Tamási Áron színjátékai

1924–1942^*

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?

Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.

Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.

Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.

A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madár-t, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.

Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.

Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez.”

1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt.”

Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.

Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.

Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemreméltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.

Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transszilvániai drámaírás” buzdítására.

Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalás-ról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja (irodalompolitika!), de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”

1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”

A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.

Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, amíg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.

Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.

Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat.”

A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.

Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.

Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madár-tól számított művekben (hisz az Ősvigasztalás-t nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”

Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalás-sal rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.

Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.

Az ősiség himnikus drámája

Az Ősvigasztalás – mint a pályakezdő író alkotása – meglepően jó teljesítmény. Formája szerint majdnem egyedül álló színműve Tamásinak. A cselekmény menetének megfelelően hajlékony, szinte jelenésenként változó. Az antik dráma és a középkori misztériumjáték építő módszerét a későbbi parasztdrámák cselekményformáló fogásaival és a formabontó avantgárd színház megoldásaival elegyítve próbál új minőséget teremteni.

Már a „Megelőző játék” sem a klasszikus prológ mechanikus másolata: a szereplők egyenkénti bemutatása helyett koncepcionális problémára irányítja a figyelmet. Székely népballada körvonalai sejthetők az őszi alkonyat kimerevített életképeiben. Az esti harangszó imára késztet, de nyugtalanító a szakadozása. A készülő tragédia előszele kél, kísérteties légkör érezhető.

Kispál Jula – a fiatal lány – ügyetlensége, a leejtett virágcserép és a pipa kettéhasadása babonás félelmet jelez. Aki nem hajlandó odaadni nevelt leányát – Julát – a kérőnek, Botár Márton apai határozottsága, majd közömbössége oldja a feszült hangulatot, a szerelmi bánattól elűzött legény – a csendőrök közé állt Gálfi Bence – keserű állapotát jellemezvén. („Nem országos a baj… A szú rágj a fát, ne a vasat.”) Csúfolódó színfolt Gálfi búcsúja is – a temetőből hozott, hulló virágokkal. Szentségtörő gesztus, hogy a cigányok a „Circumdederunt” dallamára húzzák a kesergőt. Csak Jula sír, zokog a muskátlira borulva.

Az első és második felvonásban alkalmazott monológokat az események fölgyorsulása követi, föl-fölizzó párbeszédekkel. Mindez aránytalanságokat szül, a kuszaság látszatát kelti, de a szaggatottság szándékos írói fogás: a hősök belső zaklatottságát tükrözi. Hagyomány és haladás hol ellentétes, hol egymást támogató erőinek küzdelme vonul végig az Ősvigasztalás látomásokban kitáruló, szertartásosan megnyilvánuló, majd a külvilág kíméletlen beavatkozásával, értetlen ellenkezésével „a huszadik századot bevezető” jelenetein.

Csorja Ádám meghagyás szerint elégeti bátyja, Ambrus holttestét, s hamvát egy fazékban hordozva áldoz emlékének. Ezt a kegyeleti eljárást – a kereszténység felvétele előtti időkből átmentett népszokást – a századforduló táján nemcsak egyházi, de világi törvény is tiltotta. A tilalmat megszegő „vadembert” ráadásul a testvérgyilkosság bűnével vádolják, mert a zivatar elől menekülő vadásztársaság egyik tagja – a községi jegyző – gyanút fogott, és a heves összetűzés után följelentette Ádámot.

A drámai történetbe két nemzedék felemás világnézete ágyazódik be. A huszadik század szellemi fejlődése felől nézve fölöttébb anakronisztikus világ az, amelyben a Csorja fivérek élnek. Az Ősvigasztalás fő forrásául azonban a „nép ajkán virágzó” történelem szolgál, amely Tamási Áron számos korai novellájának, a Lóvér-nek és a Föld emberé-nek is nosztalgikus szemléleti alapját képezi.

Egy magtalan székely nemzetség pusztulásának, kihalásának drámája az Ősvigasztalás, kicsit a görög sorstragédiák hőseinek bukásához hasonlóan, akik eleve magukban hordják végzetüket. (Ambrus: „Ó, mit vétettem ellened, föld?!” – „Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk.” Ádám: „Igende máshol nem találnánk a halálra.”)

Amíg azonban az utolsó Csorják mereven ragaszkodnak az „Idők elejéig” visszanyúló történelmi hagyományhoz, a hun-magyar rokonság s Csaba királyfi regéihez éppúgy, mint a pogánykori ősvallás legfőbb elemeihez, addig az utánuk jövő, új nemzedék inkább az öregek „áldott szavaiban” gyönyörködik, és a nép erkölcsi igazát bizonyító mesék, legendák világához, mintsem a pogány szokásokhoz akar hű maradni.

A fiatalok érzik a régi szellemi értékek megőrzésének és továbbadásának fontosságát, a székely ember „veleszületett hitének” varázsát, de tudják azt is, hogy az új század gyermeke nem zárkózhat el a rohamos civilizáció elől. Csorja Ambrust, a nomád életmódot folytató „árva táltost” kivételes, de „nem e világra való” emberként kezeli bíró komája is, s Dénkó – a hajtólegény – „a papnál is szebb szavút” becsüli személyében. „Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége” – emlékszik rá a szomszédból átjárogató Jula, akit megdöbbent Ádám halottégető szándéka, de azért segít neki a máglyarakásban.

Az új nemzedék tagjai – ha a messzi, ködös múltra tekintenek is vissza párás szemmel – nem a régi szokásoknak hódolva kívánnak élni, hanem a jelen igazságtalanságai ellen lázadoznak. Ezt teszi részben Csorja Ádám is, aki „szántszándékkal szakadt ki” a „megromlott új világból”, s erkölcsösebbnek véli bátyja életelveit és pogány hitét, mint üldözőinek törvényvédő hatalmát. Míg élt Csorja Ambrus, nem sokat törődtek vele, s holtában „egyszerre becsüs lett”. Félelmetes erő, akit nem hagyhattak megtorlás nélkül az urak. S végül az író Dénkó ajkára adja az előremutató szót: „Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal.”

Tamási már tudja, amit hősei nem tudhatnak, hogy a kettős kötöttség dilemmájából nincs más kivezető út, mint a demokratizmus útja: szembefordulás a kisemmiző, elnyomorító úri világgal. Ádám számára a hit a becsületes élet záloga. Egyetlen vagyona a tisztesség. Nem térhet ki azonban a szorító környezet támadásai elől úgy, mint a bátyja. Bár nem tud teljesen szakítani a Csorják szellemi örökségével, nem a hódító ősök hatalmát hirdeti, hanem a harag és a gyűlölet helyébe a szeretet törvényét, a népek közötti megbékélés szellemét helyezi. Fia születéséről álmodik, s olyan országról, amelynek „határa nem lesz”, csak a nap fénye fogja beragyogni.

A bujdosók „napáldó” áhítata vezérli őt: „Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása” – magyarázza a vele együtt bujdosó, fegyveres kísérőjének, Bencének.

Attitűdjét még jobban megvilágítja a halottsirató jelenet, Botárral. A dogmákat elvető, maga formálta hitelvekhez igazodó, plebejus vallásosság megnyilatkozása ez. A rögtönzött, közös litánia az „Ősigaz Isten” dicsőítéséből, valamint a szétszóródás elleni küzdelem fohászaiból áll össze. Az Erőnek, Fénynek istenét dicsérik, aki megteremtette a Földet, s ezáltal szabályozta be a világot. A szegények istene ő, aki „szernyű szép” világot alkotott, s könyörületes is: „nem gyötri hosszú élettel az embert”. S amíg „népük megtartóját” és „az idegen nemzetek barátkoztatóját” áldják, önmagukat siratják. (Ádám: „Hogy a hírünk el ne vesszen.” Márton: „Hogy a hitünk el ne vesszen.”)

A természettel szoros kapcsolatban álló emberek panteisztikus szemléletének nyomai is felfedezhetők bennük: szembenézés a halállal, amely megnyugtató, s kifakadás a természetfölötti szellemektől származó, megalázó emberi szenvedések miatt. A keresztények istenét tagadó dac, a pogány vér kiütközése ez: „ha tétlenül tűri az Isten sorsunk balra fordulását, akkor mi is megtagadjuk őt”.

Botár az Ambrussal eltöltött gyermekkort idézi fel sirató szavaival. Csínytevéseiket, gyümölcslopásaikat, madarászásaikat, diák- és inaséveiket – szabadság utáni sóvárgásaikkal, hazavágyódásaikkal. Ádám pedig a maga puritán kívánságaival toldja meg a régi bibliából olvasott imát. A pogány és a keresztény rítus mozzanatai szinte egybemosódnak. A tűzre csurgatott vér nemcsak a barbárkori szokás, de a „férfiakul siratás” szimbóluma is. A katolikus szertartásból ismert, „Ments meg, Uram, minket az örök haláltól” kezdetű gyászéneknek itt sajátos akusztikája van: nem vigasztal, hanem elborzaszt a végítélet „rettenetes napjára” figyelmeztető sugallatával.

A törvényszéki nyilvános tárgyalás pedig, amelyre a falusi férfiak és asszonyok közül sokan hétköznapi öltözetben és a városban vásárolt portékáikkal vonulnak be, s ahonnét a székely életkedv, derű mulattató pillanatai sem hiányozhatnak, azt a nagy távolságot mutatja meg, ami az urakat a néptől elválasztja. A nép tüntetően áll fel, de lefojtott szívvel, némán ül le. Nem oly öntudatos erő, mint amilyennek írója szeretné látni, s amilyennek későbbi színműveiben formálja meg.

Az Ősvigasztalás népe kedélyes, minden csínyre friss közösség – amíg le nem intik s meg nem félemlítik. Magárahagyatottságában akaratos, konok. Nagy értékek lappanganak benne, legjobbjait „az ész kínozza”, s titokzatos szálak fűzik a havasi tájhoz. A vérét csapoló, energiáit pazarló nép ez. A vadonban élők a falusiaknál is elmaradottabbak; a bajok okát a „bűnös városban” látják. Nagy tévedés volna azonban kiélezett városellenességet (s kivált „romantikus antikapitalista” tendenciát) vélni az író részéről is, mint ahogy néhány kritikában (például Szőcs István cikkében) megfogalmazódott.

Csorja Ádám nem ismer el egyetlen „földi bíróságot” sem, csak a maga lelkiismeretére hallgat. A bírákat is zavarba ejti makacs hitével és merész kérdéseivel, amelyekre a nép ad feleletet – többnyire köztudott igazságok hangoztatásával. De a tanúkat sem sikerül rávenni arra, hogy megtagadják Csorja Ambrus szellemi hagyatékát. Botár Márton – az egyik koronatanú – legendává növeszti a „külön istent tartó” testvériségét: „Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak.” A községi jegyző – Szeredai Szándék Lajos – körülményesen előadott vádjainak nagy része a bírák szemével nézve, emberismeretén átszűrve is nevetségesnek bizonyul.

Csorja Ádámot – kellő bizonyíték hiányában – felmentik a gyilkosság vádja alól, de a törvény megszegéséért és testi sértésért tízhónapi elzárásra ítélik. Földije – Gálfi Bence – azonban nem az enyedi tömlöcbe kíséri, hanem megszökteti. Az erdőpásztor fiából lett csendőr szíve is a szegényekhez húz, bár urat játszó, randalírozó részegségében a fél falut kiirtaná.

A további események – a szerelmi féltékenységből következő, véletlen emberölés, valamint Gálfi bűnhődése – már bármely parasztdráma konfliktusai lehetnének. A befejezést azonban csak Tamási írhatta meg – úgy, ahogy a „Megelőző játék”-kal sejtette. A hátborzongató játszmában a lány, Jula a vesztes, aki a „felkelő nap” lehetett volna, de „két mohás kő között” senkié sem lehet már.

Ha az Ősvigasztalás-t létdrámának fogjuk föl, amelyben a születés a halállal, a szerelem az ölni tudó féltékenységgel, a magtalanság az utódteremtés kívánalmával együtt jelenik meg, a földön fekvő, halott Ádám körül vad táncba kezdő fiatalok felszabadult örömét sem érezzük természetellenesnek. Az ember ősi, barbár ösztöneire vall ez is, meg arra, hogy „nincs vég semmiben”, az élet megy tovább, bár egyre keservesebb tapasztalatokkal. A táncolók fölriadnak még a klarinétos megálljt parancsoló fölkiáltására: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!” – és Botár mellé húzódva néznek a bizonytalan jövőbe.

Az időnek nagyon fontos szerepe van a Tamási-drámákban. Itt az események szűk időhatárok között zajlanak le, de évszázadok, sőt évtizedek múlásában kell gondolkodnia annak, aki az Ősvigasztalás legbensőbb lényegéig akar eljutni. Nem csoda, hogy ennek a drámának a színpadra vitele sok fejtörést okozott. Fél évszázad múltán, amikor a kézirat előkerült, több kísérlet történt – s nem jelentéktelen sikerrel – a megközelítően pontos értelmezésre, elkerülhetetlennek vélt dramaturgiai és egyéb változtatásokkal.

A színházi rendezők a misztériumjátékok keretébe próbálták befogni a szerteágazó cselekményt, a sejtelmes látomások és a közvetlen paraszti élet, havasi fények-árnyak egymásba olvadó színeit. Ehhez nagyszabású, jelképekben táguló és könnyen mozgatható színpadképet kellett terveztetni. A „mögöttes” tartalmat jól érzékeltetni, az áttűnéseket megoldani a legnehezebb művészi feladat, szinte mindegyik Tamási-mű rendezésének fogós kérdése ez. El kell fogadtatni a rendkívül intenzív, több rétegből összegyúrt nyelvet is, amely alapjában szemléletes, költői képekben gazdag, csak éppen mondani nehéz.

Az expresszionista versprózával rokon staccatók okoznak gondot, s nem az ilyen ódon zamatú képesbeszéd fokozásai: „Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.” S nem a népi szólásmondások, ahogy Csorja Ádám a maga étvágytalan éhségét kifejezi: „Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel.”

A rendezők nem bíztak eléggé a költői szöveg erejében, ezért itt-ott simítottak azon. A színészektől kétségtelenül feszült figyelmet, rendkívüli odaadást kíván az előadás; csupán a bírósági tárgyalás tömegjelenetei engednek lazítást, könnyebb lélegzetvételt – a humor oldaláról. A biblikus tónussal társult székely nyelvjárás szerkezetét, grammatikai tulajdonságait meg lehet tanulni, hanglejtéseit már kevésbé, ezt csak az erdélyiek tudják igazán elsajátítani, a nagyváradi színház előadása ebben elöl járt.

A színházi irányítók – a mitikus szertartásból kiindulva – elsősorban a látványosságra törekszenek. Az ötletes játékra helyezik a hangsúlyt, s a kimondott szavak jelentésbeli árnyalataira alig ügyelnek. A látványosság azonban nem valósítható meg teljességgel és következetesen, hisz arra inkább a darab második fele ad módot, amíg az első felében a belső, lelki történés messzire vivő, végtelen mozzanatai folynak, s a nyelv „eszköztelen” hatására lehet és kell építeni – úgy, hogy a gondolat el ne sikkadjon a dús szövevényben.

A látomásokból csak a legfontosabbakat érdemes illusztrálni, kerülve a kézenfekvő sablonokat. Az égitestek – Nap, Hold és a csillagok – fényhatásait, valamint a zenei effektusokat nem szabad túlzásba vinni a drámai cselekmény fordulópontjain. A Csorja fivérek házioltára viszont szerves és fényes tartozéka lehet a szegényes, kezdetleges szobaberendezésnek.

Az erdélyi „Kék madár”

Az első színházi kudarc nem izgatta még Tamásit, de nem is felejtette el azt egykönnyen. Jancsó Béla 1925 tavaszán kelt – s kiengesztelésnek szánt – levelére válaszolva jegyezte meg: „Nagyon drága volt nekem, amit a drámáról írtál. Bezzeg elvesztének ügyesen, de nem fájt, ne gondold…” S mindjárt az otthoni teendőket vázolta fel, közös ügyükként: „Nagyon aggasztó az írónevelés Erdélyben. Mintha úgy állana minden, hogy nem lesz egy erős és értékeket összeszedő szépirodalmi lap, amíg mi nem teremtünk egyet. Ezt, édes Bélám, különösen figyelmedbe ajánlom… Ha hiszünk, dolgozunk, s akarjuk, nincs az Istennek annyi tanára s szabályokkal telegyúrt embere Erdélyben, hogy azok utunkat szegjék.” (Welch, 1925. június 21.)

Hazatérése után tüstént bekapcsolódik a fölélénkült irodalmi életbe. Épp ekkor alakulgat a helikoni írók szövetsége, amelynek Tamási egyik alapító tagja lesz. Mint fiatal írónak, van már híre, rangja is: első novelláskötetét – többek közt – Áprily Lajos ajánlotta az olvasók figyelmébe. Esszéi és novellái az orientáló orgánumokban (az Ellenzék-ben, az Erdélyi Helikon-ban, a Keleti Újság-ban, a Pásztortűz-ben és a Brassói Lapok-ban) jelennek meg. A magyarországi körutazások és a kölcsönös látogatások nem lebecsülendő hozamaként megszerzi Tamási a Nyugat íróinak s Németh Lászlónak a bizalmát, támogatását is.

Lassan úgy belemerül a mind sűrűbb, hevesebb vitákba, látványos és csendes csatározásokba, hogy már-már úgy tűnik, mintha – szépírói tevékenységén belül – megfeledkezett volna színházi ambícióiról. Nem így történt, de drámaírói terveiről ez idő tájt nem beszélt. Nyilvánvalóan közrejátszott ebben az Ősvigasztalás körüli csend. Jancsó Béla ugyan azt ajánlotta, hogy a saját költségén nyomassa ki a drámát, mint ahogy a Lélekindulás-t közreadta, de ő azzal hárította el a „hiú gondolatot”, hogy első könyvét is nagy áldozatok árán sikerült előállíttatni, amit még egyszer nem kívánhat.

Különben sem szerette, ha a riporterek íróasztalán szemlélődtek, s egy-egy műve születésének okait és körülményeit tudakolták; ha tehette, kitért az ilyenféle kérdések elől. Az, hogy mikor mit írjon meg, csekély kivétellel röpke elhatározás vagy váratlan föllángolás eredménye volt. Munkamódszerére jellemző viszont, hogy egyik műfajból a másikba átlépve tágítja tovább az „egyetlen nagy témát”, olyan jelenségekkel bővítve a befejezhetetlen történetet, amiket korábban elejtett, vagy csak később világosodtak meg.

1927 telén, amikor belevág első regénye, a Szűzmáriás királyfi megírásába, döbbenettel konstatálja, hogy annak „szövege és a szöveg hangszerelése” nagyon hasonlít első színművére. Mai szemmel nézve még érdekesebb, hogy az Ősvigasztalás és a Szűzmáriás királyfi mennyire egy tőről metszettek, s világképük is majdnem azonos. A dráma egyes motívumai felerősödnek a regényben, mások homályba borulnak, de a stílus változatlan. A néha szó szerinti egyezések arra engednek következtetni, hogy 1927-ben még Tamási tulajdonában lehetett az Ősvigasztalás kézirata, melynek nemsokára nyoma veszett, s írója sem firtatta, hová tűnhetett.

A Szűzmáriás királyfi – mint az Ősvigasztalás prózai párja – lezárása az első pályaszakasznak. Az indulat és a látomás tovább már nem fokozható: más hangra kell váltania annak, aki korának valóságába gyökerezve és a székelyek sorsához kötődve kiutat keres.

Nyolc év alatt – 1924 őszétől 1933 őszéig – nem ír egész estét betöltő színpadi művet. Kisebb jelenetekkel, főként a komikumra épített párbeszédekkel, szatirikus és groteszk helyzetképekkel próbálkozik, s amikor azt tapasztalja, hogy ezekkel (a Székely fás-sal, a Néppártiak-kal és a Görgeteg-gel) is jelentős publicitást ér el, akkor mer nagyobb terveket forgatni a fejében. (A Görgeteg – saját megítélése szerint – „egy háborúellenes fintor volt csupán”, egy székely népmese színpadra ültetése, mégis szívvel-lélekkel játszották több helyütt, s minden balladai rezdületét ki akarták aknázni, végkifejletét a bartóki zenével társítva.)

Közben elsajátítja Tamási a különböző fajsúlyú drámák szerkesztésének fortélyait: cselekmény és belső akció, tömörítés és oldás, jellemfestés és fokozás, hanglejtés és ritmus kölcsönhatását, s lemérheti a saját példáján is a drámai párbeszéd erejét, amelyen áll vagy bukik az egész. 1929 tavaszán, a Baumgarten-évdíj átvétele után a Hajdúföld-nek adott nyilatkozatában már nagyszabású színdarabtervét említi, készülő regényei mellett. Ez a színdarab – mondja – vígjátékféle lenne, de a magyar parasztot meghamisító, kigúnyoló vagy túlságosan idealizáló népszínművekkel ellentétben, a népi életet „a maga teljes mivoltában és eredetiségében” mutatná meg.

Tamási megvetéssel nézi mindazt, ami „Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig” szünet nélkül folyt nálunk „a parasztszínjátszás ürügye vagy cégére alatt”. Semmit sem utál úgy, mint a népszínművek „festett madarait”, s meg-megfricskázza azokat a szerzőket, akik vasárnapi ruhákban, bokrétás kalapban, hejehuja nótázás közben léptetik színpadra a parasztot. A naturalizmus hívei pedig úgy szerették látni, ha állatian önző és köpködő, buta s ápolatlan külsejű volt.

Tamási Áron 1930-ban – Szentimrei Jenő Siratóban című, egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatóján – tapasztal először olyan kedvező s valamelyest megnyugtató légkört, amelyben el lehet indulni, mert színház és író kezdi komolyan venni, amit el akar érni, és a közönség is „meglepően barátságosan mulat”. S Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Darvas József színpadi jelentkezése azért korszakos jelentőségű a magyar dráma történetében, mert egy hanyatló időszak reprezentatív drámaíróinak (az uralkodó osztályok történelemszemléletéhez simult Herczeg Ferencnek és a liberális polgárságot szórakoztató Molnár Ferencnek, a francia típusú szalondráma kiváló mesterének) hegemóniáját megtörve friss szemléletet hoz. Tamásiék egy új, cselekvőképes világkép kialakítását sürgetik, mely Erdélyből kiindulva „a kor keresztmetszetét adja”, és a magyar dráma útját is „új irányba tereli” a „nemzeti és emberi tartalmak” egybehangolásával.

A parasztszínjátszás felé fordult magyar avantgárd törekvések előtt is a színpadi játék ősi értelmét éltető, újfajta kollektivitás eszméje lebeg, de a népművészetből csak egyes motívumokat, táji és nyelvi elemeket kölcsönöznek a maguk formakultuszának kialakításához. A népdal, a népi tánc, a népzene frissítő erejét belátásuk szerint, szabadon hasznosítják, ám a népi játékok ősgyökérzetét, belső struktúráját, tartalmi indítékait nem érzékelik.

Tamási figyelmét a mozgalommá nőtt Maeterlinck-mű fordítja új irányba. A székely írók műveiből összeállított – s 1933 májusában, a budapesti Kamara Színházban bemutatott – Cifra Szőttes bírálata kapcsán így vélekedik: „Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen »Kék madarat« költeni. Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul énekelő madarat… Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit »Székely Kék madár« alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.”

1933 nyarán írta ezt Tamási, amikor az ő „Kék madara” nagyon feszengett már a fészkében, de nem volt még biztos a várt eredményben. S amikor a titok zárja felpattant, kiderült, hogy amire Németh László készült, azt szép csendben és szerényen, hisz nagy volt a tét, Tamási Áron valósította meg, amikor a valóságot a népköltészet révén kitágító és az emberi létezés örök drámájáig ívelő világképet alkotott.

A régi görög színjáték nyomdokain elindulva, kedélyes lelkületéhez illő és a varázslat erejével ható formákat hozott létre. Németh László 1932-ben közzétett Arisztophanész-tanulmánya jókor jött. Az esztéta, a költő és a történelemkutató képzelt dialógusaiból összeállt vitairat azért lehetett nagy hatással Tamási elképzeléseire, mert a közösségi kultúra ősforrásait keresve csodálta meg ő is a görög vígjátéknak azt a változatát, amely nemcsak a kiváltságosokat szórakoztatta, de a nép kulturális igényeit is kielégítette. Tömegeket megmozgató költészet volt ez, egyben a népi életszemlélet hű kifejezése, s úgy tűnt, hogy ezekben az ókori vígjátékokban már a huszadik század új formáinak csírái is benne rejlettek.

Tamási Áron a folklór korszerű értelmére tapintott rá, amikor Nyírő József egyik közhelyszerű dramatizálását bírálva hangsúlyozta, hogy „igazi csatát”, amely az „új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó”, csak az nyerhet, aki nemcsak székelynek tartja magát, de „művészi eszközeiben is a legújabbat adja”, amit magyar író adhat. S amikor elutasította a budapesti Nemzeti Színház az Énekes madár szerzőjét, a Brassói Lapok-ban önteltség és siránkozás nélkül, csupán összehasonlítási példaként hivatkozott ő Klabund folklorisztikus drámájára, A krétakör-re, amely kínai átköltés nyomán készült és „kétszázszor ment már” a Nemzetiben, de az Énekes madár sikerében nem bíznak eléggé a színházi vezetők.

Két igazgató mentegetődző véleményére célzott Tamási, de személyüket tapintatosan elhallgatta. Csak jóval később, 1939 szeptemberében fedte fel kilétüket, amikor szélsőséges fajvédők kétségbe vonták és „nemkívánatosnak” minősítették a Nemzeti Színházzal normalizálódott kapcsolatait – Németh Antal igazgatása és Pünkösd Andor rendezései idején. (Az Énekes madár tehát Márkus László igazgatása alatt került a Nemzeti Színházhoz, s Voinovich Géza irányítása idején jutott vissza Tamásihoz.)

A konzervatív beállítottságú Voinovichnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy egy kezdő és fiatal drámaíróval kísérletezzék. Tamási pedig aligha tudta, hogy ekkortájt miféle rendezetlen állapotok diktáltak a Nemzetiben, amikor elbírálásra benyújtotta a művét. A kultuszminisztérium árgus tekintete kísérte az ott folyó munkát, amely – Hevesi Sándor kiszorítása után – szinte a mélyponton állt. Magyar dráma alig került ekkor a Nemzeti műsortervébe, s elutasították O’Neill és Szomory császárdrámáit is. Feltételezhető, hogy Hevesi (aki nagyszerű lehetőségeket látott már Gárdonyi Karácsonyi álom című, keleti ízekkel fűszerezett s enyhén erotikus pásztorjátékában) nagy megértéssel és elismeréssel fogadta volna Tamási népi játékát is, hiszen törekvéseik (miként Tamási akadémiai székfoglalójából kitűnik) sok ponton érintkeztek.

Két évre rá nem más, mint Márkus László mutatta be „Új Thália” együttesével – a Royal Színház színpadán, Pünkösti Andor rendezésében, a színházi világ kedvező fogadtatásával – a korábban elutasított színművet. (Az Énekes madár Pünkösti rendezésében került 1939-ben a Nemzeti impozáns színpadára is, miután bebizonyította létjogát a budapesti rádióban és a kolozsvári környezetben egyaránt.) Más új, ugyancsak kiváló magyar darabok viszontagságos sorsára gondolva, talán nem volt ez olyan hosszú és kínos idő, mint amilyennek Tamási Áron érezte, a küzdelemben elöl járók jogos türelmetlenségével.

Színháztörténeti munkáiban Magyar Bálint, aki alapos körültekintéssel jellemzi a két háború közötti színházi életet (műsortervezés és közönségigény, korszerű stílus és konzervatív felfogás közötti, föloldatlan feszültségeket), a harmincas évek elején már olyan ördögi szerkezetnek látja a budapesti színházakat, amelyekben nem a vezetők elképzelése, a dramaturgiák megítélése, a társulatok jó vagy elégtelen együttműködése, hanem a közönség elmaradott ízlése – s főként a pénzügyi helyzet – határozza meg, hogy milyen darabok kerüljenek színre.

Egyedül a Nemzeti Színháznak nem voltak anyagi gondjai: deficitjeit az állam előbb-utóbb megtérítette; s éppen ezért, a dilettáns szerzők könnyebben bejutottak ide, mint az igazi alkotók. Sokáig az sem izgatta a Nemzeti vezetőit, ha a bevételt eleve biztosító bérleti rendszer következtében az új magyar drámák előadásain fölöttébb foghíjas volt a nézőtér.

Bár voltak magánvállalkozások és alkalmi társulások is, amelyek – megelégelvén a sok fércművet és „limonádét” – kultúrmissziót kívántak teljesíteni, hamarosan az ő elvszerű igyekezetüket is meghiúsította anyagi számításuk. Egy-egy kiváló színész a kevésbé értékes művet meg tudta emelni, többnyire azonban rutinmunka folyt a színpadon. Ha eleinte még lelkesen követte a színész az író szándékait, a napról napra fogyó közönség előtt már nem törte magát azért, hogy minél pontosabb-jobb alakítást nyújtson – beérte olcsó megoldásokkal is, ha éppen az tetszett a közönségnek.

Az erdélyi dráma önállósulásáért küzdő Kovács László (az Erdélyi Szépmíves Céh egyik igazgatója) évi hatvan-hetven mű választékáról áradozott, amelyek között „használható is volt vagy nyolc”. Valóban volt olyan termékeny idő, amikor a kolozsvári Magyar Színházban hónapról hónapra egymást érték az új erdélyi darabok (Tamási Áron, Kós Károly, Asztalos István, Bánffy Miklós, Molter Károly, Gagyi László és mások) bemutatói, számarányuk azonban egy évtized múltán úgy lecsökkent, hogy 1941 őszén már egyetlen magyar író bemutatóját sem tervezte a színház, jóllehet az elkészült vagy készülő művekről kellő időben értesült.

A hiba többnyire nem az új darabokban, hanem az előadások kiforratlanságában volt. Ha egy-egy új dráma nyolc-tíz előadásig eljutott, már nagy sikernek számított, s mire a színész megtalálta volna a legjobb formáját, más művel s másféle szöveggel kellett megismerkednie. Tamási huzamos ideig inkább a budapesti színházak, mintsem az erdélyiek támogatásában bízott, de a Vitéz lélek kolozsvári bemutatóját – Illés Endrének írt levele tanúsága szerint – „darabossága” ellenére „emberibbnek és hatásosabbnak” találta, Tompa Miklós rendezésében, mint a budapesti produkciót. Ugyanígy látta a Csalóka szivárvány sorsát is, amelynek fővárosi próbái és előadásai 1942 őszén sok bosszúságot okoztak neki.

A Tündöklő Jeromos-sal kétségtelenül több szerencséje volt, mint az Énekes madár-ral születése idején. Ebben közrejátszott a darab politikai aktualitása, valamint az, hogy a Szépmíves Céh és a kolozsvári színház drámapályázatának díjnyertes műveként mutatták be Erdélyben. A pesti Vígszínház művészeti vezetője – az aradi származású Jób Dániel – már 1936 tavaszán lekötötte, amikor külön ciklust tervezett az erdélyi dráma kimagasló értékeinek megismertetésére. (Jób nemcsak Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Kakassy Endrével, Bánffy Miklóssal kötött szerződést, de érdeklődéssel figyelte Karácsony Benő, Nyírő József drámaírói tevékenységét is.) A tárgyalások azonban a Tündöklő Jeromos elkészülte után – véleménykülönbségek miatt – elhúzódtak; különben is az erdélyiek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pesti előadásokra csak a kolozsvári bemutatók után kerülhet sor. Kós művét, a Budai Nagy Antal-t a kritika előlegezett bizalmával játszották Pesten 1937 januárjában, de a konzervatív katolikus sajtó felekezeti viszályt szító támadása, illetve a közönség részéről megmutatkozott ellenszenv miatt gyorsan levették a műsorról, és bizonytalan időre elhalasztódott a Tamási-darab előadása. S miután Tamási is belátta, hogy műve „nem illik a Vígszínház játékrendjébe”, közös megegyezéssel a Nemzetihez került át. Két év múltán itt – és vidéki városokban – annál több elismerést vívott ki, s érdekes módon a visszhangja is erősebb és méltányosabb volt, mint az Énekes madár fogadtatása 1933-ban, vagy akár 1935-ben.

Így valóban nem sok hiányzott már ahhoz, hogy Tamási a műfaj megújítását célzó erőfeszítéseit sikerre vigye. A második világháború alatt azonban a magyar színházak helyzete még válságosabbra fordult, mint amilyen a harmincas évek elején volt. Az irredenta szólamokkal megtűzdelt operettek és bohózatok úgy elszaporodtak, hogy igényesebb művek számára – legyenek akár énekes, akár prózai színművek – még mindig kevés tér nyílt. A magánszínházak érdemesebb vállalkozásai sem versenyezhettek a konjunktúra ipar özönlő termékeivel.

Tamási Áron a jövőnek alkotott, tehát nem alkudott. S bármily távolinak tűnt, bízott egy új, értőbb közönség felnövekedésében. Drámáinak sorsát elemezve, összehasonlítást tett egyes színházak áldozatos munkája, mások lanyhuló teljesítményei között. Nemegyszer a színházi kritika is szóvá tett szembeszökő különbségeket. Az Énekes madár budapesti előadásai közül például az „Új Thália” társulaté emlékezetesebbnek bizonyult, mint a Nemzeti Színházban lezajlott, jóllehet mindkettőt Pünkösti rendezte; s Magdó szerepében a debütáló Tolnay Klári alakítása sokak számára teljesebb és meggyőzőbb volt, mint Szeleczky Zitáé.

Az „Énekes madár” valóságalapja

Az Énekes madár esélyeit latolgató kritikusokat már a műfaji megjelöléssel zavarba ejtette Tamási Áron, amikor „székely népi játék”-nak nevezte a darabot.

Máskor úgy beszélt róla, mint egy ősi, Keletről hozott, de maga cifrázta népmeséről, amelynek ceremóniás valóságalapját a saját ifjúkori élményei képezték. „Kedvvel és bódulatban” alkotta ezt, s író barátai szerint a „legjobb” lett abban, amilyet elképzelt. Az Ősvigasztalás halált hozó, komor atmoszférájával ellentétben a szerelmes fiatalok önfeledt öröme és bizakodó hite ragyogja be az egészet.

Műfaji előzményei alig, voltak, vagy ha számosan voltak is, rég feledésbe merültek. Az Énekes madár-nak ugyanis csak távoli, halvány képmásai találhatók azokban a parasztkomédiákban, amelyeket az erdélyi fejedelmi udvarban adtak elő jeles ünnepek alkalmával, s erkölcsjavító célzattal általános emberi gyengeségeket csúfoltak ki. Balassi Bálint láthatott ilyet erdélyi útján.

Az Énekes madár korántsem utánzata valamely – valaha valóban létezett – népszokásnak. Tamási Áron a kultikus hagyományt őrző, foszlányaiban fennmaradt népi játékformát is merőben új tartalommal töltötte meg. Ezt a színművét – egyik kései nyilatkozata szerint – 1933 őszén írta, de születési körülményeit tekintve, hosszú ideig érlelődött a gondolat, amíg megfelelő formába szökkent. A „nagyocska diák” nyári, szünidei kalandjaiig visszamenően húzható meg az az útvonal, amelyen megfogant. Az Ábel-regényekkel párhuzamosan született, s beleérződtek az író második házasságáért vívott csatározások is.

Lehet, hogy a hagyományos dramaturgia szabályaival nem sokat törődött Tamási, de azért ügyelt az arányok betartására, a hármas tagolásra, a várakozás fokozott felkeltésére és a csattanók elhelyezésére is. Mindenekelőtt persze a költői ösztönére hallgatva alakította ki a mondandóinak legmegfelelőbb játékstílust, amelyben szereplői is teljességgel kiélhetik magukat. A harmadik felvonás eseménysora – a nagybeteget mímelő és végrendelkező szerelmes legénnyel és a darab valamennyi szereplőjével – az 1924-es keletű, Mihályka, szippants! című novellájából került át a színpadra, s már A legényfa kivirágzik című, 1927-es elbeszélésben föllelhető a fán elrejtőző s ott bizonyosságot vevő fiú ötlete.

A kortársi kritika a költészetet – mint a drámai akcióval ellentétes vagy alig összeegyeztethető eszközt – a legszívesebben száműzte volna a színpadról, holott ami kevés költői értékű színdarab született a magyar irodalomban, mint például a Csongor és Tünde, annak rendezése azon bukott el, hogy a külsődleges hatásokat erősítve, a filozófiai tartalom drámaisága sekélyesedett el.

Ahol a tragédia eleve kizárt, steril mesedrámának elfogadták volna Tamási játékát, de mese és valóság összekapcsolását – a mindennapiban a rendkívüli láttatását – fölöttébb furcsállották. A szó szoros értelmében vett népdrámának is el tudták volna képzelni Tamási darabját, ha pusztán valóságelemeit nézik, amelyek a székely népéletet jellemzik, legfeljebb a naturalista parasztdrámáktól elütő fejleményeit kifogásolták volna. Nem értették, hogy a valóságnak nincs vége, amikor a mese elkezdődik, s ha úgy tetszik, a mese is valósággá teljesedhet.

Tagadhatatlan, hogy a mesében nincsenek olyan összecsapások, amelyeknek a kimenetele kétséges. A „legkisebb fiúnak” mindig győznie kell, s a győzelem csak az igazság oldalán állhat. Ám a Tamási-művek lényegét nem értették meg azok, akik csupán a csavaros székely észjárás, elmés tréfacsinálás jó ízeit méltányolták színműveiben is, a visszavágó szellemes feleletekkel együtt, vagy a jól játszható, hálás szerepek nagyszerű lehetőségeire hívták fel a színészek figyelmét; csak épp az újszerű népdráma megalkotására tett írói erőfeszítéseket nem vették észre. Azt, hogy a Tamási műveiben lépten-nyomon megnyilvánuló, székely gondolkodásmód, humor és elmésség – akár mint érintkezési forma, akár mint kópéság és nagyotmondó bölcsesség, megtévesztő alakoskodás és nyílt jószívűség – sohasem öncélú, hanem egy magasabb költői és szerkesztői kompozíció szolgálatában áll.

Hősei ízig-vérig székelyek, de a környező világ, amelyben mozognak, jelképesen tág és szándékosan időtlenített. A történet „akármelyik székely faluban” és „akármikor” játszódhatna. A mese dimenzióiban kitáguló, valóságos cselekmény nem is folyhatna másképpen. Másrészt a tréfák mélyén is nehéz sóhajok feszülnek, elfojtott keservek élnek. Azért a humor kanyargós ösvénye, hogy a lélek belső ellentéteit áthidalja; rejtse a komolyat és súlyosat addig, amíg felszínre nem hozhatja, s a játék is csak így lehet érdekes.

Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy néha sok a jövés-menés, ki-be járkálás Tamási színpadán, más ponton meg szinte megáll a drámai cselekmény, s ha ezt a néző nem veszi észre, az csak a „csodálatos mesélő” és kitűnő emberábrázoló – a hanggal, nyelvvel, színekkel bánni tudó karakter – érdeme. Arra már nem gondoltak, hogy a belső történés sokszor fontosabb, mint a külső akció.

Az 1935. évi ősbemutató alapján Schöpflin Aladár is inkább a népmese üdítő színeit, a népköltészet „derült levegőjét” árasztó „érdekes kísérletet” látott az Énekes madár-ban, mintsem annak egészében megmutatkozó eredményeit dicsérte – előlegezve a bizalmat, hogy „ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle”. Schöpflin jól érezte, hogy a mese „élőbb valami” a székely nép mindennapi életében és egész szemléletében, mint „a magyarság többi részében”, aminek „bőven hasznát veszi” Tamási a népmesei alakok megformálásában és dialógusaiban egyaránt, de „gyermeki, naiv befogadó készséget vár” a nézőtől – jegyezte meg, már rosszallóan.

Itt tévedett Schöpflin, amikor a valóságtényezők szerepét lebecsülte Tamási darabjában. Azt, ami nem közönséges mese, hanem a valóságból épülő és arra visszautaló, belső összefüggéseket megvilágító mozzanatokból áll mindig. Sőt, az ő tollán a mitikus jelenségek is a közvetlen valóságból élednek, azokat hőseinek erős képzelete táplálja és növeszti. Csodás elemek (mint költői eszközök, s nem valamiféle transzcendentális eszme hordozói), babonás szokások (mint a kecske képében jelentkező boszorkányság) és kísérteties félelmek (amelyek az éjszakai fényárban az emberek elhullásának és megmerevedésének is okozói) vegyülnek hétköznapi realitásokkal, amíg a szerelmes fiatalok az ártalmas erőkkel – vénleányok kitervelt gonoszságával és vénlegények féltékeny acsarkodásaival szemben – harcolnak.

Ebbe az ádáz küzdelembe beavatkozik a külső természet is, amely a fiatal szerelmeseket segíti (még a napraforgók is integetnek Magdónak); az ellenfelet pedig az alvilági hatalom támogatja, a kecske képében. A szerelmeseknek háromszor kell kiállaniuk a próbát, külön-külön és együtt. Kétségtelen, hogy a népmesék naiv hősei győznek így, akik nem ismerik a lehetetlent, s minden akadályon áttörnek. A tántoríthatatlan akarat, erkölcsi tisztaság eleven megtestesítői ők, de mitikus jelképek is, amikor az ijesztő, durva valóságot legyűrve az „örökkévalóság” tartományába jutnak.

Szerzői ajánlásaiban Tamási mégis arra szeretné rávenni a rendezőket és a színészeket, hogy reális események sorozataként – s ne mesejátékként – fogják fel az egész cselekményt, hisz „a különbség csak annyi a kétféle elemek között”, hogy „amíg a mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon”, addig „az akarat és az érzelem heve” néhány ponton, látomásszerűen kitágítja a valóságot, s a látszólag egyszerű mozzanatok egész életre kiható jelentőséget kapnak.

Az ellentétes erők küzdelmét az emberi jóságba és igazságérzetbe vetett hit mozgatja a végkifejlet felé. A kulminációs pontok – a vének betokosodott életének kereteit is megbontó falmozdítás jelenete, amely a szerelmes leány erőpróbája az első felvonás végén; a diófa felfelé nyúlása a legénnyel, amikor üldözői már-már elérik, majd kútba dobják; s végül a káprázatos fényárban Magdó és Móka eltűnése az ágy közepével együtt – kellő előkészítéssel és bravúros technikai megoldásokkal csak megerősítik a történet valószínűségét, de primitív módszerekkel leronthatják az egész cselekmény értelmét.

Nemegyszer hangváltással nyílik mód az átlényegülésre, az érzelmi és gondolati síkok cseréjére, amit filmben egy-egy álomképbe áttűnés is kifejezhet. A színpadon ennél jóval többet kell nyújtani ahhoz, hogy a drámai cselekmény végig egységesnek és elhihetőnek tűnjék. Többek közt az érzéki forróságtól remegő, de szemérmes leányka – a székely Hamupipőke – fejlődését kell bemutatni, amíg eljut odáig, hogy a maga szabadságát követelve lép fel zsarnok nővéreivel szemben. Már Magdó megszólalásának olyan megnyerőnek, ámulatba ejtőnek kell lennie, hogy énekszavára „még az ökör is elécsapja a fülit”.

Több, mint élénkítő színfolt a házsártos, vén menyasszonyok és szemtelen vőlegényeik civakodása, majd kibékülése; a tornácra kitaszított s a maga igazáért már önállóan küzdeni tudó, csak még kissé tartózkodó Magdó és az érzelmeit teljességgel, hetykén kimutató, férfivá érett Móka éjszakai dialógusa, majd Móka beszélgetése édesanyjával a szerelemről. Az édesanya, aki a szerelem titokzatos megfoganásáról mondja el tapasztalatait, a „szerelem kapujáig” kíséri a fiát, de a további lépéseket már Magdóval kell megtennie.

S ha csupán az öregek érdekszövetségének és érdekellentéteinek változásait tekintjük át, akkor is mindvégig mozgalmas színműnek tűnik az Énekes madár. Eszter és Regina hol vetélytársak, hol együtt cselekvők, de sohasem boszorkányok. Rokonszenvük és ellenszenvük megoszlik Móka és Magdó között; Mókát csak sóvárogva, dicséretekkel elhalmozva merik megközelíteni, amíg Magdót kifejezetten gyűlölik. Lukács és Máté meglehetősen közömbösek Eszter és Regina iránt, ígérgetésekkel traktálják őket (Lukács tizenöt, Máté tíz éve járogat a Gondos-házba); végül könnyedén elbánnak velük. A vének szövetsége csak akkor valósul meg rövid időre, amikor észvesztő utolsó kísérletként, kicsit részegen a fiatalok életére törnek. Móka és Magdó kapcsolata ekkor már majdnem kiteljesedett. „Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus” – jegyzi meg Tamási Áron.

Regényei rendszerint az évszakok változásaihoz hangolódva hoznak új fordulatot a hősök életébe. Drámáinak cselekményideje szűkebbre szabott, néha egyetlen napba belefér. Az Énekes madár-é a nyári alkonyattól – a csillagos, holdvilágos éjszakán át – a hajnali virradatig tart. Helyszíne annál tágabb: a félig stilizált székely szoba és udvari környezete a falu távlati képében helyezkedik el, kozmikus arányokat sejtet, az idő végtelenjébe simul – a kicsinyített tér és monumentális mesei arányok, kozmikus sugárzások együttes mozgásában.

Már a hangulatos esti képpel – a dobos jelenetével – elkezdődik „az irigy emberek és az ártatlan szívek” között dúló harc. A dobszó végén megjelenik a kártékony varjakat („emberi varjakat”) riogató agglegények „kísértetarca” az ablakban, s elindul a boszorkányos játék, a bajkeverők komédiája, amely előbb csípős szópárbajokban, groteszk mozdulatokban, majd suttogó cselszövésekben, hangos dulakodásokban nyilvánul meg. S ha maga a játékforma olykor a commedia dell’arte-szerű megoldásokra emlékeztet is, a szemlélet és a móka, ahogy Bakk Lukács megleckézteti a vénlányokat, eredeti székely megtréfálásra vall.

Az öregek fiatalokat ostromló vágyaikkal, csábításaikkal válnak nevetségessé. Árulkodó a két vénlány versengése Mókáért, vagy Lukács és Máté osztozkodása a madártojást nyelt, egyszem Magdón. Tetteik azonban inkább megdöbbentőek, mint utálatra ingerlők. Lukács jó ideig a szellemességével, Máté is a felvágott nyelvével, később idétlenségeivel szórakoztató. Ami a vénekben megvetendő vonás, helyzetükből és életkörülményeikből következik, s nem jellembeli eltorzulás. Lukács nem kimondottan durva, hanem okosan évődő, csipkelődő és füllentő természet; fortélyos kedvességgel hárítja el Eszter lerohanásait is, s csak „téreng a szóval”, amikor a mohó férfivágytól hajtatva Magdóhoz settenkedik. Elszabadult dühe, keserűsége nem a fiatal legénynek, hanem az ostoba Máténak szól.

Tamási előírásai szerint Eszternek és Magdónak sem csupán vérgőzös bosszút kell forralniuk, inkább „fogcsikorgató mézesmázas játékot kell játszaniuk” férjhezmenetelük érdekében, keresvén azt a határt, ameddig elmehetnek mérgükben. S amikor kiteszik Magdó szűrét, ő sem csupán üldözöttnek, de boldognak is hiszi magát a holdvilágos éjszakában. Szépsége annál jobban süt és melegít, minél tartózkodóbb másokkal szemben. Ám Móka is közvetett módon győződik meg arról, hogy Magdó szereti-e, s hogy mennyire szereti.

A kútból mentés nem lebecsülendő jelenete – a második felvonás végén – ismét az egyszerű, derűs lélekre vet fényt, aki nem tudja fölmérni, hogy élete milyen veszélyben forgott, s csupán a kútban felejtett kalapját sajnálja. A fiatalok szerelme oly finoman fejlődő, lépésről lépésre kibontakozó érzelem, mely sohasem fölkínálkozó, harsány gesztusokban nyilvánul meg. Mintha nem mihamarabb összeforrni óhajtanának, hanem egymást a magasba emelni akarnák.

Azt bizonyítandó, hogy Tamási mennyire kötötte magát a reális élethelyzetekhez, mutatja az első megfogalmazás szerinti befejezés is – az éjszakai zajra összesereglő emberekkel, csendőrök beavatkozásával. S ha ez utóbbit – a csendőrök fellépését – már a folyóiratbeli közléskor törölte az író, s helyette a dobos visszatértét iktatta be, nem vétett realitásérzéke ellen. A gondolat így kerekebb, s a záróeseményekkel megemelkedik még – amint a korai virradatban, babájától hazafelé tartó kisbíró virágos kalapját a levegőbe röpíti s a fejével elkapja. Előtte, amíg az énekes madarat nézi, a rendkívüli helyzet felismerését versben mondja el: „Amit este kidoboltam, / Bételt reggel előtt: / Elhullott a varjú-sereg / A kis madár előtt. // Ameddig lesz hű szerelem, / Így lesz ezután es: / Legyőzi a jó a rosszot / S a tiszta szív a gonoszot / Mindig ezután es.”

1956 tavaszán a Jókai Színház művészei – Békés András rendezésében – az Énekes madár-nak azt a változatát mutatták be, amelyik az eredetitől messze esett. A Hullámzó vőlegény utáni kilenc esztendőben egyetlen Tamási-darabot sem játszottak a magyar drámai színházak, s az író, a korlátozott lehetőségeket mérlegelve, kénytelen-kelletlen elfogadta az átírást szorgalmazó javaslatokat. Ezzel műve nemcsak költőiségéből, de nyelvi értékeiből is sokat veszített. Dramaturgiai szerkezete pedig inkább Molnár Ferenc drámáihoz, mint székely népi játékhoz hasonlított. Ráadásul a népszínművek olcsó kellékeivel, dalbetétekkel, furulyaszóval látták el, s folklorisztikus színei is elhalványultak.

A későbbi felújítások során sem sikerült maradéktalanul elfogadtatni Tamási Áron intencióit, bár ezek az előadások – kevés kivétellel – a harmincas évek közepén kialakult s végérvényesnek mondható szöveg szerint folytak; közönségsikerük viszont egyértelmű és bizalomteljes volt. S miként Gyárfás Miklós megállapította: bebizonyosodott újra, hogy az Énekes madár annyira modern, hogy „az abszurd dráma elemei is megtalálhatók benne”, csak nem a hiábavalóság érzetét keltik, mint Az orrszarvú szerzője, hanem „a jövendő vonzó illúzióit” táplálják a nézőkben.

Erkölcsi példázatok

A Tündöklő Jeromos-t a népvezéri ideál keresésének szándéka hívta létre – a harmincas évek derekán.

Tamási már előbbi műveiben, a Bajlátott szülőföld-ben is eltöprengett azon a kérdésen, hogy ki lehetne a nép igazi vezére. A kortesbeszédek ismert fordulataival s beváltatlan ígéreteivel szemben „az ellenőrizhetetlenség világában lebegő” papság munkáját azért tartotta fontosnak, mert a katolikus vallásnak a székelyeknél erkölcsnemesítő erejét, emberi arculatát érezte mindig.

Fájlalta viszont, hogy a nép energiáját olyannyira lekötötték napi megélhetési gondjai, hogy nem ért rá politizálni. A falusi értelmiséget fásultnak, meghunyászkodónak látta, csak magának élőnek, de a paraszti nép sem volt egységes, meg nehezen szervezhető is.

1936 őszén bemutatott drámája egy népámító pünkösdi királyságát eleveníti meg. A hangsúly nem a falu szemében idegen alak csúffá tevésén van, hanem a veszélyes helyzetek felismerésén és elhárításán. A védtelen szegényeket önző célokra kihasználó „faluszakértők” (kenetes pap, haszonleső ügynök, uzsorás, szmokingos pártképviselő, zsakettben megjelenő népies író, fajvédő tudós) segélynyújtó módszereit Tamási már 1931-ben írt, Néppártiak című kis komédiájában kigúnyoltatta Csutora gazdával, akinek – a falu nagy részével együtt – leégett a háza, s leánya megőrült fájdalmában.

Ami ott félelmetes, ijesztő valóság volt, az a Tündöklő Jeromos-ban inkább kacagtató, mint hátborzongató játék, a népben rejlő emberi, erkölcsi értékek és a kallódó tehetségek fölragyogtatásával. A községházán működő kocsma naturálisan hű képe, zsúfolt berendezése (mely hol söntésre, hol lakószobára emlékeztet) ne tévesszen meg senkit. A stilizált bútorok és háttéri díszletek már többet sejtetnek a mese légköréből – a farkasordító télben, amikor az utcára nyíló ajtón bemenekül a zivatar elől egy ismeretlen, úrféle ember. A söprögető legénnyel együtt a néző is fölkapja a fejét: valóság ez, vagy reggeli álmából ébresztették föl?

Ezt a kettős érzést sugallja szinte mindegyik Tamási-mű. Az író a saját látomásait helyezi a színpadra, de ezek a látomások mindjárt élettel telnek meg, s a dráma hősei oly természetesen mozognak a mese és a valóság határán, hogy ami csak elképzelés, álom, azt is komolynak fogja föl a néző, de a napi megélhetési küzdelem, bizonytalan lét súlyát sem érzi föloldhatatlanul leverőnek. Mindez Tamási Áron emberi tartására, humorára és költői bravúrjaira vall. A költő jelképekben gondolkodik, rejtett összefüggéseket tár föl a kitalált események kapcsán, de a valóság magvait hinti szét, vagy éppen másokkal szedeti föl.

Színpadi világa egységes és zárt – csak így kell értelmezni is. Megtalálni az arányokat a valóság és a mese, a megfogható képek és a stilizált elemek között. A színésznek valóvá kell árnyalnia a mesét, mesévé tágítania a napi valóságot. Egybehangolni a komor színeket az élet derűjével, a sors iróniáját a játék melegével, melyben megcsillan a varázslat ereje, s a misztikuma is. A hangsúly és mozdulat elvétése leronthatja a hatást, megzavarhatja a nézőt.

Amit – a budapesti előadás kapcsán – Schöpflin Aladár kifogásolt, épp az a darab legfőbb értéke. A rejtőzködő Jeromosi tulajdonságok leleplezése, szájbarágás nélkül – a rideg tapasztalatok költői általánosítása révén. S ami a „forma dolgát” illeti, a mai modern művészet sokkal több „ellentétes hang” egyesítésére képes, mint amelyekkel a harmincas években Tamási Áron kísérletezett. Különben Schöpflin is annyi dicséretes vonást látott Tamási darabjaiban, hogy azokért bármely színpadi szerző irigyelhette nemcsak az Énekes madár, de a Tündöklő Jeromos íróját is.

A nép keze ügyébe adott játék kedvező fogadtatásához – a kolozsvári előadások gyors sikeréhez, majd ellankadásához – bizonyára nagy mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Tamási hőseiben sokan a helyi hatalom gáncstalan képviselőire, az erdélyi politika ismert személyeire véltek ráismerni.

Az író szándékától távol állt effajta manipuláció. Tudta, s a Brassói Lapok-ban közzétett cikksorozatában nemegyszer szóvá is tette, hogy a vérig sértett embereket kihívóan feszült helyzetekben, különösen a nemzeti kisebbséget érintő ügyekben, nem nehéz befolyásolni, s ideig-óráig le lehet téríteni az emberileg helyes, egyetlen útról, a kölcsönös megértés és bizalom útjáról. Tamási nem kevésszer tapasztalta és hangoztatta azt is, ha az elfogultság vagy misztifikálás, pártatlanság vádjával illették (mert ilyenek is jócskán akadtak), hogy a valóság minden meglátásnál gazdagabb, s a legmerészebb képzeletet is fölülmúlhatja.

A Tündöklő Jeromos cselekményének központi kérdése az, hogy maradhat-e sokáig vezető nélkül a nép, amelyet a divatos politika a „nemzeti erő” fölkarolására hivatkozó szólamaival áltat. Jeromos nem titkolja jövetelének célját a kocsmáros, Sáska Mihály előtt, akiben üzlettársat vél, de hogy milyen ravasz, a falu népe sokáig nem ismeri föl – s különösen nem tudhatják ezt azok, akiket megtéveszt kedélyességével, adakozó kedvével és „fejedelmi” szervezettségével. S amikor sokan átlátnának már népámító tettein, az író ismét fordít jellemrajzán, hogy kaméleonsága kitűnjék – ellenfelének, Bajna Gábornak önzetlensége és igazságérzete mellett.

Persze lehetett volna társadalmilag meghatározottabb figura is Jeromos, ha Tamási jobban kiaknázza a drámai fokozás lehetőségeit, s nem az „elszélesítés” irányában vezeti a cselekményt a végkifejlet felé. Társadalmi és osztálykülönbségekből, a paraszti és az úri világ ellentétéből adódó konfliktusokra novelláiban is csak ritkán épít. Ilyen ellentétek inkább a korai művekben, először az Ősvigasztalás-ban bukkannak fel: a népnyomorgató „nadrágosok” (a jegyző, a falusi bíró és a városi bírák) jellemképeiben, amelyek Tamási demokratikus érzelmeire utalnak. A későbbi drámahősöknek nincs ilyen pontos társadalmi meghatározójuk, de nem kétséges, kiket kísér az író rokonszenve, s kiket a megvetése.

Tény, hogy a Jeromos-dráma üteme a második felvonásban lelassul, s a jól exponált alapkonfliktus kibontásának gyengéit a fogadószoba mozgalmassága nem pótolhatja, miként Gáspár – a kocsmáros fiú – naiv természetének derűt keltő, folytonos megnyilatkozása sem. Jeromos azonban nem szörnyeteg: mindenekelőtt tündökölni akar, s nem csupán leigázni másokat. Amikor boldogulást ígér a népnek, ördögi dolgokat eszel ki, de nem mefisztói tudással és vigyorral cselekszi azt. Nem egyetlen párt vagy vallás képviselőjeként lép fel; örmény származása csak távoliságára utal; de amit csinál, s ahogy csinálja, az egykorú közép-európai politika módszereit is jellemzi – az erdélyi magyarság életkörülményei között. Alamizsnát oszt: lefelé aprópénzt, fölfelé bankókötegeket szór. Ha érdeke úgy kívánja, székely harisnyát, csizmát húz, ujjast vesz föl, ingyenlakomát szervez a táncmulatság elé, de egyszer elvéti a számítást, s ezzel hatalma is megtörik.

Előbb a falusi intelligencia bizalmába férkőzik – kitapogatván a kántor, a pap s a jegyző jellembéli fogyatékosságait, s kiprovokálva a kántor gyűlöletét a többiek iránt. Jól tudja: ahol sokat isznak, ott az idő is neki dolgozik. Nem felejti el a művészi ambícióit melengető asztalos alázatait, s a munkáért repeső varrónő – Bella kisasszony – igyekezetét. Bűnös embert könnyen fel lehet használni a zavarszításra, s fel lehet tán bérelni „véletlen” gyilkosságra is. Ahol végletes a szegénység, pénztelenség, keserűség, ott a megvesztegetés lehetősége is nagyobb.

Jeromos azon bukik el, hogy járatlan a nép ősi erkölcsiségében, s nem érzékeli azt, hogy ha van is elszámolnivalója a féltékeny, részeg Ákosnak Bálinttal, a közösség erkölcse erősebb, s megvéd a nagy bűntől. Ilyenkor a nép egységesen áll ki a fejére nőtt ellenséggel szemben. Jeromos úgy gondolja, hogy a hatalom birtokosaként könnyen szerezhet szeretőt falun, de amikor Ákos a csábításról értesül, nem nyerhető meg Bajna Gábor meggyilkolására, bármily lekötelezettje is Jeromosnak, aki a tömlöcből szabadította ki. Ákos gondolkodás nélkül Jeromosba döfné már a kést, ha a körötte állók tétlenül néznék. Nagy kavarodás kél, leütik a lámpát, és a sötétben, mint a kámfor, elillan Jeromos.

A kolozsvári ősbemutatón a vére hullásával pecsételte meg sorsát. Tamási viszont úgy fejezte be a drámát, mintha egyik novellája végére tett volna pontot: a levegő kitisztul, az égen „kiverődnek” a „hunyorgó csillagok” – mert „a vihar után örvendezni akar a szív és teremni a föld”. Az ifjúság felszabadultan táncol, csak a klarinét hangja sikoltoz. Az Igazság és Hamisság meséjébe behelyettesített történet ez, mely mindvégig megőrzi a cselekmény játékosságát, humorát – az emberi elme ősi védekezési formáját az ellenséges világgal szemben.

Tamási társadalombírálata áttételesebb és izgalmasabb annál, mint ha kemény szatírát írt volna. Az író hitét és meggyőződését részint Gáspár, részint Bajna Gábor habitusa fejezi ki. Gáspár a sugárzóan tiszta. Örökké buzgó, fáradhatatlan gyermek és talpraesett legény. Addig vállalja Jeromos oldalán a titkári teendők ellátását, amíg azok elveivel, jóhiszeműségével összeegyeztethetők. Amikor rádöbben Jeromos hazugságaira és békétlenséget szító aljasságára, megbízatását fölmondja, sőt a fizetésként kapott pénzt is visszaadja.

Apja – a maga erkölcsi romlását látva – legalább a fiát szeretné megtartani ép lelkűnek. Amikor Jeromossal egyezkedik, kiköti, hogy semmi bántódás ne érje „élete reménységét”. Csinálhat Jeromos bármit, amit akar, csak Gáspár lelki fejlődését ne károsítsa. A kántornak magyarázza Sáska: „az Isten sokszor a fiában költi ki az apját”, hisz ő is olyan szeretett volna lenni valaha, mint Bajna, akire Gáspár áhítattal néz fel, benne a nyílt jóság, okosság, rend biztosítóját látja.

Jeromos erkölcsi ellenfelének, Bajna szerepének értelmezése azonban rendező és színész számára nem könnyű feladat. Gábor a tömeg fölé nő, bár a falu rendjébe, évszázados szokásaiba is beilleszkedő egyéniség. Tisztánlátása halkszavúsággal párosul, paraszti józansággal is. Nem lázadó, hanem lépéseit előre megfontoló ember és kitartó lélek. A nép hallgat bíráskodó szavára, mert tanult embernek tartja. Gimnáziumot végzett, de a falujában maradt, kicsi földjén gazdálkodik, s többre nem törekszik. Minden gesztusában népszeretete nyilvánul meg – anélkül, hogy hízelegne bárkinek. Jeromos azon az alapon szövetkeznék vele, hogy erkölcsi tekintélye van, neki pedig pénze, s a kettő egyesítésével sokkal többet érnének el, mint külön-külön.

Bajna már-már olyan szilárd jellem, mintha ilyen csak a mennyekben volna elképzelhető. Voltaképp az ő hatása is korlátozott: nem lehet próféta a saját falujában; s nincs hatalma ahhoz, hogy az egyre nagyabb adóterhekkel sújtott parasztok, szénégetők helyzetén változtatni tudjon. Sokak tiszteletére méltó ember, de nem vezéregyéniség.

A dráma egésze azt az örök igazságot sejteti, ami bárhol és bármikor érvényes. Aki a népet becsüli, ne játsszon indulataival. Történelmi gyökérzetét, évezredek során kialakult erkölcsiségét ismerje meg elébb, hogy érdekeit a jövőbe szántó igazság fényébe tudja emelni. Hovatovább nem elég már a nép ügyes-bajos dolgait intézni, ha nincs becsülete az áldozatos, kemény munkának sem; ha mindenütt kufárok használják ki a szegények maradék erejét, miként a posztós asszonyokét, akik potom pénzért kénytelenek eladni verejtékezve előállított portékájukat.

Maga az író is ilyen megfontolásokkal vállalt közösségi megbízatásokat Erdélyben, amikor bekapcsolódott azoknak a reformterveknek a kidolgozásába, amelyeket a népi írók köre – Erdélyben 1934-től a Magyar Dolgozók Szövetsége – szorgalmazott, majd a Vásárhelyi Találkozó résztvevői, Magyarországon a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt képviselői sürgettek.

Később már a reform-megoldásokat is kevesellette Tamási. 1939 decemberében írt, Még csak egyet szólott a kakas című esszéjében így vallott erről: „Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi »úri rendet«… Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig.”

Az újrakezdés szorongató körülményeit jeleníti meg a Vitéz lélek című „komoly játék”. Az 1941 januárjában, Budapesten bemutatott dráma több rétegből gyúródott össze. E rétegek között szoros eszmei kapcsolat áll fenn. Alapul a Himnusz egy szamárral című novella, valamint a Ragyog egy csillag című Jégtörő-regény néhány epizódja szolgált. Történelmi távlatként a monarchia összeomlásának zavarbaejtő élménye, illetve Észak-Erdély visszacsatolása után a társadalmi átalakulás föl-fölcsillanó reménye.

Az első világháború után az anyaországtól elszakadt, erdélyi magyarságnak egy új állam ideiglenes keretei között kellett újra berendeznie az életét. Ezt alázatos, de nem megalázkodó hittel tette, amikor belátta, hogy az esztelen vérontásból elege volt, s helyzetén az ellenállás és a tétlen várakozás nem könnyíthet. Az alapszituáció másfél-két évtized múltán sem sokat változott, a magyar kisebbség jogait nyirbáló rendeletekkel csak súlyosbodott.

Tamási fő gondja a népiség tartalmi meghatározásával összefüggő kérdések megoldása volt. Amikor gyökeres társadalmi átalakulásra gondolt, mint szellemi irányító a maga őrhelyén mindenekelőtt a lelki megújulás szükségességét érezte és hirdette. Úgy vélte: az erkölcsi felkészülésnek meg kell előznie a társadalmi változásokat, mint ahogy a nagy népmozgalmakat is megelőzte vagy szorosan követte ideológiájuk. Rendet teremteni először a lelkekben: ezt tartotta írói hivatásának, s a fiatal nemzedékeket is arra buzdította: ne csak „kereseti”, hanem „lelki közösségben” éljenek a néppel; csak így újulhat meg a nemzet, épülhet föl az új erkölcsi rend alapján az új társadalom.

Időszerű írói vallomás című cikkében sajnálattal nézte azokat a „népi” értelmiségieket, akik gyökértelenségükben külsőségekkel akarták bizonyítani hovatartozásukat. „Az én apám – írta – falusi gazdálkodó ember volt, kitől egész életemben nem hallottam annyi tájszót és ízetlen szellemi kurtaságot, mint amennyit egy fél óra alatt bárki hallhat akármelyik székely kisvárosi ügyvédtől, például.” Menedékünk: a lelki közösség – írta 1938 őszén egyik nagy visszhangot kiváltó cikke fölé. A Vásárhelyi Találkozó részesei közösséget vállaltak a munkássággal a tőke elleni küzdelemben, közvetítő szerepet a munkásosztály és az elnyomott társadalmi rétegek között – az erkölcsi egység megvalósítása érdekében.

Tamási a már elnevezésével megbélyegző kisebbségi sors keretei között nagyobb jelentőséget tulajdonított a nevelés és közművelődés ügyének, mint a közvetlen politikai irányításnak. A politika elválaszthatja, az erkölcsi egység és a nemzeti tudat összefűzheti a társadalom különböző tagjait, ha az utóbbi (mármint a nemzeti tudat) nem vásári cégér.

Vitéz lélek című színpadi művében a hit erejére épít. A megszállottságig erős hitű ember és a nyomában járó megvetés, üldöztetés ellentétére. A külső történet – a szamaras ember históriája – anekdotába való események sorozata volna csak, ha azt a bonyodalmat, ami a székely faluban nem becsült állat – a gazdájával együtt gúny tárgyát képező s a helyi szokások értelmében megengedhetetlen jószág – körüli hercehurcát jelenti, a drámaíró nem tágítaná költői méretűvé. Szimbolikus tartalommal tölti meg az egészet, mely mesét kíván – a racionális mozzanatoktól a misztikumig, és visszafelé is, valószerűvé varázsolva a valószínűtlent, a gyötrelem és a kedély állandó hullámzásában.

Jelkép a kereszttel megjelölt szamár, de a lelki szerelem is, ami Ida nevéhez és sírontúli alakjához kötődik. Egyik az áldozatos, szívós munka, másik a hit és a hűség szimbóluma. Tamási a belső folyamatra koncentrál: Balla Péter oly mélyre esett, hogy onnan már csak hallatlan elszánással és szerzetesi alázattal vergődhet föl. Hétévi háború és hadifogság tapasztalataival tér haza a szülőfalujába; a családi otthont szétverve, apját eltemetve, gazdaságát romokban találja. Egy szamarat vesz, s terveket fűz hozzá: ezzel a lenézett állattal fog visszaállítani mindent – gazdaságot, népet, hazát – a „régi virágzásába”. S mint a dráma központi hőse, azt a feladatot kapja, hogy egyesítse a test és a lélek kívánalmait, köztük békét teremtsen – egy jobb világ eljövetele érdekében. Bibliaolvasó ember számára fölöttébb vonzó és izgató feladat ez.

A kortársak Tamási legmerészebb színpadi kísérletét látták a Vitéz lélek-ben, annak ellenére, hogy az írói szándék egyszerű és kezdettől tisztázott. A Jégtörő-regények után nem is teljesen új: a minden emberi küzdés számára nélkülözhetetlen hit tágabb értelmét, építő erejét bizonyítja. A hit megtartásával elérheti az ember azt, amit örökre elveszettnek vélt, s ebben a véletlen csodák is segítségére lehetnek.

Az író egy huszonegy éves leányra bízza a titkot – aki olyan, mint a kinyílott bimbó: „lelke illatával megszállja az erdőket”, s „szemében megszépül minden, mint a csillogó harmatban”; „járását őzek utánozzák, s hangját a vadgalambok”. Apja álmodja őt ilyennek, hisz – tudomása szerint – rég halott, még kisgyermekként érte a halál. Az apa – a szomszéd faluból jött, hírneves Ambrus gazda – elhiteti a szamaras emberrel Ida ideális szépségét – olyannyira, hogy Péter elfogadja „lelki feleségként” is, mert „akit szeretünk, az létezik akkor is, ha meghalt”.

Balla Péter egyik oldalán a megcsúfolt állat, a szamár lépdel, a másikon őrangyala, a tündéri szellem. A levegő is fölforrósodik, ha a távoli csillag fénye tűnik fel az égbolton, de valahol a földön is él, egy feleség képében rejtőzhet. Tamási nagy érdeme, hogy ezt a furcsa szituációt nemcsak egy nehéz sorsú ember életében, de a nézővel is el tudja fogadtatni.

Péter e szerelem nélkül már élni sem tudna. Úgy érzi: az a fönséges érzés, amit Ida elképzelt alakja váltott ki belőle, több és értékesebb, mint bármely valóságos kapcsolat. Megismeri azonban a földi szerelmet: a női test boldogító közelségét. Beleszeret Borókába, s kiáll érte zsarnok nevelőapjával szemben. Mégis, ez utóbbi körülmény zavart okoz a szívében, amikor eltűnik a szamár. Számára ez égi jel: isteni figyelmeztetés. Péter istenhivő lélek: ragaszkodik a szamárhoz és a szamár képében meghirdetett „keresztes háborújához”. Bár a földi érzéstől sem tud szabadulni, Idához sem lehet hűtlen. Kész lemondani hát Borókáról – abban a reményben, hogy – bűnét jóvátéve – megkerül kedves állata. S végül – az új ház felépülése után, illetve a szamár megkerülése előtt – az erős hit és a hűség jutalmaként kiderül, hogy a mennyei és a földi lány – Ida és Boróka – egy és ugyanaz. Ida nemcsak apja képzeletében élt tovább, hanem a valóságban is: nem tépte szét a vadállat, Lázár ács lopta el a saját, szerencsétlenül járt leánya helyébe. Fölnevelte, sőt bele is szeretett, de mást nem tehetett, mint hogy „kalickában tartotta”. Kegyes csalását beismerni kényszerül, amikor Péter azzal gyanúsítja, hogy a saját lányával él tiltott szerelemben.

Tamási ebben a művében már a székely beszédstílustól távolodó dialógusokat alkalmaz. Nyelve egyre rugalmasabban hajlik a belső akciók fokozásához. Mindig a karakter beszél, s ha valaki nagyon siet a célját elérni, ellenfele visszafogja. Tamási a mű egészének játékos komolyságához simuló stílust teremt: biblikus hasonlatokra és a képesbeszéd szellemességeire, jelentésbeli árnyalataira támaszkodik. Azzal sejteti egyik szereplő fölényét a másikkal szemben, hogy üvegfalat húz közéjük. Boróka például így leplezi le az intrikus, ostoba Panna közönségességig menő eljárását: „Nem szabad a lábuknál fogni a legényeket, mert akkor rúgnak! Az eszüket kell megfogni, s elvenni tőlük.” A vad és ingerlékeny Lázár így pirongatja a „tömjénfüstös” gazdát: „Vén varjú vagy, Ambrus, mégis magosra szálltál.” Ambrus csillapító szavai ezek: „A te szádon ne panasz nyíljék, hanem zsoltár!” Sári néni szavai Péterhez: „Nem lehet a világot folyton hergelni, mint a kutyát. Megharapja az embert, fiam.”

A szamaras ember körül segédkező házaspár – a tréfás kedvű Nikita bácsi és a mindenkit megértő Sári néni – csipkelődése kellemesen oldja a megbolydult falu haragját. A kétkezi ember és a gépi világ fel-felötlő ellentéte – Kristóf és Rozáli naiv alakjával együtt – mellékes, gyenge szál, bár a történet szerves része. Azt jelképezi, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy a háborút átélt ember eleve irtózik a technikai civilizációtól, s nemcsak a pusztító fegyverek zajától.

Üde színfolt viszont a gyermeksereg hangja, amely előbb a csúfolkodó falu hangulatát, majd a szamárkeresés izgalmas útján Balla Péter igazát közvetíti.

A félműveltség veszélyei

Tamási színjátékai közül a Csalóka szivárvány volt a legkihívóbb darab, amely a szabályos, megszokott színpadi forma megbontásával, vígjátéki és tragédiai elemek egybekeverésével hökkentette meg nézőit.

1942-ben – a háborús csörtetések, társadalmi válsághelyzetek, politikai helyezkedések idején – nem kellett volna nagy fantázia ahhoz, hogy a darab képletes célzásait észrevegyék. A felületes gondolkozású közönség azonban hízelgő véleményt és szájbarágó programot várt a szimbolikusan ábrázolt egyéni és nemzeti sorskérdések helyett, mert a tetszetős bemondásokkal, aktuális viccekkel tűzdelt kommersz filmek ehhez szoktatták.

A művelt kritikusok egy része sem értette Tamásit – azok, akik arról faggatták, hogy a „magunkból, sorsunkból menekülés” szeszélyes, furcsa játékával mit akart kifejezni, mi abból a személyes vonatkozású élmény, vagy hogy Czintos Bálint meghasonlásában a városi civilizációt támadja-e, szemben a falusi élet „egyszerű és igaz forrásaival”. Alig győzték felsorolni Tamási közismert erényeit, közéjük számítva sziporkázó szellemét, párbeszédeinek villódzó elevenségét, szituációteremtő erejét is, csak elegendő „drámaiságot” nem fedeztek fel a „külön-külön ragyogó” jelenetekben. (Ezekben az években a Vojnits-érem odaítélésére tett javaslataiban az akadémiai bizottság, amelynek író tagjai is voltak, már a legjelentősebb teljesítmények, Márai és Zilahy művei mellett tartotta számon Tamási színműveit.)

A közönség nevében föltett kérdésekre Tamási Áron azt válaszolta, hogy drámájának vélt vonatkozásai nem a műveltség ellen szólnak, hanem a félműveltség veszélyeit mutatják meg. „A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma (értsd: 1942-ben) különösen lényegbevágó probléma” – nyilatkozta a Film Színház Irodalom tudósítójának a főpróba után. „Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a »feladat«. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös?”

A közvetlen példák régóta foglalkoztatták Tamási Áront. Apjáról írta a szülőföld tájait bejáró könyvében, hogy ő is „többet akart tudni, mint más” – azért, hogy uralkodhassék másokon. „Úr szeretett volna lenni, a szónak keleti értelmében, mert testi pompájában és lelkileg egyaránt arra született”, de „forraló örök tűzként” égette a vágy, amely nem párosult szellemi erővel, s „nem tudott párologni, csak kicsapott ivások idején”, majd „visszahúzódott ketrecébe”, s nyomorúságában dühödt oroszlánként félemlítgette övéit.

A Csalóka szivárvány-ban hasonlóképpen jellemzi ezt a belső feszültséget az egyik főszereplő: „Tűz a lélek, fiam… Ha szélben járunk, a lángja csapkod; le-lefojtjuk, a füstjiben kell ülnünk… Azért jó okosan élni: tiszta, száraz helyen, elhúzódva a szelek elől.”

A Tamási műhelygondjaiba belelátó Féja Géza Ellen-Faust-nak nevezte ezt a drámát. Az öthetes brassói kiruccanásnak (egyfajta német szellemben való jártasságnak) valóban remek szatírája az a jelenetsor, a második felvonásban, amikor Czintos – Kundi Kund maszkjában – a lexikon „bé” betűs szószedetéből merített „tudományát” előadja. S Czintos nemcsak a műveltség dolgában „félbemaradt” ember, de a néptől is elszigetelődött „botcsinálta doktor”. Mindenáron falusi lététől szeretne megszabadulni, holott épp székely rokonaitól tanulhatna erkölcsi tartást.

