása szerint halványodik a fény.
BOSZORKÁNY
Amikor a hold utolsó pereme is bemegy a felhő mögé, abban a pillanatban, fekete kecske képében belöki fejével a kaput. Jön néhány lépést előre, akkor megáll és körülnéz, majd hirtelen bukfencet vet, s mint fekete ruhás vénasszony áll talpra. Gyors, tipegő futással rögtön körbeszaladja az udvart, s amikor visszaér kiindulási helyére, hosszú, fekete szőrtincset vesz elő, meggyújtja, és azzal végigfüstöli a ház oldalát, s közben. Dicsőséges szőre erős bakördögnek: hervaszd el füstöddel a jóság rügyeit, és gerjeszd fel szagoddal a fiatal vért!… Gyorsan a kúthoz fut, egy nagy kacskaringós fekete szarvat vesz elő, s azzal kenni kezdi a kút gárgyáját, s közben. Megkenem a szádot, te kút: az ördögnek szarvával, hogy békapjad és lenyeljed, aki közeledben jár… hogy jó étvágyad legyen, és ne lakjál jól emberrel soha!… Innét visszafut a helyére, a kapu felé, ismét bukfencet vet, s mint fekete kecske áll talpra. Ekkor a hold is kijön a felhőből.
MÁTÉ
Gyors igyekezettel ebben a pillanatban jön le a három grádicson, a házból. S ugyanilyen gyorsan megy a kapu felé, s mentiben lök egyet a kecskén, aki incselkedve néz. Cecc, a fene!…
LUKÁCS
Sántikálva és tempósan ekkor jön le a grádicson.
MÁTÉ
Kinyitja a kiskaput, visszafordul és hátraszól. Hamarébb! Hamarébb!
LUKÁCS
Mentiben. Sohasem siettem, s mégis harmincöt esztendős lettem.
REGINA
Futva ki a házból, s fel a tornácba, a kapu felőli részbe. Máté! Máté!
LUKÁCS
Elöl van egy kecskével.
REGINA
Lukács! Állj meg egy kicsit!
LUKÁCS
Megáll. No!
REGINA
Gyere egy kicsit közelébb! A tornácon feléje megy, aztán ki is hajlik, a szájához teszi kétoldalt a tenyerét, és titokzatosan, izgalommal. Osztán hamar gyertek vissza, érted-e! Mi addig itt megfogjuk Mókát, s nem eresszük! S hozzatok magatokkal valami jó megölő szerszámot! S nem baj, ha egy kicsit isztok is. Érted-e? Legalább azt mondhassátok osztán, hogy ti nem is voltatok itt, hanem a korcsomában! Érted-e?!
LUKÁCS
Csúfolódva szintén odateszi a tenyerét a szájához, s utánozva a Regina hangját. Ne hozzunk mindjárt halotti bizonyítványt is? Érted-e?
REGINA
Hamar! Csak hamar!
LUKÁCS
Tempósan a kapu felé, s Regina gyorsan be a házba.
MÁTÉ
Fogja kinyitva a kiskaput. Mit mondott Régina?
LUKÁCS
Nem válaszol, hanem mentiben ráköp a kecskére. Eredj az útból, te! Nem látod, hogy vőlegény vagyok?
MÁTÉ
Mit mondott Régina, te?
LUKÁCS
Azt, hogy beszéljelek le erről a kecskéről.
MÁTÉ
Ne bölcsködj, hanem gyere, mert ma vért akarok bűzölni! Nyakon öleli Lukácsot, a kaput nyitvahagyják, s mennek.
A kecske sóváran nézi őket, majd mekeg egyet, és szaladni kezd utánuk.
ESZTER
Kinyitja az ajtót. Olyan szép az este… Kár lefeküdni…
REGINA
Odabújik Eszter mellé az ajtóba. Móka menni akar!
ESZTER
Valamit megsejdített?
REGINA
Nem hiszem, csak egyszerre reajött, hogy menjen.
ESZTER
Hát így szeretsz minket, Móka?
MÓKA
Alunni is kell, nemcsak szeretni.
REGINA
Hadd el, aludhatsz még eleget. Holnap vasárnap van.
MÓKA
A jó gazdának a vasárnap is nap.
REGINA
No csak maradj még, s beszélgessetek Magdóval!
MAGDOLNA
Egész nap dolgozott, s jól teszi, ha le akar fekünni.
REGINA
Hallod, Eszter! Hát leány ez, aki így marassza a legényt?!
ESZTER
Idétlen béka, nem leány!
MÓKA
No! Csendes jó éccakát!
MAGDOLNA
Várj, Móka! Kikísérlek egy mákszemet!
ESZTER
Kiáltva. Menj bé!
REGINA
Letöröm a derekadat, csak egyet mozdulj!
ESZTER
Móka! Móka! Állj meg egy percre!
REGINA
Mondani akarok valamit!
MÓKA
A grádicson túl megáll. No!
ESZTER és REGINA
Kétfelől megfogják a karját.
ESZTER
Hallgass ide!
REGINA
Ide hallgass, reám!
ESZTER
Régina, te menj bé egy kicsit, mert külön akarok beszélni Mókával!
REGINA
Előbb én akarok beszélni véle!
ESZTER
Mérgesen. Takarodj bé!
REGINA
Ügyelj a szádra, arra a lepcsesre!
MÓKA
Nonono!
ESZTER
Akkor eredj egy kicsit félre, amíg beszélek!
REGINA
Jól van, de siessetek! Visszajön az ereszetig.
ESZTER
Menj tovább!
REGINA
Tesz egy lépést.
ESZTER
Még! Eredj a ház mögé!
REGINA
De osztán siessetek! Bemegy a kapun, a csűr felé, de a beszélgetés alatt kidugja a fejét, nehogy elszalassza Mókát.
ESZTER
Izgalommal, nagyon epekedve. Hát hallgass ide, Móka! Most mondok neked valamit, de jól hallgass ide! Regina felé. Né, ez leselkedik! Reaütök a fejedre, Régina! Mókához. Idehallgatsz-e, kicsi Móka?
MÓKA
Két fülem van.
ESZTER
Babrálja a Móka fülét. S milyen szépek! Kicsik s kemények!… S még ugranak is, ha pengeti az ember… Kuncog. Ilyen szép füleket még nem is láttam, így, most, ahogy reacsorog a holdvilág… Közben mind közelebb bújik a fülihez.
MÓKA
Egyszerre elhúzódik.
ESZTER
No, mért húzódtál el?
MÓKA
Azért, hogy ne reacsorogjon, hanem melléje.
ESZTER
Ismét közelebb. Oh, oh! Szép kicsi okos fejem! Próbálja simogatni az arcát. Milyen ügyesen megfelel mindenre!… A két tenyere közé veszi az arcát, de észreveszi Reginát. Régina, meghajítlak valamivel! Mókához… a szép, kicsi, fiatal fejivel… s evvel a pelyhedző szájával… evvel a csábossal!… evvel a meleggel… Mintha meg akarná csókolni.
MÓKA
Félreugrik. Sok lesz a dicséretből!
ESZTER
Egyre mohóbban. Eredj, ne beszélj! Móka, te!… Hiszen még el sem kezdtem… jóformán… amit mondani szeretnék…
MÓKA
Holnap eljövök.
ESZTER
El hát… ügyesen… holnap is… De nem Magdóhoz, hanem hozzám… Kirobbanva. Érted? Hozzám! Én is tudok úgy szeretni, mint az a taknyos! De csak téged! Érted? Móka, te! Te édes!
MÓKA
Közben félve húzódik, majd egyszerre. No, adjon Isten jó éccakát.
ESZTER
Megragadja. Nem eresztlek!
MÓKA
S mért nem?
ESZTER
Azért, mert szeretlek!
MÓKA
Hát a’ mire jó?
ESZTER
Arra, hogy légy a szeretőm!
MÓKA
Szép holdvilág van.
ESZTER
Megfogja két kézzel a nyakát. Léssz-e, vagy nem?
REGINA
Lassanként egészen elébújik a kapunál, és izgalommal hallgatja a dolgot.
MÓKA
Megfogja csuklóban az Eszter két kezét, és ledobja a nyakáról. Nem leszek!
ESZTER
S mért?
MÓKA
Azért, mert én Magdót szeretem!
ESZTER
Remegve. Még egyszer kérdem: léssz-e a szeretőm?
REGINA
Odakiált. Eszter, ne kínozd azt a legényt!
ESZTER
Rohanni kezd a kút felé. Belészököm a kútba! Itt a szemetek előtt! Leroskad a kútnál, üti két öklével a gárgya fáját, majd belélógatja a fejét a kútba, sír.
REGINA
Odamegy Mókához, aki nézett és egyet sem mozdult. Ne félj, nem szökik belé…
MÓKA
Tán van is annyi esze.
REGINA
Esze, az nincs annyi, de egyébért.
MÓKA
Ne is borítsa gyászba Lukácsot.
REGINA
Ne félj, nem is borítja, mert őt szereti. S neked csak úgy mondta, hogy szeret. Kapzsiságból, mert neki egy sohasem elég… S legfőképpen pedig azért, hogy nekem bánatot okozzon, hogy tőlem elhódítson… Tőlem, aki egész este csak téged néztelek… hogy te milyen nekem való vagy… hogy milyen pontosan találnánk mi össze… ketten… én s te… Vadul ráborul. Szeretlek!… szeretlek!…
MÓKA
Lerázza magáról. Sok az áldásból, Régina!
REGINA
Dühödten nézi. Kit taszítottál el?!
MÓKA
Téged!
REGINA
Te mocsok!
MÓKA
Van víz.
REGINA
Te szökdécselő sáska!
MÓKA
Nem is tud megfogni akárki.
REGINA
Nem biza, mert gyáva vagy! A nyúlnál is gyávább! Vagy azt gondolod, hogy nem vettem észre, hogy most is mért akarsz elmenni? Hogy Máté elől futsz! S Lukács elől!
MÓKA
Hát itt sincsenek!
REGINA
De visszajőnek! Vissza hát! S te ezt tudod, s azért futsz! Éppen azért!
MÓKA
Csodálkozva. E’ má érdekesebb, látod-e?!
ESZTER
Hirtelen arra fordulva. Azért futsz! Azért futsz!
MÓKA
Megigazítja kakaskodva a ruháját. Én? azért? Visszamegy, s az alsó grádicsra ül. No, itt akkor megnyugszom egy kicsit.
ESZTER és REGINA
Melléje ülnek.
ESZTER
Régina, te menj bé, én itt maradok Mókával.
REGINA
Én is itt tudok maradni véle.
ESZTER
Ne mondjam még egyszer!
REGINA
Nekem is van szám!
MÓKA
Akkor immár menjünk bé mind a hárman. Feláll. Hogy ne vesztegessük el az erőt, hanem legyen, amikor kell… Megy befelé. Amikor a nagylegények visszajőnek… Az a fürge Máté… S az a paripás Lukács…
ESZTER és REGINA
Mennek utána, bemennek.
MAGDOLNA
Bent, mindjárt, meghökkenve. Móka, hát te miért jöttél vissza?
MÓKA
Én azért, hogy a Máté számára s a Lukács számára itt legyek, amikor ők visszajőnek, a késekkel, vagy más ölő szerszámokkal.
MAGDOLNA
Felsikolt. Szent Isten!
ESZTER
Kiáltva. Ne sápíts, te átok!
MAGDOLNA
Móka, meg akarnak ölni!
REGINA
Meg hát!
MAGDOLNA
Fuss innét, Móka! Az Istenre kérlek: fuss, fuss! Hamar! Hamar! Gyorsan, ellenállhatatlan erővel, hálóköntösben, kihozza Mókát, s cipeli, húzza és löki a kapu felé, majd azon kilöki, és a kaput beteszi. Aztán fut vissza a házba, s útközben Eszternek és Reginának, akik az udvarra utánuk jöttek. Ti latrok! Ti pogányok! Befut.
REGINA
E’ megveszett.
ESZTER
Majd én megtanítom! Ne félj!
ESZTER és REGINA
Gyorsan be a házba.
MÓKA
Ebben a pillanatban vissza a kapun, gyorsan felugrik a tornácra, és onnét fel a diófára.
A szobából dulakodás hallatszik.
MAGDOLNA
Menekülve kiugrik az ablakon a tornácba.
ESZTER
Nyomában, kihajolva az ablakon, kezében egy mozsártörő. Ott, igen…! Ott járhat a szél…
REGINA
Szintén Eszter mellett az ablakban, kezében egy laskasiritővel. Mert ide bé nem teszed többet a lábad!
MAGDOLNA
Ne féljetek, lát az Isten mindent…
ESZTER
Kidob a tornácba egy párnát. Nesze, hadd lássa, hogy párnád is van!
REGINA
Kidob egy pokrócot. S pokrócod is! Aludjál, s fel se ébredj! Közben már húzni kezdi be a zsalut, aztán beteszi az ablakot is. A redők között azonban kivetődik a világosság.
MAGDOLNA
A párnából és a pokrócból ágyat csinál magának a tornác árkában, éppen a fa alatt. Közben. Szegény kicsi Móka!… Még megölték volna. Azok a gyilkosok… Gyenge fiatal testit… a gyalázatos vénségek… Lefekszik, és nagyot sóhajtva. Édes jó Istenem, te, aki fenn vagy és őrködöl, légy gondozónk továbbra is nekünk, szegény üldözött fiataloknak… Mind halkabb a szava, aztán már csak susogás, majd egészen elcsendesedik.
Kis csend.
MÓKA
Mély hangon és tagoltan. Az Úr ezennel meghallgatja a kérelmedet, és őrködik feletted…
MAGDOLNA
Felüti a fejét. Szent Isten! Csak a feje látszik ki a tornác pereme felett. Csodálkozva figyel, majd visszafekszik, mert nem hall semmit.
Kis csend.
MÓKA
Mint az előbb. Csak alugyál bátron, szép harmatos lélek…
MAGDOLNA
Felugrik, és félelemmel az arcára szorítja a két tenyerét, s úgy figyel.
MÓKA
A saját hangján, szeretettel feddve. Nem fekszel mindjárt vissza! Ebben a hűvös éccakában!
MAGDOLNA
Felnéz a fára. Jézusmárja! Ki van azon a fán?
MÓKA
Itt az Atya helyett a Fiú.
MAGDOLNA
Örömmel. E’ Móka! Bizonisten Móka!
MÓKA
Vaj ki tudja!
MAGDOLNA
Végképpen megnyugodva, nagyot sóhajt. Hjaj, hogy megijedtem…
MÓKA
Kitől, te?
MAGDOLNA
Én? Tőled.
MÓKA
Félni is kell a férfiútól!
MAGDOLNA
S hát te hogy kerültél oda?
MÓKA
Azt csak akkor mondom meg, ha szépen visszafekszel s bétakaródzol.
MAGDOLNA
Visszakuporodik, s a pokrócot magára kanyarítja, de a feje jól kilátszik. No, hogy?
MÓKA
Hát a lábamon. Nem fázol?
MAGDOLNA
Nem. Most kivált nem.
MÓKA
Elég baj.
MAGDOLNA
Mért?
MÓKA
Azért, mert egy kicsit lementem volna, hogy melegítselek.
MAGDOLNA
Isten őrözzön!
MÓKA
Mitől, te?
MAGDOLNA
Attól, hogy legyere.
MÓKA
Hát attól mért?
MAGDOLNA
Azért, mert akármelyik percben visszajöhetnek azok a vén latrok. S egyébként is…
MÓKA
S egyébként is?
MAGDOLNA
Igen, igen!
MÓKA
S hát a’ mi fán terem, az az egyébként?
MAGDOLNA
Diófán!
Galambosan nevetnek mindketten; bent a lámpa elalszik.
MÓKA
Te, kicsi Magdó, nem láthatnak s nem hallhatnak azon az ablakon?
MAGDOLNA
Bé van az téve, ne félj.
MÓKA
Próbál alább ereszkedni. Akkor jó.
MAGDOLNA
Móka, nem méssz mindjárt vissza?! Ebben a hűvös éccakában!
MÓKA
Ne szólj a nagyok dolgába!
MAGDOLNA
Fél is, s tiltakozva feláll. Nehogy alább gyere! Bizonisten, Móka!
MÓKA
Folyton peckelődik. Há’ métt, te?
MAGDOLNA
Baj lesz belőle! Bizonisten baj lesz!
MÓKA
Miféle baj?
MAGDOLNA
Hát olyan.
MÓKA
Milyen?
MAGDOLNA
Olyan, hogy szeretlek! No, most már tudod?
MÓKA
Ereszkedik lefelé. Én nem.
MAGDOLNA
Hát akkor mért jössz?
MÓKA
Azért, hogy megtanuljam.
A kapu felől otromba jövés zaja.
MAGDOLNA
Ijedten, gyorsan. Jőnek! Bizonisten jőnek! Menj vissza! Egészen a tetejibe! S jól fogd meg az ágat!
MÓKA
Gyorsan s ügyesen kapaszkodik felfelé. Ne félj semmit! Bízd csak rám!
MAGDOLNA
Visszahúzódik a tornác mélyébe, könyörögve és csendesen. S osztán egyet se mozdulj!
MÓKA
Nem, nem.
MAGDOLNA
S ne szólj!
MÓKA
Nem, nem.
MAGDOLNA
Ha igazán szeretsz.
MÓKA
Igen, igen.
Durván hátravágódik a kapu. Lukács és Máté összeölelkezve jönnek. Látszik, hogy egy kicsit részegek. A Máté jobb vállán egy lőcs, ugyanabban a kezében egy üveg is, amely a nyakánál fogva lóg lefelé, ahogy a lőcsöt is tartja a vállán.
MÁTÉ
Elereszti Lukácsot, s a lőcsöt megsuhogtatja. Így ütöm le, né; mint egy madárijesztőt!
LUKÁCS
Üssed bátron, úgyis learatták immár a búzát.
Odaérnek a grádicshoz.
MÁTÉ
Lukácsra fogja a lőcsöt. Te! Read is vetek egyet, ha sokat jár a habaród!
LUKÁCS
Ide vethetsz bátron, mert a testeden fog kikelni!
MÁTÉ
Leengedi a lőcsöt. No, úgy legyen…
LUKÁCS
Gyere, üljünk le egy kicsit a grádicsra!
MÁTÉ
Ha te mondod, akkor leülhetünk. Leülnek.
Csend.
LUKÁCS
Érzi, hogy nagyon fontos dolgot akar mondani, s így mély emberi hangon. Te, Máté, kérdenék én tőled egyet, de igazit.
MÁTÉ
Ne kérdenéd, hanem kérgyed! Húz egyet az üvegből.
LUKÁCS
Hát akkor nézz a szemembe!
MÁTÉ
Odanéz, s mereszti a szemét. Nézek én, ne félj!
LUKÁCS
Fogva tartja a szemeivel. No, ha nézel, akkor mondd meg igaz lelkedre, hogy becsületes, jó komám vagy-e te nekem, vagy nem?
MÁTÉ
A’ vagyok, há’ métt?
LUKÁCS
Azért, hogy a’ vagy, akkor mondok neked valamit. Az a valami pedig az, hogy neked legyen kettő, s nekem egy.
MÁTÉ
Ezt má’ ha én értem, akkor dögöljek meg!
LUKÁCS
Ha nem érted, akkor mondd meg, hogy evvel a leánkával te mit akarsz?
MÁTÉ
Melyik leánkával, te komám?
LUKÁCS
Evvel, itt bent. Int a fejével be a házba.
MÁTÉ
Magdóval-e?
LUKÁCS
Ühüm.
MÁTÉ
Elveszi a tekintetét.
LUKÁCS
Reám a szemmel, hé!
MÁTÉ
Rámered. Nézlek én, ne félj, amíg megmeredsz!
LUKÁCS
Erősen fogja a szemivel. Úgy, úgy! S most, de most felelj: mit akarsz véle?
MÁTÉ
Dölyfösen. S hát azt métt kell neked tudni?
LUKÁCS
Azért, mert láttam, hogy egész este etted a szemeddel! Kivált aztán, hogy lenyelte a tojást!
MÁTÉ
Hát ettem, s annyi!
LUKÁCS
Nono, vigyázat. Mert azt kérdem, hogy mit akarsz véle?!
MÁTÉ
Kínlódva. Semmit! Ha a’ kell neked. Semmit! S most már menj! Húz ismét az üvegből.
LUKÁCS
Megvakulj-e, hogy semmit?
MÁTÉ
Mind a kettőre-e?
LUKÁCS
Előbb az egyikre.
MÁTÉ
Vakuljak, akár holnap is, jól van-e?
LUKÁCS
No, azért mondom, hogy neked legyen kettő, s nekem csak egy. Mert Regina eddig is a tiéd volt, s most reád testálom Esztert is, a haszonélvezettel együtt, de osztán a másik, az az egy, a küsebbik, az az én dolgom! Értetted-e?
MÁTÉ
Jól van, s eredj hamar, s…
LUKÁCS
Hamar a Máté szájára tapasztja a tenyerét, nehogy csúfot mondjon. No, most add ide azt az üveget, hogy húzzak én is.
MÁTÉ
Magdót is, üveget is?
LUKÁCS
Elveszi, és alaposan bugyogtat. Aztán. No, komám, most osztán én mondom, hogy pökd meg a markodat, s reája avval a lőccsel! Hamar feláll, kijjebb megy az udvarba, s ránéz az ablakra, s akkor. Híjj, azt a keserves, magos!… Hiszen itt setét van!
MÁTÉ
Hol van setét? Már látszik, hogy nincs olyan nagy kedve a verekedéshez, Magdolna miatt.
LUKÁCS
Odabé a házban. Biztosan elment az a miligyertya, s a leánok lefeküdtek.
MÁTÉ
Feláll, az üveget s a lőcsöt otthagyja, s ímmel-ámmal mozog. E’ má egy kicsit csakugyan setét… Kacagva. Neked ugyanvalóst…
LUKÁCS
Nézz bé egy kicsit jobban, lám! Szökjél fel arra a tornácra! Eredj, hamar!
MÁTÉ
Félig felkapaszkodik.
MAGDOLNA
Akkor, mintha álmából riadna fel, egyszerre felül, s nem túl hangosan. Ki az, jaj?!
MÁTÉ
Ijedtében lesuppan a tornácról a földre.
MAGDOLNA
Egészen feláll.
LUKÁCS
Borzasztóan elkezd kacagni, veri bele a térdét is.
MAGDOLNA
Még pillogtat, de hamarosan felismeri a helyzetet, s a pokrócot magára kapja. Hjaj, hogy megijedtem!…
LUKÁCS
Még mindig kacag.