Minthogy Tamási drámája ember és szerep fölcserélhetőségére épült, önként kínálkozik az összehasonlítás Pirandello megszégyenítő, frivol ötleteivel és furfangos meséivel, amelyek ugyancsak játék és valóság, komolyság és huncutság egymásba áttűnéseiből állanak. Tamási azonban a groteszk helyzetek fénytöréseivel együtt nem kiábrándító eszmét sugall, hanem – a szerepjátszó folyamat során – olyan nézőpontot, reális erkölcsi alapot választ, amelyen biztonsággal megállhat, mint a saját földjén, s a nihilizmus tükörképeivel az önfegyelmét megőrző ember életbölcsességét szegezi szembe.

Ezt a funkciót Samu bácsi tölti be, az öreg mindenes szolga és rokoni tartozék, aki a nemesi származású, szürkeségbe süllyedt, sorsával elégedetlen gazda és „űzött vad” mellett a másik főszereplője a drámának. Ő üti le az alaphangot, belelát Czintos titkolt gondolataiba is, s részint az ő megítéléseinek tükrében fut az egész cselekmény. Samu bácsi sohasem mozdul ki a valóság és a józanság talajáról; elejétől végig pontosan látja a feljebb vágyó, úrhatnám földbirtokos szerepjátszását, óhatatlanul bekövetkező bukását. Miután hasztalan óvja gazdáját a meggondolatlan lépésektől, hagyja a maga útján menni, hogy bebizonyosodjék, amit régóta sejt; ezért nem rendíti meg őt Czintos öngyilkossága sem. A többi rokonnak fogalma sincs a történtekről, csak ámuldoznak, jajgatnak, ide-oda kapkodják a fejüket tájékozatlanságukban.

Czintos megtévesztő csalásokkal igyekszik a tudás és a hatalom, az előkelő nő megszerzésére. Amikor a rá feltűnően hasonlító, meghabarodott barátja (az értelmetlen életének önkezével véget vető fűzfapoéta és filozófus) külső képébe öltözik, sértett önérzete és a társadalmi konvenciók elleni lázadás is fűti. Tudja: ha őszintén akarna javítani a világon, akkor is ki lenne rekesztve a döntési lehetőségből. „Kutya maradtam, mert a falusi gazdát mindenütt úgy veszik! … ha szól valamit megye vagy ország dolgában, hát mindjárt: ki maga?!” Elképzelt – s ugyancsak a konvenciók révén megvalósuló – sikereit a nála nagyobb, iskolázottabb urak megleckéztetésének szánja, a hamis játék azonban úgy elkápráztatja, hogy kezdi élvezni új helyzetét. Az új szerelem még beképzeltebbé, forrófejűbbé teszi. Elnyeri érettségizett fia menyasszonyát, gyermekük születik, aki – gondolja Czintos – nem lesz már oly lenézett, mint ő volt falusi gazdaságában.

Egy napon rádöbben, hogy rossz cserét csinált: amiben él, nem a természetes énje, az egész csak álca és újabb gyötrelem. A „tudományával” sem tud mit kezdeni: az urak azért gyűlölik, mert azt hiszik, ellenük fegyverkezik a könyveivel, a falubeliek pedig egyszerűen bolondnak nézik. Megkísérli, hogy önmagát kövesse, hozzátartozói (fiatal felesége, felnőtt pap fia és az új házasságból született gyermek) azonban távoli idegenként kezelik. A légvár összeomlik, s Czintos – elődje tanításai nyomán – azt képzeli, hogy lemossa magáról az ártalmas piszkot öngyilkosságával, s ha teste megsemmisül is, a lelke visszaújul „következő életére”.

Az álarcát letépő – s kotyogós, bő parasztruhájába visszaöltöző – Czintos a „légy hű önmagadhoz” parancsát fogalmazza meg kicsi fiának, Bálintkának: „Mindig vidám legyél, s mindig Bálint legyél!… Hűséges magadhoz, s az egyes úthoz… úgy leszel ember, csak úgy…” Ha nem tisztességes a játék, a kényszerűségből vállalt szerep sem lehet üdvös – sugallja Tamási drámája. Ugyanaz a meglátás ez, amit a Tündöklő Jeromos-ban Bajna Gáborral mondatott ki: „tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni”. Akik nem rendelkeznek kellő önismerettel, de átlépvén a saját árnyékukat, úgy járhatnak, mint Czintos, ha magasabbra vágynak, mint amire képességeikből telik.

Pirandellói megoldás az is, hogy Czintos egy öreg, csavargó színésszel, Homály Szilveszterrel találkozik, akivel színházat játszat (színház a színházban). Nem öncélú ez az ismételt játék: egy ember további sorsa forog kockán, a valaha kedélyes férfié, aki ezt a tulajdonságát is elveszíti.

Jékely Zoltán a paraszti sorból feltörő, első értelmiségi nemzedék drámáját olvasta ki a Csalóka szivárvány-ból. A nép szemében már úr, az urak szemében „csak paraszt” kálváriáját. Major Ottó olyan színpadra méltó balladát látott benne, amely az ősi hagyományt a modern lélektannal tudta ötvözni, a székely folklórt a modern színjátszással, a költészetet a filozófiával és társadalombírálattal.

Tamási ekkor már kifelé igyekezett a folklórból. Czintos székelysége nem tipikus vonás, sőt oly mellékes, hogy szinte elhanyagolható. A gondolat eléggé általánosító ahhoz, hogy más tájak színeiben is megállja a helyét. Feltételezhető, hogy Samu bácsit is csak azért ruházta fel Tamási székely tulajdonságokkal, hogy otthonosabban mozoghasson Czintos környezetében, s a többi falusi alakot is karakterisztikusabbá formálhassa. A „minden lében kanál” Duka urat, a kovácsot, aki a „helybéli közállapot megjavítását” reméli Kundtól; a fontoskodó csendőr őrmestert, Virágot, aki még „Ferenc Józseftől tanulta a mozgósítást”; a potyaleső, tolvaj Fecskét, a levélhordót, az „egyenlőség hívét”. A rátartiság mélyén húzódó kisebbrendűségi érzés megtestesítői ők: a „modorukkal és öltözetükkel előbbre törekvők”, akikkel Czintos csak azért is parasztosan beszél, hogy észrevegyék magukat.

A nyelvnek változatlanul fontos szerep jut ebben a Tamási-drámában is. A mesterkélt varázsige („Kund az örvényben, megújul a törvényben”) filozofikus tartalma (a „halálban megújulás” kétes keleti bölcsessége) bevésődik a néző emlékezetébe a többszöri ismétléssel, s a tücsök és a légy lakodalmáról szóló, vidám népköltés, mely kétszer hangzik el, a kontrasztikus hatásokat erősíti – nem azonos hangulati töltettel, de mindig játékos kedvvel. (Először: amikor meg akarják házasítani Kundot, Samu bácsi unokája mondja el; másodszor: amikor utoljára lehet még valami örömet lopni be Czintos életébe, a négyéves Bálintka ajkáról hangzik el.)

A harmincas években írott színművektől eltérően, a Csalóka szivárvány-ban nem a remény szava, hanem a valóság komor sötétje kerekedik felül. A magára maradt, síró kisfiút vigasztaló szolgalegény keserű szavaival zárul a darab: „Azért ne sírj, fiam… az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!”

A kritika joggal kifogásolta, hogy a második és harmadik felvonás között túl merész és nem eléggé előkészített az átmenet. Kétségtelen, hogy a harmadik felvonás inkább csak jelzi, mint meggyőzően ábrázolja Czintos gyötrelmes visszaútját és tönkremenetelét. Ám lehet, hogy hőse bukását nem is gondolta tragikusnak Tamási Áron. Czintos mosolyogtató figura a pusztulásában is – a sok alakoskodás után. Nem vitéz lélek, hanem a kísértésnek engedő, torz alak; megtért báránysága aligha vehető komolyan. Ha úgy nézzük, hogy bukása megérdemelt büntetés, s nem katarzis, már döbbenetet sem érzünk iránta, amit csak igaz ember tévedései válthatnak ki. Több groteszk mozzanattal persze teljesebb, hitelesebb lett volna a történet vége is.

Tamási a háború hátralévő éveiben kevés újat írt. 1943-ban Virrasztás címmel összegyűjtött esszéit és útirajzait tette közzé, s a megkezdett szépírói művek közül csak néhány novelláját tudta végigírni. Sokfelé szólította a kötelesség. Önként vállalt fegyelemben élt, de a halaszthatatlan változtatásokra felkészülten.

1943 tavaszán ő fogalmazta az Együttes vallomás-t, amelyet a Magyar Csillag május 15-i száma közölt, s rajta kívül Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Veres Péter, Zilahy Lajos írt alá: „Eleddig a sors megtagadta tőlünk azt a legfőbb jutalmat, hogy eszményeinket politikai és társadalmi erők a nemzet életében valóra váltsák. Ehelyett szellemi eredményeinket világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni két évtizeden keresztül; küzdelmeinket pedig azzal rontják ma is, hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be…

Korváltó és háborús időkben, amikor a szenvedélyeket sok minden csábítja nemtelen csapongásra, nem könnyű a fegyelem belső fogadalmában élni. S bár, éppen hangadó helyeken, vajmi ritkán értékelik ezt az önkéntes fegyelmet, mi mégis erre köteleztük magunkat, mint ahogyan a magyar falu és a munkás tömegek is ilyen fegyelemben élnek. Tévedne azonban bárki, aki azt gondolná, hogy a magyar író önkéntes fegyelme a magyar sors mai vajúdásában csökkent éberséget jelent, vagy elaltatott szenvedélyt a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás dolgában. Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat…”

Az 1944. évi tragikus események bénítóan hatottak Tamási Áron írói munkásságára. 1944 őszén pedig olyan váratlan fordulatok történtek életében, hogy mindent újra mérlegre kellett tennie – keresvén a továbbjutás közös és egyéni lehetőségeit, amelyekről későbbi drámái szólnak majd.

Z. Szalai Sándor

Ősvigasztalás^{^*}

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

1924

Szereplők

CSORJA ÁDÁM, székely ősgyökér

CSORJA AMBRUS, bátyja

KISPÁL JULA, árva leány

BOTÁR MÁRTON, mostohaapja

GÁLFI BENCE, csendőr legény

KÖZSÉGI JEGYZŐ

FALUSI BÍRÓ

HÁROM LEGÉNYKE

TÖRVÉNYBÍRÁK

ÜGYÉSZ

VÉDŐ

CSENDŐRÖK

TROTTYOS SZOLGA

VÉN SZÉKELY

NÉP

KLARINÉTOS

EGY HANG

Történik a Székelyföldön a XIX. században. Sőt bé is vezeti ide a XX. századot.

Megelőző játék

Szín: Botár Márton háza.

Csak annyi berendezés, ami a székely jelleget teljesen kidomborítja: magas vetett ágy. Ennek előtte falióra; arca tulipánokkal kifestve, láncát ónhenger húzza. Karcsú lábú füttő. Mellette két háromlábú, törpe, kerek szék. Két karosszék, kézi faragással. Falon néhány jámbor kép. Közöttük a Botár Márton bakakáplári képe, mellén „díszbojttal”. E képen száraz búzakoszorú. Ablak mellett, falra akasztva, kalendárium lóg. Ablakok talpán muskátli.

Idő: A XIX. század utolsó esztendeje. Szép őszi este. A szél lágyan zengeti az ágakat.

Amint a függöny mozdul, harangoznak estére.

KISPÁL JULA

Meggyújtja a lámpát. Az ablaknál a harangszó irányába fordul, keresztet vet, s felfogott kézzel imádkozik. Szája lágyan susog.

BOTÁR MÁRTON

A füttő mellett ül egy törpe széken. Keresztet vet, de inkábbat csak az ujjaival mutatja a három irányt. Álla alatt ökölbe fogja a kezét. A „Hiszekegy”-et mondja, időnkint buzgón nekifutamodik, s akkor jó hangosan mond egy szót.

A harangozást megszakasztják, aztán megint húzzák. Ablakon át látszik, hogy a széltől csendben lengnek az ágak.

KISPÁL JULA

Befejező keresztet vet. Kannába vizet merít a kártyából, s viszi az ablak felé.

Harangozást abbahagyják.

BOTÁR MÁRTON

Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.

KISPÁL JULA

A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.

BOTÁR MÁRTON

Pipáját kiveszi, készíti pontosan, közben észben tartja, amit Jula mondott. Ti, fejérnépekül, olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok. Pipáját begyújtja, hüvelykujja körmével tetején a dohányt ütögeti mindegyre.

KISPÁL JULA

Egy muskátlicserepet a kezébe vesz, nevelőapja felé fordul, s szagolgatja. Biza, de kend is burjánt pipál. Én termesztettem eldugott melegágyban, s mikor a fináncok jártak, úgy-é, mennyit imádkoztam, hogy rea ne kapjanak?

BOTÁR MÁRTON

Oda se néz, csak nagy fejét billegeti. Hát te ügyes leán vagy, szent igaz. Megérnél egy kalapfej aranyat. A pipa fedelét nyitja ki, keccenti vissza, s megint.

KISPÁL JULA

Fejét a muskátlibokorra hajtja, szemét behunyja, s elábrándozik. Jaj, milyen jó, mint a kicsi angyalkák lehellete. Mért is nem lettem kicsi méh, hogy szíphatnám örökké a virágok mézit… Vagy lettem vóna szép kicsike pillancs, hogy – Leejti a cserepet, s az csörömpölve darabokra törik.

BOTÁR MÁRTON

A hirtelen zajra keze megrebben, pipáját leejti, annak feje leválik s kettőbe hasad. No, kecskebéka leánkája, ezt megcsinálád.

KISPÁL JULA

Térdelve, ijedten szedi a cserepet, sepri össze a földet, de a virágokat különválasztja. Ó, lelkem-apám, én úgyis jobban megijedtem. Szepegve. Édes… kicsi… virágom…

BOTÁR MÁRTON

Utánozza Julát. Édes… kicsi… vén pipám…

Csend. – Mind a ketten a földön matarásznak. Az ablak alatt árnyékok tünedeznek. Susogás hallatszik.

GÁLFI BENCE

Magas, sovány alakja megvillan az ablak előtt. Három cigányát egy fa törzséhez állítja. Maga egészen az ablakhoz jön. Búcsúznak a madarak és sírnak…

KISPÁL JULA

Ijedten odanéz, s nem mozdul.

BOTÁR MÁRTON

Nyugodtan odanéz, s nem mozdul.

GÁLFI BENCE

Búcsúzni jöttem magam is. Ki érdemli, s ki nem. Búcsúzni, hej, szívtelen Botár.

KISPÁL JULA

Kötényéből a felszedett cserepet s földet lassan visszaereszti a ház földjére.

GÁLFI BENCE

Az ablakon behajlik, kalapját leveszi, rázza, belőle a virágok a szobába hullanak. S temetni jöttem enmagamat, Kispál Jula. Ó, be szép vagy, Kispál Jula. Bár ne volnál olyan szép.

BOTÁR MÁRTON

Lassan feláll, egy karosszékbe ül, hol a hátát megveti. Ajtóm is van, legény.

GÁLFI BENCE

Bár ne volna, mert az csípte oda a szívemet.

KISPÁL JULA

Feláll, szedi a Bence virágjait, szagolgatja, és súgva kérdi. Ki adta?

GÁLFI BENCE

Temetőből szakasztottam. Hangosabban. Hallja-é, Botár Márton bátyám, virágjaim temetőben termettek.

BOTÁR MÁRTON

Oda se néz. Hallom, s nem bánom.

GÁLFI BENCE

S szívemet se szánja?

BOTÁR MÁRTON

Legyint. Nem országos a baj.

KISPÁL JULA

Vágyakozva nézi Bencét, s fogával tépi a virágokat.

GÁLFI BENCE

Hát jól van, azt a csillagos egit… Kalapját felteszi, menni akar, mégis visszahajlik. Szava meglágyul. S azért még egyszer megkérdem: mégsem ereszti hozzám Kispál Julát?

BOTÁR MÁRTON

Nyomatékkal. A szú rágja a fát, s ne a vasat.

GÁLFI BENCE

Kalapját súrolja a fejéhez, s eltűnik az ablakból.

KISPÁL JULA

Szepegni kezd.

Csend.

GÁLFI BENCE

Alakja látszik. No, ti három sirató cigány, öntsetek keserűséget a hegedűbe, s úgy temessetek… Mert Gálfi Bence ma éccaka béáll a csenderek közi.

BOTÁR MÁRTON

Ott kiverődik a szerelmed.

KISPÁL JULA

Az ablak talpára könyököl, feje árnyéka künn a fára vetődik.

Cigányok pengetik a húrt.

GÁLFI BENCE

Búcsúztassatok… Temessetek…

A cigányok húzni kezdik a „Circumdederunt” dallamát, minden fájdalommal.

KISPÁL JULA

Sír.

GÁLFI BENCE

Be szép vagy, Kispál Jula. Megöleli a fát s rajta a Kispál Jula feje árnyékát csókolni kezdi.

KISPÁL JULA

A muskátlira borulva zokog.

BOTÁR MÁRTON

Nagyokat nyel a széken. Küzd a meghatottság ellen.

A cigányok távolodva húzzák.

GÁLFI BENCE

Kispál Jula, mikor támadunk fel?

BOTÁR MÁRTON

Fejét szomorán bólogatja.

GÁLFI BENCE

Már messziről. Hányadnapon hajnalban?

KISPÁL JULA

Zokog.

BOTÁR MÁRTON

Meghajolva, sápadtan néz az űrbe.

A szélben lágyan zengenek a fák.

Függöny

Első jelenés

Szín: a két Csorja legény erdei hajléka, havasi erdő szélén. Az egész hajlék egyetlen szobából áll. Ajtaja retesszel záródik, s az erdőre nyílik. Berendezése kezdetleges és hiányos: szabad tűzhely, kürtője a hiuba felvezet. Az ajtó felé fordulva, balra, a szoba végében ászok, egyik faltól a másikig keresztülépítve s két polcra osztva: a felsőben pityóka, murok, retek s tővös elvegyesen; az alsóban hitvány ruhadarabok, egy hosszú posztószokmán, kötél s miegyetmás. A szoba másik felében, a földbe ütve, egy fiatal fa, minek ága-bogai le vannak nyesve, s ezen bügykökbe néhány edény aggatva: melyik fülénél fogva, melyik a száján húzva belé. Az ablak s az ászok között alacsony ágy van a fal mellett, olyan gyalulatlan deszkákból tákolva, mint az ászok. Az ágy mellett egy akkora vashorog, mint a cigány-láncszem, a falba erősítve. Két ülő-csutak. – Tűzhelyen égdegél a tűz. Az ajtón keresztül, erdő között veres fedelű ház látszik: a Botár Márton háza.

Idő: a XX. század első esztendeje. A Megelőző játék után tíz hónappal, szép nyári megnyugováskor.

Függöny feljön.

CSORJA AMBRUS

Fekszik az ágyban, fejjel az ászok felé. Feje alatt egy búzakéve. Nagy haja fülit takarja. Arca sápadt, sovány, csontjai között szép kerek szeme ég. Rajta régi, sötét takaró, két karja ezen nyugszik. Ősértelem az arcán. Mintha egy népvezér feküdne számkivetésben.

CSORJA ÁDÁM

Egy csutakon a bátyja fejénél ül. Búsan néz maga elé. Néha bajuszát húzogatja.

CSORJA AMBRUS

Fejét forgatja, aztán emeli: fel akar ülni, de ereje fogytán. Mégis akaratoskodik. Esszeromlottam, ügyesen, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

A felülésben segíti. Nem kéne annyit nyüzsgölődni. Nem teszen jót bizonyosan. Fél karjával tartja a hátát, hogy vissza ne dőljön.

CSORJA AMBRUS

Fejét mérgesen megrázza. Hol van a régi Csorja Ambrus? Híres ereje hova lett? Elgondolkozik. Hej, amikor még vállamon hoztam elé az ejtett vadkant… – Sárgul a levél: lelibbenti a szél…

CSORJA ÁDÁM

Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.

CSORJA AMBRUS

Mosolyogni próbál. Eszesen bolondkodol, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Hát idáig csak az esz kínozta kendet is, engemet is, s pedig, akinek nincs, be vígon él: mint egy emeletes bíró.

CSORJA AMBRUS

Gyönyörű urak lehetnénk, ha az az igasságos természetünk nem lesz vala.

CSORJA ÁDÁM

De a megfogott, mint kutya a csontot.

CSORJA AMBRUS

Jobbjával a homlokához kap, s súrolja.

CSORJA ÁDÁM

Hol fáj olyan erősen?

CSORJA AMBRUS

Jelenleg a fejem zúg szerfelett, mint a forró katlan, s bolond, mint a gyermek, mikor foga jő.

CSORJA ÁDÁM

Visszafekteti. Simogatja a beteg homlokát. Biza, tüzes jócskán.

CSORJA AMBRUS

Az agyamot, Ádám; valami az agyamot hasogatja… Szemeit szorítja össze.

CSORJA ÁDÁM

Muszáj tűrni. Ha meghalhatunk, megfizetnek enyhüléssel. A tűzhelyhez megy, s szítja a tüzet.

CSORJA AMBRUS

Kinyitja a szemét, s erősen néz felazon. Te Ádám, bontsd ki azt a deckát, vagy vágj likat oda, hadd lássam meg még egyszer a csillagos eget.

CSORJA ÁDÁM

A tűzhelynél egyenesre áll, s vizsgálja a tetőzetet. A bőven izzadó felhők bé is hullanának, egyenesen a nyakunkba, hogy tovább árvák ne legyünk.

CSORJA AMBRUS

Láddeg, a csakugyan jó borogatás lenne testemre s lelkemre. Nyugtalankodik. Ó, be jó volna látni az eget, s szemmel előre kimérni a sas útját.

CSORJA ÁDÁM

Tán jobb is lett volna a mezőbe feküdni ki.

CSORJA AMBRUS

Hogy a bogarak kezdjenek meg, úgy-é? Mert azok, hogy reám gondolt már a halál…

CSORJA ÁDÁM

Megy vissza leülni a csutakra. Hát a nap melege estig a vérit jól meghajtotta volna, s az áldott föld ereje hátha gyógyulást hoza vala, mert az olyan, mint a balzsam.

CSORJA AMBRUS

Lemondólag. Hadd el, Ádám, az én vérem kifutta a maga útját, adósságot nem hagyott. – S a föld ereje? Keserűen mosolyog. Az kétszínű, Ádám, mint a fejérnép: bolondít, s melenget a kebelin, s eccer azt veszed észre, hogy elszáradtál a melengetéstől, szép csendesen, de bizonyosan.

CSORJA ÁDÁM

A jussát tartja hozzánk…

CSORJA AMBRUS

Most már megéreztem, hogy ereje megkerülte az enyimet, s be igen érzem, Ádám, hogy húz magához, mint a liliomillat a leánka-gyermeket… Nyugtalankodik. Hogy húz magához, s hogy küzsdik értem… S még ez a kicsi erőm is kéne neki, pedig sokat nem gyarapszik véle, de azért könyörületlen, mint egy uzsorás, akinek sok kijáró pénze van… Az ember a föld kijáró pénze, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Már hamis pénzeket is forgat…

CSORJA AMBRUS

Öklét felemeli. De én mégsem adom meg magamot a földnek! – megmutatom a világnak. Lágyan. Pedig be szerettem, mint a bagoly a setétséget, hogy soha el nem hagytam…

CSORJA ÁDÁM

Feláll, az ajtóig megy, a fájának nekitámaszkodik, egy pontra mered, de csak a maga fájdalmát látja.

CSORJA AMBRUS

Fejét emeli, nézi az öccsét, akkor visszaesik a feje, de megint felemeli, s megint nézi.

CSORJA ÁDÁM

Kifelé mondja. Az Úristen is kiválasztja: kit kell az ágyba nyomni.

CSORJA AMBRUS

Hogy áll az üdő, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Kettőt küjjebb lépik, nyugat felé vigyázkodik. Fa tövire bútt már a nap. Csak a karimája látszik.

A veres fedelű ház felől állatok kolompja hallatszik. Közben Botár Mártonnak egy-egy kiáltása: „Brrride ne, vaksi ne.” „Ne ereszd, Jula.”

CSORJA AMBRUS

Ki csárog, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Jön visszafelé. Botárék vesződnek.

CSORJA AMBRUS

Be jó, hogy kiköltöztek… Mert jólesik, hogy él még ember a világon…

CSORJA ÁDÁM

Egy fazakat leveszen, korsóból vizet bugyogtat belé, a parázs közepén helyet seper, s odateszi. Visszaül a csutakra.

CSORJA AMBRUS

Mit nyüzsgél, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Vizet tevék oda.

CSORJA AMBRUS

Vajegy pityókát is takarj bé. Jula átalhozza a tejet, s megeszed véle.

CSORJA ÁDÁM

Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel. – Azért teszek, s kend is megeszik egyetkettőt, erővel is, hogy ne szakadjon tovább az ereje. Az ászokhoz megy, négy-ötöt a szebbjiből kiválaszt, s a hamuba betakarja.

CSORJA AMBRUS

A kéve alatt matarász, s kihúz egy régi könyvet. Néhányat fordít, s kezdi olvasni. Hol vagy, Uram, ki sebesen megelőztél mindeneket, s kinek árnyékában, mint egy madár, repül ez a világ, s hull a tollazatja napvilágnál s éjjelek idején?

Ki magadot a napnak és tsillagoknak ragyogásival környülvetted, mint egy köntössel, és kiterjesztetted az egeket, mint egy szőnyeget…

CSORJA ÁDÁM

Visszaül a csutakra, s hallgatja.

CSORJA AMBRUS

Olvassa tovább. Ki a földet oly erősen megépítetted, hogy az örökkétig tarthasson, a világ végezetéig… Ki repülsz a szelek szárnyán, s felzúdulva szekeredzel a felhőkön…

Ki a vizeket könnyen megnöveszted s elapasztod, s etetsz münket illatos levegővel…

Ki… A betűk összefutnak előtte, szemét dörzsöli. Kifakad. Azt a Jehováját, már homályba borult a látásom, Ádám, s a betűk figuráznak velem.

CSORJA ÁDÁM

Mert a betű olyan, hogy az kikacagja az embert… Elveszi a könyvet, forgatja.

Háza felől, zajos járással jődögel Botár Márton.

CSORJA ÁDÁM

A könyvben megállapodik. Olvas. Már búcsút veszen szemeinktől a nap arany sugárival…

CSORJA AMBRUS

És az éj már minden részről béront homályosságival…

Az utolsó szóra Botár Márton belépik.

BOTÁR MÁRTON

Áldjon meg az Isten, legények.

CSORJA AMBRUS

Téged is, Márton.

CSORJA ÁDÁM

A könyvet kebelébe teszi. Legalább kend jó hozzánk, akaratos árvákhoz.

BOTÁR MÁRTON

Hát veve-é erőt, Ambrus?

CSORJA ÁDÁM

Készíti Botárnak a másik csutakot. Kicsit hamar ül.

CSORJA AMBRUS

Dehogy vettem, Márton. Még az is oszlik, ami kicsi volt…

BOTÁR MÁRTON

Lábtól az ágyhoz húzza a csutakot, s leül.

Csend.

BOTÁR MÁRTON

Már a zsák szádján vagyunk mind a ketten, Ambrus. Csak elig suppanunk egy kicsit, s immár benne is… S akkor az arkangyal béköti felettünk a zsákot, s nem oldja ki, míg az örök, s a világ…

CSORJA AMBRUS

A túlsó szádján majtég kiráz újra valahova…

CSORJA ÁDÁM

Mint a vénasszony a tollat, s repülünk szeretenszéjjel.

BOTÁR MÁRTON

Az igasság odacsípi a nyakunkot… A pipáját elészerkeszti, megtölti, de oda se néz, mit csinál. A tűzhelyhez megy, bakszenet veszen a markába, rázva viszi, leül, s csak akkor teszi a pipába. Töltsd meg te is, Ádám. Odaadja a zacskót.

CSORJA ÁDÁM

Úgyis ver az Isten, s legalább evvel a füsttel segítsünk neki. A pipatöltést végigcsinálja, de a szenet a tűzhelynél teszi belé.

CSORJA AMBRUS

Tompán jajdul, arca szenved. Már hajlong előttem a világ… Búcsúzik, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Ne féljen, nem tud az annyi tisztességet.

BOTÁR MÁRTON

Csendesedj szépen, Ambrus, meglátod, hogy megmarasztlak én a hitemmel.

CSORJA AMBRUS

Lázasan. Nézzetek oda, hogy nyújtja felém a karját a föld, fekete szemit reám szegezte, s kebelire szólít örök pusztulásra… Ó, mit vétettem ellened, föld!?

BOTÁR MÁRTON

A beteg lába felett simogatja a takarót. Maradj nyugton: szeretünk s meggyógyítunk, s nagy hitünkkel megmarasztunk…

CSORJA AMBRUS

Int. Kinek ideje eljött, ereszteni kell azt…

CSORJA ÁDÁM

A beteg fejét simogatja.

Csend.

A veres fedelű ház felől a Kispál Jula hívó kiáltása hallatszik: „Kedves apám, egy idéni bárány tikácsol erősen.”

BOTÁR MÁRTON

Menőfélben. Bizonyosan kárré vallom azt is. Az ajtóból. Osztán a leánkát átalszalasztom a tejjel, s itasd meg erőszakkal is véle, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Legalább kend jó hozzánk: akaratos árvákhoz.

BOTÁR MÁRTON

El.

A nyitott ajtón látni, hogy már félsötétbe borultak a fák. Nagyon messziről ritkán kiáltás és ének hallatszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ágy feletti szegről leakaszt egy füstös fatokot, benne a lámpást meggyújtja, és visszateszi.

CSORJA AMBRUS

Ádám, egyetlen ecsém!

CSORJA ÁDÁM

Álltában odahajol.

CSORJA AMBRUS

Nincs reménség, Ádám.

Csend.

CSORJA ÁDÁM

Feláll, s a fejit lassan egészen lehajtja.

CSORJA AMBRUS

Ülj le, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Leül; pipa a kezében, s keresztülnéz rajta.

CSORJA AMBRUS

Lassan. Az én virágomat leharapta a halál. Zérust mutatott, s vigyorgott… Itthagylak, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Talpig beborul a világ…

CSORJA AMBRUS

Bújj közelebb, Ádám…

CSORJA ÁDÁM

A pipát leteszi, s odabúvik.

CSORJA AMBRUS

Lassan, meg-megszakítva, rejtelmesen beszél. Az én időm megérett. Elmaradunk egymástól. Már bizonyos, mert a halál széjjelszaggatta szemem előtt a kalendáriumot, akkor pedig zérust írt a fejem köré, s mondta: „Most a napokat elvettem előled, s lám éljél, ha tudsz…” S mikor előlem eloszlott, megmozdult a föld, s két karja s szája lett neki. Száját rám tátotta, kezivel enmagából egy darabot kiszakasztott, s azt két tenyere között felettem morzsolni kezdte, mint a száraz kenyeret… S akkor mozogni kezdett rajtam minden porszem, s enni kezdték testemet, mint a férgek… Hallod-é, Ádám: a föld enni kezdte testemet?!

CSORJA ÁDÁM

Mindent megeszik a föld. S mindent megterem…

CSORJA AMBRUS

Ilyen hirtelen már reám ehezett, reám, ki hajnaltól setétig csak őt kúráltam világéletemben. Kedvemet, reményemet elvette, erőmet javarészben elvette, s testemet most rothasztással fenyegeti… Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk…

CSORJA ÁDÁM

Igende máshol nem találnánk a halálra.

CSORJA AMBRUS

Felül, utolsó ereje kigyúl az arcán s a szavában. Vedd átal az akaratomat, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Bétöltöm, hallja az Isten.

CSORJA AMBRUS

Reád hagyom a testemet. Vagyon helyett hagyom reád. S mellette a Csorja nemzetség őskincsét: az akaratomat, hogy véle felszépítsed a testet. Légy az én folytatásom: testemet vedd a te erődbe, szavamot is vedd a te erődbe. Visszahanyatlik. Választottam a föld s a tűz között…

CSORJA ÁDÁM

Előttem maradandó a szó, és erős marad. Kezét a beteg feje alá teszi.

CSORJA AMBRUS

Megküzsdöttem a földdel, s legyőztem… most is győzöm… legyőztem. Te csak cselekedjél… én már legyőztem… ó, be jó győzni!

CSORJA ÁDÁM

Nem lesz már ember, elmegy a győző… visszatér a messzelátó értelem, s marad csak az erdő, csak a madarak s virágok…

CSORJA AMBRUS

Azok is meghalnak, elmúlik a föld is… Csak a tűz, ó hallgasd meg, Ádám, az igazságot, mert csak a tűz él örökké. Minden összeomlik, s végezetül csak a tűz fog lebegni mindenek sírja felett, s közepiben az Isten…

CSORJA ÁDÁM

Ó, be szép vagy, értelem! Ne térj vissza, értelem!

CSORJA AMBRUS

Cselekedd meg, Ádám: virágozd fel a testemet, virágok közi keverj cserefalevelet… s hódolj velem a tűznek… Csend. – Két tenyere közé veszi az Ádám fejét. Rakj nagy tüzet, Ádám… s virágos testemet – hammaszd el rajta – a csontomat is egészen – hammaszd el, Ádám… Mert elmúlnak mindenek, s csak a tűz táplálja akkoron az Istent is. – Elégetsz-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Fél térdre ereszkedik az ágy mellett. Szava s az én tettem azonegy.

CSORJA AMBRUS

Testem hamma – legyen – holtodig – társad. Meghal.

CSORJA ÁDÁM

Sápadtan nézi a halott arcát. Eljött a halál. Fejét az ágyra hajtja.

Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Imádkozni kezd. Életnek s halálnak Ura, ki nem lettél, csak megjelentél egykoron a tűz felett, ki hallád a mi egyességünket, s adván a halált, azáltal hozzánk pártolál: gyere bé az én hajlékomba, s erősségedben fereszd meg az én bús életemet, ujjoddal jegyezd el magadnak az én halottamot, áldd meg a falakat, az ágyat, s feje alatt a kévét… Igaz Isten, a te jelképed a tűz, mi eredetben Veled egykorú, s minek ereje azonegy a Te lelkeddel… Gyere bé az én hajlékomba, helyeseld akaratomat, s légy Magad a pap, amíg tűzbe temetjük örökségemet a mi egyességünk szerint… Járd körül a házat, s lehelj rá a neki nyílott virágokra, s jelölj ki nekem fákat, hogy összehordjam, s gyújtsak lobogó piros koporsót azokból. –

KISPÁL JULA

Csendesen belépik. Kezében egy virágos köcsög, tejjel. Halkan az ágyig jön, az Ádám háta megett megáll, s nem tudja, hogy Ádám miért térdepel.

CSORJA ÁDÁM

Nagyisten, ki tűzből teremtettél minden égitestet, s azoknak vezérül rendeléd a napot, minden tüzeknek királyát; ki tüzes agyagból gyúrtad az emberi testet, s tettél neki jelül örökké égő szívet: Téged érdemesen csak a tűz dicsérhet. S hiszem, hogy Te fiadnak nevezed s kebeledre öleled, ki a tűzön átal lépik színed elé… Áldassék a Te neved, s a Te nevedben a mi egyességünk.

KISPÁL JULA

Félénken. Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Fájdalmas arcát csak Julára emeli, s nézi őt.

KISPÁL JULA

Mutatja a köcsög tejet. Most forraltam fel éppen. Kedves apám azt mondta, hogy erővel is itassam meg Ambrus bácsival.

CSORJA ÁDÁM

Feje visszaesik az ágyra.

KISPÁL JULA

Melléje térdepel. Jaj, Ádám bácsi, mért kesreg?

CSORJA ÁDÁM

A tejet már nincs ki megigya…

KISPÁL JULA

Hamar földre teszi a köcsögöt, a halott fejéhez megy, tapogatja, elsápad, rázva ébresztgeti. Ambrus bácsi, jaj, úgy-é kend nem halt meg? – jaj, szóljon valamit, kicsi Julának szóljon valamit… Letérdepel, feje az ágyra esik, sír. Néha egy-egy mondatot kimond, egészen vagy kettétörve. Édes Csorja Ambrus bácsi, hogy szerettem kendet!… Be szépen beszélt örökké, akár este, akár reggel… Hogy üsmerte az apró csillagokat is – még integetett is azoknak… Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége…

CSORJA ÁDÁM

Feláll. A tejet a tűzhelyre teszi. Közben. Tejet sem iszik már. – Az idéni peléből sem eszik már. – Se nem búsul immár.

KISPÁL JULA

Még a kicsi madaraknak is apja volt…

CSORJA ÁDÁM

Megáll Jula mellett. Sírjál, Kispál Jula, sírjál!… Helyettem is sírjál… Ha én tudnék sírni, helyetted is sírnék, meghalt anyám helyett is sírnék… De én szárazon repedek meg, mint a szikla.

KISPÁL JULA

Nincsen ilyen ember több a világon. – Olyan lelke volt, mint egy falás kenyér. – A kicsi mókuskáknak még meg is törte a magyarót…

CSORJA ÁDÁM

Jula, édes leánkám!

KISPÁL JULA

Ó, Istenem, hogy meglátogattál itt a havason…

CSORJA ÁDÁM

Kicsi Jula, nézz fel szépen!

KISPÁL JULA

Szemét odaemeli, várja a szót.

CSORJA ÁDÁM

Gyere lelkem, szedj virágot. Megfogja a kezit.

KISPÁL JULA

Feláll. Ó, Ádám bácsi, mindegyik virágot leszedem. Kézenfogva mennek.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóban megállítja. Keverj közije cserefalevelet szépen. Kimennek.

Künt holdvilág. Bent a lámpa pislákol a halott felett.

CSORJA ÁDÁM

A nyitott ajtón keresztül homályosan látszik: itt-ott vizsgálja a helyet, egyszer fél térdre ereszkedik, ágakat elhajigál onnét, tenyerével a leveleket is sepri.

KISPÁL JULA

A nyitott ajtón látszik, amint virágokért hajlong. – Hozza az első öl virágot, cserefalevelekkel vegyesen: a halott feje köré rakja. Édes Ambrus bácsi, be szomorú virágszedést értem… El, virágért.

CSORJA ÁDÁM

A vállain nagy hasábfákat viszen a megtisztított helyre, s ott koporsó alakban gondosan rakásba rakja.

KISPÁL JULA

A második öllel hozza, s körülrakja a halottra. Életiben is örökké mosolygott a virágoknak… Megy virágért.

KISPÁL JULA

Hozza a harmadik öllel, s díszíti tovább a holtat.

CSORJA ÁDÁM

Bejön, megáll az ágynál, nézi a virágozást. Be szépen lépik az örökéletbe: virágos tűzön által…

KISPÁL JULA

Oda sem figyel, csak rendezi a virágokat.

CSORJA ÁDÁM

Jula, édes leánkám!

KISPÁL JULA

Szomorú szemét Ádámra emeli, s várja a szót.

CSORJA ÁDÁM

Most fogd meg szépen lábtól az ágyat. Maga fejtől áll, s megfogja.

KISPÁL JULA

Mit akar, Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Fogd meg ügyesen, s vigyük.

KISPÁL JULA

Hova vigyük, Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Vigyük a tisztásra szépen.

KISPÁL JULA

Megfogja az ágyat.

CSORJA ÁDÁM

Elöl kerül, s szép óvatosan viszik.

KISPÁL JULA

Az ajtónál. Ádám bácsi, jaj, tegye le!

CSORJA ÁDÁM

Leteszi. Mi baj van, édes kicsi leánkám?

KISPÁL JULA

Nézi a tenyerét. Vágja a kezemet erősen.

CSORJA ÁDÁM

Könnyű lesz már nemsokára…

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, hova visszük, mondja meg igazán.

CSORJA ÁDÁM

Ide, lelkem, az erdő közi, ide.

KISPÁL JULA

Mért visszük az erdő közi?

CSORJA ÁDÁM

Hát eltemetjük szépen.

KISPÁL JULA

Ó Istenem, ne temessük még el, Ádám bácsi. Én holnapra papot hívok, s kántort is, hogy búcsúztassák el szépen… Hisze Ambrus bácsi megérdemli.

CSORJA ÁDÁM

Úgyis csak mi szerettük, s mi elbúcsúzunk tőle most igen szépen.

KISPÁL JULA

Hirtelen. Ó, nincs is megásva a sírja, Ádám bácsi!

CSORJA ÁDÁM

Én megvettem szépen a sírt. Piros kopossóba tesszük.

KISPÁL JULA

Ó, milyen furcsán beszél, nem is értem.

CSORJA ÁDÁM

Összeraktam az ágyát. Gyere szépen, vigyük!

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, az a rakás tova?

CSORJA ÁDÁM

Az.

KISPÁL JULA

S ott mit csinálunk osztán?

CSORJA ÁDÁM

Hát a testet szépen rea tesszük, s elégetjük.

KISPÁL JULA

Hirtelen sírni kezd. Jaj, jaj, semmi sem marad meg belőle… Istenem, tűzre tenni az embert!

CSORJA ÁDÁM

Végtelen fájdalommal nézi Julát. Ismét megfogja az ágyat. Fogd meg, kicsi Jula, szépen, gyere, ő kívánta, hogy így temessük el.

KISPÁL JULA

Megfogja. Indulnak. Hangja szaggatott. Örökké mondta, hogy a tűz az ő felesége – most már csakugyan megtartja a lakadalmát…

Függöny

Második jelenés

Szín: mint az Első jelenés-ben.

Idő: az Első jelenés ideje folyik.

Függöny feljön.

CSORJA ÁDÁM

A hamvasztás helyén egészen a földre hajolva mozog: tenyerével sepri a hamut, s marokkal rakja egy rakásba. A Botár Márton háza felől kicsi szünetekkel bagoly hummog. Lehajtott fejjel jön, lába alatt meg-megroppan az ág. Bent a fogas fát megkerüli, rajta az edényeket nézegeti, aztán egy agyagból égetett, gömbölyű hasú fazakat leakaszt, kívül-belül megvizsgálja. Veszi a lámpást, s indul kifelé. Künn fazakat, lámpát leteszen, egészen a földre búvik, s meri a hamut a fazékba. A bagoly hummog. Lassú lépésekkel jön, lámpást visszaakasztja, ölében a fazékkal körüljárja a szobát, mintha keresné a helyet, ahova letegye. Aztán leül a csutakra, a fazakat két lábára teszi, kezeivel átöleli, s néz maga elé, s nem mozdul a szeme sem. Aztán kebeléből előveszi a könyvet, forgatja, s lassan olvasni kezdi. Örökké élő Isten, ki értelmünket elűzöd Magadtól, s levésednek mégis jeleit adod, hogy vergődésünk közepin azokba fogóddzunk, valamint a mezei pók fogódzik a napnak lengő sugarába:

Kyrie eleison!

Ki az Ige szerént mindenütt vagy: szellőzteted a fákat, öleled a virágok szárát, buzgón fested az epret, játszódva csüngeted vizek cseppjeit a légben, s utunkba mégsem esel, mint vaknak a szivárvány:

Kyrie eleison!

Ki hat nap alatt ki is gondoltad s meg is teremtetted ezt a szernyű szép világot, átaljárattad kellemes levegővel, megeresztetted a vizeket, adtál fényt, s béosztottad seregekbe az oktalan állatokat:

Kyrie eleison!

Ki hetednap hajnalán vizsgálád, és látád, hogy elgondolásodat fedi a teremtett világ, s örvendeztél, hogy békességet zúgának a vizek, felhők megindulának ajándékikkal, s hogy engedelmesen mindent terme a föld:

Kyrie eleison!

S ki ezen nagy örömödben gondolál egyet, s kezdéd is már teremteni az embert, jól kigyúrván testét agyagból, s véghetetlen jóságoddal lehelvén beléje lelket kérése nélkül is:

Kyrie eleison!

Ki mégsem gyötröd hosszú élettel az embert, hanem idejében ráereszted a halált; a titkaidból kifaragott katonát, ki mindnyájunkkal egyformán köt örök békét, s trónusod lábaihoz gondosan összehord:

Kyrie eleison!

Ki akkor kegyesen elnézed, hogy még életünkben nevet adtunk Neked, s aki kilétedet avval fogod magyarázni, hogy rámutatsz a Kezdet- és a Végre, melyek fejünk felett kibékülnek s Teelőtted összehajolnak:

Kyrie eleison!

Te vagy az örök Egyforma s a mindenkori Úr, mert Reád nem jön soha szűk idő, mivel a semmiből is megélsz, most és mindörökké. Ámen.

A könyvet visszateszi a keblébe, s az inget reá gombolja. Mint a tiszta búza a rostán: úgy hullott átal a tűzön…

Csend.

Fákat fúni kezd a szél. Ég szélén a csillagokat felhő lepi be.

BOTÁR MÁRTON

Belépik. Még az ajtónál elkezdi. Ez az idétlen leánka csak bőg s mutogat errefelé. Észreveszi, hogy az ágy eltűnt.

CSORJA ÁDÁM

Csak nézi Botárt szomorán.

BOTÁR MÁRTON

Ádám… hova leve a mi emberünk?!

CSORJA ÁDÁM

Maga elé ejti. Kibékélt mindennel.

BOTÁR MÁRTON

Ne jesztegess, Ádám… Ilyen hirtelen!?

CSORJA ÁDÁM

Hajtogatja a fejét. Ilyen hirtelen.

BOTÁR MÁRTON

Hamar lejárt az óra… Vigyázkodik. S hol fekszik?

CSORJA ÁDÁM

Mutatja a fazakat. Ez az ő kopossója.

BOTÁR MÁRTON

Együgyűen bámul.

CSORJA ÁDÁM

Elhammasztottam…

BOTÁR MÁRTON

Mit beszélsz…? Hogy beszélsz, Ádám?!

CSORJA ÁDÁM

Megyeztünk. Itt a tisztáson hullott átal a tűzön. Csak a hammát sepertem össze. Ez a vagyonom. Gazdag vagyok.

BOTÁR MÁRTON

A fazakat elveszi, a lámpához tartja, nézi, egy marékkal kivesz, s hullatja vissza. Csorja Ambrus; fájdalmunkat megnövelted – eltávoztál – átváltoztál – hull a hammad – puha a hammad – mintha jó szíved még dobogna benne…

CSORJA ÁDÁM

Dobog benne…

BOTÁR MÁRTON

A mi életünk testvér volt: én tartottam hittel, te tartottad erővel… Csillagok ragyogása közben örökké odabúttál a tűzhöz, s akkor arcád örvendezett, mint az imádkozó baráté. Ilyenkor hányszor elemlegetted, hogy verekedésből szerettük meg egyikamrást. Nem felejtetted soha, hogy még tízesztendősök se voltunk, mikor a fejemet egy lapos kővel béhasítottad. Amíg véle gyengélkedtem, falu gyümölcsit nekem a kebeledben mind összehordtad vóna, s szép szemekkel kérleltél, pedig tudtam, hogy csak a kezed futott el. S attólfogvást milyen igaz barátosok lettünk! Eccer még annyira is bátorodtál értem, hogy a tanítónknak is odakiáltottad: „Botár Marcit ne verje meg, mert baj lesz.” Örökké együtt madarásztunk, erdőket s mezőket is együtt jártunk bé, s mikor a lovakat kihálásra vittük, a Hódos hátáról milyen szépen kifúttad, vackorfalevéllel ó be szépen kifúttad, hogy: „Erdélyország nem nagy ország, de becsüs.” S mikor osztán téged diáknak s engemet inasnak béadtak a városba, mennyit sóvárogtunk a szabadság után, zúgó erdők s nagy kövér kaszállók után mennyit keseregtünk! Te egyetlen jóemberem, hogy elenyészett minden vígság, s hogy elmúla szép szavad s értelmed! Csak az emlékezés lebeg immár, mint az erdő tömött csendje az éccakában, csak a szüvemet járja átal a nagy fájdalom, s kedvemet a búnak szele… Vén szemem már nyugtán vagyon, nyomodban terül az út nekem is, mert esztendeimet lejártattam, mint malom lejárja a búzát. Ég a tűz e világ s az örökélet határkövinél, elválasztott minket, s most felém lebben a lángja, s felette ereszkedik az én elenyésző időm is, és már elindult a szél, ami hammainkat össze fogja keverni, hogy azok is barátkozzanak, míglen ég s föld meg fognak hasadni, s lángba borulván a világ, megtartatik az ítélet… Nyugosson meg a Nagyisten!

CSORJA ÁDÁM

Eleven a fájdalom s a bú.

BOTÁR MÁRTON

Csak a hamu nem lesz eleven.

CSORJA ÁDÁM

Sem a kedvünk. Az enyém bizonyosan nem. Arcát tenyerébe hajtja.

BOTÁR MÁRTON

Reccsent egyet az életünk szekere.

CSORJA ÁDÁM

S így esteledett reánk.

BOTÁR MÁRTON

Mire virjad, a kerekek alól húzhatnak ki.

CSORJA ÁDÁM

Ha lesz ki.

BOTÁR MÁRTON

Romjainkon az ifiak felnőnek.

CSORJA ÁDÁM

Hogy a hírünk el ne vesszen.

BOTÁR MÁRTON

Hogy a hitünk el ne vesszen.

CSORJA ÁDÁM

Ők lobogjanak, s titokban ne maradjanak.

BOTÁR MÁRTON

Mint a mi sok erőnk: el ne száradjanak.

CSORJA ÁDÁM

Mert mi elhányódtunk, s nem volt ki szeressen.

BOTÁR MÁRTON

Az élet javait enmagunkkal fizettük ki.

CSORJA ÁDÁM

Szomorú javait.

BOTÁR MÁRTON

Csak ő nem fizetett nekünk, pedig ő élt le minket, s nem mi őt.

CSORJA ÁDÁM

Igassággal, mondására, megtelt a levegő.

Csend.

BOTÁR MÁRTON

Szomorú emlékű hamu.

CSORJA ÁDÁM

Meggazdagítottál.

BOTÁR MÁRTON

Arany embernek arany pora.

CSORJA ÁDÁM

Mint a hóharmat: reám hulltál.

BOTÁR MÁRTON

Becsülendő örökség.

CSORJA ÁDÁM

A kacagástól megváltottál.

BOTÁR MÁRTON

Csendes fájdalom apróra törve.

CSORJA ÁDÁM

Mégis az én legfőbb javam.

BOTÁR MÁRTON

Halálod után elörökli tőled a szél.

CSORJA ÁDÁM

Madarak fognak feredni benne.

BOTÁR MÁRTON

Égi madarak.

CSORJA ÁDÁM

S azalatt litániát olvas az angyal. Eléveszi a könyvet.

BOTÁR MÁRTON

Az övét, mit lóhátról is sokszor mondogatott.

CSORJA ÁDÁM

Egy régi világból való angyal. Feláll, a fazakat a csutakra teszi, a lámpa alatt leül a földre, hátát a falhoz megveti, forgat a könyvben.

BOTÁR MÁRTON

Ádám mellé leül.

A csutak kettőjük előtt áll.

CSORJA ÁDÁM

Olvassa. A Mindenségnek általános Ura.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Régi és örök Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Magosságnak lelke.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Rendettartó Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Erőnek Nagyistene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Fénynek Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ragyogó nap Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Búsuló holdnak Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Csillagokat őrző Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Felhőknek áldó s büntető ereje: Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Vizeknek félelmetes Lelke.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Tűzzel tisztító igaz Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Minden elemeknek Jelképe.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Életnek örökös Csodája.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Férfiaknak kedvező Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Régi nagy népek Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

El nem felejthető Ősapánk.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Bátrak és szókimondók Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Igaz utat mutató eleven Jel.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Időtmérő Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Titkos és tökéletes Törvény.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ősigaz Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ki ingyen szeretsz minket.

BOTÁR MÁRTON

Áldunk.

CSORJA ÁDÁM

Ki életünknek kedvet adsz.

BOTÁR MÁRTON

Dicsérünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki népünket megtartottad.

BOTÁR MÁRTON

Szeretünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki barátkoztatsz idegen nemzeteket.

BOTÁR MÁRTON

Becsülünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki elrendelted a halált.

BOTÁR MÁRTON

Félünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki azután Magadhoz váltasz minket.

BOTÁR MÁRTON

Reménylünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki a legfőbb Jó vagy.

BOTÁR MÁRTON

Légy a mi segedelmünkre.

CSORJA ÁDÁM

És a Te erőd harmatozzon bé minket, hogy szégyent ne vallj velünk, hanem Veled együtt maradjunk minden népek előtt példátlan megbecsülésben.

BOTÁR MÁRTON

Hallgasd meg! Hallgasd meg! Ámen.

CSORJA ÁDÁM

Kebelébe visszateszi a könyvet.

BOTÁR MÁRTON

Egészen halkan fúni kezdi az ismert halottas éneket.

Ments meg, Uram, minket az örök haláltól.

Ama rettenetes napon minden bajtól.

Midőn az ég és föld meg fognak indulni,

S eljössz a világot lángokban ítélni.

CSORJA ÁDÁM

Maga elé mered, és énekli ő is.

Reszket minden tagom, borzadok és félek;

földi pályát végzett szegény bűnös lélek.

Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,

midőn az ég és föld meg fognak indulni.

Erősödik a szél. Távolról mélyen dörög.

CSORJA ÁDÁM

Ó, be jól esett a lelkemnek!

BOTÁR MÁRTON

Tisztességnél egyebet úgysem adhatunk.

CSORJA ÁDÁM

Érdeme akaratunkat felülmúlja.

BOTÁR MÁRTON

Az egész vármegyét gyászba kéne húzni!

CSORJA ÁDÁM

Csak mi ketten s az ég borul.

BOTÁR MÁRTON

Hét falu harangjait zúgatni kéne!

CSORJA ÁDÁM

Csak a mi keservünk s a homály zúg.

BOTÁR MÁRTON

Nagy sereg siratóasszonyt érdemelne!

CSORJA ÁDÁM

Mi férfiakul vérrel siratunk –: nagyapám az ősidőkből így beszélte.

BOTÁR MÁRTON

Vért a tűzre, s bolondul hiszünk felette.

Távolról dörög.

CSORJA ÁDÁM

Népünk gyökere mégis szakadozik, s hogy újak verődjenek, nem jár reá az idő.

BOTÁR MÁRTON

Bizon, nem járt se reád, se reám: nagy erőnk magtalanul lobogott, mint az őscifraság.

KISPÁL JULA

Szinte futva jön. Lenge ruhában, mezítláb. Még az ajtónál kezdi, félénken, kérve. Kedves nevelőapám, nyugot felé zeng az ég, s én félek.

BOTÁR MÁRTON

Kezét kinyújtja. Gyere hozzám, édes leánkám.

KISPÁL JULA

Odaáll. Az apja haját simogatja.

BOTÁR MÁRTON

Napjaimban már csak te hullatsz egy-egy kicsi fényt…

CSORJA ÁDÁM

Julához. Ha téged látunk, legalább eszünkbe jut az öröm.

KISPÁL JULA

Maga elé néz s elgondolkozik. Eddig már a csillagokon is túl jár…

BOTÁR MÁRTON

Elbúcsúztunk a jóízű beszédtől.

CSORJA ÁDÁM

Julához. Be szépen elsirattad… Látod-é, nekem könnyem sincs: én vagyok az igazi árva…

KISPÁL JULA

Odamegy Ádámhoz. Végtelen gyengéden simogatja őt. Meglátja: én megenyhítem a kend árvaságát: ételünkből örökké hozok, inget is szövök, veteményezek, s még a házat is kiseprem… Botárhoz. Úgy-é, kedves apám, egy családba olvadunk?

BOTÁR MÁRTON

Úgy fiam, úgy.

CSORJA ÁDÁM

Mi megérett virágok vagyunk immár: hull a levelünk, s a fejünk lekonyul. Te vagy a megmaradó illat.

BOTÁR MÁRTON

Ő a madarak éneke hajnalhasadáskor, ő a felkelő nap, minek világánál látjuk elfutni az örömet… Ő a csillag, s mi vagyunk a pásztor.

CSORJA ÁDÁM

A síró pásztor kiül a mezőbe, karjait a csillag felé nyújtja s megindul. A Jula fejét magához húzza, csókolja a haját. Te vigasztalás – te remény – te meleg aranyház…

BOTÁR MÁRTON

Odamegy, hozzájuk hajol, a fejük csokorban van. Ádám, mi ketten két mohás kő vagyunk a tiszta víz fenekén… Kicsi Jutám, te vagy a csillogó fény felettünk a vízen – úgy-é, nem hagysz el soha?

KISPÁL JULA

Soha… Ameddig szívem melege tart, addig van az én országom – kívánni se tudnék többet.

CSORJA ÁDÁM

Kicsi Jula; te pogányságunknak gyógyító vesszeje… Ó, be jó külön világban élni!

KISPÁL JULA

Halkan sír.

Csend.

Fák mozognak, messziről villámlik s dörög.

BOTÁR MÁRTON

Feláll, kifigyel az ablakon, a Jula kezét megfogja. Gyere, édes leánkám, mert készül az üdő.

CSORJA ÁDÁM

Mégis én vagyok az igazi árva!

KISPÁL JULA

Maradjunk itt, kedves apám!

BOTÁR MÁRTON

Hajlékunkat ne hagyjuk el. A bárányokat valami nehogy érje.

CSORJA ÁDÁM

Mintha csak most jöttem volna ez új országba messziről…

BOTÁR MÁRTON

Vigasztalódj, Ádám ecsém!

CSORJA ÁDÁM

Csendes nyugodalmat!

Botár Márton s Kispál Jula elmennek.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtót retesszel bezárja. Visszaül a földre. Most jöttem átal a nagy hegyeken, Keletről. Széles országból szomorú országba… Csak egy jelem van immár ezen árvaságban: te vagy a jelem, hamu, s benned mindenem, mit föld, ember és tűz adott. Te vagy a világ, s te vagy hazámnak határa: őrizni foglak öröklött erőmmel s áldani hittel… Te vagy hazámnak határa. Alugyál velem, éljél velem, örökké maradj velem! Az ászokból idehoz egy hosszú, barna posztószokmánt, a fal mellé leteríti, a fazakat ráteszi, maga is ráfekszik, arcával szembe a fazékkal.

Jobban zúg a szél. Már közelebbről dörög.

CSORJA ÁDÁM

A madarak is elültek. Nem vigyáz senki a földre. Csak a fák lengenek, mint a zászlók. Szél lengeti, föld megöleli. Megöleli, mert ő táplálta, s az övé. Madarak elültek, emberek alusznak. Föld termi a vizet s virágot. Föld termi a tövist, Isten termi az embert. A tövis s az ember együtt termik a bért. A halál csendességet terem. Így múlik az idő. S aztán a csendességben megjajdul az asszony, s termik a gyermek, aki ismét elrontja a csendet. Azután járni kezd, s megy azonegy irányba, ahogy világra jött, s elejébe érkezik a halálnak. S akkor átalmegy a tűzön, s nyomában termik ismét a csend… – Felül. Nagy haja összevissza. Hajlékomban elszáradt a hang, s kiszikkadt a tűz. Én vagyok a bujdosó hegedűs, ki járok a hunn halottak felett, s akit sorvaszt enmaga halottas éneke. Én vagyok a száradó mag a tűzzel s vízzel barátkozó nemzetségem sírján, mert nincsen asszony, ki értem belejajduljon a csendbe, teremvén gyümölcsöt nekem, az én nevemre… Arca szenvedőn vágyakozó, karjait kinyújtja. Asszony! Asszony! Jaj, már én maradtam egyedül a Csorják közül! Ó, ad-é nekem valaki asszonyt, aki megáldjon engem egy legénkegyermekkel?! Ó, be erős vagyok, ki ad? ki ad?! Feláll térdre, és könyörögni kezd.

Örökké élő Isten, ki ülsz az égben, adj nekem asszonyt, aki megáldjon!

Hatalmas Isten, aki gondozod mindenek életét, adj nekem asszonyt, aki engemet megáldjon!

Énistenem, tűznek királya, napnak és csillagoknak hordozója, vizeknek ereje, régi Csorjáknak Istene, adj nekem asszonyt, ki egy legénkegyermekkel megáldjon!

Az eső megered.

Benned bízom, népem Istene, ki a hadakat is életre vezérled, ki néped elültetett erejét öntözöd és kitermeszted gonddal, kinek nincs szándéka gyönyörködni a pusztulásban. Már gyermekkoromban a Te nevedet hirdettem társaimnak, kedvedért szakadtam el a világtól, s követtelek a vizek forrása felé, hogy Veled együtt lakjam, s búsongásodban részem legyen. Te vagy a szikla, mely erejében megnyílik s életet hirdet. Az erdők csendje a Te lelked, záporok szemedből hullnak, Neked áldoznak harmattal az egek, vadak ereje Téged dicsér, virágok illata nem hagyott el. Forrásvízzel mosom le az új világ mocskát magamról, hogy meg ne vess. A szálló madarakat tiszteletedre tanítom, s bejárok hosszú földeket, s hirdetlek Téged, mint egy árva táltos, csak adj nekem asszonyt, kinek vére találjon az enyémmel, s adhasson nekem egy fiat, hogy tisztelő néped ki ne vesszen!

Benned reménylek, s áldozok Neked igaz természetem szerint, s Te adj nekem egy ősszékely asszonyt, ki a csendet jajszóval felvirágozza, oltalmad alatt megszületvén kicsi Csorja Ádám, s apjának értelmére fakadva, tiszteletedet terjessze tovább szóval, cselekedettel s vérével fiai útján…

Ó, adj nekem egy ősvérű asszonyt, mert csak Téged szeretlek, Tünemények igaz Istene, s hűségemet Neked őrzöm erdei lakomban…

Ó, adj erőmnek ősszékely asszonyt, én régi, igaz Istenem!

Hátradől a falhoz. Mintha tenger vággyal hívná.

Kispál Jula, te édes leánkám!: gyere, légy te az ősszékely asszony! Gyere, áldj meg engemet s népemet!

A fazakat kezébe veszi.

Véremnek fele: bátyám, Csorja Ambrus, hammadon keresztül kérlek, járj közbe a mi Istenünknél, hogy ne vesszünk el utód nélkül mind a ketten. Kispál Julát szállja meg a lelked, s ébresszen benne vágyat erőm után, hogy fusson hozzám, s áldjon meg engem egy legénkegyermekkel! – Jóságodért megsiratlak a véremmel, csak hallgass meg! hallgass meg! s légy segedelmemre! Karján felszakasztja az inget. Hammadra véremet eresztem… Körülnéz, feláll, az ászoknál megtalál egy kést: veszi, s visszamegy. Leül, a fazakat maga elé teszi, karját föléje tartja. Így sírtunk mi eddig is az igaz Isten tetszése szerint. Karját megvágja: sűrű cseppekben jön a vér, mit a hamura ereszt. Ó, be jó sírni…!

Döngetik az ajtót.

CSORJA ÁDÁM

A kést a falba üti.

Jegyző, Falusi bíró, három hajtólegényke: Gazsi, Dénkó, Gergő az ajtón kívül.

JEGYZŐ

Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!

CSORJA ÁDÁM

Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.

FALUSI BÍRÓ

Üti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé! Ereszd bé a komádot!

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ambrus elköltözött.

FALUSI BÍRÓ

Hát ki van benn?

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.

FALUSI BÍRÓ

Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóhoz megy. Ki van ott?

FALUSI BÍRÓ

Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.

JEGYZŐ

Én vagyok, Csorja Ádám, a községi jegyző, de felerészben elvitt már a víz.

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget igazgatja. Nyitom, hogyne nyitanám!

FALUSI BÍRÓ

Gazsit feddi künn. Fogd a lábát, te kecskebéka, mert elszakad a füle, s osztán suta lesz.

GAZSI

Vajon álmában nem rúg-é meg?

CSORJA ÁDÁM

Csattantja a reteszt, s kinyitja az ajtót.

JEGYZŐ

Belépik. Jó estét, Csorja Ádám! Vendégeket hajt az eső. Kezet fog. Rázza magáról a vizet.

FALUSI BÍRÓ

Még künn. Úgy no, a lábát. S húzzátok ide bé, a házba. Bélépik. Jestét, Ádám. Egy pillantásra jól megszapula az idő. Kezet fog. Ruházatjáról csorog a víz. Kalapját leveszi, s karimájáról ereszti a vizet.

Gazsi s Dénkó egy lőtt vadkant húznak a szobába.

GERGŐ

Hátulról biztatja. Húzzátok, mert nekünk hizlalta a mennyei gazda.

CSORJA ÁDÁM

Készíti a két csutakot. Üljön le, jegyző úr, s szegény hajlékomért ne vessen meg. A bíróhoz. Kend is telepedjék le, Zsiga bácsi.

DÉNKÓ

Ennye, ne te, né!

FALUSI BÍRÓ

Mi a, hé?

DÉNKÓ

Pillogtat a kan.

FALUSI BÍRÓ

Akár énekeljen is, csak eppen el ne fusson.

JEGYZŐ

Fegyverét a falhoz támasztja. Kabátját leveti, s rázza róla a vizet.

FALUSI BÍRÓ

Fegyverét szintén a falhoz támasztja.

A legénykék az ajtó mellett falhoz fordítják a vadkant. Gazsi és Dénkó ráülnek.

JEGYZŐ

Legén, de jókat pillantott!

FALUSI BÍRÓ

Pedig nem ígértük neki a szalonnát, mint a cigány.

GERGŐ

Furakodik, hogy ő is leüljön a kanra. Eresszetek oda, én szenvedtem jeccséget miatta.

DÉNKÓ

Nyughass, mert felébred a kan.

FALUSI BÍRÓ

Gergőhöz. Majtég lövök neked is, hogy mire ülj.

DÉNKÓ

Gergőhöz. No hallod-é?: Zsiga bá’ meglő egy csutakot neked.

JEGYZŐ

A tűzhelyhez megy, s fázódozik. Egy kicsi tűz jó lesz vala…

CSORJA ÁDÁM

Engedelmet kérek, de ma este eszembe se jutott.

FALUSI BÍRÓ

Szomorúnak látszol, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Elhagytam biza minden kedvemet.

FALUSI BÍRÓ

Rosszat sejtve. Ambrus komám hol van ilyen rusnya üdőben?

CSORJA ÁDÁM

Messze van… Igen messze…

A három legényke egymás között.

GAZSI

Gergőhöz. Mondj egy „messzé”-t!

GERGŐ

Hát túl az óperencián.

FALUSI BÍRÓ

Ádám, titeket talála valami?

CSORJA ÁDÁM

Minket a nagy Valami talála meg.

GAZSI

Hát én jobbat tudok: a csillag háta megett ami hely van: azt.

JEGYZŐ

Hát add elé, hadd segítsünk rajta.

DÉNKÓ

Nem tuttok semmit.

FALUSI BÍRÓ

Mégis furcsa a dolog… Beszédedet mért sajnálod?

GAZSI

Dénkóhoz. Hát tuggy te, lám?!

CSORJA ÁDÁM

Itthagyta ezt a világot.

DÉNKÓ

Hát a mennyország túlsó szegeletje van a legmesszébb: onnét telefonyálni se lehet, még a főkapuhoz se.

JEGYZŐ

Bután néz.

Legénykék kacagnak.

FALUSI BÍRÓ

Megütődve. Meghót-é?!

CSORJA ÁDÁM

Fejével felel.

GAZSI

A „Meghót-é” szót elkapja, s kíváncsian a férfiak felé jön.

Aztán Dénkó, s utána Gergő is. – Bámulva lesik a szót.

FALUSI BÍRÓ

Ó, mit ejtél ki, Ádám!

CSORJA ÁDÁM

Csak a szomorú emlékezés maradt utána.

DÉNKÓ

A jegyzőt félénken oldalból megérinti. Ki hót meg, instálom?

FALUSI BÍRÓ

Még a napokban kaszálni látták…

JEGYZŐ

Dénkóhoz bosszúsan. A vén pék! Most hallgass!

FALUSI BÍRÓ

S még vén se volt, csak velem egykorú…

JEGYZŐ

Furcsa halál az egész.

FALUSI BÍRÓ

S még tudtunkra se essen eddig!

DÉNKÓ

Az arcáját fintorgatja a jegyzőnek hátulról.

CSORJA ÁDÁM

Ma este hagyta itt a világot…

GAZSI

Ádámhoz megy. Ádám bácsi, ki?

CSORJA ÁDÁM

Gazsit megsimogatja. Az én bátyám, fiam –: Csorja Ambrus.

Legénykék igen elszomorodnak.

JEGYZŐ

Keresi a holtat.

FALUSI BÍRÓ

S hol fekszik, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Nem fekszik sehol…

JEGYZŐ

Furcsa halál az egész.

CSORJA ÁDÁM

Felveszi a fazakat, egyik kezével belenyúl, s a vért a hamuval összekeveri, hogy észre ne vegyék, azután a Bíróhoz viszi. Ez az ő kopossója…

FALUSI BÍRÓ

Nézi Ádámot értelmetlenül.

JEGYZŐ

Hol Ádámot, hol a fazakat nézi. Ennek az esze meghibádzott…

A három legényke szájat tátva bámul.

CSORJA ÁDÁM

Ez testének maradéka.

FALUSI BÍRÓ

Csakugyan eszeden vagy-é, Ádám?!

CSORJA ÁDÁM

Elhammasztottam…

FALUSI BÍRÓ

Kezeit összecsapja. Szent Úristen!

Mindenkibe beléreked a szó. Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Egy órával ezelőtt. – Itt a tisztáson. Egyességünk szerint.

FALUSI BÍRÓ

Maga elé hullatja. Elégette… A komámot…! Nagy tudós embert… Tegnap ember, ma csontjának hamma egy fazékban… Mint a törökbúzaliszt… vaj a köménmag… vaj a szitált füveny…

A legénykék naiv csodálkozással a fazakat bámulják.

CSORJA ÁDÁM

A tűz a kiváltságosok temetője.

JEGYZŐ

Félrefordul. Ilyent ember nem hallott. A mai világban…

GAZSI

A másik kettőhöz. Nem kicsi dolog.

FALUSI BÍRÓ

Különös ember vót…

CSORJA ÁDÁM

A tűz a visszatérésnek dicsőséges útja.

JEGYZŐ

Különválva, magában. A szívem a torkomba jött. Az eszemet nem tudom kézhez kapni.

DÉNKÓ

Én jól üsmertem Csorja Ambrus bácsit: a papnál is szebb szavú ember volt.

FALUSI BÍRÓ

Nagy dolgot cselekedtél, Ádám.

DÉNKÓ

De én még jobban üsmertem. Sokszor háltunk egy tűz mellett. Gergőhöz. Úgy-é te is ott voltál, Gergő?

JEGYZŐ

Kezeivel is nyugtalankodik. A pogány vér kiütött…

GERGŐ

Eppen ott. Gazsihoz. S hadd el, milyen közel tartotta a fejit a tűzhöz. Mondtuk neki, hogy: eccer langba borul, Ambrus bá’, a nagy haja! – s ő azt mondta rea, hogy: ne féjetek, mert én jóbarátos vagyok a tűzzel.

FALUSI BÍRÓ

A fazakat elveszi, a lámpához viszi, s nézi.

JEGYZŐ

Úgy-é no, mire jutott a keresztelő víz!

GAZSI

Nem gyermekjáték!

CSORJA ÁDÁM

Leül a csutakra.

FALUSI BÍRÓ

Nézi a hamut. Ambrus komám – ó irgalmas Isten! – szép szavadot bélepte a hamu… Arcád esszeromlott, nem süti már többet a kelő fény.

GERGŐ

Nagy szomorúan elgondolkozik. Ambrus bácsit eltüzelték, mint a bükkfát…

JEGYZŐ

Hümget. No, most légy Jegyző!

GAZSI

Immár bizonyosan nem tudja senki, hogy mi székelyek honnét eredtünk… Jaj, de szépen tudta ő, s nem fogyott ki soha a szóból…

DÉNKÓ

Önérzetesen ütögeti a homlokát. Ne féj, mett nekem még a fejemben van.

FALUSI BÍRÓ

A fazakat visszaadja Ádámnak. Nem e világba való ember volt. Nyugossa meg kivételesen az Isten.

CSORJA ÁDÁM

A fazakat a fal mellé teszi a szokmánra. Visszaül a csutakra.

JEGYZŐ

Sétálni kezd a szobában. Vesbe-vesbe megáll, s gondolkozik. Bé sem volt jelentve. Meg sem kémlelték a holtat. Pedig törvény is van.

FALUSI BÍRÓ

Félrevonul. Búsong. Velem egykorú volt… Még utolérhetem… – Ma vagyunk, s holnap nincsünk.

A három legényke Csorja Ádámot közrefogja.

GAZSI

Kíváncsian. Szeretettel. Ádám bácsi, magik elegyezték szépen a dolgot?

CSORJA ÁDÁM

Mi el, édes fiam.

HÁROM LEGÉNYKE

Egyszerre. Ó, bár hallottuk vóna!

DÉNKÓ

Legalább tanótunk volna belőle.

GAZSI

Hogy égette el, Ádám bácsi? Nagy-nagy tüzet rakott?

CSORJA ÁDÁM

Nagyot biza, édes fiam.

GERGŐ

Bükkfából-é, vaj cserefából?

CSORJA ÁDÁM

Bükkfából, fiam, hosszú kaszajfából. Mint az oltárt, úgy.

HÁROM LEGÉNYKE

Egyszerre. Ó, be szép lehetett!

DÉNKÓ

Még annál is szebb, barátom!

JEGYZŐ

Vizsgálja a fazakat. Tiszta hamu. Meleg hamu. Ilyen hamu nem égett mostanában a környéken.

DÉNKÓ

A másik kettőhöz. A má halál, lássátok-é?! Nem belé a mocskos földbe, hanem a szép piros tűzbe! Úgy sem érzi az ember, még annyit se, mint a bolhacsípést…

CSORJA ÁDÁM

Megöleli s megcsókolja Dénkót. A másik kettő is odabúvik: azokat is meg.

FALUSI BÍRÓ

Búsong. Elszállunk a világból, mint a tünemény. – Kivirjad, s bésetétedik. – A nap kurta.

GAZSI

Csak vénülhessek meg, ne féjjetek, mert én is úgy hagyományozok.

DÉNKÓ s GERGŐ

Egyszerre. Én is!

GAZSI

Én a testem hammát anyámnak hagyományozom.

FALUSI BÍRÓ

Jön feléjük. Ne beszélj, fiam, ilyeneket. Jut még idő arra. – Meghótnak földben a helye.

Három legényke továbbhúzódik a szóra.

DÉNKÓ

Aki fél a tűztől, annak ott is jó.

FALUSI BÍRÓ

Béka legénkéje, ne tudóskodj. Ádámhoz. Látod-é, már bennük van?!

JEGYZŐ

Ádámhoz jön. Nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, Csorja Ádám. Viselkedése hivatalos. Ebből baj lesz, mert a halott embernek is törvénye van.

CSORJA ÁDÁM

Elmúlás a törvénye.

HÁROM LEGÉNYKE

A szokmánra telepedik.

FALUSI BÍRÓ

Jó, jó, Ádám ecsém, de a könyveket is igazítani kell.

CSORJA ÁDÁM

Éltiben nem sokat gondoltak véle. Most egyszerre becsüs lett.

A legénykék sorra nézegetik a fazakat, szagolgatják is. Közben pusmognak.

GAZSI

Lássátok-é, mi lesz az emberből?: mint puskapor, csak eppen hogy bé nem gyúl, hanem inkább aszalódik össze.

JEGYZŐ

A falu az én kezem alá tartozik. Nekem mindenkiről számot kell adnom.

GERGŐ

Hát biza, ilyen az ember: a fazékból táplálja fel magát, s visszakerül oda.

CSORJA ÁDÁM

A mi életünket senki nem tudakolta.

JEGYZŐ

Akárhogy s mint van, de vizsgálat alá kell vennem a dolgot.

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. Hát vizsgálják! Fel a császárig! Én az Istennek adok számot, s nem embernek, s nem jegyzőnek, s még nagyobb úrnak sem. – S egyébként is: éltiben nem kedveskedtek neki, nagy esze itt száradott el az erdő között. Most már nyugalomra tért, s ne bolygassa senki.

HÁROM LEGÉNYKE

Közösen a „Miatyánk”-ot mondja.

FALUSI BÍRÓ

Annyi igaz, hogy esze volt jócskán.

JEGYZŐ

Csakhogy külön Istent tartott, s a jámborokra azt mondta nyíltan, hogy azokat a sok kétszínű pap s a cudarul hazug betűvetők letérengették az igaz útról. Önérzetesen Ádámhoz. Úgy igaz-é, vagy nem?

CSORJA ÁDÁM

Úgy igaz, mert úgy mondta. S úgy igaz, mert úgy mondom én is.

JEGYZŐ

Hát jól van. Ennyi elég volt. Papirosat, ceruzát vesz elé, a bírót megfordítja, papirosat a hátára teszi, írásra készen. Csorja Ádám, ezennel hivatalosan felszólítlak, hogy fülétől farkáig mondd el a halálesetet.

CSORJA ÁDÁM

Az én hajlékom hivatalos szavakat nem tűr.

FALUSI BÍRÓ

Mondd el, Ádám ecsém, hát a jegyző: jegyző, s mi emberek vagyunk.

CSORJA ÁDÁM

Végóráján a hammasztást elhanyományozta nekem.

JEGYZŐ

Ír s közbeszól. Valaki hallotta-é?

CSORJA ÁDÁM

Hallotta az Isten.

JEGYZŐ

Tanú kellett volna. Így ki hiszi, s ki nem.

CSORJA ÁDÁM

Amit én mondok, az igasság, mint reggel a fény.

FALUSI BÍRÓ

Azt merem én is állítani, hogy igaz a fajtád.

JEGYZŐ

Bíróhoz. Ne mozogjon, maga, Zsiga bá’, mert nem tudok írni.

FALUSI BÍRÓ

Nyugodtan megfordul. Hát tanóljon meg az úr.

JEGYZŐ

Jól van, jól. Nekem a törvény parancsol. Megfordítja ismét a bírót. Mondd tovább, Csorja Ádám, az esetet.