MÁTÉ
Morgolódva tápászkodik.
MAGDOLNA
Leül, a feje kilátszik. Mit kacag olyan erősen, Lukács bácsi?
LUKÁCS
Én azt a vitézt… hogy milyen hirtelen kezdte szagolni a vért…
MÁTÉ
Zavarában ő is kacagni kezd, s tápászkodik felfelé. Azt gondoltam, hogy valami boszorkány van ott…
MAGDOLNA
Néz lefelé. Hiszen ez Máté! Jé, hát maga suppant akkorát, Máté?
MÁTÉ
Felállt, még mindig nevet egyet-egyet. No, e’ jó vót… az ánti piculáját…
MAGDOLNA
S honnét esett le?
MÁTÉ
Csak innét, a tornácról.
MAGDOLNA
S hát onnét mért?
MÁTÉ
Mintha egy gyermeknek kedveskedne. Szénházat akartam játszani neked… hogy élvezeted legyen…
LUKÁCS
Magdolnához. Móka elment, ugye?
MAGDOLNA
Oh, már rég!
MÁTÉ
Folyton zsíros epedéssel nézi Magdolnát, s mozgatja a száját s a fejét, mintha jókat harapna.
LUKÁCS
Te mit csinálsz, Máté?
MÁTÉ
Csak nézem ezt a Magdót, hogy milyen nagyon igen szép!
LUKÁCS
A vakok intézetit tudod-e, hol van? Csak azért mondom! No, gyere, gyere! Itt nincs mit keressünk. Hadd alugyanak.
MÁTÉ
Esztert és Réginát ne keltsük fel?
LUKÁCS
Fejéhez kap. Mit mondtál, te gonosz szellem?! Magdolnának. Látod, milyen a rossz ember? Megbolygatná azokat az ártatlan kisdedeket. Jaj, jaj… Gyorsan megfogta Mátét, és húzza. Gyere, mielőtt elkárhozná’, gyere! Indulnak, majd visszaszól Magdolnának. S neked hogy jutott eszedbe, hogy ide kigyere aludni a tornácba?
MAGDOLNA
Hát hogy olyan szép a hold.
LUKÁCS
Ne is tűrd, hogy szebb legyen, mint te! No, aludjál jól s ügyesen!
MÁTÉ
Én is azt kívánom!
MAGDOLNA
Viszont, én is viszont! Visszabújik a párnára.
Lukács és Máté kimennek a kapun. Csend.
MÓKA
Már mikor a legények a kapunál vannak, kuncogni kezd. S ahogy haladnak elfelé, a kuncogásból nevetés, majd kacagás lesz.
MAGDOLNA
Hasonlóképpen válaszol neki.
MÓKA
Ismét indul lefelé, még kacagás közben.
MAGDOLNA
Észreveszi, és felül. Móka!
MÓKA
Én vagyok!
MAGDOLNA
Ha még annál is alább jössz, akkor többet nem kacagok!
MÓKA
Ereszkedik, s közben kedveskedik. Ne beszélj… Ó, Istenem… Istenem…
MAGDOLNA
Igazán ne gyere, Móka!
MÓKA
Jön. Ne, ugye?
MAGDOLNA
Szepegve. Én nem bánom… én igazán nem bánom… Ha megfognak azok az öreg vérszomjasok…
MÓKA
A legalsó ágon megtelepszik. No, ha nem sírsz, akkor itt megáll a gőzös. Ha ellenben repdesel, akkor…
MAGDOLNA
Akkor…?
MÓKA
Akkor a kerekeim alá kerül ott az a párna, alattad.
MAGDOLNA
A párnához, melyet babusgat. Hallod, te kedves, te puha, te jó meleg párna!… Hallod, mit mond ez a rossz, csúnya Móka?! Mókához. Azt felelte, hogy egy szikrát sem fél tőled.
MÓKA
Nem-e? Mintha le akarna ugrani.
MAGDOLNA
De igen! De igen!
MÓKA
Visszahelyezkedik. No, csak azért!
MAGDOLNA
Hirtelen. Jé, milyen szép az a hold!
MÓKA
Melyik?
MAGDOLNA
Igazán nem szép, hogy csúfolsz engemet!
MÓKA
Szép, szép. Gyönyörű szép! Nézik. Igazi nagy király az, amelyik ilyen tallért veretett!
MAGDOLNA
Hát még a nap!
MÓKA
Tám látod azt is?
MAGDOLNA
Megint csúfolsz?
MÓKA
Hát nem mondtad, hogy: nézz oda, hát még a nap!
MAGDOLNA
Szepegve. Igazán… mindent reám fogsz… Én csak azt mondtam, hogy az az illető király még a holdnál is veretett nagyobb tallért, s arra mondtam, hogy az a nap…
MÓKA
Pardon s bocsánat, mert így már értem. S igazad is van, mert a nap már olyan nagy tallér, hogy azt fel sem lehetne váltani.
MAGDOLNA
A hold védelmében. Nagy okos! S tám a holdat fel lehet?
MÓKA
Fel hát!
MAGDOLNA
S ugyanbiza mire?
MÓKA
Csillagokra!
MAGDOLNA
Azt nem bánom.
MÓKA
No, ugye, hogy aprópénznek megjárják ők is?
MAGDOLNA
Te melyiket szereted legjobban?
MÓKA
Én a Göncölt. Hát te?
MAGDOLNA
Én a Fiastyúkot.
MÓKA
Jó gazdasszon lesz belőled.
MAGDOLNA
El is gondoznám én, ne félj, az ilyen Fiastyúkot.
MÓKA
S micsinálnál véle?
MAGDOLNA
Hát tojatnám, s minden kikeletkor megültetném.
MÓKA
Azt meg, s a végén úgy ellepnének a csillagok, hogy avval csúfolnának az emberek.
MAGDOLNA
Nem akarja hagyni magát. Hát ha olyan nagyokos vagy, akkor lám, micsinálnál te? Lám, no!
MÓKA
Hát én, amit kell. Mert fognám az egész családot, s beléraknám szépen a Göncöl szekerinek a derekába, s elvinném bé a városba, s eladnám a bótosnak.
MAGDOLNA
Megbotránkozva. Kinek, te?
MÓKA
Én a bótosnak.
MAGDOLNA
Nem félsz az Istentől?!
MÓKA
Én nem.
MAGDOLNA
Mérgében felemeli a párnát, és a földhöz üti.
MÓKA
Te mért haragszol?
MAGDOLNA
Határozottan. Nem akarom, hogy a Fiastyúk is a bótosé legyen!
MÓKA
Hát ezt te hol tanultad?
MAGDOLNA
Mit?
MÓKA
Ezt a mérget!
MAGDOLNA
Én ott, ahol a rózsa fája tanulja, hogy töviset teremjen.
MÓKA
Igende a főtermése a rózsafának nem a tövis, hanem a rózsa, hécskám!
MAGDOLNA
Nekem azt nem kell mondani.
MÓKA
Ha nem kell azt neked mondani, akkor nálad a rózsának mi felel meg?
MAGDOLNA
Az, hogy maradj ott az ágon!
MÓKA
Egyszerre leugrik a tornácra.
MAGDOLNA
Ijedten megfogja, nehogy leessék, aztán megnyugodva. Hjaj!…
MÓKA
Megijedtél, ugye?
MAGDOLNA
Meg.
MÓKA
Attól-e, hogy leesem?
MAGDOLNA
Csodálkozva. Hát mitől lehetett volna egyébtől megijedni?
MÓKA
Attól, hogy megcsókollak.
MAGDOLNA
Nagy szemekkel s hirtelen felfedezéssel. Az igaz!…
MÓKA
Egyik karjával átöleli, a másik kezével simogatja az arcát. Kedves… Szép kedves… Szép kedves madár… Szép kedves énekes madár…
MAGDOLNA
Galambosan nevet.
MÓKA
Te, én úgy szeretnék valami erőssen kedvest mondani neked!
MAGDOLNA
Hát mondjál!
MÓKA
Mit mondjak?
MAGDOLNA
Neked kell tudni.
MÓKA
Töri a fejét.
A kapun túl gyors lépések zaja, mely a kapu felé egyre lassabbodik, aztán.
MAGDOLNA
Ha! Jő valaki!
MÓKA
Egy pillanatig fülel, s akkor gyorsan felugrik a fára, s a kapu már lassan meg is nyílik.
MAGDOLNA
Visszabújik a párnára, és teszi, hogy alszik.
LUKÁCS
Lassan és óvatosan jön a tornác felé. Kezében egy szál piros rózsát tart, mint egy kis zászlót. Felágaskodva benéz a tornác árkába, és halkan. Magdó! Kicsi Magdó! A rózsával cirógatja.
MAGDOLNA
Felijed, aztán felül.
LUKÁCS
Ne félj, no! Én vagyok, Lukács… Hangja végig a jelenet alatt emberi.
MAGDOLNA
Lukács bácsi! Maga?…
LUKÁCS
Ez eccer nem bácsi, hanem… hanem egyéb minőségben.
MAGDOLNA
Valaki küldte?
LUKÁCS
Engem igen.
MAGDOLNA
Ki?
LUKÁCS
Engem a szív: a saját, a tulajdon szívem… Ő küldött, evvel a rózsával együtt, evvel a szép piros rózsával… Szagoltatja Magdolnával. No, milyen illata van?
MAGDOLNA
Szagolja, de nincs megelégedve. A csoda vigye el!
LUKÁCS
Mit, te?
MAGDOLNA
Hogy én nem érzem neki semmiféle illatját.
LUKÁCS
Szintén megszagolja, s csodálkozással. Hát a’ meg hogy lehet?! Pedig ennek van! S még ugyan hathatós!…
MAGDOLNA
Szipogva. Úgy látszik, megkapott a nátha, amíg itt aludtam. Igyekszik magára húzni jobban a takarót.
LUKÁCS
Úgy, úgy! Mert ügyelnie kell az ilyen szép kicsi leánkának. Akiért olyan sokan versengenek. Akinek még Tréfásan. Lukács bácsi is rózsát hoz. Kedveskedve mutatja a rózsát. S osztán milyen színe van, lám, eltalálod-e?!
MAGDOLNA
Ennek? Úgy nézi, mintha nem látná jól.
LUKÁCS
Ennek biza!
MAGDOLNA
Ennek sárga!
LUKÁCS
No-no-no! Nézd meg jobban!
MAGDOLNA
Sárga, sárga!
LUKÁCS
Fanyarul nevet. Úgy látszik, a szemed is elkapta a náthát.
MAGDOLNA
Hát milyen?
LUKÁCS
E’ biza piros! S még ugyan virító! S tudod-e, hogy mit jelképez a piros szín?
MAGDOLNA
Háborút!
LUKÁCS
S hát így a szerelemben?
MAGDOLNA
Azt kérdje meg Eszter nénémtől!
Kis csend.
LUKÁCS
Eszter nénédet most ne emlegesd!
MAGDOLNA
Mért ne emlegessem? Éppen őt kell emlegetnem, mert őt akarja elvenni feleségül!
LUKÁCS
Akarja a legfőbb nyavalya! Nézi a földet, kis csend. Aztán hirtelen elhatározással. Magdó!
MAGDOLNA
Tessék?
LUKÁCS
Én téged akarlak elvenni!
Csend.
LUKÁCS
Hallod?
MAGDOLNA
Igen.
LUKÁCS
Hát szólj akkor valamit!
MAGDOLNA
Lesütött szemmel hallgat.
LUKÁCS
A vallomás alatt mind fokozottabban esedező. Magdó! Édes kicsi Magdó! Felfogja a kezét. Bocsáss meg… de most meg kell mondjam, hogy téged, egyedül csak téged szeretlek!… Gyere hozzám feleségül, legyél az én társam Isten s ember előtt!… Elviszlek a házamba, megkíméllek, megbecsüllek… s lesz mindened, csak gyere hozzám! Nem kívánom, hogy most azt mondjad, hogy szeretsz, hanem csak azt az egyet kívánom, hogy megbólintsad a szép kicsi fejedet, ami azt fogja jelenteni, hogy hozzám jősz… Csak azt az egyet, hogy megbólintsad…
MAGDOLNA
Felemelt fejjel s mozdulatlanul nézi Lukácsot.
LUKÁCS
Magdolna fejére teszi a kezét, s azzal is ösztökéli, hogy bólintson. No! Csak egy kicsit! Hát nem bólintasz?
MAGDOLNA
Nem.
LUKÁCS
Hát mért nem?
MAGDOLNA
Azért, mert én Mókát szeretem. Diók potyognak a fáról.
LUKÁCS
De Móka még fiatal! Ő még nem házasodhatik! – S ha én megölöm Mókát?!
MAGDOLNA
Akkor is őt szeretem! Élve is őt, s halva is őt! Mindörökké csak őt!
LUKÁCS
Leejti a rózsát a földre, s arcát ráfekteti a tornác fájára.
A kapun kívül lépések hallatszanak.
MAGDOLNA
Lukács bácsi, ügyeljen, mert jő valaki!
LUKÁCS
Jöjjön!
MAGDOLNA
De én azt gondolom, hogy Máté jön!
LUKÁCS
Felkapja a fejét, s elszántan. Azt szeretném! Azt az egyet! Hirtelen. Egy szót se, hogy itt vagyok! Érted?
MAGDOLNA
Jó, jó!
LUKÁCS
Bebújik a tornác alá.
MÁTÉ
Egy öl virággal, minek a fele burján. Látszik, hogy úgy szaggatta valahonnét, s egyet-egyet el is hullat. Már az udvar közepéből meglátja Magdolnát, aki felülve várja. Darabosan és dölyfösen. Mi az, hé? Hát így alusznak a leányok?
MAGDOLNA
Sóhajtva. Így…
MÁTÉ
Tán szerelmes vagy?
MAGDOLNA
Sóhajtva. Igen…
MÁTÉ
Akkor éppen jókor jöttem.
MAGDOLNA
Sóhajtva. Jókor…
MÁTÉ
Bedobja Magdolnához az egész öl virágot. Nesze! Elég-e?
MAGDOLNA
Elég.
MÁTÉ
S te itt kit vártál, így felülve?
MAGDOLNA
Magát.
MÁTÉ
Nem Mókát, vaj nem Lukácsot?
MAGDOLNA
Nem.
MÁTÉ
Há’ métt nem?
MAGDOLNA
Azért, mert ők nem jöhetnek ide.
MÁTÉ
S mért nem jöhetnek ide?
MAGDOLNA
Azért, mert a tisztesség tiltja, ilyen késő éccaka idejőni.
MÁTÉ
Kacagva. Hó, hó! Nem a tisztesség tiltja nekik, hé! Hanem inkább a gyávaság!… De aki ilyen erősen megszeretett valakit, mint én tégedet, a’ nem tekint se Istent, sem embert, hanem idejő, hogy lásson, s – Egyszerre megragadja a Magdolna fejét, hogy megcsókolja.
MAGDOLNA
Kiszabadítja magát. Meg van maga bolondulva?!
MÁTÉ
Én meg.
MAGDOLNA
Látom.
MÁTÉ
Hát lássad is, mert miattad bolondultam meg, hé! Ismét meg akarja közelíteni. Gyere közelébb! Gyere, mert mondani akarok valamit!
MAGDOLNA
Szinte tudtam.
MÁTÉ
Mit tudtál?
MAGDOLNA
Azt, hogy mondani akar valamit. S azt is tudom, hogy mit!
MÁTÉ
No, mit? Lám! Ha olyan okos vagy! Ha úgy belélátsz ide, né! Üti a szíve felett.
MAGDOLNA
Azt akarja mondani, amit Lukács bácsi.
MÁTÉ
Hát az mit mondott, az a kehes?
MAGDOLNA
Azt, hogy engemet szeret.
MÁTÉ
S azt mikor mondta, te?
MAGDOLNA
Azt tíz perccel ezelőtt. Csodálom, hogy nem találták szembe egymást!
MÁTÉ
A’ lehetetlen! Hogy itt volt?
MAGDOLNA
Itt, itt.
MÁTÉ
Hogy visszajött? Amikor mi elmentünk, azután?
MAGDOLNA
Azután, azután.
MÁTÉ
Röhint egyet, s aztán. S hát azt mondta, hogy tégedet szeret?
MAGDOLNA
Azt szépen, szerelmesen. Nem úgy, mint maga! Összefogta a kezit Mutatja. szépen, ahogy kell! Így!
MÁTÉ
Hát azt így kell?
MAGDOLNA
Így, ha már muszáj.
MÁTÉ
Mit muszáj, te?
MAGDOLNA
Szerelemmel terhelni az embert.
MÁTÉ
Egyszerre elveszti erőszakolt nyugalmát, s megragadja Magdót. Úgy muszáj?! Úgy?! Hát nem úgy! Hanem így! Küszködik.
MAGDOLNA
Kiált. Segítség!
LUKÁCS
A tornác alól megragadja a Máté lábát, s úgy kirántja alóla, hogy lesuppan a földre, akkor ráugrik, s többször is. Mit fogadtál volt?!
MÓKA
A fáról. Üssed, vágjad!
MAGDOLNA
Felnéz a fára, s Móka miatt sikoltva. Segítség!
Bent meggyullad a lámpa.
MÓKA
Rázza a fejét. Üssed, vágjad!
LUKÁCS
Mátéról feláll, s felnéz a fára. Hát ott ki van?
MÓKA
Megvan-e ölve a disznyó?
MÁTÉ
Feltápászkodik. Nincs.
Lukács és Máté egymásra néznek, majd fel a fára.
LUKÁCS
Móka, te vagy-e?
MÓKA
Nem is más.
Máté és Lukács megbékélten néznek egymásra.
LUKÁCS
Hát akkor a mi dolgunkat tegyük félre.
MÁTÉ
S azzal ott fent?
LUKÁCS
Mátéhoz vészjóslóan. Le kell venni!
Eszter és Regina félig felöltözve kirohannak.
ESZTER
Agyonrémülve. Jaj, jaj, jaj!… Hát itt mi van?
MAGDOLNA
Meg akarták ölni egymást.
REGINA
Kik?
MAGDOLNA
Lukács bácsi Mátét, s megfordítva is.
MÓKA
Elég kár volna félbehagyni!
ESZTER és REGINA
Ijedten néznek fel a fára, s egyszerre. Hát ott ki van?
MÓKA
Itt én, úgynevezett Kömény Mózes, ifjú.
ESZTER
S te hogy kerültél fel oda?
MÓKA
Én úgy, hogy alól voltam, s feljöttem.
REGINA
Mért mászkálsz te a más fájára?
MÓKA
Hogy legyen valami rajta.
LUKÁCS
Megindul a grádics felé, s közben marósan. Mért nem kérdezitek meg azt is, hogy az apja ki volt… s melyik bába fogta ki, s írni, olvasni tud-e, s az anyajegye hol van? Közben leült az alsó garádicsra.
MÓKA
S azt is meg lehet, hogy kinek a kedvesit akarta elszeretni!
LUKÁCS
Ez egyszer kiugrik a medréből, s hirtelen felállva Mátéhoz. Szedd le, Máté! S szaggasd darabokra itt az orrom előtt! Hogy lássam! Szedd le ebben a percben!
MÁTÉ
Móka, gyere le szépen!
MÓKA
Én itt jó helyt vagyok.
LUKÁCS
Mérgesen Mátéhoz. Ne kéreld, hanem mássz utána!
MÁTÉ
Majd lejön ő magától is, ne félj.
LUKÁCS
Megvetéssel. A dög szentedet… Visszaül a garádicsra.
MÁTÉ
Fenyegetőleg. Gyere le, még egyszer mondom!
MÓKA
S ha lemennék, micsinálnál velem?
MÁTÉ
A nyakadat egy kicsit a kezembe venném.
MÓKA
Keress valamit puhábbat, s vedd a kezedbe.
MÁTÉ
Megdühödve. Híjj, azt a kutya keservedet.
Fel akar a tornácra kapaszkodni, hogy onnét menjen fel a fára.
MAGDOLNA
Meg akarja akadályozni. Ide ne! Ide ne!
MÁTÉ
Hát ide mért ne?
MAGDOLNA
Azért, mert a tornác megrongálódik.
ESZTER
Magdolnához. Te fogd bé azt a tojásos szádot!
REGINA
Eredj, Máté!
MÁTÉ
Felhág a tornácra.
MAGDOLNA
Közben felnéz az égre. Édes Istenem, ne hagyj el minket!
MÁTÉ
Rá akar mászni a fára, de abban a pillanatban, ahogy hozzáérne, a fa emelkedni kezd felfelé, s Máté nemcsak lemarad, hanem ámulatában le is szökik a földre. Innét rémülten visszanéz a fára. Hát e’ miféle fa?
MÓKA
E’ diófa.
Eszter és Regina csodálkozva néznek egymásra.
LUKÁCS
Ki a grádicson leejtett fejjel gubbasztott, most idenéz. Hát te még idele vagy, Máté?
ESZTER
Nagyon idegesen. Lukács, édes Lukács! Gyere, mert ez a fa megbolondult!
LUKÁCS
Odajön. Micsinált ez a fa?
ESZTER
Nyúlik felfelé, bizonisten!
REGINA
Igen, igen.
MÁTÉ
Vakuljak meg, ha nem!
LUKÁCS
Átveszi a parancsnokságot, s azt hiszi, hogy itt csak neki van most ép esze. Mindegyikre egy-egy kutató pillantást vet, s aztán. Nem a fa bolondult meg, hanem ti! Egytől egyig! Nem szégyellitek magatokat? Hát micsoda bugyuta, birka népség vattok ti?! A buta keservit az ilyen népnek! Kutatva körülnéz, s meglát a tornác alatt egy lajtorját. Máté, fogd meg ezt a lajtorját, s támaszd ennek a fának! Hadd lássam én is a nyúlást!
MÁTÉ
Megfogja a lajtorját.
MAGDOLNA
Ahogy meglátja a létrát, olyan áhítattal, hogy a felfogott keze félig ökölbe szorul. Édes jó Istenem! Te védelmezője a tisztaszívűeknek! Te igazságszerető Isten! Tégy csodát! Most még egyszer! Csak most az egyszer!
MÁTÉ
A végszóra odatámasztja a létrát a fához.
LUKÁCS
Éktelen haraggal, amikor Magdolna a „csodát” mondja. Ne karicsálj itt nekünk, te prücsök! Mátéhoz. Indulj felfelé!
MÁTÉ
Indul fel a létrán, de nagyon óvatosan.
MAGDOLNA
Jaj, Istenem! Tégy csodát! Most tégy csodát! Nézi a fát, s látva, hogy az emelkedik, mind lágyabb és édesebb hangon. Úgy… édes Istenem… Kedves Istenem…
MÁTÉ
Ki felment jó messze már a létrán, egyszerre hanyatthomlok vissza, s leugrik. Én nem megyek! Reszket. Én nem megyek!