CSORJA ÁDÁM

Én kívánságát bétöltöttem: hólta után mingyárt összehordtam az oltárt, kivittük, elégettem, s a hammát két markommal a fazékba raktam. Ennyi az egész.

JEGYZŐ

No, no, azt a szót mondád, hogy „kivittük”. Úgy hát valaki mégiscsak volt itt?!

CSORJA ÁDÁM

Kispál Jula s én vittük ki.

Három legényke idegyűl.

JEGYZŐ

Ír. Ez egy. – A Botár fogadott leánya, úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Ehelyt laknak a veres fedelű házban.

FALUSI BÍRÓ

Megfordul. Micsoda leány az, jegyző úr. Csak Marci nem adja férjhez, mert fejérnép nélkül dísztelen a ház.

JEGYZŐ

Az mind nem tartozik ide. Csak a számítódik, hogy az leány, Ádám még legény, s ketten titkon égették el a hóltat.

CSORJA ÁDÁM

A vér elönti. Hej, hogy az a Jóisten le nem száll az ilyen beszédre! De nekem nincs jegyző, nincs úr s nincs irgalmam, ha így elfacsarja a szót.

FALUSI BÍRÓ

Csillapodj, Ádám ecsém, a jegyző úr a törvény embere, s annak csak esze kéne legyen, de szíve nincs.

JEGYZŐ

Bíróhoz. Maga ne tudóskodjék, hanem tartsa szem előtt a törvényt.

CSORJA ÁDÁM

Kesergőn. A Csorják emberek voltak örökké. Nem nadrágos ördögök, csak emberek, Albert Zsiga bíró. Mutatóujját fenyegetve lógatja. Becsületben társai az igaz Istennek, mezítláb s ehezve is egyenes úton járók. – Vigyázz, ember, ki ítélni akarsz az utolsó Csorja felett!

A három legényke Csorja Ádám körül húzódik, tüntetőleg a jegyző ellen.

JEGYZŐ

No-no, megértem én csendesebben is a szót. S osztán még eddig ok sincs patvarkodni, mert amit mondtam is, csak enyhén tettem.

CSORJA ÁDÁM

Enyhén, úgy-é? – hogy szakadjon a ház az ilyen enyheségre.

FALUSI BÍRÓ

Jegyző úr s te is, Ádám ecsém: ne rontsuk egyikamást, úgyis csak vajegyen vagyunk. Legyen eszünk, s ne rontsuk egymást!

JEGYZŐ

Megy tovafelé. Ne rontsuk, ne rontsuk! Szép oktalan beszéd! De hát a törvénnyel mi lesz?, megtipodjuk a lábunkkal?

FALUSI BÍRÓ

Pipáját tölti. Törvény, törvény… Nem küsasszon a törvény, hogy ha kell, ha nem, hát kedvibe járjon az ember. Csihol.

CSORJA ÁDÁM

Visszaül a csutakra. Mellére mutat. Itt kéne lennie a törvénynek, s nem a száraz papiroson.

JEGYZŐ

Újravizsgál mindent. Körül a szobában, itt is, ott is nézeget. Még az ászkot is felkutatja.

DÉNKÓ

Látván, hogy a bíró nem tud kiütni, felajánlkozik. Adja ide, Zsiga bácsi, én egy hoppra kiütök.

FALUSI BÍRÓ

Bajosan hiszem. Veri jobban. Ha már az én kezemben nem fog szikra, mehetünk nárittyenbe zsákkal levegőt hordani.

GERGŐ

Kerítek én bakszenet hamarébb. A tűzhelyhez megy, a hamut vájni kezdi széjjel, a pityókákra reá kap, s a szenet felejti.

FALUSI BÍRÓ

Dénkónak mégis odaadja a szereléket. No, hadd lám: milyen legény vagy.

GAZSI

Észreveszi, hogy Gergő mire kapott, ő is odamegy.

DÉNKÓ

Ütni kezdi a szikrát, de hirtelen abbahagyja, s a másik kettőhöz megy. Ezt meg ne egyétek, ez legyen az enyém.

FALUSI BÍRÓ

Dénkóhoz. Hitván békája, add ide azt a szereléket.

DÉNKÓ

Egyre kiüt. Hopp, belékapott, mint István bá’ az ivásba. Odaadja.

JEGYZŐ

Itt-ott a falra teszi a papirost, s jegyez.

GAZSI

Egy pityókával a kezében Csorja Ádámhoz megy. Ádám bácsi, vajegy pityóka van a hamuban, nekünk adja-é?

CSORJA ÁDÁM

Egyétek meg mind, édes fiaim.

DÉNKÓ

A köcsöggel Csorja Ádám elé áll. Ádám bácsi, ezt a tejet megihatjuk-é?

CSORJA ÁDÁM

Osszátok el, s igyátok meg, fiaim.

FALUSI BÍRÓ

A vadkanon ül, s búsan pipál.

HÁROM LEGÉNYKE

A tűzhely körül ellegeti a pityókát, s sorra iszik a köcsögből.

JEGYZŐ

Ismét a fazakat vizsgálja. Amint leteszi, megpillantja a falba ütött kést: kihúzza, vizsgálja.

CSORJA ÁDÁM

Háttal a Jegyzőnek ül a csutakon. Állát keze fejére támasztja.

JEGYZŐ

Hol a késre, hol Csorja Ádámra vigyorog.

GAZSI

Issza a tejet. Úgy esik, mint leánnak a csiklintás. Köcsögöt Dénkónak adja.

JEGYZŐ

Csorja Ádám!

CSORJA ÁDÁM

Meg se mozdul.

JEGYZŐ

Csorja Ádám, e miféle kés?!

CSORJA ÁDÁM

Oda se néz. Nyilván cigánykés.

JEGYZŐ

Mert ez egy véres kés.

CSORJA ÁDÁM

Kisvártatva. Az is van rajta.

JEGYZŐ

Meg sincs száradva.

CSORJA ÁDÁM

Mind igaz.

FALUSI BÍRÓ

Jegyzőhöz megy: sunyin, mint a varjú, nézegeti a kést, el akarja venni, de a jegyző nem adja.

HÁROM LEGÉNYKE

Szintén odamennek, kíváncsiskodnak, közben ellegetnek.

CSORJA ÁDÁM

Ül nyugodtan, meg se mozdul.

JEGYZŐ

Fegyverét kézbe veszi.

FALUSI BÍRÓ

Várakozva pislog.

HÁROM LEGÉNYKE

Az evést abbahagyja, s lesi, hogy mi lesz.

JEGYZŐ

Csorja Ádámhoz közelít, oldalt megáll mellette, puskát lábhoz ereszti, kést tartja. Ezen perctől kezdve én a törvény embere vagyok. Őrizetedet elrendelem, s e véres késsel együtt a törvény kezibe adlak. Ha nem engedelmeskedel, fegyveremmel magam hajtom végre rajtad a törvény ítéletét. Most kövess engem!

CSORJA ÁDÁM

Féloldalt, szúrósan, összeszorított szájjal a jegyző arcába néz, aztán végig rajta, s szemét rebbenés nélkül egy pillanatig a puskán tartja – akkor lassan feláll: gőgösen, gúnnyal a jegyző szemébe kacag, mint a villám, mellen ragadja, jegyző emeli a puskát, Dénkó a köcsögöt elveti, s a puska agyát hátulról megragadja.

JEGYZŐ

Nyekkenve a fal mellé suppan. Puska, kés kihull a kezéből.

FALUSI BÍRÓ

Helyben megkövül.

HÁROM LEGÉNYKE

Gúnyosan vigyorog a jegyzőn.

CSORJA ÁDÁM

A fegyvert felveszi, ravaszát felhúzza, gőgösen egyenesre feszül. Én Csorja Ádám vagyok. Apám Csorja Béni volt.

JEGYZŐ

Szeme tétován rebeg, nyögve tápászkodik. Majd a törvény… az erősebb…

GERGŐ

Lassan Csorja Ádámhoz megy, s mintha titokban csinálná, jobb kezét megsimogatja.

CSORJA ÁDÁM

Ebben a hajlékban egy fazék hamu az úr. S én vagyok az ő katonája. A fegyvert lábhoz teszi, s feszesen áll.

GAZSI

Hunyorít a másik kettőnek. Többet ért a vadkannál.

FALUSI BÍRÓ

Támogatja a jegyzőt. Kár vala olyan erősen leülni, jegyző úr.

JEGYZŐ

Nyöszörög. E nem marad annyiban.

FALUSI BÍRÓ

Nem véres már a kés, úgy-é?

JEGYZŐ

Majd a törvény… az erősebb…

DÉNKÓ

Önérzetesen. Ádám bácsi azt is földhöz vágja, ha meg kell lenni!

JEGYZŐ

Gazsihoz. Gazsi, menj csender után, hamar.

GAZSI

Itt elegen vagyunk.

JEGYZŐ

Gergőhöz. Menj te, Gergő, izibe.

GERGŐ

A csenderek most alusznak.

CSORJA ÁDÁM

Menjetek, hadd lám, termett-é csender, aki Csorja Ádámot megkötözze?

FALUSI BÍRÓ

Tán a csendernél jobb volna most a doktor, jegyző úr.

JEGYZŐ

Majd elmegyek én. Tápászkodik.

CSORJA ÁDÁM

Térdepeljen le! A fegyvert nekifogja.

JEGYZŐ

Reszket. Szent Úristen! Még elszól, jaj, elszól! Feleségem, gyermekeim…

CSORJA ÁDÁM

Amíg akaratomat teljesíti, nem szól el soha. – Térdepeljen le!

JEGYZŐ

Letérdepel.

CSORJA ÁDÁM

Mondja ezt utánam: Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igazi fiai ők.

JEGYZŐ

Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igaz fiai ők.

CSORJA ÁDÁM

Fegyvert a jegyző kezébe adja.

JEGYZŐ

Félénken elveszi, s avval támaszkodva, feláll.

CSORJA ÁDÁM

A kést felveszi, s a csidmája szárába dugja. Ujjasát felveszi, kalapját fejébe nyomja, a fazakat ölébe veszi, s a szoba közepén kihívóan megáll. Én az Ősisten igaz fia vagyok. Egy fazék hamu s a becsület minden kincsem. Keserűen kacag. Minek ide a csender? Hát félek én embertől?! Vagy félek a törvénytől?! Menjünk!

Megindulnak. Elöl sántít a jegyző, utána megy a bíró s a három legényke.

CSORJA ÁDÁM

Az utolsó legénykéhez. Fúdd el, Gergő fiam, a lámpát.

GERGŐ

Visszalépik, s elfújja a lámpát.

A sötétben kibaktatnak az ajtón.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtónál hangzik a szava. Hadd lám azt a törvényt, amit urak termettek, mert én máig csak az Isten igaz törvényét üsmertem.

GAZSI

Kívül, csodálkozással. Zsiga bá’, jaj, hát itt hagyjuk a vadkant?!

FALUSI BÍRÓ

Haggy békén neki, fiam, még törvényre vinne az is, hogy meglőttük.

Függöny lemegy

Harmadik jelenés

Szín: rideg bírósági terem. A pódiumon, mely a padlónál csak arasznyival magasabb, hosszú, hitvány asztal, s nincs leterítve semmivel. Az asztalon egy rozsdás feszület, mellette a véres kés, és réztartóban egy görbe szál gyertya. Az asztalnál ülve, jobb sarokban egy kerek füttő, minek füstöt vezető csöve most az űrbe mered; balra két ablak, a piactérre nyílik, hol mindenfajta székelyek járnak-kelnek, részegen is, józanon is. Az asztallal szemben megviselt fapadok.

Idő: a Második jelenés-t követő nap, estefelé.

Függöny feljön

Az asztalnál ülnek: Elnöklő bíró, Első bíró, Második bíró, bütüben az Ügyész és a Védő. Az első padon: jobbra a jegyző s a falusi bíró, balra Botár Márton s Kispál Jula. A hátulsó padokban: falusi székelyek városiakkal keverve. A falusi férfiak némelyike ostorral a vállán, kezében kötéllel vagy újonnan vásárolt egyéb portékával. Falusi asszonyok átalvetővel, szernyünagy szalmakalapokkal, szitákkal.

Az ajtónál egy vén, trottyos szolga.

ELNÖK

Szolgához. Törülje meg ezt a keresztet!

SZOLGA

A feszületet felveszi, kabátja ujját a tenyeréhez szorítja, s karjával kezdi pucolni. Azután előhúz egy kockás zsebkendőt, köpik rá, és súrolja azzal.

Népség derül.

ELNÖK

Mikor a szolga visszateszi a feszületet. Maga milyen vallású?

SZOLGA

Unitárius, szolgálatjára.

ELNÖK

A jó vallás.

SZOLGA

Helyére mentiben. A jó, mert nincs sok baj véle.

ÜGYÉSZ

Bicskával ceruzát hegyez.

ELNÖK

Pontosan fújja az orrát, zsebkendőjét gondosan összehajtogatja, s úgy teszi el.

JEGYZŐ

Utána csinálja.

A népség közül egy vén székely büdösköves gyufával pipára gyújt. Körülötte morgolódnak a fejérnépek: „be büdös, hajja-é”, „türtőztesse magát”, „itt nem szabad pipálni”.

ELNÖK

A dohányzást megtiltom!

VÉN SZÉKELY

Pajmolódik. No ebatta, mihelyt úr, máris réguláz. Oltja s rakja el a pipát.

ELNÖK

Szolgához. Vádlottat vezessék elő!

SZOLGA

Elbilleg, ajtót nyitva hagyja.

Csend. A három bíró sugdosik össze. Védő könyvet forgat. Népség az ajtót lesi.

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Bence és egy másik szuronyos csendőr között az ajtóban megjelenik: arca gőgös, testtartása egyenes, viselkedése szinte kihívó. Amint belépik a terembe, a nép tüntetve feláll, csak a jegyző marad ülve.

BOTÁR MÁRTON

Amint Csorja Ádámot meglátja, közelít feléje. Ádám ecsém!

Csendőr visszatartja.

KISPÁL JULA

Apjával egyszerre. Ádám bácsi!

GÁLFI BENCE

Julát visszatartja s e pillanatban megismeri, s megfeledkezik magáról. Kispál Jula, te vagy!?

ELNÖK

Asztalra üt. Itt a törvény házában vagyunk.

KISPÁL JULA

Ijedten leül a padra.

A két csendőr Csorja Ádámot az asztal elé vezeti. Népség apránkint leül.

ELNÖK

Nézi a vádlottat, s súrolja az állát.

Csend.

ELNÖK

Csorja Ádámhoz. Mi a neve?

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ádám.

ELNÖK

Hány esztendős?

CSORJA ÁDÁM

Harminchat.

ELNÖK

Milyen vallású?

CSORJA ÁDÁM

Nem felel.

ELNÖK

Nyomatékkal. Milyen vallású?

CSORJA ÁDÁM

Pogány.

JEGYZŐ

Hirtelen kifakad. Jaj, az istentelen!

Bírák összenéznek.

II. BÍRÓ

No, ezt pogányul kimondá.

ELNÖK

Megfogja a keresztet. Ezt nem ismeri?

CSORJA ÁDÁM

Üsmerem.

I. BÍRÓ

Közbeszól. Keresztvíz alatt nem volt?

CSORJA ÁDÁM

Voltam.

ELNÖK

Akkor mért állítja, hogy pogány?

JEGYZŐ

Buzgón. Csak jesztegetni akarja a bíróságot.

Nép derül.

II. BÍRÓ

Mosolyogva leinti a jegyzőt.

CSORJA ÁDÁM

Mert én a tűz Istenét hiszem, s az égi jeleket. S nem a városét.

ELNÖK

A feszületet jól leteszi az asztalra. Maga vadember.

CSORJA ÁDÁM

Arccsontját mozgatja. Hát az. Az igasság s a becsület vadembere vagyok.

II. BÍRÓ

Viccesen. Ne vegye el a kenyerünket.

A nép közül egy kényes női hang: „Milyen igazi ősférfiú!”

ELNÖK

A fazékban mit hordoz?

CSORJA ÁDÁM

A nemzetségemet.

ELNÖK

A bíróság érthető feleleteket vár. S vádlottat figyelmeztetem illedelmes viselkedésre.

JEGYZŐ

Kárörömmel. Most emberedre akadtál!

ELNÖK

Tenyerét a jegyző felé óvásra emeli. Csorja Ádámhoz. A fazékban mit hordoz?

CSORJA ÁDÁM

Csak néz ki az ablakon, s a kérdést semmibe veszi.

Csend.

GÁLFI BENCE

Hát ebben van az édesbátyja hamma, s az Istennek se lehet se elvenni tőle, se letétetni véle.

ELNÖK

Gálfi Bencéhez. Valami gyilkoló szerszám nincs-é belérejtve?

GÁLFI BENCE

Nemigen hinném.

II. BÍRÓ

Nagyképűen, de nem komolyan. Valami bomba talán!?

CSORJA ÁDÁM

Nyugodtan. Hát van gyilkoló szerszám: maga a halál van benne.

JEGYZŐ

Mondám úgy-é, hogy jesztgetni akarja a bíróságot? –

ELNÖK

Csendőrök, kutassák átal!

Csendőrök feléje mozdulnak.

CSORJA ÁDÁM

Egyet hátralépik. Emberfia ide ne, mert a halál van benne.

Csendőrök biztatásért az elnökre néznek.

CSORJA ÁDÁM

A feszületre mutat. Vagy a törvénybírák Krisztusa tanította, hogy háborgatni kell a hóltat!?

Bírák zavarodva hallgatnak. – Nép egy része feláll, zúg, s ilyen mondások hallatszanak: „Igaza van.” „Béke a hóltnak!” „Nyugalom a hóltnak!” – Botár Márton s a falusi bíró felállnak.

BOTÁR MÁRTON

Isten ellen vétkezik, ki bolygatja a hóltak porait!

FALUSI BÍRÓ

A bíróság ezen vizsgálatot szüveskedjék elengedni!

A Gálfi Bence s a Kispál Jula nézése összeakad, s Kispál Jula félénken inti, hogy ne bántsa Csorja Ádámot.

JEGYZŐ

Urason hátraint a népnek, hogy üljenek le.

ELNÖK

Üti az asztalt.

A nép leül és elcsendesedik.

ELNÖK

Vádlott, üljön le!

CSORJA ÁDÁM

Az első pad közepén leül. A két csendőr melléje, puskáját térde közé csípi mind a kettő.

I. BÍRÓ

Olvassa. Szándék Lajos, községi jegyző.

JEGYZŐ

Készséggel feláll. Jelen vagyok, kérem. Sántítva az asztal elé jön.

ELNÖK

Adja elő vádját és panaszát.

JEGYZŐ

Torkát megköszörüli. Tekintetes bíróság! Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, mindenekelőtt kijelentem a Tekintetes Bíróságnak, hogy engemet harag vagy bosszúállás nem vezérel, hanem olyan igaz minden szavam, mint hogy ragyog a nap –

FALUSI BÍRÓ

Hirtelen közbevág. Éjjel! Bocsánatkérően kezit a szájára teszi.

I. BÍRÓ

Kedves atyámfia, őrizkedjék attól, hogy a tárgyalást zavarja.

ELNÖK

Községi jegyzőhöz. Tessék!

JEGYZŐ

Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, ezelőtt hat esztendővel kerültem ezen jegyzőségbe, s attólfogvást a nép gyámolítója, bajainak orvoslója és igaz vezére voltam. Félhanggal feljebb. De egyúttal olyan elöljáró, aki előtt e kerek földön legszentebb valami a törvény, mert törvény nélkül nincs nyugalom, nincs becsületes élet, s nincsen Istennek félelme, valamint törvény nélkül összedőlne – Kezével félkört csinál. – a nagy Mindenség is.

ELNÖK

Tessék a vádra térni!

II. BÍRÓ

Az ablak felé mutat. Mert nyugszik mindjárt a nap, kérem.

Közben-közben Gálfi Bence s Kispál Jula szemeiket összeakasztják.

JEGYZŐ

Tekintetes bíróság! Hát én elmondom kurtán, hogy mit észleltem, mit láttam s mit gyanítok. S megemlítem a magam sérelmét is, amely a maga nagyságában tisztán fog állani a Tekintetes Bíróság előtt, ha kidomborítom azt is, hogy legbuzgóbb törvényes működésemben szenvedtem e sértést – hogy még most is sántítok a jobbikra – Emelgeti, s hirtelen Csorja Ádám felé fordul, mint egy vén kakas. –, azt a kutya szentyit ennek a vadembernek. Tekintetes Bíróság!

VÉN SZÉKELY

Szava alaposan jön a nép közül. No-no, a pap kivágja a nyelvit!

II. Bíró mosolyog. Védő jegyez. Ügyész ásítás közben veregeti a száját.

ELNÖK

Feddőleg a jegyzőhöz. Kérem, kérem!

JEGYZŐ

Engedelmet kérek, tekintetes bíró úr, hogy megfelejtkeztem magamról, de elgondolható, micsoda lelkiállapotban állok itten. Hangja emelkedik. Mert a magam személyét nem sokba számítom, Tekintetes Bíróság, de ha valaki a törvényt csúfolja meg – Csorja Ádám felé –, annak kár a jó erdélyi levegő – Gyors tűzzel. –, ítéljék el, tekintetes bíró úr, ítéljék el, a Nagyisten megfizeti!

Nép derül.

ELNÖK

Üti az asztalt. Jegyzőhöz. Kérem, kérem!

I. BÍRÓ

Jegyzőhöz. Mi megtesszük a magunkét, csak bízza reánk.

VÉDŐ

Nyilvánvaló, hogy vádlót bosszúállás vezérli.

JEGYZŐ

I. Bíróhoz. Engemet-é? Távol legyen tőlem, bíró úr, mert én, mint magánember, a számot még ki se tátom, hiszen törné el valaki a lábamot, bíró úr, a lábamot! s úgy törné el, hogy törvénybe ne ütközzék, én még akkor sem szólnék, bizonisten nem, még egy felet sem –

ELNÖK

Jegyzőt beszédében megzavarja. Adja elé végre már a vádját s panaszát.

JEGYZŐ

Tekintetes bíró úr, az egész környék tudja, hogy igaz szónál egyéb nem jő ki a számon, s az is általánosan ismert dolog, hogy a szót ok nélkül nem szaporítom, de amit egyszer kimondok, az olyan, mint a kő: az idő elmegyen felette, de meg nem változik.

II. BÍRÓ

Kedélyesen a jegyzőhöz. Az asszonyok kölcsönpénzzel is megvennék a száját, jegyző úr.

Nép derül.

ELNÖK

Erélyesen. Szíveskedjék kérdéseimre válaszolni.

JEGYZŐ

A legnagyobb készséggel, tekintetes bíró úr, mert én még az ingemet is odaadnám a törvénynek –

VÉN SZÉKELY

Tempósan. Egyet se, szebb a törvény csórén.

ELNÖK

Gálfi Bencéhez. Kérem, vezesse ki a közbeszólót.

Mindenki hátranéz, csak Csorja Ádám ül mozdulatlanul.

GÁLFI BENCE

Hátramegy a padok közé. Távozzék, atyafi!

VÉN SZÉKELY

Kijön a padból, akkor meggondolja magát – az elnökhöz. Akármi legyek, ha szólok többet, tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Csendőr, vezesse ki!

VÉN SZÉKELY

A csendőrhöz leereszkedőleg. Egyet se fáraggy, ecsém. Inkább arra ügyelj, hogy a törvény utánam ki ne fusson. Elmegy.

GÁLFI BENCE

Visszajövet Kispál Julához súrlódik, s neki súg valamit.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Hogy került ön a Csorja Ádám erdei lakába?

JEGYZŐ

Hát arra vadásztunk, ott esteledtünk, s az eső béhajtott. De bé sem akart ereszteni, tekintetes bíró úr, abból jót ugye nem gondolhat okos ember?

I. BÍRÓ

Ki volt még önnel együtt?

JEGYZŐ

A falusi bíróra mutat. Hát a bíróm, aki itt ül, s még három hajtólegényke – három tolvaj lesz azokból is.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Igaz-é, hogy Csorja Ádám nem akarta béereszteni?

FALUSI BÍRÓ

Hát mü hamar bémentünk, istálom.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Egyenesen feleljen, kérem!

FALUSI BÍRÓ

Igyenesen az ajtón mentünk bé, tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Mérgesen int a falusi bíró felé. Jegyzőhöz. Ahogy belépett, valamit vett-é észre?

JEGYZŐ

Hát vettem biza. Először is: a gazda ingujjra vetkezve, tűz nélkül szomorkodott, miből gondoltam, hogy a lelkiismerete gyötörte, mert a lélek, Tekintetes Bíróság, az kínozza a bűnös embert, azt mi mindnyájan jól tudjuk, akik magasabb iskolákban is jártunk, s a tudomány mellett megtanultuk becsülni a törvényparagrafusokat, s nem maradtunk olyan setétségben, mint – Csorja Adám felé. – ez… ez… ó, be jól mondá a tekintetes bíró úr – ez a vadember.

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. A bíróság ítéljen el, vagy lövessen fejbe, de ne kínoztasson engemet a gonoszak mocska által. Elnéz a bírák feje felett. Ó, ősigaz Isten, mért nem borítod tűzbe ezt a világot álnok tudományával együtt, s hoznád vissza a régit, amelyikben igaz erőnkkel fénylettünk, mint a csillag – ó, Csaba, te igasságnak első vértanúja!

Nép között egy falusi asszony szepeg.

ELNÖK

Szomorúan. Vádlottat kérem, üljön le.

CSORJA ÁDÁM

Nem mozdul. A két csendőr le akarja ültetni. Ezeket lerázza magáról, s akkor leül.

JEGYZŐ

Ijedten. Jaj, tekintetes bíró urak, ha ezt az embert szabadan eresztik, ki felel az én életemért?!

CSORJA ÁDÁM

Nyugodtan. Én férgeket nem ölök.

FALUSI BÍRÓ

A jegyzőhöz. Siessen, jegyző úr, mert otthon az asszony reánk pall.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Hallgasson és várjon, kérem.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Ne féljen, a törvény áll és igazságos. Csak adja elé a vádat.

JEGYZŐ

Isten látja lelkemet, de minden arra mutatott, hogy Csorja Ambrus nem természetes halállal múlott ki.

CSORJA ÁDÁM

Mozdul. Ó, Isten, be csoda, hogy tűröd!

ELNÖK

Kezét felemeli. Vádlott bízzék a törvényben, s várja csendben az ítéletet.

JEGYZŐ

S amikor bémentünk nagy nehezen, valami négy-ötször is kérdeztük, hogy hol van Csorja Ambrus. Hirtelen a falusi bíróhoz. Nem igaz-é, Zsiga bácsi?

FALUSI BÍRÓ

Nincs hazugság nélkül.

II. Bíró s a nép derül.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Magával nem sokra megy az ember.

FALUSI BÍRÓ

Mer én sokra megyek, úgy-é, magikkal?!

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Miféle beszéd? Viselkedjék korához méltón! Jegyzőhöz. Mondja, kérem, tovább.

JEGYZŐ

S csak a hatodikra vallotta bé, hogy meghalt. S osztán – figyeljen csak ide, tekintetes bíró úr, – Kezével is segít magyarázni. – tegnap ilyentájban meghalt, s már este tízre fazékba került a hamma. Halott-bejelentés nélkül, vizsgálat nélkül, végtisztesség megadása nélkül. S éppen elégetni, hogy a halál oka felől semmi bizonyosságot ne lehessen szerezni!? Nohát, jót gondolhat-é az ember, Tekintetes Bíróság?

ÜGYÉSZ

Nem sokat, az már igaz.

JEGYZŐ

S még csak most jön a java, Tekintetes Bíróság. Megnyomva. S akkor falba ütve, éppen a fazék felett, rea akadok egy véres késre, amin a vér jóformán még meg sincs száradva.

ELNÖK

Forgatja s nézegeti a kést.

ÜGYÉSZ

Ez erősen a gyanú mellett szól.

VÉDŐ

De uraim, aki felelőssége tudatában gondolkozik, csupán egy véres késre nem alapíthat ilyen súlyos vádat.

ÜGYÉSZ

Kérem, orvosi megállapítás, hogy embervér van rajta. A vád valószínű.

CSORJA ÁDÁM

Fájdalmasan elkacagja magát.

ELNÖK

A gyanú erősnek látszik.

JEGYZŐ

Tekintetes Bíróság! Én azt gyanítom, hogy Csorja Ádám avval a lánnyal működött közre a halálnál, akivel együtt el is égette – mert a szerelemben örökké kacag az ördög, azt mindnyájan jól tudjuk.

KISPÁL JULA

Sírni kezd.

GÁLFI BENCE

Sápadtan nyugtalankodik.

BOTÁR MÁRTON

Simogatva vigasztalja leányát. Ne félj, kicsi Julám, lát s tud az Isten mindent…

ELNÖK

Csorja Ádámhoz. Vádlott! Miféle mentséget hoz fel ezen súlyos vád ellen?

CSORJA ÁDÁM

Feláll, kettőt a bírák felé lépik, s kihívóan az elnök arcába mondja. Semmit. Én nem ismerek földi bíróságot. Nyugodtan visszaül.

ELNÖK

A bíróság a vádat elfogadta.

ÜGYÉSZ

Ír.

Csend.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Most adja elé a panaszát.

JEGYZŐ

Izeg-mozog, torkát köszörüli. Tekintetes Bíróság, hát mi panasza lehet egy községi jegyzőnek, akit a fal mellé béhajítnak, mint egy zsák pityókát!?

Nép derül.

JEGYZŐ

Ellágyulva. S ha a törvény angyala nem véd, bizonyosan ott is halok vala meg – ott, abban az erdei lakban, hol – Ujjával pattint. – csak ennyi az élet.

I. BÍRÓ

Sérüléseket szenvedett-é?

JEGYZŐ

Hogy szenvedtem-é? Odaadással. Tekintetes Bíróság! a feleségem egész éjjel súrolta a tagjaimot, nehogy az ütött helyeken a vérem keringése megálljon. Hogy sérüléseket szenvedtem-é? Hát még most is eligeselig tudom emelinteni a jobbik lábamot – Próbálgatja. –, a térdem, a karom s a tomporám még most is kék, mint a tenger vize, tekintetes bíró úr – Körülnéz. –, meg is mutatnám, ha asszonyemberek nem volnának jelen.

II. BÍRÓ

Igazán kár.

ELNÖK

Panaszát a bíróság tudomásul vette.

ÜGYÉSZ

Ír.

JEGYZŐ

Nekiugrik a beszédnek. De még most jön a java, tekintetes bíró úr! – Amint fel akartam tápászkodni, nekem fogta a fegyvert, nekem – Prüszköl Csorja Ádám felé. – ez a vadember. Nekem: egy családos apának, ki a törvény nevében cselekedtem, s – most hallgasson ide a Tekintetes Bíróság! – halálfenyegetéssel imádkoztatott engem a Csorja nemzetséghez, így – Kezét összefogja. –, mint egy kicsi gyermeket a Csorja nemzetséghez, ó, hogy tűrted el, mindenható Nagyisten!? Hirtelen a bírósághoz. Ítéljék el, ítéljék el, tekintetes bíró urak, mert ha nem: én elköltözöm Erdélyországból, el, bizonisten…!

Minden oldalon derültség.

II. BÍRÓ

Jegyzőhöz. Mutassa, kérem, a nyelvét!

JEGYZŐ

Hát bizon, egyéb se maradt már épen belőlem, csak a nyelvem.

ELNÖK

Int a jegyzőnek. Tessék leülni.

JEGYZŐ

Megy, de elfelejt sántálni.

II. BÍRÓ

Utána szól. Már gyógyul, látom, mert nem sántít.

JEGYZŐ

Megroggyan. Engedelmet kérek, de –

FALUSI BÍRÓ

Feledékeny az ember.

JEGYZŐ

Fáj, fáj, de nem vagyok olyan kényes. S a törvény tiszteletire, ó mit nem szenvednék el! Leül.

Bírák összesúgnak.

Nép zajong.

ELNÖK

Üti az asztalt.

Nép lecsendesedik.

I. BÍRÓ

Olvassa. Albert Zsigmond községi bíró!

FALUSI BÍRÓ

Lassan a bírák elé jön.

ELNÖK

Tanú, adja elé, mit látott s mit hallott!

FALUSI BÍRÓ

Csípején a harisnyáját megigazítja. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyen dologba belékerültem, mert a törvént csak messziről szeretem, mint az úr a parasztot – de hát, ha már ennyiben van, elmondom úgy, ahogy vót, s aki hiszi: jó, s aki nem: az is az ő baja.

II. BÍRÓ

Nocsak!

FALUSI BÍRÓ

Hát azt mondja nekem a tegnap a jegyző úr: mennyünk el vadászni, hajja-é. Bánja a súj, mondom, a másik jegyzőt is ilyenkor ették vót meg a vadak. No jól van: elékerítek három eleven legénkét, belé egy sereg mindent a tarisnyákba, s nosza: mennyünk, míg a szemünk világát meg nem támadja az üdő! Hát felmű a hegyen, belé a nagy erdőbe, s elig veszünk el benne, hát egy nagy állatnagy kan jődögél szembe velünk, node egy se legyen, rendelem a többinek, s hamar célba a kant, s egybe leveszem. A jegyző úr dicsérni kezdi, hogy micsoda szép kant lőttünk közösen, de ragaggyuk meg, mondom én, mert eszrevettem, hogy alattomban készül az üdő. Hát meg is ragaggyuk, s húzzuk, kitől hogy telik, a mező felé, de ki se érünk, s nyugoton már csukros homály csombolyog, odavesz a nap, megfeketedik a levegő, s szél a meleget kirestálja belőle, s hátunk megett mingyárt zúgni kezd az erdő, mint az Isten mozsikája. Node, aprítsunk ízibe hajlék felé, mondom a jegyző úrnak. De húzzuk is a dög állatot, hogy belőlről feredik a fejünk, s mégis utolér az eső, s magát a széllel szapultatni kezdi reánk. Még jobban megriadunk, s hát egy miccre a jegyző úr beléveri a fejit a Csorja Ambrus komám háza oldalába, hogy az Isten nyugossa meg szegént.

ELNÖK

Vakarja a fejét.

II. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Beszédjéért fizetést is kérhetne.

FALUSI BÍRÓ

II. Bíróhoz. Az én szám nem jövedelmez, bíró úr, csak posztítja, mit a két kezem keres.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Tanú, beszéljen az ügyről!

FALUSI BÍRÓ

Hát az ajtónál kiáltom: Csorja Ambrus, eressz bé! – Nem szól senki. De a másodikra valaki matat bent, s az ajtó kinyílik, s Csorja Ádám béfogad. De mingyárt észrevettem, hogy az Ádám arca halovány, szeme bús, s maga elig sem beszédes. – Valami tán talála, Ádám – mondom neki. – A nagy Valami talált – azt feleli vissza. Erre kezdek vigyázkodni s a fejembe rosszat jártatni, s tudakolom az Ambrus komám hollétit többször, s végtére Ádám kimond egy szót, hogy „meghót”. A megütközést arcája mutatja, s éli, amit beszél. Jaj, te Ádám, meghót-é? hiszen az tiszta lehetetlen, nem-é csak jesztegetni akarsz? – De biza nem, mert szomorúsága nemhogy felengedne, de elig ejti már a szót is, csak a hammas fazakat mutatja nekünk, hogy az a bátyja koporsója, mert ő közös egyesség szerint elhammasztotta.

I. BÍRÓ

Úgy mondta, hogy előzetes egyesség szerint?

FALUSI BÍRÓ

Úgy, istenuccsegén!

ELNÖK

Hajtogatja a fejét. Nocsak mondja tovább!

FALUSI BÍRÓ

Kicsi üdő múlva eszreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában, s arcája, valamit gondolt fel, halovány-szigorú. De mingyárt reajöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el, s pedig a neve még állott az élők között. Hát annyi igaz, hogy egy jegyzőnek az ilyen hír nélküli dolog zokon esik, s legkivált a miénknek, ki a törvénynek bolondja, legyen az ő tiszteletire mondva.

ELNÖK

S a verekedés hogy esett?

FALUSI BÍRÓ

Hát a hamar s cifrán megesett, tekintetes bíró úr. Ahogy az előbb mondám, hát a jegyző úr sétálni kezdett körben, mint egy szomorú kakas: ezt is nézte, azt sem hagyta nézés nélkül, minden helyet felkajtott, s eccer csak kihúz egy kést a falból. – Innen kezdve élénk ütemben beszél. – E miféle kés? – kérdi. – Nyilván cigánkés – mondja Ádám. – Ez egy véres kés – vissza a jegyző úr, s avval veszi a puskáját, odalépik Ádámhoz, s katonásan lefogja őt. Ádám csak megnézi, lassan feláll, karja megmozdul, ijedelem, jegyző kering s bésuppan a fal mellé. – No, e megérdemelte a vadászást, gondolom, s hát a jegyző úr már támad fel, Ádám erre nekiszegzi a puskát: e hajlékban egy fazék hamu az úr – jelenti, s imádkozzék az Ősistenhez – vezényli. Osztán a jegyző úr imádkozott is engedelmesen, mire a puskát visszanyerte. Végezetül pedig Ádám menést parancsolt, s szépen velünk jött, hogy lássa az urak törvényét. S most itt vagyunk, s látjuk mind, mint a szegény ember a tizenkettedik gyermekét.

ELNÖK

Amint kiveszem, magának a legkisebb gyanúja sincs, hogy Csorja Ambrus erőszakos halállal múlott volna ki?

FALUSI BÍRÓ

Hát, tekintetes bíró úr, vagy törvény, vagy nem, de akinek lelke s egy csepp esze van, az a Csorja-fiakról ilyent nem gyanít, hiszen azok úgy szerették egyikamást, mint nap az eget.

VÉDŐ

Nevetséges képzelődés az egész vád!

JEGYZŐ

Feláll. Én komoly ember vagyok, kérem!

II. BÍRÓ

Int, hogy üljön le. Mi nem bánjuk, kérem.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Leülhet.

FALUSI BÍRÓ

Feleútján visszafordul. Tekintetes bíró úr, a halál ítél – nem kell annak pótlás…

ELNÖK

Int, hogy üljön le.

Bírák összesúgnak.

I. BÍRÓ

Olvassa. Botár Márton!

BOTÁR MÁRTON

A bírák elé jön. Mindig igen szomorú.

ELNÖK

Ismerte jól boldogult Csorja Ambrust?

BOTÁR MÁRTON

Hogyne! tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Milyen volt a természete, s főképpen hogyan gondolkozott a halálról?

BOTÁR MÁRTON

Olyan áldott, igaz ember még a java között sem igen van, tekintetes bíró úr. Arcája örökkétig nyugodalmas volt, se harag nem csúfította, se idétlen örömek nem futkároztak rajta. Jóhajnalban már örökké fenn volt, a forrásban megmosdott, s ahol legnagyobb volt a fű, föld felé hajlott, hogy a füvek harmatját arcájával megossza, s osztán ilyen harmatos arcával várta örökké a nap jöttit, s a legszebb öröme a napbúvással örökké egybeesett. Volt egy kedves cserefája, az alatt estére tüzet rakott, a legényecskéket összegyűjtötte, halovány arcáját közel dugta a langhoz, s beszélni kezdett a régi üdőkről, a székely nemzet őseiről, azok bolygásairól s cselekedeteiről. Biza ilyenkor nem maradt szem szárazon, kivált mikor a hunn-fiak temetésit mondta el, hol vérrel sírtak a férfiak, sírva táncolt az ifiúság, s megkoszorúzták a meghólt vitéz kedvesit, hogy szép virágosan menjen a halálba férfia után. Ezt beszélvén, ragyogott két szeme, s volt olyan ékes szava, ami nincsen már manapság másnak. Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak, s van, aki látta, hogy egy csendes éccakón kivette forrásból a holdat, s a tenyerin tartotta – Mutatja: – így né, tekintetes bíró úr, a forrásban megferedett holdat a kezin…

ELNÖK

S a halálról nem beszélt soha?

BOTÁR MÁRTON

Hát az övéről nem. Csak azt mondogatta, hogy a mai emberek meghalni se tudnak szépen, pedig a halál a legjobb király, nem kétszínű s nem hízeleg, hanem adja az örök nyugodalmat. Az ő országa csendes: a jókat megtartja, s a gonoszakot megjavítja. – Igaz mégis: halála előtt vajegy órával az ágya mellett ültem, s akkor a föld ellen beszélt, pedig nincs még ember e világon, ki világéletiben jobban gondozta volna a földet. Tán csak a napot s a tüzet szerette még erősebben, no még a székely-voltát, mert igen sokszor mondogatta nekem is: „Volt egyszer egy nagy nép, nevezték hunnoknak, azoknak gyökerei vagyunk mü. A törzsököt kidöjtötte már az üdő, de a gyükér él s kihajtana igen szépen, csakhogy nem úgy fú a szél.”

I. BÍRÓ

S hogy mért beszélt a föld ellen, nem sejti-é?

BOTÁR MÁRTON

Gondolatából csak annyit mondott, hogy a föld húzza magához, s már magába akarja színi az ő erejét is.

ELNÖK

Hát a vádlottat milyen embernek ismeri?

BOTÁR MÁRTON

Csorja Ádám világteremtésire olyan, mint a bátyja volt. Együtt szenvedtek, egyformán gondolkoztak, s még a mozgásuk is testvér volt. A gimnáziomból is egy ok miatt szöktek haza: a negyedik esztendő végin, azért, mert étlen s szomjan is csak az erdőt s a forrást kívánták. Egyedül abban üttek el egymástól, hogy Ádám gyérebb szavú, s a vére hamarébb felgyúl.

ELNÖK

Leülhet, kérem.

BOTÁR MÁRTON

Helyére megy s leül.

Bírák sugdosnak össze.

Ablakon látszik, hogy nyugszik a nap.

VÉDŐ

Gondolkozik, szorgosan jegyez, s megint.

I. BÍRÓ

Olvassa. Kispál Juliánna!

BOTÁR MÁRTON

Dédelgeti Julát. Eriggy, édes kicsidem, s mondd el szépen, amit tudsz.

KISPÁL JULA

A bírák elé megy, zsebkendő a kezében. Vár.

ELNÖK

A vád szerint magának bűnös része van a Csorja Ambrus hirtelen halálában.

KISPÁL JULA

Szája előtt tartja a zsebkendőt, s maga elé mered.

ELNÖK

A vádnak az a formája, hogy a vádlott és maga szeretik egymást, s ebből kifolyólag tervezték s követték el a bűnt. Mivel menti magát?

KISPÁL JULA

Zokogni kezd.

Szünet.

KISPÁL JULA

Megtántorodik, fejét az asztalra hajtja, s úgy sír.

GÁLFI BENCE

Kispál Julához megy, s gyámolítja.

ÜGYÉSZ

Sírás nem enyhíti a vádat!

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. Minden elgondolásnál nagyobb ez a gyalázatosság! Egy leányt, ki sugározza a jóságot, mint a nap a fényt: ilyen gonoszul vádolni meg!? S így gyalázni meg az én bátyám szeplőtelen emlékit?! Ha az Isten tudja tűrni, én nem tudom! A kés után ugrik, de az elnök elkapja előle.

Bírák felugrálnak. Nép feláll és zúg.

I. BÍRÓ

Csendőrök, fogják le!!

CSENDŐRÖK

Kétfelől Csorja Ádámot megragadják.

CSORJA ÁDÁM

Testét megrándítja – egyik csendőr a földre hull.

JEGYZŐ

Oldalt somfordál a bíróság felé. Jaj, tekintetes bíró úr, jaj, jajj!

BOTÁR MÁRTON

Csorja Ádámhoz megy.

Nép zajongva előrejön.

BOTÁR MÁRTON

Édes Ádám ecsém, maradj nyugton, fiam… Az igasság kiviláglik… Maradj nyugton, édes ecsém…

KISPÁL JULA

Simogatja Csorja Ádámot. Édes Ádám bácsi – ne csináljon bajt. – A mi Istenünk – nem hagyja el – az igazakot…

CSORJA ÁDÁM

Szelíden magához vonja Kispál Julát. Szegény kicsi Jula – a te ragyogásodat csak az erdők közepiből lehet látni – te égi szép csillag – tövissel koszorúznak miattam… Ráhajlik, és simogatja.

KISPÁL JULA

Csorja Ádámhoz bújik, megöleli és sír.

Nép között leányok, asszonyok szepegnek.

BOTÁR MÁRTON

Törülgeti a szemét.

GÁLFI BENCE

Sápadtan áll, nézi az egymásraborulókat, s fegyverét szorongatja.

ELNÖK

Lejön az asztaltól, Kispál Julát gyöngéden a helyére vezeti s leülteti.

I. BÍRÓ

Keze intéseivel terelgeti helyre a népet.

ELNÖK

Csorja Ádámhoz megy, kezét a vállára teszi. Üljön le, kérem, és bízzék az igazságban. Szépen leülteti.

Nép elcsendesedik.

ELNÖK

Visszamegy az asztalhoz, leül.

Csend.

ELNÖK

Ügyész úr!

ÜGYÉSZ

Tekintetes Királyi Törvényszék! A dolgok, legkisebbtől a legnagyobbig, valamint a körülmények annyira a gyilkosság vádja mellett szólanak, hogy teljesen feleslegesnek látok mindenféle más árgumentációt. Feleslegesnek látom a vád mellett felsorakozó, bizonyító erejű jeleket külön-külön is mind felsorakoztatni, vagy azokat összegezve a Tekintetes Királyi Törvényszék elé tárni újra, hiszen a leggyöngébb ítéletű ember előtt is annyira összefüggően és szorosan állnak a gyilkosság ténye mellett, hogy az én szerepem csak abban állhat jelen esetben, hogy a bíróságot felkérjem az igazság megállapítására s ennek szellemében való ítélethozatalra. A vádlottra életfogytiglani börtönt kérek!

JEGYZŐ

Hirtelen. Én is úgy gondoltam, Tekintetes Bíróság, nem halált, csak halálig tartó tömlecet.

I. BÍRÓ

Indulatosan a jegyző felé. Egy szót se, kérem! A bíróságot kímélje meg hasonló közbeszólásoktól.

ELNÖK

Védő felé. Ügyvéd úr!

VÉDŐ

Feláll, homlokát végigsimogatja. Visszafojtott hévvel. Tekintetes Királyi Törvényszék! Az igazság nevében tiltakozom, hogy ezt az őszinte, bátor és igaz embert a bíróság ártatlanul elítélje!

Nép zúg: „Úgy igaz!” „Igasságot!” „Ne csúfolják meg a népet!”

ELNÖK

Üti az asztalt. Ha csend nem lesz, kiüríttetem a termet.

VÉDŐ

A védelem össze fogja törni a vádat, s ki fogja mutatni, hogy csak gonosz személyes bosszú a szülője, mert nincs egyetlen jel, amire a vádnak még gondolatát is fel lehet építeni –

ÜGYÉSZ

Fölényesen közbevág. Ügyvéd úr, ne feledkezzen meg a véres késről!

VÉDŐ

Ügyész úr, lelkiismeretlen vakmerőség erre felépíteni ezt a szörnyű vádat!

Nép zajong.

CSORJA ÁDÁM

Elszántan a bírák elé lépik. Engemet ne védjen senki, mert az igasság nem tűr védelmet! Én testvéremnek érzem az embert, s ha ez az ember elítél engem, Enmagát ítéli el. Ha a bíróság s ennek az új világnak minden népe azt az Istent hiszi, aki alkotta a világot, akinek jele az áldott nap s lelke a tűz, aki vigasztal a virág illatában s haragszik a viharban, ha ezt az Istent hiszi a város, akkor ez az én Ősistenem, aki testvérekül teremtett minket. Ha ez az a Krisztus, kiről szól az Írás, s nevezi őt az igaz Isten Egy-fiának, akkor üsmerem s áldom Őt. De akkor elevenedjék meg ez a feszület, s tegyen tanúságot igaz emberségem mellett, mert én a régi nagyok férfifia vagyok, aki szántszándékkal szakadtam ki ebből a megromlott új világból. Aki elítél engem, elítéli azt az országot, mely törhetetlen hitével minket felnevelt, elítéli kicsi népem régi nagyjait, kik szívüket és látásukat hagyták nekünk, s elítéli az árván hagyott erdőt s a vizek lebegő erejét. Aki elítél engem, a bujdosó vezéreket ítéli el, akik csillagfénynél számolták apadásukat, s mégis megtették azt a csodát, mely hosszú idő múltán bennem újra kivirágzott, mert én vagyok, aki még hordom a régi köntöst és jeleket, s aki igasságtalanul ezeket leszaggatja rólam, az népem emlékit gyalázza meg, és rútul követ állít a sorsnak, mely keserű leheletével vérünknek megadta fekete színét. Testvérek, ismerjetek meg engem, mielőtt ítélni akartok felettem, mert én vagyok az Attila hatalmából megmaradt örök szikra, mely bujdosik a halál elől, és nem olt életet, hanem ébreszt. Én vagyok a katalaunumi síkság elmenekült emléke, ki minden alkonyaton zokogok véreim sírja felett, és addig költögetem, míg erőm fogytán elalszom, mint egy ősgyermek a hóharmaton. Én vagyok a Csigla-mező híres sebesültje, aki erdők közé mentettem az igaz vér utolsó cseppjeit, s vérző sebemet forrás vizével locsolom s kötözöm füvekkel, s így éltet még csodából az emlék ereje. Én vagyok, aki rokon szóért visszamentem Ázsiába, s hosszú bolygás után, mikor visszatértem, arcámra borulva sírtam el minden halmon, hogy: árvák vagyunk végképpen. Én vagyok a bujdosó igric, aki nem öl soha, hanem dalt zeng a hóltaknak is, akinek ajakára kiülnek az őserejű szavak, s hogy azokat bátran kimondja, fizetése búsan így hangzik: Régi igric már idegen, s dalai árvaságra jutottak… Az asztalon tenyerébe hajtja a fejét.

Nép között asszonyok sírnak.

Kispát Jula sír. Botár Márton szemét törülgeti.

Bírák szomorúan maguk elé néznek.

Csend.

ELNÖK

Hangja ettől fogva már szomorú és meleg. Hát miért égette el?

CSORJA ÁDÁM

Felemeli a fejét, egészen az asztal mellett marad. Az ő kérésére cselekedtem.

ELNÖK

Nem tudja, hogy a vallás és a törvény tiltja?

CSORJA ÁDÁM

A mi életünk különös volt. Törvényünk az uralkodó igasság. S vallásunk a régi.

ELNÖK

Ilyen emberek számára most nincs külön törvény.

CSORJA ÁDÁM

Az én lelkemet törvénnyel nem lehet megmérni.

ELNÖK

A világ haladása nem tűri meg az ilyen tetteket.

CSORJA ÁDÁM

Az én tettem nagy és szép cselekedet volt.

ELNÖK

És a vád alól mivel menti magát?

CSORJA ÁDÁM

Nem szól.

ELNÖK

A hirtelen halált mivel magyarázza?

CSORJA ÁDÁM

Minden ember kicsi ahhoz, hogy magyarázza a halált.

ELNÖK

Felveszi a kést. Ez a kés valami titkot magyaráz.

CSORJA ÁDÁM

Valami titkot …

ELNÖK

A bíróságnak tudnia kell, hogy ítéletét meghozhassa.

CSORJA ÁDÁM

A kés titka: bús titok, ami nem való a bíróság elé.

JEGYZŐ

No úgy-é, hogy nem tiszta a dolog, tekintetes bíró úr!?

I. BÍRÓ

Kezeivel suhint a jegyző felé.

ELNÖK

Ilyenformán a bíróság kénytelen a vádat elismerni.

JEGYZŐ

Kárörömmel kacag.

CSORJA ÁDÁM

Megvetéssel nézi a jegyzőt. Azután a fazakat az asztalra teszi, hirtelen karján az inget felszakasztja, s meztelen karját feltartja. Hát itt van a kés titka, lássa minden ember!

Bírák és nép meglepődve és értelmetlenül nézik a karját.

Csend.

CSORJA ÁDÁM

Ezt a kart vágtam meg a késsel, s ennek a karnak vérét csorgattam az én bátyám hammára. Lássák a bírák! Lássa a nép! És tisztelje más is az én halottamot, s emlékezzék sokáig az ő halálára!

Bírák meghatódva bámulnak.

CSORJA ÁDÁM

Mintha imádkozna. Bátyám: Csorja Ambrus, ki voltál velem egy vér, ki hordoztál velem egy közös szívet, ne vess meg, hogy neked áldozó sebemet felfedtem a világ színe előtt. – Én Ősistenem, kettőnknek Atyja, vezesd őt a régi nagyok közé, s engemet szabadíts meg ettől a világtól, mely arcád színét átalfestette, s jelenéseid elől elbizakodva bűnös városokba menekült… Fejét felemeli. Bírák, ítéljenek felettem!

Szünet.

ELNÖK

Lassan lejön a pódiumról, s a Csorja Ádám karján a sebet nézi sokáig.

A törvény többi emberei is lejönnek s nézik.

ELNÖK

Visszamegy, a székben lesüppedve hátradűl, fejét két tenyerével megtámasztja s gondolkozik.

A nép Csorja Ádám köré gyűl, s nézi a karját.

JEGYZŐ

A pad végin egyedül nyugtalankodik: hol feláll, hol leül.

A törvény emberei visszamennek s összebújva beszélgetnek.

Szünet.

ELNÖK

Csendesítőleg üti az asztalt, mire a csendőrök mindenkit helyre küldözgetnek.

Csend.

Törvény emberei felállnak.

ELNÖK

A bíróság Csorja Ádámot a gyilkosság vádja alól felmenti.

Nép örömében zajong. Hallatszik: „Éljen az igasság!” „Éljen, éljen!”

ELNÖK

Üti az asztalt.

Csend.

ELNÖK

Ellenben a halottra és a halálesetre vonatkozó törvényes szokások és formák megszegéséért, valamint testi sértésért tízhónapi elzárásra ítéli.

A törvény emberei kifelé indulnak.

A nép zajong: „Nem lesz az úgy!” „Meg kell fellebbezni!”

ELNÖK

Az ajtónál Gálfi Bencével beszél, s a terem kulcsát neki átadja. Aztán elmegy.

Fazék hamu, kés, feszület s gyertya az asztalon maradnak.

A két csendőr tuszkolja ki a népet.

Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula az asztal előtt beszélgetnek.

A jegyző s a falusi bíró a fal mellett szóváltásba kerülnek.

JEGYZŐ

Maga az én elöljáróm, tudja meg!

FALUSI BÍRÓ

Ne fárassza magát, jegyző úr.

JEGYZŐ

Adja meg a tiszteletet! A bíróság előtt is hazugságban hagyott, miféle dolog? Lecsapatom a bíróságról, tudja meg.

FALUSI BÍRÓ

Elfú a jegyző feje felett. Hess le, bagoly, a fáról!

JEGYZŐ

Egészen méregbe jő. Én vagyok az úr, tudja meg! Én a fejem után élek – maga csak a földet túrja, mint a disznyó.

FALUSI BÍRÓ

Szúrósan. Kevesebb szándék nem volna-é elég?!

JEGYZŐ

Prüszkölve a bírónak ugrik. Most – vége – most!

FALUSI BÍRÓ

Nyugodtan megfogja, s a falra felfeszíti. Két krajcárra édességet adjak-é?!

CSENDŐR

Odarohan, s széjjelválasztja őket, s azután kituszkolja.

Kívülről hallatszik a hang:

JEGYZŐ

Maga – harisnyás – Kaifás.

FALUSI BÍRÓ

Egy úrban két cigán –

Bent a pad közepén ülnek: Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula. Mellettük áll Gálfi Bence. A másik csendőr sétál előttük.

BOTÁR MÁRTON

Ne búsulj, Ádám ecsém: fellebbezünk, kiszabadítunk…

CSORJA ÁDÁM

Maga elé néz, s nem szól.

KISPÁL JULA

Édes Ádám bácsi, ne féjjen, az Isten nem hagyja el az igazakot…

GÁLFI BENCE

Kispál Jula mellé ül, s vigyázva, hogy senki észre ne vegye, simogatja s félig meg is öleli.

KISPÁL JULA

Odaadással nézi Gálfi Bencét.

CSORJA ÁDÁM

Tíz hónap igasságtalanul megemészt…

GÁLFI BENCE

Hunyorít Julának, s tovább akarja vinni, de Botár Márton észreveszi, s Julát a szoknyájánál fogva visszahúzza.

BOTÁR MÁRTON

Julához. Gyere, lelkem, haza, mert sokkal jobb lesz úgy.

KISPÁL JULA

Szepeg.

CSORJA ÁDÁM

Julához. Édes kicsi Julám, vajon mikor látlak újra?!

BOTÁR MÁRTON

Egy ötös bankót nyújt Csorja Ádám felé. Vedd el, fiam, ki tudja, mi jő, s szükséget ne láss. A zsebébe beledugja.

KISPÁL JULA

Búcsúzásul megcsókolja Ádámot. Apjostul mennek.

GÁLFI BENCE

Kíséri Julát.

CSORJA ÁDÁM

Utánuk szól. Marci bátyám, Julát tartsa meg, s ügyeljen rea erősen!

BOTÁR MÁRTON

Ő a napfény s házam virága: – hogyne viselnék nagy gondot rea… Kilépik az ajtón.

GÁLFI BENCE

Gyorsan körültekint, s hogy nem látja senki, Julát az ajtó megé visszarántja, s karjuk és szájuk egy pillanatig egymásba forrik. Jula gyorsan elmegy, Bence az ajtót bezárja.

CSENDŐR

Néz ki az ablakon, majd ujjaival a marsot veri az ablaküvegen.

GÁLFI BENCE

A csendőrhöz megy. Eriggy, feküdj le, pajtás. Én éjfélig megőrzöm ezt a rabot, s akkor őrözzed te hajnalig, s osztón jóreggeliben beszállítjuk együtt Enyed városába.

CSENDŐR

Jól van, Bence, csak valahogy meg ne tuggyák a nagykutyák, mert esszerágnak mind a kettőnket. Elmegy.

GÁLFI BENCE

Bezárja az ajtót. A gyertyát meggyújtja, s aztán sétálni kezd, szuronyos fegyverrel a vállán.

CSORJA ÁDÁM

A hammas fazakat az asztalról maga mellé teszi a padra, térdére könyököl, s tekintete maga elé esik.

GÁLFI BENCE

Séta közben, kicsi szünetekkel. Ma éccaka itt hálunk – mi ketten s Krisztus Urunk az asztalon. – Virjadatkor az enyedi tömlecbe békísérek egy rabot. Olyan rabot, kinek nincsen bűn a lelkén. – Ilyenkor a szívem fáj. De én katona vagyok. – Csak egyedül a szívem fáj. – A törvény igen furcsa: házai hideget lehelnek. Az enyedi tömlec is hideget lehel. Ott a nap a rabot nem éri. Madarak nem tanyáznak. Forrás nem bugyog…

CSORJA ÁDÁM

Arcát két tenyerébe hajtja.

GÁLFI BENCE

A tűz kialudt, s nem lobban fel Enyeden. – De a csillagok elől el kell búni, mint a vakond, mert ha a törvény úgy mondja, muszáj bűnösnek lenni… És messze az erdő tovább zúg. A virágokat tovább lengeti a szél. – Akit tömlecbe tesznek, nekik nem hiányzik. S nem tudják, hogy tiszta lelkű rab is van, kinek a szíve szépen fáj… S ki a rabot őrzi, annak is fáj, fáj, fáj…

CSORJA ÁDÁM

Hosszan nézi Gálfi Bencét.

GÁLFI BENCE

Csorja Ádám elejébe áll.

CSORJA ÁDÁM

Mély érzéssel ejti a szót. Testvér…!

GÁLFI BENCE

Fegyverét a padhoz támasztja. Ismersz-é engemet, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Csak nézi Bencét.

GÁLFI BENCE

Apám Gálfi Dénes volt, erdők pásztora. S nagyapám dulló. De a virtus s esment az ital – tudod úgy-é, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Fejét bólogatja.

GÁLFI BENCE

Apám pásztor volt. S nagyapám dulló.

CSORJA ÁDÁM

Ülj le, testvér!

GÁLFI BENCE

Leül. Én üsmerlek téged. Apád sokszor piculát adott nekem, amikor a tarisnyámot még a földön húztam … Ádámnak nevezték ugyancsak.

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Dénessel egy tűznél feküdtem.

GÁLFI BENCE

Vén Csorja Ádám híres ember volt. Esze sóvárogta a tudást, csak illogatott, mert az erejit belé kellett valamibe ölni… Így van-é, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Dénes egyszer a tűz mellett elsírta magát. Hogy a bátyja negyvennyolcban – bizon – saját vérének tanúja lett. Úgy igaz-é, testvér?

GÁLFI BENCE

Téged apád nagy iskolába vitt. Most úr lehetnél! Mért nem lettél, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Az én nevem magyarul urat jelent.

GÁLFI BENCE

A nadrágosok elítélték az urat, testvér…!

CSORJA ÁDÁM

Már régen gyakorolják. Az állam megfizeti nekik.

GÁLFI BENCE

A nép tömlecet épít enmagának, s abból kenyeredzik. A napok múlnak, s a nép szíve fáj. Az enyim igen fáj…

CSORJA ÁDÁM

Reám gondot vetettek, nehogy a rossz gombát megegyem, vagy a vadak reám üssenek. Jólétemért megsajdul a törvény szíve…

GÁLFI BENCE

Bizon, testvér… Enyeden van egy tömlec. Bár ne volna!

CSORJA ÁDÁM

Az égen van egy nap. Bár a se volna…

GÁLFI BENCE

A szíveink igen fájnak. Valami kéne: nincs… Valaki kéne: keserű az este…

CSORJA ÁDÁM

Valami kéne… Keserű minden cudarul…

GÁLFI BENCE

Felüti a fejét. Bor! Bor! – vigasztalás. Hiszen tudod, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Szemét reá emeli Bencére. Bor?! Ó, be rég nem ittam! Pedig apám is illogatott, mert az erőt bele kell ölni valamibe… Ez nagy igaz, testvér.

GÁLFI BENCE

Szomorúan. Csendőrlegény: szegénylegény… Neki csak szíve van.

CSORJA ÁDÁM

Botár Márton jó ember: áldja meg az Isten! A pénzt kiveszi a zsebéből, s odaadja Bencének.

GÁLFI BENCE

Ötös bángó! Pénz, pénz! Felugrik. Hozom, testvér. Az ajtót kizárja. Hozom, testvér! Elmegy.

CSORJA ÁDÁM

A zárt ráfordítja. Visszajön, megfogja s nézi a fegyvert. Itt maradtál. Hárman itt maradtunk: Krisztus, a fegyver s az ember… Ketten őrzitek a harmadikat… Megáll a feszület előtt. Enyeden van egy tömlec: fala vastag, ablaka rács, s szalmán fekszik a rab… Hiszen Te tudod, isteni Testvér… Én eddig erdei házban laktam, s áldottam a napot. S mondják, hogy vétkeztem a tűzzel. Én eddig erdőn laktam, ahol csend van, békesség és szabadság… Hiszen tudod, mert Te is sokat bujdostál, isteni Testvér.

GÁLFI BENCE

Kopogtat az ajtón. Halkan. Eressz bé, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Béereszti.

GÁLFI BENCE

Egy nagy korsó, tele borral, a kezében. Felemeli. Fájdalomnak bölcsője!

CSORJA ÁDÁM

Búnkot lefektetjük, elrengetjük…

Felülnek a pódiumra.

GÁLFI BENCE

Kezdd meg, testvér!

CSORJA ÁDÁM

A Csorja Ambrus torára! Iszik.

GÁLFI BENCE

A te kedved szerint, testvér. Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Apám is illogatott. Olyankor anyám mellette sírt, s osztón rea borult mégis, s kimondta szokott szavát: „Két szemed: két csillag.”

GÁLFI BENCE

Én csendőr vagyok, s testvér-rabot őrzök. Nagyapám dulló volt, s pénzit nem őrözte meg idáig, mert az ital s a virtus… A torára még nem is ittam! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ablakhoz megy, néz kifelé. A csillagok feljöttek. Most nyugszik el az erdő, s hajlékomban engem keres a szellő… Homlokkal nekidűl a falnak. Forrásvizet ma nem ittam! Földnek vére, bugyogó vére életemet nem öntözi már… Múlik a nap, s elhervadok, mint az őszi virág… Házam előtt leng a fű, s úgy hódol a holdvilágnak, s csillagok veszik körül, de lehullanak immár, mert nem biztatja őket senki… Hova lett a szabadság? – régi nagyok, sirattok-é engemet?!

GÁLFI BENCE

Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Erdő, ó hogy szerettelek, s te vajon tudod-é: mi sorsra jutottam? Ó, én kicsi hajlékom, téged benő a fű s a moha, mert Enyeden van egy másik hajlék… Enyeden van egy tömlec…

GÁLFI BENCE

Ádámhoz megy, odabúvik füléhez. Enyeden – nincsen – tömlec… Iszik. – Kacag. Hiszen tudod, testvér!?

CSORJA ÁDÁM

Tág szemekkel nézi. Gálfi Bence, te vagy-é?

GÁLFI BENCE

Én vagyok hát. Apám pásztor volt, nagyapám dulló. S Enyeden nincsen immár tömlec. – Igyál, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Iszik. Enyedről hová lett a tömlec?

GÁLFI BENCE

Odaveszett, testvér. Megölelé. De valahol van egy erdei lak!

CSORJA ÁDÁM

Földre borulva most sír a holdvilágon.

GÁLFI BENCE

Sír és kiáltja nevünket. – Izent az erdő, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Ó, kinek, testvér?

GÁLFI BENCE

Nekünk! Nekünk! Hív az erdő! Gyere, testvér! Fussunk a városból, s bujdossunk el az erdőben, mint a madár!

CSORJA ÁDÁM

Mint a madár! Arca kigyúl. Mint a madár!

GÁLFI BENCE

Fegyverét a nyakába akasztja. Vesszen oda minden tömlec!

CSORJA ÁDÁM

A fazakat az ölibe kapja. Vesszen oda!

GÁLFI BENCE

Mentiben a korsót magasra emeli. Bor! Bor!

CSORJA ÁDÁM

Ősvigasztalás!

Sietve és vigyázkodva elszöknek.

Függöny lemegy.

Negyedik jelenés

Szín: a Csorja féle erdei hajlék, ahogy a Második jelenés-ben elhagyták.

Idő: a Harmadik jelenés éjszakája folyik: éjféltől hajnalig.

Függöny feljön.

A szoba sötét. A holdvilág az ablakon átal egy fénysávot vet a közepin keresztül. Az ajtón kívül mozgás és susogás.

CSORJA ÁDÁM

Hangja kívülről hallatszik. Itt vagyunk. Jó helyt vagyunk. Az ajtót kinyitja, s előrejön.

GÁLFI BENCE

A beözönlő holdvilágban az ajtó között áll, nekidől a fájának, s iszik. Mozdulatjain s beszédjén mindig látszik, hogy félig már részeg.

CSORJA ÁDÁM

A lámpát meggyújtja.

GÁLFI BENCE

A laktanyát süti a hold… Süti, süti… hej! Iszik, s mikor száján van a korsó, a lámpa akkor gyúl fel.

CSORJA ÁDÁM

Gyere bejjebb, hamar! Tedd bé az ajtót hamar!

GÁLFI BENCE

Teszi bé az ajtót. Süti, süti… Süti, süti…

CSORJA ÁDÁM

A fazakat a fal mellé teszi a lámpa alá. Mit süttetsz, testvér?

GÁLFI BENCE

Hát a laktanyát süti. Kacag. Nálam nélkül süti, süti…

CSORJA ÁDÁM

S az enyedi fegyházat nem süti? Ujjasát veti le.

GÁLFI BENCE

Ádámhoz jön, hajlong előtte. Nálad nélkül süti… Suvaggyon meg a prófusz! Felemeli a korsót. Szerusz világ! – vén bolond. Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ujjasát az ablakra próbálja, s aztán leveszi, s az ászokban keres valamit.

GÁLFI BENCE

Az ablaknál ágaskodik, s félig ki is dugja a fejit. Csenderek! riadó, riadó! Gálfi Bence megszökött! Ki az ágyból, s utána, utána!

CSORJA ÁDÁM

Két szeggel s egy fadarabbal visszajön. Csendesedjél Bence, mert valaki észreveszen. Kabátját kezdi az ablakra szegezni.

GÁLFI BENCE

Ereszd nekem, testvér! Fegyverét emeli, s anélkül hogy a nyakából kiakasztaná, a talpával üti a szeget.

CSORJA ÁDÁM

Üsd a szeget, hallod-é!

GÁLFI BENCE

Ne féjj, odaszegezzük még a holdvilágot is.

Beléverik mind a két szeget.

CSORJA ÁDÁM

Nem szűrődik ki már a lámpafény. Maradhatunk bátron.

GÁLFI BENCE

Bátron! Bátron! – ez a főszavunk. Nyújtja a korsót. Igyál, testvér! Zsidó mérte, leánya megszerezte.

CSORJA ÁDÁM

Jól megbugyogtatja a korsót.

GÁLFI BENCE

Bátron! Bátron!

CSORJA ÁDÁM

Már szépül a világ, testvér. A földön maradt szokmánt igazgatja, s leül. No, ereszkedjél le te is.

GÁLFI BENCE

Leül. Alább nem esünk-é? Puhatolja a földet.

CSORJA ÁDÁM

A szegényember trónusán ülünk.

GÁLFI BENCE

Üti a földet, s kacag. Hogy vagy, trónus?

CSORJA ÁDÁM

Halála után a király is utánunk igazodik.

GÁLFI BENCE

Utánam; a közcsender után! Kinek csak a szíve fáj. Üti a mellét. Kinek csupán csak a szíve fáj – azt a tizenhárom csillagát, ami párosan ragyog!

CSORJA ÁDÁM

Kalapját leveszi, s oldalt a fal mellé veti. A tollas csákót is a Bence fejéről, s azt is arrafelé elveti.

GÁLFI BENCE

Megütközve nézi Ádámot. Azt én is le tudtam vóna venni, hallod-é, testvér?!

CSORJA ÁDÁM

A csákót visszateszi a Bence fejére. Inkább szegezd is oda. Megérdemli, hiszen keserves szolgaságnak szép jele.

GÁLFI BENCE

Csákóját csárdásra vágja. Jól áll, úgy-é, mi?

CSORJA ÁDÁM

Szolgának jól, mint cifra jel a síron.

GÁLFI BENCE

Mérgesen hátraüti csákóját. A csender úr örökké úr, s ezt ne felejtsd el! Még a bírónál is nagyobb úr, mert ha akarja, eltörli az ítéletet, mint a semmit. S csak egyet gondol, s már Enyeden volt s nincs tömlec… Szúrósan nézi Ádámot. Nem gondolod-é, hogy úr, hé?

CSORJA ÁDÁM

Úgy van, csak szüntesd bé az efféle beszédet!

GÁLFI BENCE

De ha az úr akarja, leveszi a maga csákóját. Gőgösen leveszi, markában összeroppantja, s kivágja a szoba közepire. Eriggy vissza a királyhoz kikirilni! – Hol a bor, Ádám testvér? Megöleli. Te egyetlenegy testvér, be szeretlek téged!

CSORJA ÁDÁM

A korsót megrázza s odaadja. Igyad, elég van, testvér!

GÁLFI BENCE

A korsóval feláll, s úgy rázza, hogy ki is loccsan a bor belőle. Felséges király, tekintetes császár! Mindennemű rendek, nagy katonavezérek s ti mindnyájan, föld népei! Aggyon az Isten bő szőlőtermést, s akinek nincs, ezt is – mert Gálfi Bencének van annyi, hogy egy csorda úrnak rogyásig elég vóna. – Igaz-é, Csorja Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Szomorúan. Igaz, Bence, igaz.

GÁLFI BENCE

Akkor éljen az igasság! Iszik. Leül. Csendesen. Te Ádám, csak ennek a kossónak van több esze…

CSORJA ÁDÁM

Add ide, ne féj, hajnalra nem lesz. Iszik.

GÁLFI BENCE

Megosztjuk, megosztjuk. Vigyorog. Hajnalig ezt a sok eszt megosztjuk…

CSORJA ÁDÁM

A korsóhoz beszél. Be jó vagy, be áldott forrás vagy! S én a szivárvány vagyok, ami ősszíneit soha le nem vetette. Szivárvány a világ feje felett, s te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány, s táplálja színeit belőled… – Te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány. Iszik.

GÁLFI BENCE

Kezeivel hadonászik. Örök kút, örök kút…! Hol vagy, lelkem, örök kút, azt a tizenhárom, ami párosan ragyog…!

CSORJA ÁDÁM

Igyad, testvér. Maholnap nem iszunk, vesse fel a tűz langja!

GÁLFI BENCE

Elkapja a korsót, de a lendülettel oldalt esik.

CSORJA ÁDÁM

Nagy vitéz vagy: lenyomott már ez is.

GÁLFI BENCE

Felkapja magát, derekát kifeszíti. Lenyomott-é?! Ne féjj attól! Csak a fejem – Üti a fejét. -, a kutya fejem könnyű, s elbillentem. Hirtelen. Ehe, mert nincs rajta a csákó! Azért könnyű, azért éppen. Hívni kezdi a csákót. Csákó, hopp! Hol vagy, csákó? Gyere ide gazdádhoz. Fütyül. Ide, csákó, ide! Várja, hogy jöjjön.

CSORJA ÁDÁM

Híjjad, testvér! Csak ahajt van, né! Keresi a királyt, mint a tékozló fiú.

GÁLFI BENCE

Együgyűen nézi Ádámot. Te, Ádám, nagy úr a király úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Hóltáig nagy úr.

GÁLFI BENCE

Önérzetesen. Hát legyen nagy úr. Gálfi Bence nem retirál mégse! – Csak a fejem könnyű, – Rázza. – könnyű, mert csórén van. Hirtelen megállítja a fejét. Hol egy kalap? Hamar, hamar, hol egy kalap?!

CSORJA ÁDÁM

Az ászok felé mutat. Tova van egy: a bátyámé volt. Vedd el, s emlékezzél rea.

GÁLFI BENCE

Feláll, megy arra, meg-megtántorodik. Kalap?! Kalap?! Megtalálja. Itt van a kalap! Megkaptam az obsitot. Fejébe nyomja. Éljen, éljen a szabadság!

CSORJA ÁDÁM

Éljen a szabadság! Iszik.

GÁLFI BENCE

Kalapját leemeli, feje felett némelykor lobogtatja. Százados úr, jó napot! A királynak is jó napot. Én vagyok Gálfi Bence, én, aki lobogtatom ezt a civil kalapot, mint a hadvezér a békelevelet. – Leányok, sirassatok! Vénasszonyok, vessetek tüzet! Bajtársak, duvasszátok ki a gyászlobogót, mert Gálfi Bence odalett. Pedig a csenderek között ő volt a legszebb rózsaszál – ej, haj! – de most a csákója árván bőg a földön, s tollai a porba hullottak. – Jó napot, éljen a szabadság, jó napot! Megy vissza. Útközben felveszi a csákót. Egyik keziben ezt, másikban a kalapot tartja, aztán egymáshoz érteti őket. No lám, melyik erősebb? Biztatja s verekedteti őket, mintha egyik kutya s másik macska volna. Fogd meg, kalap! Ne hagyd magad! Üti össze. A csákó alul kerül. Ne sajnáld! Neki, no most! Csákó a földre esik. Győztünk! Éljen az igaság!

CSORJA ÁDÁM

Bolond vagy, testvér. Ne igyál több bort.

GÁLFI BENCE

Kínosan vigyorog. Mit, mit mondtál? Ádám elé letérdepel, s két kezét az Ádám nyaka köré teszi. Mondd, mondd még egyszer! Én – én Gálfi Bence vagyok. Apám pásztor, nagy… nagyapám dulló – mondd, mondd még egyszer, meg… megnyuvasztlak.

CSORJA ÁDÁM

Ne legénykedj, Bence. Csuklójánál megfogja, s leülteti, mint egy gyermeket. Ülj veszteg, s ne igyál több bort.

GÁLFI BENCE

Merőn néz maga elé, s csikorgatja a fogát.

CSORJA ÁDÁM

Akaszd ki már, s tedd le a puskádot. Nem hajt a tatár.

GÁLFI BENCE

Csikorgatja a fogát. A falunak felit meg… megölöm.

CSORJA ÁDÁM

Én is meg a másik felit, csak tedd le a puskát. S nyugodjunk, mert reggel bujdosni kell. Itt kell hagyni mindent, csak a nap s a csillagok jőnek velünk… Messze megyünk, hol még a régi törvény él mainapiglan, s hol örvendezik az élet enmaga titkának.

GÁLFI BENCE

Megenyhülve nézi Ádámot.

CSORJA ÁDÁM

Hátával nekidől a falnak. Nem látok többet embert, csak még egyet, ki megáld engem, hogy ki ne vesszek, mint az ősírás. S így lesz valaki, ki az én férfias titkomat átalörökli, s hordozza gondjában tovább a Csorjáknak újszomorú kincsét, ami másnak csak egy fazék hamu… Ősisten, be erős s be jó a Te hatalmad, be nagy a hamu ereje, s be sorvasztó a vágyam az ősasszony után… Be szép s erőben be teljes lesz az én fiam, az én hitemnek folytatása, igasságos lelkemnek sarjadéka, aki kiülsz majdan sziklafokára a vihar elé, s belékacagsz az örök jóság szavába… Ó, édes kicsi fiam, te bujdosó apádnak vágya, én fogyatkozó népemnek áldott szava lész!