A fa lassan visszaereszkedik.
LUKÁCS
Gyilkos haraggal Magdolna miatt, Eszterhez és Reginához. Fogjátok meg azt a boszorkánt! Magdolnára mutat. Rögtön fogjátok meg! De hamar!
ESZTER és REGINA
Felrohannak az ereszen keresztül a tornácba.
LUKÁCS
Fogjátok meg! S nyuvasszátok meg! A létrát az eszterhéjhoz támasztja.
MÓKA
Ne bántsátok, mert mindenkit megölök!
LUKÁCS
Fogjátok meg! Eszter és Regina odaérnek, és megfogják.
MÓKA
Ne bántsátok! Közéjük ugrik a fáról.
LUKÁCS
Máté, ragadd meg!
MÁTÉ
Felveti magát a tornácba, s utána Lukács is, megragadják Mókát.
LUKÁCS
A leánkát a kamrába! Oda bezárni! Hogy ne lásson semmit!
Nagy dulakodásban Eszter és Regina beviszik Magdolnát, Máté és Lukács pedig kihozzák Mókát.
LUKÁCS
Mókához. Hát lejöttél, hé?!
MÁTÉ
Micsináljunk véle?
LUKÁCS
Várj csak egy kicsit. Körülnéz. A lányok visszarohannak a házból, s hozzájuk. Jól bézártátok-e?
ESZTER
Mutatja a kulcsot. Ne félj, mert a kócs itt van!
LUKÁCS
Akkor jó. Mókát a kúthoz viszik, ott megállnak. Ide belé! S ha lehet, fejjel lefelé!
MÁTÉ
Mert Móka rettenetesen küszködik. Segítsetek, mert elfut!
LUKÁCS
Eszterhez és Reginához. Segítsetek, ha férhez akartok menni!
A lányok is megragadják Mókát, s együttes erővel bedobják.
MÓKA
Ordít, aztán belézuhan a kútba, a víz nagyot loccsan.
Csend.
LUKÁCS
Eszterhez és Reginához. Hamar az anyjához, s mondjátok, hogy beléesett a fia a kútba. Mi pedig Mátéval itt sem voltunk! Hamar! A két rudat bedobja a kertbe.
ESZTER és REGINA
Elrohannak, ki a kapun.
LUKÁCS
Megöleli Mátét. Jól van, komám! Viszi a kapu felé. Minden meg van bocsátva.
BOSZORKÁNY
Fekete kecske képében befut a kapun, s amikor Lukács és Máté éppen kimennek a kapun, akkor ér oda futva a kúthoz. Első két lábát felteszi a kút gárgyájára, belenéz a kútba.
MAGDOLNA
Ebben a pillanatban, az eszterhéj felett, a létra mellett, kiüti a padlásról a zsindelyfedelet, a fejét kidugja, és kiáltja. Móka! Kicsi Móka!
A hold egy csipkés bárányfelhő mögül éppen a kútra veti a fényt. A napraforgók, végig a kert mellett, hajlonganak Magdolna felé.
MAGDOLNA
Meglátja a létrát, kibújik a lyukon, és rálép a létrára.
BOSZORKÁNY
Miután belenézett a kútba, táncolni kezdett, s most éppen javában táncol kereken a kútnál.
MAGDOLNA
Közben meglátja a boszorkányt, rákiált. Cecc! Te csúnya kecske!
BOSZORKÁNY
Magdolna felé fordul, egy darabig nézi, majd ijedt mekegéssel siet a kapu felé.
MAGDOLNA
Behajol a kútba, s mintha két karjával segítené ki Mókát, kinek a feje csuronvizesen kibukkan. Abban a percben. Hát a kalapod hol van?!
MÓKA
Ejnye, az árgyélusát! Bent felejtettem a kútban!
Függöny
Szín: szoba Gondoséknál. Ugyanaz, mint az első felvonásban. De most az ágy megbontva: látszik, hogy valaki sürgősen kelt ki belőle. Az ablakok, mind a három, becsukva, a zsaluk is. Némi rendetlenség is van, mint ahol már aludtak. Az ágy mellett egy szék, rajta takarók és párnák. A lámpa ég.
Idő: a második felvonás után mindjárt.
Amikor a függöny felmegy, a szín egy ideig üres.
MAGDOLNA
Mókát támogatja be az ajtón, s onnét az ágy felé, s közben. No, ne félj! Édes, ne félj!… Az Isten megsegített… Szépen lefektetlek, s nem lesz semmi baj! Mintha kutat nem láttál volna soha…
Az ágy mellett megállnak.
MÓKA
A hideg rázza, s a fogai is vacognak, s közben kis szünetekkel. Hhhhhjaj… H-h-hjaj… Összebomlott hajáról, az arcáról és egész ruhájáról csorog a víz, s a padlóra is ráfolyik, ahol eljön.
MAGDOLNA
Gyorsan igazítja az ágyát. No, most lefekszel… Szépen, ügyesen… Megfogja Mókát, s mintha csak most venné észre, hogy így ruhástól mégsem fektetheti bele az ágyba. Csak le kéne vetkezni… valahogy… Nézeget körül. Valahogy… de hogy?…
MÓKA
Szerencsétlenül segít Magdolnának körülnézni. Hhhhjaj… Hhhhjaj… Később is állandóan rázza a hideg. A szavakat is fogkocogással ejti ki. Ahogy lefekhetik azonban, egyre kevésbé vacog.
MAGDOLNA
Várj, eloltom a lámpát! Megy is gyorsan. Jó lesz-e?
MÓKA
Jó…
MAGDOLNA
Feláll egy székre, elfújja a lámpát, s a koromsötétben. No, most vetkezzél bátron!
MÓKA
Igen. Hallatszik, hogy vetkezik.
MAGDOLNA
Megkapod-e a gombokat?
MÓKA
Meg…
MAGDOLNA
Hát a csizmádot le tudod-e húzni?
MÓKA
Le… A csizma suppan.
MAGDOLNA
Vizes az inged is, ugye?
MÓKA
Igen…
MAGDOLNA
S mindened?
MÓKA
Mindenem…
MAGDOLNA
No, nem baj, csak feküdj le!
MÓKA
Hallatszik, hogy belefekszik az ágyba, és sóhajt is egy nagyot, kissé megnyugvással.
MAGDOLNA
Lefeküdtél-e?
MÓKA
Le…
MAGDOLNA
Meggyújthatom-e a lámpát?
MÓKA
Igen…
MAGDOLNA
Ijedten. No, erre nem is gondoltam! Hogy a gyufa hol van… Leszáll a székről, s keresgél. Most immár kereshetem… Vaj ülhetünk setétben…
MÓKA
Nem baj…
MAGDOLNA
Jaj, Isten őrözzön!… Mit gondolnának, hogy mi ketten… egy setét szobában…
MÓKA
Tudják, hogy én beteg vagyok…
MAGDOLNA
Megtalálja a gyufát, megzörgeti, és boldogan. No, itt vagy? Tán tégedet is elüldöztek volt ettől a háztól?… El, ugye? De sorra mind megkerülünk… mert jó az Isten… Közben meggyújtotta a lámpát, és leszállt a székről.
MÓKA
Te kivel beszélsz, Magdó?
MAGDOLNA
Én evvel a gyufával.
MÓKA
Én most nem lennék jó gyufának.
MAGDOLNA
Az ágynál, odahajolva. Mért nem lennél jó gyufának, te?
MÓKA
Azért, mert vizes vagyok… Nagyon vacog.
MAGDOLNA
Olyan erősen fázol?
MÓKA
Igen.
MAGDOLNA
Jól betakarja, s még más párnákat s takarót is rak rá, úgyhogy Mókának a feje is elvész a tömkelegben. No, ne búsulj egy percet se, mert mindjárt nem lesz semmi baj… Simogatja Mókát.
MÓKA
Aztán csókolni is kezdi.
MAGDOLNA
Te!… Te nagy beteg, te! Kiszabadítja magát.
MÓKA
Kissé ülőhelyzetbe került, hamar visszabújik az ágyba, és pajkosan nevet.
MAGDOLNA
Boldogan, de szemrehányóan. Te! Te fortélyos, te!…
MÓKA
Még jobban nevet.
MAGDOLNA
Ugyan hamar meggyógyultál!
MÓKA
Vacogni kezd, túlozza is.
MAGDOLNA
Nevetve. Most már heába rázatod magadot a hideggel, mert lejárt a becsület… Odamegy, megfogja a fejét, és nyomja belé a párnába, mintha büntetné. Le biza… Lejárt a becsület… Te kedves beteg!… Te édes beteg! Te huncut beteg!…
Csókolódznak.
Az udvarban nagy jajveszékeléssel emberek jönnek, különösen egy asszonyi sírás hallatszik.
MAGDOLNA
Talpra ugrik. Valakik jőnek! Rendezi magát.
MÓKA
Felülve figyel. Az anyám lesz, az enyim!
MAGDOLNA
Honnét tudod?
A sírók a kút felé mennek.
MÓKA
Üsmerem a sírását. De vajon ki értesíthette?
MAGDOLNA
Há Eszterék! Hallottam a hiuból, amikor Lukács kitanította őket, hogy menjenek hamar, s mondják azt, hogy te beléestél magadtól a kútba.
MÓKA
Te! Az úgy jól is van! Legyen is úgy, hogy én magamtól estem belé! Úgy legalább a szégyen elmarad!
MAGDOLNA
Én nem bánom, ha úgy lesz is.
A sírók jönnek a grádicsnál.
MÓKA
Gyorsan. S te! Ha osztán bejőnek, én nagyon beteg leszek!
MAGDOLNA
Nem kéne ijeszteni édesanyádot!
MÓKA
Hadd csak el! Hadd gondolják, hogy meghalok! Legalább nem kínoznak, sem tégedet, sem engemet! De osztán…
A sírók berontanak a házba.
KÖMÉNYNÉ
Elöl nagy jajveszékeléssel. Jaj, fiam! Fiam!… Nekem csak ez az egy volt! Jaj, jaj!… Egyenesen az ágynak rohan, ráborul Mókára.
A Köményné háta megett Eszter és Regina teszik magukat, és szintén siránkoznak, de közben gyilkoló pillantásokat vetnek Magdolnára.
MÓKA
Egyet sem szól, csak nagyon rázatja magát a hideggel az egész jelenet alatt.
KÖMÉNYNÉ
Szólj hát egyet, a te édesanyádnak!… Csak egyetlen-egyet, édes szép fiam… Hirtelen otthagyja, és Magdolna nyakába esve. Fizesse meg neked az Isten, mint az édes gyermekemnek… Mert bizonyosan te valál, aki kimentetted az én fiam életit… Csókolja a Magdolna kezeit. Ezekkel a szép kicsi kezeiddel, amelyeknek köszönöm, ó, be nagyon köszönöm.
MAGDOLNA
Ne köszönje, édes Márta néni, mert nem én húztam ki Mókát.
ESZTER
Szúrósan. Hát ki húzta ki?
MAGDOLNA
Van ő olyan legén, hogy ki tud jőni magától is!
KÖMÉNYNÉ
Visszamegy Mókához. Nem baj, ha magától is, csakhogy itt van…
REGINA
Odamegy a kamraajtóhoz, megkilincseli, s látva, hogy most is be van zárva, Magdolnához. S hát te hogy jöttél ki ebből a kamrából?
MAGDOLNA
Én a kócslikon! Leül a kanapéra.
KÖMÉNYNÉ
Édes, egyetlen fiam, hát nem szólasz bár csak egyet a te édesanyádnak?
MÓKA
Mintha a sírból szólna. Eszter néném!
KÖMÉNYNÉ
Eszter lelkem, gyere hamar!
ESZTER
Odamegy. Mi az, édes kicsi Móka?
MÓKA
Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Eszter leült. Régina!
KÖMÉNYNÉ
Régina lelkem, gyere hamar!
REGINA
Odamegy. Mi a’, édes kicsi Móka?
MÓKA
Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Regina is leült. Csak azt az egyet, ha tudnám…
ESZTER és REGINA
Megfogják a Móka kezét.
MÓKA
Csak azt az egyet… hogy szépen megkérlek titeket… kicsi Magdót… többet soha… soha ne bántsátok… Mert én most meghalok…
ESZTER és REGINA
Dehogy halsz! Dehogy halsz!
KÖMÉNYNÉ
Ráborul Mókára. Hát nekem nem mondasz semmit?… A te édesanyádnak?…
MÓKA
De mondok… ha tudok… magának is.
KÖMÉNYNÉ
Mit mondasz? Mondjad szépen!…
MÓKA
Azt, hogy énmiattam… egy szikrát se búsuljon… Eszterhez és Reginához. Hát akkor megteszitek-e nekem… hogy az én kicsi kedvesemet, akit most én itthagyok… többet sohasem bántjátok?
ESZTER és REGINA
Dehogy bántjuk! Dehogy bántjuk!
MÓKA
Akkor menjetek, és üljetek le… S eresszétek őt ide… hadd lássam még egy kicsit…
ESZTER
Magdó, eredj hamar oda!
Eszter és Regina a kanapéra ül.
MAGDOLNA
Itt vagyok, kedves Móka!
MÓKA
Add ide a kezedet! Megfogja a Magdolna kezét, s aztán. Édesanyám, maga is adja ide a kezét! Megfogja az anyja kezét is. Most még utójára… foghatom ezt a két kezet… Magdolnához. Látom, hogy te vagy a legbátrabb… kedves kicsi Magdó… Felkérlek azért, hogy menj el hamar a paphoz… s mondjad neki, hogy jöjjön ide, s gyóntasson meg engem… mert én most nagyon meghalok! Kacsint és int Magdolnának, hogy menjen.
MAGDOLNA
Gyorsan ruhát szed magára, s ki az ajtón.
MÓKA
Eszter és Régina pedig…
ESZTER és REGINA
Felállnak, és közelednek az ágyhoz.
MÓKA
Ők ketten pedig menjenek el a faluba… s keressék meg Lukácsot s azt a Mátét… hogy ők is jöjjenek ide… mert tőlük is bocsánatot akarok kérni.
Eszter és Regina el.
MÓKA
Mihelyt betevődik az ajtó, elevenebben pillogtat.
KÖMÉNYNÉ
No, mi az, édes szép fiam?
MÓKA
Sóhajt. Mintha egy kicsit jobban érezném magamot…
KÖMÉNYNÉ
Megcsókolja. Ó, hála legyen az Istennek!
Csend.
MÓKA
Édesanyám!
KÖMÉNYNÉ
Mi az, édes fiam?
MÓKA
Tudja-e, hogy most immár én kétszer születtem erre a világra? Elsőbben akkor, amikor maga szenvedett értem. S másodszor pedig a mai áldott este, amikor kikerültem a kútból.
KÖMÉNYNÉ
De hogy is tudtál kiszabadulni onnét?!
MÓKA
Mindenünnét ki lehet szabadulni, ha van az embernek jó segítőtársa.
KÖMÉNYNÉ
Hát nem magadtól jöttél ki?
MÓKA
Úgy is lehet venni.
KÖMÉNYNÉ
Hogy, te?
MÓKA
Úgy, hogy magamtól jöttem ki, mert mi Magdóval egyek vagyunk.
KÖMÉNYNÉ
Hát mégis ő húzott ki?
MÓKA
Nála nélkül még most is ott lennék a kútban.
KÖMÉNYNÉ
Jaj, Jaj!
Csend.
MÓKA
Édesanyám!
KÖMÉNYNÉ
Mi az, aranyom?
MÓKA
Nem lenne kedves beszélni valamiről?
KÖMÉNYNÉ
Miről, te?
MÓKA
A szerelemről.
KÖMÉNYNÉ
Jaj! A szerelem! Jaj, a’ szép dolog. Megindítóan szép! Ó, be szép!
MÓKA
De milyen?
KÖMÉNYNÉ
A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka! Sóhajt.
MÓKA
Hát az ember mit érez?
KÖMÉNYNÉ
Minden gyönyörűt.
MÓKA
Hát, édesanyám?… Tudja, azelőtt, régen, akkor volt szerelmes?
KÖMÉNYNÉ
Sóhajtva. Voltam bizon, de még milyen erősen! Amikor szegén édesapád, egy szombat este, legelsőbben eljött hozzám. Akkor még egészen fiatal legén volt: eppen mint te most, s formára is olyan: szelíd, eszes ábrázatú… S mikor azon a nyári szombat este mi egymásra néztünk, úgy egy kicsit jobban, akkor én már tudtam, s ő is immár tudta, hogy együtt kerülünk fel a Göncöl szekérire… S én akkor mégis alig tudtam szólni valamit, pedig olyan szép szavam volt… S hát még amikor kikísértem, azon a szombat este, s ő megfogta a kezemet… Ó, milyen erősen ellepett engemet a gyengeség! Pedig nagy erőt éreztem magamban; olyan nagyot, hogy avval más ember még egy házfalat is el tudott volna mozdítani…
MÓKA
Egyszerre felül, és kitárt karokkal. Édesanyám!
Egymás nyakába borulnak, és sírnak.
PAP
Kopogtat és bejön.
Magdolna utána. A pap karján stóla, kezében az ostyatartó szelence.
KÖMÉNYNÉ
A kopogtatásra hamar visszafekteti Mókát, s köszönésével a papot megelőzi. Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!
PAP
Mindörökké, Köményné asszon! Hát hol a beteg?
KÖMÉNYNÉ
Pityeregve. Ehelyt az ágyban, édes drága plébános úr!
PAP
Leteszi a stólát és a szelencét, aztán odamegy Mókához, és a homlokára teszi a kezét. Bizony forró! Nem ártana béküldeni egy szekeret a városba, hogy hozza ki a doktort, mert ilyenkor könnyen kap tüdőgyulladást az ember.
KÖMÉNYNÉ
A plébános urat kívánta, nem a doktort!
PAP
Jó, jó, én meg is teszem a magamét, mint lelki orvos, de a test is valami, Köményné asszon! Odahajol Mókához. Mózes! Na, Mózeske!
MÓKA
Ki eddig folytonosan rázatta magát a hideggel, s a szemeit behunyva tartotta, most révetegen felpillant.
PAP
Megismersz-e engem, Mózeske?
MÓKA
Int, hogy igen.
PAP
Hát meg tudnál-e gyónni?
MÓKA
Kinek?
PAP
Hát nekem! Azért jöttem!
KÖMÉNYNÉ
Gyónjál meg, fiam! Hátha megszabadít az Isten a nyomás alól!
MÓKA
Igen.
PAP
Menjenek ki egy kicsit, Köményné asszon! A stólát a nyakába veszi.
KÖMÉNYNÉ ÉS MAGDOLNA
Kimennek.
PAP
Leül az ágy mellett a székre. Hát tudnál-e egy kicsit rendesen gondolkozni?
MÓKA
Int, hogy nem. Tág szemekkel messze a levegőbe néz.
PAP
Hát a bűneidre úgy nagyjából legalább emlékszel-e?
MÓKA
Nem… semmire sem… csak a mai estére…
PAP
Hát ma este mit csináltál?
MÓKA
Ma este? Ó, ma este gyönyörű volt!… Mert amikor én idejöttem, nem a kaszával, hanem a falmozdítás idején… s én reánéztem, s ő reám: akkor immár tudtuk, hogy mind a ketten felkerülünk a Göncöl szekerire… ahol én fogom a gyeplőt, s ő fogja az én kezemet… s úgy vágtatunk sebesen… a csillagok között…
PAP
Csodálkozva nézi, mind nagyobb együttérzéssel.
MÓKA
Végig az égi kék mezőn… s a Fiastyúknál megállunk, hogy belérakjuk a csirkékkel együtt a szekér derekába… Én azt már mind tudtam akkor… hogy én őt szeretem… hogy én érte beteg leszek… de ő mellettem marad, és akkor meggyógyulok… ha minden percben mellettem marad, akkor meggyógyulok… s osztán elmegyünk a plébános úrhoz, hogy az Isten színe előtt is egymásé lehessünk… én az övé, s kicsi Magdó az enyim… mindig az enyim…
PAP
Közben leveszi a stólát a nyakáról, a szelencét is a kezébe veszi, megindul lábujjhegyen az ajtó felé, s mikor azt kinyitja, int és szól csendesen. Köményné asszon, jöjjön egy kicsit! Amikor Köményné bejön. A fia meggyónt, s doktort se hívasson, mert a maga fiának a doktora itt van. Kiszól ismét az ajtón. Magdó, gyere egy kicsit! Amikor Magdolna bejön, a vállára teszi a kezét. Ennek a betegnek Int az ágy felé. te vagy az egyetlen orvosa. Érted-e?
MAGDOLNA
Boldogan bólogat.
PAP
Na, ha érted, akkor maradj az ágya mellett, s egy percre se mozdulj el mellőle!… Ha azt akarod, hogy reggelre ne legyen semmi baja. S aztán szívesen látlak a plébánián, ketten együtt, olyanformán, ahogy Mózeske mondta: hogy ő fogja a gyeplőt, mármint a boldog házasság szekerének a gyeplőjét, s te pedig az ő kezét. Megsimogatja az arcát. Érted-e?
MAGDOLNA
Boldogan s mosolyogva bólogat, hogy igen.
PAP
Köményné asszon, maga is volt fiatal, ugye?
KÖMÉNYNÉ
Sóhajtva. Én igen.
PAP
Na, akkor maga is érti, ugye?
KÖMÉNYNÉ
Tán még jobban, mint a plébános úr!
PAP
No, akkor csendes jó éjszakát! Elmegy, az ajtót behúzza.
Köményné és Magdolna egymásra néznek. Aztán Magdolna a Köményné nyakába borul, Köményné pedig szeretettel tapogatja a hátát.
MÓKA
Felülve. Hát maguk ott micsinálnak, édesanyám?
KÖMÉNYNÉ és MAGDOLNA
Szétrebbennek.
KÖMÉNYNÉ
Nem fekszel mindjárt vissza, te? Megy az ágy felé. Vaj nem tudod, hogy aki beteg, annak tilos az asszonyok dolgába beléavatkozni?!
MÓKA
Pardon s bocsánat! Visszafekszik, s vacogtatja a fogait. Jaj, milyen beteg vagyok…
KÖMÉNYNÉ
Leül az ágy szélére, s Magdolna is le a székre. Most már nem búsulok, mert itt van a doktor.
MÓKA
Ha itt van, akkor adjon bé nekem egy orvosságot!
KÖMÉNYNÉ
No, Magdó, adj bé neki egy orvosságot! No, hamar, ha a beteg úgy kívánja!
MAGDOLNA
Egy kicsit pironkodik, de aztán felugrik, megcsókolja Mókát, és visszaül.
KÖMÉNYNÉ
No, beteg, jobban vagy-e?
MÓKA
Sokkal jobban.
KÖMÉNYNÉ
Ha egészen jól leszel, osztán én nem bánom, ha csakugyan odakerültök is a pap kézibe. Majd elrendezlek titeket otthon szépen.
MÓKA
Mi azt nagyon szépen megköszönjük édesanyánknak, hogy ilyen nagy megértésről tanúskodik, csakhogy ne legyen akkor már késő!
KÖMÉNYNÉ
Mi ne legyen késő, te?
MÓKA
Hát az, hogy minket otthon elrendezzen, amikor én egészen meggyógyulok.
KÖMÉNYNÉ
Hát ezt te mért mondod?
MÓKA
Én azért, mert itt van Eszter, s itt van Régina, s ők Magdolnát mindenképpen el akarják pusztítani. S ha észreveszik, hogy én csakugyan jobban vagyok, akkor bizonyosan el is pusztítják, hogy még a reggelt sem éri meg.
MAGDOLNA
Igen, amiért én fiatal vagyok! S legfőképpen meg azért is, mert ők is Mókát szeretik, mind a ketten.
KÖMÉNYNÉ
Mit mondasz, te?
MÓKA
Borzalom, de úgy van, édesanyám!
KÖMÉNYNÉ
Hát nekik nincs ott az a két legény: Eszternek Lukács s Réginának Máté?!
MÓKA
Nekik ott volna, de viszont azok Magdót szeretik, mind a ketten.
MAGDOLNA
Borzalom, de úgy van, édes Márta néni!
KÖMÉNYNÉ
Megbotránkozásában feláll a székről. Hát ez csakugyan borzalom!
Csend.
KÖMÉNYNÉ
Most már értem az egészet!
MÓKA
Mit, édesanyám?
KÖMÉNYNÉ
Hogy te ennek a folyományaként estél bele a kútba!
MÓKA
Ó nem, ó nem!
MAGDOLNA
Nem, nem!
KÖMÉNYNÉ
De jó, hogy ezt megmondtátok, mert mindenre van urusság!
MÓKA
Mire, édesanyám?
KÖMÉNYNÉ
Hát arra, hogy ki-ki visszapártoljon a maga kedvessihez, s úgy a békesség rendbe jöjjön.
MÓKA
A’ lenne a legjobb.
MAGDOLNA
Az Isten is megáldaná Márta nénit.
KÖMÉNYNÉ
Magdolnához. Valami jelit nem tudjátok-e a legények szerelminek?
MAGDOLNA
Valami jelit?
MÓKA
Egyszerre felülve. Magdó, a virágok!
MAGDOLNA
Milyen virágok?
MÓKA
Amit neked hoztak, amikor én fenn voltam, tudod, hol.
MAGDOLNA
Az igaz! Jaj, be okos vagy! Köménynéhez. Van egy rózsa, amit Lukács nekem hozott, s ismét egy öl burjános virág, amit viszont Máté hozott.
KÖMÉNYNÉ
A’ jó lesz! Igazi jó lesz! Hol vadnak?
MAGDOLNA
Künn valahol a tornác mellett.
KÖMÉNYNÉ
No, hamar, s szedd össze ebben a percben!
MAGDOLNA
Gyorsan ki az ajtón.
MÓKA
S azokkal micsinál, édesanyám?
KÖMÉNYNÉ
Beléfőzöm valamibe.
MÓKA
A bort szeretik.
KÖMÉNYNÉ
Akkor abba.
MÓKA
Igen, de hátha nem használ! Én arra is gondoltam valamit.
KÖMÉNYNÉ
Mit gondoltál arra az esetre?
MÓKA
Én azt, hogy most, amikor a burjánokkal hazamenyen, akkor szépen szállást csinál Magdónak is, hogy szükség esetire odajöhessen a varjak elől. Ott nálunk jól meglenne édesanyámmal egy szobában. S azt gondolom, hogy oda is jöhet bátron, mert ha felépülhetek Huncutul. ebből a betegségből, úgyis mindjárt elmehetünk a paphoz.
MAGDOLNA
Bejön a burjánokkal az öliben.
MÓKA
Jó lesz-e, édesanyám?
KÖMÉNYNÉ
Én azt se bánom, ha már olyan erőssen beteg vagy. Átveszi a virágokat. No, viseljétek jól magatokat, s osztán jövök én is vissza. Elmegy.
MAGDOLNA
Mihelyt az ajtó betevődik, odafut Mókához, megcsókolja, s aztán boldogan ugrálva. Jó lesz! Jaj, be jó lesz!…
MÓKA
S hát még az, amit én most mesterkedtem, amíg te künn voltál! Még a’ lesz csak jó!
MAGDOLNA
Leül az ágy szélére. Mi, te?
MÓKA
A’, hogy te oda gyere lakni a mi házunkhoz, amíg elmegyünk a paphoz, addig is, oda fel a hegyoldalba. Két kis ablak, mint édesanyám szeme, bevilágítja az éjszakát. Gondold csak el: úgy leszünk ott, mint két madár a fészekben, odalent a hegyoldalba.
MAGDOLNA
Jaj, de jó lesz! Csók.
Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón.
MÓKA
Üss az orrára, akárki! Hamar visszafekszik.
ELSŐ VÉNASSZONY
Olvasóval a kezében, még az ajtó között. Irgalmas jó Isten, mindnyájunk könyörületes Atyja: tekints le erre a házra, s gyógyítsd meg ezt a szép fiatal legényt!
MAGDOLNA
Felállt volt, de amikor meglátta a vénasszonyt, visszaült az ágyra. Hát hogy nem aluszik ilyenkor, Rebeka néni?!
ELSŐ VÉNASSZONY
Kíváncsian. Mi baja van a lelkemnek?
MÁSODIK VÉNASSZONY
Bejön, szintén olvasóval. Édes jó mennyei Atyánk, könyörgünk Hozzád, hogy gyógyítsd meg a mi gyermekünket!
MAGDOLNA
Az elsőnek. Megverte erőssen a hideg eső.
MÁSODIK VÉNASSZONY
Nem megigézték?
HARMADIK VÉNASSZONY
Bejövet hallja az utolsó szavakat, szintén olvasóval. Isten, légy irgalmas hozzánk, szegény halandókhoz, de legkivált… Hirtelen átugrással. Biza, az úgy lesz, hogy megigézték.
ELSŐ VÉNASSZONY
Láttuk a papot, hogy a szentséggel elment.
MÁSODIK VÉNASSZONY
S gondoltuk, hogy egy kicsit imádkozunk az ártatlan lelki üdvösségiért.
MAGDOLNA
Köszönjük.
HARMADIK VÉNASSZONY
Biza, mindnyájan halandók vagyunk.
A vénasszonyok leülnek egymás mellé a kanapéra.
LUKÁCS
Kinyitja az ajtót, először a fejét dugja be, aztán óvatosan és csodálkozva bejön. Nem szól egy szót se, hanem odamegy az ágyhoz, megnézi, hogy ki fekszik benne, s akkor Magdolnához. Hát ez hogy került napfényre?
MAGDOLNA
Csendesen. Úgy, hogy az Isten az ő pártján volt.
LUKÁCS
A vénasszonyokra mutat. Hát ezek?
MAGDOLNA
Eljöttek, hogy imádkozzanak érte. Hogy felépülhessen.
LUKÁCS
A vénasszonyok elé áll, mint egy őrmester. No, vén bankák! Most én imádkozom! Hát azt a kutya úriskoláját, maguknak mindenütt ott kell lenni? Mint a baglyoknak a csűr tetejin! S terjeszteni a halálszagot? Hát immár nem lehet egyet sem köhinteni ebben a faluban, mert akkor maguk mindjárt a kezük fejire tekerik azt az olvasót, s mennek feketén, mint a varjak! Mennek, s károgják lefelé a mennyből az ottani lakosokat! Hát nem ma este dobolták ki, hogy a varjakat lövöldözni kell?! Vagy kővel dobigálni, de mindenesetre riogatni muszáj?! Rájuk kiált. Felállni!
A vénasszonyok, akik megrettenve ültek, felállnak.
S akkor az ajtó felé mutatva. Hess, kifelé!
A vénasszonyok gyorsan kifelé botorkálnak, s akkor még utánuk dobja a kalapját.
MAGDOLNA
Mégsem kellett volna olyan gorombán!
LUKÁCS
Hát miért nem kellett volna?
MAGDOLNA
Hát mindenki megvénül.
LUKÁCS
Ha megvénül, gondozza az unokáját, vaj horgoljon az oltárra s a prédikálószékre csüpkés terítőt! Odahajol Mókához, s megmozgatja. Nem igaz, Móka?
MÓKA
Rázza a hideg, nagy beteg. Hhhhjaj… mindjárt meghalok…
LUKÁCS
Ne búsulj, jobb a sírban, mint a diófán.
MÓKA
Senki sem akar segíteni rajtam… Mindjárt meghalok…
LUKÁCS
Még mennyi idő múlva?
MAGDOLNA
Mondjad, Móka, hogy azt várhassa!
MÓKA
Tán még két napot sem fogok megérni…
LUKÁCS
A’ sok!
MÓKA
Hát maga mennyit gondol?
LUKÁCS
Én ma reggelig gondolom. Az a legszebb halál: akkor halni meg, amikor éppen jő fel gyönyörűen a nap.
MÓKA
Az is lehet… hogy csak reggelig…
LUKÁCS
S ha biztosan tudnád, hogy ma reggel meghalsz, akkor mit csinálnál?
MÓKA
Béfalaztatnám az ablakot, hogy ne legyen reggel soha…
LUKÁCS
S hát még?
MÓKA
S imádkoznám…
LUKÁCS
S hát még?
MÓKA
S rúgnék a lábammal…
LUKÁCS
S hát még?
MÓKA
S megbolondulnék…
LUKÁCS
S hát még?
MÓKA
S reád bíznám kicsi Magdót… hogy gondját viseljed…
LUKÁCS
E’ mán beszéd! Magdolnához. Nem mehetnél ki egy kicsit, hogy megbeszéljük, ami a férfiakra tartozik?
MAGDOLNA
Nem tudom, hogy a Móka akarja-e?
LUKÁCS
Kedves Móka ecsém, Magdó kérdi, hogy nem mehetne-e ki egy cseppet, amíg én két-három szót váltanék veled négyszemközött?
MÓKA
Megfogja Magdolna kezét. Ha már ki akarsz menni, akkor megkérnélek téged… hogy fáradnál el haza, s mondanád meg édesanyámnak… hogy küldjön ide tőled nekem egy öltözet ruhát… De küldje a jobbat, hogy abba öltöztessenek engemet, ha mégis… meg kell nekem halni…
MAGDOLNA
Pityeregve elmegy.
LUKÁCS
Megfogja a Móka kezét. Édes Móka ecsém, meg tudnál-e bocsátani nekem, hogy én olyan rossz s olyan lelketlen voltam hozzád?
MÓKA
Nincs semmi baj…
LUKÁCS
Hát ezt igen köszönöm neked… S nem azért, hogy beteg vagy, de meg akarom mondani neked, hogy én csak most tudlak tégedet igazán becsülni, mert csak most látom valójában, hogy te milyen igazán szereted Magdót, s hogy a legjobbat akarod neki.
MÓKA
Hát azt miből látod?
LUKÁCS
Abból, hogy az én gondjaimra bízod.
MÓKA
Mert tudom, hogy te jó leszel hozzá.
LUKÁCS
Papírt és ceruzát vesz elő, s közben. Abban te bizonyos lehetsz… Várj, megírok hamar egy írást. Hamar az asztalhoz ül, és írni kezd.
MÓKA
Milyen írást?
LUKÁCS
Mindjárt meglátod. Ír.
MÓKA
Közben egy tojást tesz a székre, amelyen Lukács ült.
LUKÁCS
No, csak ennyi az egész. Kezében a papirossal odamegy, és leül a székre: a tojás reccsen, felugrik. Hát e’ mi az ánti? Megnézi. Ó, hogy az Isten pofozza meg! Hát ez a tojás hogy kerül ide?…
MÓKA
Hát arra akarsz írni nekem?…
LUKÁCS
Mire?
MÓKA
Tojásra…
LUKÁCS
Akar a nagy nyavalya, csak beléültem ezen a széken egy tojásba, amiről nem is tudom, hogy került ide!
MÓKA
Biztosan idebent tartják a tyúkot…
LUKÁCS
Állva. No, nem baj… Hát hallgass ide, Móka! Az írás csak ennyi, s így szól: „Alólírott azt kívánom, s az a megfontolt végakaratom, hogy ha Istenben megboldogulnék, akkor Gondos Magdolnára az én kedves jó bátyám, Bakk Lukács vigyázzon gondot, s egyáltalában az övé legyen”. Jól van-e?
MÓKA
Nagyon jól…
LUKÁCS
Akkor firkantsd alá!
Nagy nehezen aláírják.
MÓKA
Jaj, milyen beteg vagyok!… Hogy még írni is alig tudok…
LUKÁCS
Elteszi az írást, s nagy csatanyeréssel s boldogan jár fel s alá a szobában. No, ne félj, Móka, mert örökre segítő barátod lettem immár!… Ma este sem lett volna semmi, ha egy kicsit kedveztél volna nekem ebben a dologban, de ha már így van, így is jól van… Bölcs az Isten rendelése. Abba belé kell nyugodni. Azért vagyunk jó keresztények. Az egyiknek élni rendeltetett, a másiknak meghalni. S nagy kérdés, hogy melyiknek jobb. Ha tőlem kérdezné valaki, tán azt felelném, hogy annak, aki meghal. Mert csalóka az élet, Móka fiam. Csalóka a nagy eléfelé való törekedés, s csalóka a gazdagság, s tán a leginkább csalóka a szerelem…
MAGDOLNA
Bejön, látszik, hogy sietett. Egy rend öltözetet hoz Mókának, azt az ágy mellé teszi, s nagy búbánatosan. No, édes kicsi Móka, itt van a gúnyád, s bárcsak adná az Isten, hogy ne más adja reád, hanem te magad vedd fel.
LUKÁCS
Megsimogatja Magdolna arcát. Ne búsulj semmit, mert ő fogja felvenni saját kezűleg. Mert ez a Móka, még ha meghal, akkor is olyan ügyes lesz, hogy ő maga fog felöltözni. Közben elindult ismét a szobában.
MAGDOLNA
Meglátja a tojásnyomot a Lukács ruháján. Hát magát mi lelte ott hátul, Lukács bácsi?
LUKÁCS
Gyorsan elfordul. Te es örökké oda nézel, ahová nem kell. Valami nyavalya tojásba beléültem azon a széken.
MAGDOLNA
Rögtön nekifog, hogy valami ronggyal letörölje a széket.
MÓKA
Kicsi Magdó, most húsvét van?
MAGDOLNA
Hát most hogy volna húsvét, édes Móka?! Most július van! Hát mért kérdezed?
MÓKA
Én azért, mert folyton tojásról beszéltek.
LUKÁCS
Megérinti Magdolnát, s mutatja neki, hogy Móka meg van zavarodva.
MAGDOLNA
Nem lehet csodálni, ha valaki ilyen erősen beteg.
LUKÁCS
Csendesen, odahajolva Magdolnához. Ha osztán Máté is ide találna jönni, légy hozzá nagyon jó s kedves, csak úgy színlelésből.
MAGDOLNA
Hát mért legyek hozzá kedves?
LUKÁCS
Hadd gondolja azt, hogy őt szereted. Akkor legalább békét hagy mindenkinek.
ESZTER
Fáradtan és lihegve gyorsan bejön, meglepődve pillantja meg Lukácsot, s egyenesen nekirohan, s dühödten. Hol voltál, te? Te átkozottja az Istennek, te?!
LUKÁCS
Halkan, felemelt ujjal. Csendesebben, mert beteg van a háznál!
ESZTER
Hol voltál? Azt mondd meg!
LUKÁCS
Otthon.
ESZTER
Hazudsz! Otthon kerestelek!
LUKÁCS
A korcsomában, most jut eszembe.
ESZTER
Hazudsz! Ott is kerestelek!
REGINA
Megtépetten s az arcából kikelve Mátét húzza és löki be a szobába. Nézzétek ezt a díszest! Eszterhez. Mit gondolsz, honnét vájtam elé? Hát én megmondom neked! Hogy hallja mindenki! Csipor Sárinál volt! Annál a vén kancánál!
LUKÁCS
Rosszallással csóválja a fejét. Ejnye, ejnye! Hát mért is mész oda, te Máté? Ilyen szép, fényes holdvilágon!
ESZTER
Rákiált Lukácsra. Fogd bé azt a bagólesődet, mert te is ott voltál valami hasonló menyecskénél!
MÓKA
Máté!
MAGDOLNA
Máté, magát szólítja Móka!
MÁTÉ
Odamegy az ágyhoz. Hát te még élsz? Mit akarsz?
MÓKA
Bocsáss meg nekem, ha valamit vétettem.
MAGDOLNA
Ráteszi Mátéra a kezét. Édes Máté, beszéljen most már szépen szegény Mókával!
MÁTÉ
Meg van bocsátva. Minden. Egytől egyig. Megsimogatja Magdolnának az arcát. Jól van-e?
MAGDOLNA
Boldogan simogatja vissza. Jól, most jól…
LUKÁCS
Odamegy, megfogja a Máté karját, és húzza. Gyere, ne cirmoskodjál egy halálos betegnek az ágya mellett!
REGINA
Eredj, takarodj!
ESZTER
Te is mehetsz, Lukács! Örökre!
LUKÁCS
Jól meggondoltátok?
ESZTER
Jól!
MÁTÉ
Hogy menjünk el, s többet ne jöjjünk soha ide?
ESZTER és REGINA
Éppen úgy!
LUKÁCS
Gyere, komám!
Mennek, az ajtóból visszafordulva.
Üdvözlet a távolból!
Kimennek.
ESZTER és REGINA
Kétségbeesetten összenéznek, aztán leülnek mind a ketten a kanapéra, az asztalra borulnak és zokognak.
KÖMÉNYNÉ
Bejön. Hát, ti mért bőgtök? Egyenesen Eszter és Regina felé tart.
ESZTER
Sírva. Elment… Elment!…
REGINA
Sírva. Elment!… Elment!…
KÖMÉNYNÉ
Mellettük állva. El a nyavalyát! Megakadályoztam őket!
ESZTER és REGINA
Felkapja a fejét. Igazán? Csakugyan?
KÖMÉNYNÉ
Akartok-e tudni valamit?
Eszter és Regina feszülő kíváncsisággal felpattannak.
KÖMÉNYNÉ
De titokban tartjátok-e a dolgot, mindörökre?
ESZTER és REGINA
Titokban!
KÖMÉNYNÉ
Hát akkor én megbabonáztam őket, hogy soha titeket elhagyni ne tudjanak! Lukácsot is meg, Mátét is meg! S olyan bort készítettem nekik, amit ha megisznak: nincs se Isten, se ember, aki elvegye tőletek. Most, amikor jöttem hazulról, őket is éppen itt találtam az udvaron, s mindjárt odaadtam nekik a bort. S azt mondtam: né, legények! Ha most ezt a bort megisszátok, akkor örökre szeretni fog titeket az, akit éppen ti akartok. Csakhogy ez nem egészen így van, mert ha ők megisszák a bort, akkor nem más, hanem egyenesen ők lesznek azok, akik örökre szeretni fognak valakit. Mégpedig kit? Nem mást, hanem azt a női illetőt, aki a következő dolgot csinálja, amíg ők isznak: elmegy, s veszen egy napraforgót a kezibe, s avval ügyesen az illető legénnek a háta megé kerül, nem baj, ha messzecske is tőle, s akkor azt a napraforgót addig tartja a keziben, amíg az illető legén arra fordul. S ha osztán arra fordult eccer, akkor nincs többet földi törvén, amelyik el tudja a kettőt választani egymástól! Menjetek hát hamar, s járjatok el ügyesen, de úgy, ahogy mondtam!
ESZTER
Hol vannak?
KÖMÉNYNÉ
Künn a ganyédomb tetejin. Mert úgy van az eléírás, hogy ott kell meginni az italt.
Eszter és Regina gyorsan ki.
MÓKA
Felülve az ágyban. Édesanyám, ha én ennyit tudnék, avval sok pénzt keresnék!
KÖMÉNYNÉ
Te ne tudj annyit, hanem csak azt tudd, hogy valahogy, de minél hamarább, innét visszakerülj!
MÓKA
Magdóval együtt, ugye?
KÖMÉNYNÉ
Én nem bánom, ha együtt is.
MÓKA
Ki akar ugrani az ágyból, de Magdolna miatt észreveszi magát. Pardon s bocsánat! Az anyjához. De akkor menjen, édesanyám! Menjen hamar előre, s osztán futunk mi is!
KÖMÉNYNÉ
De egykettőre, míg azok ott vadnak a ganyédombon! S ügyeljetek! Felkapkodja a Móka régi vizes ruháit. Ezek a vizesek, s Mutatja. ott van a száraz! Gyorsan ki.
MÓKA
Magdó, rakd ide hamar a ruhát! A kezem alá! Magdolna odarakja. S most oltsd el hamar a lámpát!
MAGDOLNA
Felugrik az asztal mellett a székre, és elfújja a lámpát. De siess! Ott marad a széken, háttal az ajtónak.
Hallatszik, hogy Móka szuszogva, kézzel-lábbal öltözik. Szünet.
MAGDOLNA
Készen vagy-e?
MÓKA
Mindjárt, csak a csizmámot!… Nyög, erőlködik. A nyavalya törje ki! Nem akar feljönni!…
MAGDOLNA
Nem cserélted-e össze?
MÓKA
Jaj, be igaz! Össze hát!
Az ajtó nesztelenül megnyílik, Eszter, Regina, Lukács és Máté sompolyognak be. Az ajtón belül összeölelkezve megállnak. A sötét színben csak a settenkedő alakjuk látszik, alig.
MAGDOLNA
Készen vagy-e?
MÓKA
Ebben a percben.
MAGDOLNA
Akkor a lámpát meggyújtom, nehogy a setét miatt valamit gyanítsanak.
MÓKA
Talpra ugrik. No, még csak az ujjasomat! Az ajtónak háttal igazgatja magát.
MAGDOLNA
Kezében a gyufa meglobban.
Meggyúl a lámpabél.
LUKÁCS
Ebben a pillanatban, énekelve. „Circumdede…”
MAGDOLNA
Megfordul, felsikolt. Leesik az asztalra. A lámpacső a kezében összetörik.