GÁLFI BENCE

Simogatja Ádámot. Úgy szeretlek, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Az örök törvényben csak szeretet van, testvér. Ami onnét hull, csak áldás, s rajta az élet virágzik és terjed. Eloszlik a harag, ereje elvész a gyűlöletnek, s mindenek mélyét bétölti az igasság.

GÁLFI BENCE

Be szép a szavad. Be erősen szeretlek!

CSORJA ÁDÁM

Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké csak a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása. Megöleli Bencét. Mi áldjuk a napot: mi ketten, a bujdosók…

GÁLFI BENCE

Mi két bujdosó: szövetkezzünk, testvér!

CSORJA ÁDÁM

A Bence kezét megfogja. Segítsen minket az Isten, testvér!

GÁLFI BENCE

Ennek tiszteletire igyunk!

CSORJA ÁDÁM

Felemeli a korsót. Segítsd a bujdosókat, örökké élő Isten! Iszik.

GÁLFI BENCE

Felemeli a korsót. Segítsd meg! Segítsd meg! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Akaszd ki a puskád. Hajnalig nyugszunk, s akkor valamerre megindulunk.

GÁLFI BENCE

Fegyverét kiakasztja s a fal mellé állítja. Merre fogunk, Ádám testvér?

CSORJA ÁDÁM

Amerre ember sohasem jár.

GÁLFI BENCE

Bujdosunk, bujdosunk… Megesszük az epret, a gombát… A vadak megesznek minket…

CSORJA ÁDÁM

Ne búsulj, tudom én az utat.

GÁLFI BENCE

Te tudod… Te tudod…

CSORJA ÁDÁM

Szikla alatt, titkos helyen, hajlékot csinálunk, s élünk, míg az Isten akarja.

GÁLFI BENCE

Szikla alatt hajlék… fáj a szívem… szikla alatt hajlék…

CSORJA ÁDÁM

Csak a hamut visszük.

GÁLFI BENCE

Hamu s bor. S az én szívem fáj. Hamu s bor…

CSORJA ÁDÁM

Ne keseregj, testvér. Egy az élet: – lebujdossuk szépen.

GÁLFI BENCE

Lebujdossuk. A laktanyában üres egy ágy. Lebujdossuk…

CSORJA ÁDÁM

Leszen ágyunk nagy füvekben. Fejünk alá karunkat tesszük.

GÁLFI BENCE

Krisztus Urunkot elhagytuk. A teremben az asztalon elhagytuk…

CSORJA ÁDÁM

S elhitetjük magunkkal, hogy még él az a nép, melynek híre átaljárja a világot…

GÁLFI BENCE

Elhagytunk mindent: házakot, embereket… Egy világ – más világ…! Szemét esdeklőn Ádámra emeli. Úgy-é, testvér, szerzünk mi országot magunknak?

CSORJA ÁDÁM

Szerzünk, s az lesz a többi országoknak jelképe.

GÁLFI BENCE

Te leszel a király, s én leszek a fővezér.

CSORJA ÁDÁM

Határa nem lesz, s a nap fénye béragyogja, mint az öröm.

GÁLFI BENCE

Igen lelkesedve. Mi vagyunk az országszerzők! – Igyunk, mert megérdemeljük. Korsót felemeli. Vezéreljen minket a Nagyisten! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

S minden igaz embert! Iszik.

GÁLFI BENCE

Mi ketten nem félnénk egy regiment katonától, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Még a haláltól sem, Bence. Csak egyedül a rabságtól.

GÁLFI BENCE

Ha valaki most jőne!?

CSORJA ÁDÁM

Emberek s állatok elnyugodtak.

GÁLFI BENCE

Én nagyot vétettem, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Nem ártottál senkinek.

GÁLFI BENCE

Csak egyedül a királyt csaltam meg, a királyt… Fejét felüti, hallgatódzik. Ha! valaki suhogtatja a füvet. Valaki jő! Fegyverét megfogja. Úgy meglövöm, mint egy farkast.

CSORJA ÁDÁM

Csak a holdvilág jár – az a mi barátunk.

GÁLFI BENCE

Fegyverét visszateszi. Mi barátunk – holdvilág a mi barátunk. Bágyadtan Ádámra ráhajlik.

CSORJA ÁDÁM

A Bence fejét az ölébe teszi. Nyugodj szépen… Hajnalban felebresztlek.

GÁLFI BENCE

Megcsaltam a királyt… Ő is megcsalt engem… sír a király, sír… fáj a szívem, fáj…

CSORJA ÁDÁM

Csak a setét takaró leng a föld felett. Madarakot nem riasztja senki. Anyja melegében aluszik a medvefiú is. – Vizek álmukban mesét mondanak a halaknak. – Csend érleli a gyümölcsöt. – Pásztorok tüzit magába szíjja a föld: immár csak vékony-piros ujjai melegítik a levegőt. – Tündérek elseprik a földről a bűnt…

GÁLFI BENCE

Félálmában. Seprik a bűnt… az enyimet is… a tündérek, akik seprik a bűnt…

CSORJA ÁDÁM

Fenyvesek között most mondja meséjit a hunn-királyfi, s kicsi népe szomorúan sóhajt, mitől lebben a szél. Nem szánja őket senki, csak az éjszaka halad el puha szavakkal felettük, s nyomában jön a mi hajnalunk, ölében hozza a reményt, s feltárja előttünk rengetegek útjait, hogy elindulhassunk folytatni és cselekedni a mesét, tovább a mesét, nehogy egyszer vége szakadjon, mert akkor emlékünk elmúlik, s ahol éltünk egykoron: csak űr lesz ott, mint a lehullott csillag helyén…

GÁLFI BENCE

Álmában. Látlak – gyere közelebb – látlak…

CSORJA ÁDÁM

Én virjasztok, s fogadom illőn a hajnalt, s ha derül a földnek arca, hitünket tarisnyáljuk magunknak eleségül, s elindulunk, és minden lépésünk egy betűje lesz a mesének, amit tűz mellett fogok megtanítani eljövendő fiamnak. –

GÁLFI BENCE

Szép piros… köntösöd… be vékony… szép fekete… hajad… be tömött…

CSORJA ÁDÁM

Be áldott lesz a szava, amikor mondani fogja utánam így a mesét: –

GÁLFI BENCE

Borulj ide… úgy… csak ketten… vagyunk… a világon…

CSORJA ÁDÁM

Élt egyszer egy erősen szegény ember. Az Ősistennek utolsó fia volt ő, ki a nagy múltak hammát edénybe gyűjtötte, s elindult avval bujdosásra… Ment, mendegélt…

GÁLFI BENCE

Hajadot az arcámra – úgy…

CSORJA ÁDÁM

Éhség útjába állott, senki nem biztatta, de erejét megtoldta hitével, s vágyára támaszkodott, mint vándor a botjára, s ment, mendegélt, mert meg akarta keresni a fényt, a kióltott tüzet, a vizek eredetét…

GÁLFI BENCE

Karodot tedd koszorúba rajtam… mind a kettőt… szépen…

CSORJA ÁDÁM

S egyszer fellobbant ismét előtte a kióltott tűz, s megvillant az elveszett fény, s ő vérébe mentette a tüzet, s szemébe temette a fényt, és útba állott visszafelé ismét, hogy hirdesse az új örömet, s amint jött, jövögetett, egy elfelejtett nyelven dicsérő ének szállott feléje a Hadak útjáról: áldott, áldott legyen a nagyakaratú ember! –

GÁLFI BENCE

Úgy… bújj… közel… egészen… közel…

CSORJA ÁDÁM

Ó, erős kicsi fiam, hogy várja jöttödet a mese! S be nagy lesz az az asszony, ki a te jöttödet belésírja a csendbe… Be nagy lesz az a leánka-asszony, aki itt nyugszik most valahol közel, s várja az én erőmet… Várja, s hív, jaj, hallom, hogy hív, s már ígéri nekem az erős fiút…

GÁLFI BENCE

Lám… hogy szeretsz… szorítsd meg… a nyakamot… jól… jól…

CSORJA ÁDÁM

Jula, Jula, drága gyermek-asszony, várj, megyek, most hozzád megyek, s el nem bujdosom, míg általad újra nem teremtem magamot –

GÁLFI BENCE

Most… maradj… így… csak mi… ketten… vagyunk… a világon…

CSORJA ÁDÁM

Vársz, vársz, a karodat reám nyitod, s vársz, vársz, vársz – megyek, várj, most megyek… A Bence fejét az öléből a földre teszi, s indul szép lassan az ajtó felé.

GÁLFI BENCE

Nyugtalankodik, s tapogatja maga körül a helyet. Hol… hol… vagy? jaj… szóljál…

CSORJA ÁDÁM

Az ajtó reteszét mozgatja már. Ó be szép lesz! most megáldjuk egymást…

GÁLFI BENCE

Félig ébren felemeli a fejét, s tapogat körül. Szerettél… játszottál, megkereslek, ne féjj, ne féjj…

CSORJA ÁDÁM

Lesz egy fiam: erős és szép!… Az ajtó kinyílik, Ádám kilépik.

GÁLFI BENCE

Felugrik, fut az ajtó felé, kiált. Jula, Jula, gyere vissza, ne csalj meg, látlak, látlak, ha megcsalsz: megöllek…

CSORJA ÁDÁM

Ajtón kívül megáll. Vár.

GÁLFI BENCE

Nekifut Ádámnak, s megöleli. Itt vagy, ne féjj, szeretsz, úgy-é?!

CSORJA ÁDÁM

Lefojtott indulattal. Bolond vagy.

GÁLFI BENCE

Dadogni kezd. Te… te… vagy? Ki… ki… vagy?

CSORJA ÁDÁM

Elittad az eszedet…

GÁLFI BENCE

Ki… ki vagy? Megöllek.

CSORJA ÁDÁM

Az elébb én altattalak el az ölömben.

GÁLFI BENCE

Ádám, Ádám!? Mi vagyunk a bujdosók, úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Látod-é, elittad az eszedet.

GÁLFI BENCE

Én?! Nekem eszem… annyi, mint a sár… Csak az álom, az megzavart erősen.

CSORJA ÁDÁM

Gyere vissza s alugyál tovább. Vezeti.

GÁLFI BENCE

Gyere, gyere! Jaj, be jó volt… Hátha…

Előbbi helyükön leülnek.

Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Tedd le a fejedet, s alugyál.

GÁLFI BENCE

Maga elé néz, s nem szól.

CSORJA ÁDÁM

Dőlj le, s alugyál.

GÁLFI BENCE

Be szép volt! Köntöse piros, haja leeresztve…

CSORJA ÁDÁM

Megrázza. Ébredj, Bence, s ne beszélj félre.

GÁLFI BENCE

Vékony köntöse piros, haja feketén kibomolva… Jaj, jaj…

CSORJA ÁDÁM

Hát csakugyan elittad az eszedet.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Hirtelen, sugárzó arccal. Ádám, Ádám testvér!

CSORJA ÁDÁM

Mondjad!

GÁLFI BENCE

Gyorsan, hévvel. Te sohasem láttál olyan szépet. Mint egy tündér. Köntöse piros selyem, haja lehulló fekete selyem, teste illatos, mint a muskátlilevél… Jaj, be szép volt! Istenem, Istenem!

CSORJA ÁDÁM

Csak álom volt, s felejtsd el.

GÁLFI BENCE

Felejtsd el, felejtsd el… csak láttad volna s érezted volna, mint én… felejtsd el, felejtsd el… be könnyű beszélni.

CSORJA ÁDÁM

Dőlj le, s alugyál!

GÁLFI BENCE

Dőlj le te! Ó, köntöse vékony s forró… haja arcámra hullott…

Szünet.

GÁLFI BENCE

Nyugtalankodik. Jula, Jula! Jaj, a szívem…

CSORJA ÁDÁM

Elfojtott indulattal. Nyugudjál! Hajnalodik mingyárt.

GÁLFI BENCE

Nem nyugszom. Nem tudok. Itt aluszik nem messze, ne féjj, tudom, a teremben megmondta. Jaj, a vágy, meggyúlok! Megyek, megyek. Fel akar állni.

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj! Vállon fogja.

GÁLFI BENCE

Rámered. Te, te!… eressz!… Haja rám omlott, köntöse piros… Eressz! Vadul erőlködik.

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj!

GÁLFI BENCE

Arca eltorzul. Most… most… kitaláltam… hozza… akartál… menni, most az előbb… te… te… rabember!

CSORJA ÁDÁM

Hozzá. Se te, se más. Csak én.

GÁLFI BENCE

Én tégedet… a börtönből… megváltottalak… életedet… nekem köszönd… nekem – eressz!

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj! Se te, se más. Csak én.

GÁLFI BENCE

A fegyverét megfogja. Most… most… meghótál… te… te rabember! Fegyverét nekifogja.

CSORJA ÁDÁM

Te… fegyvert szegezel nekem… te: a testvér?! A fegyver csövét megragadja.

GÁLFI BENCE

Neked golyó – nekem Jula: – élet! Egy pillanatig dulakodnak; fegyver elszól, s Csorja Ádám hördülve elhanyatlik.

CSORJA ÁDÁM

Testvér… megölt… jaj… fiam… hamu… fiam… mese… vége. Meghal.

GÁLFI BENCE

A fegyver kihull a kezéből. Arca ijedtre torzul.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Jaj, a vére! – folyik, nem áll meg a vére… Odahajlik, rázza. Ádám, testvér, ne ereszd a véredet! Ádám, élj! élj! legyen a tiéd Jula, élj! élj! Szeme üveges lesz, maga elé mered.

Szünet.

Halál… Jaj, én a gyilkos, a testvéremet, aki bujdosott volna velem! Énistenem, irgalmazz! A testvéremet, ki az ölében elaltatott…! Megint föléje hajlik, rázza. Ádám, Ádám, gyere, már a hajnal itt van, gyere bujdossunk, ketten, jaj, ébredj, soha többet nem bántlak, ébredj! – élsz-é, úgy-é élsz, Ádám? – mi testvérek vagyunk, úgy-é, nem öljük meg egymást? Ébredj fel, ébredj fel, ne haggyuk el egymást! Megint maga elé mered. Halál…! Nem szól… – Halál…! Szünet. Ráborul, zokog. Isten, itt a lelkem: előtted, nézd meg, hogy nem gonosz, hogy én nem akartam, csak a fegyver… Istenem, jaj, ne hagyj el, én nem akartam a posztulását, csak szerettem őt… Szerettem, szerettem – Istenem, ne hagyj el, tudod, hogy erősen szerettem… Sír.

Szünet.

KISPÁL JULA

Künn üti az ajtót. Ádám bácsi, maga van-é itthon?

GÁLFI BENCE

Felül, rémülten az ajtó felé bámul.

KISPÁL JULA

Kopogtatja az ajtót. Ádám bácsi, maga lőtt-é? jaj…

GÁLFI BENCE

Az ajtóra bámul. Vajon ki?! Dörzsöli a homlokát. A hang, ó, a fejem, az eszem, pedig a hang…!

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, eresszen bé, hallottam a lövést, félek, jaj…!

GÁLFI BENCE

Megy az ajtó felé. Asszony-hang… Valaki…

KISPÁL JULA

Istenem, Istenem!

GÁLFI BENCE

Kinyitja az ajtót.

KISPÁL JULA

Mezítláb, kibontott hajjal, piros köntösben. A torz férfiútól megrémül, nem ismeri meg, sikolt.

GÁLFI BENCE

Jula! Kicsi szép Jula! Letérdepel, a lábait simogatja. Ne vess meg, megöltem… a testvéremet, érted, megöltem, jaj!

KISPÁL JULA

Két tenyerét arcájához kapja. Szent Isten! A halotthoz megy, letérdepel, nézi, arcáját megérinti. Jaj! Szívéhez kap.

GÁLFI BENCE

Az ajtóból térden állva nézi.

Szünet.

KISPÁL JULA

Arc- és szemkifejezése megdermed, elméje félig elborul. Simogatja Ádámot. Alugyál szépen… Te vagy az én férfiam… Alugyál, nyugtasd ki magadot… Mutatóujját felemeli. Pszt, aluszik… nyugszik… meg ne ébredjen… Ő az én férfiam.

GÁLFI BENCE

Könyörögve. Ébreszd fel, szép kicsi Jula, ébreszd fel!

KISPÁL JULA

Mutatóujját tartja. Csak suttogni…! Lábujjhegyen járni…! Fel ne ébressze senki!

GÁLFI BENCE

Ébreszd fel, ébreszd fel! Jaj, itt a hajnal, el kell menni bujdosásba… Jaj, itt a hajnal!

KISPÁL JULA

Csend! Jaj! Csend!… Ereje a fájdalomba belezsibbad, s a halott mellé lehull.

GÁLFI BENCE

Félve odamegy, Jula fölé hajlik, kezét ijedten a leány arcára teszi. Meleg… Kicsi örömmel. Meleg, meleg…! Fülét a szíve fölé fekteti. Dobog… mint az aranyóra: ti-ta, ti-ta… Végigsimogatja Julát, s mosolyog, mint a gyermek. Él, él…! Öröm, öröm…! Ártatlan szíve dobog, mint a kicsi madárnak… Él! Nézi, mosolyog. Köntöse piros, haja kibomolva… – Egy tincset a kezébe vesz. – fekete selyem… Feltámadt az álom… Eleven lett az álom… Az Isten nem haragszik, be jó! Nagyon messziről igen tompán hallatszik a hajnali harangszó. Isten nem haragszik. Én szeretem Őt… Én jó katolikus vagyok… Örökké eljártam a templomba. Apám is imádkozott minden hajnalban… Kezeit összeteszi. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, mi Urunkban: ő egy Fiában, Jézus Krisztusban, ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, alászálla poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felmene mennyekbe, ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől, onnét lészen eljövendő: ítélni eleveneket és hóltakot… És hiszem a bűnök bocsánatát, testnek feltámadását s holtunk után az örök életet, Ámen. A bűnök bocsánatját, embertől s Istentől, hiszem, mert én nem akartam a bűnt, sem a halált, csak a vérem, fellobbant a vérem, s elöntötte az agyamot… Szívem biztatta véremet, mert féjtette ezt a piros köntöst, amelyik itt előttem az én életemet bétakarja… Az én lelkem mentes a gonosztól, tanúskodjál, anyám! Kiáltsd fel sírodból az igazat! Élők, tanúskodjatok mind, gyertek ide mind, s szóljatok biztatót, gyertek, gyertek…! Kitárt karjaival minden oldalra fordul. Megbotlottam, emeljetek fel, gyertek, gyertek! Szünet. Fejét sírva Julára ejti. Ó, nem jő senki!… Sem anyám, sem más, aki jó volt hozzám. Nem jön a pap sem, a király sem… én árva, megbotlott szegény árva…

KISPÁL JULA

Feleszmél a sírásra, fejét ijedten felemeli, s nézi az ölében síró Bencét. Egy férfiú sír… Félénken simogatja a fejét.

GÁLFI BENCE

Szemeit Julára emeli.

Mozdulatlanul nézik egymást.

Szünet.

KISPÁL JULA

A te neved Gálfi Bence.

GÁLFI BENCE

Úgy-é, nem változtam átal! Látod: az én lelkem jó, szívem fut a haláltól.

KISPÁL JULA

Be halovány vagy, s be szomorú!

GÁLFI BENCE

Nálad van a színem s az örömem.

KISPÁL JULA

Én juhokat őriztem, s közöttük vágyat és örömet.

GÁLFI BENCE

Ó, mondjad, hogy azok számomra termettek.

KISPÁL JULA

Én vagyok a te pásztorod.

GÁLFI BENCE

Őrizz meg ezután engem.

KISPÁL JULA

Számot adok magamnak rólad.

GÁLFI BENCE

Tanúskodjál értem, ó, tedd meg értem!

KISPÁL JULA

Magammal tanúskodom érted.

GÁLFI BENCE

Mondjad, hogy én jó vagyok.

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Az Isten helyett is mondjad!

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Anyám helyett is mondjad.

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

A király helyett is mondjad!

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Nézd meg és simogasd meg mellettünk a hóltat, s helyette is mondjad!

KISPÁL JULA

Nézi a holtat. Mintha most látná először. Ádám, Ádám bácsi! Szép arcája hideg, jaj! Vére kifolyt… vére kifolyt…

GÁLFI BENCE

Én a puskával… pedig csak jót akartam – egyedül jót.

KISPÁL JULA

Lassan feláll, s ijedten húzódik Bencétől. A te neved gyilkos!

GÁLFI BENCE

Én jó vagyok.

KISPÁL JULA

A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Téged igen szeretlek.

KISPÁL JULA

A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Megbotlottam, ne vess meg!

KISPÁL JULA

Csorja Ádám jó ember volt. A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Szeress engem, őrizz meg engem!

KISPÁL JULA

Te halált termettél. Félve húzódik.

GÁLFI BENCE

Tárt karokkal követi Julát. Szeress engem, mert életet termek ezután mindig.

KISPÁL JULA

Húzódik az ajtó felé. Add vissza, mit elvettél: a jó embertől az életet, az Egyéletet.

GÁLFI BENCE

Megbotlottam, mert igen szerettelek. Vétkeztem, ne vess meg!

KISPÁL JULA

Eressz apámhoz; ő nem ölt soha embert.

GÁLFI BENCE

Erőszakkal megfogja. Miattad ejtettem a halált, te: élet, élet!

KISPÁL JULA

Szabadulni akar. Eressz, a te neved gyilkos! Jaj, támaszd fel őt, hogy segítsen rajtam!

GÁLFI BENCE

Gyere, szeressél! Te vagy a világ, amiben élek. Elszántan. Kettő helyett akarok élni, két férfiú helyett… Gyere, szeressél! Felkapja Julát, s visszaviszi a fal mellé. Már a hangja kemény és zsarnok. Valljad, hogy szeretsz.

KISPÁL JULA

Remegve húzódik össze.

GÁLFI BENCE

Valljad, mert veled egyszerre fogant a bűnöm. Szeretsz-é?

KISPÁL JULA

Remeg, nem szól.

GÁLFI BENCE

Itt hervasztlak el, mint egy virágot. Szembeszállok a világgal, s mégsem eresztlek, amíg bé nem hódolsz nekem: nekem, az úrnak, te szép szolga! – Valljad, hogy szeretsz!

KISPÁL JULA

Jaj…!

GÁLFI BENCE

Keserű gőggel. Milyen szép rabom van!

KISPÁL JULA

Te vagy a rab: bűnnek rabja. Én árva leány vagyok.

GÁLFI BENCE

Elhervasztlak, te! Szeretsz-é?

KISPÁL JULA

Félek…

GÁLFI BENCE

A korsót a kezébe veszi, s odaül a leány elé a földre. Köntösöd piros, mint a vér! Kínálja a bort. Igyál bort, s vigasztalódj!

KISPÁL JULA

Kezeit arca elé tartja.

GÁLFI BENCE

Igyál, ennek ereje van. Igyál! – meglátod levetkezve a világot.

KISPÁL JULA

Fal felé fordul, és sír.

GÁLFI BENCE

Én meggyógyítlak. Mi bánt, te kesergő szép rab?

KISPÁL JULA

Sírva. A te neved gyilkos. A szívem reszket.

GÁLFI BENCE

Kacag. Hadd lám, hazudsz-é? Fejét erőszakkal a Jula melléhez dugja, s hallgatódzik. Csakugyan reszket. Ez egyszer igazat mondtál, pedig fejérnép vagy. Be szépen reszket… Látod-é, ennek ez való! Merően a szemébe néz. Elhervasztalak – szeretsz-é?

KISPÁL JULA

A köntösét összébb húzza.

GÁLFI BENCE

Nyújtja a korsót. Igyál! Bátor leszel, mint az angyal. Feláll, szájához tartja a korsót. Igyál, s vigasztalódj!

KISPÁL JULA

Kezivel hárítja a korsót.

GÁLFI BENCE

Szúrósan nézi. Hervadás lesz, ha nem iszol. Táltsd ki a szádot! Megitatlak én, ne féjj! Táltsd ki! én mondom: az úr.

KISPÁL JULA

Jaj, szemedben ördögöt látok, menj el, menj el!

GÁLFI BENCE

Kacag. Meg van az már keresztelve – jámborabb, mint én. – Igyál!

KISPÁL JULA

Szívem a torkomban reszket – nem tudok.

GÁLFI BENCE

Akkor elhervasztlak. Fegyverét kézbe veszi. Fegyveremmel lekaszállak.

KISPÁL JULA

Jaj, vidd el, vidd el a fegyvert! Én árva vagyok. Élet, élet!

GÁLFI BENCE

Táltsd ki a szádot! Odadugja a korsót. Válassz: bor vagy fegyver?

KISPÁL JULA

Remeg. Jaj…! Kitátja a száját.

GÁLFI BENCE

Kacagva bort tölt belé. Ős-vi-gasz-ta-lás! Azután leül a földre, fegyverét maga mellett végigfekteti. Most én iszom, a kettőnk életire! Éljünk, virágozzunk! Iszik hosszan.

KISPÁL JULA

Megijed, hogy Bence igen sokat talál inni, a korsót a szájánál megfogja. Ne, ne többet! Megöl a bor…

GÁLFI BENCE

Leereszti a korsót. Szeretsz! Diadalmasan kacag. Látom, hogy szeretsz, mert féjted az egésségemet. – Ó, be szép vagy, s te szeretsz!

KISPÁL JULA

Visszahúzódik a fal mellé.

GÁLFI BENCE

Kitárja karjait. Gyere ide, gyere! Most tudom, hogy szeretsz.

KISPÁL JULA

Félve húzódik össze.

GÁLFI BENCE

Gyere ide, nem hervadunk soha el! Gyere, piros köntösödet öleljem meg, selyem hajadot borítsam arcámra, s higgyem, hogy élek, élek…! Gyere, ó, milyen jó leszek! Árvaságunk bégyógyul, megbékél a vérem is, bűneimtől megtisztulok, s nem vétkezem soha többet, csak szeretni fogok, mint a fészek száján ülő madár. Csak élni és szeretni fogok örökké, mert arra teremtett engemet az Isten, csak a vérem: fut, elönt, leigáz, sorvaszt és uralkodik. Úgy, mint az apámé, ki a földre sokszor kieresztett belőle, mert sok volt, lobogott, s el akarta égetni… Gyere, szelídítsd meg a véremet, gyere, takard rea köntösödet, s szemeden átal vezesd magadba a tüzit… Gyere, milyen jó vagyok én most és leszek örökké… Gyere, jöjj ide, jöjj…!

KISPÁL JULA

Tág szemekkel nézi Bencét, s remeg.

GÁLFI BENCE

Gyere most, jöjj most!

KISPÁL JULA

Félek… jaj! – nem megyek.

GÁLFI BENCE

Felveszi a fegyvert. Elszántan. Nem jössz? Lekaszállak, s elmúlasz, mint egy kicsi pillancs.

KISPÁL JULA

Kezeit arcához szorítja. Istenem, segíts meg!

GÁLFI BENCE

Julának szegezi a fegyvert. Jössz vagy elmúlasz?

KISPÁL JULA

Jaj! Remegve egyet lépik Bence felé.

GÁLFI BENCE

Mosolyogva leteszi a puskát, karjait széjjeltárja. Gyere, tudom, hogy szeretsz. Gyere, igázd le a véremet! Hozzad a köntösödet, a hajadot! Gyere, hogy szeresselek!

KISPÁL JULA

Félénken visszahúzódik megint.

GÁLFI BENCE

Fegyverét nekiszegzi. Vadul. Imádkozzál! Meg fogsz most halni.

KISPÁL JULA

Jaj, jövök… Egészen Bence elé jön.

GÁLFI BENCE

Ereszkedj térdre!

KISPÁL JULA

Térdre ereszkedik.

GÁLFI BENCE

A halott felé elveti a fegyvert: Kitárt karokkal, lobogó vággyal. Itt van az élet: hullj ide!

KISPÁL JULA

Sírva a Bence ölébe hull.

Végigfeküsznek a földön.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Most megjavultam, ó, hogy megjavultam! A vérem csendben örvendezik, s szívem jósággal trónol a testem felett, s megjavít minden rossz hajlamot… Elvállottam a bűntől, visszatértem a magam jóságos hazájába, hova örökké vágytam… Jó lettem, mint a gyermek, úgy szeretek, mint a gyermek… Öröm jön reám, ha eszembe jut az Isten… Be jó most az élet betelt szívemnek, be jó, hogy az enyim az én szívem… Ó, be jó megtalálni az álmot, a piros köntöst melegen, élve, a kibomlott hajat illatozva… S be jó megnyugodni, szép kicsi Julám, a te melegednél, s csak örvendezni, hogy reám hull a lehelleted, mint a harmat. Lassan s mindig csendesebben. Milyen jó így alunni: mint kicsi bubájával a gyermek, a gyermek… Úgy alunni, mint a gyermek… feküdni örömben, mint a gyermek… – álmodni az igazat… – örökké az igazat… álmodni, mint… a… gyermek… kicsi… gyermek… Elszenderedik.

Szünet.

KISPÁL JULA

Lassan felemeli a fejét, nézi Bencét. Magának suttog. Elaludt, mint a gyermek… Feláll. A neve gyilkos, pedig a lelke, ó, be jó a lelke… Egy halál rajta szárad, s mégis úgy aluszik, mint a gyermek. Milyen erős, be igazi férfiú – gyermek, ó, ha nem volna az ő neve gyilkos! De az ő neve gyilkos… Félve távolodik tőle, azután a hammas fazakat megkeresi, felveszi. Ez a Csorja nemzetség kincse, ezt megmentem, emlékük áldott legyen! Lopózkodva az ajtóig megy, s amint félve kinyitja, egyszerre szembe özönlik vele a virjadás fénye, s madárdaltól mindenütt zeng az erdő. Megáll, az élet utáni vágy egyszerre elragadja. Földön élet, fákon élet, mindenütt öröm és élet…! És én? árva szomorú vágyammal egyedül, örökké egyedül! Lassan térdre ereszkedik. Dal… illat…: Te adtad, Istenem…, belém a vágyat is Te adtad, Te akartad, hogy éljek, ó, akard megint, úgy-é akarod, hogy éljek? A szívem, most kiált a szívem és éget, ó, reám hull mindenünnét az élet, úgy-é nekem virjadt ez a hajnal?! – élet! szerelem! Élet! Élet! Visszafut Bencéhez, rázza. Gálfi Bence, kelj fel, szeretlek – kelj fel, szeretlek, szeretlek!

GÁLFI BENCE

Ébred, kábult. Jula, Jula…! Szép leánka, te jó leánka…! Jula, szép kicsi Julám…!

KISPÁL JULA

Felveszi a fegyvert.

GÁLFI BENCE

Feláll, kicsit megtántorodik, aztán megáll egyenesen, s nézi Julát.

KISPÁL JULA

A fegyvert a Bence nyakába akasztja.

Egymás szemébe esnek – aztán Bence lassan feléje tárja a karját.

KISPÁL JULA

Mikor a Bence karja megérinti, lobbanó hévvel átöleli a nyakát – a fazék kihull az öléből, darabokra törik, s a hamu elszóródik – csókolja a fejét, az arcát. Szeretlek, szeretlek! Erős vagy: szakassz le! Szeretlek! szeretlek!

GÁLFI BENCE

Ráhajlik. Te vagy a világ… jó lelkemmel úgy szeretlek, mint a gyermek, gyermek, gyermek, ártatlan gyermek…!

KISPÁL JULA

Megragadja a Bence kezét. Gyere, bujdossunk el ketten, az erdőbe, messze, messze, ketten… Gyere, szeretlek, szeretlek! Élet! élet! Futnak kifelé – az ajtóban két csendőr eléjük toppan.

CSENDŐR

Ugyanaz, ki Bencével a bíróságon volt. Ne mozdulj! Fegyverét ráfogja.

GÁLFI BENCE

Te testvér! te engem…!? Te töröd kettőbe az életemet… te: kivel ettem egy kenyeret!?

KISPÁL JULA

Az ajtófába fogódzik, üveges szemekkel nézi őket.

CSENDŐR

Ne mozdulj! Megszöktél. – Add a fegyvered!

GÁLFI BENCE

Egy pillanatig gondolkozik – akkor büszke vére fellobban, fegyverét kiakasztja. Elszántan. Itt a fegyver! Durván adja, szinte veti. Megszöktem. Ezt soha nem bánom. De megöltem a testvéremet: azért sírni tudok, mert nem akartam, szerettem s nem akartam… Csak a vérem, ó, az átkozott, az átkozott vérem!

KISPÁL JULA

Az ajtófára borulva sír.

CSENDŐRÖK

Borzongva nézik a holtat.

GÁLFI BENCE

Felveszi a korsót, felemeli, keserűen kacag – azután a fejét hátradőjti, s úgy iszik sokáig. Ivás után ismét felemeli a korsót, torzul kacag a szája. Te! Ősvigasztalás!! – Vadul a földhöz vágja a korsót.

CSENDŐRÖK

Megrebbennek. Mi volt? mi volt?

GÁLFI BENCE

Bor!

CSENDŐR

Azt kár volt – megittam volna magam is.

GÁLFI BENCE

Az az Ádám bora volt, hé – s az enyim. Vagy mi isszuk, vagy senki! De hogy valamitek legyen: itt van a vérem: a gonosz. S itt van a lelkem: az örökké jó. Vigyetek!!

Csendőrök közrefogják.

CSENDŐR

Kapsz kötelet a nyakadra! Csendőrök Gálfi Bencét elviszik.

KISPÁL JULA

Az ajtó mellé leroskadva Bence után zokog. Elvisznek tőlem…! Ó, hát én mit vétettem az Istennek!? S mégis elvisznek – ó élet! élet!

BOTÁR MÁRTON

Futva jön, még messziről kiált. Mi baj? mi baj? Julához ér. Te: hogy jöttél ide?! Mi baj?

KISPÁL JULA

Int Bence felé. Elvitték… A másik meghalt… Megfogja az apja kezét, a halott felé vezeti. Meghalt… Bence, a fegyverrel… a vére megfutott…

BOTÁR MÁRTON

Elfejéredik. Szent Úristen! Megkerüli a holtat, nekidől a falnak, s megkövülve nézi.

KISPÁL JULA

Odabúvik az apjához, s csendesen sír.

Szünet.

Éppen az ajtó mellett, kívül a három legényke egyezkedik.

GAZSI

Ahogy magyaráz, látszik. Az enyim a farka, a farkát én sütöm meg. Dénkóra mutat. Tiéd a jobbik füle. Gergőre mutat. Tiéd a bal füle. Most szép csendesen levágjuk, ehelyt az erdő széjjin megsütjük, s nem tudja meg soha senki.

DÉNKÓ s GERGŐ

Egyszerre. Úgy lesz, úgy lesz.

GAZSI

Elöl, kinyitott bicskával, az ajtón egyet serényen belépik, s megragadja a vadkan farkát.

DÉNKÓ

E pillanatban észreveszi Botárékat. Gazsit hátulról megérinti. Ügyelj, te! mert eszrevesznek.

A három legényke egy pillanatig Botárékra bámul.

GERGŐ

Itt sír valaki.

GAZSI

A földön fekszik valaki.

DÉNKÓ

Valami baj van.

A három legényke elsomfordál Botárékhoz, nézi őket, aztán szájtátva bámulják a holtat.

DÉNKÓ

Lehajlik a halotthoz, nézi, a könny a szemébe szökik. Csorja Ádám bácsi… meghót… Itt a vére… kifolyt… Leverte a törvény…

Valaki közel az erdőben klárinéton egy bús-szomorú nótát kezd.

GAZSI

A halottra borul, sír. Immár csakugyan ki mondja meg, hogy mi, székelyek, honnét eredtünk…?!

BOTÁR MÁRTON

Senki… senki… Ősvérünk kiszárad… Árva-szép életünket már csak elig bírjuk…

A három legényke sír a halottra borulva.

Valaki bús-szépen fújja a nótát.

Szünet.

EGY HANG

Erős férfihang az erdőből. Fújj egy vigasztalót, testvér! Ne búsujjunk örökké, verje meg a Krisztus!

Valaki keserű-vadul gyors csárdást kezd.

EGY HANG

Ez a, láddeg: ez az ősvigasztalás!

Valaki lelkéből, keserűen fújja a nótát.

HÁROM LEGÉNYKE

Fejét egyszerre felemeli. Felállnak.

DÉNKÓ

Könnyes szemmel. Nem sírunk, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal!

BOTÁR MÁRTON

Összeöleli őket. Éljetek! Éljetek! s küzsgyetek meg a világgal! Ó, hogy segítsen meg az Ősigaz Isten.

GAZSI

Igaz Isten! Igaz Isten!

Így csokorban, könnyes szemmel, vadul csárdásba kezdenek.

BOTÁR MÁRTON

Tánc közben karját Jula felé nyújtja.

KISPÁL JULA

Közéjük áll a csokorba.

E pillanatban, mintha vágták volna, megszűnik a klarinét hangja, s a klarinétos keserűen kiáltja belé az erdőbe: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!”

A csokorbanállók egymásra néznek, aztán mind a Botár Márton mellére bújnak.

Függöny lemegy

A hivatkozás helye

Jegyzet

1924-ben, amerikai tartózkodása idején, a kolozsvári Magyar Színház pályázati felhívására írta Tamási első színjátékát, az Ősvigasztalás-t. Menyasszonya, Holitzer Erzsébet közvetítésével, Siculus álnéven küldte meg elbírálásra. A kitűzött első díjat – az Ellenzék című napilap 1924. november 26-i híradása szerint – Pálffyné Gulácsy Irén Napáldozás című drámája kapta. A pályakezdő, fiatal Tamási Áron dicséretben részesült, de nem sorolták a pályázat eredményeként bemutatásra kerülő művek szerzőihez.

Évek múltán már az Ősvigasztalás kéziratát is elveszettnek vélte Tamási. Kései önéletírásában, a Vadrózsa ágá-ban (1966) csak mint ifjúkori, elhamarkodott vállalkozására s elkallódott „komor és darabos vázlatára” emlékezik vissza, amikor első színházi kísérleteiről vall, s az Énekes madár-tól számítja eltökélt, makacs drámaírói pályafutását.

Feltételezhető, hogy a Szűzmáriás királyfi írása idején a darab még birtokában volt. Igazolja ezt, hogy a Rebeka pályafutása című elbeszélés (amely a Pásztortűz 1927. október 21-i számában jelent meg) több ponton egyezik az Ősvigasztalás „Megelőző játék”-ával. A Rebeka pályafutásá-ból idézünk egy részletet, amikor az öregember imádkozik, s Rebeka a virágokat öntözi:

– Beh édes az illatja, mint a nádméz!

A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte keze fejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:

– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.

Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:

– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!

Az Ősvigasztalás előjátékában ez így olvasható:

BOTÁR MÁRTON

Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.

KISPÁL JULA

A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.

BOTÁR MÁRTON

KISPÁL JULA

Lássuk, hogy az Ősvigasztalás-ban, 1924-ben, hogyan játszódik le az a jelenet, amelyben a vihar Csorja Ádám erdei hajlékába űzi a község elöljáróit!

JEGYZŐ

Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!

CSORJA ÁDÁM

Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.

FALUSI BÍRÓ

Üti az ajtót. Csorja Ambrus; eressz bé! Ereszd bé a komádot!

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ambrus elköltözött.

FALUSI BÍRÓ

Hát ki van benn?

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.

FALUSI BÍRÓ

Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóhoz megy. Ki van ott?

FALUSI BÍRÓ

Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.

A Szűzmáriás királyfi-ban Csorja Ambrus helyett Bódi szerepel. S következzék a jelenet esztendőkkel később született epikai változata:

S akkor megdöngette valaki az ajtót.

– Csorja Ambrus, eressz bé!

– Csorja Ambrus elköltözött – mondja Bódi. – Hát ki van benn?

– Itt az öccse, Bódi.

– Hát eressz bé, Bódi! A súj egyen meg, ehelyt a vihar öl meg!

– Ki van ott?

– Tán ma születtél, hogy nem üsmersz? Itt a bíró; s főleg a jegyző úr is!

Tény, hogy csak az író halála után került elő az Ősvigasztalás másolati példánya, amelyből a marosvásárhelyi Igaz Szó 1971. évi júniusi (6.) száma közölt először részletet, Izsák József eligazító magyarázatával. A teljes dráma – Simon István előszavával – 1973-ban, a Tiszatájban jelent meg.

Az első alapos tanulmányt, amely felmérte az Ősvigasztalás színpadi megvalósulását, Radnóti Zsuzsa tette közzé a Színház 1974. évi februári számában. A tanulmány írója, miközben a világ drámairodalmának összefüggéseibe igyekezett beilleszteni a művet, méltatta nemzeti jelentőségét is: „Balladás expresszionizmus: így fogalmazhatjuk meg a mű stílusát. A magyar balladavilág az egyetlen folklorisztikus elem, amely a maga eredeti szépségében fennmaradt, mert irodalmunk magába olvasztotta. Arany János, Balázs Béla, Bartók, Kodály, Tamási, Kallós Zoltán mentették át az utókornak népünknek ezt az ősi drámai kifejezésmódját. Zene, líra, próza általa meg tudott újulni és modern kifejezési eszközöket teremteni. Csak a színház nem olvasztotta magába ezt a hangot.”

Az Ősvigasztalás-t a pécsi színház tagjai játszották először, 1976. március 2-án, Sík Ferenc rendezésében. A színház budapesti vendégjátéka alkalmával is bemutatta az előadást. Az ősbemutató dramaturgiailag módosított a darabon. Az előjátékot, Gálfi Bence és Kispál Jula búcsúját késleltetve, a tárgyalási jelenetet követően, mintegy álomszerűen idézte fel. Szereposztása: Csorja Ádám: Pákozdy János, Csorja Ambrus: Galambos György, Kispál Jula: Vári Éva, Botár Márton: Kovács Dénes, Gálfi Bence: Szegváry Menyhért, Községi jegyző: Kézdy György, Falusi bíró: Faludy László, Dénkó: Pogány György, Gazsi: Bobor György, Gergő: Balázsi Gyula, Ügyész: N. Szabó Sándor, Védő: Szivler József, Bírósági elnök: Koroknay Géza, Törvényszolga: Kutas Béla. Zeneszerző: Gulyás László, koreográfus: Sík Ferenc.

Sziládi János színikritikája szerint a pécsi előadás első része – a dramaturgiai simításokkal, változtatásokkal – „a látvány és a gondolat szép egységét adta élményül” a nézőknek, a második részben azonban elmaradt a „látványteremtés”, s a rendező „a szerzői szövegre bízta magát”, amikor „épp a történés kerül előtérbe”. „Valami sejtelmes, szép látomású misztériumjáték az előadás kerete, amelyben nem annyira a kimondott szó, az elhangzó dialógus hordozza a produkció tartalmi, gondolati súlyait, hanem a játék, az előadás egész koreográfiai jelzésrendszere.” (Magyar Nemzet, 1976. április 7.)

A nagyváradi Állami Színház magyar tagozata más felfogásban, misztériumjátékhoz közelítve, 1982. február 6-án mutatta be. A rendező – a szöveget is átigazító Szabó József – a Szűzmáriás királyfi-ból is átemelt részleteket. Az előadás sikerét méltató Méhes György Nem sírni kell… című cikkében (A Hét, 1982. március 19., 12. sz.) többek között a pontos és szép szövegmondást emelte ki az együttes munkából. „Miske László és Török István s a mögéjük felsorakozó két fiatal, Fábián Enikő és Fekete Károly gyönyörködtető tisztasággal mondják Tamási hallatlan intenzitású szövegét.” Előadásuk székelyföldi sikereiről a színház kitűnő (azóta tragikusan elhunyt) dramaturgja, Bölöni Sándor számolt be a nagyváradi Fáklya 1982. április 16-i számában. S a színház 1983 májusában – magyarországi vendégjátékai során – Debrecenben egy, Budapesten az Egyetemi Színpadon három alkalommal adta elő Tamási darabját.

A győri Kisfaludy Színház színpadán, 1983. szeptember 23-án bemutatott Ősvigasztalás rendezője ugyancsak Szabó József volt, aki sok tekintetben folytatta váradi elképzeléseit. Most is misztérium-teret alakított ki: az alsó részben a dráma cselekménye zajlott, fönn a sziklák között pedig időről időre megelevenedett az élet-halál játék. Itt Szabó Józsefnek nem sikerült sem a színészek alakításaiban, sem az előadás drámaiságában a nagyváradi előadás erejét újrateremteni. Kiss Károly bírálata szerint a szereposztás tévedéseit „semmiféle jószándék nem pótolhatta”. „A Csorja Ádámot alakító Áts Gyula igyekezett leginkább játékával is megközelíteni Tamási világát, hitelessé is tehette volna szerepét, ha jó évtizednyivel fiatalabb hőst formáz… A színészvezetési, szerepértelmezési zavarokat csak növelte, hogy Gombár Judit lötyögős jelmezei sehogy sem illettek Tamási hőseire… Tamási expresszív fogantatású műve valóságfeletti és -túli látásmódot és indulatokat sugall a képzeletnek, s ennek fényében most kellett volna csak igazán szárnyalnia a költeménynek!” (Új Tükör, 1983. október 16.)

Székely fás^{^*}

Páros jelenet

1929

Szereplők

EMMA, huszonöt éves „modern” városi nő

GÁBOR, harmincéves harisnyás székely

Történik egyik székely városban.

Szín: városi szoba – dívány, tükör. A tükör előtt parfüm, púder, kölnivíz, pirosító stb.

EMMA

A tükör előtt áll pongyolában, s körülményesen keni-feni magát, közben. Jazzband… Meghúzza a szemöldökét, nézi magát, majd táncmozdulatokat tesz. „Yes, sir, that’s my baby…”

GÁBOR

A ház előtt. Fát vegyenek!

EMMA

Az ajkát festi, közben. „Csigolyák… lila csigolyák…”

GÁBOR

Még erősebben, pont az ablak alatt. Jó bükkfát vegyenek!

EMMA

Meghallja, megfordul, látszik, hogy eszébe jut valami. Oh, az a piszok Elemér, csak kinyalja magát, hogy ő megyen az irodába, s úgy mellékesen odaveti nekem, hogy „Aztán végy fát, kérlek, valamelyik paraszttól.”

GÁBOR

Fát vegyenek!

EMMA

Bosszúsan. Ezért menjen férjhez az ember… Oh, te jó Isten…! Az ablakon kiszól. Bácsi, jöjjön bé! Visszamegy a tükörhöz, és púderezi magát.

GÁBOR

Ostorral a kezében, belép az ajtón. Jó napot aggyon Isten!

EMMA

Hátrafordul, a négy szem egy pillanatra egymásba hull.

GÁBOR

Miközben nagyon nézi az asszonyt, leveszi a sapkáját, s mozdulatlanul. Kezit csókolom.

EMMA

Összébb húzza a pongyoláját. Maga árulta a fát?

GÁBOR

Elmosolyodva. Én kiáltottam.

EMMA

Feléje lépdel. Hogy adja?

GÁBOR

Előbb talán nézné meg, mert látatlanban csak a török veszen, s a sem fát, hanem feleségöt.

EMMA

Ott sem úgy van immár.

GÁBOR

Jó, jó, én azt mind tudom, de a régi törvénről beszélek.

EMMA

No, mondja, mennyiért adja?

GÁBOR

Mit?

EMMA

Hát a fát! Talán egyebet is árul?

GÁBOR

Bizalmasabban. Én igen osztán, ha egy ilyen asszony kérdi. S megmongyam-é, mit?

EMMA

Libát vagy tojást, nemde?

GÁBOR

Met nem osztán. Hanem egy égi csillagot, mit a minap hoztam le egy éccaka az égről.

EMMA

Mosolyogva. Én fát akarok venni.

GÁBOR

Azt es lehet.

EMMA

No, mondja már, mennyiért adja?

GÁBOR

Kissé incselkedő hangon. Azt a vevő határozza meg s a beszéd.

EMMA

Mutatja. Talán leboruljak nagyságod lába elé?!

GÁBOR

Azt egyet se, kivált söprögetés előtt.

EMMA

Hajja!

GÁBOR

Látom es.

EMMA

Mit lát?

GÁBOR

A vásár kimenetelit.

EMMA

Gábor elébe áll, kissé kihívóan. Nos?! Hát megfogom-é venni én magától a fát?

GÁBOR

Elhúzódik előle a szoba közepe felé. Bajosan.

EMMA

Mennyit adjak?

GÁBOR

Jöjjön s nézze meg, mert ilyen fát nem látott még.

EMMA

Megint közeledik feléje. Gondolom, milyen lehet.

GÁBOR

Mintha gyermeknek mondaná. S azt miről gondolja?

EMMA

Mutatóujját a Gábor mellének szegezi. Azt éppen magáról. Várjon csak, meg is mondom: először is: szép szál fák…

GÁBOR

Az Emma szemébe. Szép…

EMMA

Alig izgatottan. Másodszor is: jó tüze van…

GÁBOR

Kamaszos büszkeséggel. Van, hála Istennek! Ostorát letámasztja a dívány mellé.

EMMA

Nézi nyugtalan.

GÁBOR

Körülügyelgeti a szobát. Hát a tekintetes úr hol van?

EMMA

Elutazott.

GÁBOR

Jó messze-é legalább?

EMMA

Mi köze hozzá?

GÁBOR

Csak azért mondom, hogy ha messze ment volna, több szépet látna.

EMMA

Leül a díványra, lábait kacéran egymásra rakja. Szeretné? Cigarettát vesz magának, rágyújt.

GÁBOR

Ha maga szeretné, én nem bánnám.

EMMA

Megkínálja Gábort is cigarettával. Szokott?

GÁBOR

Huncutul. Így meg tudnám szokni. Kérnék tüzet is melléje.

EMMA

Ültéből tartja a cigarettát.

GÁBOR

Odahajol, s miközben rágyújt, a díványra lopja magát. Az első füst után. Fájin cigaretta! Viráglapi es vagyon közötte ejszen.

EMMA

Kacag. Amit maga érez, az másféle illat.

GÁBOR

Ha másféle es, de jóféle.

EMMA

Öntelten. Ha kitalálja, hogy honnan ered, akkor megkínálom magát egy pohár borral.

GÁBOR

Szagolni kezd, s ahogy az Emma hajához ér. Innét a hajából! Hijj, mingyárt énekelni kezdek, mint a madár a virágos fán.

EMMA

Tovább húzódik, nyugtalanul. Ne jöjjön olyan közel. Nem bírom.

GÁBOR

Fekete mákszem rózsaszálakból van a haja, úgy-é?

EMMA

Huncutul int. Csend! Valaki jöhet!

GÁBOR

A tisztességes ember nem fél. Elevenebben. No, hol a bor?

EMMA

Igaz, maga nyert. Feláll, és ringatva magát, kimegy.

GÁBOR

Véle együtt feláll, nézi őt, s ahogy kiment. Barátom, micsoda falás lenne…!

EMMA

Az ajtón bejövet. Tetszik nekem ez a hecc.

GÁBOR

Halkan. Szolgáló nincs?

EMMA

Minek?

GÁBOR

A levegő rontására.

EMMA

Azt hittem már, hogy házasodni akar. Két pohárba bort csorogtat.

GÁBOR

Én nem osztán, amíg van erdő, s amíg van jó bükkfa, s azt a bükkfát árulni lehet.

EMMA

Poharat emel. Proszit!

GÁBOR

Szintén felemeli, aggodalmasan. Hát a hol van?

EMMA

Mi?

GÁBOR

Hát az a prászit!

EMMA

Kacag. Az nem egy falu… jaj, beh jó… Kacag. hanem azt jelenti, hogy egészségére kívánom ezt a poharat.

GÁBOR

No, hallj oda, azt hittem, hogy valami jó bortermő helység. Koccint. Az ilyen bort örökké innya kéne.

EMMA

Leül az asztal mellé. Magát hogy hívják?

GÁBOR

Engemet úgy, hogy jöjjön bé, bácsi! Szintén leül.

EMMA

Babrálva fésülgetni kezdi magát. Maga vicces ember. Hogy hívják csakugyan?

GÁBOR

Bizalmasabban. Engemet Gábornak, mint az arkangyalt. No, jólesik-é?

EMMA

Érdekes, az én nevem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé.

GÁBOR

Kitaláljam-é?

EMMA

Lássuk!

GÁBOR

Egyet röhint. Gati!

EMMA

Jó pofa! De nem úgy hívnak. Nem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé, hanem e betűvel… E… m… m… a.

GÁBOR

Emmá beszéd.

EMMA

Újból tölt Gábornak. No, még egyet.

GÁBOR

Veszi az üveget és nézi. E ma megivódik.

EMMA

Proszit.

GÁBOR

Prózint! Ivás után. Jól fütt…

EMMA

Eszébe jut hirtelen. Igaz, beszéljünk a fáról. Mit kér érte?

GÁBOR

Haggya a sújba, hadd száradjon odaki. Soha nem volt jó elsietni a vásárt.

EMMA

De hazajő az uram.

GÁBOR

Itt ő es elfér.

EMMA

Ötletesen. Mondja, izé Gábor, maga mit csinálna, ha csakugyan hazajönne hirtelen az uram, s magát itt kapná, ahogy javába iszik?

GÁBOR

Hiszen, ha jovában innám, magától jőve, hogy mit mongyak, de mivel nem iszom jovában, hát azt mondanám, hogy oh beh jó, hogy jő, mert a nagyságos asszonnyal bajos erősen egyességre vergődni.

EMMA

Feláll, mentiben arcul érinti Gábort. Jópofa, feltalálná magát.

GÁBOR

Fel én még magasabb helyen is.

EMMA

A tükör előtt nézegeti magát. Mondja, van magának felesége?

GÁBOR

Nekem?

EMMA

Magának.

GÁBOR

Feleségem?

EMMA

Felesége.

GÁBOR

Hát… nemigen.

EMMA

Ügyesen kitért.

GÁBOR

Biza, sok leán elől kitértem, amikor arról lett volna szó. Feláll, mentiben a tükör felé. Én még ártatlan vagyok.

EMMA

Megfordul. Mi?!

GÁBOR

Ártatlan.

EMMA

Nekem mondja?! Még a szeme sem jól áll.

GÁBOR

Azért nem áll jól, mert még nem volt fehérnép, aki jóra állítsa.

EMMA

S magának csakugyan nem volt még kedvese? Mondja, Gábor?!

GÁBOR

Nekem volt már kedves madaram, lovam s még miegymás, de fehérnép kedvesem nem vala.

EMMA

Visszafordul a tükör felé, s púderezi magát. Oh, dehogynem!

GÁBOR

Hát bizonyítsa reám valamivel, ha azt állítja.

EMMA

Hát maga bizonyítsa, hogy nem volt.

GÁBOR

Hát nem elég a megvallás?

EMMA

Visszafordul. Nem!

GÁBOR

Hát várjon csak. Mit es lehetne csinálni… No, teszem azt, hogy vessen próbára.

EMMA

Hogy gondolja?

GÁBOR

Hát teszem azt, hogy odaadom magamot, vaj másképpen nem bánom, akármit csináljon velem, s bélása hamar, hogy nem tudom, mi a szerelöm, mert nincs bennem sem kévánság, sem gerjedelem.

EMMA

Mennyi butaságot beszél. Kölnivizet vesz, s hirtelen Gáborra önt belőle.

GÁBOR

E mi?

EMMA

Kacéran. Kölnivíz, kedves.

GÁBOR

Jó volna ilyenben megferedni.

EMMA

Nincs rossz gusztusa. Hirtelen púderezni kezdi a Gábor arcát.

GÁBOR

Mit csinál?

EMMA

Csend! Nem azt mondta, hogy reám bízza magát?

GÁBOR

No jó, hajlandó vagyok mártíromságot szenvedni.

EMMA

Miközben szépítgeti Gábort, nagyon odabúvik.

GÁBOR

Amikor Emma javában ingerkedik, hirtelen hátrább lép, kacagni kezd, s így az asztalhoz megy, tölt magának. No, adjon Isten kedvet máskorra is, mert bézárják a bótot, s nekem valami selyemruhát kell venni az asszonnak az innapokra. Iszik. Mennyi a számja ennek a háznak?

EMMA

Csak néz, nem szól.

GÁBOR

Felveszi az ostort, egyet csattant. Jól megjátszottuk ezt a kis szabad időt.

EMMA

Hidegen. Rakja le a fát, s kifizetem.

GÁBOR

Kacag. Nincs nekem eladni való fám.

EMMA

Elképedve. Hát azért hívtam be.

GÁBOR

Csakhogy én már eladtam a fát egy más asszonynak, ezelőtt két órával.

EMMA

Akkor minek van maga itt?

GÁBOR

Csak ki akartam próbálni, hogy maga többet adott volna-é érte. Kalapját felteszi. Holnap, ha ráérek, csinálhatunk vásárt. Szerencsés jó napot kívánok. El.

EMMA

Áll helyben, és néz maga elé.

GÁBOR

A ház előtt. Fát vegyenek!

EMMA

Az asztalhoz megy, tölt, egyben kiissza, s utálattal. Paraszt…

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A Székely fás a húszas évek végén keletkezett. Az Ellenzék 1929. február 11-i számában jelent meg. A lábjegyzetként rögzített híradás szerint február 6-án, a Mária Valéria estélyen Mo’sa Mélanie és Tamási Áron előadásában látta először a közönség a páros jelenetet.

A hódmezővásárhelyi Városi Színházban Csokonai Vitéz Mihály Karnyóné-jával egy estén, Hetés György rendezésében vitték színre 1946. május 16-án. Összesen négyszer játszották.

A marosvásárhelyi színház is ebben az évben, június 27-én, Kós Károly Budai Nagy Antal című drámájából vett részletekkel együtt adta elő.

Alkalmanként fővárosi és vidéki színpadokon, valamint a Magyar Rádió különféle műsoraiban hangzott el.

Néppártiak^{^*}

Kis komédia

1931

Szereplő személyek

CSUTORA, leégett gazda

TRÉZSI, a leánya

LEGÉNYKE

KÉT LEÁNYKA, a Trézsi gyermekei

KATOLIKUS PAP

UZSORÁS ÖRMÉNY

ISTENTELEN SUSZTER

BIZTOSÍTÁSI ÜGYNÖK

FAÜGYNÖK

MAGYAR KÉPVISELŐ

TUDÓS

NÉPIES ÍRÓ

BIRTALAN ÉS TAKÓ, gazdák

KOLDUS

Történik egy székely faluban, nyáron, 1930-ban.

Szín: a Csutora leégett háza: üszkös, szeges gerendák keresztül-kasul; egészen és félig elégett bútorok és ruhadarabok; egyik oldalon derékmagasságig fekete házfal; a háttérben is leégett házak romjai, meredező falak és kémények és fekete fák, csak a templom áll jó messze épen.

Csutora, a lánya és három árva unokája „itthon” vannak a „házban”; a legényke (tizenkét éves) egy buksi kutyakölyket tart durva spárgán, a nagyobbik leányka macskát az ölében, a kisebbik beszélgetés közben folytonosan mászkál a házhelyen, és olyan lesz, mint egy kicsi koromseprő.

TRÉZSI

A csendes tébolyodottak arcával egy palacsintasütőt tart és mozgat egy vaskályha felett, amely a romok között négy lábával az égnek mered és folytonosan énekelgeti. „Ékes virágszál, kit Szent Anna szült…”

CSUTORA

Ül egy szeges gerendán, és üres pipáját szemléli. Te ott micsinálsz, Terézsi?

TRÉZSI

Palacsintát sütök, lelkem édesapám.

CSUTORA

Azt kinek?

TRÉZSI

Vendégeknek. Most jőnek Amerikából. Mingyárt itt lesznek. Közben mindig énekel.

LEGÉNYKE

Mutogat arrafelé. Tűz sincs, s né, a füttő is hogy áll, nagyapó! Hisze így nem lehet palacsintát sütni!

LEÁNYKA

Odaszalad az anyjához. Kerüljön alól, édesanyám, mert nem a lábánál kell sütni, hanem a tetejin! Mutatja.

TRÉZSI

Te ki gyermeke vagy, lelkem?

CSUTORA

Jere vissza ide, né! Mit szóltok a nagyok dolgába! Leányka visszajő.

LEGÉNYKE

A nagyapjához bújva. Édes nagyapó, úgyé édesanyám félig megbolondult?

CSUTORA

A térde közé veszi a leánykát. A nem.

LEGÉNYKE

Igende máccor nem így sütte a palacsintát!

CSUTORA

Így olcsóbb.

LEÁNYKA

Kijön a nagyapja térde közül, és a macskát lovagoltatja a kutyán. Cú-ú-ú, né!

A kisebbik leányka odajön maszatosan, és bé akarja kenni a másik kettőt; Trézsi énekelget; közben Birtalan és Takó jönnek.

BIRTALAN

Negyvenéves, kövér-piros, sebes beszédű, bizakodó – már messziről. Ne búsuljon, Mihály bá! Jó hír van!

CSUTORA

Oda se néz. Hol?

BIRTALAN

Itt a számban.

CSUTORA

Az akkor bajosan lehet jó.

BIRTALAN

Há métt? Közreveszik Csutorát, s leülnek.

CSUTORA

Mert ha jó volna, eddig lenyelted volna.

TAKÓ

Negyvenéves, szigorú, istenes. Adjunk hálát a jó Istennek, hogy csakugyan letekintett reánk, szegén kárvallottakra.

BIRTALAN

Vaj tekintett le, vaj nem, de én az urakot láttam. Hárman vadnak. Az előbb érkezének meg egy szép óutóval, hogy segélyben részesítsék a leégetteket. Trézsi felé néz. Hát Trézsi micsinál ott?

CSUTORA

Süti nekik a palacsintát.

Harangoznak.

LEGÉNYKE

Vajon ki húzza, édes nagyapó?

CSUTORA

Aki reáér.

LEGÉNYKE

Igende a harangozó is beléveszött a tűzbe!

BIRTALAN

Azt az uraknak húzzák, hogy a segéllyel megjöttek.

LEGÉNYKE

Azok jöttek Amerikából?

CSUTORA

Azok, s mind nagyok. Eredj, s mondd édesanyádnak!

LEGÉNYKE

Odafut, a kutyát örökké húzza. Édesanyám, az ámérikai vendégek megérkeztek!

TRÉZSI

Örvendve. Eredj, s mosdjál meg hamar! Mind a hárman mosdjatok meg!

CSUTORA

Odamegy Trézsihez. Ebben a szent percben mosdának meg, Trézsi! Nézd meg azt a küssebbiket is, né! Úgy fémlik, mint a vacsoracsillag! Vedd a gyermekeket, s menjetek hamar az urak elejibe! Elveszi a palacsintasütőt. Eredj hamar, mert nem látják meg a házunkon a keresztet, s osztán elbódorognak valamerre! Ott lesznek a templom előtt valahol. No, szökjetek! Én addig sütöm ezt a palacsintát.

TRÉZSI

A három gyermekkel indul. Ügyeljen, édesapám lelkem, nehogy odaégjen! El.

CSUTORA

Ezt immár csak az Isten tudja tovább sütni… A palacsintasütőt nyelével a kályha hasába felüti, aztán jön vissza.

TAKÓ

Ne vétkezzék, Mihály bá! Úgy láccik, hogy még nem látott elég bajt.

CSUTORA

Visszaül a gerendára. Istent sokkal kevesebbet láttam. A pipát mutatja nekik. Egy kicsi dohányotok nincs-é?

BIRTALAN

Az ember ne pipáljon örökké.

CSUTORA

Hát mit csináljon?

TAKÓ

Legyen istenfélő!

CSUTORA

S hát a mire jó?

TAKÓ

Körülmutat. Nézze meg, hogy mire jó! Most megláthatja! Mert itt most nem volna egy fekete omladék az egész falu, ha istenfélő volna az emberiség!

BIRTALAN

Csúfolódva Takóhoz. Úgy láccik, neked is jőnek a vendégek Ámérikából. Miféle ember az, aki mind csak a semmit fújja, amikor itt van a segély. Pénzt adnak s fát adnak, s gabonát, s gúnyafélét adnak! Aszerint, hogy ki milyen, s mennyi kárt vallott.

CSUTORA

S azt a sokat ki adja?

BIRTALAN

Azt egyrészt a kormány s a nagy magyar párt s a városok, másrészt mindenféle társaságok. Elig telik el egy kicsi idő, s úgy felépül az egész falu, mintha tűz nem is lett volna!

CSUTORA

S azt ki mondta?

BIRTALAN

Ezek a nagy urak, mondják, akik idejöttek.

CSUTORA

Vajon bízzam-é?

BIRTALAN

Hogy a varazsgyékbe ne bíznék, Mihály bá!

TAKÓ

De csak az Istenben!

BIRTALAN

Takóhoz. Neked senki sem mondta vót, hogy pap légy?

CSUTORA

A felesége eleget mondta.

PAP

Civilben, nagy karimájú szalmakalapban sietve jön. Jöjjenek gyorsan a gyülekezetbe! Birtalan és Takó felállnak, Csutora ülve marad.

TAKÓ

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

PAP

Néhány lépésre tőlük megáll, és inti. Jöjjenek egy-kettő a gyülekezetbe!

BIRTALAN

Tám most osztják, pébános úr?

PAP

Mit?

BIRTALAN

A segélyt.

PAP

Azt még nem.

BIRTALAN

Hát?

PAP

Lélekemelő beszédeket mondanak. Itt van egy hírneves magyar képviselőnk, egy író és egy tudós. Mind beszélni fognak a népnek! Jőjjenek hamar, mert ha nem lesznek elegen, aztán kevesebb segélyt adnak!

BIRTALAN

Akkor mennyünk sebessen! Csutorához. Jöjjön, Mihály bá! Szökjék fel, no!

CSUTORA

Nem szökhetném.

PAP

Mért nem jön, Mihály bácsi?

CSUTORA

Őrözöm ezt a házat, nehogy felgyújtsa valaki.

PAP

Odamegy, és a vállára teszi a kezét. Ne búsuljon, kedves jó Mihály bácsi! Az Isten csak a jó embereket teszi próbára, de ugyancsak ő az, aki ismét megsegíti.

CSUTORA

Ő meg! Most is úgy hajigálja le a pénzt, hogy elig győzzük ehelyt négyen szedni.

PAP

Elveszi a kezét, és csodálkozva. Maga mióta beszél így, Csutora bácsi?

CSUTORA

Amióta kérdözik.

TAKÓ

Nyüszköl a pap előtt. Haggya magára, plébános úr, istállom, mert rusnyát talál az Istenre mondani! Az ilyen embernek jobb egyedül lémitálni, mert a Szentlélek úgy hamarább reaszáll.

CSUTORA

Annak is van annyi esze, hogy módosabb helyre szálljon.

TAKÓ

Megijedve. Úgyé mondtam, plébános úr! Az Isten megfizeti, ne tessék hergelni, mert mind elkárhozunk ehelyt!

BIRTALAN

Igende a plébános úrnak az a foglalkozása!

PAP

Szent haraggal. Nézze, Csutora úr, ha még egyszer effélét mer mondani, akkor igen furcsa leszek!

CSUTORA

Nyugalommal. Hát a hogy menyen?

BIRTALAN

Kedélyre akarja csalni őket. Úgy, hogy kifordítja a kalapját.

CSUTORA

Én a szemivel is megelégedném.

PAP

Nem tudja, hova legyen el a felháborodástól.

TAKÓ

Kétségbeesve. Édes jó Istenem, ne hallgass ide! Birtalanhoz. Édes komám, neked legalább legyen több eszed! A paphoz, megfogván a karját. A jó Istenre kérem, jöjjön, plébános úr! Jöjjön el erről a helyről, mert mind itt fogunk elsüllyedni!

PAP

Elhárítja Takót. Ez már sok! Ezt már nem tűrhetem! Kénytelen vagyok jelentést tenni a püspök úrnak, hogy vonja meg magától az egyház áldásait! Érti, Csutora úr?!

CSUTORA

Szelíden mutatja a pipát. Van egy kicsi dohánya?

PAP

Egyszerre megenyhülve. Mért nem mondta előbb, hogy mi baja van?

TAKÓ

Boldogan. Istenem, Te megadod örökké a békességet alkalmas üdőben!

BIRTALAN

Kacag. No, mehetünk a gyülekezetbe.

PAP

Elveszi Csutorától a pipát, és nézi. Hol vette, Mihály bácsi?

CSUTORA

A pudli mellett.

PAP

Egészen kedves kis pipa.

CSUTORA

A szó nem dohán. Istállom, ide azt a pipát! Visszaveszi.

TAKÓ

Jobb is, ha nem pipál örökké, Mihály bá! Ha dohán s gyufa nem volna, akkor a maga háza sem volna most leégve.

CSUTORA

Felemeli a mutatóujját. Ha szamár nem volna, most téses ilyen egyedül állanál, né!

Pap, Birtalan kacagnak.

BIRTALAN

Eccer valami nagyobbacska úrnak is ilyen formán felelt volt meg Mihály bá. Szilvát vittünk a városba, s ahogy –

SUSZTER

Lobogva jön, és kiált. Itt vannak a kápitálisták! S itt vannak a nagy szájhősök!

PAP

Barátságtalanul feléje fordul. Csendesebben, Fejér úr!

SUSZTER

Megtorpan a paptól, vissza akar fordulni.

PAP

Barátságosabban. Tessék csak idejönni! Nem fogom uraságodat megenni.

SUSZTER

Jön, megáll a pap előtt, hivatalosan. Elveimet fenntartom.

PAP

Mosolyogva. Ha jók, tessék fenntartani.

SUSZTER

Legyen ön nyugodt: azok nagyon jók. Nem is lehetnek rosszak, mihelyt az ön elveitől különböznek.

PAP

Például miben különböznek?

SUSZTER

Mindenben, kérem. Direkt mindenben. Én egy felvilágosodott ember vagyok, szabadgondolkozású, szóval a mai kor tipikus képviselője. Míg ön, már foglalkozásánál fogva is, hogy is mondjam… egy utópia.

BIRTALAN

Beszéljen magyarul, Fejér úr, hogy mi is tanuljunk valamit.

SUSZTER

Vannak tudományos meghatározások, kérem. Azokat, sajnos, kénytelen vagyok eredetiben dokumentálni.

PAP

Nézze, Fejér úr, én hajlandó vagyok magát meggyőzni mindarról, amiben ellenkező véleményen van énvelem.

TAKÓ

Inkább mennyünk, pelébános úr, mert elszalasztjuk a híres embereket.

PAP

Takóhoz. Csak egy pár percre! Suszterhez. Például miben látja maga a legélesebb különbséget a kettőnk világnézete között?

SUSZTER

Példának okáért fundamentális különbség az, hogy ön valószínűleg, már foglalkozásánál fogva is, hiszi az Istent, én pedig nem hiszem.

Takó félelmében megkucorodik, Birtalan sunnyog.

CSUTORA

Felnéz. Né, mit mondott? S nem lett semmi baja!

PAP

Fölényesen. Tudja mit, Fejér úr: menjen szépen elmeorvoshoz!

SUSZTER

Kérem, bizonyítsa be!

PAP

Mit?

SUSZTER

Hogy van Isten.

CSUTORA

Nehogy bébizonyítsa, pelébános úr!

TAKÓ

Megragadja a papnak a karját. Jöjjön innét, pelébános úr! Jöjjön, az Isten megfizeti! Jöjjön, amíg reánk szakad az ég!

PAP

Isteni szelídséggel. Szánjátok ezt a szegény, elveszett embert!…

Birtalannal és Takóval el.

SUSZTER

Leül Csutora mellé. Maga mit szól ehhez, Csutora bácsi?

CSUTORA

Én azt, hogy ne tőtse ilyenekkel az üdőt.

SUSZTER

De mégis! Nagyon kíváncsi vagyok, mert tudom, hogy magát még nem tudták megfertőzni sem a papok, sem a kápitálisták.

CSUTORA

Van egy kicsi dohánnya?

SUSZTER

Kotorja a zsebeit. Igazán sajnálom, de nincs.

CSUTORA

No, akkor maga is egy hiten van a pappal.

SUSZTER

Felugrik. De én kerítek magának, Csutora bácsi. Csak mondja meg a véleményét.

CSUTORA

Hát ha kerít, akkor megmondom. Hallgasson ide: maga cepőt csinál, s a pelébános úr hiszi az Istent.

SUSZTER

Kacag. Helyes!

CSUTORA

No, mennyen s kerítsen! Osztán mondok egyebet is.

SUSZTER

Tessék is megvárni. Indul.

ÜGYNÖK

Nagyorrú, veres, fiatal – éppen szembejön a suszterrel, megállítja, és bájosan. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Kössünk egy kis üzletet, uram. Itt az alkalom, kézhez jöttem.

SUSZTER

Miféle üzletet akar velem kötni?

ÜGYNÖK

Épület-, üzlet-, termény-, életbiztosítás.

SUSZTER

Egyik sincs. Gyorsan el.

ÜGYNÖK

Jön, Csutora előtt megáll, és meghajtja magát. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Ön birtokos, ugyebár?

CSUTORA

Nem látja, hogy ülök!?

ÜGYNÖK

Látom, kérem, de a foglalkozása után voltam bátor érdeklődni. Birtokos, ugyebár?

CSUTORA

Az úr mért nem jár másodmagával?

ÜGYNÖK

Miért, kérem?

CSUTORA

Maga kérdezgetne, s másik örökké felelne.

ÜGYNÖK

Nevet. Ön tréfára veszi, úgy látszik, a dolgot, pedig én nagyon komoly ügyben szeretnék Önnel beszélni. Méltóztassék elhinni nekem, hogy az az intézet, amelynek én vagyok a képviselője, egyike a legnagyobb magyar intézeteknek.

CSUTORA

Hát az úr képviselő?

ÜGYNÖK

Az vagyok, kérem.

CSUTORA

Aki segélyt hozott nekünk?

ÜGYNÖK

Úgy van, kérem. Segítő szándékkal jöttem.

CSUTORA

Hát osztán mért nem kezdte mingyárt ezen a felin! Mutatja maga mellett a helyet. Üljön le ide, né! Legalább fedél alatt lesz, s az eső nem veri meg.

ÜGYNÖK

Nézegeti a gerendát, majd a nadrágját, aztán zsebkendőt terít a gerendára, és leül, az aktatáskájából füzetet szed elé.

CSUTORA

Lám, keresse ki a nevemet!

ÜGYNÖK

Még ezután fogjuk az Ön nevét beírni. Kikészíti a füzetet. Hogy hívják?

CSUTORA

Csutora Mihály.

ÜGYNÖK

Írja. Foglalkozása?

CSUTORA

Kárvalló.

ÜGYNÖK

Hízelegve. Önnek nagyszerű humora van. Birtokai is vannak, ugyebár?

CSUTORA

Úgy csúfolják.

ÜGYNÖK

Hány hold?

CSUTORA

Lehetne több is bátran.

ÜGYNÖK

De mennyit írjak be?

CSUTORA

Én nem poroncsolhatok az úrnak.

ÜGYNÖK

Ezt a rubrikát majd a végén fogjuk kitölteni. Hány éves tetszik lenni?

CSUTORA

Tizennyóc.

ÜGYNÖK

Mennyi?

CSUTORA

Tizennyóc.

ÜGYNÖK

Hát az hogy lehet?

CSUTORA

Az úgy, hogy nekem ennyi teccik.

ÜGYNÖK

Nevet. Háza van?

CSUTORA

Még maga kérdi! Hisz benne ül! Nem látja, mekkora ablakai vadnak?

ÜGYNÖK

Ez volt az öné? Fogadja részvétemet.

CSUTORA

Kezet nyújt az ügynöknek. Az Isten magának fizesse meg, ha részt vesz. Meglátja, hogy ketten milyen hamar felépítjük.

ÜGYNÖK

Remélem, lesz a jövőben annyi óvatosság önben, hogy biztosítani fogja. Tetszik látni, most is, ha biztosítva lett volna, egy csomó pénzt fizetnénk ki önnek.

CSUTORA

Hát én írtam vót egy levelet.

ÜGYNÖK

Kinek?

CSUTORA

A vejemnek.

ÜGYNÖK

Hát ő is ott van, ahol én?!

CSUTORA

Egy emelettel alább.

ÜGYNÖK

Az életbiztosításnál?

CSUTORA

Ott, látja-é! Éppen ott!

ÜGYNÖK

S milyen beosztása van?

CSUTORA

Elég szigorú. Két méter hosszú, s egy félméter szélyes. Örökké setétben van, s fekszik.

ÜGYNÖK

Hát az hogy a csodába lehetséges?

CSUTORA

Az úgy, hogy meghót.

ÜGYNÖK

Nevet. Igazán élvezet önnel tárgyalni, kérem! Kössünk egy jégkárbiztosítást.

CSUTORA

Nem jég vót, hanem tűz.

ÜGYNÖK

A tüzet már lekéstük, de a jeget még megelőzhetjük.

CSUTORA

Tőlem megelőzhetjük, de előbb mondja meg lám, hogy mennyi segélyt írt oda bé. Abba a füzetfélébe.

ÜGYNÖK

Miféle segélyt?

CSUTORA

Segélyt az égetteknek. Hisze az előbb mondá, hogy maga az a képviselő.

ÜGYNÖK

Miféle képviselő?

CSUTORA

Hát, aki segélyt hozott az égetteknek!

ÜGYNÖK

Feláll. Maga meg van őrülve, bácsi! Nézi kormos zsebkendőjét, és mérgesen elteszi. Hát mit gondol maga! Egy jótékony marha vagyok én? Becsületes tisztviselő vagyok! S tegye máskor a nagyapját bolonddá, s ne engem! Érti?!

ÖRMÉNY

Az utolsó mondatoknál megérkezik, nézi egy ideig az ügynököt, majd. Maga mit kiabál itt?

ÜGYNÖK

Magához ki szólt?

ÖRMÉNY

Jobb lesz, ha elkotródik a fenébe, s nem csalja még azt is, aki tönkrement!