MÓKA
Felragadja a széket, s éppen elkapva a „Circumdederunt” végit: …runt, a keserveteket!
A lámpabél füstölögve ég, nagy hajladozó lánggal.
ESZTER
Visítva. Boszorkán!
REGINA
Kiáltva. Istenkísértő!
LUKÁCS
Gyorsan, vezényelve. Hamar az ajtót bézárni! Kiugrik az ajtón.
MÁTÉ
Hamar őket ide bézárni!
LUKÁCS
Fejükre gyújtjuk a házat!
A többiek is kiugranak.
MÁTÉ
S összecsődíteni a falut! Az ajtót berántják s bezárják.
ESZTER
Közben, künn. Boszorkán! Meg kell ölni!
REGINA
Agyon kell verni!
MÁTÉ
Mind a kettőt!
Közben rohanás a ház körül s a tornácban.
MÓKA
Mihelyt bevágják az ajtót, leemeli Magdolnát az asztalról. Hamar az ablakon!
MAGDOLNA
Ide-oda ugrik, mint a bolond. Akárhol, csak ki innét!
MÓKA
Nekiugrik az utca felőli első ablaknak, s kinyitja a zsalut is.
LUKÁCS
Nagy mordállyal és kísértetpofát vágva, ott áll az ablakban, mint a darab elején. Ördögi vigyorgással. Tudtam, hogy így fogjuk végezni, ahogy kezdtük!
MÓKA
A másik ablakot nyitja fel.
MÁTÉ
Nagy mordállyal s kísértetpofával ebben az ablakban. Nem szabadultok, hé!
LUKÁCS
Ordíts, Máté! Hadd csődüljön ide a falu.
MÁTÉ
Tolvaj, boszorkán! Meg kell ölni!
MAGDOLNA
Az udvar felőli ablakot tépi fel, de abban ott van Eszter és Regina egy-egy felhúzott sarlóval.
LUKÁCS
Mind ordítsatok! Hogy gyűljenek az emberek!
ESZTER
Boszorkán!
REGINA
Meg kell ölni őket!
Rohanni kezdenek oda az emberek.
MAGDOLNA
A kijáró ajtóhoz, majd a kamraajtóhoz fut, de mindkettő be van zárva.
MÓKA
Megfogja Magdolnát, és átöleli. Légy bátor!
MAGDOLNA
A Móka nyakába borul, és egészen hozzátapad.
MÓKA
Lukács felé és Máté felé. Mégis az enyim ez a leánka! Mégis a mi nászdalunkat énekli az éneklő madár! Ti két sátoros tolvaj!
LUKÁCS
Mátéhoz. Lődd keresztül őket, Máté!
MÁTÉ
Felugrik az ablak talpára, hogy bevesse magát a szobába.
MÓKA
Gyere, ölj meg! Átöleli és karjai közé veszi Magdolnát. Gyertek: öljetek meg! Ott leszünk. Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben rögtön eltűnnek, az ágy közepével együtt.
MÁTÉ
Odarohan az ágyhoz, melynek közepéből mindjobban erősödő fény jön fel akkor.
LUKÁCS
Az ablakon keresztül szintén odarohan. No, ezek eltűntek, mint az angyalok.
Eszter és Regina is odarohannak, sarló nélkül. Mind nagy ámulattal nézik a feláradó fényt. Az összesereglett emberek is kezdenek az ablakon beözönleni a szobába.
ESZTER
Egyszer felkiáltva. Megnyílt a mennyország!
LUKÁCS
Megragadja Esztert. Ha mennyország, eredj té es utánok! Beléveti Esztert az ágyba.
MÁTÉ
Megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beléveti Reginát az ágyba.
Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéről feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már besereglettek volt, egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutolsónak Lukács hull el, előtte Máté.
DOBOS
Dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában fejjebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot, és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja először halkan, majd mindinkább lelkesen.
Amit este kidoboltam, |
Bételt reggel előtt: |
Elhullott a varjú-sereg |
A kis madár előtt. |
Ameddig lesz hű szerelem, |
Így lesz ezután es: |
Legyőzi a jó a rosszot |
S a tiszta szív a gonoszot |
Mindig ezután es. |
Feláll, és boldogan kinyújtózva:
Én a babámtól jövök, |
Kit igazán szeretek. |
Feldobja a virágos kalapját a levegőbe, és a fejével kifogja.
Ha tetszik, ha nem!
Függöny
A hivatkozás helye
A székely népi játék megírásának gondolata évek óta érlelődött benne. Molnár Jenő barátjának 1927. október 24-én, Kolozsvárról írott levelében szól tervéről: „Úgy gondolom, hogy nem mozdulok el Kolozsvárról, amíg irodalmilag meg nem vetem a lábamat a Búlátott óriás című regényemmel, esetleg egy egészen új parasztvígjátékkal.”
Terve egy esztendő múlva újra felbukkan a Híd szerkesztőjéhez – Gergely Pálhoz – írott levelében. 1928. december 27-én említi: „Készülök egy vígjátékot is írni.”
Baumgarten-díja alkalmából, 1929. január 25-én Az Est című lapban (tamássy szignóval) beszélgetés olvasható, s ebben ismét fölemlíti közeli tervét: „Háromfelvonásos drámát írok, amelyet a Nemzeti Színháznak nyújtok be. Ez a háromfelvonásos darab eddig azért nem készült el, mert nem volt módomban időt szakítani a megírására. Most már függetlenül megírhatom. Témája: székely tárgyú magyar darabot szeretnék befejezni, olyat, amely a mi vérünket reprezentálja.”
Nem sokkal később, debreceni kollégiumi sétáján nyilatkozik Benyovszky Lászlónak, a Hajdúföld munkatársának, drámaírói tervéről: „Készülök ezenkívül egy népies vígjátékra is, amelynek az lenne a célja, hogy magát a székely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében. Másképpen akarom ezt megírni, mint ahogy az eddigi népszínműveket írták. Hiszen a magyar irodalomban jóformán nincs egyetlenegy igaz népszínmű, mert azok, amiket annak neveznek, vagy hátrányára hamisították meg a magyar parasztot, vagy túlságosan idealizálták. Én úgy akarom bemutatni őket, amilyenek valójában: sem hozzá nem adok, sem el nem veszek belőle.”
S hogy addig még négy esztendő telik el? A színpadi szerző készülődött. Jeleneteket írt, hogy kisebb formákban próbálja ki erejét. Ezek után következett hivatottságának, elgondolásának igazolása: költői valóságában újította meg a népszínművet.
Tamási 1933 őszét jelölte meg – több ízben is – az Énekes madár létrejöttének idejeként. Amikor a Jókai Színház művészei „falusi történetként” játszották az átdolgozott, földúlt színművet, 1956 tavaszán Tamási a rádió Esti Híradója számára így nyilatkozott: „… 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam: s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született meg az Énekes madár.”
Az írás idejét közelebbről is meghatározhatjuk. A Próféta, töklámpással című műbírálatában (Brassói Lapok, 1933. november 11.) két budapesti élményét említi: a Lüszisztraté-t és Zilahy A tizenkettedik óra című színművét. Az Arisztophanész-darabot a Belvárosi Színház szeptember 22-én mutatta be. Ekkor, vagy az ezt követő napokban Tamási még Pesten tartózkodott; Zilahy színpadi művét október 24-én tűzték műsorra. Tamási ekkor tehát ismét Budapesten időzött. Utóbb már bizonyára az Énekes madár sorsát intézendő. Játékát tehát október első két hetében írta – Farkaslakán. Az előbbi adatok alapján bizonyos, hogy téved Féja Géza, Tamási Áronról szóló könyvében (Arcok és Vallomások sorozat, Szépirodalmi Kiadó, 1967). A 71. lapon a következő olvasható: „1932-ben írta esténként kézzel az Ősbudavár kávéházban, az Ostrom utca tövében.”
A későbbi félreértés eloszlatása végett kell megjegyezni: bár az Ábel regényciklus második kötete, az Ábel az országban 1933 végén jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, előtte – Ábel a Társadalomban címmel – részletekben közölte a Brassói Lapok. Tamási tehát jól emlékszik, amikor az Énekes madár születését összekapcsolja a regénytrilógia második részének bejezésével.
A Vadrózsa ágá-ban pedig (1966) nemcsak 1933 „ragyogó őszét” idézi fel, amelyet Farkaslakán töltött, de az Énekes madár diákkorig visszanyúló előzményeire – hajdani „nyáresti bolygásaira” s a „legényekkel való kötődéseire” – is utal, amelyek nyomán „mesejátékká öltözött” a felejthetetlen otthoni világ. Mindebből kitűnik, hogy a gondolat sokáig fészkelődött, amíg megtalálta a maga formáját és művé formálódott.
Az „alig néhány hetes madarat” Budapesten próbálta Tamási „röptére ereszteni”, de a Nemzeti Színház akkori igazgatója – Voinovich Géza – kurtán-furcsán elutasította. Ennek körülményeiről Tamási a Brassói Lapok 1933. november 1-i számában megjelent esszéjében adott hírt.
1933 decemberében Magyarországon irodalmi körúton járt, s Debrecenből december 11-i dátumozással írta Füzi Bertalannak, a Brassói Lapok szerkesztőségébe: „A darabot odaadom a karácsonyi számra, bár a Céhnél is kilátásba helyezték a kiadását, s a felvidéki Kazinczynál is. Jónak tartom, ha ott és éppen karácsonykor jelenik meg. Remélem, ahogy írta, a darab kéziratát Koréh Lászlótól el is vitte. Vigyázzon azonban, hogy a harmadik felvonás elejéről is ott legyen kéziratban az a néhány oldal, amit a Helikon novemberi száma közölt. Ha nem lenne meg, akkor a Helikonból ki lehet szedetni azt a részt.”
1933 karácsonyán a Brassói Lapok ünnepi mellékleteként olvasható először – egész terjedelmében – az Énekes madár. 1934 májusában – Féja Géza szorgalmazására – a felvidéki Magyar Írás különszámként közli Tamási drámáját. A Tornalján működő Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet kiadványának nyomdai munkáit ezúttal – a pozsonyiak helyett – a budapesti Bethánia nyomda végezte. A kiadványhoz Féja Géza írt előszót, s Muhoray Elemér fűzött technikai útbaigazításokat az öntevékeny színjátszó csoportok számára.
1934. október 18-án a budapesti rádióban hangjátékként mutatták be az Énekes madar-at. Csanádi György rendezte, s Eszter szerepét Ignácz Rózsa, Reginát Vaszary Piroska, Magdót Komár Júlia, Mókát Juhász József, a papot Bihary József játszotta.
Az első színpadi bemutatásra – Márkus László irányításával – az „Új Thália” együttes vállalkozott. Ez az avantgárd alkalmi társulat 1934. március 4-én kezdte el működését a Magyar Színházban: Felkai Ferenc Bábel-jét játszotta, melynek rendezője Palasovszky Ödön volt. Palasovszky működését azonban a rendőrség betiltotta, s helyére Pünkösti Andor lépett. Tamási darabját már ő rendezte.
Az Énekes madár 1935. november 17-i ősbemutatójáról – amely az orfeumi célokra épült Royal Színház színpadán zajlott – írta Schöpflin Aladár: „Úgy látszik, a mese élőbb valami a székely népben, mint a magyarság többi részében, belejátszik az emberek mindennapi életébe… Tamási ezt a tényt írói eszközül használja: mesemovítumokat, babonaságokat összekever realitásokkal; amit darabjában elmond, az olyan, mint a színpadon szereplő fa: a földbe van gyökerezve, de alkalmilag fölnyúlik az ég felé… A cselekvény fordulataiban kevés súlyt vet a valószínűségre és a belső összefüggésekre, csak az egyes jeleneteket dolgozza ki nyers, naiv hatások elérésére. Ezek a jelenetek így nagyon kedvesek, színpadilag jól játszhatók, mint például a házsártos vénasszonyok és a goromba vőlegények civódása és összebékélése, a két vénlány veszekedése az esküvőről, a kis Magdóka és a szerelmes Móka közötti éjszakai beszélgetés, mikor a lány a házból kiűzve a tornácon fekszik, s a legény a fa ágán gubbaszkodik, vagy Móka beszélgetése a szerelemről anyjával. A jelenetek állandóan a bohózat szélén járnak, a humor nyers és parasztos, de a maga nemében van jó íze. Az egész dolog inkább kísérlet, de érdekes kísérlet a népköltészet hangjának színpadi értékesítésére. Ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle.
Az Új Thália Társaság eszmei céljainak szolgálatában szerencsésen kezdte meg előadásainak sorozatát ezzel a darabbal. A maga szerény eszközeivel, Pünkösti Andor rendezésével általában jól kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket Tamási színjátéka kínál, s ami egyenetlenség az előadásban van, azt szívesen tulajdonítjuk az eszközök szegénységének… Legérettebb színészi alakítás a szereplők közül Orsolya Erzsié; teljes életet ad az alaknak, s pontosan a szerepből folyó stílus vonalán belül marad mindig. Nagyon kedvesen játssza lírai szerepét Tolnay Klári, de jókedvvel és buzgósággal játszanak a többiek is: Hollós Melitta, Fülöp Sándor, Hoykó Ferenc, Egry István, Étsy Emília, Lukács Margit, Harsányi M., Egyed Lenke, Faragó Sári, Tarai Teri, Jákó Pál.” (Nyugat, 1935. december, 12. sz.)
Molter Károly viszi szét a nevezetes színházi esemény jó hírét Erdélyben, ahol a mű született. „És ha valaki, akkor Tamási alkalmas arra – írta –, hogy a pesti ízlést és fonetikát kissé a mai magyar nép élete felé terelje, s mint csudakecskéje a szarvával, oldalba bökje székely észjárásával a magyar főváros jól ismert színpadnyelvét. Aki végignézte a darab főpróbáját, aztán végiggyönyörködte a premiert, igazat adott a lelkendező magyar sajtó kifogásainak is. Talán a Pester Lloyd, mely legszebben ismerte el a teljes irodalmi sikert, fogalmazta meg legtalálóbban a kezdő drámaíró fogyatkozását: néha áll a cselekmény, s ilyenkor a népgenre és folklór feledteti az akció mondókás zökkenését. De melyik néző törődött a végig eleven színpad láttára a megálló mesével? Ki érezte a sűrűvé csomósodó vérkeringést megállásnak, hiszen Tamási egyszer sem hagyta megaludni, s tréfás vagy mitikus föloldásai sohasem hatottak ordenáré érvágásoknak. Az író nem szállt alá az »actio curiosa« vagy a commedia dell’arte paraszti olcsóságába, hanem magával emelte a néplelket egy tiszta és reális szintre, melyen ötlet ölte meg a deklamációt és mély érzés a trivialitást. Aggódva figyeltük a közönséget, mikor a vénleány hisztériáján bruhaházott, de megbocsátottuk neki, mikor nyíltszíni tapssal fizetett a fölvillanó néptréfa kék fényének. Igen, evvel a pesti közönséggel mégis beszélhet az író, nem kell, hogy kiszolgálja, ha van ereje, hogy ízlést parancsoljon neki. Az Énekes madár ilyen kísérlet volt az ízlésváltoztatásra, s talán ezért is jelent fordulót a mai válságban, akármilyen kedélyes lassúsággal röpült is föl a deszkára…
Pünköstinek nagy része van abban, hogy Tamási Áron s vele az új erdélyi magyar dráma hitelre talált a fáradt magyar játékstílus területén.
Kodály Zoltán tanítványának, Ránkinak a székely zenéje tetszett: nem véletlen hát, hogy az Énekes madar-at most már tíz estére kitűzte az Új Thália sorozatos előadásra.” (Erdélyi Helikon, 1935. december, 10. sz.)
Hamarosan a kolozsvári Magyar Színház is állandó műsorába iktatta Tamási művét. A kolozsvári bemutató 1936. február 7-én volt, Kádár Imre rendezte, az első és a harmadik felvonást Kós Károly díszletezte, és ez évben tizenegyszer játszották.
Adós volt még azonban az Énekes madár színpadra vitelével a budapesti Nemzeti Színház. 1939 tavaszán, amikor a Tündöklő Jeromos váratlan sikert hozott, Németh Antal elhatározta az Énekes madár műsorra tűzését is. Így a Nemzetiben 1939. szeptember 16-án került sor a bemutatására. Huszonkétszer játszották. Mint a Royal-beli ősbemutatót, ezt is Pünkösti Andor rendezte. Schöpflin Aladár megfigyelése szerint Szeleczky Zita „nem realisztikus parasztlányt”, hanem „mesebeli lánykát” formált, a „népfantázia ideálképét”, de épp földöntúli szépségével s „érzéki forróságtól remegő” vonásaival hatott. Az ő tudását – s ami a meséhez illik: a súlytalan lebegést – kereste Schöpflin a többi színész (Apáthy Imre, Gobbi Hilda, Ághy Erzsi, Makláry Zoltán, Hosszú Zoltán) alakításában is, de úgy tűnt, mintha csak a realisztikus helyzetek eljátszására koncentráltak volna. (Nyugat, 1939. október 1., 10. sz.)
A miskolci Városi Színház – Inke Rezső rendezésében – 1939. november 27-én mutatta be, s ezt az előadást 1940. február 13-án Székesfehérváron is siker koronázta.
A kolozsvári Nemzeti Színház – Tompa Miklós rendezésében – 1942. március 14-én újította föl az Énekes madar-at, s újólag tizennégyszer játszották. Színháztörténeti adat az előadással kapcsolatban, hogy 1944 decemberében (12-én és 14-én) az elmenekült kolozsvári együttes Budapesten játszotta a Magyar Művelődési Házban. Ezzel az előadással szűnt meg a kolozsvári Nemzeti Színház. Alighanem ez a kolozsvári volt Tamási életében a legkedvesebb előadás.
A Film Színház Irodalom tudósítója – Egyed Zoltán – így rögzítette „előadás közbeni” beszélgetését Tamásival, 1942 tavaszán:
„– Meghívtam Magyarország összes madarászait az Énekes madár premierjére, és mint látod, szép számmal igyekeztek eljönni. (Telt ház volt.) Egyébként az előadást nagyon szépnek, színészi szempontból tökéletesnek tartom.
– Tehát fogsz a kolozsvári színháznak új darabot is írni?
– Hogy újat-e, nem tudom, mert el vagyok kötelezve a pesti Nemzeti Színháznak. A darab már kis híján kész is van, a címe „Szivárvány”. Nagyon szeretném, ha az ősbemutató Kolozsváron lenne, de nem tőlem függ, hanem tőlük.”
Tudjuk, hogy Illés Endrének is jó érzéssel számolt be az Énekes madár kolozsvári felújításáról. „A darabom felújítása, tegnapelőtt, elég jól sikerült. Persze, nagy ellenkezések nélkül engemet sohasem lehet elsózni, de a darabnak lelkes hívei is egyre szaporodnak.” (1942. március 16. – Közzétette: Illés Endre, A só íze című kötetében, Magvető, 1976.)
Erdélyben Tompa Miklós nevéhez az Énekes madár több előadása kötődik. 1958 májusában a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatóival, 1968. május 4-én Székelyudvarhelyen ünnepi előadás keretében a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház együttesével, ezt követően a marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatával 1978 novemberében vitte színre Tamási darabját. Valamennyi előadás Bakk Lukácsa és egyben kiemelkedő szereplője Ferenczy István volt. Az Énekes madár színpadi életében ez a marosvásárhelyi érte meg a legtöbb előadást: több mint száz alkalommal játszották.
1967. október 26-án a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet hallgatói újólag bemutatták a darabot Lohinszky Lóránd rendezésében. 1968-ban, április 24-én a kolozsvári Állami Magyar Színház Márton János vezetésével adta elő. Ötvenegyszer játszották Kolozsvárott, illetve székelyföldi, máramarosi turnéjuk során.
1971. április 15-én Beke Sándor irányításával a kassai Thália vitte színpadra, 1971. október 9-én pedig a szabadkai Népszínház ifj. Szabó István elképzelése szerint mutatta be.
Kerényi Imre nevéhez négy bemutató fűződik: 1971. december 3-én a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóival vitte színre, s ugyancsak osztályának vizsgamunkájaként állította színpadra 1983. január 24-én. Az előbbi előadás 1972. május 29-én Krakkóba is eljutott. A Madách Színház 1973. február 8-án mutatta be az Énekes madar-at, s ezt a színház prágai vendégjátéka alkalmából 1973. április 6-án, Leningrádban 1974. május 12-én, Moszkvában május 15-én játszották. 1987. április 17-én pedig a Nemzeti Színház társulatával adta elő Kerényi.
A debreceni Csokonai Színház kétszer tűzte műsorára: 1961. május 5-én a Hungária Kamaraszínházban, Fényes Márta rendezésében (Móka: Dégi István, Magdó: Szabó Ildikó), 1976. március 26-án Gali László rendezésében. „A költészet szárnyán a múló idő is megújul, az igazi líra fénye a tűnő meséket is bearanyozza – írta Sándor Iván 1961-ben, a debreceniek igyekezetét méltatva. – Tamási Áronnak a ma sodró világától, a korszerű színpadtól bizony nem egy kőhajításnyi távolságban levő székely mesejátékát ezért is nem kezdhették ki az évek. A naivitásnál több benne az igazi költészet, az egyszerű játékosságnál a szívet melengető szépség.” (Film Színház Muzsika, 1961. május 26.) Az 1976-os felújítás főszereplői: Mátray Márta (Magdó) és Nagy Gábor m. v. (Móka). S ugyancsak Gali jegyezte azt az előadást, amely 1987. július 17-én Egerben, a Líceum udvarán került a közönség elé. (Magdó: Csonka Ibolya, Móka: Lippai László.)
Az Állami Déryné Színház – Kertész László rendezésében – 1969. május 3-án Csesztregen mutatta be. Veszprémben 1979. április 27-én Bohák György nevéhez fűződik a játék színpadra vitele, Győrben pedig a Kamaraszínházban 1982. szeptember 18-án, az író születésnapjára emlékezve, Illés István rendezésében játszották.
Érdekesség, hogy a hódmezővásárhelyi színház Tamási-sorozatában épp az Énekes madár nem jutott színpadra. Az 1946. szeptember 20-ára tervezett bemutató Osváth Béla rendezésével a főpróbán elakadt. Feltehetően anyagiak hiánya magyarázza a kudarcot. Magdót – mint más hódmezővásárhelyi Tamási előadások többi fiatal lány szerepét – Gombos Kati játszotta volna.