ÜGYNÖK

Csúfolódva. Magát minek híjják? Bagdánnak, úgyé? Neki, neki…

ÖRMÉNY

Hátat fordít az ügynöknek, s kapar, mint a kutya. Nye, nye!

ÜGYNÖK

Undorral el.

ÖRMÉNY

Csutora mellé leül.

CSUTORA

Van egy kis dohánnya, Zokoriás úr?

ÖRMÉNY

Biza nincs, Csutora bácsi. Nem vagyok dohányos, amióta ilyen borzasztó gazdasági viszonyok vannak.

CSUTORA

Hát azt a fürge susztert nem látá-é valahol?

ÖRMÉNY

Éppen most vitték el a csendőrök.

CSUTORA

Hát azt métt?

ÖRMÉNY

Valaki elfogatta, mert istentelen bolseviki.

CSUTORA

Bár engemet is elfogatna valaki!

ÖRMÉNY

Maga mit beszél, Csutora bácsi! Hiszen azok a csendőrök rettenetesen megverik az embert!

CSUTORA

Hát osztán! Az Isten nem veri-é jobban meg az embert, mint a csendőrök?

ÖRMÉNY

Ugyanbiza nem szégyelli magát, Csutora bácsi! Hogy így elcsügged! Mire fog így menni?

CSUTORA

Adósságra.

ÖRMÉNY

Nem szabad így beszélni, Csutora bácsi! Abban semmi haszon nincs. Sőt ellenkezőleg, az Isten még jobban megveri.

CSUTORA

Vízzel?

ÖRMÉNY

Hogy vízzel?

CSUTORA

Úgy, hogy tűzzel immár megvert, s ha ellenkezőleg is meg akar verni, akkor csak vízzel verhet meg vaj szalonnával.

ÖRMÉNY

Kacag. Magával akár egy egész napot is eltöltenék, Csutora bácsi.

CSUTORA

Azt könnyen elhiszem.

ÖRMÉNY

Ejh, be büszke! Hát mért hiszi el olyan könnyen?

CSUTORA

Azért, mert maga sokkal rusnyább dolgokkal is tőt üdőt, s mégpedig nem egy napot, hanem egy egész életet.

ÖRMÉNY

Például mivel?

CSUTORA

Rajta ül.

ÖRMÉNY

Kacagva megöleli. Magát mutogatni kéne, Csutora bácsi! … Pénzért kéne mutogatni! …

FAÜGYNÖK

Kofferrel jön.

CSUTORA

Észreveszi. Lám, kezdje el!

ÖRMÉNY

Mit?

CSUTORA

A mutogatást.

ÖRMÉNY

Észreveszi a faügynököt, felugrik, és elejébe áll. Halt! Nem szabad ehhez az emberhez közelíteni, csak jeggyel.

FAÜGYNÖK

Mért? Csutora felé kandikál, de az örmény folyton elejébe áll.

ÖRMÉNY

Azért, mert minden szava szenzáció.

FAÜGYNÖK

S miket beszél?

ÖRMÉNY

Megmondja a múltat s a jövendőt. Megmondja, hogy mit csináljon, hogy jó legyen. Megmondja, hogy az embert micsoda csúnya dolgok kísérik egy életen keresztül. Mindent megmond.

FAÜGYNÖK

S mennyiért lehet beszélni vele?

ÖRMÉNY

Húsz lej.

FAÜGYNÖK

Kifizeti az örménynek a húsz lejt.

ÖRMÉNY

Karon fogja, és odaállítja Csutora elé. Most tessék kérdezni bármit.

FAÜGYNÖK

Mi van ebben a kofferben?

CSUTORA

Amit belétett.

FAÜGYNÖK

Magok csalók! Fel fogom jelenteni!

CSUTORA

Ha nem szökdösik olyan erősen, akkor megmondom, hogy mi van a kufferben.

FAÜGYNÖK

Tessék megmondani! Rögtön!

CSUTORA

Fadarabok vadnak.

FAÜGYNÖK

Elámulva. Kérem, ezt eltalálta! Kinyitja a koffert, és fadarabokat szed ki, melyeket mintának hordoz.

ÖRMÉNY

Boldogan. No, most beszéljen!

FAÜGYNÖK

Tessék még mondani valamit a jövőmre vonatkozólag!

CSUTORA

Ha sokat iszik, négylábon fog járni; amikor meghal, többet nem él, s a fát a hóta után is magával viszi.

FAÜGYNÖK

Ezek olcsó szellemeskedések, kérem!

ÖRMÉNY

Hát mit akar húsz lejért? Fizessen többet, s akkor jobbakat mond.

FAÜGYNÖK

Igen, mert bolond vagyok! Menjenek a fenébe! Pakolni kezdi vissza a koffert, majd hirtelen megáll. Önök idevalók?

ÖRMÉNY

Ez a jövendőmondó ember ide, s én a szomszéd faluba.

FAÜGYNÖK

Csutorához. Szintén tűzkárosult?

CSUTORA

Az úr is képviselő?

FAÜGYNÖK

Igen. Az Épületfa Részvénytársaság képviselője vagyok. Abszolút jó és olcsó anyagot szolgálunk. Rakja ki a fadarabokat. Tessék megnézi ezt a minőséget!

CSUTORA

Jól ég?

FAÜGYNÖK

Ez nem ég, kérem. Preparálva van.

CSUTORA

Akkor írjon fel egy házra valót.

FAÜGYNÖK

Szabad a becses nevét?

CSUTORA

Csutora Mihály.

FAÜGYNÖK

Írja. Mennyi előleget tetszik fizetni?

CSUTORA

Hát azt ugyanbiza mire?

FAÜGYNÖK

Az épületfára, amit meg tetszett rendelni.

CSUTORA

Az urat mikor eresztették ki a bolondokházából? Az Isten se látott ilyent! Idejő, hogy segélyt hozott, s hát mingyárt pénzt kér!

FAÜGYNÖK

Ki hozott segélyt?

CSUTORA

Az úr.

FAÜGYNÖK

Mérgesen összepakol. Menjen a fenébe azokkal a ravasz fogásokkal! Hát mit gondol maga! Azt hiszi, hogy mi is lopjuk a fát, mint a falusiak? Gyorsan el.

CSUTORA

Örményhez. Maga mivel sérté meg ezt az urat?

ÖRMÉNY

Hát én egy szót se szóltam!

CSUTORA

Azétt haragudt meg.

ÖRMÉNY

Törődöm is én véle! Már úgyis mind rajtunk ült, pedig nagyon sietek. Megint leül. Hát nézze, Csutora bácsi: magának most kölcsönre lesz szüksége, hogy felépíthesse a házát. Tudja, hogy én mindig jó szándékkal voltam maga iránt. Most is azt mondom, hogy ne menjen a bankba kölcsönért, mert ott lenyúzzák magáról a bőrt. Egyáltalán ne menjen sehová, mert én arra a földjére, amelyik a malmom mellett van, adok magának tízezer lejt. S aztán ha nem akar fizetni, én a földdel is megelégszem.

CSUTORA

Csaljon meg mást.

ÖRMÉNY

De én nem akarom megcsalni magát, ember!

CSUTORA

Nem, mert én nem hagyom.

ÖRMÉNY

Van magának elég esze?

CSUTORA

Menjen, s hozzon! Éppen híjják!

ÖRMÉNY

Körülnéz. Ki hív?

CSUTORA

Az ördög.

ÖRMÉNY

Mérgesen feláll. Maga hülye! Igazán nem is érdemli meg, hogy az ember segítsen rajta. Indul.

CSUTORA

Azt a húsz lejt ideadhatná.

ÖRMÉNY

Miféle húsz lejt?

CSUTORA

Amit a kufferes fizetett.

A képviselő, a tudós és az író a romlást nézegetve jönnek errefelé.

ÖRMÉNY

Ott is lejáratta a becsületemet! Köszönje meg, ha fel nem jelentem! Maga kótya! Gyorsan elindul s beléütközik az urakba, nagyot köszön a képviselő felé. Alászolgálja, méltóságos úr!

KÉPVISELŐ

Felemeli és visszaengedi hanyagul a kezét. Jó napot!

Az urak meglátják Csutorát, mutogatnak feléje, és lassan oda jönnek. Egy kicsit sugdosódnak, aztán a képviselő előrelép, a másik kettő a háta megett marad figyelő állásban.

KÉPVISELŐ

Szmokingban. Jó napot kívánok, bácsikám!

CSUTORA

Ránéz, aztán a másik kettőre – a fejét visszaereszti, és nem szól.

KÉPVISELŐ

Jó napot adjon az Isten, bácsikám!

CSUTORA

Nem szól.

KÉPVISELŐ

Felemelt hangon. Adjon az Isten jó napot, bácsi!

CSUTORA

Adjon az Isten.

KÉPVISELŐ

Már azt hittem, hogy maga süket.

CSUTORA

Sok mindent hisz az ember, amikor szépen fel van öltözve.

KÉPVISELŐ

Hát aztán mért nem fogadta az első két köszönésemet?

CSUTORA

Az urak hányan vadnak?

KÉPVISELŐ

Megnézi. Hárman.

CSUTORA

S három ember hányat köszön?

KÉPVISELŐ

Hármat.

CSUTORA

No, azétt! Tessék bátran helyet foglalni! Mutatja maga mellett a helyet.

KÉPVISELŐ

Nagyon köszönjük, de nem időzhetünk sokáig. Csupán azért jöttünk, hogy segítsünk valamit a nép baján. Én tudniillik parlamenti magyar képviselő vagyok. Hátrafordul, és mutatja. Ez az úr egy tudós, a legalaposabb népszakértő; ez pedig egy író, kifejezetten a maguk írója, a székely nép írója.

ÍRÓ

Zsakettben – közbejavít. A magyar népé, kérlek! Ne csináljunk elszakadást!

KÉPVISELŐ

Bocsáss meg, kérlek. Csak előnyösen akartalak bemutatni.

TUDÓS

Ferencjóskában – a képviselőhöz. Tényleg disztingválni kell. Mert az elnevezéstől sok minden függ. Mondhatnám, minden az elnevezéstől függ. Szabatosan meghatározva nem mondhatod másképpen róla, mint úgy, hogy: magyar népies író.

CSUTORA

De még milyen népies!

ÍRÓ

Előrelép, és mohón. Talán olvasott valamit tőlem?

CSUTORA

Én osztán nem.

ÍRÓ

A „Vasgaluská”-t sem olvasta?

CSUTORA

Én nem. Hány vót?

KÉPVISELŐ

Az írót visszanyomja. Kérlek szépen, ne nyissunk itt irodalmi iskolát! Csutorához. Hát aztán, bácsi kérem, honnan tudja erről az író úrról, hogy népies, ha nem olvasott semmit tőle?

CSUTORA

Furcsa! Hát hogyne volna népies, amikor segélyt hozott a népnek!

KÉPVISELŐ

Hátrafordul az íróhoz. Tényleg hoztál?

ÍRÓ

Felvonja a vállát, és mutatja, hogy fogalma sincs semmi segélyről.

KÉPVISELŐ

Csutorához, atyáskodva. Hát nézze, drága bácsikám, az író úr egyelőre nem hozott segélyt –

CSUTORA

Felnéz a képviselőre. Tudtam, hogy maga hozta!

KÉPVISELŐ

Egyelőre én sem hoztam, de –

CSUTORA

Hát az úr sem igazi képviselő?

KÉPVISELŐ

De igen, én az vagyok. És szóvá is fogom tenni a parlamentben ezt az egész szörnyű katasztrófát, sőt annak is utána fogok nézni, ha magának ezenkívül valami speciális kívánsága van. Tessék csak szólni nyugodtan!

CSUTORA

Hallgat.

KÉPVISELŐ

Hát nincs semmi kívánsága?

CSUTORA

De van.

KÉPVISELŐ

Mi?

CSUTORA

Az, hogy örököljek hirtelen magától.

KÉPVISELŐ

Visszafordul, és mutatja, hogy az öreg meg van zavarodva. Talán menjünk is innen!

TUDÓS

Kérlek, várjatok még egy kicsit, mert szeretnék én is néhány szót beszélni. Előrelép, és Csutorához. Mondja, bácsi, maga igazi székely, ugye?

CSUTORA

Ne vetkezzem-e le ehelyt?

TUDÓS

Nehogy félreértsen, bácsi! Én a származása után érdeklődöm. Meg tudná-e mondani nekem, hogy honnan származott?

CSUTORA

Apámtól s anyámtól.

TUDÓS

De végeredményben Attila volt magának az ősapja. Leveszi a Csutora kalapját, odainti a másik kettőt, és magyarázza. Nézzétek, micsoda igazi hunn koponya! Kerek fej, szögletes homlok, kiálló pofacsontok, villogó fekete szem! Nézik és tapogatják. Csodálatos! Klasszikus! A hunnok fejalkatának minden ismérve megvan!

KOLDUS

Megérkezik, és a kalapját tartva pénzt kunyorál az uraktól.

TUDÓS

Visszateszi a Csutora kalapját, és nyújtja a kezét. Gratulálok, bácsi!

KÉPVISELŐ

A koldushoz. Takarodjék innen! Menjen dolgozni, s ne zavarjon!

CSUTORA

A koldushoz. Jöjjön, s üljön le ide, né!

KOLDUS

Leül.

CSUTORA

Úgy látom, maga is Attilától született.

KOLDUS

Én nem tudom, hogy hítták az apámat. Bitangban lettem vót.

KÉPVISELŐ

Az íróhoz. Na, ezt megírhatod!

ÍRÓ

Nem, kérlek! Ez nem népiesség! Ez ocsmány naturálizmus!

CSUTORA

A koldushoz. Van egy kis dohánnya?

KOLDUS

Lesz valahol. Előkotorja, és odaadja Csutorának.

LEGÉNYKE

Kétségbeesve rohan. Édes nagyapó, jöjjön hamar, mert édesanyám egészen megbolondult!

ÍRÓ

Hol, te kölyök?

LEGÉNYKE

Tova egy leégett házhelyen! Mind mosdik a korommal!

KÉPVISELŐ

Gyertek! Az íróhoz. Nagyon jó novellát írhatsz belőle! Indulnak.

ÍRÓ

Boldogan. Mit novellát! Egyenesen drámát!

CSUTORA

Rágyújt, az urak után néz, majd a legénykéhez. Pökjél helyettem hamar egyet!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az Erdélyi Helikon adta közre 1931-es évfolyamának februári (2.) számában.

Az 1929-es keletű, Népszakértők című novella színpadra alkalmazott változata. A történet valóságalapja a sokáig emlékezetes csíkszenttamási tűzvész pusztítása, amellyel kapcsolatban a lapokban éles támadások indultak. Tamási Áron jelenete a kárvallottak, becsapottak igazáért való kiállás dokumentuma.

Az 1934 nyarán lezajlott Margitszigeti Íróhét (június 4-11.) keretében Népbarátok címmel játszották a szabadtéri színpadon. A június 7-i, csütörtök esti előadás az ÍGE (Írók Gazdasági Egyesülete) irodalmi és művészestje volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre mondott beszédet, s az egyesület színészgárdája (amelynek Ascher Oszkár és Eőry Kató voltak a legkiválóbb tagjai) Tamási Áron merész hangú „kis komédiája” mellett Móricz Zsigmond egyik egyfelvonásosát tűzte műsorára.

Elemi csapás címmel közölte a Budapesti Hírlap 1936. október 4-i száma. Némi változtatással a Zilahy Lajos által szerkesztett Irodalom Tudomány 1946. februári (3.) számában jelent meg, ugyanezzel a címmel. 1959 márciusában az Irodalmi Színpadon az Irodalmi Ritkaságok sorozat darabjaként adták elő.

Görgeteg^{^*}

Emlékezés egy székely népmesére

1933

Szereplők

JÁNOS

JULISKA

PAP

PAPNÉ

ROKKANT

ASSZONY

EGYHÁZFI

KURÁTOR

PRESBITÉRIUM

Történik egy vidéki városban, a református pap utcára néző háza előtt

JULISKA

A ház nyitott ajtajában edényeket törölget, körülötte is edények és virágcserepek hevernek, s egy rádió. Énekli.

„Likas a kalapom teteje.

Kilátszik a hajam belőle,

Eléggé szégyellem legény létemre - hogy

likas a kalapom teteje…”

JÁNOS

Fiatal mesterlegény; biciklin jön az úton. Az énekre lassít, a leányra még jobban lassít. Amikor odaér egészen a leányhoz, megáll a biciklivel, és földre száll. Legény létire?

JULISKA

Magát hova küldték?

JÁNOS

Akárhová.

JULISKA

Hát akkor menjen akárhová!

JÁNOS

Közeledik a lányhoz. Maga mikor került ide a paphoz?

JULISKA

Jobb lesz, ha maga elkerül innét.

JÁNOS

Azt kérdeztem, hogy mikor került ide?

JULISKA

Tegnapelőtt. Mi baja véle?

JÁNOS

Körülnéz; látszik, hogy észrevett valakit közelíteni az úton; s bosszankodva. A fene ette volna meg! Éppen ide tolják! Ezt a nyesett embert! Csenget a biciklijén. Félre az útból! Itt jő a generális!

Elványadt, rongyos asszony egy „férfit” tologat rozoga tolókocsin. A „férfin” elnyűtt katonazubbony van. A két karja és a két lába le van vágva, a szemei helyén vak üreg. Az asszony az ajtó előtt megböki a „férfit”, aki erre vontatott síri hangon mondja.

ROKKANT

Szegény nyesett ember vagyok!… Segítsenek valamivel!…

Az asszony egy ideig nézi Jánost és Juliskát, aztán tovább tolja a „férfit”.

JULISKA

Elszörnyedve. Hát ez ki volt?!

JÁNOS

Egy ember.

JULISKA

Ez magának ember volt!?

JÁNOS

Ember, ember! Hát magának mi volt?

JULISKA

Küszködve, majd szinte sírva. Cégér!

JÁNOS

Hogyhogy cégér?

JULISKA

Nem érti! Úgy, hogy cégér!

JÁNOS

Micsoda cégér?

JULISKA

Hát cégér a kolduláshoz! Nem érti?! Maszkura! Nem ember!

JÁNOS

De én tudom, hogy ember!

JULISKA

De én is tudom, hogy nem ember!

JÁNOS

Hát nem hallotta, hogy még beszélt is?! Azt mondta, hogy szegény nyesett ember vagyok… Nem hallotta! Maga… maga süket!

JULISKA

Én nem vagyok süket! Én hallottam! De azt nem ember mondta! Hanem egy maszkura! A cégér!

JÁNOS

Maga buta! Hát aki beszél, az magának nem ember?

JULISKA

Nem hát! A rádióra mutat, ami ott áll mellette a földön. Ez a szerkezet is beszél, mégsem ember!

JÁNOS

Maga kótya! Hát akkor magának ki az ember?

JULISKA

Maga a kótya, tudja! Mert nekem az az ember, akinek két keze van! Akinek két lába van! S akinek két látó szeme van!

JÁNOS

Maga tiszta bolond!

JULISKA

Maga a tiszta bolond!

JÁNOS

Ember volt, s megvan!

JULISKA

Nincs meg, mert cégér volt!

JÁNOS

Ember volt!

JULISKA

Cégér volt! Sírás előtti dühösséggel. Cégér volt! Az edényt, ami a kezében van, a földhöz vágja; egyre dühösebben a többi edényeket és a cserepeket is vagdosni kezdi a földhöz; a végén egyenesre feláll, és átkozódva. Így törjön engemet is össze az Isten, ha nem cégér volt!

JÁNOS

Éktelen haraggal a biciklit a földhöz veri és összetöri. Engemet is így törjön össze az ördög, ha nem ember volt!

JULISKA

Sírva lerogy a küszöbre.

JÁNOS

Várja meg, amíg jő valaki s megkötözi… Elmegy.

PAPNÉ

Egy nagy edényben liszttel, zacskóban cukorral s kávéval; örvendezve jön, s az ajtó előtt. Juliska! Juliska! Kaptunk lisztet s cukrot s ká- Megdöbbenve. Hát itt mi történt?!

JULISKA

Sír.

PAPNÉ

Juliska! Itt mi történt?!

JULISKA

Szepegve. Erre jött egy mesterlegény, s hozzáveretett velem mindent a földhöz…

PAPNÉ

Hozzáveretett? Egy mesterlegény?!

JULISKA

Az hát.

PAPNÉ

S az hogy történt?

JULISKA

Az úgy, hogy egy asszony errefelé taszított egy cégért, akire az a mesterlegény azt mondta, hogy ember.

PAPNÉ

Reszketve. No és?

JULISKA

S mind azt erősítette, hogy az a cégér ember!

PAPNÉ

Felkacag, aztán egyszerre kitör. Jaj, hogy az a feketefene nem tudott tégedet megenni! Mielőtt idehoztalak volna! A mesterlegényeddel együtt! Aki mind azt erősítette! Hogy az én edényeimet, egy ilyen kicsiség miatt! Jaj, azt a…! Földhöz vágja a kávét s a cukrot, toporzékolva kiszórja mind a lisztet is, s az edényt is odazúgatja a falhoz.

PAP

Temetésre készülőben, palásttal a vállán, ünnepélyesen kijön. Hát itt mi van?

A papné ott sír a szolgáló mellett. Nem szól egyik sem.

PAP

Mi van itt? Miért sírtok itt rakásra? Hát ez miféle háború, itt a földön? Ki bolondult itt meg?

PAPNÉ

Szepegve. Ez a lány mind összetörte az edényeimet s a cserepeimet… Egy kicsiség miatt…

PAP

Hát ezt a kávét s ezt a lisztet?!

JULISKA

Azt a tiszteletes asszony, egy kicsiség miatt.

PAPNÉ

Juliskára. Hallgass, mert kettőbe hasítlak!

PAP

Nyugalmat tartva. Mielőtt hasogatnál, tudni szeretném, hogy mi történt.

PAPNÉ

Feláll, s úgy magyaráz. Képzeld, valami mesterlegénnyel összekapott ez a leány, s éppen akkor erre tolta azt a szerencsétlen Csonka Ferencet a felesége, s ezen összevesztek.

PAP

Hogy vesztek össze?

JULISKA

Szintén feláll, s úgy magyaráz. Úgy, tiszteletes úr kérem, hogy az a mesterlegény mind azt erősítette, hogy akit kerekes széken toszítnak, az ember.

PAP

Hát te mit mondtál?

JULISKA

Én azt mondtam, hogy az nem ember, hanem kéregetési cégér.

PAPNÉ

No, hallj oda! E miatt a kicsiség miatt, az én cserepeimet, az én drága vázáimat!…

JULISKA

De bizonisten cégér volt, tiszteletes úr!

PAP

A feleségéhez. Hát te mért szórtad széjjel ezt a kávét s ezt a lisztet?

PAPNÉ

Én a cserepek miatt… Hogy ezek olyan bolondok voltak.

PAP

Küszködik, majd magából kikelve. Jaj, azt a fehérnépnek mindenségit! Hogy ezt a sok drága… Nohát! Istenem ne legyen, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok! Lekapja a palástját, hasogatni kezdi össze, majd a földre veti és tapodja. Így hasogassanak össze engemet is, s így tapodjanak össze, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok!

EGYHÁZFI

A temetésre készen, egy nagy énekeskönyvvel a kezében odajön. Egeknek szent Ura! Fogja a fejét. Hát itt mi történt?!

A pap, a papné, a szolgáló háromfelé veszékelnek. Nem szól egyik sem. Egyházfi felfogott kézzel, bátortalanul közelít a pap felé.

Tiszteletes úr, drága jó tiszteletes úr, itt mi tudott történni?

PAP

Hát nem látja!?

EGYHÁZFI

Én látom, de miért; ó, miért?

PAP

Ó, azért, hogy Csonka Ferenc ember-e, vagy cégér.

JULISKA

Cégér, bizonyisten cégér!

PAPNÉ

A szolgálóhoz. Te vagy a cégér! Cserepes cégér!

PAP

A felesége felé, a szolgáló felé. Itt süllyedjek el, ha bolondok nem vagytok!

Nők pityeregni kezdenek. A pap dühödten kering, ropogtatja a talpa alatt a cserepeket.

EGYHÁZFI

Bambán néz, fogja a fejét. Mindjárt, mindjárt, mindjárt megbolondulok! … Szintén keringeni kezd; egyszerre összeütközik a pappal, s azt megragadja. Mindjárt megbolondulok! Mi történt?

PAP

Fintorgó arccal, lassan. Itt az ajtóban ez a leány s egy mesterlegény beszélgettek együtt… Akkor Csonka Ferencet erre tolta a felesége. Az egyik azt állította a Csonkáról, hogy ember: a másik azt, hogy cégér.

JULISKA

Én mondtam, hogy cégér!

PAP

Mintha rá akarna ugrani a szolgálóra. Sssííjjj! Az egyházfihoz. Ezen összevesztek… a cserép… a váza…

EGYHÁZFI

Kétségbeesve. Ceégér?!

JULISKA

Az hát!

PAP

Rátámadva az egyházfira. Hát nem érti!?

EGYHÁZFI

Ceégér?

PAP

Cégér, cégér!

EGYHÁZFI

Hát az mi?

PAP

Maszkura, jel a kéregetéshez. Megtalálja a szót. Báb!

EGYHÁZFI

Hhjajj! S e miatt a kicsiség miatt?

PAP

Kering megint. Emiatt.

EGYHÁZFI

Ezt a sok drága cserepet, e miatt a kicsiség miatt?

PAP

E miatt a kicsiség miatt.

EGYHÁZFI

S a lisztet is emiatt?

PAP

Emiatt.

EGYHÁZFI

S a palástot is emiatt?

PAP

Kiáltva. Emiatt!

EGYHÁZFI

Most… most… megbolondulok… Tépni kezdi össze a nagy énekeskönyvet. Dobálja széjjel a lapokat, tapodja a földön. Így tépjenek össze engemet is, így tiporjanak össze, ha ebben a házban mindenki nem bolond! Ebben a házban! Mindenki! Nem bolond!

KURÁTOR

Ládával a hóna alatt jön, egy kicsit meghökken, de aztán tréfásan szemléli a dolgot. Hát itt mi az ánti van!?

JULISKA

Megörvendezve, bizalommal kapaszkodók belé a kurátorba. Bácsi, tegyen igazságot, tegyen igazságot!

KURÁTOR

Megindul az egyházfi felé, aki még mindig kergül és szaggat. Mentiben mellékesen Juliskához. Teszek, csak várj. Az egyházfihoz, akit megfog. Hó, komám, hó!

EGYHÁZFI

Kapálódzik, a papék felé bök, s Juliska felé bök. Ezeknek hógasson! Mert ezek mind bolondok!

JULISKA

A kurátorhoz, előbb is, később is többször. Mondja, hogy cégér!

KURÁTOR

Az egyházfinak. Mi lelte, komám? Hát magának eddig szép esze volt!

EGYHÁZFI

Mindjárt megbolondulok!

JULISKA

Úgy-e, hogy cégér?

KURÁTOR

Juliskához. Ne karicsálj! Hanem mondd meg, hogy ide mi az istennyila csapott bé, ebbe a házba?!

JULISKA

Olyan istennyila, hogy egy asszon egy maszkurát toszított erre, egy olyan kéregetési cégért, itt az úton.

KURÁTOR

Hát osztán!

JULISKA

Hát aztán volt egy mesterlegény, aki velem akart beszélgetni, s aki mind azt erősítette, hogy nem cégért toszítanak, hanem embert.

KURÁTOR

Hát aztán?

JULISKA

Hát aztán ezen összevesztünk, s én a virágcserepeket s ő a biciklit összetörtük.

KURÁTOR

E miatt a kicsiség miatt?

JULISKA

Ez nem kicsiség! Mert cégér vót!

KURÁTOR

Hát a liszt?

Mindenki a papnéra mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

Hát a palást?

Mindenki a papra mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

Hát ezt a drága énekeskönyvet?

Mindenki az egyházfira mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

A ládát a földhöz vágja. Így üssön belém a ménkő, ha mind bolondok nem vattok! Mind, ahányan vattok!

JULISKA

Mondtam, hogy cégér vót! Mondtam, s mondom!

KURÁTOR

A ládából kidőlt irományokat kezdi széjjelszórni. Tiszteletes úr! Itt vannak az irományok! Nem tudomány kell a világnak! Hanem cégér!

JULISKA

Az vót! Cégér vót!

Amíg a kurátor „dolgozik”, mindenki a maga rontásához megy, és azt folytatja, mind jobban és nagyobb dühvel.

PRESBITÉRIUM

Nyolc gazda jön. Az első. Ez már igen!

KURÁTOR

Nekiszökik a presbitériumnak. Neki a munkának! Ki mit ér!

AZ ELSŐ A PRESBITÉRIUMBÓL

Há’ mért?

KURÁTOR

Ne kérdezd, hanem vágjad!

JULISKA

Erős hangon, mint az ítélet. Az embernek két lába van!

Az első ember béáll a rombolásba.

JULISKA

Az embernek két keze van!

A második ember is béáll.

JULISKA

Az embernek két szeme van.

A harmadik is béáll.

JULISKA

Csak az ilyen ember, a másik nem ember!

PAP

Vágja az egész Presbitérium!

Az emberek sorba mind béállnak.

KURÁTOR

Ki hol éri!

JULISKA

Változzék békává, ki háborút csinál!

EGYHÁZFI

Jaj, mindjárt megbolondulok!

JULISKA

Ki a szép emberből csúnya cégért csinál!

PAPNÉ

Ki az én házamból egy romhalmazt csinál!

PAP

Meggyújtja a papirosokat. Ki az én házamból tűznek lakodalmat csinál!

Egyre erősödő zongoramuzsika, mintha a rádióból szólna. Bartók: „Töltik a nagyerdő útját”.

JULISKA

Énekeli, miközben zúzzák a házat és égetik.

„Töltik a nagyerdő útját,

viszik a székely katonát.

Künn trombita. Katonák masírozása hallik.

Viszik-viszik szegényeket,

szegény székely legényeket.

Úgy elviszik arr’a helyre,

hol az út is vérrel festve.

Kit a golyó, kit a lándzsa,

kit éles kard összevágta.”

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A Napkelet közölte, 1933. évi első (januári) számában. A darab ismét megjelent a Tamási által is szerkesztett, rövid életű színházi lap, a Romeo és Julia 1947. március 18-i (első) számában. Majd a Népszabadság tette közzé 1975. december 25-én azzal a téves adattal, hogy „először és utoljára” 1947-ben a Romeo és Juliában jelent meg.

A budapesti, Paulay Ede utcai Országos Kamara Színházban az Erdélyi Férfiak Egyesületének patronálásában, 1933. május 7-én, Szentimrei Jenő Siratóban című egyfelvonásos parasztkomédiájával és a Szivárvány a havason című „misztikus balladajátékkal”, valamint az Isten veled Kapuzábé című „dalosjátékkal” egy műsorban került színre. A Cifra Szőttes című összeállítás – Tamási Áron szavaival szólva – azzal a céllal készült, hogy a székely népi értékekből bemutasson egy csokornyit. Két székely származású, de Budapesten élő színész – Köpeczi-Boócz Lajos és Ignácz Rózsa – rendezte. Zenéjét összeállította, illetve szerezte: Laurisin Miklós. Díszlettervezője Beutum János volt. A közreműködők között találjuk Peéry Pirit, Ignácz Rózsát, Herczeg (később Hlatky) Lászlót, Bihary Józsefet.

Tamási a Kamara Színházban szerzett benyomásairól Tiszta beszéd a székely „Kék madarászok”-ról című, a Brassói Lapokban 1933. augusztus 27-én megjelent kritikai esszéjében tudósított.

A székely népmese, melynek „ötletéből” született a Görgeteg, a Kriza-gyűjteményben, a Vadrózsák-ban lelhető meg, A huszár és a szolgáló címmel. S a Cifra Szőttes című színházi matiné (benne a Görgeteg) előkészületeiről, az előadás lefolyásáról, fogadtatásáról, utóéletéről Ignácz Rózsa részletesen beszámol az Ikerpályáimon című memoárkötetében (Gondolat Kiadó, 1975).

A játékot Tamási – erős változtatással – Fegyverek árnya címmel az Irodalmi Újság 1955. január 1-jei számában is közreadta.

Énekes madár^{^*}

Székely népi játék

1933

Szereplő személyek

GONDOS ESZTER, vénleány

GONDOS REGINA, vénleány

GONDOS MAGDOLNA, fiatal leány

BAKK LUKÁCS, vénlegény, az Eszter vőlegénye

PRÉDA MÁTÉ, vénlegény, a Regina vőlegénye

KÖMÉNY MÓKA, fiatal legény

KÖMÉNY IGNÁCNÉ, a Móka anyja

KATOLIKUS PAP

BOSZORKÁNY

HÁROM VÉNASSZONY

DOBOS EMBER

VALAKI

Történik akármelyik székely faluban, akármikor.

Első felvonás

Szín: székely szoba a Gondos leányok házában. Hátul, a szemben lévő falon, két ablak, nyitva. Kertre néznek. Azon túl, házak között, jobbra és balra vezet az út. Az útról egy rövid kis utcán át lehet az udvarba jutni. Ezen a szemben lévő falon egy régi, virágos, láncos falióra. Alatta nagyöblű kanapé. A bal falon egy ablak, előtte diófa. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, kijáró ajtó az ereszbe, s onnét az udvarba. A jobb falnál kaszten, attól innét ágy, majd egy kisebb ajtó, mely a kamrába vezet. Nagy tölgyfa asztal, két karosszék. Az asztal felett petróleumlámpa, lelógva a gerendáról. Egyébként a szoba félig-meddig stilizált. Különösen színekkel. Van benne valami a mesék és a csodák világából.

Idő: nyár, szombat, alkonyat kezdetekor.

Amikor a függöny felmegy, a szoba üres.

DOBOS

Künn az úton, mentiben dobol, majd egy házzal egy szintben megáll, és hirdet. Mindenkinek közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik!

Dobütés, zsivajgás, kacagás.

VALAKI

Hát az emberi varjakkal micsináljunk?

DOBOS

Azt dobolja ki nektek a pap!

Dobütés. Zsivajgók távolodnak.

A két nyitott ablakban, az egyikben Lukács s a másikban Máté, erősen kísértetpofát vágva egy-egy mordállyal megjelenik. A mordályokat az ablak talpán lövésre befelé csúsztatják.

ESZTER

Mezítláb, nagy szalmakalappal a fején, a vállán sarlóval s a kezében búzavirágcsokorral, aratásból érkezve, benyit a szobába. Megpillantja a két kísértetalakot, felsikolt, a búzavirágot eldobja, és hanyatt-homlok kirohan. Regina! Regina!

REGINA

Künn. Mi az, te?

A két kísértetalak röhögve elhúzódik az ablakból.

ESZTER

Künn. Jaj, gyere! Szűzmárja! Két kísértet! Az ablakban!

REGINA

Szintén mezítláb, nagy szalmakalappal, jobb kezében fegyverként a sarlóval, először bedugja a fejét, aztán óvatosan bejön. Hát nincs itt semmi!

ESZTER

Remegve jön utána. De volt! Bizon Úristen volt!

REGINA

Nem káprázott a szemed?

ESZTER

Nem! Az én szemem nem! Bizon Isten nem! Úgy segítsen engem a Szűzmárja, s a szentek, s akárki, hogy nem! Óvatosan az ablakhoz megy, s az ablak talpát tapogatja. Itt láttam őket, né! Az egyikben is egyet, s a másikban is egyet! De olyan rusnyákot, hogy borzalom!… S nagy, rémítő puskákkal, amiket még befelé toszítottak, hogy szinte elérték az ajtót.

LUKÁCS

Kopogtat, s rögtön belép. Adjon Isten jó estét, ha ráér!

ESZTER

Lukács nyakába borul. Jó, hogy itt vagy… Jó, hogy itt vagy…

LUKÁCS

Reginához. Hát ennek mi a fene baja van?

REGINA

Látott valamit, amitől elborzadott!

LUKÁCS

Megfogja az Eszter állát, felemeli, s a szemébe. Mondtam örökké, ugye, hogy ne nézzél tükörbe?

ESZTER

Ellöki magától. Szégyentelen, disznyó! Pogán! Az! Kérges lelkületű! Sírva. Hát ilyen árva vagyok én! Soha sincsen senki gyámolítóm! Még a saját kedvesem is, a saját levendő uram, még az is csúfolódik, amikor valami baj talál engem, vagy valami rémítő dolgot látok. Az asztal mellé ül, s az asztalra borulva sopánkodik. Hát ilyen sorsom van nekem! Ilyen árva vagyok én ebben a nagyvilágban! S mégis aratni járok, s mégis kapálni járok! S mégis dolgozom napestig, mint egy rab! Hogy meglegyen valahogy a ház, apa nélkül és anya nélkül! Gyámolító nélkül és férfiú nélkül! …

LUKÁCS

Miközben szedi fel a búzavirágot a földről. Ó, szegény Jerémiás, ha ezt meghallaná! Hogy elfogná az irigység… hogy ez az Eszter jobb siralmakat tud nálánál is… ó, ó! A felszedett virággal a kezében, Reginához. Mit láttatok, Regina?

REGINA

Takarítja az asztalt. Én nem láttam semmit.

LUKÁCS

Hát ő mit látott, az árva?

REGINA

Kísértetet. Ott volt az ablakban, béduvasztott nagy puskával. S kettő volt, azt mondja Eszter, az egyik az egyik ablakban, s a másik a másikban.

LUKÁCS

Az akkor jól bé volt osztva. S nem mondtak semmit?

ESZTER

Felkapja a fejét. Hát mit mondjanak?

LUKÁCS

Meg is játszva. Azt, hogy: hámm!

ESZTER

Szeretted volna, ugye? Nem voltak olyan gonoszok, mint te!

LUKÁCS

Akkor parola! Kezet fog Eszterrel. S itt van ez a bokréta is, nesze! Nagy szívdobogással szedtem a csalogányos mezőn, s tiszteletem és hódolatom jeléül ezennel fogadd szívesen!

ESZTER

Elfogadja, s kedvesen. Látod, ha örökké ilyen volnál, búmat se mondanám.

LUKÁCS

Immár ezután örökké ilyen leszek, mert a harmincötödik esztendőt a tegnap este felé bétöltöttem, s mivel hetvenig akarok élni, úgy osztottam bé, hogy felit így s felit úgy. Ebből is láthatod, hogy még az Isten is szeret téged, mert ha a nyakamba sózott volna már ezelőtt tíz esztendővel, akkor gonosz tíz esztendőd lett volna mellettem, de így csak jót fogsz érni, szépet s gyönyörűt!

ESZTER

Hát azért nem vettél el eddig?

LUKÁCS

Azért hát! Csupa jóságból! Fenyegetőleg. De most vigyázz, mert most elveszlek! … Azért is jöttem legeslegfőképpen, hogy ebben a magasztos dologban egy cselvetést csináljak veled.

ESZTER

Miféle cselvetést?

LUKÁCS

Légy keresztényi türelemmel! Mindjárt meglátod, vagy még inkább meghallod. Csak előbb fel innét a székről, s hamar ünnepélyesre felöltözni, mert én egy ügyes, szép fiatal lánynak akarok cselt vetni, s nem egy ilyennek, akinek a lába poros s a füle mezítláb van. Párdon! megfordítva! No, egykettő!

ESZTER

Boldogan felugrik, a kanapéból csizmát s ruhát kapkod elő, s azokkal indul az öltözőkamra felé, s fütyörészik.

LUKÁCS

Felemelt ujjal utánaszól. Osztán kísértet többet nincs!

ESZTER

Nincs!

LUKÁCS

Csak én!

ESZTER

Csak, csak. El.

REGINA

Eddig rendezgetett, aztán egy csuporba magának tejet töltött s kenyeret szelt a tejhez. Most ül az asztal mellett, s éppen kezd enni. Ülj le, Lukács!

LUKÁCS

Azt is lehet. Most mindent megcsinálok, csak mondani kell. Leül.

REGINA

Hát mitől van olyan jó kedved?

LUKÁCS

Nekem attól, hogy immár rövidesen megházasodok, s a hátralévő időt még így akarom eltölteni.

REGINA

Erősen megeheztem.

LUKÁCS

Meg, ugye?

REGINA

Mit gondolsz, alig vittünk volt az aratóba, csak egy kücsi szalonnát s egy kücsi túrót s egy fazakacska szilvaízet s két kupa körtövét.

LUKÁCS

A’ nem sok. Egy század katonaság többet viszen!

REGINA

Igen, de azok nem is aratnak egész nap, hanem döglődnek, s a legtöbb, amit csinálnak, ha egyet-egyet puffantanak.

LUKÁCS

Meghiszem azt! Csakhogy a lövés is munka, hé! Ott célozni kell, lefeküdni s felkelni, s egyszer az egyik szemet hunyni bé, s máskor a másikot, s rúg a fegyver is, mint a nyavalya! Te azt nem tudod, hogy micsoda munka folyik abban a világban.

REGINA

Azt nem is tudtam, hogy te is voltál katona.

LUKÁCS

Hát hogyne! De még a java!

REGINA

S miféle?

LUKÁCS

Tán szakács, ha jól emlékszem.

REGINA

Hát azoknak is kell tudni lőni?

LUKÁCS

Azoknak kell a legjobban. Mert mit gondolsz, ha az ellenség megtámadja a menázsit, akkor ki védi meg? A többiek csak a hazát védik, de a szakács a bétevő falatot.

REGINA

Kész az evéssel. Nem iszol te is egy csipor jó tejet? Takarítja a morzsákat.

LUKÁCS

Én nem. Kell a kutyának.

REGINA

Feláll, a csuprot elteszi. Visszaül. Mátét nem láttad?

LUKÁCS

Kacag. Gondoltam.

REGINA

Mit gondoltál?

LUKÁCS

Hogy Mátét fogod kérdezni.

REGINA

De okos vagy!

LUKÁCS

Még mindig nevetgél. S ha többet akarsz tudni, azt is meg tudtam mondani, hogy éppen most fogod kérdeni.

REGINA

S hát azt honnét?

LUKÁCS

Onnét, hogy üsmerem az emberi természetrajzot. Mert előbb a has keresi meg a magáét, s amikor a’ megvan, akkor nyomban menyen a szív is horgászni. S a tiédről tudtam, hogy akárhova veti belé a horgot, a maszlagot Máté kapja bé.

REGINA

Elég rég jár hozzám, éppen tíz esztendeje: békaphassa bátron!

LUKÁCS

Nem sajnálod, te lelketlen?

REGINA

Menj el, ne bosszants örökké, mert hozzád vágok valamit! Láttad-e, vagy nem láttad?

LUKÁCS

Feláll, s haptákban. Káplár úrnak jelentem alásson, igenis láttam!

REGINA

Mikor?

LUKÁCS

Egy fertály órával ezelőtt.

REGINA

Hol?

LUKÁCS

Leül, s hanyagul az ablak felé int. Itt, az ablakban.

REGINA

Az ablakban?

LUKÁCS

Mint kísértetet.

REGINA

Felragadja az asztalról a kenyeret, mintha hozzá akarná vágni.

LUKÁCS

Kacagva lebújik az asztal színe alá.

ESZTER

Ünnepélyesen öltözve megjelenik. Itt vagyok, ragyogok. Csönd. Lukács, hát nem nézel ide?

LUKÁCS

Még mindig az asztal színe alatt. Nem merek.

ESZTER

Hát mért?

LUKÁCS

Regina halálra keres.

REGINA

Ők voltak a kísértetek!

ESZTER

Csodálkozva, majd mindjobban pulykásodva. Az ablakban?

REGINA

Abban.

ESZTER

A nagy puskákkal?

REGINA

Azokkal.

LUKÁCS

Feláll, kiveti a mellét, és hősiesen. Ez a való és igaz!

ESZTER

Nem szégyelled magad?

LUKÁCS

Hát mért szégyelljem? Fejjel voltam béfelé!

ESZTER

Ilyen vén bolond létedre! Kísértetet jáccani, fényes nappal! Te! Hátha megütött volna az ijedtség miatt abban a helyben a gutta!? Akkor most nézhetnél! Hirtelen a Lukács vállára teszi a két kezét, s kedvesen. Szánakoznál-e?

LUKÁCS

Ühüm.

ESZTER

Hát sírni, sírnál-e?

LUKÁCS

Ühüm.

ESZTER

S mit mondanál?

LUKÁCS

Azt hogy: ó, szegény, jámbor gutta! Hogy teli volt jószándékkal s kötelességtudással!

ESZTER

Hirtelen arcul üti Lukácsot.

REGINA

Kacagva. Úgy kell a rusnya férfiának!

LUKÁCS

Hát ez mért volt?

ESZTER

A siratásért.

LUKÁCS

Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!

ESZTER

Azt-e? Azt ma nem!

LUKÁCS

Vészesen ordít. Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!

ESZTER

Megszeppenve letérdepel Lukács elé, s szepegve. Mit mondjak?

LUKÁCS

Azt, hogy felelj a kérdéseimre. Először: megüthet-e téged a gutta, amikor engem látsz, akárha kísértet képiben is?

ESZTER

Nem.

LUKÁCS

S miért nem?

ESZTER

Azért, mert az a te hivatalod.

LUKÁCS

Jól van. Másodszor: szabad-e neked megütni egy férfiembert?

ESZTER

Nem szabad.

LUKÁCS

Hát szabad-e megütni éppen egy olyan férfiembert, aki el akar tégedet feleségül venni?

ESZTER

Azt még úgy sem.

LUKÁCS

Pedig megérdemelné, mi?

ESZTER

Helyesel. Meg.

LUKÁCS

No, állj fel!

ESZTER

Feláll. S most micsináljak?

LUKÁCS

Csinálj, amit akarsz. Vákációt adok! Fütyül.

ESZTER

Leül az asztal mellé, ahol Lukács ült volt, s Reginához. Hát nem bolond ez a Lukács?

REGINA

Most tűrj, csak az esküvőig.

LUKÁCS

Mit mondtál, Regina?

REGINA

Hogy immár sohasem lesz meg az esküvő.

LUKÁCS

Melyik?

REGINA

Az enyim, Mátéval.

LUKÁCS

Mit adsz, ha meglesz, mégpedig közelebbről?

REGINA

Mondott valamit?

LUKÁCS

Ühüm.

REGINA

Mit mondott?

LUKÁCS

Amit én.

ESZTER

Hát nem mondtál semmit!

LUKÁCS

Neki igen.

ESZTER

Hát mért nem mondod meg nekem is?

LUKÁCS

Majd együtt, Mátéval.

ESZTER

Mért együtt?

LUKÁCS

Hogy bátorítsuk egymást.

ESZTER

S a’ mikor lesz?

LUKÁCS

Ránéz az órára. Közeledik az idő.

REGINA

Örömmel. Hát Máté is idejön?

LUKÁCS

Ühüm.

REGINA

Felugrik, lekapja Lukácsot a kanapéról, csizmát és ruhát szed ki onnét, s azokkal eltűnik az öltözőkamrában.

ESZTER

Csakugyan mondta, hogy idejön?

LUKÁCS

A saját pici szájával. Leül az asztal mellé, a Regina helyére.

ESZTER

Messzebb nem volt hely?

LUKÁCS

A szívnek semmi sincs messze, egy ilyen szerelemben, mint a miénk…

ESZTER

Hát inkább ne szeress olyan erősen, hanem gyere közelebb.

LUKÁCS

S mit adsz, ha közelebb megyek?

ESZTER

Egy csókot.

LUKÁCS

Mintha végigfutna rajta a hideg, aztán. Pardon! Hűvös van! Fene látott ilyen hűvöst, nyárban. A tegnap is szinte megfagyott a fülem. Mutatja. Ez, né! S ez a másik is. Eccer az egyik, s utána a másik, majd pedig mind a kettő együtt, még jó, hogy az embernek nincsen több füle, mert gondold el, ha volna példának okáért hat darab vagy hét darab, de hová is lehetne annyi soknak Keresgél az arcán. helyet szorítani?…

ESZTER

Közbevág. Nagy tolvaj vagy, Lukács!

LUKÁCS

Hát én mért?

ESZTER

Mit gondolsz: én nem látom, hogy mire megyen ez a sok szó? Hát kell-e csók, vagy nem?

LUKÁCS

Meglepődik. Miféle csók?

ESZTER

Amit az előbb kértél, s amit én meg is ígértem.

LUKÁCS

Hát hogyne kéne! Adjad hamar!

ESZTER

Akkor gyere ide!

LUKÁCS

Hát úgy nem kunc! Adjad így!

ESZTER

Hát így hogy?

LUKÁCS

Dobjad, mint az urak, amikor utaznak.

ESZTER

Fenyegetőleg. Közelebb jössz-e, vagy nem? Megfogja a széket, mintha ő akarna menni, csak a szót várja.

LUKÁCS

Megijedve. Menyek, menyek! Fele távolságra az asztal elé viszi maga alatt a széket.

ESZTER

Ott egyen meg a fene!

LUKÁCS

Pardon! Csak megnyugszom egy kicsit.

ESZTER

Egy kicsit tusakodik, aztán hirtelen elhatározással az ölébe ül Lukácsnak. Itt vagyok! Átöleli a nyakát.

LUKÁCS

Egykedvűen nézi a plafont, majd hirtelen elkapja a lábát, s Eszter lesuppan a földre. Pardon! Nem akartam. Megfogja a karját, hogy felemelje.

ESZTER

Mérgesen ráüt a kezére. Hozzám ne nyúlj! Te otromba, te! Utállak! Tudd meg! Takarodj innét! Ebben a percben!

LUKÁCS

Mondtam, hogy pardon.

ESZTER

Nekem ne mondd, hogy pardon. Semmit se mondjál! Hanem menj ki ebből a házból! Takarodj! De most!

LUKÁCS

Veszi a kalapot. Akkor szerusz.

ESZTER

Lebújik a földre, és sírni kezd.

LUKÁCS

Nagyon lassan kifelé indul, és integet hátra a kalapjával.

MAGDOLNA

Dudorászva jön künn az ajtó felé. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is el…” Ekkor belép a szobába, a kötényében hoz valamit, s Lukácson hirtelen meglepődve. Jó estét, Lukács bácsi!

LUKÁCS

Felemeli az ujját, és mutat Eszter felé. Pszt!…

MAGDOLNA

Újabb csodálkozással Eszter miatt. Hát Eszter nénémet mi lelte?

LUKÁCS

Halkan. Bűnbánatot tart. Hirtelen indul apró mozdulatokkal kifelé.

ESZTER

Egyszerre felkapja a fejét, és Magdolna felé mérgesen kiáltva. Zárd bé az ajtót!

MAGDOLNA

Hát azt mért zárjam bé?

ESZTER

Még mérgesebben. Azért, hogy zárd bé! S a kulcsot add ide!

LUKÁCS

No, ne mérgesítsd nénédet, hanem zárd bé. Gyere hamar, s mikor én kimenyek, akkor zárd bé!

ESZTER

Vészesen felugrik, s bezárja az ajtót, a kulcsot kiveszi, s csípőre tett kézzel Lukács előtt. Le is út, fel is út!

LUKÁCS

Felteszi a kalapot, s egyenesen a nyitott ablaknak indul. Hejh, szép a fiatal kor: milyen régen nem jártam ablakon!

ESZTER

Megelőzi, s nagy durral beteszi mindkét ablakot, aztán lekapja Lukács fejéről a kalapot, összegyúrja, és a keblébe gyömöszöli, s aztán ismét csípőre tett kézzel. Le is út, fel is út!

REGINA

Éppen kilép a kamrából. Ti itt ölitek egymást? Csend. Miféle nagy zakota volt ebben a házban?

LUKÁCS

Semmi, csak készültünk a házasságra.

ESZTER

Leül az ablak mellé, az előbbi helyére, s mérgében nem tudja, mit csináljon. Ez a róka! Ez a… ez a… percegő szú!

REGINA

Rákiált Magdolnára, aki bámulva és egy kicsit félve, egy helyben állott mindig. Hát te mit állsz itt, te taknyos! Ilyen laposan, mint egy béka a bokron, te! Hát azért hagytunk itthon, hogy most kerülj elé valahonnét, te! Hát ilyen házőrző vagy? Hol voltál?

MAGDOLNA

Csak a nagykertbe mentem egy kicsit.

REGINA

Mi van a katrincádban?

MAGDOLNA

Sárga körtöve.

REGINA

Hát a’ minek?

MAGDOLNA

Hogy legyen maguknak, amikor az aratóból ehesen hazajőnek.

REGINA

Hamar pakolj le, s nézd meg, mi dolog van a ház körül!

LUKÁCS

Fogadj szót az őrmester úrnak, hamar!

REGINA

Lukácsnak fenyegető hangon. Osztán elég legyen!

LUKÁCS

Haptákba vágja magát, s szalutál. Jelentem alásson, Eszter eldugta a kalapomat.

REGINA

Hová?

LUKÁCS

A kebelibe.

REGINA

Hát oda mért?

LUKÁCS

Megereszkedve, más hangon. Lehet, hogy meg akarja szoptatni.

ESZTER

Jaj!

MAGDOLNA

Ki közben egy kosárkába öntötte a körtéket, most odaviszi Lukácsnak. Tessék használni, Lukács bácsi!

REGINA

Te ne háziasszonykodjál, hanem láss az után, hogy rend legyen a házban! Nem látod azt a széket is? Ki tette oda azt a széket?

LUKÁCS

Kivett a kosárból egy körtét, és éppen pucolja a combján. Azt én, de pardon.

REGINA

Nem tesz semmit. Azért van ez a mihaszna leánka, hogy a helyire tegye. Leül basásan a kanapéra.

MAGDOLNA

Az asztalra teszi a kosárkát, aztán a helyére a széket, majd abroszt is terít az asztalra.

LUKÁCS

Leül a székre, mit Magdolna helyre tett, és jóízűen eszi a körtét.

MAGDOLNA

Az abroszterítés után odamegy Lukácshoz. Engedelmet kérek, Lukács bácsi.

LUKÁCS

Mért kérsz engedelmet?

MAGDOLNA

Hogy a széket egy kicsit tessék ideadni, hogy levegyem a lámpacsövet, mert meg kell pucolni. Aztán feláll rá, leveszi a lámpacsövet, és pucolni kezdi.

LUKÁCS

A kanapéra ül, Regina mellé, és újságolja. Máté még nem jöve el.

REGINA

Ha nem, annyi!

LUKÁCS

Mennyi?

REGINA

Annyi, hogy ott forduljon fel, ahol van.

LUKÁCS

Mi Mátéval nem úgy beszéltük volt meg.

REGINA

Hát hogy?

LUKÁCS

Úgy, hogy a házasságban akarunk felfordulni.

REGINA

Nem sokat fogjuk kérdeni tőletek, hogy akartok-e, vagy nem.

LUKÁCS

Mutatja a körte torzsáját. Hát ezt hova tehetem, hogy ne szemeteljek?

REGINA

Hajítsd a földre. Azért van itt ez a leánka, hogy felszedje.

LUKÁCS

A feje mellett hátradobja a torzsát, mely az ablakból visszaesik. Pardon, azt gondoltam, hogy nyitva van.

ESZTER, REGINA

Nevetnek.

LUKÁCS

Felveszi a torzsát, az ablakot kinyitja, és kidobja. Az ablakot is nyitva hagyja. Aztán kivesz a kosárból még egy körtét, és enni kezdi. Jó körtöve!

REGINA

Máté is szereti.

LUKÁCS

Mondta is, hogy inkább egy körtövefát venne el feleségül, mint… A többit elcsámcsogja.

ESZTER

No, no.

MAGDOLNA

Ki megpucolta a csövet s meggyújtotta a lámpát is, visszateszi a helyére a széket, s kötényével gondosan letörli. Tessék, Lukács bácsi!

LUKÁCS

Te hány esztendős vagy?

MAGDOLNA

Immár tizenhat, Lukács bácsi!

LUKÁCS

No, ügyelj, mert ha eccer nem találod azt mondani, hogy Lukács bácsi, akkor a gutta abban a helyben megüt!

MAGDOLNA

Hát hogy mondjam?

LUKÁCS

Mondjad, hogy Ábrahám, az Izsák tatája. Vagy nevezzél Mózesnek, a zsidók atyjának.

MAGDOLNA

Eszter néném és Regina néném parancsolták, hogy úgy kell mondani.

ESZTER

Elég legyen!

REGINA

Mars ki!

MAGDOLNA

Nyel egyet, aztán elindul, kilincsel az ajtón, majd hátrafordulva. Bé van az ajtó zárva!

ESZTER

A kamra felé mutat. Eredj oda, ott csinálj rendet!

MAGDOLNA

Oda bemegy.

LUKÁCS

Ha ennek a leánkának volnék, egyszer fellázadnék.

ESZTER

Te ne taníts senkit lázadásra, hanem magadot tanítsd tisztességre! Kiveszi kebeléből a kalapot, és Lukács felé dobja az asztalra. Nesze, elmehetsz!

LUKÁCS

A feje mellett kidobja hátrafelé a csutkát az ablakon, aztán lefricskázza a kalapot az asztalról. Hess el innét, ne! Mert nem teszlek fel többet a fejemre!

ESZTER

S ugyanbiza mért nem teszed fel többet a fejedre?

LUKÁCS

Azért, mert ha feltenném, egyebet se csinálna, csak folytonosan bőgne a fejemen, hogy ő hol volt egy szombat este.

MÁTÉ

Csendesen behajol az ablakon, s kalapját a Lukács fejébe teszi.

LUKÁCS

Hátra se néz, hanem csak megfogja a kalapot. Lám, az Isten sem akarja, hogy feltegyem, mert mindjárt rendelt egy másikot.

REGINA

Hátratekint, s nagy boldogan rögtön feláll, s bár Máté csendre inti az ujjával, mégis. Szerusz, te! Hát ott jársz te is, ahol a varjak?

MÁTÉ

Már felhágott az ablak talpára, hogy bejöjjön, de nagyon nehezen megy. Segíts, komám, a fene egyen meg!

LUKÁCS

Hátra se néz. A többi varjaknak sem segítettem.

REGINA

Segítő szándékkal egyengeti Mátét. Gyere, szívem, gyere! Ne félj, csak gyere!

MÁTÉ

Fejjel befelé becsúszik a kanapéra, s lábai fennakadnak Lukács vállai között.

LUKÁCS

Megfogja a lábait. Ímé, egy vőlegény! A feje a sírban, s az esze két ágban kivirítva! Az ilyent osztán lehet szeretni!

ESZTER

Lehet, hát! Mert ő nem szokott minden éjjel bejárni az ablakokon a menyecskékhez, mint te!

LUKÁCS

Míg Eszter szólt, ledobta a Máté lábait magáról, s hamar átült a székre. Az éccaka is kettőnél s egy félnél voltam.

MÁTÉ

Rendbe szedi magát, s komótosan ülve a kanapén. Adjon Isten j’estét!

ESZTER

Adjon Isten, Máté!

REGINA

Tapogatja a Máté nyakát és karjait. Nem fáj suhutt?

MÁTÉ

Szerusz komám, Bakk Lukács! Hogy vagy?

LUKÁCS

Én így medvelátáskor elég jól. Hát te?

MÁTÉ

Én sem rosszul, amikor efféle cseszlevadászt látok.

REGINA

Ne csipkedjétek egymást, mert maholnap sógorok lesztek úgyis. Mátéhoz. Hát mért nem jöttél hamarább?

MÁTÉ

Megöleli Reginát, arcon csókolja, s aztán. Jöttem volna, csak előbb más gúnyát akartam venni, erre a nagy innapra. Ismét megcsókolja. S osztán ugyanvalóst siettem, de egy veszett kutya az úton megakasztott.

LUKÁCS

Akkor rajta, csókolózzatok!

REGINA

Ijedten. Csak nem harapott meg?!

MÁTÉ

Nem erősen, csak a lábam szárát, s ott is a csizmámot. Mutatja.

REGINA

Elég hegyes foga volt?

LUKÁCS

Hát hogyne! Éppen akkor hegyezte neki a gazdája, amikor én jöttem. Megnézi ő is, aztán legyint. A’ semmi! Az Eszteré sokkal hegyesebb!

ESZTER

Mérgesen felugrik, s keresi, mit vágjon Lukácshoz.

LUKÁCS

Lebújik az asztal színe alá.

ESZTER

Visszaül. Ha még egyet szól, ezt az asztalt vágom hozzá.

LUKÁCS

Helyreül. Pardon s bocsánat. Avval csak azt akartam mondani, hogy gyönyörű szép fogaid vannak, mintha készakarva metszette volna valaki, egyenesen megrendelésre, hogy aki lássa, csodálja, s kérjen feleségül. A többiekhez. Csakhogy ő nem mutatta ki soha senkinek, csak egyedül nekem.

ESZTER

Beszélj, bolond, beszélj.

REGINA

Csakugyan azért jöttetek ide, Lukács, hogy ezt a beszédet folytasd?

MÁTÉ

Azért a fenét! Lukácshoz. Hát nem szóltál semmit ezeknek a leányoknak?

LUKÁCS

Miről?

MÁTÉ

Eredj, ne tedd magadot, a nyavalyába!

ESZTER

Említette.

REGINA

Szólt, szólt. Hogyne szólt volna! Csakhogy azt mondta, hogy várjunk meg tégedet is; a nagyobbik felivel, mert úgy beszéltétek meg, hogy együtt adjátok elé.

ESZTER

Most együtt vagyunk.

LUKÁCS

Szomorúan. Mind együtt, mint a vértanúk.

MÁTÉ

Hát add elé, te vagy a nagy szószóló!

MÓKA

Kaszával a vállán és bokrétás kalappal, az ablak alatt megjelenik. Jó estét adjon az Isten!

A legények csak odanéznek, s nem fogadják.

REGINA

Hátranéz, s abban a pillanatban nagy örömmel felugrik, s kikönyököl az ablakba. Adjon az Isten, hát te hol jársz, mint a madár?

ESZTER

Kíváncsian. Ki az?

REGINA

E’ Mózeske, kicsi Kömény Móka. Kerülj bejjebb, Móka!

ESZTER

Sietve kizárja az ajtót, s visszaültében ő is. Gyere, Móka, gyere!

LUKÁCS, MÁTÉ

Irigyen kacsintanak és intenek egymásnak.

MÓKA

Letámasztja a kaszát a házfal mellé, s a másik ablakba könyököl, s csak most látja meg a legényeket. Jó estét adjon az Isten, Lukács bátyám!

LUKÁCS

Adjon, ha ráér.

MÓKA

Megfogja a Máté fejét, s maga felé fordítja, hogy lássa: ki az? Szerusz, Máté!

MÁTÉ

Felemeli a lábát, mintha nyújtaná Mókának. Szerusz.

MÓKA

Engedelmet kérek a zavarásért.

REGINA

Nem zavarsz.

ESZTER

Te sohasem zavarsz!

MÓKA

De gondoltam, hogy egy percre bétekintek, így mentében. Közben is nagyon nézte a szobát, mintha keresett volna valakit. Hát kicsi Magdó nincs itthon?

REGINA

Ő éppen nincs.

ESZTER

Int a legényeknek, nehogy elárulják, hogy itthon van.

LUKÁCS

Éppen meghót, ezelőtt öt perccel.

MÓKA

Hát hol van?

REGINA

Nem is tudom, hova mene el.

ESZTER

Mert örökösen tekereg a haszontalan.

LUKÁCS

Az igen, mint Eszternek az esze: hol itt van, s hol ott, de sohasem a fejiben.

ESZTER

Téged nem kérdezett senki, vén sátán!

MAGDOLNA

Bent a kamrában énekelni kezd. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is elhordom…”

MÓKA

Az első hangnál örömmel felüti a fejét, aztán csodálkozva hallgatja néhány pillanatig, majd mintha be akarna örömében ugrani az ablakon, de csak elkiáltja magát. Magdó, kicsi Magdó!

MAGDOLNA

Kidugja az ajtón a fejét, a haja kibontva. Teccett szólítani engemet, Regina néném?

REGINA

Hát te itthon vagy? Nagyon gyorsan utána. Gyere hamar egy kicsit, mert itt van a Móka!

MAGDOLNA

Örömében felsikolt, és visszaugrik. Jaj, Istenem!

ESZTER

Felugrik, s mérgesen be a kamrába, s onnét hallatszik. Nem tudsz jőni, ha hivul valaki, te béka!? Hol tanóltad ezt a tisztességet?! Kilöki az ajtón, s már szelíden. Eredj, szépen! Aztán visszaül a helyére.

MAGDOLNA

Kis piros csizmában, színes szoknyában és tiszta ingben, de mellény nélkül és rendetlen hajjal. Látszik, hogy öltözködés közben lökték ki a szobába. Mentegetődzve, szégyellősen, de szelíden. Csak a hajamot akartam egy kicsit… Az asztalnál, Lukács mellett megáll, s a nyitott ablakon látszik, hogy a hold éppen bújik fel a horizonton.

MÓKA

Megemeli kalapját. Jöszte egy kedves kicsi percre, s osztán visszamehetsz.

LUKÁCS

Kéjsóváran megsimogatja a Magdolna haját.

ESZTER

Rákiált. Menj el onnét!

MÓKA

Egy nagy keserűlevélbe göngyölítve kivesz valamit a zsebéből. Jöszte közelebbecske, mert hoztam neked valamit!

MAGDOLNA

Odamegy az ablakhoz, Regina és Máté közé, aztán átveszi az ajándékot, nagy várakozással bontogatja, aztán nagy örömmel. Tojás! Kicsi tojás! Két kicsi tojás! Két kicsi madártojás!

MÓKA

S mégpedig énekes madáré!

REGINA

Feláll, és megnézi, aztán lekicsinyelve. Pettyesek. Mátéhoz, szemrehányással. Látod-e, te sohasem hozol semmit nekem!

MÁTÉ

Ne búsulj, mert én is hozok, de hozzád mérten, lúdtojást!

LUKÁCS

Kacagva. S én Eszternek kígyótojást!

ESZTER

Éppen feláll, hogy megnézze a madártojást, s mentiben. Azt vidd a vén kotlós menyecskéidnek!

MAGDOLNA

Nagyon szépen köszönöm, Móka. Kedvesen köszönöm ezeket a szépeket.

ESZTER

Lám, add ide, milyenek?

MAGDOLNA

Odaadhatom-e, Móka?

MÓKA

Hát mutasd meg neki! Tartsad, hogy nézze bátron!

ESZTER

Megsértődve otthagyja őket. Süssétek meg a tojásokat! Visszaül.

MAGDOLNA

S milyen énekes madáré vajon?

MÓKA

Hát osztán szép az anyja, kitűnő gyönyörű! Üsmerem már három hete, s meglestem nem eccer. Nagysága olyasforma, mint egy kisded rigó. A szája sárga, mint az arany, a feje pirosban jáccik, s minél hátrább, annál inkább olyan, mint a szeder. De osztán az éneke: az olyan, hogy még az ökör is elécsapja a fülit, mikor hallja!

MAGDOLNA

S hát a hasa milyen?

MÓKA

Az is olyan, mint a szája.

LUKÁCS

Az azért olyan, mert ha szájfájása van, akkor avval eszik, a hasával.

A fiatalok rovására szívesen nevetnek.

REGINA

Feddőleg Magdolnához. Hát nincs annyi eszed, hogy behíjjad ezt a legényecskét, te idétlen! Hát azért hozott neked ilyen figyelmességet? Mókához. No, kerülj bejjebb, s ülj egy kicsit nálunk is!

MAGDOLNA

Gyere, Móka!

MÓKA

Köszönettel fogadom a meghívást, de előbb hazatekintek, hogy más gúnyát is vegyek.

MÁTÉ

Hát az minek, te? Nekem a te üdődben csórén is jó volt.

Nevetés.

MÓKA

Azt lehet is hinni, mert neked vastag a bőröd.

MÁTÉ

S osztán mióta jársz így a lányokhoz, mégis?

MÓKA

Én, amióta kérdik!

REGINA

Ne beszélj, Móka! Csakugyan először jössz ma guzsalyosba?

MÓKA

Éppen úgy.

REGINA

Feláll, megfogja a Móka fülét, és húzza. Akkor nagyot nőjön! Nagyot nőjön!

MAGDOLNA

Közben, védő mozdulattal. Regina néném, ne húzza!

MÁTÉ

Nem a füledet gondolja, Móka.

REGINA

Ne is hallgass az ilyen vénekre, hanem eredj hamar, s osztán egykettőre gyere vissza!

MÓKA

A kaszát a vállára veszi. Hát akkor addig is jó időtöltést! Szívesebb hangon. Szerusz, Magdó!

MAGDOLNA

Szerusz, s gyere.

MÁTÉ

Utánaszól. S ne felejtsd el, hogy előbb szopjál, s osztán gyere!

MÓKA

Mentiből. Én is úgy gondoltam, nehogy olyan ízetlen s buta maradjak, mint te! Utána rögtön belekezd abba az énekbe. „Látod-e, babám, látod-e, babám, azt a veres nagy tüzet…” stb. S még egy ideig látszik, ahogy a kaszával a vállán s félrecsapott bokrétás kalappal s egyre megnőve megy szembe a felkelő holddal.

ESZTER

Boldogan. Megfelelt!

REGINA

Úgy kell neki, ne irigykedjék senki fiatalságára.

MAGDOLNA

Közben megnézi még egyszer a tojásokat, s gyöngyöző nevetéssel indul vissza a kamrába, s mikor a szoba közepén volna, Eszter hirtelen felugrik.

ESZTER

Azt a kecskebéka mindenedet! Elejébe áll, hisztérikus. Te pipiske! Te hernyó! Te boszorkánytojás! Te munkakerülő! Hát azért küldtünk bé oda is, hogy ott ne a munka után láss, hanem cifrálkodjál?! Hát erre van eszed, s a tisztességre nincs?! Még a legkisebb tisztességre sem! Arra, hogy megmutasd a nénjeidnek, ha adnak neked valamit! Hát már a legényeken jár az eszed?! S tojásokat rendelsz náluk?! Kettőt, nem is egyet! S még dugod is! Elé avval a tojásokkal! Látni akarom!

MAGDOLNA

Kicsombolygatja, s közben riadtan. Én nem dugtam, az előbb sem dugtam. Tartja és mutatja. Tessék nézni, én igazán bánom, itt van, mindkettő itt van, ahogy kaptam, olyan kedvesen, olyan ártatlanul…

ESZTER

Az ujjai közé veszi az egyiket, kajánul nevet, s utánozva a Magdolna hangját. Olyan kedvesen, olyan ártatlanul… ahogy Mókától kapta… ezt az idétlenséget… ezt a pettyes semmit… kapta… A földhöz vágja a tojást. Nesze! Nagyot szusszan.

MIND

Felugranak a helyükről.

MAGDOLNA

Megdöbbenve, de az elszántság tüze meglobban az arcán s a szemében. Földhöz ütötte!…

ESZTER

Ide a másikot is!

MAGDOLNA

A kicsi tojást!

REGINA

Hevülten odamegy, s kéjjel. Ide a másikot, nekem!

MAGDOLNA

Az ártatlant!…

ESZTER

Egy-kettő!

REGINA

Nekem!

MAGDOLNA

Szembeáll velük, gyűlölettel nézi, kiegyenesedve, megnőve, majd hirtelen bekapja a tojást, és lenyeli. Ezt nem töri el senki! De senki! Befut a kamrába, és magára zárja az ajtót.

MIND

Megdöbbenve néznek össze, majd Eszter és Regina dühösen az ajtónak rontanak, de Lukács és Máté, ki-ki a maga párját, visszahozzák és leültetik. Csönd.

LUKÁCS

Az első hangja, amiben nincs gúny, és ami tiszta. Láttátok, milyen szép volt ez a gyermek, amikor ellenszegült s lenyelte a tojást?

MÁTÉ

Én láttam.

LUKÁCS

Hát te, Eszter?

ESZTER

Pöktek-e téged szembe?

LUKÁCS

Hát te, Régina?

REGINA

Azért jöttetek ide?

MÁTÉ

Az igaz.

Csend.

LUKÁCS

Sétálni kezd a szobában. Elmegy az ajtóig, s amikor visszafelé jön, a földhöz ütött tojásnál megáll, s nézi, majd egészen lehajlik. Kicsi madár volt benne …

MÁTÉ

Szintén odamegy, s nézi. Az anyja már hamar kiköltötte volna.

LUKÁCS

Nem olyan hamar, mint Eszter.

REGINA

Ezért jöttetek ide?

MÁTÉ

Az igaz.

Mind a ketten visszaülnek a helyükre.

LUKÁCS

No, akkor törjük el a két nagyobbik tojást is. Köszörüli a torkát. Hát az úgy volt… Köszörüli megint a torkát.

MÁTÉ

Ne mondd, hogy hogy volt, csak azt mondd, hogy hogy lesz.

LUKÁCS

Tán jobb volna, ha béosztanók: vagyis én köszörülöm, s te mondjad.

MÁTÉ

Menj a fenébe, ne idétlenkedjél! Köszörüli a torkát. Hát hallgassatok ide, leányok, úgy is, mint menyasszonyok. Hát hogy ne is menjek messze, mi ketten Lukáccsal arra egyeztünk, hogy ha már ő tizenöt esztendeje jár ehhez a házhoz, én pedig éppen tíz, akkor azt mondanók, hogy járjunk immár a dolog végire, s üssük nyélbe a sorsunkat. Vagyis más szóval rajta lennénk, hogy az esküvő is immár meglegyen, mégpedig mihelyt bétakarodhatunk a tavaszi gabonával. Körülnéz.

Lányok epedve csüngnek.

Hát erre egyeztünk mi ketten, hogy ezt tudassuk veletek. Ha ellenben ti nem így gondolkoznátok, akkor szóljatok!

Csend.

LUKÁCS

Azt várhatod.

ESZTER

Elérzékenykedve. Nem félsz az Istentől, hogy ebből a szent dologból is tréfát csinálsz?

MÁTÉ

Neki csak a szája jár.

REGINA

A szája hát.

MÁTÉ

Ha így van a dolog, hogy nem szóltok a tervezet ellen, akkor mi azt ajánlanók, hogy a lakadalommal járó sok költséget összeszorítsuk, vagyis más szóval egybevegyük a kettőt.

ESZTER

Hogy a kettőt?

MÁTÉ

Hát egyazon napra a két esküvőt s a két lakadalmat.

ESZTER

Határozottan feláll. Olyan nincs! Sétálni kezd a szobában.

LUKÁCS

S olyan mért nincs, ugyanbiza!?

ESZTER

Azért nincs, mert nem azért vártam tizenöt esztendeig, hogy úgy kalákába esküdjem meg! Egyedül akarok megesküdni, érted? Üti a mellét. Csak én, egyedül! Még a faluban se esküdjék akkor más! S még a szomszéd faluban sem! Érted? Az egész országban senki, az egész világon senki. Csak én, egyes-egyedül én!

LUKÁCS

Jól van: még én sem leszek ott.

ESZTER

Visszaül a helyére, leborul az asztalra, és sír.

REGINA

Odahúzódik, és vigasztalja. Eszter! Hát legyen több eszed! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne keseregj! A többiekhez. S ha így lesz, akkor mit gondoltok, melyikünk esküvője lenne meg előbb: az enyim-e, vagy az Eszteré?

MÁTÉ

Akkor tán az Eszteré.

REGINA

Affenét! Nem adnátok-e még Magdót is férjhez előttem?

ESZTER

„Affenét”-re felkapja mérgesen a fejét. Nem szégyelled magadot, te Régina?!

REGINA

Hát én mért szégyelljem?

ESZTER

Tedd a szívedre a kezedet, s mondjad: hát volna lelked megesküdni s férhez menni előttem?

REGINA

Hát volna! S lesz!

ESZTER

Te szégyentelen! Hát nem én vagyok az öregebb?!

REGINA

E’már igaz, ez az egy! Nem a’ menyen előbb férhez, ki vénebb, hé!

ESZTER

Hát ki?

REGINA

Aki arra való!

LUKÁCS

Lágyan, csúfondárosan. Eszter! Zsenge szívem! Harmatos lóherém! Mondjunk mi le az elsőbbségről!

ESZTER

Elszántan. Nem mondok le! Soha! De soha!

MÁTÉ

Ebből is láthassátok, hogy együtt muszáj a kettőt.

ESZTER

Soha! De soha!

REGINA

Eszterhez. Ne karicsálj, mert most már én sem mennék veled együtt! Inkább felakasztanám magamot! Fel én!

ESZTER

Bár már látnám. Ott a kötél alattad, a padban.

REGINA

Felugrik. Nekem mondod, hol a kötél? Nekem?! Hisz mindenről csak én tudom ebben a házban, hogy hol van! Mert te csak szaladsz elé s hátra, s ahol elmész, ott nem rendet hagysz magad után, hanem azt, amit a tatárok! Te!

MÁTÉ

Közben fogja Reginát és csitítgatja. Régina, lelkem… Régina, lelkem…

ESZTER

Közben csak remeg az indulattól, s csak hápog.

LUKÁCS

Gonoszul. Ne hagyd magad, Eszter!

ESZTER

Felugrik, majdnem az asztalra, s Regina is feléje.

Lukács azonban megfogja Esztert, Máté is Reginát, majd visszanyomják a helyükre őket.

LUKÁCS

Csóválja a fejét, majd sóhajtva. Már a testvér is ellenség…

ESZTER

Eressz le, mert bizonisten leharapok valamit rólad!

LUKÁCS

Milyen tájékomról?

ESZTER

Tényleg meg akarja harapni, de Lukács elugrik.

MÁTÉ

Hát valamit mégiscsak ki kell találni, gondolkozzunk csak. Lám, te vagy a nagy okos! Gondolkozzál te!

LUKÁCS

Az asztal előtt áll, s töprengve vakarja a fejét, majd megindul a szobában, itt-ott megfog valamit és felemeli: látszik, hogy ki akar sütni valamit. Mit is lehetne? Mi a nyavalyát lehetne?… Egyszerre, mintha eszébe jutott volna valami, megkopogtatja az udvar felőli házfalat, majd ami bútor van a fal mellett, azt kezdi elszedni.

Először Eszter, aztán Regina, majd Máté kíváncsian felállnak, s közelítenek is Lukácshoz.

ESZTER

Te mit akarsz, Lukács?

LUKÁCS

Egyszer életedben hallgass!

REGINA

De én is akarom tudni, hogy mit akarsz?!

LUKÁCS

Ha tíz évet vártál, várj még egy percet! Közben szedi el a bútorokat. Próbát fogunk csinálni… Nagy próbát… Szép próbát… Illendőt a szerelemhez… Odamegy a kamraajtóhoz, és melegen. Magdó! Kicsi Magdolna!

MAGDOLNA

Tessék, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Már vagy bácsi, vagy nem bácsi, de gyere csak egy percre kifelé! Ne félj, nem lesz semmi bajod. Jövet visszafelé a többiekhez. Hadd vegyük belé őt is a mutatványba, hiszen már leány, a két madártojást megkapta! A leányokhoz. Álljatok sorba! Odaállítja Esztert és Reginát egymás mellé: Esztert elöl, Reginát utána, majd Magdolnát harmadiknak.

MAGDOLNA

Szépen felöltözve, befont, de leeresztett hajjal, szép, ragyogó és egészen leány. Tessék, megjelentem!

LUKÁCS

Ahogy meglátja, hízelkedve csóválja a fejét. Hm, hm… Tán nem attól a tojástól lettél ilyen szép?

MAGDOLNA

Boldogan nevet.

LUKÁCS

No, annál jobb. Állj szépen ide, harmadiknak! Odaállítja.

MÁTÉ

Esik ki a szeme, úgy nézi Magdolnát.

LUKÁCS

No, most figyeljetek ide, hadfiak a szerelemben! A tárgy az, hogy melyiknek legyen meg hamarébb az esküvője: Eszternek-e velem, vagy Réginának Mátéval. Mivel azonban rendes módon, ahogy emberek szoktak, ezt eldönteni sem Eszterrel, sem Réginával nem lehet, s mivel mi is gyámoltalanok vagyunk arra, hogy bölcs Salamonok legyünk, azért odafordulunk a felsőbb hatalomhoz, aki igazságot fog tenni. Ha pedig azt tekintjük, hogy szörnyű nagy és erős dolog az igazi szerelem, sokkal nagyobb és erősebb, mint ez a házfal, akkor bátron szembeereszthessük egymással a kettőt, mármint a szerelmet s ezt a házfalat. Tekintve azonban azt a dolgot, hagy a szerelem ez alkalommal bennetek lakozik, annakokáért csak úgy lehet ezt a próbatételt végbevinni, ha majd az én vezényszavamra sorban és egymás után nekijárultok a falnak, s azt kimozdítjátok a helyiből. S amelyik pedig jobban ki tudja mozdítani, nyilvánvaló dolog, hogy abban nagyobb a hő szerelem. S akiben pedig nagyobb a hő szerelem, nyilvánvaló dolog, hogy annak lesz meg előbb az esküvője! Igaz-é?

ESZTER

Igaz!

REGINA

Igaz!

LUKÁCS

Helyes-é tehát, amit gondoltam?

ESZTER

Helyes!

REGINA

Helyes!

MAGDOLNA

De hát minek kellek ide?

LUKÁCS

Te annak, hogy cifrázd a dolgot: olyan vagy, mint a tulipán a kapuzábén vagy bojt az ostoron. Érted?

MAGDOLNA

Bizseregve, kedvesen. Há’ hogyne!

LUKÁCS

Akkor figyelem, mert kezdődik a tavasz! Mátéhoz. Eredj, komám, akaszd le s hozd ide azt az órát! Mindenkinek adok egy percet!

MÁTÉ

Leakasztja a nagy láncos faliórát, s odaadja Lukácsnak.

LUKÁCS

Elhelyezi a bal tenyerén az órát, a láncát a vállára veti. Figyelem! Elsőnek Eszteré a fal! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

ESZTER

Dolgozik, rúg, feszít és kapar.

LUKÁCS

Felemelt karral. A perc bételt!

ESZTER

Toporzékolva leesik a földre.

LUKÁCS

Máténak, mutatja a kezével is. Én nem esküszöm. Hangosabban. Repítsd el onnét, mert kell a küzdőtér!

MÁTÉ

Elhúzza Esztert a szoba közepe felé.

LUKÁCS

Figyelem! Most Régina következik! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

REGINA

Feszíti, rúgja és üti a házfalat.

LUKÁCS

Felemelt karral. A perc bételt! Mátéhoz. Takarítsd el ezt is!

MÁTÉ

Reginát is Eszter mellé húzza. Én se eszküszöm!!

LUKÁCS

Utolsó figyelem! Magdó következik!

MAGDOLNA

Én is?

LUKÁCS

Te is!

MAGDOLNA

S mért?

LUKÁCS

Csak. Nem akarsz?

MAGDOLNA

Nem bánom.

LUKÁCS

Utolsó és legnagyobb figyelem! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

ESZTER, REGINA

Felemelt fejjel, sóváran figyelnek.

MAGDOLNA

Elszántan erőlködik, mint egy bolond madár.

LUKÁCS

Húzza az időt.

ESZTER

Kiabálva. Elég! Elég!

REGINA

Csal! Csal!

LUKÁCS

Feléjük. A népfelkelők hallgassanak! Felemelt karral. A perc… bé…

MAGDOLNA

A falnak borul, és zokogni kezd.

MÓKA

Gyorsan be az ajtón. Mondtam, s itt vagyok! Ámulva meggyökerezik.

MAGDOLNA

Ránéz Mókára, szerelmesen nézi, aztán egyszerre diadalmasan felnevet, és elmozdítja a falat. Móka!

ESZTER

Felugrik, s kiáltva. Boszorkánytojás!

REGINA

Felugrik, s kiáltva. Megölöm!

Mindketten Magdolnának rohannak. Nagy kavarodás. Máté és Lukács meg akarják védeni, Móka remegve áll, s már feszül, hogy odavesse magát.

MAGDOLNA

Kiugrik a lányok és a legények közül, s ökölbe szorított kézzel a ház közepében, minden felszabadult fiatal erejével. Eddig raboskodtatok felettem, kínoztatok és nyomorgattatok, de most eljött az idő!

LUKÁCS

Kezében az óráról olvassa le. Kilenc óra tizenhárom perc!

Csend.

ESZTER, REGINA

Dermedten nézik Magdolnát.

MÓKA

Hát itt mi történt?

MÁTÉ

Nem látod, hogy fellázadt?

MAGDOLNA

Fel is!

MÓKA

A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat!

MAGDOLNA

Ránéz Mókára, s boldogan. Éppen ezt akartam én is mondani.

Ebben a pillanatban a Lukács kezében az óra irtóan csörögni kezd, s ettől mindenki megrebben.

LUKÁCS

Nyomatékosan olvassa az óráról az időt. Kilenc óra tizenhárom perc!

Függöny

Második felvonás

Szín: udvar Gondoséknál. Jobbról a ház, egy ablak, csukva. A ház az utcára néző felével lejtősödik. Az ablak előtt diófa, sima és magas törzsű. A falnál végig tornác, magassága másfél méter. A diófára legkönnyebben erről a tornácról lehet felmászni. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, ereszes kijárat az udvarra, három grádiccsal. Az eresz legalább egy fél méterrel kiugróbb, mint a tornác. A tornác alatt szeneszsák, félig faszénnel. – A kapu szemben van és hátul. Úgynevezett székelykapu, kicsi és nagy egybeépítve. Rövid kis utcán keresztül kivezet az útra. – A házzal szemben, tehát balról, végig deszkakerítés. Ezen egy nyitva levő bejáró kapu a csűrhöz, melynek az eleje, egészen bent, mélyen, látszik. A kerítés mellett napraforgók, egy közülük három méterre is kimagaslik. Nem egészen elöl, a kerítés mellett kút. A gárgyája négyszögletű és egy méter magas. A gárgyán keresztülfektetett merítgető kampós rúd. – A telihold a kapu felett felfelé jön. Az ég csillagos, de van egy-egy kövérebb bárányfelhő rajta. A ház ablakából is világosság vetődik ki.

Idő: este, az első felvonás után.

Amikor a függöny felmegy, teljes holdvilágban látszik az udvar, de néhány másodperc múlva bárányfelhőhöz ér a hold. Mintegy húsz másodpercig tart, amíg apránként mögéje bújik. A hold búvása szerint halványodik a fény.

BOSZORKÁNY

Amikor a hold utolsó pereme is bemegy a felhő mögé, abban a pillanatban, fekete kecske képében belöki fejével a kaput. Jön néhány lépést előre, akkor megáll és körülnéz, majd hirtelen bukfencet vet, s mint fekete ruhás vénasszony áll talpra. Gyors, tipegő futással rögtön körbeszaladja az udvart, s amikor visszaér kiindulási helyére, hosszú, fekete szőrtincset vesz elő, meggyújtja, és azzal végigfüstöli a ház oldalát, s közben. Dicsőséges szőre erős bakördögnek: hervaszd el füstöddel a jóság rügyeit, és gerjeszd fel szagoddal a fiatal vért!… Gyorsan a kúthoz fut, egy nagy kacskaringós fekete szarvat vesz elő, s azzal kenni kezdi a kút gárgyáját, s közben. Megkenem a szádot, te kút: az ördögnek szarvával, hogy békapjad és lenyeljed, aki közeledben jár… hogy jó étvágyad legyen, és ne lakjál jól emberrel soha!… Innét visszafut a helyére, a kapu felé, ismét bukfencet vet, s mint fekete kecske áll talpra. Ekkor a hold is kijön a felhőből.

MÁTÉ

Gyors igyekezettel ebben a pillanatban jön le a három grádicson, a házból. S ugyanilyen gyorsan megy a kapu felé, s mentiben lök egyet a kecskén, aki incselkedve néz. Cecc, a fene!…

LUKÁCS

Sántikálva és tempósan ekkor jön le a grádicson.

MÁTÉ

Kinyitja a kiskaput, visszafordul és hátraszól. Hamarébb! Hamarébb!

LUKÁCS

Mentiben. Sohasem siettem, s mégis harmincöt esztendős lettem.

REGINA

Futva ki a házból, s fel a tornácba, a kapu felőli részbe. Máté! Máté!

LUKÁCS

Elöl van egy kecskével.

REGINA

Lukács! Állj meg egy kicsit!

LUKÁCS

Megáll. No!

REGINA

Gyere egy kicsit közelébb! A tornácon feléje megy, aztán ki is hajlik, a szájához teszi kétoldalt a tenyerét, és titokzatosan, izgalommal. Osztán hamar gyertek vissza, érted-e! Mi addig itt megfogjuk Mókát, s nem eresszük! S hozzatok magatokkal valami jó megölő szerszámot! S nem baj, ha egy kicsit isztok is. Érted-e? Legalább azt mondhassátok osztán, hogy ti nem is voltatok itt, hanem a korcsomában! Érted-e?!

LUKÁCS

Csúfolódva szintén odateszi a tenyerét a szájához, s utánozva a Regina hangját. Ne hozzunk mindjárt halotti bizonyítványt is? Érted-e?

REGINA

Hamar! Csak hamar!

LUKÁCS

Tempósan a kapu felé, s Regina gyorsan be a házba.

MÁTÉ

Fogja kinyitva a kiskaput. Mit mondott Régina?

LUKÁCS

Nem válaszol, hanem mentiben ráköp a kecskére. Eredj az útból, te! Nem látod, hogy vőlegény vagyok?

MÁTÉ

Mit mondott Régina, te?

LUKÁCS

Azt, hogy beszéljelek le erről a kecskéről.

MÁTÉ

Ne bölcsködj, hanem gyere, mert ma vért akarok bűzölni! Nyakon öleli Lukácsot, a kaput nyitvahagyják, s mennek.

A kecske sóváran nézi őket, majd mekeg egyet, és szaladni kezd utánuk.

ESZTER

Kinyitja az ajtót. Olyan szép az este… Kár lefeküdni…

REGINA

Odabújik Eszter mellé az ajtóba. Móka menni akar!

ESZTER

Valamit megsejdített?

REGINA

Nem hiszem, csak egyszerre reajött, hogy menjen.

ESZTER

Hát így szeretsz minket, Móka?

MÓKA

Alunni is kell, nemcsak szeretni.

REGINA

Hadd el, aludhatsz még eleget. Holnap vasárnap van.

MÓKA

A jó gazdának a vasárnap is nap.

REGINA

No csak maradj még, s beszélgessetek Magdóval!

MAGDOLNA

Egész nap dolgozott, s jól teszi, ha le akar fekünni.

REGINA

Hallod, Eszter! Hát leány ez, aki így marassza a legényt?!

ESZTER

Idétlen béka, nem leány!

MÓKA

No! Csendes jó éccakát!

MAGDOLNA

Várj, Móka! Kikísérlek egy mákszemet!

ESZTER

Kiáltva. Menj bé!

REGINA

Letöröm a derekadat, csak egyet mozdulj!

ESZTER

Móka! Móka! Állj meg egy percre!

REGINA

Mondani akarok valamit!

MÓKA

A grádicson túl megáll. No!

ESZTER és REGINA

Kétfelől megfogják a karját.

ESZTER

Hallgass ide!

REGINA

Ide hallgass, reám!

ESZTER

Régina, te menj bé egy kicsit, mert külön akarok beszélni Mókával!

REGINA

Előbb én akarok beszélni véle!

ESZTER

Mérgesen. Takarodj bé!

REGINA

Ügyelj a szádra, arra a lepcsesre!

MÓKA

Nonono!

ESZTER

Akkor eredj egy kicsit félre, amíg beszélek!

REGINA

Jól van, de siessetek! Visszajön az ereszetig.

ESZTER

Menj tovább!

REGINA

Tesz egy lépést.

ESZTER

Még! Eredj a ház mögé!

REGINA

De osztán siessetek! Bemegy a kapun, a csűr felé, de a beszélgetés alatt kidugja a fejét, nehogy elszalassza Mókát.

ESZTER

Izgalommal, nagyon epekedve. Hát hallgass ide, Móka! Most mondok neked valamit, de jól hallgass ide! Regina felé. Né, ez leselkedik! Reaütök a fejedre, Régina! Mókához. Idehallgatsz-e, kicsi Móka?

MÓKA

Két fülem van.

ESZTER

Babrálja a Móka fülét. S milyen szépek! Kicsik s kemények!… S még ugranak is, ha pengeti az ember… Kuncog. Ilyen szép füleket még nem is láttam, így, most, ahogy reacsorog a holdvilág… Közben mind közelebb bújik a fülihez.

MÓKA

Egyszerre elhúzódik.

ESZTER

No, mért húzódtál el?

MÓKA

Azért, hogy ne reacsorogjon, hanem melléje.

ESZTER

Ismét közelebb. Oh, oh! Szép kicsi okos fejem! Próbálja simogatni az arcát. Milyen ügyesen megfelel mindenre!… A két tenyere közé veszi az arcát, de észreveszi Reginát. Régina, meghajítlak valamivel! Mókához… a szép, kicsi, fiatal fejivel… s evvel a pelyhedző szájával… evvel a csábossal!… evvel a meleggel… Mintha meg akarná csókolni.

MÓKA

Félreugrik. Sok lesz a dicséretből!

ESZTER

Egyre mohóbban. Eredj, ne beszélj! Móka, te!… Hiszen még el sem kezdtem… jóformán… amit mondani szeretnék…

MÓKA

Holnap eljövök.

ESZTER

El hát… ügyesen… holnap is… De nem Magdóhoz, hanem hozzám… Kirobbanva. Érted? Hozzám! Én is tudok úgy szeretni, mint az a taknyos! De csak téged! Érted? Móka, te! Te édes!

MÓKA

Közben félve húzódik, majd egyszerre. No, adjon Isten jó éccakát.

ESZTER

Megragadja. Nem eresztlek!

MÓKA

S mért nem?

ESZTER

Azért, mert szeretlek!

MÓKA

Hát a’ mire jó?

ESZTER

Arra, hogy légy a szeretőm!

MÓKA

Szép holdvilág van.

ESZTER

Megfogja két kézzel a nyakát. Léssz-e, vagy nem?

REGINA

Lassanként egészen elébújik a kapunál, és izgalommal hallgatja a dolgot.

MÓKA

Megfogja csuklóban az Eszter két kezét, és ledobja a nyakáról. Nem leszek!

ESZTER

S mért?

MÓKA

Azért, mert én Magdót szeretem!

ESZTER

Remegve. Még egyszer kérdem: léssz-e a szeretőm?

REGINA

Odakiált. Eszter, ne kínozd azt a legényt!

ESZTER

Rohanni kezd a kút felé. Belészököm a kútba! Itt a szemetek előtt! Leroskad a kútnál, üti két öklével a gárgya fáját, majd belélógatja a fejét a kútba, sír.

REGINA

Odamegy Mókához, aki nézett és egyet sem mozdult. Ne félj, nem szökik belé…

MÓKA

Tán van is annyi esze.

REGINA

Esze, az nincs annyi, de egyébért.

MÓKA

Ne is borítsa gyászba Lukácsot.

REGINA

Ne félj, nem is borítja, mert őt szereti. S neked csak úgy mondta, hogy szeret. Kapzsiságból, mert neki egy sohasem elég… S legfőképpen pedig azért, hogy nekem bánatot okozzon, hogy tőlem elhódítson… Tőlem, aki egész este csak téged néztelek… hogy te milyen nekem való vagy… hogy milyen pontosan találnánk mi össze… ketten… én s te… Vadul ráborul. Szeretlek!… szeretlek!…

MÓKA

Lerázza magáról. Sok az áldásból, Régina!

REGINA

Dühödten nézi. Kit taszítottál el?!

MÓKA

Téged!

REGINA

Te mocsok!

MÓKA

Van víz.

REGINA

Te szökdécselő sáska!

MÓKA

Nem is tud megfogni akárki.

REGINA

Nem biza, mert gyáva vagy! A nyúlnál is gyávább! Vagy azt gondolod, hogy nem vettem észre, hogy most is mért akarsz elmenni? Hogy Máté elől futsz! S Lukács elől!

MÓKA

Hát itt sincsenek!

REGINA

De visszajőnek! Vissza hát! S te ezt tudod, s azért futsz! Éppen azért!

MÓKA

Csodálkozva. E’ má érdekesebb, látod-e?!

ESZTER

Hirtelen arra fordulva. Azért futsz! Azért futsz!

MÓKA

Megigazítja kakaskodva a ruháját. Én? azért? Visszamegy, s az alsó grádicsra ül. No, itt akkor megnyugszom egy kicsit.

ESZTER és REGINA

Melléje ülnek.

ESZTER

Régina, te menj bé, én itt maradok Mókával.

REGINA

Én is itt tudok maradni véle.

ESZTER

Ne mondjam még egyszer!

REGINA

Nekem is van szám!

MÓKA

Akkor immár menjünk bé mind a hárman. Feláll. Hogy ne vesztegessük el az erőt, hanem legyen, amikor kell… Megy befelé. Amikor a nagylegények visszajőnek… Az a fürge Máté… S az a paripás Lukács…

ESZTER és REGINA

Mennek utána, bemennek.

MAGDOLNA

Bent, mindjárt, meghökkenve. Móka, hát te miért jöttél vissza?

MÓKA

Én azért, hogy a Máté számára s a Lukács számára itt legyek, amikor ők visszajőnek, a késekkel, vagy más ölő szerszámokkal.

MAGDOLNA

Felsikolt. Szent Isten!

ESZTER

Kiáltva. Ne sápíts, te átok!

MAGDOLNA

Móka, meg akarnak ölni!

REGINA

Meg hát!

MAGDOLNA

Fuss innét, Móka! Az Istenre kérlek: fuss, fuss! Hamar! Hamar! Gyorsan, ellenállhatatlan erővel, hálóköntösben, kihozza Mókát, s cipeli, húzza és löki a kapu felé, majd azon kilöki, és a kaput beteszi. Aztán fut vissza a házba, s útközben Eszternek és Reginának, akik az udvarra utánuk jöttek. Ti latrok! Ti pogányok! Befut.

REGINA

E’ megveszett.

ESZTER

Majd én megtanítom! Ne félj!

ESZTER és REGINA

Gyorsan be a házba.

MÓKA

Ebben a pillanatban vissza a kapun, gyorsan felugrik a tornácra, és onnét fel a diófára.

A szobából dulakodás hallatszik.

MAGDOLNA

Menekülve kiugrik az ablakon a tornácba.

ESZTER

Nyomában, kihajolva az ablakon, kezében egy mozsártörő. Ott, igen…! Ott járhat a szél…

REGINA

Szintén Eszter mellett az ablakban, kezében egy laskasiritővel. Mert ide bé nem teszed többet a lábad!

MAGDOLNA

Ne féljetek, lát az Isten mindent…

ESZTER

Kidob a tornácba egy párnát. Nesze, hadd lássa, hogy párnád is van!

REGINA

Kidob egy pokrócot. S pokrócod is! Aludjál, s fel se ébredj! Közben már húzni kezdi be a zsalut, aztán beteszi az ablakot is. A redők között azonban kivetődik a világosság.

MAGDOLNA

A párnából és a pokrócból ágyat csinál magának a tornác árkában, éppen a fa alatt. Közben. Szegény kicsi Móka!… Még megölték volna. Azok a gyilkosok… Gyenge fiatal testit… a gyalázatos vénségek… Lefekszik, és nagyot sóhajtva. Édes jó Istenem, te, aki fenn vagy és őrködöl, légy gondozónk továbbra is nekünk, szegény üldözött fiataloknak… Mind halkabb a szava, aztán már csak susogás, majd egészen elcsendesedik.

Kis csend.

MÓKA

Mély hangon és tagoltan. Az Úr ezennel meghallgatja a kérelmedet, és őrködik feletted…

MAGDOLNA

Felüti a fejét. Szent Isten! Csak a feje látszik ki a tornác pereme felett. Csodálkozva figyel, majd visszafekszik, mert nem hall semmit.

Kis csend.

MÓKA

Mint az előbb. Csak alugyál bátron, szép harmatos lélek…

MAGDOLNA

Felugrik, és félelemmel az arcára szorítja a két tenyerét, s úgy figyel.

MÓKA

A saját hangján, szeretettel feddve. Nem fekszel mindjárt vissza! Ebben a hűvös éccakában!

MAGDOLNA

Felnéz a fára. Jézusmárja! Ki van azon a fán?

MÓKA

Itt az Atya helyett a Fiú.

MAGDOLNA

Örömmel. E’ Móka! Bizonisten Móka!

MÓKA

Vaj ki tudja!

MAGDOLNA

Végképpen megnyugodva, nagyot sóhajt. Hjaj, hogy megijedtem…

MÓKA

Kitől, te?

MAGDOLNA

Én? Tőled.

MÓKA

Félni is kell a férfiútól!

MAGDOLNA

S hát te hogy kerültél oda?

MÓKA

Azt csak akkor mondom meg, ha szépen visszafekszel s bétakaródzol.

MAGDOLNA

Visszakuporodik, s a pokrócot magára kanyarítja, de a feje jól kilátszik. No, hogy?

MÓKA

Hát a lábamon. Nem fázol?

MAGDOLNA

Nem. Most kivált nem.

MÓKA

Elég baj.

MAGDOLNA

Mért?

MÓKA

Azért, mert egy kicsit lementem volna, hogy melegítselek.

MAGDOLNA

Isten őrözzön!

MÓKA

Mitől, te?

MAGDOLNA

Attól, hogy legyere.

MÓKA

Hát attól mért?

MAGDOLNA

Azért, mert akármelyik percben visszajöhetnek azok a vén latrok. S egyébként is…

MÓKA

S egyébként is?

MAGDOLNA

Igen, igen!

MÓKA

S hát a’ mi fán terem, az az egyébként?

MAGDOLNA

Diófán!

Galambosan nevetnek mindketten; bent a lámpa elalszik.

MÓKA

Te, kicsi Magdó, nem láthatnak s nem hallhatnak azon az ablakon?

MAGDOLNA

Bé van az téve, ne félj.

MÓKA

Próbál alább ereszkedni. Akkor jó.

MAGDOLNA

Móka, nem méssz mindjárt vissza?! Ebben a hűvös éccakában!

MÓKA

Ne szólj a nagyok dolgába!

MAGDOLNA

Fél is, s tiltakozva feláll. Nehogy alább gyere! Bizonisten, Móka!

MÓKA

Folyton peckelődik. Há’ métt, te?

MAGDOLNA

Baj lesz belőle! Bizonisten baj lesz!

MÓKA

Miféle baj?

MAGDOLNA

Hát olyan.

MÓKA

Milyen?

MAGDOLNA

Olyan, hogy szeretlek! No, most már tudod?

MÓKA

Ereszkedik lefelé. Én nem.

MAGDOLNA

Hát akkor mért jössz?

MÓKA

Azért, hogy megtanuljam.

A kapu felől otromba jövés zaja.

MAGDOLNA

Ijedten, gyorsan. Jőnek! Bizonisten jőnek! Menj vissza! Egészen a tetejibe! S jól fogd meg az ágat!

MÓKA

Gyorsan s ügyesen kapaszkodik felfelé. Ne félj semmit! Bízd csak rám!

MAGDOLNA

Visszahúzódik a tornác mélyébe, könyörögve és csendesen. S osztán egyet se mozdulj!

MÓKA

Nem, nem.

MAGDOLNA

S ne szólj!

MÓKA

Nem, nem.

MAGDOLNA

Ha igazán szeretsz.

MÓKA

Igen, igen.

Durván hátravágódik a kapu. Lukács és Máté összeölelkezve jönnek. Látszik, hogy egy kicsit részegek. A Máté jobb vállán egy lőcs, ugyanabban a kezében egy üveg is, amely a nyakánál fogva lóg lefelé, ahogy a lőcsöt is tartja a vállán.

MÁTÉ

Elereszti Lukácsot, s a lőcsöt megsuhogtatja. Így ütöm le, né; mint egy madárijesztőt!

LUKÁCS

Üssed bátron, úgyis learatták immár a búzát.

Odaérnek a grádicshoz.

MÁTÉ

Lukácsra fogja a lőcsöt. Te! Read is vetek egyet, ha sokat jár a habaród!

LUKÁCS

Ide vethetsz bátron, mert a testeden fog kikelni!

MÁTÉ

Leengedi a lőcsöt. No, úgy legyen…

LUKÁCS

Gyere, üljünk le egy kicsit a grádicsra!

MÁTÉ

Ha te mondod, akkor leülhetünk. Leülnek.

Csend.

LUKÁCS

Érzi, hogy nagyon fontos dolgot akar mondani, s így mély emberi hangon. Te, Máté, kérdenék én tőled egyet, de igazit.

MÁTÉ

Ne kérdenéd, hanem kérgyed! Húz egyet az üvegből.

LUKÁCS

Hát akkor nézz a szemembe!

MÁTÉ

Odanéz, s mereszti a szemét. Nézek én, ne félj!

LUKÁCS

Fogva tartja a szemeivel. No, ha nézel, akkor mondd meg igaz lelkedre, hogy becsületes, jó komám vagy-e te nekem, vagy nem?

MÁTÉ

A’ vagyok, há’ métt?

LUKÁCS

Azért, hogy a’ vagy, akkor mondok neked valamit. Az a valami pedig az, hogy neked legyen kettő, s nekem egy.

MÁTÉ

Ezt má’ ha én értem, akkor dögöljek meg!

LUKÁCS

Ha nem érted, akkor mondd meg, hogy evvel a leánkával te mit akarsz?

MÁTÉ

Melyik leánkával, te komám?

LUKÁCS

Evvel, itt bent. Int a fejével be a házba.

MÁTÉ

Magdóval-e?

LUKÁCS

Ühüm.

MÁTÉ

Elveszi a tekintetét.

LUKÁCS

Reám a szemmel, hé!

MÁTÉ

Rámered. Nézlek én, ne félj, amíg megmeredsz!

LUKÁCS

Erősen fogja a szemivel. Úgy, úgy! S most, de most felelj: mit akarsz véle?

MÁTÉ

Dölyfösen. S hát azt métt kell neked tudni?

LUKÁCS

Azért, mert láttam, hogy egész este etted a szemeddel! Kivált aztán, hogy lenyelte a tojást!

MÁTÉ

Hát ettem, s annyi!

LUKÁCS

Nono, vigyázat. Mert azt kérdem, hogy mit akarsz véle?!

MÁTÉ

Kínlódva. Semmit! Ha a’ kell neked. Semmit! S most már menj! Húz ismét az üvegből.

LUKÁCS

Megvakulj-e, hogy semmit?

MÁTÉ

Mind a kettőre-e?

LUKÁCS

Előbb az egyikre.

MÁTÉ

Vakuljak, akár holnap is, jól van-e?

LUKÁCS

No, azért mondom, hogy neked legyen kettő, s nekem csak egy. Mert Regina eddig is a tiéd volt, s most reád testálom Esztert is, a haszonélvezettel együtt, de osztán a másik, az az egy, a küsebbik, az az én dolgom! Értetted-e?

MÁTÉ

Jól van, s eredj hamar, s…

LUKÁCS

Hamar a Máté szájára tapasztja a tenyerét, nehogy csúfot mondjon. No, most add ide azt az üveget, hogy húzzak én is.

MÁTÉ

Magdót is, üveget is?

LUKÁCS

Elveszi, és alaposan bugyogtat. Aztán. No, komám, most osztán én mondom, hogy pökd meg a markodat, s reája avval a lőccsel! Hamar feláll, kijjebb megy az udvarba, s ránéz az ablakra, s akkor. Híjj, azt a keserves, magos!… Hiszen itt setét van!

MÁTÉ

Hol van setét? Már látszik, hogy nincs olyan nagy kedve a verekedéshez, Magdolna miatt.

LUKÁCS

Odabé a házban. Biztosan elment az a miligyertya, s a leánok lefeküdtek.

MÁTÉ

Feláll, az üveget s a lőcsöt otthagyja, s ímmel-ámmal mozog. E’ má egy kicsit csakugyan setét… Kacagva. Neked ugyanvalóst…

LUKÁCS

Nézz bé egy kicsit jobban, lám! Szökjél fel arra a tornácra! Eredj, hamar!

MÁTÉ

Félig felkapaszkodik.

MAGDOLNA

Akkor, mintha álmából riadna fel, egyszerre felül, s nem túl hangosan. Ki az, jaj?!

MÁTÉ

Ijedtében lesuppan a tornácról a földre.

MAGDOLNA

Egészen feláll.

LUKÁCS

Borzasztóan elkezd kacagni, veri bele a térdét is.

MAGDOLNA

Még pillogtat, de hamarosan felismeri a helyzetet, s a pokrócot magára kapja. Hjaj, hogy megijedtem!…

LUKÁCS

Még mindig kacag.

MÁTÉ

Morgolódva tápászkodik.

MAGDOLNA

Leül, a feje kilátszik. Mit kacag olyan erősen, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Én azt a vitézt… hogy milyen hirtelen kezdte szagolni a vért…

MÁTÉ

Zavarában ő is kacagni kezd, s tápászkodik felfelé. Azt gondoltam, hogy valami boszorkány van ott…

MAGDOLNA

Néz lefelé. Hiszen ez Máté! Jé, hát maga suppant akkorát, Máté?

MÁTÉ

Felállt, még mindig nevet egyet-egyet. No, e’ jó vót… az ánti piculáját…

MAGDOLNA

S honnét esett le?

MÁTÉ

Csak innét, a tornácról.

MAGDOLNA

S hát onnét mért?

MÁTÉ

Mintha egy gyermeknek kedveskedne. Szénházat akartam játszani neked… hogy élvezeted legyen…

LUKÁCS

Magdolnához. Móka elment, ugye?

MAGDOLNA

Oh, már rég!

MÁTÉ

Folyton zsíros epedéssel nézi Magdolnát, s mozgatja a száját s a fejét, mintha jókat harapna.

LUKÁCS

Te mit csinálsz, Máté?

MÁTÉ

Csak nézem ezt a Magdót, hogy milyen nagyon igen szép!

LUKÁCS

A vakok intézetit tudod-e, hol van? Csak azért mondom! No, gyere, gyere! Itt nincs mit keressünk. Hadd alugyanak.

MÁTÉ

Esztert és Réginát ne keltsük fel?

LUKÁCS

Fejéhez kap. Mit mondtál, te gonosz szellem?! Magdolnának. Látod, milyen a rossz ember? Megbolygatná azokat az ártatlan kisdedeket. Jaj, jaj… Gyorsan megfogta Mátét, és húzza. Gyere, mielőtt elkárhozná’, gyere! Indulnak, majd visszaszól Magdolnának. S neked hogy jutott eszedbe, hogy ide kigyere aludni a tornácba?

MAGDOLNA

Hát hogy olyan szép a hold.

LUKÁCS

Ne is tűrd, hogy szebb legyen, mint te! No, aludjál jól s ügyesen!

MÁTÉ

Én is azt kívánom!

MAGDOLNA

Viszont, én is viszont! Visszabújik a párnára.

Lukács és Máté kimennek a kapun. Csend.

MÓKA

Már mikor a legények a kapunál vannak, kuncogni kezd. S ahogy haladnak elfelé, a kuncogásból nevetés, majd kacagás lesz.

MAGDOLNA

Hasonlóképpen válaszol neki.

MÓKA

Ismét indul lefelé, még kacagás közben.

MAGDOLNA

Észreveszi, és felül. Móka!

MÓKA

Én vagyok!

MAGDOLNA

Ha még annál is alább jössz, akkor többet nem kacagok!

MÓKA

Ereszkedik, s közben kedveskedik. Ne beszélj… Ó, Istenem… Istenem…

MAGDOLNA

Igazán ne gyere, Móka!

MÓKA

Jön. Ne, ugye?

MAGDOLNA

Szepegve. Én nem bánom… én igazán nem bánom… Ha megfognak azok az öreg vérszomjasok…

MÓKA

A legalsó ágon megtelepszik. No, ha nem sírsz, akkor itt megáll a gőzös. Ha ellenben repdesel, akkor…

MAGDOLNA

Akkor…?

MÓKA

Akkor a kerekeim alá kerül ott az a párna, alattad.

MAGDOLNA

A párnához, melyet babusgat. Hallod, te kedves, te puha, te jó meleg párna!… Hallod, mit mond ez a rossz, csúnya Móka?! Mókához. Azt felelte, hogy egy szikrát sem fél tőled.

MÓKA

Nem-e? Mintha le akarna ugrani.

MAGDOLNA

De igen! De igen!

MÓKA

Visszahelyezkedik. No, csak azért!

MAGDOLNA

Hirtelen. Jé, milyen szép az a hold!

MÓKA

Melyik?

MAGDOLNA

Igazán nem szép, hogy csúfolsz engemet!

MÓKA

Szép, szép. Gyönyörű szép! Nézik. Igazi nagy király az, amelyik ilyen tallért veretett!

MAGDOLNA

Hát még a nap!

MÓKA

Tám látod azt is?

MAGDOLNA

Megint csúfolsz?

MÓKA

Hát nem mondtad, hogy: nézz oda, hát még a nap!

MAGDOLNA

Szepegve. Igazán… mindent reám fogsz… Én csak azt mondtam, hogy az az illető király még a holdnál is veretett nagyobb tallért, s arra mondtam, hogy az a nap…

MÓKA

Pardon s bocsánat, mert így már értem. S igazad is van, mert a nap már olyan nagy tallér, hogy azt fel sem lehetne váltani.

MAGDOLNA

A hold védelmében. Nagy okos! S tám a holdat fel lehet?

MÓKA

Fel hát!

MAGDOLNA

S ugyanbiza mire?

MÓKA

Csillagokra!

MAGDOLNA

Azt nem bánom.

MÓKA

No, ugye, hogy aprópénznek megjárják ők is?

MAGDOLNA

Te melyiket szereted legjobban?

MÓKA

Én a Göncölt. Hát te?

MAGDOLNA

Én a Fiastyúkot.

MÓKA

Jó gazdasszon lesz belőled.

MAGDOLNA

El is gondoznám én, ne félj, az ilyen Fiastyúkot.

MÓKA

S micsinálnál véle?

MAGDOLNA

Hát tojatnám, s minden kikeletkor megültetném.

MÓKA

Azt meg, s a végén úgy ellepnének a csillagok, hogy avval csúfolnának az emberek.

MAGDOLNA

Nem akarja hagyni magát. Hát ha olyan nagyokos vagy, akkor lám, micsinálnál te? Lám, no!

MÓKA

Hát én, amit kell. Mert fognám az egész családot, s beléraknám szépen a Göncöl szekerinek a derekába, s elvinném bé a városba, s eladnám a bótosnak.

MAGDOLNA

Megbotránkozva. Kinek, te?

MÓKA

Én a bótosnak.

MAGDOLNA

Nem félsz az Istentől?!

MÓKA

Én nem.

MAGDOLNA

Mérgében felemeli a párnát, és a földhöz üti.

MÓKA

Te mért haragszol?

MAGDOLNA

Határozottan. Nem akarom, hogy a Fiastyúk is a bótosé legyen!

MÓKA

Hát ezt te hol tanultad?

MAGDOLNA

Mit?

MÓKA

Ezt a mérget!

MAGDOLNA

Én ott, ahol a rózsa fája tanulja, hogy töviset teremjen.

MÓKA

Igende a főtermése a rózsafának nem a tövis, hanem a rózsa, hécskám!

MAGDOLNA

Nekem azt nem kell mondani.

MÓKA

Ha nem kell azt neked mondani, akkor nálad a rózsának mi felel meg?

MAGDOLNA

Az, hogy maradj ott az ágon!

MÓKA

Egyszerre leugrik a tornácra.

MAGDOLNA

Ijedten megfogja, nehogy leessék, aztán megnyugodva. Hjaj!…

MÓKA

Megijedtél, ugye?

MAGDOLNA

Meg.

MÓKA

Attól-e, hogy leesem?

MAGDOLNA

Csodálkozva. Hát mitől lehetett volna egyébtől megijedni?

MÓKA

Attól, hogy megcsókollak.

MAGDOLNA

Nagy szemekkel s hirtelen felfedezéssel. Az igaz!…

MÓKA

Egyik karjával átöleli, a másik kezével simogatja az arcát. Kedves… Szép kedves… Szép kedves madár… Szép kedves énekes madár…

MAGDOLNA

Galambosan nevet.

MÓKA

Te, én úgy szeretnék valami erőssen kedvest mondani neked!

MAGDOLNA

Hát mondjál!

MÓKA

Mit mondjak?

MAGDOLNA

Neked kell tudni.

MÓKA

Töri a fejét.

A kapun túl gyors lépések zaja, mely a kapu felé egyre lassabbodik, aztán.

MAGDOLNA

Ha! Jő valaki!

MÓKA

Egy pillanatig fülel, s akkor gyorsan felugrik a fára, s a kapu már lassan meg is nyílik.

MAGDOLNA

Visszabújik a párnára, és teszi, hogy alszik.

LUKÁCS

Lassan és óvatosan jön a tornác felé. Kezében egy szál piros rózsát tart, mint egy kis zászlót. Felágaskodva benéz a tornác árkába, és halkan. Magdó! Kicsi Magdó! A rózsával cirógatja.

MAGDOLNA

Felijed, aztán felül.

LUKÁCS

Ne félj, no! Én vagyok, Lukács… Hangja végig a jelenet alatt emberi.

MAGDOLNA

Lukács bácsi! Maga?…

LUKÁCS

Ez eccer nem bácsi, hanem… hanem egyéb minőségben.

MAGDOLNA

Valaki küldte?

LUKÁCS

Engem igen.

MAGDOLNA

Ki?

LUKÁCS

Engem a szív: a saját, a tulajdon szívem… Ő küldött, evvel a rózsával együtt, evvel a szép piros rózsával… Szagoltatja Magdolnával. No, milyen illata van?

MAGDOLNA

Szagolja, de nincs megelégedve. A csoda vigye el!

LUKÁCS

Mit, te?

MAGDOLNA

Hogy én nem érzem neki semmiféle illatját.

LUKÁCS

Szintén megszagolja, s csodálkozással. Hát a’ meg hogy lehet?! Pedig ennek van! S még ugyan hathatós!…

MAGDOLNA

Szipogva. Úgy látszik, megkapott a nátha, amíg itt aludtam. Igyekszik magára húzni jobban a takarót.

LUKÁCS

Úgy, úgy! Mert ügyelnie kell az ilyen szép kicsi leánkának. Akiért olyan sokan versengenek. Akinek még Tréfásan. Lukács bácsi is rózsát hoz. Kedveskedve mutatja a rózsát. S osztán milyen színe van, lám, eltalálod-e?!

MAGDOLNA

Ennek? Úgy nézi, mintha nem látná jól.

LUKÁCS

Ennek biza!

MAGDOLNA

Ennek sárga!

LUKÁCS

No-no-no! Nézd meg jobban!

MAGDOLNA

Sárga, sárga!

LUKÁCS

Fanyarul nevet. Úgy látszik, a szemed is elkapta a náthát.

MAGDOLNA

Hát milyen?

LUKÁCS

E’ biza piros! S még ugyan virító! S tudod-e, hogy mit jelképez a piros szín?

MAGDOLNA

Háborút!

LUKÁCS

S hát így a szerelemben?

MAGDOLNA

Azt kérdje meg Eszter nénémtől!

Kis csend.

LUKÁCS

Eszter nénédet most ne emlegesd!

MAGDOLNA

Mért ne emlegessem? Éppen őt kell emlegetnem, mert őt akarja elvenni feleségül!

LUKÁCS

Akarja a legfőbb nyavalya! Nézi a földet, kis csend. Aztán hirtelen elhatározással. Magdó!

MAGDOLNA

Tessék?

LUKÁCS

Én téged akarlak elvenni!

Csend.

LUKÁCS

Hallod?

MAGDOLNA

Igen.

LUKÁCS

Hát szólj akkor valamit!

MAGDOLNA

Lesütött szemmel hallgat.

LUKÁCS

A vallomás alatt mind fokozottabban esedező. Magdó! Édes kicsi Magdó! Felfogja a kezét. Bocsáss meg… de most meg kell mondjam, hogy téged, egyedül csak téged szeretlek!… Gyere hozzám feleségül, legyél az én társam Isten s ember előtt!… Elviszlek a házamba, megkíméllek, megbecsüllek… s lesz mindened, csak gyere hozzám! Nem kívánom, hogy most azt mondjad, hogy szeretsz, hanem csak azt az egyet kívánom, hogy megbólintsad a szép kicsi fejedet, ami azt fogja jelenteni, hogy hozzám jősz… Csak azt az egyet, hogy megbólintsad…

MAGDOLNA

Felemelt fejjel s mozdulatlanul nézi Lukácsot.

LUKÁCS

Magdolna fejére teszi a kezét, s azzal is ösztökéli, hogy bólintson. No! Csak egy kicsit! Hát nem bólintasz?

MAGDOLNA

Nem.

LUKÁCS

Hát mért nem?

MAGDOLNA

Azért, mert én Mókát szeretem. Diók potyognak a fáról.

LUKÁCS

De Móka még fiatal! Ő még nem házasodhatik! – S ha én megölöm Mókát?!

MAGDOLNA

Akkor is őt szeretem! Élve is őt, s halva is őt! Mindörökké csak őt!

LUKÁCS

Leejti a rózsát a földre, s arcát ráfekteti a tornác fájára.

A kapun kívül lépések hallatszanak.

MAGDOLNA

Lukács bácsi, ügyeljen, mert jő valaki!

LUKÁCS

Jöjjön!

MAGDOLNA

De én azt gondolom, hogy Máté jön!

LUKÁCS

Felkapja a fejét, s elszántan. Azt szeretném! Azt az egyet! Hirtelen. Egy szót se, hogy itt vagyok! Érted?

MAGDOLNA

Jó, jó!

LUKÁCS

Bebújik a tornác alá.

MÁTÉ

Egy öl virággal, minek a fele burján. Látszik, hogy úgy szaggatta valahonnét, s egyet-egyet el is hullat. Már az udvar közepéből meglátja Magdolnát, aki felülve várja. Darabosan és dölyfösen. Mi az, hé? Hát így alusznak a leányok?

MAGDOLNA

Sóhajtva. Így…

MÁTÉ

Tán szerelmes vagy?

MAGDOLNA

Sóhajtva. Igen…

MÁTÉ

Akkor éppen jókor jöttem.

MAGDOLNA

Sóhajtva. Jókor…

MÁTÉ

Bedobja Magdolnához az egész öl virágot. Nesze! Elég-e?

MAGDOLNA

Elég.

MÁTÉ

S te itt kit vártál, így felülve?

MAGDOLNA

Magát.

MÁTÉ

Nem Mókát, vaj nem Lukácsot?

MAGDOLNA

Nem.

MÁTÉ

Há’ métt nem?

MAGDOLNA

Azért, mert ők nem jöhetnek ide.

MÁTÉ

S mért nem jöhetnek ide?

MAGDOLNA

Azért, mert a tisztesség tiltja, ilyen késő éccaka idejőni.

MÁTÉ

Kacagva. Hó, hó! Nem a tisztesség tiltja nekik, hé! Hanem inkább a gyávaság!… De aki ilyen erősen megszeretett valakit, mint én tégedet, a’ nem tekint se Istent, sem embert, hanem idejő, hogy lásson, s – Egyszerre megragadja a Magdolna fejét, hogy megcsókolja.

MAGDOLNA

Kiszabadítja magát. Meg van maga bolondulva?!

MÁTÉ

Én meg.

MAGDOLNA

Látom.

MÁTÉ

Hát lássad is, mert miattad bolondultam meg, hé! Ismét meg akarja közelíteni. Gyere közelébb! Gyere, mert mondani akarok valamit!

MAGDOLNA

Szinte tudtam.

MÁTÉ

Mit tudtál?

MAGDOLNA

Azt, hogy mondani akar valamit. S azt is tudom, hogy mit!

MÁTÉ

No, mit? Lám! Ha olyan okos vagy! Ha úgy belélátsz ide, né! Üti a szíve felett.

MAGDOLNA

Azt akarja mondani, amit Lukács bácsi.

MÁTÉ

Hát az mit mondott, az a kehes?

MAGDOLNA

Azt, hogy engemet szeret.

MÁTÉ

S azt mikor mondta, te?

MAGDOLNA

Azt tíz perccel ezelőtt. Csodálom, hogy nem találták szembe egymást!

MÁTÉ

A’ lehetetlen! Hogy itt volt?

MAGDOLNA

Itt, itt.

MÁTÉ

Hogy visszajött? Amikor mi elmentünk, azután?

MAGDOLNA

Azután, azután.

MÁTÉ

Röhint egyet, s aztán. S hát azt mondta, hogy tégedet szeret?

MAGDOLNA

Azt szépen, szerelmesen. Nem úgy, mint maga! Összefogta a kezit Mutatja. szépen, ahogy kell! Így!

MÁTÉ

Hát azt így kell?

MAGDOLNA

Így, ha már muszáj.

MÁTÉ

Mit muszáj, te?

MAGDOLNA

Szerelemmel terhelni az embert.

MÁTÉ

Egyszerre elveszti erőszakolt nyugalmát, s megragadja Magdót. Úgy muszáj?! Úgy?! Hát nem úgy! Hanem így! Küszködik.

MAGDOLNA

Kiált. Segítség!

LUKÁCS

A tornác alól megragadja a Máté lábát, s úgy kirántja alóla, hogy lesuppan a földre, akkor ráugrik, s többször is. Mit fogadtál volt?!

MÓKA

A fáról. Üssed, vágjad!

MAGDOLNA

Felnéz a fára, s Móka miatt sikoltva. Segítség!

Bent meggyullad a lámpa.

MÓKA

Rázza a fejét. Üssed, vágjad!

LUKÁCS

Mátéról feláll, s felnéz a fára. Hát ott ki van?

MÓKA

Megvan-e ölve a disznyó?

MÁTÉ

Feltápászkodik. Nincs.

Lukács és Máté egymásra néznek, majd fel a fára.

LUKÁCS

Móka, te vagy-e?

MÓKA

Nem is más.

Máté és Lukács megbékélten néznek egymásra.

LUKÁCS

Hát akkor a mi dolgunkat tegyük félre.

MÁTÉ

S azzal ott fent?

LUKÁCS

Mátéhoz vészjóslóan. Le kell venni!

Eszter és Regina félig felöltözve kirohannak.

ESZTER

Agyonrémülve. Jaj, jaj, jaj!… Hát itt mi van?

MAGDOLNA

Meg akarták ölni egymást.

REGINA

Kik?

MAGDOLNA

Lukács bácsi Mátét, s megfordítva is.

MÓKA

Elég kár volna félbehagyni!

ESZTER és REGINA

Ijedten néznek fel a fára, s egyszerre. Hát ott ki van?

MÓKA

Itt én, úgynevezett Kömény Mózes, ifjú.

ESZTER

S te hogy kerültél fel oda?

MÓKA

Én úgy, hogy alól voltam, s feljöttem.

REGINA

Mért mászkálsz te a más fájára?

MÓKA

Hogy legyen valami rajta.

LUKÁCS

Megindul a grádics felé, s közben marósan. Mért nem kérdezitek meg azt is, hogy az apja ki volt… s melyik bába fogta ki, s írni, olvasni tud-e, s az anyajegye hol van? Közben leült az alsó garádicsra.

MÓKA

S azt is meg lehet, hogy kinek a kedvesit akarta elszeretni!

LUKÁCS

Ez egyszer kiugrik a medréből, s hirtelen felállva Mátéhoz. Szedd le, Máté! S szaggasd darabokra itt az orrom előtt! Hogy lássam! Szedd le ebben a percben!

MÁTÉ

Móka, gyere le szépen!

MÓKA

Én itt jó helyt vagyok.

LUKÁCS

Mérgesen Mátéhoz. Ne kéreld, hanem mássz utána!

MÁTÉ

Majd lejön ő magától is, ne félj.

LUKÁCS

Megvetéssel. A dög szentedet… Visszaül a garádicsra.

MÁTÉ

Fenyegetőleg. Gyere le, még egyszer mondom!

MÓKA

S ha lemennék, micsinálnál velem?

MÁTÉ

A nyakadat egy kicsit a kezembe venném.

MÓKA

Keress valamit puhábbat, s vedd a kezedbe.

MÁTÉ

Megdühödve. Híjj, azt a kutya keservedet.

Fel akar a tornácra kapaszkodni, hogy onnét menjen fel a fára.

MAGDOLNA

Meg akarja akadályozni. Ide ne! Ide ne!

MÁTÉ

Hát ide mért ne?

MAGDOLNA

Azért, mert a tornác megrongálódik.

ESZTER

Magdolnához. Te fogd bé azt a tojásos szádot!

REGINA

Eredj, Máté!

MÁTÉ

Felhág a tornácra.

MAGDOLNA

Közben felnéz az égre. Édes Istenem, ne hagyj el minket!

MÁTÉ

Rá akar mászni a fára, de abban a pillanatban, ahogy hozzáérne, a fa emelkedni kezd felfelé, s Máté nemcsak lemarad, hanem ámulatában le is szökik a földre. Innét rémülten visszanéz a fára. Hát e’ miféle fa?

MÓKA

E’ diófa.

Eszter és Regina csodálkozva néznek egymásra.

LUKÁCS

Ki a grádicson leejtett fejjel gubbasztott, most idenéz. Hát te még idele vagy, Máté?

ESZTER

Nagyon idegesen. Lukács, édes Lukács! Gyere, mert ez a fa megbolondult!

LUKÁCS

Odajön. Micsinált ez a fa?

ESZTER

Nyúlik felfelé, bizonisten!

REGINA

Igen, igen.

MÁTÉ

Vakuljak meg, ha nem!

LUKÁCS

Átveszi a parancsnokságot, s azt hiszi, hogy itt csak neki van most ép esze. Mindegyikre egy-egy kutató pillantást vet, s aztán. Nem a fa bolondult meg, hanem ti! Egytől egyig! Nem szégyellitek magatokat? Hát micsoda bugyuta, birka népség vattok ti?! A buta keservit az ilyen népnek! Kutatva körülnéz, s meglát a tornác alatt egy lajtorját. Máté, fogd meg ezt a lajtorját, s támaszd ennek a fának! Hadd lássam én is a nyúlást!

MÁTÉ

Megfogja a lajtorját.

MAGDOLNA

Ahogy meglátja a létrát, olyan áhítattal, hogy a felfogott keze félig ökölbe szorul. Édes jó Istenem! Te védelmezője a tisztaszívűeknek! Te igazságszerető Isten! Tégy csodát! Most még egyszer! Csak most az egyszer!

MÁTÉ

A végszóra odatámasztja a létrát a fához.

LUKÁCS

Éktelen haraggal, amikor Magdolna a „csodát” mondja. Ne karicsálj itt nekünk, te prücsök! Mátéhoz. Indulj felfelé!

MÁTÉ

Indul fel a létrán, de nagyon óvatosan.

MAGDOLNA

Jaj, Istenem! Tégy csodát! Most tégy csodát! Nézi a fát, s látva, hogy az emelkedik, mind lágyabb és édesebb hangon. Úgy… édes Istenem… Kedves Istenem…

MÁTÉ

Ki felment jó messze már a létrán, egyszerre hanyatthomlok vissza, s leugrik. Én nem megyek! Reszket. Én nem megyek!

A fa lassan visszaereszkedik.

LUKÁCS

Gyilkos haraggal Magdolna miatt, Eszterhez és Reginához. Fogjátok meg azt a boszorkánt! Magdolnára mutat. Rögtön fogjátok meg! De hamar!

ESZTER és REGINA

Felrohannak az ereszen keresztül a tornácba.

LUKÁCS

Fogjátok meg! S nyuvasszátok meg! A létrát az eszterhéjhoz támasztja.

MÓKA

Ne bántsátok, mert mindenkit megölök!

LUKÁCS

Fogjátok meg! Eszter és Regina odaérnek, és megfogják.

MÓKA

Ne bántsátok! Közéjük ugrik a fáról.

LUKÁCS

Máté, ragadd meg!

MÁTÉ

Felveti magát a tornácba, s utána Lukács is, megragadják Mókát.

LUKÁCS

A leánkát a kamrába! Oda bezárni! Hogy ne lásson semmit!

Nagy dulakodásban Eszter és Regina beviszik Magdolnát, Máté és Lukács pedig kihozzák Mókát.

LUKÁCS

Mókához. Hát lejöttél, hé?!

MÁTÉ

Micsináljunk véle?

LUKÁCS

Várj csak egy kicsit. Körülnéz. A lányok visszarohannak a házból, s hozzájuk. Jól bézártátok-e?

ESZTER

Mutatja a kulcsot. Ne félj, mert a kócs itt van!

LUKÁCS

Akkor jó. Mókát a kúthoz viszik, ott megállnak. Ide belé! S ha lehet, fejjel lefelé!

MÁTÉ

Mert Móka rettenetesen küszködik. Segítsetek, mert elfut!

LUKÁCS

Eszterhez és Reginához. Segítsetek, ha férhez akartok menni!

A lányok is megragadják Mókát, s együttes erővel bedobják.

MÓKA

Ordít, aztán belézuhan a kútba, a víz nagyot loccsan.

Csend.

LUKÁCS

Eszterhez és Reginához. Hamar az anyjához, s mondjátok, hogy beléesett a fia a kútba. Mi pedig Mátéval itt sem voltunk! Hamar! A két rudat bedobja a kertbe.

ESZTER és REGINA

Elrohannak, ki a kapun.

LUKÁCS

Megöleli Mátét. Jól van, komám! Viszi a kapu felé. Minden meg van bocsátva.

BOSZORKÁNY

Fekete kecske képében befut a kapun, s amikor Lukács és Máté éppen kimennek a kapun, akkor ér oda futva a kúthoz. Első két lábát felteszi a kút gárgyájára, belenéz a kútba.

MAGDOLNA

Ebben a pillanatban, az eszterhéj felett, a létra mellett, kiüti a padlásról a zsindelyfedelet, a fejét kidugja, és kiáltja. Móka! Kicsi Móka!

A hold egy csipkés bárányfelhő mögül éppen a kútra veti a fényt. A napraforgók, végig a kert mellett, hajlonganak Magdolna felé.

MAGDOLNA

Meglátja a létrát, kibújik a lyukon, és rálép a létrára.

BOSZORKÁNY

Miután belenézett a kútba, táncolni kezdett, s most éppen javában táncol kereken a kútnál.

MAGDOLNA

Közben meglátja a boszorkányt, rákiált. Cecc! Te csúnya kecske!

BOSZORKÁNY

Magdolna felé fordul, egy darabig nézi, majd ijedt mekegéssel siet a kapu felé.

MAGDOLNA

Behajol a kútba, s mintha két karjával segítené ki Mókát, kinek a feje csuronvizesen kibukkan. Abban a percben. Hát a kalapod hol van?!

MÓKA

Ejnye, az árgyélusát! Bent felejtettem a kútban!

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: szoba Gondoséknál. Ugyanaz, mint az első felvonásban. De most az ágy megbontva: látszik, hogy valaki sürgősen kelt ki belőle. Az ablakok, mind a három, becsukva, a zsaluk is. Némi rendetlenség is van, mint ahol már aludtak. Az ágy mellett egy szék, rajta takarók és párnák. A lámpa ég.

Idő: a második felvonás után mindjárt.

Amikor a függöny felmegy, a szín egy ideig üres.

MAGDOLNA

Mókát támogatja be az ajtón, s onnét az ágy felé, s közben. No, ne félj! Édes, ne félj!… Az Isten megsegített… Szépen lefektetlek, s nem lesz semmi baj! Mintha kutat nem láttál volna soha…

Az ágy mellett megállnak.

MÓKA

A hideg rázza, s a fogai is vacognak, s közben kis szünetekkel. Hhhhhjaj… H-h-hjaj… Összebomlott hajáról, az arcáról és egész ruhájáról csorog a víz, s a padlóra is ráfolyik, ahol eljön.

MAGDOLNA

Gyorsan igazítja az ágyát. No, most lefekszel… Szépen, ügyesen… Megfogja Mókát, s mintha csak most venné észre, hogy így ruhástól mégsem fektetheti bele az ágyba. Csak le kéne vetkezni… valahogy… Nézeget körül. Valahogy… de hogy?…

MÓKA

Szerencsétlenül segít Magdolnának körülnézni. Hhhhjaj… Hhhhjaj… Később is állandóan rázza a hideg. A szavakat is fogkocogással ejti ki. Ahogy lefekhetik azonban, egyre kevésbé vacog.

MAGDOLNA

Várj, eloltom a lámpát! Megy is gyorsan. Jó lesz-e?

MÓKA

Jó…

MAGDOLNA

Feláll egy székre, elfújja a lámpát, s a koromsötétben. No, most vetkezzél bátron!

MÓKA

Igen. Hallatszik, hogy vetkezik.

MAGDOLNA

Megkapod-e a gombokat?

MÓKA

Meg…

MAGDOLNA

Hát a csizmádot le tudod-e húzni?

MÓKA

Le… A csizma suppan.

MAGDOLNA

Vizes az inged is, ugye?

MÓKA

Igen…

MAGDOLNA

S mindened?

MÓKA

Mindenem…

MAGDOLNA

No, nem baj, csak feküdj le!

MÓKA

Hallatszik, hogy belefekszik az ágyba, és sóhajt is egy nagyot, kissé megnyugvással.

MAGDOLNA

Lefeküdtél-e?

MÓKA

Le…

MAGDOLNA

Meggyújthatom-e a lámpát?

MÓKA

Igen…

MAGDOLNA

Ijedten. No, erre nem is gondoltam! Hogy a gyufa hol van… Leszáll a székről, s keresgél. Most immár kereshetem… Vaj ülhetünk setétben…

MÓKA

Nem baj…

MAGDOLNA

Jaj, Isten őrözzön!… Mit gondolnának, hogy mi ketten… egy setét szobában…

MÓKA

Tudják, hogy én beteg vagyok…

MAGDOLNA

Megtalálja a gyufát, megzörgeti, és boldogan. No, itt vagy? Tán tégedet is elüldöztek volt ettől a háztól?… El, ugye? De sorra mind megkerülünk… mert jó az Isten… Közben meggyújtotta a lámpát, és leszállt a székről.

MÓKA

Te kivel beszélsz, Magdó?

MAGDOLNA

Én evvel a gyufával.

MÓKA

Én most nem lennék jó gyufának.

MAGDOLNA

Az ágynál, odahajolva. Mért nem lennél jó gyufának, te?

MÓKA

Azért, mert vizes vagyok… Nagyon vacog.

MAGDOLNA

Olyan erősen fázol?

MÓKA

Igen.

MAGDOLNA

Jól betakarja, s még más párnákat s takarót is rak rá, úgyhogy Mókának a feje is elvész a tömkelegben. No, ne búsulj egy percet se, mert mindjárt nem lesz semmi baj… Simogatja Mókát.

MÓKA

Aztán csókolni is kezdi.

MAGDOLNA

Te!… Te nagy beteg, te! Kiszabadítja magát.

MÓKA

Kissé ülőhelyzetbe került, hamar visszabújik az ágyba, és pajkosan nevet.

MAGDOLNA

Boldogan, de szemrehányóan. Te! Te fortélyos, te!…

MÓKA

Még jobban nevet.

MAGDOLNA

Ugyan hamar meggyógyultál!

MÓKA

Vacogni kezd, túlozza is.

MAGDOLNA

Nevetve. Most már heába rázatod magadot a hideggel, mert lejárt a becsület… Odamegy, megfogja a fejét, és nyomja belé a párnába, mintha büntetné. Le biza… Lejárt a becsület… Te kedves beteg!… Te édes beteg! Te huncut beteg!…

Csókolódznak.

Az udvarban nagy jajveszékeléssel emberek jönnek, különösen egy asszonyi sírás hallatszik.

MAGDOLNA

Talpra ugrik. Valakik jőnek! Rendezi magát.

MÓKA

Felülve figyel. Az anyám lesz, az enyim!

MAGDOLNA

Honnét tudod?

A sírók a kút felé mennek.

MÓKA

Üsmerem a sírását. De vajon ki értesíthette?

MAGDOLNA

Há Eszterék! Hallottam a hiuból, amikor Lukács kitanította őket, hogy menjenek hamar, s mondják azt, hogy te beléestél magadtól a kútba.

MÓKA

Te! Az úgy jól is van! Legyen is úgy, hogy én magamtól estem belé! Úgy legalább a szégyen elmarad!

MAGDOLNA

Én nem bánom, ha úgy lesz is.

A sírók jönnek a grádicsnál.

MÓKA

Gyorsan. S te! Ha osztán bejőnek, én nagyon beteg leszek!

MAGDOLNA

Nem kéne ijeszteni édesanyádot!

MÓKA

Hadd csak el! Hadd gondolják, hogy meghalok! Legalább nem kínoznak, sem tégedet, sem engemet! De osztán…

A sírók berontanak a házba.

KÖMÉNYNÉ

Elöl nagy jajveszékeléssel. Jaj, fiam! Fiam!… Nekem csak ez az egy volt! Jaj, jaj!… Egyenesen az ágynak rohan, ráborul Mókára.

A Köményné háta megett Eszter és Regina teszik magukat, és szintén siránkoznak, de közben gyilkoló pillantásokat vetnek Magdolnára.

MÓKA

Egyet sem szól, csak nagyon rázatja magát a hideggel az egész jelenet alatt.

KÖMÉNYNÉ

Szólj hát egyet, a te édesanyádnak!… Csak egyetlen-egyet, édes szép fiam… Hirtelen otthagyja, és Magdolna nyakába esve. Fizesse meg neked az Isten, mint az édes gyermekemnek… Mert bizonyosan te valál, aki kimentetted az én fiam életit… Csókolja a Magdolna kezeit. Ezekkel a szép kicsi kezeiddel, amelyeknek köszönöm, ó, be nagyon köszönöm.

MAGDOLNA

Ne köszönje, édes Márta néni, mert nem én húztam ki Mókát.

ESZTER

Szúrósan. Hát ki húzta ki?

MAGDOLNA

Van ő olyan legén, hogy ki tud jőni magától is!

KÖMÉNYNÉ

Visszamegy Mókához. Nem baj, ha magától is, csakhogy itt van…

REGINA

Odamegy a kamraajtóhoz, megkilincseli, s látva, hogy most is be van zárva, Magdolnához. S hát te hogy jöttél ki ebből a kamrából?

MAGDOLNA

Én a kócslikon! Leül a kanapéra.

KÖMÉNYNÉ

Édes, egyetlen fiam, hát nem szólasz bár csak egyet a te édesanyádnak?

MÓKA

Mintha a sírból szólna. Eszter néném!

KÖMÉNYNÉ

Eszter lelkem, gyere hamar!

ESZTER

Odamegy. Mi az, édes kicsi Móka?

MÓKA

Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Eszter leült. Régina!

KÖMÉNYNÉ

Régina lelkem, gyere hamar!

REGINA

Odamegy. Mi a’, édes kicsi Móka?

MÓKA

Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Regina is leült. Csak azt az egyet, ha tudnám…

ESZTER és REGINA

Megfogják a Móka kezét.

MÓKA

Csak azt az egyet… hogy szépen megkérlek titeket… kicsi Magdót… többet soha… soha ne bántsátok… Mert én most meghalok…

ESZTER és REGINA

Dehogy halsz! Dehogy halsz!

KÖMÉNYNÉ

Ráborul Mókára. Hát nekem nem mondasz semmit?… A te édesanyádnak?…

MÓKA

De mondok… ha tudok… magának is.

KÖMÉNYNÉ

Mit mondasz? Mondjad szépen!…

MÓKA

Azt, hogy énmiattam… egy szikrát se búsuljon… Eszterhez és Reginához. Hát akkor megteszitek-e nekem… hogy az én kicsi kedvesemet, akit most én itthagyok… többet sohasem bántjátok?

ESZTER és REGINA

Dehogy bántjuk! Dehogy bántjuk!

MÓKA

Akkor menjetek, és üljetek le… S eresszétek őt ide… hadd lássam még egy kicsit…

ESZTER

Magdó, eredj hamar oda!

Eszter és Regina a kanapéra ül.

MAGDOLNA

Itt vagyok, kedves Móka!

MÓKA

Add ide a kezedet! Megfogja a Magdolna kezét, s aztán. Édesanyám, maga is adja ide a kezét! Megfogja az anyja kezét is. Most még utójára… foghatom ezt a két kezet… Magdolnához. Látom, hogy te vagy a legbátrabb… kedves kicsi Magdó… Felkérlek azért, hogy menj el hamar a paphoz… s mondjad neki, hogy jöjjön ide, s gyóntasson meg engem… mert én most nagyon meghalok! Kacsint és int Magdolnának, hogy menjen.

MAGDOLNA

Gyorsan ruhát szed magára, s ki az ajtón.

MÓKA

Eszter és Régina pedig…

ESZTER és REGINA

Felállnak, és közelednek az ágyhoz.

MÓKA

Ők ketten pedig menjenek el a faluba… s keressék meg Lukácsot s azt a Mátét… hogy ők is jöjjenek ide… mert tőlük is bocsánatot akarok kérni.

Eszter és Regina el.

MÓKA

Mihelyt betevődik az ajtó, elevenebben pillogtat.

KÖMÉNYNÉ

No, mi az, édes szép fiam?

MÓKA

Sóhajt. Mintha egy kicsit jobban érezném magamot…

KÖMÉNYNÉ

Megcsókolja. Ó, hála legyen az Istennek!

Csend.

MÓKA

Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Mi az, édes fiam?

MÓKA

Tudja-e, hogy most immár én kétszer születtem erre a világra? Elsőbben akkor, amikor maga szenvedett értem. S másodszor pedig a mai áldott este, amikor kikerültem a kútból.

KÖMÉNYNÉ

De hogy is tudtál kiszabadulni onnét?!

MÓKA

Mindenünnét ki lehet szabadulni, ha van az embernek jó segítőtársa.

KÖMÉNYNÉ

Hát nem magadtól jöttél ki?

MÓKA

Úgy is lehet venni.

KÖMÉNYNÉ

Hogy, te?

MÓKA

Úgy, hogy magamtól jöttem ki, mert mi Magdóval egyek vagyunk.

KÖMÉNYNÉ

Hát mégis ő húzott ki?

MÓKA

Nála nélkül még most is ott lennék a kútban.

KÖMÉNYNÉ

Jaj, Jaj!

Csend.

MÓKA

Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Mi az, aranyom?

MÓKA

Nem lenne kedves beszélni valamiről?

KÖMÉNYNÉ

Miről, te?

MÓKA

A szerelemről.

KÖMÉNYNÉ

Jaj! A szerelem! Jaj, a’ szép dolog. Megindítóan szép! Ó, be szép!

MÓKA

De milyen?

KÖMÉNYNÉ

A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka! Sóhajt.

MÓKA

Hát az ember mit érez?

KÖMÉNYNÉ

Minden gyönyörűt.

MÓKA

Hát, édesanyám?… Tudja, azelőtt, régen, akkor volt szerelmes?

KÖMÉNYNÉ

Sóhajtva. Voltam bizon, de még milyen erősen! Amikor szegén édesapád, egy szombat este, legelsőbben eljött hozzám. Akkor még egészen fiatal legén volt: eppen mint te most, s formára is olyan: szelíd, eszes ábrázatú… S mikor azon a nyári szombat este mi egymásra néztünk, úgy egy kicsit jobban, akkor én már tudtam, s ő is immár tudta, hogy együtt kerülünk fel a Göncöl szekérire… S én akkor mégis alig tudtam szólni valamit, pedig olyan szép szavam volt… S hát még amikor kikísértem, azon a szombat este, s ő megfogta a kezemet… Ó, milyen erősen ellepett engemet a gyengeség! Pedig nagy erőt éreztem magamban; olyan nagyot, hogy avval más ember még egy házfalat is el tudott volna mozdítani…

MÓKA

Egyszerre felül, és kitárt karokkal. Édesanyám!

Egymás nyakába borulnak, és sírnak.

PAP

Kopogtat és bejön.

Magdolna utána. A pap karján stóla, kezében az ostyatartó szelence.

KÖMÉNYNÉ

A kopogtatásra hamar visszafekteti Mókát, s köszönésével a papot megelőzi. Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

PAP

Mindörökké, Köményné asszon! Hát hol a beteg?

KÖMÉNYNÉ

Pityeregve. Ehelyt az ágyban, édes drága plébános úr!

PAP

Leteszi a stólát és a szelencét, aztán odamegy Mókához, és a homlokára teszi a kezét. Bizony forró! Nem ártana béküldeni egy szekeret a városba, hogy hozza ki a doktort, mert ilyenkor könnyen kap tüdőgyulladást az ember.

KÖMÉNYNÉ

A plébános urat kívánta, nem a doktort!

PAP

Jó, jó, én meg is teszem a magamét, mint lelki orvos, de a test is valami, Köményné asszon! Odahajol Mókához. Mózes! Na, Mózeske!

MÓKA

Ki eddig folytonosan rázatta magát a hideggel, s a szemeit behunyva tartotta, most révetegen felpillant.

PAP

Megismersz-e engem, Mózeske?

MÓKA

Int, hogy igen.

PAP

Hát meg tudnál-e gyónni?

MÓKA

Kinek?

PAP

Hát nekem! Azért jöttem!

KÖMÉNYNÉ

Gyónjál meg, fiam! Hátha megszabadít az Isten a nyomás alól!

MÓKA

Igen.

PAP

Menjenek ki egy kicsit, Köményné asszon! A stólát a nyakába veszi.

KÖMÉNYNÉ ÉS MAGDOLNA

Kimennek.

PAP

Leül az ágy mellett a székre. Hát tudnál-e egy kicsit rendesen gondolkozni?

MÓKA

Int, hogy nem. Tág szemekkel messze a levegőbe néz.

PAP

Hát a bűneidre úgy nagyjából legalább emlékszel-e?

MÓKA

Nem… semmire sem… csak a mai estére…

PAP

Hát ma este mit csináltál?

MÓKA

Ma este? Ó, ma este gyönyörű volt!… Mert amikor én idejöttem, nem a kaszával, hanem a falmozdítás idején… s én reánéztem, s ő reám: akkor immár tudtuk, hogy mind a ketten felkerülünk a Göncöl szekerire… ahol én fogom a gyeplőt, s ő fogja az én kezemet… s úgy vágtatunk sebesen… a csillagok között…

PAP

Csodálkozva nézi, mind nagyobb együttérzéssel.

MÓKA

Végig az égi kék mezőn… s a Fiastyúknál megállunk, hogy belérakjuk a csirkékkel együtt a szekér derekába… Én azt már mind tudtam akkor… hogy én őt szeretem… hogy én érte beteg leszek… de ő mellettem marad, és akkor meggyógyulok… ha minden percben mellettem marad, akkor meggyógyulok… s osztán elmegyünk a plébános úrhoz, hogy az Isten színe előtt is egymásé lehessünk… én az övé, s kicsi Magdó az enyim… mindig az enyim…

PAP

Közben leveszi a stólát a nyakáról, a szelencét is a kezébe veszi, megindul lábujjhegyen az ajtó felé, s mikor azt kinyitja, int és szól csendesen. Köményné asszon, jöjjön egy kicsit! Amikor Köményné bejön. A fia meggyónt, s doktort se hívasson, mert a maga fiának a doktora itt van. Kiszól ismét az ajtón. Magdó, gyere egy kicsit! Amikor Magdolna bejön, a vállára teszi a kezét. Ennek a betegnek Int az ágy felé. te vagy az egyetlen orvosa. Érted-e?

MAGDOLNA

Boldogan bólogat.

PAP

Na, ha érted, akkor maradj az ágya mellett, s egy percre se mozdulj el mellőle!… Ha azt akarod, hogy reggelre ne legyen semmi baja. S aztán szívesen látlak a plébánián, ketten együtt, olyanformán, ahogy Mózeske mondta: hogy ő fogja a gyeplőt, mármint a boldog házasság szekerének a gyeplőjét, s te pedig az ő kezét. Megsimogatja az arcát. Érted-e?

MAGDOLNA

Boldogan s mosolyogva bólogat, hogy igen.

PAP

Köményné asszon, maga is volt fiatal, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Sóhajtva. Én igen.

PAP

Na, akkor maga is érti, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Tán még jobban, mint a plébános úr!

PAP

No, akkor csendes jó éjszakát! Elmegy, az ajtót behúzza.

Köményné és Magdolna egymásra néznek. Aztán Magdolna a Köményné nyakába borul, Köményné pedig szeretettel tapogatja a hátát.

MÓKA

Felülve. Hát maguk ott micsinálnak, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ és MAGDOLNA

Szétrebbennek.

KÖMÉNYNÉ

Nem fekszel mindjárt vissza, te? Megy az ágy felé. Vaj nem tudod, hogy aki beteg, annak tilos az asszonyok dolgába beléavatkozni?!

MÓKA

Pardon s bocsánat! Visszafekszik, s vacogtatja a fogait. Jaj, milyen beteg vagyok…

KÖMÉNYNÉ

Leül az ágy szélére, s Magdolna is le a székre. Most már nem búsulok, mert itt van a doktor.

MÓKA

Ha itt van, akkor adjon bé nekem egy orvosságot!

KÖMÉNYNÉ

No, Magdó, adj bé neki egy orvosságot! No, hamar, ha a beteg úgy kívánja!

MAGDOLNA

Egy kicsit pironkodik, de aztán felugrik, megcsókolja Mókát, és visszaül.

KÖMÉNYNÉ

No, beteg, jobban vagy-e?

MÓKA

Sokkal jobban.

KÖMÉNYNÉ

Ha egészen jól leszel, osztán én nem bánom, ha csakugyan odakerültök is a pap kézibe. Majd elrendezlek titeket otthon szépen.

MÓKA

Mi azt nagyon szépen megköszönjük édesanyánknak, hogy ilyen nagy megértésről tanúskodik, csakhogy ne legyen akkor már késő!

KÖMÉNYNÉ

Mi ne legyen késő, te?

MÓKA

Hát az, hogy minket otthon elrendezzen, amikor én egészen meggyógyulok.

KÖMÉNYNÉ

Hát ezt te mért mondod?

MÓKA

Én azért, mert itt van Eszter, s itt van Régina, s ők Magdolnát mindenképpen el akarják pusztítani. S ha észreveszik, hogy én csakugyan jobban vagyok, akkor bizonyosan el is pusztítják, hogy még a reggelt sem éri meg.

MAGDOLNA

Igen, amiért én fiatal vagyok! S legfőképpen meg azért is, mert ők is Mókát szeretik, mind a ketten.

KÖMÉNYNÉ

Mit mondasz, te?

MÓKA

Borzalom, de úgy van, édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Hát nekik nincs ott az a két legény: Eszternek Lukács s Réginának Máté?!

MÓKA

Nekik ott volna, de viszont azok Magdót szeretik, mind a ketten.

MAGDOLNA

Borzalom, de úgy van, édes Márta néni!

KÖMÉNYNÉ

Megbotránkozásában feláll a székről. Hát ez csakugyan borzalom!

Csend.

KÖMÉNYNÉ

Most már értem az egészet!

MÓKA

Mit, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Hogy te ennek a folyományaként estél bele a kútba!

MÓKA

Ó nem, ó nem!

MAGDOLNA

Nem, nem!

KÖMÉNYNÉ

De jó, hogy ezt megmondtátok, mert mindenre van urusság!

MÓKA

Mire, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Hát arra, hogy ki-ki visszapártoljon a maga kedvessihez, s úgy a békesség rendbe jöjjön.

MÓKA

A’ lenne a legjobb.

MAGDOLNA

Az Isten is megáldaná Márta nénit.

KÖMÉNYNÉ

Magdolnához. Valami jelit nem tudjátok-e a legények szerelminek?