Tévéjáték is készült Tamási Áron legismertebb színművéből. Pártos Géza rendezte, s 1966. augusztus 7-én mutatták be. Magdó szerepében Halász Judit, Móka szerepében Cs. Németh Lajos lépett fel; Esztert Kiss Manyi, Reginát Mészáros Ági, Lukácsot Zenthe Ferenc, Mátét Avar István alakította.
Szőnyi G. Sándor pedig a finn televízió számára rendezte a darabot.
Színhely: Sáska Mihály korcsmárosnak szobája, a községházán. Gáspár fiával lakik benne, asszony nincs a háznál. A szoba félig lakószoba, de félig raktár. Nagy sörszállító- és fűszeresládák benne, hordók különböző nagyságban, fonott korsók, üvegek s polcon poharak. Az italmérési engedély kifüggesztve. Két kép a falon: az egyik, nagy háromszög keretében, egy figyelő szemet ábrázol (Isten szeme); a másik pedig a korcsmáros nagyított katonaképe. A szoba közepén hosszú és nagy asztal csupaszon. Szemben a hátsó falon ajtó, mely a tornácon keresztül három lépcsővel az utcára vezet. Ez ajtó mellett kétfelől ablak. Balról kétszárnyú nagy ajtó, mely a nagy ivóterembe vezet. Ez ajtó mögött a sarokban nagy pléhkályha, a padlásra felvezető hosszú kürtővel. Jobbról a fal mellett, elöl, kimustrált dívány fekszik, mögötte kamrába vezető ajtó, akkora rácsablak rajta, hogy az ember kényelmesen kidughatja azon a fejét. Az asztal mellett hat darab falusi faragott szék, nem mind egyformák. Most ennél az asztalnál Ákos és Bálint egymással szemben, részegen az asztalra borulva, alusznak. Ákosnak búbján a virágos kalap, a Bálinté az asztalon hever. Egy-egy pálinkásüveg mellettük. Sáska Mihály a díványon, csíkos székely párnán és csergével letakarva alszik: ingben, harisnyanadrágban és fuszékliben.
A terembe vezető ajtónak egyik szárnya nyitva van. Havas, zord tél; virradás után, az asztal felett füstölögve még ég a lámpa. Messziről farkas ordít, rá vonítani kezd a kutya, valahol a szomszédban; egy-egy kakas is szól.
Amikor a függöny felmegy, percig így látszik a szín, szereplő nélkül.
GÁSPÁR
Énekelve, söprűvel a kezében, jön a teremből a színre. „Mer a kakas… mer a kakas… kukorékol… Hirtelen elhallgat, mert Sáska, alvó állapotából, az öklével megfenyegeti. Csendben fellép a székre, onnét az asztalra, és eloltja a lámpát. Leszállás közben, Sáskára lesve és behúzott nyakkal, ismét kezdi… kukorékol hajnalba… hajnalba…” Így visszahúzódik a terembe.
JEROMOS
Hóviharos útról betérőben megnyitja az utca felőli ajtót, és bedugja a fejét, s miután körülpillant, bejön, és beteszi az ajtót. Duzzadt kupec-bőrtáska van nála. Vizsgálódik a szobában, egyszerre rájön, és nagyot tüsszent.
GÁSPÁR
A tüsszentésre gyorsan a teremből beszalad a szobába, egyszerre megpillantja Jeromost, s majdnem megrebbenve, egy helybe gyökerezve. Ó, hogy az ördög!…
JEROMOS
Nevet. Na, ne légy olyan ijedős.
GÁSPÁR
Maga hol jött bé?
JEROMOS
Én itt az ajtón.
GÁSPÁR
S hol megyen ki?
JEROMOS
Barátságosan közeledik Gáspár felé. Ejnye, hát nem tudsz vendégszeretőbb lenni!
GÁSPÁR
Húzódik Jeromostól. Én tudok, de akkor várjon! Mert izé… Előbb meg akarom tapasztalni magát! Hogy lám: miféle forma?!
JEROMOS
Megáll. Na, tapasztalj! Itt vagyok.
GÁSPÁR
Lám, mutassa a két kezit, hogy hány ujja van!
JEROMOS
Előrenyújtja a két kezét.
GÁSPÁR
Óvatosan közelmegy, és a Jeromos kezén számolja az ujjakat. Egy, kettő, három. Tízig fel. Akkor. No, ez jól van. Lám, mutassa a fülit!
JEROMOS
Leveszi a sapkáját, és mutatja a fülét.
GÁSPÁR
Számolja. Egy, kettő. No, ez is jól van. Most immár vendégszeretőbb leszek. Kérdezzen, amit akar.
JEROMOS
Ki fia vagy?
GÁSPÁR
Én az apámé. Hát maga kié?
JEROMOS
És ez a korcsma a tiétek-e?
GÁSPÁR
A községé, de mi kormányozzuk.
JEROMOS
A saját hasznotokra?
GÁSPÁR
Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük.
JEROMOS
És apád micsoda ember, nem zsidó?
GÁSPÁR
Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem véle.
JEROMOS
Most hol van?
GÁSPÁR
A seprűvel a díványra mutat. Ott aluszik, né! Tán le akarja fényképezni? A táskára mutat.
JEROMOS
Ákosra és Bálintra int a fejével-kezével. Hát ezek a legények itt az asztalnál?
GÁSPÁR
Ittak.
JEROMOS
S most?
GÁSPÁR
Most nem szólnak egy szót sem. Úgy hallom.
JEROMOS
Nevet, és vigyázkodik a szobában.
GÁSPÁR
Hát az úr honnét való?
JEROMOS
Nem erről a környékről.
GÁSPÁR
Azt az egyet elhiszem. S micsoda járatban van itt?
JEROMOS
Jöttem, hogy a vidéket tanulmányozzam.
GÁSPÁR
Megy az ablak felé. Akkor jöjjön ide az ablakhoz, mert innét jobban lehet a vidéket tanulmányozni. Nézze, hogy fú a szél, s hogy vágja a havat! Nem szokott jót hozni az ilyen idő emberben sem. Igaz-e?
JEROMOS
Közben odament Gáspárhoz. Téged hogy hívnak?
GÁSPÁR
Engem Gáspárnak, Sáska Gáspárnak. Szereti-e?
JEROMOS
Én igen; s hát te a pénzt szereted-e?
GÁSPÁR
Bajos szeretni, ha nincs!
JEROMOS
Na, várj! Kapsz tőlem száz lejt, hogy szerethessed. Odaadja.
GÁSPÁR
S ezért a száz lejért mit kell csinálni?
JEROMOS
Plakátcsomót húz ki a táskából. Ezeket a plakátokat elterjeszted a nép között, egyebet semmit.
GÁSPÁR
Szabad-é elolvasni, hogy mi van rajta megírva?
JEROMOS
Hát, hogyne! Leereszkedéssel. Egyenesen kívánatos.
GÁSPÁR
No, akkor béosztjuk szépen: maga nézzen ki ott az ablakon, s tanulmányozza az én vidékemet; s én addig tanulmányozom a magáét, ezt a sárgát. Olvassa. „Figyelem! Figyelem!” Odaszól Jeromosnak, aki hol kinéz az ablakon, hol vizsgálódik a szobában. Hát figyeljen legalább maga! Hiszen maga írta. Maga írta, ugye?
JEROMOS
Én, én. Olvassad csak, mert figyelek.
GÁSPÁR
Olvassa. „Gazdák, munkások: falvak lakosai! Férfiak! Asszonyok, elhanyagolva éldegéltek.”
JEROMOS
Nem jól olvasod, te! Plakát-hangon mondja, ahogy kell. „Férfiak, asszonyok: elhanyagolva éldegéltek…”
GÁSPÁR
Olvassa. „Elhanyagolva éldegéltek, mert senki sem törődik veletek. Vezéretek nincs. Aki jóra vezet, mind hitvány.”
JEROMOS
Te buta! Javítva mondja. „Vezéretek nincs, aki jóra vezet. Mind hitvány a hamis próféta!”
GÁSPÁR
Olvassa. „Mind hitvány a hamis próféta, de hamarosan eljön ide közétek az igazi. Ő nemcsak prédikálni fog nektek vizet, miközben bort iszik… valahol a hamis, hanem meg fogja mutatni nektek a boldogulás útjait, kezdetben pénzzel…”
JEROMOS
„…a boldogulás útjait. Pont. Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket.”
GÁSPÁR
Olvassa. „Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket. Figyelem! Ne kérdezzétek majd tőle, hogy merről és honnan jött, hanem bizalommal tekintsetek jóságos barna arcára. Nagy és erős lesz ő, és boldogító a politikája, melynek jelszava: le!”
JEROMOS
Kikapja a kezéből a plakátot, és olvassa. „…melynek jelszava: le az urakkal, éljen a nép! Éljen, és sorakozzék az ő egyetlen vezére mögé, aki nagy lesz és erős, hogy naggyá és erőssé tehesse a népet is. Figyelem! Már közelg a nagy nap, melyen megjelenik ő. Kiáltsátok lelketekben máris: Jöjjön, jöjjön! Jöjjön már!… Figyelem! Figyelem!” Befejezte, s ránéz Gáspárra.
GÁSPÁR
Kifogyott?
JEROMOS
Tetszik-e neked?
GÁSPÁR
Nekem igen, de azért széjjel mégiscsak akkor osztom, ha előbb megmutatom apámnak. Mert ő a szakértő a falu dolgában, s ha ő is jóváhagyja, ami írva vagyon, akkor akadály csakugyan nem lesz nálam se.
JEROMOS
Jól van, megmutatjuk apádnak is. Hát ő szereti-e a pénzt?
GÁSPÁR
Apám-e? Az aprót nem annyira, de a darabosát borzasztólag.
JEROMOS
Közben odament a díványhoz, és Sáskát lehajolva vizsgálja. Megnyerő ember, így, ahogy alszik.
GÁSPÁR
Ó, elevenen százszorta megnyerőbb! A háborút is megnyertük volna, ha mindig ébren lett volna. No, várjon, mert felköltöm.
JEROMOS
Tiltakozó mozdulatot tesz, de aztán gyorsan. Jól van, költsd fel!
GÁSPÁR
Fél térdre ereszkedik a dívány mellett, és költögeti. Édesapám, egy percre keljen fel!
SÁSKA
Nyöszörög.
GÁSPÁR
Keljen fel, mert van itt valaki.
SÁSKA
Adj neki.
GÁSPÁR
Mit adjak neki?
SÁSKA
A nagyobbik demizsonból.
GÁSPÁR
Igende egy tekintetes úr van itt. Jeromosra hunyorít, hogy címmel megtisztelte.
SÁSKA
Jó, ó, ó.
GÁSPÁR
Igende ennek a tekintetes úrnak nagyon sok pénze van!
SÁSKA
Hirtelen felül, s dörzsöli a szemét, mintha csodát látna, majd örömmel felkiált. Szervusz, Jeromos!
JEROMOS
Zavartan áll: látszik, hogy nem ismeri Sáskát.
GÁSPÁR
Biztatja Jeromost. No, most köszönhet neki! Látja-e, milyen kedves ember!
JEROMOS
Szervusz. Határozottabban. Szervusz.
SÁSKA
Felugrik, megöleli Jeromost. Jó cimborám!… Édes barátom!… Hát mi jóban jársz ezen a mi tájékunkon?
GÁSPÁR
Tette magát a tekintetes úr, hogy nem üsmeri édesapámat, de nekem száz lejt adott.
SÁSKA
Százat? Hű, a piculáját! Nagyot változtál, Jeromos, mert az orosz fogságban egy kopekért kivetted volna a szememet. Igaz-é?
JEROMOS
Igaz. De hát az idő múlik, s az ember változik.
SÁSKA
No hát, ülj le! Nem vagy te gólyamadár!
GÁSPÁR
Gyorsan széket tesz Jeromosnak a dívány mellé.
JEROMOS
Köszönöm. Leül.
SÁSKA
Közelhajolva vizsgálja, mert gyanút fog, hogy ez nem az ő barátja. Hát csakugyan te vagy-e?
JEROMOS
Én.
SÁSKA
S aztán hogy élhetsz? Ülőhelyzetben visszahúzódik a díványra.
JEROMOS
Elég jól. Hát te, hogy vagy?
SÁSKA
Amint látod, így összekuporodva s nagy tisztelettel irányodba.
JEROMOS
Úgy látom, jól ment a dolgod, amióta nem láttuk egymást.
SÁSKA
Nekem jól, de olyan nagy titokban, hogy még én sem vettem észre. Nevet.
JEROMOS
Közben feláll, hogy levesse a nagykabátját.
SÁSKA
Gáspárhoz. Segíts neki, Gáspár!
GÁSPÁR
Hát hogyne! Mindent leveszünk a tekintetes úrról. Szegre akasztja a Jeromos kabátját, a táskáját melléje.
JEROMOS
Visszaül a székbe, de már otthonosabban, urasabban.
SÁSKA
Feláll, s egészen közelről vizsgálja a Jeromos orrát s fülét. Mégis te vagy!… Te vagy, ugye?
JEROMOS
Kacag. Én, én.
SÁSKA
Lám, állj fel egy kicsit.
JEROMOS
Feláll.
SÁSKA
Fordulj, s mozogj egy kicsit! Hadd gyönyörködjem benned, hiszen rég nem láttalak! Jeromos mozgása közben, a háta mögött megjátssza, hogy ez nem az ő barátja.
JEROMOS
Fordul és mozog, s járás közben megáll a fal mellett, s felváltva nézi az italmérési engedélyt és az Isten szeme képét. Istenem, hogy telik az idő!… De azért, ha nem is látnálak téged, hanem csak a hangodat hallanám, úgy is rögtön meg tudnám mondani, hogy te vagy Sáska Benedek!
SÁSKA
Visszaereszkedik a díványra. Benedek?! Tán nem onnét az italmérési engedélyről olvasád le olyan jól a nevemet?
JEROMOS
Hirtelen megfordul: látszik, most kisülhet, hogy nem az egymás barátai. A nevedre jól emlékeztem.
SÁSKA
No, csak azért! Mert engemet Mihálynak hívnak. Csupán az italmérési levél szól a Benedek bátyám nevire.
JEROMOS
A homlokára üt. Igaz! Hát persze! Na, látod, mennyire meg tud hülyülni az ember.
SÁSKA
Ne búsulj, hülyén sem nehezebb az élet.
JEROMOS
Nevet. Igaz… Erről jut eszembe: feleséged nincs?
SÁSKA
Egyszerre nagyon elkomorodik. Feleségem?!
JEROMOS
Igen.
SÁSKA
Gáspárhoz, mintha leckét kérdezne. Gáspár!
GÁSPÁR
Tessék, édesapám! Odaáll az apja elé.
SÁSKA
Édesanyád van-é?
GÁSPÁR
Látszik, hogy be van tanítva. Nekem édesanyám csak lett volna, de nincs.
SÁSKA
S miért nincs?
GÁSPÁR
Azért nincs, mer megcsúfolt minket, s mi őt elfelejtettük.
SÁSKA
Jól van. Keresd meg a csizmámot, s add ide!
GÁSPÁR
Megfogja a két csizmát, ami az apja lábánál áll, s odakoppintja a földhöz. Tessék.
SÁSKA
Honnét kerítéd elé?
GÁSPÁR
Én a föld fenekiből.
SÁSKA
Húzza a csizmát. No, jól van. Édesanyád van-é?
GÁSPÁR
Lett volna, de nincs!
SÁSKA
No, ha nincs, akkor tölts pálinkát nekem. Tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s ez a barátom. Húzza a csizmát, s háborog. Feleség?! Nekem? Nyavalyát! Hirtelen megragadja vállban Jeromost. Érted te ezt, Jeromos?
GÁSPÁR
Miközben üvegben pálinkát s két poharat rak az asztalra. Ne kívánjunk sokat a tekintetes úrtól, édesapám!
SÁSKA
Igaz. Leül az asztal mellé. Gyere, s ülj le, Jeromos! Tölt a poharakba. Gáspár, te eredj, s tisztogassad a termet!
GÁSPÁR
Visszamegy a terembe, seprővel.
JEROMOS
A széket, melyen ült, Sáska mellé teszi, s abba leül.
SÁSKA
Felemeli a poharat. No, Jeromos, bármilyen szándékkal jöttél: szervusz! Koccint.
JEROMOS
Szervusz, édes jó cimborám! Iszik.
SÁSKA
Ivás után. S most beszélj.
JEROMOS
Azt megtehetem.
SÁSKA
Neked nincs valami nagy bánatod?
JEROMOS
Nekem nincs.
SÁSKA
Hát valami nagy örömed?
JEROMOS
Az nincs.
SÁSKA
Hát akkor mi a nyavalyád van?
JEROMOS
Terveim vannak.
SÁSKA
No, várj, mert erre jobban elhelyezkedem. Helyezkedik. Halljuk, lám!
JEROMOS
Azon kezdem, hogy amikor mi hazakerültünk a fogságból, akkor az első időben mint egyszerű bányász dolgoztam. Egy év múlva azonban gondoltam egyet, s önálló vállalkozásba fogtam.
SÁSKA
No, azt jól tetted. Erre igyunk egyet. Tölt.
JEROMOS
Ismét egy év múlva jövedelmezőbb vállalkozásba csaptam át; s aztán három-négy évenkint így mentem előre; ezzel a módszerrel elértem, hogy idővel szép pénzt takarítottam meg.
SÁSKA
Mennyit?
JEROMOS
Negyedmillió lejt.
SÁSKA
Megragadja az asztalt, s a meglepetéstől félig felemelkedik. Mennyit?!
JEROMOS
Negyedmilliót.
SÁSKA
Kiált. Gáspár!
GÁSPÁR
Az ivóteremből, seprővel a kezében befut. Tessék, édesapám!
SÁSKA
Hamar végy elé kenyeret s szalonnát! Mit gondolsz: tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s a legjobb barátom! Kihajtja. S itt mennyi van? Itt nálad?
JEROMOS
Hetvenötezer.
SÁSKA
Gáspárhoz, még emeltebb hangon. Ezüsttányért s ezüstkést adjál, Gáspár fiam!
GÁSPÁR
Közben kenyeret s szalonnát rakott az asztalra. Holnap vesszük meg, reggel nyolc órakor.
SÁSKA
Nagy bicskát vesz ki a zsebéből, kinyitja, s odateszi Jeromos elé. Itt a bicskám is, Jeromos. Vágjad s egyed azt a kenyeret s azt a szalonnát!
JEROMOS
Kezébe veszi a bicskát, s Gáspárhoz. Gáspár, add csak vissza azokat a plakátokat!
GÁSPÁR
Miközben szedi elé. Hát ne terjesszem széjjel?
JEROMOS
Ne.
GÁSPÁR
S mért?
JEROMOS
Átveszi a plakátokat. Majd élőszóval és cselekedettel fogjuk megcsinálni, amit ezen a plakáton megírtam. Zsebre vágja, s Gáspárhoz. A száz lejt megtarthatod. Mind visszaadtad a plakátokat?
GÁSPÁR
Mind, csak éppen hármat nem. Azt a hármat a szél elvitte.
JEROMOS
Elvitte?
GÁSPÁR
Azt el. Az előbb, az ablakból odaáltal a teremben. Ilyen a szél, ilyen is volt mindig.
SÁSKA
Azok miféle cédulák, te, Jeromos?
JEROMOS
A nép számára valók, hogy mit kell csinálni, ha mindnyájan boldogulni akarunk.
SÁSKA
Az angyalát! Hát adjál nekem is legalább egyet, hiszen egész életemben ilyen cédulát kerestem, ami útbaigazítson a boldogulás tárgyában.
JEROMOS
Mondtam, hogy inkább élőszóval.
SÁSKA
Hát akkor kezdjed! Mit akarsz? Hogy lehetünk boldogok?
LINA
Frissen és jókedvűen, kopogtatás nélkül bejön. Adjon Isten jó reggelt! Két bögrében reggeli kávét s kenyeret hoz.
SÁSKA
Az ajtónyílásra hirtelen hátrafordul, s örömmel. Jó reggelt, Lina! Gyere csak, gyere!
LINA
Hoztam a reggeli kávét.
SÁSKA
Jól van. Tedd csak le, s állj kedvezően. Vár egy kicsit, s aztán urasan. Úgy állsz-e, kedvezően?
LINA
Mosolyogva. Úgy.
SÁSKA
Akkor hát hadd mutassalak bé a barátomnak. Ültében urasan mutatja. Ez Lina, az én főasszonyom. Bök Jeromos felé. Ez pedig Jeromos úr.
LINA
Örömmel, előzékenyen. Jeromos úr?
SÁSKA
Az én hirtelen és leggazdagabb barátom.
LINA
Mihály sokat emlegette Jeromos urat.
SÁSKA
Hogyne, amikor valami rosszat akartam csinálni, előbb mindig Jeromost mondtam.
LINA
Most igazán örvendek, hogy láthatom.
SÁSKA
No, nézd meg jól. Ölelőleg nyújta ültéből Lina felé a két karját. S nekem, ami jár!
LINA
Megcsókolja Sáskának az arcát.
SÁSKA
S ezenküjjel mi újság?
LINA
Semmi, hálistennek.
SÁSKA
Akkor mehetsz, mert Jeromos úrral éppen most váltjuk meg magunkat s a világot.
LINA
Mosolyogva, indulóban. Biza jó volna, ha megváltana minket valaki. De hamar, egy perc is késő. Elmegy.
JEROMOS
Hát azt mondtad, hogy nincsen feleséged?
SÁSKA
Én azt.
JEROMOS
Hát ez a Lina?
SÁSKA
Ez nem hites. Sokkal jobb annál. Tíz esztendeje, hogy a papnál szolgál, s attól kezdve hordja onnét a kosztot, nekem s a fiamnak. No, igyuk meg ezt a kávét!
JEROMOS
Megkóstolja a kávét. Nagyon jó, te! Ez a kávé!
SÁSKA
No, ha jó, akkor folytasd az előterjesztést. Vagyis: mi az, amit te gondolsz? Hogy lehetünk boldogok?
JEROMOS
Az alvó legényekre mutat. Vajon itt ezektől a megbújt legényektől beszélhetek?
SÁSKA
Bátran! Reggel hat órakor még olyan részegek voltak, mint a disznyó.
JEROMOS
Közelebb bújik Sáskához, s nagy jelentőséggel. Tudod, mit akarok? Népmozgalmat akarok! Valami bátor és nagy dolgot. Üzlet is van benne, de jól jár a nép is. Ami pénzt megtakarítottam, erre a munkára szánom.
SÁSKA
Hát osszuk széjjel, te! Magunk között s a nép között! Estig elvégezzük.
JEROMOS
Ingerülten legyint. Bolond vagy!