MAGDOLNA

Valami jelit?

MÓKA

Egyszerre felülve. Magdó, a virágok!

MAGDOLNA

Milyen virágok?

MÓKA

Amit neked hoztak, amikor én fenn voltam, tudod, hol.

MAGDOLNA

Az igaz! Jaj, be okos vagy! Köménynéhez. Van egy rózsa, amit Lukács nekem hozott, s ismét egy öl burjános virág, amit viszont Máté hozott.

KÖMÉNYNÉ

A’ jó lesz! Igazi jó lesz! Hol vadnak?

MAGDOLNA

Künn valahol a tornác mellett.

KÖMÉNYNÉ

No, hamar, s szedd össze ebben a percben!

MAGDOLNA

Gyorsan ki az ajtón.

MÓKA

S azokkal micsinál, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Beléfőzöm valamibe.

MÓKA

A bort szeretik.

KÖMÉNYNÉ

Akkor abba.

MÓKA

Igen, de hátha nem használ! Én arra is gondoltam valamit.

KÖMÉNYNÉ

Mit gondoltál arra az esetre?

MÓKA

Én azt, hogy most, amikor a burjánokkal hazamenyen, akkor szépen szállást csinál Magdónak is, hogy szükség esetire odajöhessen a varjak elől. Ott nálunk jól meglenne édesanyámmal egy szobában. S azt gondolom, hogy oda is jöhet bátron, mert ha felépülhetek Huncutul. ebből a betegségből, úgyis mindjárt elmehetünk a paphoz.

MAGDOLNA

Bejön a burjánokkal az öliben.

MÓKA

Jó lesz-e, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Én azt se bánom, ha már olyan erőssen beteg vagy. Átveszi a virágokat. No, viseljétek jól magatokat, s osztán jövök én is vissza. Elmegy.

MAGDOLNA

Mihelyt az ajtó betevődik, odafut Mókához, megcsókolja, s aztán boldogan ugrálva. Jó lesz! Jaj, be jó lesz!…

MÓKA

S hát még az, amit én most mesterkedtem, amíg te künn voltál! Még a’ lesz csak jó!

MAGDOLNA

Leül az ágy szélére. Mi, te?

MÓKA

A’, hogy te oda gyere lakni a mi házunkhoz, amíg elmegyünk a paphoz, addig is, oda fel a hegyoldalba. Két kis ablak, mint édesanyám szeme, bevilágítja az éjszakát. Gondold csak el: úgy leszünk ott, mint két madár a fészekben, odalent a hegyoldalba.

MAGDOLNA

Jaj, de jó lesz! Csók.

Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón.

MÓKA

Üss az orrára, akárki! Hamar visszafekszik.

ELSŐ VÉNASSZONY

Olvasóval a kezében, még az ajtó között. Irgalmas jó Isten, mindnyájunk könyörületes Atyja: tekints le erre a házra, s gyógyítsd meg ezt a szép fiatal legényt!

MAGDOLNA

Felállt volt, de amikor meglátta a vénasszonyt, visszaült az ágyra. Hát hogy nem aluszik ilyenkor, Rebeka néni?!

ELSŐ VÉNASSZONY

Kíváncsian. Mi baja van a lelkemnek?

MÁSODIK VÉNASSZONY

Bejön, szintén olvasóval. Édes jó mennyei Atyánk, könyörgünk Hozzád, hogy gyógyítsd meg a mi gyermekünket!

MAGDOLNA

Az elsőnek. Megverte erőssen a hideg eső.

MÁSODIK VÉNASSZONY

Nem megigézték?

HARMADIK VÉNASSZONY

Bejövet hallja az utolsó szavakat, szintén olvasóval. Isten, légy irgalmas hozzánk, szegény halandókhoz, de legkivált… Hirtelen átugrással. Biza, az úgy lesz, hogy megigézték.

ELSŐ VÉNASSZONY

Láttuk a papot, hogy a szentséggel elment.

MÁSODIK VÉNASSZONY

S gondoltuk, hogy egy kicsit imádkozunk az ártatlan lelki üdvösségiért.

MAGDOLNA

Köszönjük.

HARMADIK VÉNASSZONY

Biza, mindnyájan halandók vagyunk.

A vénasszonyok leülnek egymás mellé a kanapéra.

LUKÁCS

Kinyitja az ajtót, először a fejét dugja be, aztán óvatosan és csodálkozva bejön. Nem szól egy szót se, hanem odamegy az ágyhoz, megnézi, hogy ki fekszik benne, s akkor Magdolnához. Hát ez hogy került napfényre?

MAGDOLNA

Csendesen. Úgy, hogy az Isten az ő pártján volt.

LUKÁCS

A vénasszonyokra mutat. Hát ezek?

MAGDOLNA

Eljöttek, hogy imádkozzanak érte. Hogy felépülhessen.

LUKÁCS

A vénasszonyok elé áll, mint egy őrmester. No, vén bankák! Most én imádkozom! Hát azt a kutya úriskoláját, maguknak mindenütt ott kell lenni? Mint a baglyoknak a csűr tetejin! S terjeszteni a halálszagot? Hát immár nem lehet egyet sem köhinteni ebben a faluban, mert akkor maguk mindjárt a kezük fejire tekerik azt az olvasót, s mennek feketén, mint a varjak! Mennek, s károgják lefelé a mennyből az ottani lakosokat! Hát nem ma este dobolták ki, hogy a varjakat lövöldözni kell?! Vagy kővel dobigálni, de mindenesetre riogatni muszáj?! Rájuk kiált. Felállni!

A vénasszonyok, akik megrettenve ültek, felállnak.

S akkor az ajtó felé mutatva. Hess, kifelé!

A vénasszonyok gyorsan kifelé botorkálnak, s akkor még utánuk dobja a kalapját.

MAGDOLNA

Mégsem kellett volna olyan gorombán!

LUKÁCS

Hát miért nem kellett volna?

MAGDOLNA

Hát mindenki megvénül.

LUKÁCS

Ha megvénül, gondozza az unokáját, vaj horgoljon az oltárra s a prédikálószékre csüpkés terítőt! Odahajol Mókához, s megmozgatja. Nem igaz, Móka?

MÓKA

Rázza a hideg, nagy beteg. Hhhhjaj… mindjárt meghalok…

LUKÁCS

Ne búsulj, jobb a sírban, mint a diófán.

MÓKA

Senki sem akar segíteni rajtam… Mindjárt meghalok…

LUKÁCS

Még mennyi idő múlva?

MAGDOLNA

Mondjad, Móka, hogy azt várhassa!

MÓKA

Tán még két napot sem fogok megérni…

LUKÁCS

A’ sok!

MÓKA

Hát maga mennyit gondol?

LUKÁCS

Én ma reggelig gondolom. Az a legszebb halál: akkor halni meg, amikor éppen jő fel gyönyörűen a nap.

MÓKA

Az is lehet… hogy csak reggelig…

LUKÁCS

S ha biztosan tudnád, hogy ma reggel meghalsz, akkor mit csinálnál?

MÓKA

Béfalaztatnám az ablakot, hogy ne legyen reggel soha…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S imádkoznám…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S rúgnék a lábammal…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S megbolondulnék…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S reád bíznám kicsi Magdót… hogy gondját viseljed…

LUKÁCS

E’ mán beszéd! Magdolnához. Nem mehetnél ki egy kicsit, hogy megbeszéljük, ami a férfiakra tartozik?

MAGDOLNA

Nem tudom, hogy a Móka akarja-e?

LUKÁCS

Kedves Móka ecsém, Magdó kérdi, hogy nem mehetne-e ki egy cseppet, amíg én két-három szót váltanék veled négyszemközött?

MÓKA

Megfogja Magdolna kezét. Ha már ki akarsz menni, akkor megkérnélek téged… hogy fáradnál el haza, s mondanád meg édesanyámnak… hogy küldjön ide tőled nekem egy öltözet ruhát… De küldje a jobbat, hogy abba öltöztessenek engemet, ha mégis… meg kell nekem halni…

MAGDOLNA

Pityeregve elmegy.

LUKÁCS

Megfogja a Móka kezét. Édes Móka ecsém, meg tudnál-e bocsátani nekem, hogy én olyan rossz s olyan lelketlen voltam hozzád?

MÓKA

Nincs semmi baj…

LUKÁCS

Hát ezt igen köszönöm neked… S nem azért, hogy beteg vagy, de meg akarom mondani neked, hogy én csak most tudlak tégedet igazán becsülni, mert csak most látom valójában, hogy te milyen igazán szereted Magdót, s hogy a legjobbat akarod neki.

MÓKA

Hát azt miből látod?

LUKÁCS

Abból, hogy az én gondjaimra bízod.

MÓKA

Mert tudom, hogy te jó leszel hozzá.

LUKÁCS

Papírt és ceruzát vesz elő, s közben. Abban te bizonyos lehetsz… Várj, megírok hamar egy írást. Hamar az asztalhoz ül, és írni kezd.

MÓKA

Milyen írást?

LUKÁCS

Mindjárt meglátod. Ír.

MÓKA

Közben egy tojást tesz a székre, amelyen Lukács ült.

LUKÁCS

No, csak ennyi az egész. Kezében a papirossal odamegy, és leül a székre: a tojás reccsen, felugrik. Hát e’ mi az ánti? Megnézi. Ó, hogy az Isten pofozza meg! Hát ez a tojás hogy kerül ide?…

MÓKA

Hát arra akarsz írni nekem?…

LUKÁCS

Mire?

MÓKA

Tojásra…

LUKÁCS

Akar a nagy nyavalya, csak beléültem ezen a széken egy tojásba, amiről nem is tudom, hogy került ide!

MÓKA

Biztosan idebent tartják a tyúkot…

LUKÁCS

Állva. No, nem baj… Hát hallgass ide, Móka! Az írás csak ennyi, s így szól: „Alólírott azt kívánom, s az a megfontolt végakaratom, hogy ha Istenben megboldogulnék, akkor Gondos Magdolnára az én kedves jó bátyám, Bakk Lukács vigyázzon gondot, s egyáltalában az övé legyen”. Jól van-e?

MÓKA

Nagyon jól…

LUKÁCS

Akkor firkantsd alá!

Nagy nehezen aláírják.

MÓKA

Jaj, milyen beteg vagyok!… Hogy még írni is alig tudok…

LUKÁCS

Elteszi az írást, s nagy csatanyeréssel s boldogan jár fel s alá a szobában. No, ne félj, Móka, mert örökre segítő barátod lettem immár!… Ma este sem lett volna semmi, ha egy kicsit kedveztél volna nekem ebben a dologban, de ha már így van, így is jól van… Bölcs az Isten rendelése. Abba belé kell nyugodni. Azért vagyunk jó keresztények. Az egyiknek élni rendeltetett, a másiknak meghalni. S nagy kérdés, hogy melyiknek jobb. Ha tőlem kérdezné valaki, tán azt felelném, hogy annak, aki meghal. Mert csalóka az élet, Móka fiam. Csalóka a nagy eléfelé való törekedés, s csalóka a gazdagság, s tán a leginkább csalóka a szerelem…

MAGDOLNA

Bejön, látszik, hogy sietett. Egy rend öltözetet hoz Mókának, azt az ágy mellé teszi, s nagy búbánatosan. No, édes kicsi Móka, itt van a gúnyád, s bárcsak adná az Isten, hogy ne más adja reád, hanem te magad vedd fel.

LUKÁCS

Megsimogatja Magdolna arcát. Ne búsulj semmit, mert ő fogja felvenni saját kezűleg. Mert ez a Móka, még ha meghal, akkor is olyan ügyes lesz, hogy ő maga fog felöltözni. Közben elindult ismét a szobában.

MAGDOLNA

Meglátja a tojásnyomot a Lukács ruháján. Hát magát mi lelte ott hátul, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Gyorsan elfordul. Te es örökké oda nézel, ahová nem kell. Valami nyavalya tojásba beléültem azon a széken.

MAGDOLNA

Rögtön nekifog, hogy valami ronggyal letörölje a széket.

MÓKA

Kicsi Magdó, most húsvét van?

MAGDOLNA

Hát most hogy volna húsvét, édes Móka?! Most július van! Hát mért kérdezed?

MÓKA

Én azért, mert folyton tojásról beszéltek.

LUKÁCS

Megérinti Magdolnát, s mutatja neki, hogy Móka meg van zavarodva.

MAGDOLNA

Nem lehet csodálni, ha valaki ilyen erősen beteg.

LUKÁCS

Csendesen, odahajolva Magdolnához. Ha osztán Máté is ide találna jönni, légy hozzá nagyon jó s kedves, csak úgy színlelésből.

MAGDOLNA

Hát mért legyek hozzá kedves?

LUKÁCS

Hadd gondolja azt, hogy őt szereted. Akkor legalább békét hagy mindenkinek.

ESZTER

Fáradtan és lihegve gyorsan bejön, meglepődve pillantja meg Lukácsot, s egyenesen nekirohan, s dühödten. Hol voltál, te? Te átkozottja az Istennek, te?!

LUKÁCS

Halkan, felemelt ujjal. Csendesebben, mert beteg van a háznál!

ESZTER

Hol voltál? Azt mondd meg!

LUKÁCS

Otthon.

ESZTER

Hazudsz! Otthon kerestelek!

LUKÁCS

A korcsomában, most jut eszembe.

ESZTER

Hazudsz! Ott is kerestelek!

REGINA

Megtépetten s az arcából kikelve Mátét húzza és löki be a szobába. Nézzétek ezt a díszest! Eszterhez. Mit gondolsz, honnét vájtam elé? Hát én megmondom neked! Hogy hallja mindenki! Csipor Sárinál volt! Annál a vén kancánál!

LUKÁCS

Rosszallással csóválja a fejét. Ejnye, ejnye! Hát mért is mész oda, te Máté? Ilyen szép, fényes holdvilágon!

ESZTER

Rákiált Lukácsra. Fogd bé azt a bagólesődet, mert te is ott voltál valami hasonló menyecskénél!

MÓKA

Máté!

MAGDOLNA

Máté, magát szólítja Móka!

MÁTÉ

Odamegy az ágyhoz. Hát te még élsz? Mit akarsz?

MÓKA

Bocsáss meg nekem, ha valamit vétettem.

MAGDOLNA

Ráteszi Mátéra a kezét. Édes Máté, beszéljen most már szépen szegény Mókával!

MÁTÉ

Meg van bocsátva. Minden. Egytől egyig. Megsimogatja Magdolnának az arcát. Jól van-e?

MAGDOLNA

Boldogan simogatja vissza. Jól, most jól…

LUKÁCS

Odamegy, megfogja a Máté karját, és húzza. Gyere, ne cirmoskodjál egy halálos betegnek az ágya mellett!

REGINA

Eredj, takarodj!

ESZTER

Te is mehetsz, Lukács! Örökre!

LUKÁCS

Jól meggondoltátok?

ESZTER

Jól!

MÁTÉ

Hogy menjünk el, s többet ne jöjjünk soha ide?

ESZTER és REGINA

Éppen úgy!

LUKÁCS

Gyere, komám!

Mennek, az ajtóból visszafordulva.

Üdvözlet a távolból!

Kimennek.

ESZTER és REGINA

Kétségbeesetten összenéznek, aztán leülnek mind a ketten a kanapéra, az asztalra borulnak és zokognak.

KÖMÉNYNÉ

Bejön. Hát, ti mért bőgtök? Egyenesen Eszter és Regina felé tart.

ESZTER

Sírva. Elment… Elment!…

REGINA

Sírva. Elment!… Elment!…

KÖMÉNYNÉ

Mellettük állva. El a nyavalyát! Megakadályoztam őket!

ESZTER és REGINA

Felkapja a fejét. Igazán? Csakugyan?

KÖMÉNYNÉ

Akartok-e tudni valamit?

Eszter és Regina feszülő kíváncsisággal felpattannak.

KÖMÉNYNÉ

De titokban tartjátok-e a dolgot, mindörökre?

ESZTER és REGINA

Titokban!

KÖMÉNYNÉ

Hát akkor én megbabonáztam őket, hogy soha titeket elhagyni ne tudjanak! Lukácsot is meg, Mátét is meg! S olyan bort készítettem nekik, amit ha megisznak: nincs se Isten, se ember, aki elvegye tőletek. Most, amikor jöttem hazulról, őket is éppen itt találtam az udvaron, s mindjárt odaadtam nekik a bort. S azt mondtam: né, legények! Ha most ezt a bort megisszátok, akkor örökre szeretni fog titeket az, akit éppen ti akartok. Csakhogy ez nem egészen így van, mert ha ők megisszák a bort, akkor nem más, hanem egyenesen ők lesznek azok, akik örökre szeretni fognak valakit. Mégpedig kit? Nem mást, hanem azt a női illetőt, aki a következő dolgot csinálja, amíg ők isznak: elmegy, s veszen egy napraforgót a kezibe, s avval ügyesen az illető legénnek a háta megé kerül, nem baj, ha messzecske is tőle, s akkor azt a napraforgót addig tartja a keziben, amíg az illető legén arra fordul. S ha osztán arra fordult eccer, akkor nincs többet földi törvén, amelyik el tudja a kettőt választani egymástól! Menjetek hát hamar, s járjatok el ügyesen, de úgy, ahogy mondtam!

ESZTER

Hol vannak?

KÖMÉNYNÉ

Künn a ganyédomb tetejin. Mert úgy van az eléírás, hogy ott kell meginni az italt.

Eszter és Regina gyorsan ki.

MÓKA

Felülve az ágyban. Édesanyám, ha én ennyit tudnék, avval sok pénzt keresnék!

KÖMÉNYNÉ

Te ne tudj annyit, hanem csak azt tudd, hogy valahogy, de minél hamarább, innét visszakerülj!

MÓKA

Magdóval együtt, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Én nem bánom, ha együtt is.

MÓKA

Ki akar ugrani az ágyból, de Magdolna miatt észreveszi magát. Pardon s bocsánat! Az anyjához. De akkor menjen, édesanyám! Menjen hamar előre, s osztán futunk mi is!

KÖMÉNYNÉ

De egykettőre, míg azok ott vadnak a ganyédombon! S ügyeljetek! Felkapkodja a Móka régi vizes ruháit. Ezek a vizesek, s Mutatja. ott van a száraz! Gyorsan ki.

MÓKA

Magdó, rakd ide hamar a ruhát! A kezem alá! Magdolna odarakja. S most oltsd el hamar a lámpát!

MAGDOLNA

Felugrik az asztal mellett a székre, és elfújja a lámpát. De siess! Ott marad a széken, háttal az ajtónak.

Hallatszik, hogy Móka szuszogva, kézzel-lábbal öltözik. Szünet.

MAGDOLNA

Készen vagy-e?

MÓKA

Mindjárt, csak a csizmámot!… Nyög, erőlködik. A nyavalya törje ki! Nem akar feljönni!…

MAGDOLNA

Nem cserélted-e össze?

MÓKA

Jaj, be igaz! Össze hát!

Az ajtó nesztelenül megnyílik, Eszter, Regina, Lukács és Máté sompolyognak be. Az ajtón belül összeölelkezve megállnak. A sötét színben csak a settenkedő alakjuk látszik, alig.

MAGDOLNA

Készen vagy-e?

MÓKA

Ebben a percben.

MAGDOLNA

Akkor a lámpát meggyújtom, nehogy a setét miatt valamit gyanítsanak.

MÓKA

Talpra ugrik. No, még csak az ujjasomat! Az ajtónak háttal igazgatja magát.

MAGDOLNA

Kezében a gyufa meglobban.

Meggyúl a lámpabél.

LUKÁCS

Ebben a pillanatban, énekelve. „Circumdede…”

MAGDOLNA

Megfordul, felsikolt. Leesik az asztalra. A lámpacső a kezében összetörik.

MÓKA

Felragadja a széket, s éppen elkapva a „Circumdederunt” végit: …runt, a keserveteket!

A lámpabél füstölögve ég, nagy hajladozó lánggal.

ESZTER

Visítva. Boszorkán!

REGINA

Kiáltva. Istenkísértő!

LUKÁCS

Gyorsan, vezényelve. Hamar az ajtót bézárni! Kiugrik az ajtón.

MÁTÉ

Hamar őket ide bézárni!

LUKÁCS

Fejükre gyújtjuk a házat!

A többiek is kiugranak.

MÁTÉ

S összecsődíteni a falut! Az ajtót berántják s bezárják.

ESZTER

Közben, künn. Boszorkán! Meg kell ölni!

REGINA

Agyon kell verni!

MÁTÉ

Mind a kettőt!

Közben rohanás a ház körül s a tornácban.

MÓKA

Mihelyt bevágják az ajtót, leemeli Magdolnát az asztalról. Hamar az ablakon!

MAGDOLNA

Ide-oda ugrik, mint a bolond. Akárhol, csak ki innét!

MÓKA

Nekiugrik az utca felőli első ablaknak, s kinyitja a zsalut is.

LUKÁCS

Nagy mordállyal és kísértetpofát vágva, ott áll az ablakban, mint a darab elején. Ördögi vigyorgással. Tudtam, hogy így fogjuk végezni, ahogy kezdtük!

MÓKA

A másik ablakot nyitja fel.

MÁTÉ

Nagy mordállyal s kísértetpofával ebben az ablakban. Nem szabadultok, hé!

LUKÁCS

Ordíts, Máté! Hadd csődüljön ide a falu.

MÁTÉ

Tolvaj, boszorkán! Meg kell ölni!

MAGDOLNA

Az udvar felőli ablakot tépi fel, de abban ott van Eszter és Regina egy-egy felhúzott sarlóval.

LUKÁCS

Mind ordítsatok! Hogy gyűljenek az emberek!

ESZTER

Boszorkán!

REGINA

Meg kell ölni őket!

Rohanni kezdenek oda az emberek.

MAGDOLNA

A kijáró ajtóhoz, majd a kamraajtóhoz fut, de mindkettő be van zárva.

MÓKA

Megfogja Magdolnát, és átöleli. Légy bátor!

MAGDOLNA

A Móka nyakába borul, és egészen hozzátapad.

MÓKA

Lukács felé és Máté felé. Mégis az enyim ez a leánka! Mégis a mi nászdalunkat énekli az éneklő madár! Ti két sátoros tolvaj!

LUKÁCS

Mátéhoz. Lődd keresztül őket, Máté!

MÁTÉ

Felugrik az ablak talpára, hogy bevesse magát a szobába.

MÓKA

Gyere, ölj meg! Átöleli és karjai közé veszi Magdolnát. Gyertek: öljetek meg! Ott leszünk. Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben rögtön eltűnnek, az ágy közepével együtt.

MÁTÉ

Odarohan az ágyhoz, melynek közepéből mindjobban erősödő fény jön fel akkor.

LUKÁCS

Az ablakon keresztül szintén odarohan. No, ezek eltűntek, mint az angyalok.

Eszter és Regina is odarohannak, sarló nélkül. Mind nagy ámulattal nézik a feláradó fényt. Az összesereglett emberek is kezdenek az ablakon beözönleni a szobába.

ESZTER

Egyszer felkiáltva. Megnyílt a mennyország!

LUKÁCS

Megragadja Esztert. Ha mennyország, eredj té es utánok! Beléveti Esztert az ágyba.

MÁTÉ

Megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beléveti Reginát az ágyba.

Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéről feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már besereglettek volt, egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutolsónak Lukács hull el, előtte Máté.

DOBOS

Dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában fejjebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot, és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja először halkan, majd mindinkább lelkesen.

Amit este kidoboltam,

Bételt reggel előtt:

Elhullott a varjú-sereg

A kis madár előtt.

Ameddig lesz hű szerelem,

Így lesz ezután es:

Legyőzi a jó a rosszot

S a tiszta szív a gonoszot

Mindig ezután es.

Feláll, és boldogan kinyújtózva:

Én a babámtól jövök,

Kit igazán szeretek.

Feldobja a virágos kalapját a levegőbe, és a fejével kifogja.

Ha tetszik, ha nem!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A székely népi játék megírásának gondolata évek óta érlelődött benne. Molnár Jenő barátjának 1927. október 24-én, Kolozsvárról írott levelében szól tervéről: „Úgy gondolom, hogy nem mozdulok el Kolozsvárról, amíg irodalmilag meg nem vetem a lábamat a Búlátott óriás című regényemmel, esetleg egy egészen új parasztvígjátékkal.”

Terve egy esztendő múlva újra felbukkan a Híd szerkesztőjéhez – Gergely Pálhoz – írott levelében. 1928. december 27-én említi: „Készülök egy vígjátékot is írni.”

Baumgarten-díja alkalmából, 1929. január 25-én Az Est című lapban (tamássy szignóval) beszélgetés olvasható, s ebben ismét fölemlíti közeli tervét: „Háromfelvonásos drámát írok, amelyet a Nemzeti Színháznak nyújtok be. Ez a háromfelvonásos darab eddig azért nem készült el, mert nem volt módomban időt szakítani a megírására. Most már függetlenül megírhatom. Témája: székely tárgyú magyar darabot szeretnék befejezni, olyat, amely a mi vérünket reprezentálja.”

Nem sokkal később, debreceni kollégiumi sétáján nyilatkozik Benyovszky Lászlónak, a Hajdúföld munkatársának, drámaírói tervéről: „Készülök ezenkívül egy népies vígjátékra is, amelynek az lenne a célja, hogy magát a székely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében. Másképpen akarom ezt megírni, mint ahogy az eddigi népszínműveket írták. Hiszen a magyar irodalomban jóformán nincs egyetlenegy igaz népszínmű, mert azok, amiket annak neveznek, vagy hátrányára hamisították meg a magyar parasztot, vagy túlságosan idealizálták. Én úgy akarom bemutatni őket, amilyenek valójában: sem hozzá nem adok, sem el nem veszek belőle.”

S hogy addig még négy esztendő telik el? A színpadi szerző készülődött. Jeleneteket írt, hogy kisebb formákban próbálja ki erejét. Ezek után következett hivatottságának, elgondolásának igazolása: költői valóságában újította meg a népszínművet.

Tamási 1933 őszét jelölte meg – több ízben is – az Énekes madár létrejöttének idejeként. Amikor a Jókai Színház művészei „falusi történetként” játszották az átdolgozott, földúlt színművet, 1956 tavaszán Tamási a rádió Esti Híradója számára így nyilatkozott: „… 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam: s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született meg az Énekes madár.”

Az írás idejét közelebbről is meghatározhatjuk. A Próféta, töklámpással című műbírálatában (Brassói Lapok, 1933. november 11.) két budapesti élményét említi: a Lüszisztraté-t és Zilahy A tizenkettedik óra című színművét. Az Arisztophanész-darabot a Belvárosi Színház szeptember 22-én mutatta be. Ekkor, vagy az ezt követő napokban Tamási még Pesten tartózkodott; Zilahy színpadi művét október 24-én tűzték műsorra. Tamási ekkor tehát ismét Budapesten időzött. Utóbb már bizonyára az Énekes madár sorsát intézendő. Játékát tehát október első két hetében írta – Farkaslakán. Az előbbi adatok alapján bizonyos, hogy téved Féja Géza, Tamási Áronról szóló könyvében (Arcok és Vallomások sorozat, Szépirodalmi Kiadó, 1967). A 71. lapon a következő olvasható: „1932-ben írta esténként kézzel az Ősbudavár kávéházban, az Ostrom utca tövében.”

A későbbi félreértés eloszlatása végett kell megjegyezni: bár az Ábel regényciklus második kötete, az Ábel az országban 1933 végén jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, előtte – Ábel a Társadalomban címmel – részletekben közölte a Brassói Lapok. Tamási tehát jól emlékszik, amikor az Énekes madár születését összekapcsolja a regénytrilógia második részének bejezésével.

A Vadrózsa ágá-ban pedig (1966) nemcsak 1933 „ragyogó őszét” idézi fel, amelyet Farkaslakán töltött, de az Énekes madár diákkorig visszanyúló előzményeire – hajdani „nyáresti bolygásaira” s a „legényekkel való kötődéseire” – is utal, amelyek nyomán „mesejátékká öltözött” a felejthetetlen otthoni világ. Mindebből kitűnik, hogy a gondolat sokáig fészkelődött, amíg megtalálta a maga formáját és művé formálódott.

Az „alig néhány hetes madarat” Budapesten próbálta Tamási „röptére ereszteni”, de a Nemzeti Színház akkori igazgatója – Voinovich Géza – kurtán-furcsán elutasította. Ennek körülményeiről Tamási a Brassói Lapok 1933. november 1-i számában megjelent esszéjében adott hírt.

1933 decemberében Magyarországon irodalmi körúton járt, s Debrecenből december 11-i dátumozással írta Füzi Bertalannak, a Brassói Lapok szerkesztőségébe: „A darabot odaadom a karácsonyi számra, bár a Céhnél is kilátásba helyezték a kiadását, s a felvidéki Kazinczynál is. Jónak tartom, ha ott és éppen karácsonykor jelenik meg. Remélem, ahogy írta, a darab kéziratát Koréh Lászlótól el is vitte. Vigyázzon azonban, hogy a harmadik felvonás elejéről is ott legyen kéziratban az a néhány oldal, amit a Helikon novemberi száma közölt. Ha nem lenne meg, akkor a Helikonból ki lehet szedetni azt a részt.”

1933 karácsonyán a Brassói Lapok ünnepi mellékleteként olvasható először – egész terjedelmében – az Énekes madár. 1934 májusában – Féja Géza szorgalmazására – a felvidéki Magyar Írás különszámként közli Tamási drámáját. A Tornalján működő Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet kiadványának nyomdai munkáit ezúttal – a pozsonyiak helyett – a budapesti Bethánia nyomda végezte. A kiadványhoz Féja Géza írt előszót, s Muhoray Elemér fűzött technikai útbaigazításokat az öntevékeny színjátszó csoportok számára.

1934. október 18-án a budapesti rádióban hangjátékként mutatták be az Énekes madar-at. Csanádi György rendezte, s Eszter szerepét Ignácz Rózsa, Reginát Vaszary Piroska, Magdót Komár Júlia, Mókát Juhász József, a papot Bihary József játszotta.

Az első színpadi bemutatásra – Márkus László irányításával – az „Új Thália” együttes vállalkozott. Ez az avantgárd alkalmi társulat 1934. március 4-én kezdte el működését a Magyar Színházban: Felkai Ferenc Bábel-jét játszotta, melynek rendezője Palasovszky Ödön volt. Palasovszky működését azonban a rendőrség betiltotta, s helyére Pünkösti Andor lépett. Tamási darabját már ő rendezte.

Az Énekes madár 1935. november 17-i ősbemutatójáról – amely az orfeumi célokra épült Royal Színház színpadán zajlott – írta Schöpflin Aladár: „Úgy látszik, a mese élőbb valami a székely népben, mint a magyarság többi részében, belejátszik az emberek mindennapi életébe… Tamási ezt a tényt írói eszközül használja: mesemovítumokat, babonaságokat összekever realitásokkal; amit darabjában elmond, az olyan, mint a színpadon szereplő fa: a földbe van gyökerezve, de alkalmilag fölnyúlik az ég felé… A cselekvény fordulataiban kevés súlyt vet a valószínűségre és a belső összefüggésekre, csak az egyes jeleneteket dolgozza ki nyers, naiv hatások elérésére. Ezek a jelenetek így nagyon kedvesek, színpadilag jól játszhatók, mint például a házsártos vénasszonyok és a goromba vőlegények civódása és összebékélése, a két vénlány veszekedése az esküvőről, a kis Magdóka és a szerelmes Móka közötti éjszakai beszélgetés, mikor a lány a házból kiűzve a tornácon fekszik, s a legény a fa ágán gubbaszkodik, vagy Móka beszélgetése a szerelemről anyjával. A jelenetek állandóan a bohózat szélén járnak, a humor nyers és parasztos, de a maga nemében van jó íze. Az egész dolog inkább kísérlet, de érdekes kísérlet a népköltészet hangjának színpadi értékesítésére. Ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle.

Az Új Thália Társaság eszmei céljainak szolgálatában szerencsésen kezdte meg előadásainak sorozatát ezzel a darabbal. A maga szerény eszközeivel, Pünkösti Andor rendezésével általában jól kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket Tamási színjátéka kínál, s ami egyenetlenség az előadásban van, azt szívesen tulajdonítjuk az eszközök szegénységének… Legérettebb színészi alakítás a szereplők közül Orsolya Erzsié; teljes életet ad az alaknak, s pontosan a szerepből folyó stílus vonalán belül marad mindig. Nagyon kedvesen játssza lírai szerepét Tolnay Klári, de jókedvvel és buzgósággal játszanak a többiek is: Hollós Melitta, Fülöp Sándor, Hoykó Ferenc, Egry István, Étsy Emília, Lukács Margit, Harsányi M., Egyed Lenke, Faragó Sári, Tarai Teri, Jákó Pál.” (Nyugat, 1935. december, 12. sz.)

Molter Károly viszi szét a nevezetes színházi esemény jó hírét Erdélyben, ahol a mű született. „És ha valaki, akkor Tamási alkalmas arra – írta –, hogy a pesti ízlést és fonetikát kissé a mai magyar nép élete felé terelje, s mint csudakecskéje a szarvával, oldalba bökje székely észjárásával a magyar főváros jól ismert színpadnyelvét. Aki végignézte a darab főpróbáját, aztán végiggyönyörködte a premiert, igazat adott a lelkendező magyar sajtó kifogásainak is. Talán a Pester Lloyd, mely legszebben ismerte el a teljes irodalmi sikert, fogalmazta meg legtalálóbban a kezdő drámaíró fogyatkozását: néha áll a cselekmény, s ilyenkor a népgenre és folklór feledteti az akció mondókás zökkenését. De melyik néző törődött a végig eleven színpad láttára a megálló mesével? Ki érezte a sűrűvé csomósodó vérkeringést megállásnak, hiszen Tamási egyszer sem hagyta megaludni, s tréfás vagy mitikus föloldásai sohasem hatottak ordenáré érvágásoknak. Az író nem szállt alá az »actio curiosa« vagy a commedia dell’arte paraszti olcsóságába, hanem magával emelte a néplelket egy tiszta és reális szintre, melyen ötlet ölte meg a deklamációt és mély érzés a trivialitást. Aggódva figyeltük a közönséget, mikor a vénleány hisztériáján bruhaházott, de megbocsátottuk neki, mikor nyíltszíni tapssal fizetett a fölvillanó néptréfa kék fényének. Igen, evvel a pesti közönséggel mégis beszélhet az író, nem kell, hogy kiszolgálja, ha van ereje, hogy ízlést parancsoljon neki. Az Énekes madár ilyen kísérlet volt az ízlésváltoztatásra, s talán ezért is jelent fordulót a mai válságban, akármilyen kedélyes lassúsággal röpült is föl a deszkára…

Pünköstinek nagy része van abban, hogy Tamási Áron s vele az új erdélyi magyar dráma hitelre talált a fáradt magyar játékstílus területén.

Kodály Zoltán tanítványának, Ránkinak a székely zenéje tetszett: nem véletlen hát, hogy az Énekes madar-at most már tíz estére kitűzte az Új Thália sorozatos előadásra.” (Erdélyi Helikon, 1935. december, 10. sz.)

Hamarosan a kolozsvári Magyar Színház is állandó műsorába iktatta Tamási művét. A kolozsvári bemutató 1936. február 7-én volt, Kádár Imre rendezte, az első és a harmadik felvonást Kós Károly díszletezte, és ez évben tizenegyszer játszották.

Adós volt még azonban az Énekes madár színpadra vitelével a budapesti Nemzeti Színház. 1939 tavaszán, amikor a Tündöklő Jeromos váratlan sikert hozott, Németh Antal elhatározta az Énekes madár műsorra tűzését is. Így a Nemzetiben 1939. szeptember 16-án került sor a bemutatására. Huszonkétszer játszották. Mint a Royal-beli ősbemutatót, ezt is Pünkösti Andor rendezte. Schöpflin Aladár megfigyelése szerint Szeleczky Zita „nem realisztikus parasztlányt”, hanem „mesebeli lánykát” formált, a „népfantázia ideálképét”, de épp földöntúli szépségével s „érzéki forróságtól remegő” vonásaival hatott. Az ő tudását – s ami a meséhez illik: a súlytalan lebegést – kereste Schöpflin a többi színész (Apáthy Imre, Gobbi Hilda, Ághy Erzsi, Makláry Zoltán, Hosszú Zoltán) alakításában is, de úgy tűnt, mintha csak a realisztikus helyzetek eljátszására koncentráltak volna. (Nyugat, 1939. október 1., 10. sz.)

A miskolci Városi Színház – Inke Rezső rendezésében – 1939. november 27-én mutatta be, s ezt az előadást 1940. február 13-án Székesfehérváron is siker koronázta.

A kolozsvári Nemzeti Színház – Tompa Miklós rendezésében – 1942. március 14-én újította föl az Énekes madar-at, s újólag tizennégyszer játszották. Színháztörténeti adat az előadással kapcsolatban, hogy 1944 decemberében (12-én és 14-én) az elmenekült kolozsvári együttes Budapesten játszotta a Magyar Művelődési Házban. Ezzel az előadással szűnt meg a kolozsvári Nemzeti Színház. Alighanem ez a kolozsvári volt Tamási életében a legkedvesebb előadás.

A Film Színház Irodalom tudósítója – Egyed Zoltán – így rögzítette „előadás közbeni” beszélgetését Tamásival, 1942 tavaszán:

„– Meghívtam Magyarország összes madarászait az Énekes madár premierjére, és mint látod, szép számmal igyekeztek eljönni. (Telt ház volt.) Egyébként az előadást nagyon szépnek, színészi szempontból tökéletesnek tartom.

– Tehát fogsz a kolozsvári színháznak új darabot is írni?

– Hogy újat-e, nem tudom, mert el vagyok kötelezve a pesti Nemzeti Színháznak. A darab már kis híján kész is van, a címe „Szivárvány”. Nagyon szeretném, ha az ősbemutató Kolozsváron lenne, de nem tőlem függ, hanem tőlük.”

Tudjuk, hogy Illés Endrének is jó érzéssel számolt be az Énekes madár kolozsvári felújításáról. „A darabom felújítása, tegnapelőtt, elég jól sikerült. Persze, nagy ellenkezések nélkül engemet sohasem lehet elsózni, de a darabnak lelkes hívei is egyre szaporodnak.” (1942. március 16. – Közzétette: Illés Endre, A só íze című kötetében, Magvető, 1976.)

Erdélyben Tompa Miklós nevéhez az Énekes madár több előadása kötődik. 1958 májusában a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatóival, 1968. május 4-én Székelyudvarhelyen ünnepi előadás keretében a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház együttesével, ezt követően a marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatával 1978 novemberében vitte színre Tamási darabját. Valamennyi előadás Bakk Lukácsa és egyben kiemelkedő szereplője Ferenczy István volt. Az Énekes madár színpadi életében ez a marosvásárhelyi érte meg a legtöbb előadást: több mint száz alkalommal játszották.

1967. október 26-án a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet hallgatói újólag bemutatták a darabot Lohinszky Lóránd rendezésében. 1968-ban, április 24-én a kolozsvári Állami Magyar Színház Márton János vezetésével adta elő. Ötvenegyszer játszották Kolozsvárott, illetve székelyföldi, máramarosi turnéjuk során.

1971. április 15-én Beke Sándor irányításával a kassai Thália vitte színpadra, 1971. október 9-én pedig a szabadkai Népszínház ifj. Szabó István elképzelése szerint mutatta be.

Kerényi Imre nevéhez négy bemutató fűződik: 1971. december 3-én a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóival vitte színre, s ugyancsak osztályának vizsgamunkájaként állította színpadra 1983. január 24-én. Az előbbi előadás 1972. május 29-én Krakkóba is eljutott. A Madách Színház 1973. február 8-án mutatta be az Énekes madar-at, s ezt a színház prágai vendégjátéka alkalmából 1973. április 6-án, Leningrádban 1974. május 12-én, Moszkvában május 15-én játszották. 1987. április 17-én pedig a Nemzeti Színház társulatával adta elő Kerényi.

A debreceni Csokonai Színház kétszer tűzte műsorára: 1961. május 5-én a Hungária Kamaraszínházban, Fényes Márta rendezésében (Móka: Dégi István, Magdó: Szabó Ildikó), 1976. március 26-án Gali László rendezésében. „A költészet szárnyán a múló idő is megújul, az igazi líra fénye a tűnő meséket is bearanyozza – írta Sándor Iván 1961-ben, a debreceniek igyekezetét méltatva. – Tamási Áronnak a ma sodró világától, a korszerű színpadtól bizony nem egy kőhajításnyi távolságban levő székely mesejátékát ezért is nem kezdhették ki az évek. A naivitásnál több benne az igazi költészet, az egyszerű játékosságnál a szívet melengető szépség.” (Film Színház Muzsika, 1961. május 26.) Az 1976-os felújítás főszereplői: Mátray Márta (Magdó) és Nagy Gábor m. v. (Móka). S ugyancsak Gali jegyezte azt az előadást, amely 1987. július 17-én Egerben, a Líceum udvarán került a közönség elé. (Magdó: Csonka Ibolya, Móka: Lippai László.)

Az Állami Déryné Színház – Kertész László rendezésében – 1969. május 3-án Csesztregen mutatta be. Veszprémben 1979. április 27-én Bohák György nevéhez fűződik a játék színpadra vitele, Győrben pedig a Kamaraszínházban 1982. szeptember 18-án, az író születésnapjára emlékezve, Illés István rendezésében játszották.

Érdekesség, hogy a hódmezővásárhelyi színház Tamási-sorozatában épp az Énekes madár nem jutott színpadra. Az 1946. szeptember 20-ára tervezett bemutató Osváth Béla rendezésével a főpróbán elakadt. Feltehetően anyagiak hiánya magyarázza a kudarcot. Magdót – mint más hódmezővásárhelyi Tamási előadások többi fiatal lány szerepét – Gombos Kati játszotta volna.

Tévéjáték is készült Tamási Áron legismertebb színművéből. Pártos Géza rendezte, s 1966. augusztus 7-én mutatták be. Magdó szerepében Halász Judit, Móka szerepében Cs. Németh Lajos lépett fel; Esztert Kiss Manyi, Reginát Mészáros Ági, Lukácsot Zenthe Ferenc, Mátét Avar István alakította.

Szőnyi G. Sándor pedig a finn televízió számára rendezte a darabot.

Tündöklő Jeromos^{^*}

Népi játék három felvonásban

1936

Szereplő személyek

TÜNDÖKLŐ JEROMOS

SÁSKA MIHÁLY, korcsmáros

GÁSPÁR, a Sáska fia

BAJNA GÁBOR

ÁGNES, leány

ÁKOS, legény

BÁLINT, legény

LINA, mindenesasszony

GYULA, asztalos

BELLA, varrónő

ŐRMESTER

PLÉBÁNOS

JEGYZŐ

KÁNTOR

MARCI, az Ágnes apja

NŐRINC, a Bálint apja

ELEK, az Ákos apja

SZABÓNÉ, posztós asszony

DOBOS

CIGÁNY, klarinétos

EGY HANG

MÁS HANG

Egy legény, két legény, három muzsikus cigány, négy ételhordó cigány, népség, ifjúság, két csendőr.

Történik egy székely faluban (de történhetik bárhol) 1936-ban.

Első felvonás

Színhely: Sáska Mihály korcsmárosnak szobája, a községházán. Gáspár fiával lakik benne, asszony nincs a háznál. A szoba félig lakószoba, de félig raktár. Nagy sörszállító- és fűszeresládák benne, hordók különböző nagyságban, fonott korsók, üvegek s polcon poharak. Az italmérési engedély kifüggesztve. Két kép a falon: az egyik, nagy háromszög keretében, egy figyelő szemet ábrázol (Isten szeme); a másik pedig a korcsmáros nagyított katonaképe. A szoba közepén hosszú és nagy asztal csupaszon. Szemben a hátsó falon ajtó, mely a tornácon keresztül három lépcsővel az utcára vezet. Ez ajtó mellett kétfelől ablak. Balról kétszárnyú nagy ajtó, mely a nagy ivóterembe vezet. Ez ajtó mögött a sarokban nagy pléhkályha, a padlásra felvezető hosszú kürtővel. Jobbról a fal mellett, elöl, kimustrált dívány fekszik, mögötte kamrába vezető ajtó, akkora rácsablak rajta, hogy az ember kényelmesen kidughatja azon a fejét. Az asztal mellett hat darab falusi faragott szék, nem mind egyformák. Most ennél az asztalnál Ákos és Bálint egymással szemben, részegen az asztalra borulva, alusznak. Ákosnak búbján a virágos kalap, a Bálinté az asztalon hever. Egy-egy pálinkásüveg mellettük. Sáska Mihály a díványon, csíkos székely párnán és csergével letakarva alszik: ingben, harisnyanadrágban és fuszékliben.

A terembe vezető ajtónak egyik szárnya nyitva van. Havas, zord tél; virradás után, az asztal felett füstölögve még ég a lámpa. Messziről farkas ordít, rá vonítani kezd a kutya, valahol a szomszédban; egy-egy kakas is szól.

Amikor a függöny felmegy, percig így látszik a szín, szereplő nélkül.

GÁSPÁR

Énekelve, söprűvel a kezében, jön a teremből a színre. „Mer a kakas… mer a kakas… kukorékol… Hirtelen elhallgat, mert Sáska, alvó állapotából, az öklével megfenyegeti. Csendben fellép a székre, onnét az asztalra, és eloltja a lámpát. Leszállás közben, Sáskára lesve és behúzott nyakkal, ismét kezdi… kukorékol hajnalba… hajnalba…” Így visszahúzódik a terembe.

JEROMOS

Hóviharos útról betérőben megnyitja az utca felőli ajtót, és bedugja a fejét, s miután körülpillant, bejön, és beteszi az ajtót. Duzzadt kupec-bőrtáska van nála. Vizsgálódik a szobában, egyszerre rájön, és nagyot tüsszent.

GÁSPÁR

A tüsszentésre gyorsan a teremből beszalad a szobába, egyszerre megpillantja Jeromost, s majdnem megrebbenve, egy helybe gyökerezve. Ó, hogy az ördög!…

JEROMOS

Nevet. Na, ne légy olyan ijedős.

GÁSPÁR

Maga hol jött bé?

JEROMOS

Én itt az ajtón.

GÁSPÁR

S hol megyen ki?

JEROMOS

Barátságosan közeledik Gáspár felé. Ejnye, hát nem tudsz vendégszeretőbb lenni!

GÁSPÁR

Húzódik Jeromostól. Én tudok, de akkor várjon! Mert izé… Előbb meg akarom tapasztalni magát! Hogy lám: miféle forma?!

JEROMOS

Megáll. Na, tapasztalj! Itt vagyok.

GÁSPÁR

Lám, mutassa a két kezit, hogy hány ujja van!

JEROMOS

Előrenyújtja a két kezét.

GÁSPÁR

Óvatosan közelmegy, és a Jeromos kezén számolja az ujjakat. Egy, kettő, három. Tízig fel. Akkor. No, ez jól van. Lám, mutassa a fülit!

JEROMOS

Leveszi a sapkáját, és mutatja a fülét.

GÁSPÁR

Számolja. Egy, kettő. No, ez is jól van. Most immár vendégszeretőbb leszek. Kérdezzen, amit akar.

JEROMOS

Ki fia vagy?

GÁSPÁR

Én az apámé. Hát maga kié?

JEROMOS

És ez a korcsma a tiétek-e?

GÁSPÁR

A községé, de mi kormányozzuk.

JEROMOS

A saját hasznotokra?

GÁSPÁR

Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük.

JEROMOS

És apád micsoda ember, nem zsidó?

GÁSPÁR

Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem véle.

JEROMOS

Most hol van?

GÁSPÁR

A seprűvel a díványra mutat. Ott aluszik, né! Tán le akarja fényképezni? A táskára mutat.

JEROMOS

Ákosra és Bálintra int a fejével-kezével. Hát ezek a legények itt az asztalnál?

GÁSPÁR

Ittak.

JEROMOS

S most?

GÁSPÁR

Most nem szólnak egy szót sem. Úgy hallom.

JEROMOS

Nevet, és vigyázkodik a szobában.

GÁSPÁR

Hát az úr honnét való?

JEROMOS

Nem erről a környékről.

GÁSPÁR

Azt az egyet elhiszem. S micsoda járatban van itt?

JEROMOS

Jöttem, hogy a vidéket tanulmányozzam.

GÁSPÁR

Megy az ablak felé. Akkor jöjjön ide az ablakhoz, mert innét jobban lehet a vidéket tanulmányozni. Nézze, hogy fú a szél, s hogy vágja a havat! Nem szokott jót hozni az ilyen idő emberben sem. Igaz-e?

JEROMOS

Közben odament Gáspárhoz. Téged hogy hívnak?

GÁSPÁR

Engem Gáspárnak, Sáska Gáspárnak. Szereti-e?

JEROMOS

Én igen; s hát te a pénzt szereted-e?

GÁSPÁR

Bajos szeretni, ha nincs!

JEROMOS

Na, várj! Kapsz tőlem száz lejt, hogy szerethessed. Odaadja.

GÁSPÁR

S ezért a száz lejért mit kell csinálni?

JEROMOS

Plakátcsomót húz ki a táskából. Ezeket a plakátokat elterjeszted a nép között, egyebet semmit.

GÁSPÁR

Szabad-é elolvasni, hogy mi van rajta megírva?

JEROMOS

Hát, hogyne! Leereszkedéssel. Egyenesen kívánatos.

GÁSPÁR

No, akkor béosztjuk szépen: maga nézzen ki ott az ablakon, s tanulmányozza az én vidékemet; s én addig tanulmányozom a magáét, ezt a sárgát. Olvassa. „Figyelem! Figyelem!” Odaszól Jeromosnak, aki hol kinéz az ablakon, hol vizsgálódik a szobában. Hát figyeljen legalább maga! Hiszen maga írta. Maga írta, ugye?

JEROMOS

Én, én. Olvassad csak, mert figyelek.

GÁSPÁR

Olvassa. „Gazdák, munkások: falvak lakosai! Férfiak! Asszonyok, elhanyagolva éldegéltek.”

JEROMOS

Nem jól olvasod, te! Plakát-hangon mondja, ahogy kell. „Férfiak, asszonyok: elhanyagolva éldegéltek…”

GÁSPÁR

Olvassa. „Elhanyagolva éldegéltek, mert senki sem törődik veletek. Vezéretek nincs. Aki jóra vezet, mind hitvány.”

JEROMOS

Te buta! Javítva mondja. „Vezéretek nincs, aki jóra vezet. Mind hitvány a hamis próféta!”

GÁSPÁR

Olvassa. „Mind hitvány a hamis próféta, de hamarosan eljön ide közétek az igazi. Ő nemcsak prédikálni fog nektek vizet, miközben bort iszik… valahol a hamis, hanem meg fogja mutatni nektek a boldogulás útjait, kezdetben pénzzel…”

JEROMOS

„…a boldogulás útjait. Pont. Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket.”

GÁSPÁR

Olvassa. „Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket. Figyelem! Ne kérdezzétek majd tőle, hogy merről és honnan jött, hanem bizalommal tekintsetek jóságos barna arcára. Nagy és erős lesz ő, és boldogító a politikája, melynek jelszava: le!”

JEROMOS

Kikapja a kezéből a plakátot, és olvassa. „…melynek jelszava: le az urakkal, éljen a nép! Éljen, és sorakozzék az ő egyetlen vezére mögé, aki nagy lesz és erős, hogy naggyá és erőssé tehesse a népet is. Figyelem! Már közelg a nagy nap, melyen megjelenik ő. Kiáltsátok lelketekben máris: Jöjjön, jöjjön! Jöjjön már!… Figyelem! Figyelem!” Befejezte, s ránéz Gáspárra.

GÁSPÁR

Kifogyott?

JEROMOS

Tetszik-e neked?

GÁSPÁR

Nekem igen, de azért széjjel mégiscsak akkor osztom, ha előbb megmutatom apámnak. Mert ő a szakértő a falu dolgában, s ha ő is jóváhagyja, ami írva vagyon, akkor akadály csakugyan nem lesz nálam se.

JEROMOS

Jól van, megmutatjuk apádnak is. Hát ő szereti-e a pénzt?

GÁSPÁR

Apám-e? Az aprót nem annyira, de a darabosát borzasztólag.

JEROMOS

Közben odament a díványhoz, és Sáskát lehajolva vizsgálja. Megnyerő ember, így, ahogy alszik.

GÁSPÁR

Ó, elevenen százszorta megnyerőbb! A háborút is megnyertük volna, ha mindig ébren lett volna. No, várjon, mert felköltöm.

JEROMOS

Tiltakozó mozdulatot tesz, de aztán gyorsan. Jól van, költsd fel!

GÁSPÁR

Fél térdre ereszkedik a dívány mellett, és költögeti. Édesapám, egy percre keljen fel!

SÁSKA

Nyöszörög.

GÁSPÁR

Keljen fel, mert van itt valaki.

SÁSKA

Adj neki.

GÁSPÁR

Mit adjak neki?

SÁSKA

A nagyobbik demizsonból.

GÁSPÁR

Igende egy tekintetes úr van itt. Jeromosra hunyorít, hogy címmel megtisztelte.

SÁSKA

Jó, ó, ó.

GÁSPÁR

Igende ennek a tekintetes úrnak nagyon sok pénze van!

SÁSKA

Hirtelen felül, s dörzsöli a szemét, mintha csodát látna, majd örömmel felkiált. Szervusz, Jeromos!

JEROMOS

Zavartan áll: látszik, hogy nem ismeri Sáskát.

GÁSPÁR

Biztatja Jeromost. No, most köszönhet neki! Látja-e, milyen kedves ember!

JEROMOS

Szervusz. Határozottabban. Szervusz.

SÁSKA

Felugrik, megöleli Jeromost. Jó cimborám!… Édes barátom!… Hát mi jóban jársz ezen a mi tájékunkon?

GÁSPÁR

Tette magát a tekintetes úr, hogy nem üsmeri édesapámat, de nekem száz lejt adott.

SÁSKA

Százat? Hű, a piculáját! Nagyot változtál, Jeromos, mert az orosz fogságban egy kopekért kivetted volna a szememet. Igaz-é?

JEROMOS

Igaz. De hát az idő múlik, s az ember változik.

SÁSKA

No hát, ülj le! Nem vagy te gólyamadár!

GÁSPÁR

Gyorsan széket tesz Jeromosnak a dívány mellé.

JEROMOS

Köszönöm. Leül.

SÁSKA

Közelhajolva vizsgálja, mert gyanút fog, hogy ez nem az ő barátja. Hát csakugyan te vagy-e?

JEROMOS

Én.

SÁSKA

S aztán hogy élhetsz? Ülőhelyzetben visszahúzódik a díványra.

JEROMOS

Elég jól. Hát te, hogy vagy?

SÁSKA

Amint látod, így összekuporodva s nagy tisztelettel irányodba.

JEROMOS

Úgy látom, jól ment a dolgod, amióta nem láttuk egymást.

SÁSKA

Nekem jól, de olyan nagy titokban, hogy még én sem vettem észre. Nevet.

JEROMOS

Közben feláll, hogy levesse a nagykabátját.

SÁSKA

Gáspárhoz. Segíts neki, Gáspár!

GÁSPÁR

Hát hogyne! Mindent leveszünk a tekintetes úrról. Szegre akasztja a Jeromos kabátját, a táskáját melléje.

JEROMOS

Visszaül a székbe, de már otthonosabban, urasabban.

SÁSKA

Feláll, s egészen közelről vizsgálja a Jeromos orrát s fülét. Mégis te vagy!… Te vagy, ugye?

JEROMOS

Kacag. Én, én.

SÁSKA

Lám, állj fel egy kicsit.

JEROMOS

Feláll.

SÁSKA

Fordulj, s mozogj egy kicsit! Hadd gyönyörködjem benned, hiszen rég nem láttalak! Jeromos mozgása közben, a háta mögött megjátssza, hogy ez nem az ő barátja.

JEROMOS

Fordul és mozog, s járás közben megáll a fal mellett, s felváltva nézi az italmérési engedélyt és az Isten szeme képét. Istenem, hogy telik az idő!… De azért, ha nem is látnálak téged, hanem csak a hangodat hallanám, úgy is rögtön meg tudnám mondani, hogy te vagy Sáska Benedek!

SÁSKA

Visszaereszkedik a díványra. Benedek?! Tán nem onnét az italmérési engedélyről olvasád le olyan jól a nevemet?

JEROMOS

Hirtelen megfordul: látszik, most kisülhet, hogy nem az egymás barátai. A nevedre jól emlékeztem.

SÁSKA

No, csak azért! Mert engemet Mihálynak hívnak. Csupán az italmérési levél szól a Benedek bátyám nevire.

JEROMOS

A homlokára üt. Igaz! Hát persze! Na, látod, mennyire meg tud hülyülni az ember.

SÁSKA

Ne búsulj, hülyén sem nehezebb az élet.

JEROMOS

Nevet. Igaz… Erről jut eszembe: feleséged nincs?

SÁSKA

Egyszerre nagyon elkomorodik. Feleségem?!

JEROMOS

Igen.

SÁSKA

Gáspárhoz, mintha leckét kérdezne. Gáspár!

GÁSPÁR

Tessék, édesapám! Odaáll az apja elé.

SÁSKA

Édesanyád van-é?

GÁSPÁR

Látszik, hogy be van tanítva. Nekem édesanyám csak lett volna, de nincs.

SÁSKA

S miért nincs?

GÁSPÁR

Azért nincs, mer megcsúfolt minket, s mi őt elfelejtettük.

SÁSKA

Jól van. Keresd meg a csizmámot, s add ide!

GÁSPÁR

Megfogja a két csizmát, ami az apja lábánál áll, s odakoppintja a földhöz. Tessék.

SÁSKA

Honnét kerítéd elé?

GÁSPÁR

Én a föld fenekiből.

SÁSKA

Húzza a csizmát. No, jól van. Édesanyád van-é?

GÁSPÁR

Lett volna, de nincs!

SÁSKA

No, ha nincs, akkor tölts pálinkát nekem. Tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s ez a barátom. Húzza a csizmát, s háborog. Feleség?! Nekem? Nyavalyát! Hirtelen megragadja vállban Jeromost. Érted te ezt, Jeromos?

GÁSPÁR

Miközben üvegben pálinkát s két poharat rak az asztalra. Ne kívánjunk sokat a tekintetes úrtól, édesapám!

SÁSKA

Igaz. Leül az asztal mellé. Gyere, s ülj le, Jeromos! Tölt a poharakba. Gáspár, te eredj, s tisztogassad a termet!

GÁSPÁR

Visszamegy a terembe, seprővel.

JEROMOS

A széket, melyen ült, Sáska mellé teszi, s abba leül.

SÁSKA

Felemeli a poharat. No, Jeromos, bármilyen szándékkal jöttél: szervusz! Koccint.

JEROMOS

Szervusz, édes jó cimborám! Iszik.

SÁSKA

Ivás után. S most beszélj.

JEROMOS

Azt megtehetem.

SÁSKA

Neked nincs valami nagy bánatod?

JEROMOS

Nekem nincs.

SÁSKA

Hát valami nagy örömed?

JEROMOS

Az nincs.

SÁSKA

Hát akkor mi a nyavalyád van?

JEROMOS

Terveim vannak.

SÁSKA

No, várj, mert erre jobban elhelyezkedem. Helyezkedik. Halljuk, lám!

JEROMOS

Azon kezdem, hogy amikor mi hazakerültünk a fogságból, akkor az első időben mint egyszerű bányász dolgoztam. Egy év múlva azonban gondoltam egyet, s önálló vállalkozásba fogtam.

SÁSKA

No, azt jól tetted. Erre igyunk egyet. Tölt.

JEROMOS

Ismét egy év múlva jövedelmezőbb vállalkozásba csaptam át; s aztán három-négy évenkint így mentem előre; ezzel a módszerrel elértem, hogy idővel szép pénzt takarítottam meg.

SÁSKA

Mennyit?

JEROMOS

Negyedmillió lejt.

SÁSKA

Megragadja az asztalt, s a meglepetéstől félig felemelkedik. Mennyit?!

JEROMOS

Negyedmilliót.

SÁSKA

Kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Az ivóteremből, seprővel a kezében befut. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Hamar végy elé kenyeret s szalonnát! Mit gondolsz: tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s a legjobb barátom! Kihajtja. S itt mennyi van? Itt nálad?

JEROMOS

Hetvenötezer.

SÁSKA

Gáspárhoz, még emeltebb hangon. Ezüsttányért s ezüstkést adjál, Gáspár fiam!

GÁSPÁR

Közben kenyeret s szalonnát rakott az asztalra. Holnap vesszük meg, reggel nyolc órakor.

SÁSKA

Nagy bicskát vesz ki a zsebéből, kinyitja, s odateszi Jeromos elé. Itt a bicskám is, Jeromos. Vágjad s egyed azt a kenyeret s azt a szalonnát!

JEROMOS

Kezébe veszi a bicskát, s Gáspárhoz. Gáspár, add csak vissza azokat a plakátokat!

GÁSPÁR

Miközben szedi elé. Hát ne terjesszem széjjel?

JEROMOS

Ne.

GÁSPÁR

S mért?

JEROMOS

Átveszi a plakátokat. Majd élőszóval és cselekedettel fogjuk megcsinálni, amit ezen a plakáton megírtam. Zsebre vágja, s Gáspárhoz. A száz lejt megtarthatod. Mind visszaadtad a plakátokat?

GÁSPÁR

Mind, csak éppen hármat nem. Azt a hármat a szél elvitte.

JEROMOS

Elvitte?

GÁSPÁR

Azt el. Az előbb, az ablakból odaáltal a teremben. Ilyen a szél, ilyen is volt mindig.

SÁSKA

Azok miféle cédulák, te, Jeromos?

JEROMOS

A nép számára valók, hogy mit kell csinálni, ha mindnyájan boldogulni akarunk.

SÁSKA

Az angyalát! Hát adjál nekem is legalább egyet, hiszen egész életemben ilyen cédulát kerestem, ami útbaigazítson a boldogulás tárgyában.

JEROMOS

Mondtam, hogy inkább élőszóval.

SÁSKA

Hát akkor kezdjed! Mit akarsz? Hogy lehetünk boldogok?

LINA

Frissen és jókedvűen, kopogtatás nélkül bejön. Adjon Isten jó reggelt! Két bögrében reggeli kávét s kenyeret hoz.

SÁSKA

Az ajtónyílásra hirtelen hátrafordul, s örömmel. Jó reggelt, Lina! Gyere csak, gyere!

LINA

Hoztam a reggeli kávét.

SÁSKA

Jól van. Tedd csak le, s állj kedvezően. Vár egy kicsit, s aztán urasan. Úgy állsz-e, kedvezően?

LINA

Mosolyogva. Úgy.

SÁSKA

Akkor hát hadd mutassalak bé a barátomnak. Ültében urasan mutatja. Ez Lina, az én főasszonyom. Bök Jeromos felé. Ez pedig Jeromos úr.

LINA

Örömmel, előzékenyen. Jeromos úr?

SÁSKA

Az én hirtelen és leggazdagabb barátom.

LINA

Mihály sokat emlegette Jeromos urat.

SÁSKA

Hogyne, amikor valami rosszat akartam csinálni, előbb mindig Jeromost mondtam.

LINA

Most igazán örvendek, hogy láthatom.

SÁSKA

No, nézd meg jól. Ölelőleg nyújta ültéből Lina felé a két karját. S nekem, ami jár!

LINA

Megcsókolja Sáskának az arcát.

SÁSKA

S ezenküjjel mi újság?

LINA

Semmi, hálistennek.

SÁSKA

Akkor mehetsz, mert Jeromos úrral éppen most váltjuk meg magunkat s a világot.

LINA

Mosolyogva, indulóban. Biza jó volna, ha megváltana minket valaki. De hamar, egy perc is késő. Elmegy.

JEROMOS

Hát azt mondtad, hogy nincsen feleséged?

SÁSKA

Én azt.

JEROMOS

Hát ez a Lina?

SÁSKA

Ez nem hites. Sokkal jobb annál. Tíz esztendeje, hogy a papnál szolgál, s attól kezdve hordja onnét a kosztot, nekem s a fiamnak. No, igyuk meg ezt a kávét!

JEROMOS

Megkóstolja a kávét. Nagyon jó, te! Ez a kávé!

SÁSKA

No, ha jó, akkor folytasd az előterjesztést. Vagyis: mi az, amit te gondolsz? Hogy lehetünk boldogok?

JEROMOS

Az alvó legényekre mutat. Vajon itt ezektől a megbújt legényektől beszélhetek?

SÁSKA

Bátran! Reggel hat órakor még olyan részegek voltak, mint a disznyó.

JEROMOS

Közelebb bújik Sáskához, s nagy jelentőséggel. Tudod, mit akarok? Népmozgalmat akarok! Valami bátor és nagy dolgot. Üzlet is van benne, de jól jár a nép is. Ami pénzt megtakarítottam, erre a munkára szánom.

SÁSKA

Hát osszuk széjjel, te! Magunk között s a nép között! Estig elvégezzük.

JEROMOS

Ingerülten legyint. Bolond vagy!

SÁSKA

Hát akkor mit akarsz? Mondd meg, a száddal! De hamar!

JEROMOS

Feláll, s pózba vágja magát. Értesz te a politikához, Mihály?

SÁSKA

Én most nem.

JEROMOS

Hát akkor figyelj ide! Nekem nyitva volt a szemem tizenhat esztendőn keresztül, s megtanultam, hogy mire kell építeni egy politikusnak. Tudod, mire? Hát én megmondom neked: a tömegre! Ez az első és legfontosabb tényező. Tehát: én most azért jöttem ide, hogy megszervezzem ezt a falut. Azután megszervezem a vidéket, s így tovább. Én mondom neked, s te pedig biztos lehetsz benne, hogy egy esztendő múlva tízezer megszervezett emberem lesz. Ez a tízezer ember pedig nemcsak erőt és hatalmat fog jelenteni, barátom, hanem üzletet is! Mert a kormány, vagy akár az ellenzék, vagy akármelyik párt is, nagyon boldog lesz, ha én ezt a tömeget szállítom neki. S tudod, mi ennek az ára? Fejenkint legalább száz lej. S tudod, mennyi ez tízezer ember után? Egymillió lej!

SÁSKA

Görnyedve az asztal mellett. Borzasztó…

JEROMOS

Mi borzasztó?

SÁSKA

Az egymillió. Olyan sok, hogy borzasztó!

JEROMOS

Hát ez az én legújabb vállalkozásom: egy ilyen mozgalom, aminek az élére állok.

SÁSKA

Ültéből Jeromosra veti a fejét. Egyszóval, te erre akarod költeni a pénzedet!

JEROMOS

Erre.

SÁSKA

Mutasd azt a pénzt!

JEROMOS

Nagy köteg bankót mutat.

SÁSKA

Felugrik a székből, s kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Hamar tégy tüzet, mert az angyal trombitája szólott!

GÁSPÁR

Rég várta az emberiség. Tüzet tesz a szobában.

SÁSKA

Jeromos elé áll. Én leszek a hoppmestered, Jeromos.

JEROMOS

Helyes. Nagyon jó.

SÁSKA

Mi fizetést folyósítasz a hoppmesternek?

JEROMOS

Ötezer lejt.

SÁSKA

Tartja a tenyerét. Számold le!

JEROMOS

Nagy bukszából számolja s adja. Egyezer, kétezer. Hirtelen meggondolja magát. A másik hármat majd a jövedelmemből kapod meg.

SÁSKA

Ennyi is jó. Elteszi a pénzt. S most én kérdezek tőled valamit: értesz te a letelepüléshez, Jeromos?

JEROMOS

Viccesen, utánozva Sáskát. Én most nem.

SÁSKA

Hát akkor figyelj ide! Itt lesz a lakásod, ebben a szobában. S egyben az irodád is itt lesz. Bérendezem én neked, mint egy szolgabírónak. Csak egy kikötésem van: az italt mindenki innét vegye tőlem. S még egy, de ez a legfontosabb. Rámutat Gáspárra, aki még tűzgyújtással foglalkozik. Van nekem egy fiam, ez itt né, ez a Gáspár! Úgy ügyelj, hogy ennek az én fiamnak semmi bántódása ne legyen, mert a te fejed s az én fiam! Értetted-e?

JEROMOS

Jól van. Légy nyugodt.

SÁSKA

Szétmutat a szobában. Egyébként a tiéd az egész szoba is, a falu is. Élj úgy, mint Ádám a paradicsomban. Hirtelen eszébe jut. De igazolványod van-é?

JEROMOS

Van. Előveszi.

SÁSKA

Csak rápillant. Hát a fénykép hol van róla?

JEROMOS

Van az is. Előveszi, s odaadja.

SÁSKA

Hamar a képet megnyálazza, ráragasztja az igazolványra, pecsétnyomót vesz elé, s ráüti, az igazolványt a székre teszi, s ráül, s megnyomkodja, aztán visszaadja Jeromosnak. Tedd el jól, s ne búsulj.

JEROMOS

Nézi a pecsétet az igazolványban.

SÁSKA

Ne félj, ember azt nem olvassa ki.

GÁSPÁR

Jelenti az apjának: Jól ég a tűz, édesapám.

SÁSKA

Gyere ide, Gáspár!

GÁSPÁR

Odamegy.

SÁSKA

Ez lesz a titkárod, Jeromos. Mit folyósítasz neki?

JEROMOS

Ezer lejt. Odaadja Gáspárnak.

GÁSPÁR

Gyönyörködéssel nézi a bankót. Aratnak rajta!… Kinéz az ablakon, s csodálkozó szemmel. Ilyen nagy télben!…

SÁSKA

Gáspárhoz. Osztán Jeromos úrnak mindig a keze alatt légy!

GÁSPÁR

Nagyon vidáman. Ott leszek mindig, a nagyságos úr keze alatt, a jobb keze alatt. Haptákba vágja magát, mint szolgálatban. Legyek-e még valami, édesapám?

SÁSKA

Igen. Légy a mi őrzőangyalunk!

GÁSPÁR

Nagyon vidáman. Az legyek! Őrzőangyal! Vagyis édesapámat őrizni fogom a rossztól, s Jeromos urat pedig a jótól.

SÁSKA

Nevetve. Apád helybenhagyja. Mehetsz!

GÁSPÁR

Visszamegy a terembe.

JEROMOS

Leül a székbe, ahol ült azelőtt. Kezdjük hát el a munkát! A széket Sáska felé fordítja, s mint egy főnök. Előbb az urakkal akarok beszélni, akik ebben a faluban vannak, s azután a néppel. Lehet-e?

SÁSKA

Mindent lehet, amit akarsz.

JEROMOS

Kik vannak itt urak?

SÁSKA

A pap, a jegyző, a kántor s a csendőr őrmester.

JEROMOS

Úgy akarom, hogy ezek jőjjenek el ide hozzám, ne pedig én menjek hozzájuk. Érted?

SÁSKA

Akkor elsőbben is belé kell férkőzni a bizalmukba.

JEROMOS

Feláll, zsebéből a plakátokat a tűzbe veti, s közben. Na, gondolkozzál, hogyan férkőzzünk a bizalmukba.

SÁSKA

Mit égetsz?

JEROMOS

A plakátokat. A helyzet így követeli, s a politikus alkalmazkodik. Na, kitaláltál-e valamit?

SÁSKA

Igen. Elsőbben is más ruhát kell neked felvenni. Van-e?

JEROMOS

Itt nincs.

SÁSKA

Akkor veszünk egyet, szép úri öltözetet. Kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Elmész hamar a kántor úrhoz, s a ferencjóska ruháját elhozod. Mondjad neki, hogy apádnak egy pénzes barátja érkezett, aki meg akarja vásárolni. No, hamar! Egy-kettő! A ferencjóskát!

JEROMOS

Gallért és nyakkendőt is küldjön.

SÁSKA

Mindent, ami kitelik tőle.

GÁSPÁR

Veszi az ujjasát s a sapkáját. Szipkája is van. Burustyánkő! Még azt is elhozom.

SÁSKA

Gáspárhoz. S mondjad mindenfelé, hogy egy mezei próféta érkezett, akinek sok pénze van!

GÁSPÁR

Ne féljen, mert mindenütt hirdetni fogom! Az utca felőli ajtón gyorsan kimegy.

JEROMOS

Három láda van egymáson, s közben felül annak a tetejére.

SÁSKA

Szeretsz olyan magosban ülni?

JEROMOS

Fogok.

SÁSKA

Jól van. Majd bérendezek neked egy trónust, ide a szobába. Továbbá pedig: az urak bizalmába tudod mivel férkőzünk belé? Pénzzel! Vagyis a pappal azt csináljuk, hogy veszel az oltár számára valami ajándékot, teszem azt, két angyalt. A jegyzőnek van egy eladó telke; azt szépen megveszed tőle, hogy te itt le akarsz telepedni. A kántortól megveszed a ferencjóskát, a csendőr őrmesternek pedig két fokkal nagyobb rangot mondasz.

JEROMOS

Okos vagy. S aztán a néppel hogy legyen?

SÁSKA

A néppel? Gondolkozik, majd komolyan. A néppel?… Az más. Egészen más… Arról nem lehet úgy beszélni, ahogy az urakról. S így sem lehet, hogy te ott ülsz fenn, s onnét hallgassad.

JEROMOS

Hát mit csináljak!

SÁSKA

Szállj le! S gyere, üljünk vissza az asztal mellé.

Visszaülnek.

Künn lovak csengetnek, a szán előtt. Majd hallatszik, hogy megállnak a lovak.

JEROMOS

Halljuk.

SÁSKA

Először is: az a baj, Jeromos, hogy van itt a faluban egy legény, aki nagy bökkenő lehet neked. Kicsi birtoka van, s azon gazdálkodik. S nagy hatalma van a nép előtt, az egész környéken.

JEROMOS

Hogy hívják?

MARCI

Köznapi, székely ruhában, havasan, zúzmarásan, báránybőr sapkában és ostorral, az utca felől. Jó reggelt, Mihály!

SÁSKA

Ültéből. Jó reggelt, Marci komám.

MARCI

Megnézi Jeromost, majd az alvó legényeket. Adj hamar egy felet az erősből. Vigyem el. Meggémberedtünk ebben a hidegben.

SÁSKA

Feláll, méri az italt. Honnét jöttök?

MARCI

Meg-megnézi a legényeket. Felmennénk vala tegnap a havasra, mert Mátyással vitánk volt valami levágott fák miatt. Megkértem Gábort, hogy jöjjön el velünk, s tegyen igazságot közöttünk. Most onnét jövünk, s meggémberedtünk erősen.

SÁSKA

S tett-e Gábor? Igazat.

MARCI

Ő igen.

SÁSKA

S feléd esett, úgy látszik. Odaadja az italt.

MARCI

Az igazság-e? Nemigen.

SÁSKA

S mégis te veszed a pálinkát?

MARCI

Én, mert én kértem Gábort, hogy jöjjön el ebben a hidegben. S osztán megnyugodtam abban is, ahogy ítélt. Nem engem nézett, se nem Mátyást, hanem az igazat.

SÁSKA

Ott van a szánon, odaki?

MARCI

Gábor-e? Ő ott.

SÁSKA

Kiálts ki neki, hogy egy percre jöjjön bé. Egy barátom van itt, ez az úr: jó volna, ha egy kicsit ismerkednének. Éppen most beszélénk róla. Kiáltsad bé, lám!

MARCI

Én nem kiabálok neki, még közelről is tisztelem, nemhogy távolról ne tiszteljem. Kiálts te! Te merészebb vagy, s az úr is a tiéd, a barát.

SÁSKA

Akkor mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Gáspárt majd elküldöm hozzá. Felírjam-e a pálinkát?

MARCI

Fel. Indulóban a legények felé. Ezeket mért nem veted ki innét?

SÁSKA

Hadd el, tettek a perselybe.

MARCI

Csinálj nekik fürdőt is, meleget. No, megyek, adjon Isten! Elmegy.

SÁSKA

Jeromoshoz. No, Jeromos: ez az, akiről beszéltem. Hallád, ugye?

JEROMOS

Hogy hívják?

SÁSKA

Gábor. Bajna Gábor.

JEROMOS

Tanult ember?

SÁSKA

Gimnáziumot járt, de falusinak öltözik.

JEROMOS

Pénz nem segít?

SÁSKA

Pénz?! Sóhajt, tölt a poharakba. Tudod, édes jó cimborám, olyan ember ez a Gábor, amilyen én is szerettem volna lenni! De osztán a feleségem!… Felemeli a poharat, és fülledten. Tudod, megszökött egy púpos szabóval! Koccint. Isten áldjon meg! Iszik, s ivás után gyorsan. Te, Jeromos, ha mi ezzel a politikával hatalomra kerülünk, azt a púpos szabót felakasztjuk! Megígéred-e?

JEROMOS

Rendben van, ne félj semmit. S mondjad, nagyon szereted?

SÁSKA

A feleségemet-e?

JEROMOS

Nem. Ezt a Gábort.

SÁSKA

Szembekönyököl Jeromossal, s keserű csodálattal. Nem! Nem szeretem. Csodálom! Olyan szerettem volna lenni!

JEROMOS

Feláll, fojtott gyűlölettel. Nem szégyelled magad?

SÁSKA

Megütközve emeli Jeromosra a fejét. Kicsoda?

JEROMOS

Te! Úgy mászol itt Gábor után, mint egy giliszta! Nem szégyelled magad? Az én jelenlétemben? Kinek vagy te a hoppmestere?!

SÁSKA

Feláll. Már irigy vagy?! Kinyitja az ajtót. Menj ki a házamból!

JEROMOS

Bolond vagy. Nem akartalak megbántani. Eléveszi a bukszát. Nesze, itt van a másik háromezer.

SÁSKA

Elveszi a pénzt. Ülj le! Beteszi az ajtót.