SÁSKA
Hát akkor mit akarsz? Mondd meg, a száddal! De hamar!
JEROMOS
Feláll, s pózba vágja magát. Értesz te a politikához, Mihály?
SÁSKA
Én most nem.
JEROMOS
Hát akkor figyelj ide! Nekem nyitva volt a szemem tizenhat esztendőn keresztül, s megtanultam, hogy mire kell építeni egy politikusnak. Tudod, mire? Hát én megmondom neked: a tömegre! Ez az első és legfontosabb tényező. Tehát: én most azért jöttem ide, hogy megszervezzem ezt a falut. Azután megszervezem a vidéket, s így tovább. Én mondom neked, s te pedig biztos lehetsz benne, hogy egy esztendő múlva tízezer megszervezett emberem lesz. Ez a tízezer ember pedig nemcsak erőt és hatalmat fog jelenteni, barátom, hanem üzletet is! Mert a kormány, vagy akár az ellenzék, vagy akármelyik párt is, nagyon boldog lesz, ha én ezt a tömeget szállítom neki. S tudod, mi ennek az ára? Fejenkint legalább száz lej. S tudod, mennyi ez tízezer ember után? Egymillió lej!
SÁSKA
Görnyedve az asztal mellett. Borzasztó…
JEROMOS
Mi borzasztó?
SÁSKA
Az egymillió. Olyan sok, hogy borzasztó!
JEROMOS
Hát ez az én legújabb vállalkozásom: egy ilyen mozgalom, aminek az élére állok.
SÁSKA
Ültéből Jeromosra veti a fejét. Egyszóval, te erre akarod költeni a pénzedet!
JEROMOS
Erre.
SÁSKA
Mutasd azt a pénzt!
JEROMOS
Nagy köteg bankót mutat.
SÁSKA
Felugrik a székből, s kiált. Gáspár!
GÁSPÁR
Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!
SÁSKA
Hamar tégy tüzet, mert az angyal trombitája szólott!
GÁSPÁR
Rég várta az emberiség. Tüzet tesz a szobában.
SÁSKA
Jeromos elé áll. Én leszek a hoppmestered, Jeromos.
JEROMOS
Helyes. Nagyon jó.
SÁSKA
Mi fizetést folyósítasz a hoppmesternek?
JEROMOS
Ötezer lejt.
SÁSKA
Tartja a tenyerét. Számold le!
JEROMOS
Nagy bukszából számolja s adja. Egyezer, kétezer. Hirtelen meggondolja magát. A másik hármat majd a jövedelmemből kapod meg.
SÁSKA
Ennyi is jó. Elteszi a pénzt. S most én kérdezek tőled valamit: értesz te a letelepüléshez, Jeromos?
JEROMOS
Viccesen, utánozva Sáskát. Én most nem.
SÁSKA
Hát akkor figyelj ide! Itt lesz a lakásod, ebben a szobában. S egyben az irodád is itt lesz. Bérendezem én neked, mint egy szolgabírónak. Csak egy kikötésem van: az italt mindenki innét vegye tőlem. S még egy, de ez a legfontosabb. Rámutat Gáspárra, aki még tűzgyújtással foglalkozik. Van nekem egy fiam, ez itt né, ez a Gáspár! Úgy ügyelj, hogy ennek az én fiamnak semmi bántódása ne legyen, mert a te fejed s az én fiam! Értetted-e?
JEROMOS
Jól van. Légy nyugodt.
SÁSKA
Szétmutat a szobában. Egyébként a tiéd az egész szoba is, a falu is. Élj úgy, mint Ádám a paradicsomban. Hirtelen eszébe jut. De igazolványod van-é?
JEROMOS
Van. Előveszi.
SÁSKA
Csak rápillant. Hát a fénykép hol van róla?
JEROMOS
Van az is. Előveszi, s odaadja.
SÁSKA
Hamar a képet megnyálazza, ráragasztja az igazolványra, pecsétnyomót vesz elé, s ráüti, az igazolványt a székre teszi, s ráül, s megnyomkodja, aztán visszaadja Jeromosnak. Tedd el jól, s ne búsulj.
JEROMOS
Nézi a pecsétet az igazolványban.
SÁSKA
Ne félj, ember azt nem olvassa ki.
GÁSPÁR
Jelenti az apjának: Jól ég a tűz, édesapám.
SÁSKA
Gyere ide, Gáspár!
GÁSPÁR
Odamegy.
SÁSKA
Ez lesz a titkárod, Jeromos. Mit folyósítasz neki?
JEROMOS
Ezer lejt. Odaadja Gáspárnak.
GÁSPÁR
Gyönyörködéssel nézi a bankót. Aratnak rajta!… Kinéz az ablakon, s csodálkozó szemmel. Ilyen nagy télben!…
SÁSKA
Gáspárhoz. Osztán Jeromos úrnak mindig a keze alatt légy!
GÁSPÁR
Nagyon vidáman. Ott leszek mindig, a nagyságos úr keze alatt, a jobb keze alatt. Haptákba vágja magát, mint szolgálatban. Legyek-e még valami, édesapám?
SÁSKA
Igen. Légy a mi őrzőangyalunk!
GÁSPÁR
Nagyon vidáman. Az legyek! Őrzőangyal! Vagyis édesapámat őrizni fogom a rossztól, s Jeromos urat pedig a jótól.
SÁSKA
Nevetve. Apád helybenhagyja. Mehetsz!
GÁSPÁR
Visszamegy a terembe.
JEROMOS
Leül a székbe, ahol ült azelőtt. Kezdjük hát el a munkát! A széket Sáska felé fordítja, s mint egy főnök. Előbb az urakkal akarok beszélni, akik ebben a faluban vannak, s azután a néppel. Lehet-e?
SÁSKA
Mindent lehet, amit akarsz.
JEROMOS
Kik vannak itt urak?
SÁSKA
A pap, a jegyző, a kántor s a csendőr őrmester.
JEROMOS
Úgy akarom, hogy ezek jőjjenek el ide hozzám, ne pedig én menjek hozzájuk. Érted?
SÁSKA
Akkor elsőbben is belé kell férkőzni a bizalmukba.
JEROMOS
Feláll, zsebéből a plakátokat a tűzbe veti, s közben. Na, gondolkozzál, hogyan férkőzzünk a bizalmukba.
SÁSKA
Mit égetsz?
JEROMOS
A plakátokat. A helyzet így követeli, s a politikus alkalmazkodik. Na, kitaláltál-e valamit?
SÁSKA
Igen. Elsőbben is más ruhát kell neked felvenni. Van-e?
JEROMOS
Itt nincs.
SÁSKA
Akkor veszünk egyet, szép úri öltözetet. Kiált. Gáspár!
GÁSPÁR
Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!
SÁSKA
Elmész hamar a kántor úrhoz, s a ferencjóska ruháját elhozod. Mondjad neki, hogy apádnak egy pénzes barátja érkezett, aki meg akarja vásárolni. No, hamar! Egy-kettő! A ferencjóskát!
JEROMOS
Gallért és nyakkendőt is küldjön.
SÁSKA
Mindent, ami kitelik tőle.
GÁSPÁR
Veszi az ujjasát s a sapkáját. Szipkája is van. Burustyánkő! Még azt is elhozom.
SÁSKA
Gáspárhoz. S mondjad mindenfelé, hogy egy mezei próféta érkezett, akinek sok pénze van!
GÁSPÁR
Ne féljen, mert mindenütt hirdetni fogom! Az utca felőli ajtón gyorsan kimegy.
JEROMOS
Három láda van egymáson, s közben felül annak a tetejére.
SÁSKA
Szeretsz olyan magosban ülni?
JEROMOS
Fogok.
SÁSKA
Jól van. Majd bérendezek neked egy trónust, ide a szobába. Továbbá pedig: az urak bizalmába tudod mivel férkőzünk belé? Pénzzel! Vagyis a pappal azt csináljuk, hogy veszel az oltár számára valami ajándékot, teszem azt, két angyalt. A jegyzőnek van egy eladó telke; azt szépen megveszed tőle, hogy te itt le akarsz telepedni. A kántortól megveszed a ferencjóskát, a csendőr őrmesternek pedig két fokkal nagyobb rangot mondasz.
JEROMOS
Okos vagy. S aztán a néppel hogy legyen?
SÁSKA
A néppel? Gondolkozik, majd komolyan. A néppel?… Az más. Egészen más… Arról nem lehet úgy beszélni, ahogy az urakról. S így sem lehet, hogy te ott ülsz fenn, s onnét hallgassad.
JEROMOS
Hát mit csináljak!
SÁSKA
Szállj le! S gyere, üljünk vissza az asztal mellé.
Visszaülnek.
Künn lovak csengetnek, a szán előtt. Majd hallatszik, hogy megállnak a lovak.
JEROMOS
Halljuk.
SÁSKA
Először is: az a baj, Jeromos, hogy van itt a faluban egy legény, aki nagy bökkenő lehet neked. Kicsi birtoka van, s azon gazdálkodik. S nagy hatalma van a nép előtt, az egész környéken.
JEROMOS
Hogy hívják?
MARCI
Köznapi, székely ruhában, havasan, zúzmarásan, báránybőr sapkában és ostorral, az utca felől. Jó reggelt, Mihály!
SÁSKA
Ültéből. Jó reggelt, Marci komám.
MARCI
Megnézi Jeromost, majd az alvó legényeket. Adj hamar egy felet az erősből. Vigyem el. Meggémberedtünk ebben a hidegben.
SÁSKA
Feláll, méri az italt. Honnét jöttök?
MARCI
Meg-megnézi a legényeket. Felmennénk vala tegnap a havasra, mert Mátyással vitánk volt valami levágott fák miatt. Megkértem Gábort, hogy jöjjön el velünk, s tegyen igazságot közöttünk. Most onnét jövünk, s meggémberedtünk erősen.
SÁSKA
S tett-e Gábor? Igazat.
MARCI
Ő igen.
SÁSKA
S feléd esett, úgy látszik. Odaadja az italt.
MARCI
Az igazság-e? Nemigen.
SÁSKA
S mégis te veszed a pálinkát?
MARCI
Én, mert én kértem Gábort, hogy jöjjön el ebben a hidegben. S osztán megnyugodtam abban is, ahogy ítélt. Nem engem nézett, se nem Mátyást, hanem az igazat.
SÁSKA
Ott van a szánon, odaki?
MARCI
Gábor-e? Ő ott.
SÁSKA
Kiálts ki neki, hogy egy percre jöjjön bé. Egy barátom van itt, ez az úr: jó volna, ha egy kicsit ismerkednének. Éppen most beszélénk róla. Kiáltsad bé, lám!
MARCI
Én nem kiabálok neki, még közelről is tisztelem, nemhogy távolról ne tiszteljem. Kiálts te! Te merészebb vagy, s az úr is a tiéd, a barát.
SÁSKA
Akkor mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Gáspárt majd elküldöm hozzá. Felírjam-e a pálinkát?
MARCI
Fel. Indulóban a legények felé. Ezeket mért nem veted ki innét?
SÁSKA
Hadd el, tettek a perselybe.
MARCI
Csinálj nekik fürdőt is, meleget. No, megyek, adjon Isten! Elmegy.
SÁSKA
Jeromoshoz. No, Jeromos: ez az, akiről beszéltem. Hallád, ugye?
JEROMOS
Hogy hívják?
SÁSKA
Gábor. Bajna Gábor.
JEROMOS
Tanult ember?
SÁSKA
Gimnáziumot járt, de falusinak öltözik.
JEROMOS
Pénz nem segít?
SÁSKA
Pénz?! Sóhajt, tölt a poharakba. Tudod, édes jó cimborám, olyan ember ez a Gábor, amilyen én is szerettem volna lenni! De osztán a feleségem!… Felemeli a poharat, és fülledten. Tudod, megszökött egy púpos szabóval! Koccint. Isten áldjon meg! Iszik, s ivás után gyorsan. Te, Jeromos, ha mi ezzel a politikával hatalomra kerülünk, azt a púpos szabót felakasztjuk! Megígéred-e?
JEROMOS
Rendben van, ne félj semmit. S mondjad, nagyon szereted?
SÁSKA
A feleségemet-e?
JEROMOS
Nem. Ezt a Gábort.
SÁSKA
Szembekönyököl Jeromossal, s keserű csodálattal. Nem! Nem szeretem. Csodálom! Olyan szerettem volna lenni!
JEROMOS
Feláll, fojtott gyűlölettel. Nem szégyelled magad?
SÁSKA
Megütközve emeli Jeromosra a fejét. Kicsoda?
JEROMOS
Te! Úgy mászol itt Gábor után, mint egy giliszta! Nem szégyelled magad? Az én jelenlétemben? Kinek vagy te a hoppmestere?!
SÁSKA
Feláll. Már irigy vagy?! Kinyitja az ajtót. Menj ki a házamból!
JEROMOS
Bolond vagy. Nem akartalak megbántani. Eléveszi a bukszát. Nesze, itt van a másik háromezer.
SÁSKA
Elveszi a pénzt. Ülj le! Beteszi az ajtót.
JEROMOS
Leül. Az urakkal hogy közöljük, amiket mondtál?
SÁSKA
Az urakkal? Tintát, pennát s papirost vesz elő, s odaadja Jeromosnak. Nesze, írjál nekik, mindegyiknek egy-egy levelet. A papnak írd meg az angyalokat, a jegyzőnek a telek megvételit, a kántornak a ferencjóskát, s hogy ki-ki a reá tartozó ügyben jöjjön el ide hozzád. Cirkalmazd ki ügyesen, s kend bé mézzel. A többit bízd reám.
JEROMOS
Mikorra hívjam őket?
SÁSKA
Ma délután három órára. Eredj átal a terembe, ott zavargás nélkül megírhatod.
JEROMOS
Krikszkrakszokat mutat a levegőben. Egy perc, és kész! Ilyen vagyok én! Átmegy gyorsan a terembe.
SÁSKA
Kiveszi zsebéből a három bankót, az ablak felé tartja, és úgy vizsgálja, hogy nem hamis-e. Aztán leül az asztal mellé, s tölt magának, s közben maga elé beszéli. Hadd el, púpos szabó! Nyekkenni fogsz te még! Iszik.
GÁSPÁR
Az utca felőli ajtón havasan bejön, kezében nagy rossz kuffer, mit a fal mellé letesz. No, ez is megvan. Odamegy az apjához, s cimboráskodva. A főnök úr hol van?
SÁSKA
Átalküldtem a terembe, hogy egy kicsit szusszanjak meg én is. Elhoztad a ferencjóskát?
GÁSPÁR
El én, ott van minden a kufferben.
SÁSKA
S a kántor úr mit mondott?
GÁSPÁR
Azt mondta, hogy már csak egyetlenegy bolond van az egész világon.
SÁSKA
Kicsoda?
GÁSPÁR
Aki az ő ferencjóskáját megveszi. Kacagnak.
SÁSKA
Pálinkát tölt egy pohárba. Idd meg ezt a pohár pálinkát, mert kérdezni akarok tőled valamit.
GÁSPÁR
Gyorsan megissza. No, kérdezheti!
SÁSKA
Mit szólsz te ehhez az úgynevezett Jeromoshoz?
GÁSPÁR
Ügyes ember.
SÁSKA
S mért ügyes?
GÁSPÁR
Hogy még nem tudta valaki agyonütni.
Kacagnak.
SÁSKA
Nem atyádfia… Megértetted-e?
GÁSPÁR
Én meg, de maga hol szerezte ezt a barátját?
SÁSKA
Látod-e, azt szinte én sem tudom. De hallottad, hogy mit mondtam neki: ha valami bajod esnék, akkor az ő fejit a nyakáról leveszem.
GÁSPÁR
Kár volna onnét levenni, mert büntetésből tette oda az Isten. Nevet.
SÁSKA
Ittasan kacag. Akkor ne avatkozzunk az Isten dolgába!
JEROMOS
Kacagás közben bejön a teremből, a levelek a kezében. Jó kedvetek van. Min mulattok olyan jól?
SÁSKA
Mondd meg, Gáspár, az igazat!
GÁSPÁR
Azon egyezkedünk éppen, hogy apám s én megcseréljük a fejünket.
JEROMOS
S ezen mulatsz? Ezen a szamárságon?
GÁSPÁR
Egyre jobban kacag. Én ezen. Mert ha megcserélnők, csak gondolja el, akkor nem is kéne tükör… Hanem csak egymásra néznénk apámmal… s már ki-ki látná a saját fejit… a másiknak a válla között…
SÁSKA
Előbb kuncogott, most egyre jobban kacag. Az ördög vigyen el, te Gáspár! Már szinte látom is a magamét… Közben töltött, felemelte a poharat, miből beszéd közben locsog ki az ital. Jeromos, hát kacagj te is a nyavalyába! Hiszen úgy sincs más öröm az életben!…
JEROMOS
Egész beszéd alatt nyugtalankodott, most idegesen fakad ki. Most már elég legyen, mert nagyon dühös vagyok!
SÁSKA
Ittasan, csúfondárosan. Jaj, úgy félek, hogy reszketek… S mért vagy dühös, édes lelkem, Jeromos?
JEROMOS
Kitörve. Ezek miatt a legények miatt is, akik itt alszanak. Egész idő alatt, mint a dögök, itt feküdtek! Mért tetted ide őket? Talán azért, hogy…
SÁSKA
Mint a villám, Jeromosra kapja a fejét. Hogy?!
JEROMOS
…hogy hallgatózzanak?!
SÁSKA
Felugrik, parancsol. Gáspár! Költsd fel hamar őket!
GÁSPÁR
Gyorsan egy nagy kolompot vesz elő a ládából, és a legények felett rázni kezdi.
ÁKOS
Felébred, dühösen kikapja a Gáspár kezéből a kolompot, és a földhöz vágja. Aztán a kalapját a szemébe húzza, körülnéz. Ágnes nem volt még itt?
BÁLINT
Felébred, az asztalról a fejébe teszi lassan a kalapját, körülnéz. Hány óra van?
GÁSPÁR
Közben felveszi a kolompot a földről, s visszateszi a ládába.
SÁSKA
Fizessetek, s menjetek!
ÁKOS
Keményen. Ágnes nem volt még itt?
SÁSKA
Ne tőlem kérdezd, hanem a vőlegénytől. Ott van melletted.
ÁKOS
Bálinthoz. Bálint, Ágnes nem volt még itt?
BÁLINT
Kérdezd meg a nagyapádot.
SÁSKA
Hamar! Fizessetek, s menjetek! Itt van egy úri vendég, itt ne vetélkedjetek!
ÁKOS
Úri vendég? Jeromos felé fordul, s nézi erősen. Kicsoda ez az úri vendég?
GÁSPÁR
A kínai császár.
ÁGNES
Kopogtat az utca felőli ajtón.
GÁSPÁR
Vigyázat, mert úgylehet, az őrmester úr!
SÁSKA
Szabad!
ÁGNES
Hajadonfőn, frissen és jókedvűen, egy szál muskátli virággal a kezében, belép. Adjon Isten jó reggelt!
SÁSKA
Jó reggelt, Ágnes. Hogy aludtál?
ÁGNES
Én jó édesen, Mihály bácsi. Hát maguk?
SÁSKA
Eltöltöttük, hátistennek.
ÁKOS
Feláll, odalép Ágneshez, s nagyon gyöngéden. Virágot is hoztál?
ÁGNES
Igen, hoztam,
ÁKOS
S kinek?
ÁGNES
Szerelmesen Ákoshoz. Akit szeretek, annak.
BÁLINT
Ültéből. Akkor add ide!
ÁGNES
Odamegy Bálinthoz. Nem szégyelled magad, hogy én utánad járjak a korcsmába? No, gyere szépen haza!
BÁLINT
Szerelmesen nézi. Milyen szép vagy! Mint a virág, amit hoztál! S én milyen részeg disznyó vagyok. Megfogja az Ágnes kezét. Ne haragudj reám, jó lesz-e?
ÁGNES
Nem haragszom, csak gyere!
BÁLINT
Előbb mondd meg, hogy kit szeretsz!
ÁGNES
Ha tudnád, nem kérdeznéd. No, gyere!
BÁLINT
Feláll. Ha te hivulsz, akkor menyek. Indul elöl az ajtó felé.
ÁKOS
Ahogy Ágnes melléje ér. Ágnes, hát engemet nem hívsz?
ÁGNES
Szerelmesen. Tégedet nem, mert te Halkabban. úgyis velem vagy. A szívére mutat, s titkon, hogy ne lássa Bálint, odaadja Ákosnak a virágot.
BÁLINT
Az ajtóból vissza. Keress te is magadnak, aki híjjon. Ha tudsz! Vissza akar rontani, de Ágnes fogja.
ÁKOS
Te engemet ne búsulj, hanem számoljad a magad óráit!
BÁLINT
Számolom, ne félj! Ágnes húzza ki az ajtón, s közben. Egy óra… Már lent a lépcsőn. Két óra…
ÁGNES
Bálint után igyekszik, s kedvesen. Menyek, mert még elvéti a számolást. Adjon Isten jó napot! Eltűnik.
JEROMOS
Az ajtóban Ágnes után dugja a fejét.
BÁLINT
Már lassabban s messzebbről hallatszik. Három óra… négy óra…
ÁKOS
Közben leült az asztal mellé.
JEROMOS
Az „öt órá”-ra beteszi az ajtót.
GÁSPÁR
Nézi Jeromost, s hangosan kezd nevetni.
JEROMOS
Gáspárhoz. Mit nevetsz?
SÁSKA
Biztosan az jutott az eszibe, hogy te is jó számoló lennél, ha Ágnes volna a tanítónőd. Jeromost csúfolva, Gáspárhoz. Ne hízelkedj Jeromos úrnak, hanem pucold le az asztalt, Gáspár!
GÁSPÁR
Gyorsan mindent elrak az asztalról; a virágot pohárba teszi, és Ákos elejébe helyezi, majd a nagy bicskát kinyitva az asztal közepére veti. Osztán itt van a bicskája, édesapám!
SÁSKA
Gáspárhoz. Hagyd ott a bicskát! S te gyere ide, mert menni kell! Jeromoshoz. Megírtad-e a leveleket?
JEROMOS
Itt van mind a három.
SÁSKA
Elveszi Jeromostól a leveleket. Gáspár, elviszed ezt a három levelet, de sebesen! Egyiket a papnak, másikat a jegyzőnek, s a harmadikot a kántor úrnak.
GÁSPÁR
Átveszi a leveleket.
SÁSKA
Várj különben, mert én is menyek. Veszi az ujjasát.
JEROMOS
Te hova mész, Mihály?
SÁSKA
Én az őrmesterhez. Ákosra mutat. De ne félj, nem maradsz egyedül.
Sáska és Gáspár kimennek.
JEROMOS
A bicskát az asztalról felveszi, s nézi. Ákos!
ÁKOS
Tessék!
JEROMOS
Semmi. Csak nézem ezt a kést. Marokra fogja. Hogy milyen jó a fogása… Ejh, ha engemet Ákosnak hívnának! S ha valaki el akarná venni az én szeretőmet! Még csak akkor volna igazán jó ennek a késnek a fogása!…
ÁGNES
Künn az ajtó előtt. Bálint! Gyere vissza! Hát elment az a csepp eszed?!
BÁLINT
Nagy dörgetéssel kivágja az ajtót, s beugrik a szobába.
JEROMOS
A kést a háta mögé rejti.
ÁKOS
Már az Ágnes hangjára fülelt, mint a vad, s amikor Bálint beugrik a szobába, ő is felugrik. Egy pillanatig egymásra merednek.
BÁLINT
Tizenkét óra! Rögtön megfordul, és bevágja maga után az ajtót.
ÁKOS
Visszafordul, s az üveg után nyúl.
JEROMOS
Mintha véletlenül tenné, abban a pillanatban a kést Ákos elé az asztalra dobja.
ÁKOS
Megragadja a kést, és kirohan.
JEROMOS
Az ablakhoz fut, és kinyitja.
ÁGNES
Messziről hallatszik, hogy egyet sikolt.
BÁLINT
Nyomban utána ordít. Megszúrt! Megszúrt!
JEROMOS
Kiveszi a virágot a pohárból, babusgatja és simogatja.
ÁKOS
Feldúlva, kalap nélkül és kuszált hajjal, bejön a szobába, s az ajtót gyorsan bezárja.
JEROMOS
Virággal a kezében, ahogy nyílik az ajtó, rögtön arrafelé fordul. Mi az, Ákos? Hát visszajöttél? S miért zárod bé, az ajtót? Nappal? Becsületes házban?! Kizárja az ajtót.
ÁKOS
Már előrejött, s ott egy hordóra leül.
JEROMOS
Felvesz egy demizsont, odaviszi Ákoshoz. Akarsz egy kortyot?
ÁKOS
Mohón iszik.
JEROMOS
Beleszúrtad a kést?
ÁKOS
Visszaadja a demizsont.
JEROMOS
Nem kellett volna beleszúrni. De ha már megtetted, ne légy olyan, mint egy mogorva vénasszony. Micsoda legény vagy te?! Fel a fejjel! Ne félj, mert én pártfogód leszek! Van pénz, mindent elintézünk! Csak neked azt kell vallani, hogy részeg voltál, s hogy féltékenységből tetted. Közelhajlik Ákoshoz. Csak egy feltételem van: mindig az én hűséges hívem leszel, és mindig azt fogod csinálni, amit én mondok! Megértetted?
Künn zajongás.
GÁBOR
Künn keményen. Álljatok félre az útból! Ágnest vigyétek bé a szobába!
Megnyílik az ajtó, és Ágnest félig aléltan két legény vezeti bé a szobába.
ÁKOS
Felugrik, s odarohan. Ágnes! Én neked nem akartam ártani!…
LEGÉNY
Ákoshoz. Ne félj, Ágnes csak rosszul lett a nagy ijedtségtől. De Bálintot megnézheted odaki: ömlik a vér az oldalából!
JEROMOS
Felemeli a kezét, s mutatja. Ákos, ülj vissza!
ÁKOS
Visszaül, két tenyerébe roskad a feje.
GÁBOR
A küszöbről vissza. Ne eresszetek bé senkit! Belép a szobába. Úgy! Fektessétek szépen a dívánra! Odamegy. Jól van. Menjetek ki!
A két legény kimegy.
GÁBOR
Miközben takargatja Ágnest. Ágnes! No, ne félj… Minden rendben lesz… Gábor van itt!
JEROMOS
Abban a pillanatban, mintha fejbe ütötték volna. Gábor! De rögtön észre is veszi magát, s mintha semmit sem hallott volna.
GÁBOR
Ránéz Jeromosra. Van valami dolga itt?
JEROMOS
Nincs.
GÁBOR
No akkor hozzon vizet!
JEROMOS
A polcról lekap egy borvizes üveget, s odaviszi.
GÁBOR
Közben nagy fehér zsebkendőt vett elé, s most tartja. Töltsön reá!
JEROMOS
Ágnest nézi, s közben a zsebkendő mellé csorgatja a vizet.
GÁBOR
Reá töltse, ne melléje! Nem tud célozni?
JEROMOS
Bocsánat.
GÁBOR
Az Ágnes homlokára teszi a vizes zsebkendőt, aztán feláll, és odamegy Ákoshoz. Ákos!
ÁKOS
Feláll. Tessék.
GÁBOR
Mersz a szemembe nézni?
ÁKOS
Nem.
GÁBOR
Hányszor mentettelek meg?
ÁKOS
Kétszer.
GÁBOR
S pedig mit követtél volt el?
ÁKOS
Bicskáztam.
GÁBOR
S most mit csináltál?
ÁKOS
Lehajtja a fejét.
GÁBOR
Szigorúbban. S most mit csináltál, harmadszor?
ÁKOS
Vonagló szájjal. Nem akartam… Csak részeg voltam… S a féltékenység miatt…
GÁBOR
S most nem vagy részeg?
ÁKOS
Most kijózanodtam. A vértől… egy kicsit…
GÁBOR
No, ne búsulj, mert a tömlöctől egészen ki fogsz józanodni. Legalább két esztendőt fogsz kapni, mert megmondtam volt, hogy a harmadik esetben nem lesz irgalom! Ha vétkeztél emberi módon, bűnhődni fogsz emberi módon. Azután jó és hasznos ember leszel. Megértetted?
ÁKOS
Igen.
GÁBOR
Ülj le! S innét egyet se mozdulj. Nemsokára utánad jő az őrmester. Indul kifelé.
ÁKOS
Leül.
JEROMOS
Az ajtónál megállítja Gábort. Bocsánat, nem Bajna Gáborhoz van szerencsém?
GÁBOR
Igen. Én vagyok.
JEROMOS
Nyújtja a kezét. Szervusz!
GÁBOR
Nézi a Jeromos kezét, s kedvesen. Tartsa csak így a kezét, nemsokára visszajövök. Csak előbb telefonálok Bálint miatt a doktor után. Kézfogás nélkül kimegy.
JEROMOS
Egy pillanatig leforrázva áll, aztán kinyitja az ajtót, és utánakiált Gábornak. Várom Önt, ahogy férfihoz illik! Beteszi az ajtót, aztán odamegy Ágneshez, és leül a dívány szélére. Ágnes! Sóváran nézi a haját, az arcát. Szép lány… Szép lány…
ŐRMESTER
Keményen kopogtat, és benyit.
JEROMOS
Rögtön feláll, és mély meghajlással. Alázatos szolgája, alhadnagy úr!
ŐRMESTER
Ákos hol van?
JEROMOS
Mutatja. Ott ül, alhadnagy úr.
ŐRMESTER
Odamegy Ákoshoz. No, Ákos, szép legény! Ismét megcsináltad a bajt.
ÁKOS
Nem áll fel. Nekem baj, nem másnak.
ŐRMESTER
Immár most harmadszor csináltad az effélit.
ÁKOS
Nem számoltam.
ŐRMESTER
Rászól. Állj fel, ha beszélek én!
ÁKOS
Feláll.
ŐRMESTER
Miért csináltad?
ÁKOS
Nem felel.
ŐRMESTER
Nem tudod?
ÁKOS
Állva nem.
ŐRMESTER
Akkor béteszlek abba a kamrába. Bújj bé. Megy, és kinyitja a kamra ajtaját. Aztán jön két csendőr, és innét elviszen. Mikor Ákos már ott van, bezárja az ajtót, s a kulcsot a zsebébe teszi. Akkor ránéz Jeromosra. Maga itt kicsoda?
JEROMOS
Kérem, alhadnagy úr, a Sáska Mihály barátja vagyok.
ŐRMESTER
Igen, igen. Mondta nekem Sáska. Hogy is mondják a maga nevit?
JEROMOS
Jeromos.
ŐRMESTER
Van igazolvány?
JEROMOS
Mutatja az igazolványt.
ŐRMESTER
Meg sem nézi. Meddig marad itt a faluban?
JEROMOS
Néhány hét, bizonytalan.
ŐRMESTER
No, ne legyen semmi baj. Kezet fog Jeromossal.
JEROMOS
Legyen szerencsém bármikor.
ŐRMESTER
Indulóban. Szerencse és… Felemeli a kezét, és katonásan. jó magaviselet! Kimegy.
JEROMOS
Odamegy Ágneshez, és halkan. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, betakarja a fejét is, aztán odamegy a kamra ajtajához. Ákos! Kopogtat, a rácson benéz. Ákos!
ÁKOS
Tessék!
JEROMOS
Nincsen itt a szobában senki, csak én.
ÁKOS
Mit akar?
JEROMOS
Akarok fontos dologban beszélni veled.
ÁKOS
Inkább eresszen ki!
JEROMOS
Most légy nyugton. A kulcsot az őrmester elvitte. De én a kezembe veszem a sorsodat. Érted? Nemcsak vallani fogok melletted, hanem a kihallgatás után szabadlábra foglak helyeztetni. Pénzzel! Érted? Felelj, hogy akarod-é?
ÁKOS
Hát maga akarná-é, ha itt laposodnék, ebben a kamrában?
JEROMOS
Akarnám.
ÁKOS
Nohát, én is akarom.
JEROMOS
De van egy nagy ellenséged.
ÁKOS
Kicsoda?
JEROMOS
Kis szünet. Nem emlékszel, hogy kétesztendei börtönnel fenyegetett az előbb? Kis szünet. Ott megesznek a patkányok miatta.
ÁKOS
Nem magát eszik meg.
JEROMOS
Hát akkor egyenek meg a patkányok. Odamegy a díványhoz, és kitakarja az Ágnes fejét.
ŐRMESTER
Elöl, s utána két csendőr bejön. Mi az, Jeromos úr, takargatja a szépkedves Ágnest?
JEROMOS
Felemeli az ujját, kedvesen, s mintha csendre intené őket. Alszik.
ŐRMESTER
Közben kizárta a kamra ajtaját, s csendesebb hangon Ákoshoz. Bújj ki!
ÁKOS
Kijön. Szabad egyet kérni, őrmester úr?
ŐRMESTER
Maga kérje: én meglátom, mit akar.
ÁKOS
Szeretnék Ágnestől búcsút venni.
ŐRMESTER
Aztat lehet.
ÁKOS
A dívány mellett fél térdre ereszkedik. Ágnes! Ha nem is hallod az én tiszta szavamot, mert talán az én bűnöm miatt most lehervadva szenderegsz, én úgyis megmondom neked az én búcsúmat. Miattad tettem, amit tettem, mert úgy szeretlek, hogy szabályt nem tudtam tartani. S úgy foglak szeretni mindig. A fejemben szép gondolat lesz örökké, amíg élek, a lelkemben soha el nem hervadó virág, s mindig tiszta fejér; s a szívemben piros virág leszel, mindig csak harmatos. És neked megőrzöm én a virágot, mind a kettőt, s visszahozom azokat teneked, bármikor szabaduljak… Isten engemet úgy segítsen… Feláll, és kimegy az ajtón.
ŐRMESTER
A két katonával együtt megilletődve és lehajtott fejjel állott a búcsú alatt, most csendben Ákos után megy, s utána a két csendőr.
JEROMOS
A dívány mellett fél térdre ereszkedik, mint Ákos. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, újból nézi a haját és a fülét. Buta legény… Virágokról beszélt neked, mint egy csepűrágó… Nem látta, hogy te vagy a virág, akit le kell szakítani… Megfogja a lábát. Leszakítani innen a tövéről…
ÁGNES
Int a kezével, hogy nem lehet.
SÁSKA
Benyit és megpillantja Jeromost; csúfondárosan nevetve. Te ott micsinálsz, Jeromos?
JEROMOS
Feláll, s vigyorogva. Kertészkedem. S hát te hol jártál?
SÁSKA
Két hamis tanút fogadtam, hogy este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek.
GÁBOR
Kopogtat, s rögtön bejön.
JEROMOS
Amint megpillantja Gábort, mint egy bősz lovag. Vártam önt, uram!
GÁBOR
No, ha várt, akkor várjon még egy kicsit. Odamegy a díványhoz. Ágnes! Gábor van itt!
ÁGNES
Felül, körülnéz, és Gáborra mosolyog.
GÁBOR
Aludtál?
ÁGNES
Nem. Csak elcsendesedtem.
GÁBOR
No, gyere, állj fel, s menjünk haza!
ÁGNES
Jó. Feláll, rendezi magát.
GÁBOR
Mialatt Ágnes készülődik, Sáskához. Mihály!
SÁSKA
Tessék!
GÁBOR
Mondanom kell valamit, pedig nem szívesen teszem.
SÁSKA
Hát meghallgatom, de én se szívesen.
GÁBOR
Az italmérési engedélyt elvesszük.
SÁSKA
Este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek. Tanúm van, kettő.
GÁBOR
A tanúkat megtarthatod, azokat nem vesszük el. Ágneshez. Gyere, Ágnes!
JEROMOS
Egyszerre dühösen, fölényes leckéztetéssel. Nagy tévedés! Nem lesz itt még „gyere, Ágnes”! Egy-egy lépést tesz mindig közelebb Gáborhoz, amíg odaér hozzá. Csak úgy elsiklani, mintha semmi sem történt volna?! Mit gondol maga, nekünk még számolnivalónk van!
GÁBOR
Hát kezdje!
JEROMOS
Kikérem magamnak ezt a személyes hangot! Inkább arra feleljen, hogy miért nem fogadta el az én kinyújtott jobbomat?
GÁBOR
Balnak tetszett, azért.
JEROMOS
Toporzékolva. Elég volt ebből a pimasz hangból! Sáskához. Mihály, hoppmesterem vagy: készítsd elő a párbajt! Kettőbe akarom hasítani a fejét ennek az embernek!
ÁGNES
Gáborhoz. Gábor, menjünk el innét! Nem látja, hogy megbolondult ez az úriember?!
GÁBOR
Ne félj, Ágnes. Aki ugat, nem harap!
JEROMOS
Sáskához. Mihály, nem hallottad, hogy párbajozni akarok?!
SÁSKA
Jól van: te parancsolsz, én engedelmeskedem. Ládából két görbe trénkardot vesz elő.
ÁGNES
Ijedten arcához kapja a két tenyerét. Gábor! Kard! Két csúnya kard! A továbbiakban is az ujjai között kitekintve figyeli a dolgot.
JEROMOS
A kardok láttán meghökkenve, Sáskához. Mi az?!
SÁSKA
Kard, kettő. A trénerektől hoztam volt. Az egyiket kezébe nyomja Jeromosnak. Ragadd meg! A másikat Gábornak adja. Legyen meg az Isten akarata. Kiáll oldalt. Csend, figyelem! Hármat számolni fogok, s harmadikra szikrát hányjon a kard! Egy…
GÁBOR
Az asztalra dobja a kardját, s tréfásan. Kettő.
SÁSKA
Vigyázz, Jeromos! Kettő!
JEROMOS
Kakaskodik a karddal, de lázasan hátrál, mert Gábor egyre közelebb megy hozzá.
SÁSKA
Most vigyázz, Jeromos! Ha kimondom a „hármat”, abban a pillanatban vedd le a fejit! Vedd el tőle, mint egy italmérési engedélyt! Felemeli a kezét.
GÁBOR
A mellével szorítja Jeromost a dívány felé.
JEROMOS
Szorul hátra, közben okvetetlenkedik a karddal, de nem mer vágni. Végre a díványig hátrálva, roggyanva leül a díványra.
SÁSKA
Röhögve lehúzza a fenntartott kezét. Három.
GÁBOR
Mosolyogva. Gyere, Ágnes! Ez is megvala… Kézen fogja Ágnest, és kimennek az ajtón.
JEROMOS
Abban a pillanatban éktelen dühvel felugrik, Gábor után az ajtóba vágja a kardot, és toporzékolva. Rideg parasztja! Gyáva! Most elfutottál, népámító farizeus! De én esküszöm az életemre, hogy a népet fogom kihúzni alólad, s tönkreteszlek. Nem karddal, hanem pénzzel! Nem is pénzzel, hanem ésszel! Ésszel!
SÁSKA
Mivel?
JEROMOS
Ésszel. A fejére mutat. Értelemmel.
SÁSKA
Jól van: azt is adok neked.
Függöny
Színhely: Jeromos szobája, mely az első felvonásban Sáska Mihályé volt. Nagy igyekezettel úgy van átrendezve, hogy inkább valami vidéki gőzfejű „kiskirály” irodájának s egyben lakószobájának hat, mint korcsmáros otthonának. Ezt különösen érezteti egy trónusszerű tákolmány nagy íróasztallal, amely hordókon nyugszik. A szoba közepén az asztal most tiszta abrosszal le van takarva. Üvegekben ital, s poharak vannak rajta, s egy magos üvegvázában művirág. Mellette a székek is cifrábbak s karosabbak, mint az első felvonásban. Fent a trónusíróasztalon papiros és mindenféle írószerek s irodai felszerelés és az a nagy kolomp is, amellyel Gáspár felköltötte az első felvonásban a legényeket.
A magaslati íróasztal fölött ott csüng a falon az „Isten szeme” kép.
GÁSPÁR
Fent ül az íróasztalon, és nekibújva ír. Lassan mondja, ahogy írja. „S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy te, Gáspár…”
LINA
A terem felőli ajtón bejön. A ruházatán is látszik, hogy nagy takarításban van; kezében egy rúdseprű, amivel a pókhálókat lehet leszedni. Mit írsz, Gáspár?
GÁSPÁR
Szórakozottan. Én-e?
LINA
Nem is én.
GÁSPÁR
Én jelenleg eppen nagy dolgot, ami így szól. Meggondolja magát. De maga vajon feléri-e?
LINA
Hát hogyne érném: hosszú nyele van! Mutatja a rúdseprűt.
GÁSPÁR
De az eszivel, az eszivel! Amit én írok!
LINA
Olvassad, olvassad.
GÁSPÁR
Olvassa. Volt egyszer egy ember, s annak volt egy hirtelen barátja. Az embert hívták Mihálynak, s a barátját Jeromosnak. Ők ketten arra egyeztek, hogy megszervezik a szűkebb emberiséget. Igende volt annak az embernek egy fia is, akit az angyal titokban felkeresett. S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy »Gáspár, amikor olyan dolgot látsz, hogy télidőben s nagy hóban aratnak, akkor vigyázz!«
LINA
Olyan dolgot? Hát te láttál olyan dolgot?
GÁSPÁR
Én igen. Mutatja az ezerlejest. Mert nézze, ezen az ezerlejesen javában aratnak. Mutat az ablak felé. S most nézzen ki: odaki mi van?!
LINA
Tél, s nagy hó.
SÁSKA
Gyorsan, jókedvűen, ujjasban és kucsmában, az utca felőli ajtón belép. Fej a fejjel!
GÁSPÁR
Akinek van.
SÁSKA
Gáspárhoz. Akkor te hiába erőlteted magad. Linához. S hát te, Lina: hogy állasz a takarítással? Mindent elvégeztél?
LINA
El mindent, amit mondtál. Akarsz-e még valamit?
SÁSKA
Én igen. Légy szivárvány az életemben.
GÁSPÁR
Hát ő szivárvány! Az egyik vége a papnál van, s a másik itt, édesapámnál!
LINA
Nevet, elmenni készülődik.
SÁSKA
Hát mész?
LINA
Igen, húzódom a papi végre.
SÁSKA
No, csak húzódjál. S a papot küldjed, hogy amit Jeromos írt neki: hadd üssük nyélbe az angyalok dolgát.
LINA
Jó, jó. Elmegy.
SÁSKA
Gáspárhoz. Te pedig szállj le onnét, s zárd bé ezt az utca felőli ajtót!
GÁSPÁR
Leszáll, de az ajtó s az asztal között hirtelen megáll. S azt mért zárjam bé?
SÁSKA
Azért, hogy zárd bé!
GÁSPÁR
De tudni akarom, hogy mért zárjam bé!
SÁSKA
Megütődve. Tudni akarod?! Nem elég neked, hogy én mondom?
GÁSPÁR
Egyik részről elég, de a másik részről nem elég. Mert eddig mindent megcsináltam, amit édesapám mondott, kutatás nélkül, mindjárt. De immár most én is kezdek nagy lenni, s így tudni akarom, hogy mit miért csinálok. Ennyi az egész, s egy apának ezen örvendezni kéne!
SÁSKA
Rettenetesen kezd kacagni.
GÁSPÁR
Maga most mért kacag?
SÁSKA
Örvendezek a nagykorúságodon. Hogy már te is víni akarod velem a bajt, mint Jeromos úr Gáborral. Egyszerre komolyan, de játékos-kedvesen. Node, amíg a megkucorodásig jutnál, addig is hallgass ide, igen tisztelt fiam! Ezt az ajtót azért kell bézárni, mert innét az utca felől s ezen az ajtón nem lesz többet béjárás. Ha valaki jő, hogy beszéljen Jeromos úrral, akkor oda kell neki menni a nagyterembe. Ott lesz a várószoba, s te mindig bé fogod jelenteni a „nagyságos” úrnak, hogy ki akarja megközelíteni őt. Most már érted-e?
GÁSPÁR
Gyorsan és határozottan bezárja az ajtót. Látja, hogy értem!
SÁSKA
Leteszi a kucsmáját, leveti az ujjasát, s közben. No, jól van. S most feküdjünk neki a többi munkának, de hamar! Először is menj fel oda a magoslati íróasztalhoz, s ragadd meg a pennát, s teríts egy nagy darab papirosat magad elé.
GÁSPÁR
Felmegy az íróasztalhoz, pennát vesz s papirosat. Megvan.
SÁSKA
A szoba közepiből karba tett kézzel diktálja, mint egy igazi hopmester. Írjad felül s nagy betűkkel: „Jeromos”.
GÁSPÁR
Írja. Igende miféle Jeromos?
SÁSKA
A hóhér tudja a vezetéknevit.
GÁSPÁR
Írjuk azt, hogy „Fekete”.
SÁSKA
Az eszed tokja! A fekete nem gerjeszti a bizalmat. Nekünk pedig bizalom kell, s abból pénz!
GÁSPÁR
Hát akkor írjuk, hogy „Erős”.
SÁSKA
Szamár! Hát nem akarunk