JEROMOS

Leül. Az urakkal hogy közöljük, amiket mondtál?

SÁSKA

Az urakkal? Tintát, pennát s papirost vesz elő, s odaadja Jeromosnak. Nesze, írjál nekik, mindegyiknek egy-egy levelet. A papnak írd meg az angyalokat, a jegyzőnek a telek megvételit, a kántornak a ferencjóskát, s hogy ki-ki a reá tartozó ügyben jöjjön el ide hozzád. Cirkalmazd ki ügyesen, s kend bé mézzel. A többit bízd reám.

JEROMOS

Mikorra hívjam őket?

SÁSKA

Ma délután három órára. Eredj átal a terembe, ott zavargás nélkül megírhatod.

JEROMOS

Krikszkrakszokat mutat a levegőben. Egy perc, és kész! Ilyen vagyok én! Átmegy gyorsan a terembe.

SÁSKA

Kiveszi zsebéből a három bankót, az ablak felé tartja, és úgy vizsgálja, hogy nem hamis-e. Aztán leül az asztal mellé, s tölt magának, s közben maga elé beszéli. Hadd el, púpos szabó! Nyekkenni fogsz te még! Iszik.

GÁSPÁR

Az utca felőli ajtón havasan bejön, kezében nagy rossz kuffer, mit a fal mellé letesz. No, ez is megvan. Odamegy az apjához, s cimboráskodva. A főnök úr hol van?

SÁSKA

Átalküldtem a terembe, hogy egy kicsit szusszanjak meg én is. Elhoztad a ferencjóskát?

GÁSPÁR

El én, ott van minden a kufferben.

SÁSKA

S a kántor úr mit mondott?

GÁSPÁR

Azt mondta, hogy már csak egyetlenegy bolond van az egész világon.

SÁSKA

Kicsoda?

GÁSPÁR

Aki az ő ferencjóskáját megveszi. Kacagnak.

SÁSKA

Pálinkát tölt egy pohárba. Idd meg ezt a pohár pálinkát, mert kérdezni akarok tőled valamit.

GÁSPÁR

Gyorsan megissza. No, kérdezheti!

SÁSKA

Mit szólsz te ehhez az úgynevezett Jeromoshoz?

GÁSPÁR

Ügyes ember.

SÁSKA

S mért ügyes?

GÁSPÁR

Hogy még nem tudta valaki agyonütni.

Kacagnak.

SÁSKA

Nem atyádfia… Megértetted-e?

GÁSPÁR

Én meg, de maga hol szerezte ezt a barátját?

SÁSKA

Látod-e, azt szinte én sem tudom. De hallottad, hogy mit mondtam neki: ha valami bajod esnék, akkor az ő fejit a nyakáról leveszem.

GÁSPÁR

Kár volna onnét levenni, mert büntetésből tette oda az Isten. Nevet.

SÁSKA

Ittasan kacag. Akkor ne avatkozzunk az Isten dolgába!

JEROMOS

Kacagás közben bejön a teremből, a levelek a kezében. Jó kedvetek van. Min mulattok olyan jól?

SÁSKA

Mondd meg, Gáspár, az igazat!

GÁSPÁR

Azon egyezkedünk éppen, hogy apám s én megcseréljük a fejünket.

JEROMOS

S ezen mulatsz? Ezen a szamárságon?

GÁSPÁR

Egyre jobban kacag. Én ezen. Mert ha megcserélnők, csak gondolja el, akkor nem is kéne tükör… Hanem csak egymásra néznénk apámmal… s már ki-ki látná a saját fejit… a másiknak a válla között…

SÁSKA

Előbb kuncogott, most egyre jobban kacag. Az ördög vigyen el, te Gáspár! Már szinte látom is a magamét… Közben töltött, felemelte a poharat, miből beszéd közben locsog ki az ital. Jeromos, hát kacagj te is a nyavalyába! Hiszen úgy sincs más öröm az életben!…

JEROMOS

Egész beszéd alatt nyugtalankodott, most idegesen fakad ki. Most már elég legyen, mert nagyon dühös vagyok!

SÁSKA

Ittasan, csúfondárosan. Jaj, úgy félek, hogy reszketek… S mért vagy dühös, édes lelkem, Jeromos?

JEROMOS

Kitörve. Ezek miatt a legények miatt is, akik itt alszanak. Egész idő alatt, mint a dögök, itt feküdtek! Mért tetted ide őket? Talán azért, hogy…

SÁSKA

Mint a villám, Jeromosra kapja a fejét. Hogy?!

JEROMOS

…hogy hallgatózzanak?!

SÁSKA

Felugrik, parancsol. Gáspár! Költsd fel hamar őket!

GÁSPÁR

Gyorsan egy nagy kolompot vesz elő a ládából, és a legények felett rázni kezdi.

ÁKOS

Felébred, dühösen kikapja a Gáspár kezéből a kolompot, és a földhöz vágja. Aztán a kalapját a szemébe húzza, körülnéz. Ágnes nem volt még itt?

BÁLINT

Felébred, az asztalról a fejébe teszi lassan a kalapját, körülnéz. Hány óra van?

GÁSPÁR

Közben felveszi a kolompot a földről, s visszateszi a ládába.

SÁSKA

Fizessetek, s menjetek!

ÁKOS

Keményen. Ágnes nem volt még itt?

SÁSKA

Ne tőlem kérdezd, hanem a vőlegénytől. Ott van melletted.

ÁKOS

Bálinthoz. Bálint, Ágnes nem volt még itt?

BÁLINT

Kérdezd meg a nagyapádot.

SÁSKA

Hamar! Fizessetek, s menjetek! Itt van egy úri vendég, itt ne vetélkedjetek!

ÁKOS

Úri vendég? Jeromos felé fordul, s nézi erősen. Kicsoda ez az úri vendég?

GÁSPÁR

A kínai császár.

ÁGNES

Kopogtat az utca felőli ajtón.

GÁSPÁR

Vigyázat, mert úgylehet, az őrmester úr!

SÁSKA

Szabad!

ÁGNES

Hajadonfőn, frissen és jókedvűen, egy szál muskátli virággal a kezében, belép. Adjon Isten jó reggelt!

SÁSKA

Jó reggelt, Ágnes. Hogy aludtál?

ÁGNES

Én jó édesen, Mihály bácsi. Hát maguk?

SÁSKA

Eltöltöttük, hátistennek.

ÁKOS

Feláll, odalép Ágneshez, s nagyon gyöngéden. Virágot is hoztál?

ÁGNES

Igen, hoztam,

ÁKOS

S kinek?

ÁGNES

Szerelmesen Ákoshoz. Akit szeretek, annak.

BÁLINT

Ültéből. Akkor add ide!

ÁGNES

Odamegy Bálinthoz. Nem szégyelled magad, hogy én utánad járjak a korcsmába? No, gyere szépen haza!

BÁLINT

Szerelmesen nézi. Milyen szép vagy! Mint a virág, amit hoztál! S én milyen részeg disznyó vagyok. Megfogja az Ágnes kezét. Ne haragudj reám, jó lesz-e?

ÁGNES

Nem haragszom, csak gyere!

BÁLINT

Előbb mondd meg, hogy kit szeretsz!

ÁGNES

Ha tudnád, nem kérdeznéd. No, gyere!

BÁLINT

Feláll. Ha te hivulsz, akkor menyek. Indul elöl az ajtó felé.

ÁKOS

Ahogy Ágnes melléje ér. Ágnes, hát engemet nem hívsz?

ÁGNES

Szerelmesen. Tégedet nem, mert te Halkabban. úgyis velem vagy. A szívére mutat, s titkon, hogy ne lássa Bálint, odaadja Ákosnak a virágot.

BÁLINT

Az ajtóból vissza. Keress te is magadnak, aki híjjon. Ha tudsz! Vissza akar rontani, de Ágnes fogja.

ÁKOS

Te engemet ne búsulj, hanem számoljad a magad óráit!

BÁLINT

Számolom, ne félj! Ágnes húzza ki az ajtón, s közben. Egy óra… Már lent a lépcsőn. Két óra…

ÁGNES

Bálint után igyekszik, s kedvesen. Menyek, mert még elvéti a számolást. Adjon Isten jó napot! Eltűnik.

JEROMOS

Az ajtóban Ágnes után dugja a fejét.

BÁLINT

Már lassabban s messzebbről hallatszik. Három óra… négy óra…

ÁKOS

Közben leült az asztal mellé.

JEROMOS

Az „öt órá”-ra beteszi az ajtót.

GÁSPÁR

Nézi Jeromost, s hangosan kezd nevetni.

JEROMOS

Gáspárhoz. Mit nevetsz?

SÁSKA

Biztosan az jutott az eszibe, hogy te is jó számoló lennél, ha Ágnes volna a tanítónőd. Jeromost csúfolva, Gáspárhoz. Ne hízelkedj Jeromos úrnak, hanem pucold le az asztalt, Gáspár!

GÁSPÁR

Gyorsan mindent elrak az asztalról; a virágot pohárba teszi, és Ákos elejébe helyezi, majd a nagy bicskát kinyitva az asztal közepére veti. Osztán itt van a bicskája, édesapám!

SÁSKA

Gáspárhoz. Hagyd ott a bicskát! S te gyere ide, mert menni kell! Jeromoshoz. Megírtad-e a leveleket?

JEROMOS

Itt van mind a három.

SÁSKA

Elveszi Jeromostól a leveleket. Gáspár, elviszed ezt a három levelet, de sebesen! Egyiket a papnak, másikat a jegyzőnek, s a harmadikot a kántor úrnak.

GÁSPÁR

Átveszi a leveleket.

SÁSKA

Várj különben, mert én is menyek. Veszi az ujjasát.

JEROMOS

Te hova mész, Mihály?

SÁSKA

Én az őrmesterhez. Ákosra mutat. De ne félj, nem maradsz egyedül.

Sáska és Gáspár kimennek.

JEROMOS

A bicskát az asztalról felveszi, s nézi. Ákos!

ÁKOS

Tessék!

JEROMOS

Semmi. Csak nézem ezt a kést. Marokra fogja. Hogy milyen jó a fogása… Ejh, ha engemet Ákosnak hívnának! S ha valaki el akarná venni az én szeretőmet! Még csak akkor volna igazán jó ennek a késnek a fogása!…

ÁGNES

Künn az ajtó előtt. Bálint! Gyere vissza! Hát elment az a csepp eszed?!

BÁLINT

Nagy dörgetéssel kivágja az ajtót, s beugrik a szobába.

JEROMOS

A kést a háta mögé rejti.

ÁKOS

Már az Ágnes hangjára fülelt, mint a vad, s amikor Bálint beugrik a szobába, ő is felugrik. Egy pillanatig egymásra merednek.

BÁLINT

Tizenkét óra! Rögtön megfordul, és bevágja maga után az ajtót.

ÁKOS

Visszafordul, s az üveg után nyúl.

JEROMOS

Mintha véletlenül tenné, abban a pillanatban a kést Ákos elé az asztalra dobja.

ÁKOS

Megragadja a kést, és kirohan.

JEROMOS

Az ablakhoz fut, és kinyitja.

ÁGNES

Messziről hallatszik, hogy egyet sikolt.

BÁLINT

Nyomban utána ordít. Megszúrt! Megszúrt!

JEROMOS

Kiveszi a virágot a pohárból, babusgatja és simogatja.

ÁKOS

Feldúlva, kalap nélkül és kuszált hajjal, bejön a szobába, s az ajtót gyorsan bezárja.

JEROMOS

Virággal a kezében, ahogy nyílik az ajtó, rögtön arrafelé fordul. Mi az, Ákos? Hát visszajöttél? S miért zárod bé, az ajtót? Nappal? Becsületes házban?! Kizárja az ajtót.

ÁKOS

Már előrejött, s ott egy hordóra leül.

JEROMOS

Felvesz egy demizsont, odaviszi Ákoshoz. Akarsz egy kortyot?

ÁKOS

Mohón iszik.

JEROMOS

Beleszúrtad a kést?

ÁKOS

Visszaadja a demizsont.

JEROMOS

Nem kellett volna beleszúrni. De ha már megtetted, ne légy olyan, mint egy mogorva vénasszony. Micsoda legény vagy te?! Fel a fejjel! Ne félj, mert én pártfogód leszek! Van pénz, mindent elintézünk! Csak neked azt kell vallani, hogy részeg voltál, s hogy féltékenységből tetted. Közelhajlik Ákoshoz. Csak egy feltételem van: mindig az én hűséges hívem leszel, és mindig azt fogod csinálni, amit én mondok! Megértetted?

Künn zajongás.

GÁBOR

Künn keményen. Álljatok félre az útból! Ágnest vigyétek bé a szobába!

Megnyílik az ajtó, és Ágnest félig aléltan két legény vezeti bé a szobába.

ÁKOS

Felugrik, s odarohan. Ágnes! Én neked nem akartam ártani!…

LEGÉNY

Ákoshoz. Ne félj, Ágnes csak rosszul lett a nagy ijedtségtől. De Bálintot megnézheted odaki: ömlik a vér az oldalából!

JEROMOS

Felemeli a kezét, s mutatja. Ákos, ülj vissza!

ÁKOS

Visszaül, két tenyerébe roskad a feje.

GÁBOR

A küszöbről vissza. Ne eresszetek bé senkit! Belép a szobába. Úgy! Fektessétek szépen a dívánra! Odamegy. Jól van. Menjetek ki!

A két legény kimegy.

GÁBOR

Miközben takargatja Ágnest. Ágnes! No, ne félj… Minden rendben lesz… Gábor van itt!

JEROMOS

Abban a pillanatban, mintha fejbe ütötték volna. Gábor! De rögtön észre is veszi magát, s mintha semmit sem hallott volna.

GÁBOR

Ránéz Jeromosra. Van valami dolga itt?

JEROMOS

Nincs.

GÁBOR

No akkor hozzon vizet!

JEROMOS

A polcról lekap egy borvizes üveget, s odaviszi.

GÁBOR

Közben nagy fehér zsebkendőt vett elé, s most tartja. Töltsön reá!

JEROMOS

Ágnest nézi, s közben a zsebkendő mellé csorgatja a vizet.

GÁBOR

Reá töltse, ne melléje! Nem tud célozni?

JEROMOS

Bocsánat.

GÁBOR

Az Ágnes homlokára teszi a vizes zsebkendőt, aztán feláll, és odamegy Ákoshoz. Ákos!

ÁKOS

Feláll. Tessék.

GÁBOR

Mersz a szemembe nézni?

ÁKOS

Nem.

GÁBOR

Hányszor mentettelek meg?

ÁKOS

Kétszer.

GÁBOR

S pedig mit követtél volt el?

ÁKOS

Bicskáztam.

GÁBOR

S most mit csináltál?

ÁKOS

Lehajtja a fejét.

GÁBOR

Szigorúbban. S most mit csináltál, harmadszor?

ÁKOS

Vonagló szájjal. Nem akartam… Csak részeg voltam… S a féltékenység miatt…

GÁBOR

S most nem vagy részeg?

ÁKOS

Most kijózanodtam. A vértől… egy kicsit…

GÁBOR

No, ne búsulj, mert a tömlöctől egészen ki fogsz józanodni. Legalább két esztendőt fogsz kapni, mert megmondtam volt, hogy a harmadik esetben nem lesz irgalom! Ha vétkeztél emberi módon, bűnhődni fogsz emberi módon. Azután jó és hasznos ember leszel. Megértetted?

ÁKOS

Igen.

GÁBOR

Ülj le! S innét egyet se mozdulj. Nemsokára utánad jő az őrmester. Indul kifelé.

ÁKOS

Leül.

JEROMOS

Az ajtónál megállítja Gábort. Bocsánat, nem Bajna Gáborhoz van szerencsém?

GÁBOR

Igen. Én vagyok.

JEROMOS

Nyújtja a kezét. Szervusz!

GÁBOR

Nézi a Jeromos kezét, s kedvesen. Tartsa csak így a kezét, nemsokára visszajövök. Csak előbb telefonálok Bálint miatt a doktor után. Kézfogás nélkül kimegy.

JEROMOS

Egy pillanatig leforrázva áll, aztán kinyitja az ajtót, és utánakiált Gábornak. Várom Önt, ahogy férfihoz illik! Beteszi az ajtót, aztán odamegy Ágneshez, és leül a dívány szélére. Ágnes! Sóváran nézi a haját, az arcát. Szép lány… Szép lány…

ŐRMESTER

Keményen kopogtat, és benyit.

JEROMOS

Rögtön feláll, és mély meghajlással. Alázatos szolgája, alhadnagy úr!

ŐRMESTER

Ákos hol van?

JEROMOS

Mutatja. Ott ül, alhadnagy úr.

ŐRMESTER

Odamegy Ákoshoz. No, Ákos, szép legény! Ismét megcsináltad a bajt.

ÁKOS

Nem áll fel. Nekem baj, nem másnak.

ŐRMESTER

Immár most harmadszor csináltad az effélit.

ÁKOS

Nem számoltam.

ŐRMESTER

Rászól. Állj fel, ha beszélek én!

ÁKOS

Feláll.

ŐRMESTER

Miért csináltad?

ÁKOS

Nem felel.

ŐRMESTER

Nem tudod?

ÁKOS

Állva nem.

ŐRMESTER

Akkor béteszlek abba a kamrába. Bújj bé. Megy, és kinyitja a kamra ajtaját. Aztán jön két csendőr, és innét elviszen. Mikor Ákos már ott van, bezárja az ajtót, s a kulcsot a zsebébe teszi. Akkor ránéz Jeromosra. Maga itt kicsoda?

JEROMOS

Kérem, alhadnagy úr, a Sáska Mihály barátja vagyok.

ŐRMESTER

Igen, igen. Mondta nekem Sáska. Hogy is mondják a maga nevit?

JEROMOS

Jeromos.

ŐRMESTER

Van igazolvány?

JEROMOS

Mutatja az igazolványt.

ŐRMESTER

Meg sem nézi. Meddig marad itt a faluban?

JEROMOS

Néhány hét, bizonytalan.

ŐRMESTER

No, ne legyen semmi baj. Kezet fog Jeromossal.

JEROMOS

Legyen szerencsém bármikor.

ŐRMESTER

Indulóban. Szerencse és… Felemeli a kezét, és katonásan. jó magaviselet! Kimegy.

JEROMOS

Odamegy Ágneshez, és halkan. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, betakarja a fejét is, aztán odamegy a kamra ajtajához. Ákos! Kopogtat, a rácson benéz. Ákos!

ÁKOS

Tessék!

JEROMOS

Nincsen itt a szobában senki, csak én.

ÁKOS

Mit akar?

JEROMOS

Akarok fontos dologban beszélni veled.

ÁKOS

Inkább eresszen ki!

JEROMOS

Most légy nyugton. A kulcsot az őrmester elvitte. De én a kezembe veszem a sorsodat. Érted? Nemcsak vallani fogok melletted, hanem a kihallgatás után szabadlábra foglak helyeztetni. Pénzzel! Érted? Felelj, hogy akarod-é?

ÁKOS

Hát maga akarná-é, ha itt laposodnék, ebben a kamrában?

JEROMOS

Akarnám.

ÁKOS

Nohát, én is akarom.

JEROMOS

De van egy nagy ellenséged.

ÁKOS

Kicsoda?

JEROMOS

Kis szünet. Nem emlékszel, hogy kétesztendei börtönnel fenyegetett az előbb? Kis szünet. Ott megesznek a patkányok miatta.

ÁKOS

Nem magát eszik meg.

JEROMOS

Hát akkor egyenek meg a patkányok. Odamegy a díványhoz, és kitakarja az Ágnes fejét.

ŐRMESTER

Elöl, s utána két csendőr bejön. Mi az, Jeromos úr, takargatja a szépkedves Ágnest?

JEROMOS

Felemeli az ujját, kedvesen, s mintha csendre intené őket. Alszik.

ŐRMESTER

Közben kizárta a kamra ajtaját, s csendesebb hangon Ákoshoz. Bújj ki!

ÁKOS

Kijön. Szabad egyet kérni, őrmester úr?

ŐRMESTER

Maga kérje: én meglátom, mit akar.

ÁKOS

Szeretnék Ágnestől búcsút venni.

ŐRMESTER

Aztat lehet.

ÁKOS

A dívány mellett fél térdre ereszkedik. Ágnes! Ha nem is hallod az én tiszta szavamot, mert talán az én bűnöm miatt most lehervadva szenderegsz, én úgyis megmondom neked az én búcsúmat. Miattad tettem, amit tettem, mert úgy szeretlek, hogy szabályt nem tudtam tartani. S úgy foglak szeretni mindig. A fejemben szép gondolat lesz örökké, amíg élek, a lelkemben soha el nem hervadó virág, s mindig tiszta fejér; s a szívemben piros virág leszel, mindig csak harmatos. És neked megőrzöm én a virágot, mind a kettőt, s visszahozom azokat teneked, bármikor szabaduljak… Isten engemet úgy segítsen… Feláll, és kimegy az ajtón.

ŐRMESTER

A két katonával együtt megilletődve és lehajtott fejjel állott a búcsú alatt, most csendben Ákos után megy, s utána a két csendőr.

JEROMOS

A dívány mellett fél térdre ereszkedik, mint Ákos. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, újból nézi a haját és a fülét. Buta legény… Virágokról beszélt neked, mint egy csepűrágó… Nem látta, hogy te vagy a virág, akit le kell szakítani… Megfogja a lábát. Leszakítani innen a tövéről…

ÁGNES

Int a kezével, hogy nem lehet.

SÁSKA

Benyit és megpillantja Jeromost; csúfondárosan nevetve. Te ott micsinálsz, Jeromos?

JEROMOS

Feláll, s vigyorogva. Kertészkedem. S hát te hol jártál?

SÁSKA

Két hamis tanút fogadtam, hogy este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek.

GÁBOR

Kopogtat, s rögtön bejön.

JEROMOS

Amint megpillantja Gábort, mint egy bősz lovag. Vártam önt, uram!

GÁBOR

No, ha várt, akkor várjon még egy kicsit. Odamegy a díványhoz. Ágnes! Gábor van itt!

ÁGNES

Felül, körülnéz, és Gáborra mosolyog.

GÁBOR

Aludtál?

ÁGNES

Nem. Csak elcsendesedtem.

GÁBOR

No, gyere, állj fel, s menjünk haza!

ÁGNES

Jó. Feláll, rendezi magát.

GÁBOR

Mialatt Ágnes készülődik, Sáskához. Mihály!

SÁSKA

Tessék!

GÁBOR

Mondanom kell valamit, pedig nem szívesen teszem.

SÁSKA

Hát meghallgatom, de én se szívesen.

GÁBOR

Az italmérési engedélyt elvesszük.

SÁSKA

Este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek. Tanúm van, kettő.

GÁBOR

A tanúkat megtarthatod, azokat nem vesszük el. Ágneshez. Gyere, Ágnes!

JEROMOS

Egyszerre dühösen, fölényes leckéztetéssel. Nagy tévedés! Nem lesz itt még „gyere, Ágnes”! Egy-egy lépést tesz mindig közelebb Gáborhoz, amíg odaér hozzá. Csak úgy elsiklani, mintha semmi sem történt volna?! Mit gondol maga, nekünk még számolnivalónk van!

GÁBOR

Hát kezdje!

JEROMOS

Kikérem magamnak ezt a személyes hangot! Inkább arra feleljen, hogy miért nem fogadta el az én kinyújtott jobbomat?

GÁBOR

Balnak tetszett, azért.

JEROMOS

Toporzékolva. Elég volt ebből a pimasz hangból! Sáskához. Mihály, hoppmesterem vagy: készítsd elő a párbajt! Kettőbe akarom hasítani a fejét ennek az embernek!

ÁGNES

Gáborhoz. Gábor, menjünk el innét! Nem látja, hogy megbolondult ez az úriember?!

GÁBOR

Ne félj, Ágnes. Aki ugat, nem harap!

JEROMOS

Sáskához. Mihály, nem hallottad, hogy párbajozni akarok?!

SÁSKA

Jól van: te parancsolsz, én engedelmeskedem. Ládából két görbe trénkardot vesz elő.

ÁGNES

Ijedten arcához kapja a két tenyerét. Gábor! Kard! Két csúnya kard! A továbbiakban is az ujjai között kitekintve figyeli a dolgot.

JEROMOS

A kardok láttán meghökkenve, Sáskához. Mi az?!

SÁSKA

Kard, kettő. A trénerektől hoztam volt. Az egyiket kezébe nyomja Jeromosnak. Ragadd meg! A másikat Gábornak adja. Legyen meg az Isten akarata. Kiáll oldalt. Csend, figyelem! Hármat számolni fogok, s harmadikra szikrát hányjon a kard! Egy…

GÁBOR

Az asztalra dobja a kardját, s tréfásan. Kettő.

SÁSKA

Vigyázz, Jeromos! Kettő!

JEROMOS

Kakaskodik a karddal, de lázasan hátrál, mert Gábor egyre közelebb megy hozzá.

SÁSKA

Most vigyázz, Jeromos! Ha kimondom a „hármat”, abban a pillanatban vedd le a fejit! Vedd el tőle, mint egy italmérési engedélyt! Felemeli a kezét.

GÁBOR

A mellével szorítja Jeromost a dívány felé.

JEROMOS

Szorul hátra, közben okvetetlenkedik a karddal, de nem mer vágni. Végre a díványig hátrálva, roggyanva leül a díványra.

SÁSKA

Röhögve lehúzza a fenntartott kezét. Három.

GÁBOR

Mosolyogva. Gyere, Ágnes! Ez is megvala… Kézen fogja Ágnest, és kimennek az ajtón.

JEROMOS

Abban a pillanatban éktelen dühvel felugrik, Gábor után az ajtóba vágja a kardot, és toporzékolva. Rideg parasztja! Gyáva! Most elfutottál, népámító farizeus! De én esküszöm az életemre, hogy a népet fogom kihúzni alólad, s tönkreteszlek. Nem karddal, hanem pénzzel! Nem is pénzzel, hanem ésszel! Ésszel!

SÁSKA

Mivel?

JEROMOS

Ésszel. A fejére mutat. Értelemmel.

SÁSKA

Jól van: azt is adok neked.

Függöny

Második felvonás

Színhely: Jeromos szobája, mely az első felvonásban Sáska Mihályé volt. Nagy igyekezettel úgy van átrendezve, hogy inkább valami vidéki gőzfejű „kiskirály” irodájának s egyben lakószobájának hat, mint korcsmáros otthonának. Ezt különösen érezteti egy trónusszerű tákolmány nagy íróasztallal, amely hordókon nyugszik. A szoba közepén az asztal most tiszta abrosszal le van takarva. Üvegekben ital, s poharak vannak rajta, s egy magos üvegvázában művirág. Mellette a székek is cifrábbak s karosabbak, mint az első felvonásban. Fent a trónusíróasztalon papiros és mindenféle írószerek s irodai felszerelés és az a nagy kolomp is, amellyel Gáspár felköltötte az első felvonásban a legényeket.

A magaslati íróasztal fölött ott csüng a falon az „Isten szeme” kép.

GÁSPÁR

Fent ül az íróasztalon, és nekibújva ír. Lassan mondja, ahogy írja. „S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy te, Gáspár…”

LINA

A terem felőli ajtón bejön. A ruházatán is látszik, hogy nagy takarításban van; kezében egy rúdseprű, amivel a pókhálókat lehet leszedni. Mit írsz, Gáspár?

GÁSPÁR

Szórakozottan. Én-e?

LINA

Nem is én.

GÁSPÁR

Én jelenleg eppen nagy dolgot, ami így szól. Meggondolja magát. De maga vajon feléri-e?

LINA

Hát hogyne érném: hosszú nyele van! Mutatja a rúdseprűt.

GÁSPÁR

De az eszivel, az eszivel! Amit én írok!

LINA

Olvassad, olvassad.

GÁSPÁR

Olvassa. Volt egyszer egy ember, s annak volt egy hirtelen barátja. Az embert hívták Mihálynak, s a barátját Jeromosnak. Ők ketten arra egyeztek, hogy megszervezik a szűkebb emberiséget. Igende volt annak az embernek egy fia is, akit az angyal titokban felkeresett. S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy »Gáspár, amikor olyan dolgot látsz, hogy télidőben s nagy hóban aratnak, akkor vigyázz!«

LINA

Olyan dolgot? Hát te láttál olyan dolgot?

GÁSPÁR

Én igen. Mutatja az ezerlejest. Mert nézze, ezen az ezerlejesen javában aratnak. Mutat az ablak felé. S most nézzen ki: odaki mi van?!

LINA

Tél, s nagy hó.

SÁSKA

Gyorsan, jókedvűen, ujjasban és kucsmában, az utca felőli ajtón belép. Fej a fejjel!

GÁSPÁR

Akinek van.

SÁSKA

Gáspárhoz. Akkor te hiába erőlteted magad. Linához. S hát te, Lina: hogy állasz a takarítással? Mindent elvégeztél?

LINA

El mindent, amit mondtál. Akarsz-e még valamit?

SÁSKA

Én igen. Légy szivárvány az életemben.

GÁSPÁR

Hát ő szivárvány! Az egyik vége a papnál van, s a másik itt, édesapámnál!

LINA

Nevet, elmenni készülődik.

SÁSKA

Hát mész?

LINA

Igen, húzódom a papi végre.

SÁSKA

No, csak húzódjál. S a papot küldjed, hogy amit Jeromos írt neki: hadd üssük nyélbe az angyalok dolgát.

LINA

Jó, jó. Elmegy.

SÁSKA

Gáspárhoz. Te pedig szállj le onnét, s zárd bé ezt az utca felőli ajtót!

GÁSPÁR

Leszáll, de az ajtó s az asztal között hirtelen megáll. S azt mért zárjam bé?

SÁSKA

Azért, hogy zárd bé!

GÁSPÁR

De tudni akarom, hogy mért zárjam bé!

SÁSKA

Megütődve. Tudni akarod?! Nem elég neked, hogy én mondom?

GÁSPÁR

Egyik részről elég, de a másik részről nem elég. Mert eddig mindent megcsináltam, amit édesapám mondott, kutatás nélkül, mindjárt. De immár most én is kezdek nagy lenni, s így tudni akarom, hogy mit miért csinálok. Ennyi az egész, s egy apának ezen örvendezni kéne!

SÁSKA

Rettenetesen kezd kacagni.

GÁSPÁR

Maga most mért kacag?

SÁSKA

Örvendezek a nagykorúságodon. Hogy már te is víni akarod velem a bajt, mint Jeromos úr Gáborral. Egyszerre komolyan, de játékos-kedvesen. Node, amíg a megkucorodásig jutnál, addig is hallgass ide, igen tisztelt fiam! Ezt az ajtót azért kell bézárni, mert innét az utca felől s ezen az ajtón nem lesz többet béjárás. Ha valaki jő, hogy beszéljen Jeromos úrral, akkor oda kell neki menni a nagyterembe. Ott lesz a várószoba, s te mindig bé fogod jelenteni a „nagyságos” úrnak, hogy ki akarja megközelíteni őt. Most már érted-e?

GÁSPÁR

Gyorsan és határozottan bezárja az ajtót. Látja, hogy értem!

SÁSKA

Leteszi a kucsmáját, leveti az ujjasát, s közben. No, jól van. S most feküdjünk neki a többi munkának, de hamar! Először is menj fel oda a magoslati íróasztalhoz, s ragadd meg a pennát, s teríts egy nagy darab papirosat magad elé.

GÁSPÁR

Felmegy az íróasztalhoz, pennát vesz s papirosat. Megvan.

SÁSKA

A szoba közepiből karba tett kézzel diktálja, mint egy igazi hopmester. Írjad felül s nagy betűkkel: „Jeromos”.

GÁSPÁR

Írja. Igende miféle Jeromos?

SÁSKA

A hóhér tudja a vezetéknevit.

GÁSPÁR

Írjuk azt, hogy „Fekete”.

SÁSKA

Az eszed tokja! A fekete nem gerjeszti a bizalmat. Nekünk pedig bizalom kell, s abból pénz!

GÁSPÁR

Hát akkor írjuk, hogy „Erős”.

SÁSKA

Szamár! Hát nem akarunk cséplőgépet húzatni véle! Írjad csak: „Jeromos”; s utána s alája kisebb betűkkel: „Fogad délelőtt tíztől tizenkettőig.”

GÁSPÁR

Írja. S miben fogad?

SÁSKA

Ferencjóskában.

GÁSPÁR

Írja, s aztán kivágja. Ferencjóskában!

SÁSKA

Meghökkenve. Azt is odaírád, te? No, nem baj. Add le nekem azt az iratot! Elveszi, s nézi. Jól van.

GÁSPÁR

Magyarul van. Közben le a pódiumról.

SÁSKA

Kinyitja az utca felőli ajtót, rászegezi a papirosat, beteszi az ajtót, és bezárja. Osztán, amit kitettünk ide az ajtóra, az szentírás!

GÁSPÁR

Éppen talál is, hogy szentírás legyen.

SÁSKA

S ezt most mért mondod?

GÁSPÁR

Azért, mert Mózest is a csipkebokorban tíztől tizenkettőig fogadta volt az Úr.

JEROMOS

Kopogtat künn az ajtón.

SÁSKA

Gáspárhoz. No, lépj hivatalba!

GÁSPÁR

Odaáll közel az ajtóhoz. Ki az?

JEROMOS

Én vagyok.

GÁSPÁR

Azt sokan mondhatják.

JEROMOS

Én vagyok, maga Jeromos.

GÁSPÁR

Olvasni tud-e?

JEROMOS

Igen.

GÁSPÁR

No, akkor olvassa el, amit kiírtunk az ajtóra! Csak délelőtt tíztől tizenkettőig fogadunk. A szabály mindenkinek szól!

SÁSKA

Közben kinyitja az ablakot, s ott kiszól Jeromosnak. Kerülj a terem felé, Jeromos! Gáspárhoz. Te pedig eredj elejibe, a terem felé! S vigyed a ferencjóskát is neki! Ott van a kufferben. Hadd öltse magára, mert az urak mindjárt itt lesznek!

GÁSPÁR

Felkapja a kuffert, s kimegy a teremajtón.

SÁSKA

Az asztalnál tölt magának, s felhajtja.

BELLA

Kopogtat az utca felőli ajtón.

SÁSKA

Ki az?

BELLA

Bella, a varrónő.

SÁSKA

Odamegy az ablakhoz. Mit akar?

BELLA

Bedugja a fejét az ablakon. Az úrhoz jöttem. Ahhoz a fekete Jeromos úrhoz.

SÁSKA

Jeromos úr nászúton van, saját magával. Én nem felelnék meg kegyednek valameddig?

BELLA

Varrni szeretnék annak a Jeromos úrnak.

SÁSKA

Csiklandósan. S mit? Fejér tunikát?

BELLA

Sértődötten. Jaj, de érdekes, amikor szellemes! Feddőleg. Így kell beszélni velem? Tettem én valami pikáns dolgot?

SÁSKA

Hát én tettem?

BELLA

Gyorsan, megvetéssel. Jó napot! Elmegy.

SÁSKA

Mélyről, csúfondárosan sóhajtva. Adjon a mindenható Úristen! Utánanéz az ablakon.

GÁSPÁR

Bejön, és jelenti: Jeromos úr felöltözött, édesapám!

SÁSKA

Akkor vetkezzék le. Hadd teljék az idő.

GÁSPÁR

Igende azt parancsolta, hogy maguk ketten tartsanak most fogadási próbát. Vagyis ő ebben az innapi ferencjóskában a teremből bévonul ide, mint valami nagy politikus. Édesapám pedig eléugrik itt a rengeteg nép közül, s őt országvilág előtt felköszönti.

SÁSKA

Jól van: eléugrom. Eredj, s eresszed Jeromos urat!

GÁSPÁR

Gyorsan kimegy, s hallatszik. Lehet indulni, nagyságos úr!

JEROMOS

Kiöltözve ferencjóskában, s mint egy zord fejedelem, bevonul. Háta mögött Gáspár.

SÁSKA

Jeromos elejébe ugrik, kihúzza magát. Méltóságos uram! Kedves barátom!

JEROMOS

Egyszerre felháborodva. Barátod?! Háborogva sétál a szobában. Te bárdolatlan korcsmáros! Hogy gondolod ezt? Itt nagy tömeg nép van, kinek én vezére vagyok! Itt nincs barátság, te hülye!

SÁSKA

Leül az asztal mellé a székre, tölt magának, és iszik. Aztán Gáspárhoz. Gáspár fiam, te fiatal vagy, s még sokat kibírsz: nézzed hát helyettem ezt a „nagy” embert, abban az idegen ferencjóskában! De ne szólj neki egy szót se, mert a szó drága! Értetted-e?

GÁSPÁR

Nézi Jeromost, majd a homlokára üt. Hoppá, megvan! Kinyitja gyorsan az ajtót, s ír valamit a fogadócédulára.

SÁSKA

Ültéből arra fordítja a fejét. Mit írsz oda, Gáspár?

GÁSPÁR

A nagyságos Jeromos úrnak a vezetéknevit. Tagolja is. Tün-dök-lő! Huhu!

JEROMOS

Gyorsan odamegy. Tündöklő Jeromos! Tele szájjal nevet. Nem rossz! Gáspárhoz. Jól van, Gáspár! Helyrehoztad az apád tudatlan botlását, amikor kedves barátjának titulált engemet most a fogadóbeszédben. Megveregeti Gáspárnak a vállát. Ügyes fiú vagy! Kihirdetted-e a faluban, hogy délután jöjjön a nép, kihallgatásra?

GÁSPÁR

Ki, s jőnek.

SÁSKA

Gáspár, teregess selyemszőnyeget is a „kegyelmes” úrnak a lába alá! Apa és fiú ebben a párbeszédben csúfolkodnak Jeromossal.

GÁSPÁR

Beteszi az ajtót. Most szövik.

SÁSKA

Kik, te?

GÁSPÁR

Kilenc szűz leány.

SÁSKA

Mondtad-é, hogy siessenek?

GÁSPÁR

Igen; s azt is, hogy a pünkösti királynak kell.

Sáska és Gáspár kacagnak.

JEROMOS

Bizonytalanul. Csúfolkodtok?

SÁSKA

Nem hiszem.

PLÉBÁNOS

Kopogtat az utca felőli ajtón.

GÁSPÁR

Hamar odaugrik. Ki az?

PLÉBÁNOS

A plébános.

GÁSPÁR

Csak tíztől tizenkettőig fogadunk!

JEROMOS

Gáspárhoz. Engedd be, hiszen én hívtam ide, levélben!

GÁSPÁR

Határozottan. Amit az ajtóra kitettünk, az szentírás! A papnak ugyanvalóst szól! Én addig nem eresztem bé, amíg le nem vesszük a szabályt. A törvény legyen mindenkinek egyforma: én azt akarom! S ha pedig valaki béereszti, akkor én lemondok a hivatalomról!

JEROMOS

Felemeli az öklét. Agyonváglak, te lázadó!

GÁSPÁR

Maga agyon Kiugrik az ajtón a paphoz, s ugrás közben. a levegőt. Künn. Tessék utánam fáradni a terem felé, plébános úr!

SÁSKA

Hamar veszi az ujjasát s a kucsmáját.

JEROMOS

Te hová méssz?

SÁSKA

Menyek az orrom után. Mintha soha többet nem látnák egymást. A jóságos Isten áldjon meg! Kimegy.

GÁSPÁR

A teremajtón belép, s ott jelenti. A plébános úr van itt.

JEROMOS

Kéretem.

GÁSPÁR

Kinyitja a teremajtót. Tessék, plébános úr! A pap a háta mögött jön.

PLÉBÁNOS

Adjon a jó Isten! Kezet fog Jeromossal.

JEROMOS

Üljön le, plébános úr! Gáspár, tölts bort a főtisztelendő úrnak!

GÁSPÁR

Lehet, mert van. Tölt.

PLÉBÁNOS

Vízzel, fiam, vízzel! Borszékit belé! Leül a pohár mellé.

JEROMOS

Leül az asztalfőre, s Gáspárhoz. Hamar, Gáspár! S aztán eredj a terembe. És ide be ne engedj senkit, csak aki hivatalos!

GÁSPÁR

Csak, csak. Kimegy.

JEROMOS

Köszörüli a torkát. Hát kedves főtisztelendő úr, őszintén szeretnék beszélni.

PLÉBÁNOS

Úgy is kell!

GYULA

Az utca felőli ajtón bejön. Jó napot kívánok, alázatos szolgája!

JEROMOS

Ahogy megpillantja Gyulát, bosszúsan feláll, s már köszönés közben rászól. Mit akar?

PLÉBÁNOS

Odatekint. Adjon Isten, Gyula.

GYULA

Jeromos felé. Ezer bocsánat, jöttem a nagyságos úrhoz.

JEROMOS

Kicsoda maga, s mit akar?

GYULA

Mondom, hogy ezer bocsánat, nagyságos úr, amiért idemerészkedtem. De tudjuk, hogy a nagyságos úrnak sok pénze van, s hogy valami jót akar a mi javunkra. Nagy tisztelői vagyunk, kérem; s az egész falu is nagy várakozásban van.

JEROMOS

Megenyhülve. Na, jól van. Hát micsoda ügyben jött?

GYULA

Asztalos vagyok, kérem szépen, de szobrász szerettem volna lenni. Szóval, kérem szépen, megcsinálnám azt a két angyalt, amit az oltár számára a plébános úrnak meg tetszett ígérni mint ajándékot.

JEROMOS

Öntelten. Hát már azt is tudja?

GYULA

Tudja, kérem, az egész falu. S én négy gimnáziumot jártam, s nagyon vállalkoznám az angyalokra. Már el is gondoltam, hogy kiterjesztett szárnyakkal csinálnám meg, esetleg csak úgy lebbenővel; vagy úgy is meg lehet, hogy kard legyen az angyal kezében, mind a kettőben, esetleg csak az egyikében. A nagyságos úrnak hogy tetszenék jobban?

JEROMOS

Én úgy csináltatom meg, ahogy a plébános úr akarja.

PLÉBÁNOS

Nekem szinte mindegy. De azért mégis azt gondolom, hogy inkább kiterjesztett szárnyakkal, s kardot is a kezibe, mind a kettőnek! Hadd mutassanak jól.

JEROMOS

Gyulához. Hát jól van, csinálja akkor úgy, ahogy a plébános úr mondja. Hirtelen eszébe jut. De várjon csak! Az arcukat hogy faragja ki?

GYULA

Modell után, kérem, Gáborral már beszéltem is.

JEROMOS

Micsoda Gáborral?

GYULA

Bajna Gáborral.

PLÉBÁNOS

Megütközve, de kedélyesen. Na-na-na!…

JEROMOS

Fojtott ingerültséggel. Hogy Bajna Gábor legyen a modell? Az angyalokhoz, amiket én csináltatok?

GYULA

Igen, mert a falu is úgy szeretné; s hogy éppen Gábornak is hívják.

GÁSPÁR

A teremajtón bejön. A plébános urat kéretik szépen.

PLÉBÁNOS

Kicsoda?

GÁSPÁR

Nőrinc bácsi, az apja szegény Bálintnak, akit megbicskáztak.

PLÉBÁNOS

Kimegy.

GYULA

Szorongva. Hát tessék megmondani: mit gondol a nagyságos úr?

JEROMOS

Kifakadva. Én azt gondolom, hogy magának a nyakát kitekerem! Nyomorult! Nem szégyelli magát?! Egy ilyen elszánt népbolondítót faragna ki angyalnak, mint Bajna Gábor?! Maga járt négy gimnáziumot? Buta! Ne is lássam többet!

GYULA

Remeg, de belül forr. Én csak dolgozni akarok, nagyságos úr! Valami szépet csinálni, amibe beléleheljem a lelkemet! Azt a megbújt és áhítozó lelkemet, ami minden éjjel felriad és rám kiabál, hogy csinálj valamit, nyomorult! Valamit, amiben nekem is örömöm teljék egyszer! Hát ezt akarom én, nagyságos úr! S amikor ezt akarom, nem törődhetek a politikával, mert én művész vagyok, nagyságos úr! Zokogásba tör, és lerogy a trónus-íróasztal alá a pódiumra. S egyébkent éhen halok… maga azt nem tudja…

JEROMOS

Jól van, álljon fel! Itt van száz lej előleg. Odadobja. Megmondom, hogyan kell megcsinálni. Gyorsan, nincs sok időnk!

GYULA

Feláll, a pénzt elteszi. Tessék.

JEROMOS

Hallgasson ide, de jól figyeljen! Először: most, amikor vissza fog ide jönni a plébános úr, azt fogja mondani neki, hogy az egyik angyalt a kántor úrról fogja megmintázni; a másik angyalt pedig a jegyző úrról. A nép kívánsága ez. Megértette?

GYULA

Igen, kérem.

JEROMOS

Már barátságosabban odaadja. Itt van még száz lej. De most még jobban figyeljen! A valóságban azonban úgy lesz, mert én úgy akarom, hogy az egyik angyalt rólam fogja mintázni, a másikat pedig Ágnesről. Sipos Ágnesről! Ismeri-e?

GYULA

Igen.

JEROMOS

Akkor megértettük egymást?

GYULA

Igen, kérem.

BELLA

Bejön az utca felőli ajtón, meglátja a két férfit. Ó, bocsánat!

JEROMOS

Bellához. Kicsoda maga?

BELLA

Kecsesen előbbre jön. Bella vagyok, most varrónő.

GYULA

Az én menyasszonyom. Tetszik tudni, nagyságos úr, nekünk ketten egyforma sorsunk van, csakhogy Bella még jobb családból való, mint én. Apánk állami hivatalnok volt a háború előtt, de aztán a hivatalnak fuccs lett.

BELLA

Igen, s fuccs lett annak is, hogy mi rendesen végigjárhassuk az iskolákat. Így kerültem ide a faluba, ahol varrásból élek. Az úrnak is varrnék valamit, azért jöttem.

JEROMOS

Elgondolkozva, úgy mellékesen. Szeretik egymást?

GYULA

Én szeretem őt, nagyon szép lány, csak a vágyai!

BELLA

Istenem, az se legyen!

JEROMOS

Látszik: ez az, amire az előbb gondolt. Jól van, Bella kisasszony. Majd varratok magával, amit akar. De van egy feltételem!

BELLA

Nagy?

JEROMOS

Nem nagy. Csak akkora, hogy maga most elmegy innen. S mi nem is láttuk egymást, nem is ismerjük egymást. De úgy tíz perc múlva visszajön ide, s a pap előtt és mindenki előtt, aki itt lesz, azt fogja mondani, hogy viszonya volt Gáborral, Bajna Gáborral. Jó?

BELLA

Meglepődve, mintha nem is venné komolyan. Nem rossz…

JEROMOS

Megteszi?

BELLA

Azt nem, mondani nem fogom.

GYULA

Könyörögve Bellának. Bella! Fogadj szót, kérlek szépen, mert szeretném megcsinálni az angyalokat!

BELLA

Gyulához. Várj, várj! Nem kell mindig hipp-hipp, hübelebalázs! Jeromoshoz. Szóval mondani nem fogom, de úgy fogok viselkedni.

JEROMOS

Beszéd közben már nyitja is gyorsan az ajtót. Jól van, Bella kisasszony. Hipp-hopp, a viszontlátásra!

BELLA

Gyorsan kimegy.

GYULA

Nagyon szép leány, csak kéne neki…

PLÉBÁNOS

A teremajtón belép.

JEROMOS

Mi kéne neki?

GYULA

A pap miatt egyszerre félbehagyta az előbb. …kéne neki egy varrógép.

PLÉBÁNOS

Nohát, hogy állunk az angyalokkal, Gyula? Leül.

GYULA

Megegyeztünk, plébános úr kérem. Az egyik angyalt a kántor úrról fogom mintázni, s a másikat pedig a jegyző úrról.

PLÉBÁNOS

A székkel együtt arra fordul, s meglepődve. Nna! A nép kívánsága ilyen hamar megváltozott?

GYULA

Plébános úr, kérem! A népnek két kívánsága van: az egyik az, amit az előbb mondtam; s a másik pedig ez a mostani, ami sokkal egyöntetűbb.

PLÉBÁNOS

Tűnődve, mint aki nem tudja, mit csináljon szegény. A kántorról, aki iszákos! S a jegyzőről, aki görögkeleti!

JEROMOS

Kedélyesen. Ilyen a nép, plébános úr… Ja – bizony, ilyen…

PLÉBÁNOS

Hát… majd meglátjuk…

GYULA

Akkor jó napot kívánok. Alázatos szolgája! Kimegy.

JEROMOS

Jó napot, Gyula.

GÁSPÁR

Teremajtón bejön. Nagyságos úr, Nőrinc bácsi a nagyságos úrral is szeretne beszélni.

JEROMOS

Várjon, most urakkal tárgyalok! Int. Te is mehetsz!

GÁSPÁR

Visszamegy a terembe.

KÁNTOR

A teremajtón bejön. Jó napot! Lassan és zordan az asztalhoz megy, s egy szék kihagyásával leül a plébános mellé. Féllábú, szikkadt, keserű ember. Mint az üszök. De a legmélyén igaz és hívő.

PLÉBÁNOS

Jó napot, kántor úr!

JEROMOS

Egyszerre barátságosan. Ó, a kántor úrhoz van szerencsém? Megveregeti a vállát. Üljön le, kántor úr! Észreveszi magát. Bocsánat, most látom, hogy már ül. Veszi az üveget. Parancsol bort?

KÁNTOR

Inkább pálinkát.

BELLA

Az utca felőli ajtón bejön. Jó napot kívánok.

JEROMOS

Nem tölt a kántornak, hanem az üveget leteszi, s Bellához fordulva. Kicsoda maga, s mivel szolgálhatok?

BELLA

Bella vagyok, a varrónő; s varrnék Jeromos úrnak.

JEROMOS

Élvezi hírességét, s kacag. Varrna? S mit tudna maga nekem varrni?

BELLA

Fehérneműt, vagy legalább monogramot.

JEROMOS

Menjen Bajna Gáborhoz, ő a népvezér: neki kell monogram.

BELLA

Kacéran. Neki már varrtam.

JEROMOS

Plébános úr, nézzen csak ide!

PLÉBÁNOS

Arra fordul.

JEROMOS

Kisasszony, maga Bajna Gábornak már varrt?

BELLA

Sejtető kacérsággal. Igen. Neki már varrtam! Talán nem tetszik? Megjátssza.

JEROMOS

Kacag. Plébános úr, tudja, mint jelent ez?

PLÉBÁNOS

Nyomatékkal. Jelekből jövendölni: papi hivatás, Jeromos úr.

JEROMOS

Bellához. Jól van, Bella kisasszony, majd máskor keressen fel.

BELLA

A viszontlátásra! Elmegy.

JEROMOS

Vigyorogva, nyomatékkal. Erkölcsös élet folyik ebben a faluban…

PLÉBÁNOS

Tölt magának, s közben. Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél. Veszi a vizes üveget, s mondja magának. Vízzel, fiam! Borszékit belé!

JEGYZŐ

Bejön a terem felőli ajtón. Jó napot, uraim! Jó napot!

PLÉBÁNOS

Jó napot, jegyző úr.

JEGYZŐ

Jeromoshoz. Maga Jeromos úr, ugye?

JEROMOS

Igen, én vagyok.

JEGYZŐ

Jöjjön, hadd szorítsam meg azt a telekvásárló kezit! Kezet fog. Én a jegyző vagyok.

JEROMOS

Tessék helyet foglalni.

JEGYZŐ

Leül. Hogy van, kántor úr?

JEROMOS

Szintén leül az asztalfőre.

KÁNTOR

Közben mindig töltött magának, s ivott. Köszönöm, rosszul. De a szájamat még megkapom. Iszik.

PLÉBÁNOS

Monoton hangon, lassan. „A pálinka gonosz ital, aki issza, korán elhal.” Rendes hangon. Ugye, kántor úr?

KÁNTOR

Zord arccal énekli rá. „Ni-ni-ni-ni, ni-ni-ni: mi van ott a zöld leveles bokorban…”

JEGYZŐ

Keserűség van ott, kántor úr, a zöld leveles bokorban. Mert ma mindenki nehezen él. Maga is. Én is, más is.

KÁNTOR

Jegyzőhöz. Maga? Nehezen?!

JEGYZŐ

Igen, kántor úr. De hát gondolom magamban: van egy nagy ország. Amiről álmodtam, beteljesedett! S majd csak megélünk halálig. Nem igaz, Jeromos úr?

JEROMOS

Egyrészt igaz, jegyző úr. Másrészt azonban javítani kéne az általános viszonyokon. Így tehát a teljes igazság csak azé lehet, aki jobb helyzetet tud teremteni.

PLÉBÁNOS

Hát maga tud talán?

JEROMOS

Tudok, plébános úr! Éppen azért vagyunk itt együtt, hogy erről beszéljünk. S én mindjárt meg is mondom, hogy miben látom a hibát. Vegyék tehát tudomásul, hogy minden látszat ellenére az a baj, hogy a nép vezetői nem fogják elég keményen a gyeplőt. Igenis büntetni kell a népet! Rendre szoktatni, tisztességre tanítani! És mindenekelőtt lehetetlenné tenni az olyan népbolondítókat, mint amilyen Bajna Gábor!

PLÉBÁNOS

Kicsit… Kicsit …

JEGYZŐ

Ez helyes.

SÁSKA

Az utca felőli ajtón bejön, már a jegyző szava alatt, s a plébános után mondja. Helyes! Én is ezt mondom. Adjon Isten jó napot! Leül a pódium deszkájára.

KÁNTOR

Keserűn. Helyes! A kutyamindenit!

JEROMOS

Nagy örömmel. Na, csakhogy szól már egyet a kántor úr is! Eddig egyet sem szólott, pedig igazán szerettük volna hallani a véleményét.

SÁSKA

Mire nézve?

JEROMOS

Arra nézve, hogy mit kéne a néppel csinálni.

SÁSKA

Ha kántor volnék, én is csak pénzért mondanék véleményt. Nem igaz, kántor úr?

KÁNTOR

Igaz.

SÁSKA

No, hallod, Jeromos! Feláll. Adjál csak ide pénzt: ne félj, mindjárt meg fogja mondani a véleményét a kántor úr.

JEROMOS

Egy marék pénzt ad oda Sáskának.

SÁSKA

No, kántor úr! Mennyiért mond egy véleményt?

KÁNTOR

Már ittas. Egy mondás: tíz lej!

SÁSKA

Tessék, tíz lej! Elébe dobja az asztalra. No, mit kell csinálni a néppel?

KÁNTOR

Felveszi a pénzt. Büntetni kell őket!

JEGYZŐ

Megtettük.

SÁSKA

Dob tíz lejt. Tovább!

KÁNTOR

Felveszi. Bírságolni kell őket!

JEGYZŐ

Megtettük.

SÁSKA

Dob tíz lejt. Tovább!

KÁNTOR

Felveszi. Jobban adóztatni őket!

JEGYZŐ

Megtesszük.

SÁSKA

Dob tíz lejt. Tovább!

KÁNTOR

Felveszi. A kepét a csendőrökkel hajtatni bé!

PLÉBÁNOS

Sajnos, megtettük.

KÁNTOR

Közben mindjobban tűzbe jött, most meg sem várja a pénzt. Végrehajtani duplán a korcsmai adósságot!

SÁSKA

Ne féljen, megtettük.

KÁNTOR

Felugrik; ömlik belőle a részeg keserűség. Megtettük! Megtettük! Mindent megtettetek! De most szorultok, mint a kutya, mert nem tudtok újabb nyomorgatást kitalálni! Amitől több pénz jöjjön a markotokba! Amiből a hájatok vastagodjék! Mindent megtettetek még ellenem is! Mert te, jegyző: te eláskálódtad a felekezeti iskolát, melyben tanítottam. S ti mind, akik itt együtt vagytok, el akarjátok venni tőlem az emberi nyílt homlokot, hogy szorult helyzetemben úgy parancsolhassatok nekem, mint egy koszos cselédnek. De pedig az én lábam a háborúban maradt, mint egy falevél; s a szívem ott abban az iskolában, ami bé van zárva! S most mit akartok még?! Mutatja a tenyerén a pénzt. Ezt a pénzt akarjátok? Hát nektek adom ezt is, itt van! Levágja eléjük az asztalra. Vegyétek és egyétek: ez az én véleményem!

Mind felugranak, amikor a pénz az asztalra hull, s megbotránkozva mondják: „Hallatlan! Hallatlan!”

SÁSKA

Lefogja a kántort. Kántor úr, hol az esze?! Ne mondjon igazat! Leülteti.

JEGYZŐ

Kiált a terem felé. Gáspár! Kabátot, kalapot!

GÁSPÁR

Beugrik a teremajtón.

PLÉBÁNOS

Az enyimet is, Gáspár! Kabátot, kalapot!

GÁSPÁR

Rohan, és hozza a teremből. Ledobja a székre. Válasszák ki a magukét! Nekem féken kell tartani a népet! Fut vissza a terembe, honnét zaj és zúgás hallatszik.

JEROMOS

Miközben a jegyző és a plébános veszik a kalapjukat. Bocsássanak meg az urak… Igazán nem vagyok hibás… Nagyon sajnálom, hogy ez a rettenetes kántor… Végtelenül sajnálom… Igen, erre tessék. Mutatja az utca felőli ajtót. Vigyázni, kérem, a lépcsőkön. Majd én, hát hogyne: egy kicsit elkísérem…

Plébános, jegyző és Jeromos kimennek az utca felőli ajtón.

SÁSKA

No, jöjjön, kántor úr! Hóna alatt emeli. Elmentek az urak: tiszta az ég, süt a nap. Jöjjön, lefektetem a dívánra. Viszi, lefekteti, kiált a terem felé. Gáspár!

GÁSPÁR

Bejön. Tessék.

Sok ember beszéde a teremben, egyszer-egyszer izgatott hangzavarrá válik a beszéd.

SÁSKA

Tégy vizes kendőt a kántor úr fejire!

GÁSPÁR

Törülközőt vizesít, a kántor fejére teszi. Ne búsuljon, kántor úr. Nem lesz semmi baj… Az Isten megsegíti… Helyezgeti a lábait. A háborúban vágták le a lábát, ugye?

KÁNTOR

Ott.

GÁSPÁR

Nem tudott jobban ügyelni reá?

KÁNTOR

Nem.

GÁSPÁR

No, jól van. Akkor ügyeljünk legalább a másikra. Odaáll az apja elé. S maga mit gondol, Jeromos úrnak mikor tehetek ilyen vizes kendőt a fejire?

Apa és fiú sötét izgalommal vannak teli, egymással szemben is.

SÁSKA

Mi bajod van Jeromos úrral?

GÁSPÁR

Nekem az, hogy menjen el innét! Innét a mi házunkból! S a faluból!

SÁSKA

Mondjad neki.

GÁSPÁR

Ne féljen, mert neki is megmondom! Csak előbb magának akartam, ha már úgy történt, hogy a fia lettem!

SÁSKA

Fojtott haraggal. Nagy legény vagy!

GÁSPÁR

Nem is olyan, mint más!

SÁSKA

Mint ki?

GÁSPÁR

Mint maga is!

SÁSKA

Nagy indulattal felemeli a kezét, hogy megüsse Gáspárt. Te! Taknyos!

Két-három pillanatig így állnak, s mivel Gáspár bátran és mozdulatlanul áll, leengedi a karját.

Hát nem félsz?

GÁSPÁR

Nem.

SÁSKA

Ha nem ügyelsz, még olyan leszel, mint Gábor.

GÁSPÁR

Büszkén. Olyan is akarok! Kimegy a terembe.

SÁSKA

Odamegy az asztalhoz, tölt magának. Boldogan a kántor felé. Kántor úr, tudja-é, mire jöttem reá?

KÁNTOR

Mélyről, részeg tespedésből. Mire?

SÁSKA

Hogy az Isten sokszor a fiában költi ki az apját.

JEROMOS

Sietve jön vissza az utca felőli ajtón; fázik, s dörzsöli a markát. Huhh, milyen hideg van!

SÁSKA

Nyáron melegebb lesz. Iszik, utána leül.

JEROMOS

Hol van az a rettenetes kántor?

SÁSKA

Ott fekszik. Mutatja. Nem látod? Kacag. Aki hazudik, bezzeg azt meglátod, legyen bolha bár!…

JEROMOS

Úgy kirúgom, hogy még a lába sem éri a földet.

SÁSKA

Az egyik lába bizonyosan nem. Mert az ottmaradt, Galíciában.

KÁNTOR

Felül. Mit csinál maga velem?

JEROMOS

Kirúgom.

KÁNTOR

Pengeti a fülét, mintha rosszul hallana. Nem hallok jól. Fizetni akar maga? Ki akarja fizetni a ferencjóskát?

SÁSKA

Fizesd ki neki, Jeromos!

JEROMOS

Mennyi?

KÁNTOR

Ezerötszáz.

JEROMOS

Kifizeti. S most hipp-hopp, ki innen!

KÁNTOR

Feltápászkodik, zsebéből a sapkát a fejébe húzza. De egyet kikötök, Jeromos! Ha kettőnk közül én találnék hosszabb életű lenni, akkor a ferencjóska visszaszáll reám!

JEROMOS

A pénzemet is magára hagyom, csak menjen!

KÁNTOR

Megy kifelé. A pénzit adja majd a hóhérnak, amikor a kötelességit híven teljesítette. Már a hóhér. Jó napot! Kimegy.

SÁSKA

Ha jól hallám, örököst keresel a pénzednek, Jeromos.

JEROMOS

Lennél? Leül Sáska mellé.

SÁSKA

Ebben a nagy unalomban mindenre vállalkozom.

GÁSPÁR

Bejön; a teremből nagy zaj hallatszik.

JEROMOS

Gáspárhoz. Téged ki hívott?

GÁSPÁR

Senki, tekintetes úr.

JEROMOS

Feláll, s szúrós szemekkel közeledik Gáspár felé. Tekintetes?!

GÁSPÁR

Jaj, az a nagy cím, tekintetes úr!

JEROMOS

Én nagyságos vagyok, mint eddig! Érted?

GÁSPÁR

Értem, csakhogy sokan várnak odaki a teremben; s már rég!

JEROMOS

Várjanak, nincs más dolguk. Majd ha lesz időm, foglalkozom velük. Elfordul, de hirtelen eszébe jut. Gyere csak vissza!

GÁSPÁR

Tessék.

JEROMOS

Ágnesnek az apja ott van-é a várakozók között?

GÁSPÁR

Ott van.

JEROMOS

Na, mondd meg akkor neki, hogy a szénégetők dolgában küldje a leányát, Ágnest.

GÁSPÁR

Igende Marci bácsi maga akarja eléadni a dolgot, személyesen. Mert ő a szénégető, s nem pedig Ágnes.

JEROMOS

Küldje rögtön! Mehetsz!

GÁSPÁR

Kimegy.

JEROMOS

Felmegy a trónusra, ott leül, és idegesen dobod az ujjaival az asztalon. A frász törje ki ezt a rettenetes kántort! Egy kicsit elrontotta a dolgomat. No de nem baj, egy legalább sikerült, s ez a fő: az urak utálják egymást, s utálják Gábort, s mind utálják együtt a népet. Jól van, végeztem is velük. S most következik a nép! Mihály, hallod? Most következik a nép!

SÁSKA

S mit akarsz a néppel?

JEROMOS

Nevet. Hát, ahogy mondtam: megszervezem, a kezembe veszem. Az egyiknek ígérek, a másiknak esetleg adok is valamit. Játszom velük, mint a cica.

SÁSKA

Úgy fog menni, mint a karikacsapás.

JEROMOS

Úgy hát!

SÁSKA

S ha mégsem?

JEROMOS

Kacag. Akkor jön a vesztegetés. Pénz, étel! Mindenféle kortesfogás! Tudománya van ennek, barátain!

ÁGNES

Kopogtat az utca felőli ajtón.

SÁSKA

No, hamar! Elé avval a tudománnyal!

JEROMOS

Szabad!

SÁSKA

Ahogy megpillantja Ágnest, Jeromosnak. Légy megvesztegető!

ÁGNES

Bejön. Jó napot kívánok!

JEROMOS

Ahogy megpillantja Ágnest, feszesebbre ül, s mint egy kiskirály leszól. Jó napot, Ágnes! Lassan lejön, s közben. Jöjjön, kedves, jöjjön. Válla fölött atyásan megöleli.

ÁGNES

Éppen jöttem édesapámhoz, hogy mire ment itt künn a hosszú várakozásban; s akkor mondja Gáspár, hogy Jeromos úr akar beszélni velem.

JEROMOS

Hogyne, beszélni is. Ülj le szépen, Ágnes! Széket kínál.

ÁGNES

Köszönöm, de gyorsan kell sietnem. Úgy fordul, hogy Jeromos karja lecsúszik.

JEROMOS

Hát, igen, hogyne. Látni is akartalak, s beszélni is veled. Hallom, hogy apádra s általában a szénégetőkre nagy adót vetettek ki.

ÁGNES

Azt búsulja édesapám.

JEROMOS

Hát mondd meg neki, hogy ne búsuljon, mert én elintézem ezt az adót.

ÁGNES

Édesapám nagyon szépen meg fogja köszönni.

JEROMOS

Nekem ne ő köszönje meg, hanem más. Tudod, ki? Megsimogatja az Ágnes arcát. Senki más, csak… milyen ennivaló vagy te!… Hát tudod, ki köszönje meg? Senki más, csak te egyedül.

GÁSPÁR

Belép, és rögtön. Tekintetes úr! Az emberek nem akarnak várni! Nagy zúgás a teremből.

JEROMOS

Rákiált Gáspárra. Takarodj!

GÁSPÁR

Visszamegy.

JEROMOS

Ágneshez. Szóval, csak érted csinálom meg. Egyedül teéretted, Ágnes… Megfogja a fülét, majd meg is akarja ölelni, de Ágnes elhúzódik. Ha úgy fogod megköszönni, ahogy én gondolom, akkor megmentem apádat az adó alól.

ÁGNES

Ahogy maga gondolja? S maga hogy gondolja?

SÁSKA

Nem a buglya töviben, mert most éppen nagy tél van, hanem a selyempaplany alatt.

JEROMOS

Kéjelegve kacag. Hallod, Ágnes? Mihály bátyád a hopmester: ő rendez mindent.

ÁGNES

Én elég hopmester vagyok magamnak.

JEROMOS

Szúrósan. Szóval nem akarod, hogy elintézzem az apád adóját?

ÁGNES

Fölényesen, de nem ridegen. Azt én akarnám, de olyan kényes természetem van, hogy a selyempaplany alatt fázom. Indul kifelé.

JEROMOS

Ágnes! Várj egy kicsit! Odamegy hozzá. S akkor is fáznál a selyempaplan alatt, ha Gyulával angyal-szobrot csináltatnék rólad, s odakerülnél angyal képében az oltár fölé?

ÁGNES

Istenem, az gyönyörű szép lenne…

JEROMOS

Akkor is fáznál?

ÁGNES

Milyen szamár maga! Hogy éppen ilyen nagy hidegben kérdi! Kimegy.

JEROMOS

Bizakodón. Jól van, ez a lány is az enyém lesz… Felmegy a „trónus”-ra, leül. Most pedig jöhet a nép kihallgatásra. Kiált. Gáspár!

SÁSKA

A bejelentésre, még a Jeromos kiáltása előtt, feláll, s az asztalt húzza a fal mellé; s közben. Legyen hely, hátha futni kell. Lassanként a székeket is odahordja az asztal mellé. Végig ott ül és iszik.

GÁSPÁR

Bejön a teremből, honnét ajtónyitás-zaj és ilyen kiáltás hangzik: „Nem várunk többet, mondd meg neki! Ha idebolondított!” Tessék.

JEROMOS

Most pedig megrendezem a kihallgatást. Jelentsed, hogy kik várnak rám!

GÁSPÁR

Elsőbben is Nőrinc bácsi, akinek azt a Bálint nevezetű fiát Ákos megbicskázta.

JEROMOS

Engedd be!

GÁSPÁR

Mindjárt. Segít az apjának: két széket odavisz az asztal mellé, aztán kiszól a terembe. Nőrinc bácsi, libbenjen bé!

NŐRINC

Bejön, odaáll a „trónus” alá, Jeromossal szemben.

JEROMOS

Nőrinchez. Atyámfia, adja elő gyorsan, hogy mit akar.

NŐRINC

Aki ilyen szegény állapotban van, mint én, az nem akar semmit, nagyságos úr. Csak kér.

JEROMOS

A hang tetszik neki. Hát mit kér?

NŐRINC

Szegény Bálint fiamot elvittük a városba, bé a megyei kórházba, de a doktor addig nem akarja megoperálni, amíg vagy szegénységi bizonyítványt, vagy pedig pénzt nem viszünk. S a plébános urat is kívánja a fiam, a miénket, hogy vigyük bé neki ma estére, mivel gyónni szeretne neki. S a plébános úrnak is fizetni kell.

JEROMOS

Jól van: a papot én beküldöm, nekem ingyen is elmegy. Maga pedig a doktornak vigyen szegénységi bizonyítványt.

NŐRINC

De a szegénységi oklevél is pénzbe kerül, nagyságos úr! S azonküjjel szégyellem is, hogy vénségemre idáig essem: szegénységi bizonyítványra vetemedjem.

JEROMOS

Ha szégyelli, gazdagodjék meg! Int, hogy Nőrinc álljon félre, s Gáspárhoz. Ki a következő, Gáspár?

NŐRINC

Ottmarad, félrehúzódik.

GÁSPÁR

Sipos Marci bácsi, Ágnesnek az apja.

JEROMOS

Hívjad!

GÁSPÁR

Kiszól. Marci bácsi, jöjjön hamar!

MARCI

Bejön. Jó napot adjon az Isten! Jeromos elé áll a „trónus” alá.

JEROMOS

Barátságosan. Jó napot, Marci bácsi. Hát hogy van a lánya?

MARCI

Köszönöm, tekintetes úr. A lányom elég jól megvolna, de egyéb nincsen jól.

JEROMOS

Tudom, tudom. Az adó, amit a szénégetőkre vetettek ki.

MARCI

Úgy van, tekintetes úr. Mert én a magam személyében is szénégető ember vagyok, s ilyen van még a faluban vagy ötvenöt személy. Most hát ezeknek az ügyiben jöttem, mivelhogy üzérkedésnek nyilvánították a létfenntartó szénégetést. De miért, tekintetes úr? Azért, hogy nagy adót vethessenek ki reánk. Ilyent még nem tapasztaltunk soha, mert adót fizetünk az ártatlan fára, hogy azt levághassuk, sőt adót fizetünk mint kétigás emberek; adót fizetünk mint kézimunkások; adót fizetünk mint gazdák; s adót fizetünk, mint akik szénégetést űznek, s még külön minden zsák után is, amiben szén van! Hát ez igazság, tekintetes úr?! Sokszor, amikor megyek éjjel az erdőre dolgozni, vagy a két lovammal viszem azt az átok-szenet eladni, feltekintek az égre, és azt mondom: nem lehet igaz, hogy fenn az égen ragyognak a csillagok!… S mivel látom, hogy mégis ragyognak, szeretném mind leütni azokat a csillagokat, hogy csak setétség legyen, s minden csak fekete legyen, mint az a szén, tekintetes úr. Keserű kínjával küzd.

GÁSPÁR

Sír, zsebkendővel törli a szemét.

JEROMOS

Hát te miért sírsz, Gáspár?

GÁSPÁR

A csillagokat siratom, nagyságos úr. Elfordul.

JEROMOS

Jól van, Marci bácsi. Majd Ágnessel megtárgyalom a dolgot; s mondja is meg neki, hogy keressen fel engem. Int, hogy álljon félre, aztán Gáspárhoz. Ki a következő, Gáspár?

MARCI

Félrehúzódik, ottmarad.

GÁSPÁR

Ocsúdik a sírásból, kiszól a terembe. Szabó Jánosné, keresztanyám! Jöjjön!

SZABÓNÉ

Bejön, odaáll a „trónus” alá. Jó napot, tekintetes úr! Én a posztós asszonyok küldötte vagyok, merthogy a posztósokra is olyanképpen vetettek adót, mint a szénégetőkre. De még annál is nagyobb kegyetlenséggel, mert látják, hogy asszonyok vagyunk, akiket mindenféle módon nyomorgatni lehet.

JEROMOS

Gáspárhoz. Gáspár, engedd a következőt! Vénasszonyokkal csak tavasz felé foglalkozom.

GÁSPÁR

Felemeli az ujját. Nagyságos úr! Vénasszony nincs a földön! Csak fiatalasszony van, s rendes asszony!

SZABÓNÉ

Nyíltan, önérzetesen. Ne mint asszonyt tekintsen engemet az úr, hanem hallgasson meg mint emberi személyt, mert én is dolgozom, mint egy férfiú.

JEROMOS

Gáspárhoz. Jöjjön a következő! Legyint Szabónénak, hogy álljon félre.

SZABÓNÉ

Ottmarad, félrehúzódik.

GÁSPÁR

Kiszól a terembe. Elek bácsi, vonuljon bé!

ELEK

Bejön, ellenségesen nézi Jeromost a „trónuson”, kicsit oda oldalból áll. Maga az a Jeromos úr? S így tündöklik a hordók felett?

JEROMOS

Parancsol. Más hangon beszéljen velem! Mit akar tőlem?

ELEK

Nagy kést húz elő a csizmaszárából, s a kezébe fogja. Az apja vagyok Ákosnak, aki csinálta azt a szerencsétlenséget. Úgy mondta a fiam, hogy maga a biztosítási összeget letenné érte, mert hát így senkinek nem lenne baja, tudja azt maga is.

JEROMOS

Meghúzódva, alattomosan. Jól van, drága ember, de erről a dologról négyszemközt akarok beszélni magával. Este jöjjön el hozzám, mert akkor megkapja a pénzt. Most pedig a kést tegye el szépen!

ELEK

A kést nem teszem el, mert nem azért hoztam. Nőrinc felé fordul. Hanem a kést neked hoztam, Nőrinc!

NŐRINC

Pököm a késedre!

ELEK

Felemeli a kést, vészesen Nőrinc felé. Most meghóttál!

GÁSPÁR

Odaugrik Elek elejébe.

ELEK

Törne Nőrinc felé, de Gáspár akadályozza. Most a fiad mellé teszlek!

NŐRINC

Elek felé. Még ott vagy?

Künn nagy zsivaj.

SZABÓNÉ

Odaáll Nőrinc mellé.

JEROMOS

Mérgesen megüti az asztalt. Micsoda dolog ez?! Gáspárhoz, parancs. Gáspár, rögtön takarítsd ki innen az egészet! Mindenkit! Kifelé! Itt nem lesz botrány! Csürhe!

SZABÓNÉ

A dermedtségben elkiáltja magát. Münköt ne tanítson senki! Se hazug ember, se idegen. Nagy indulatában hol Elek, s hol Nőrinc felé forogva. S ti pedig nem szégyellitek magatokat? Két ilyen vén ember! Egymást csúfolni s egymást kiirtani, amikor itt van a nagy ellenség! Mindnyájunk ellensége! Nagy indulatba ugrik, s hátravágja a teremajtót, s közben. Az egész falu ellensége! A terem felé. Emberek! Gyertek mind! Miközben az emberek tódulnak be, ő odaáll a „trónus” alá, Jeromosra mutatva folytatja. Látjátok ezt az embert? Hát nézzétek meg, ha nem láttátok eddig. Mert ilyent még nem pipáltatok, hogy valaki reggel idejöjjön, és estére immár felhúzódjék a fejünk fölé.

EGY HANG

Közbekiált. A fejünk tetejére!

SZABÓNÉ

Jól mondja valaki: a fejünk tetejére! Mert az urakot már megkente, szót értett az elöljárósággal. De münket csak bolondít, emberek! Uraskodik és ígér mindenfélét, de senkinek sem ad semmit. Csak hazudik! Itt mondom meg szemibe: hazudik! Hazudik!

EGY HANG

Ordít. Vegyük le onnét!

A tömeg, mely a Szabóné beszéde alatt fokról fokra jött izgalomba, most felzúg. Egy-egy kiáltás hangzik: „Vegyük le a trónusával együtt!”

GÁBOR

Az utca felőli ajtón bejön, kezében egy sárga plakát.

A tömeg egyszerre magába visszaesik. Nagy csend.

GÁBOR

Nem messze az ajtótól egy pillanatra meglepődve megáll. Micsoda kaláka van itt? Előbbre jön a középre.

SZABÓNÉ

Gábor elejébe áll, izgatottan. Nagy baj van, Gábor! Maga sok jóra tanított minket, de most idejött ez az úr, s felült a fejünk tetejére! Ígér nekünk, de csak bolondít s hazudik! Ennek okából most éppen le akartuk venni onnét a fészkiből, hogy a tollát megnézzük.

GÁBOR

No. Nem kell bántani: majd leesik magától, amikor megérik.

JEROMOS

A foga között gyűlölettel. Farizeus…

GÁBOR

Türelem, türelem. Szabónét gyöngéden a karjával félretolja, s odaáll szembe Jeromossal. Felemeli a plakátot, s Jeromoshoz. Maga írta ezt a sárga kiáltványt?

JEROMOS

A Gábor szemébe. Nem.

GÁBOR

S maga hozta ebbe a faluba, vagy nem?

JEROMOS

Nem.

GÁBOR

Gáspárhoz fordulva. Gáspár!

GÁSPÁR

Odaugrik Gábor elé, s boldogan. Tessék parancsolni!

GÁBOR

Tudsz te erről a plakátról valamit?

GÁSPÁR

Jeromosra néz, majd Gábornak a szemébe. Erről a sárgáról?

GÁBOR

Erről.

GÁSPÁR

Kihúzza magát, bátran. Gábor bátyám! Én magára úgy nézek fel, ahogy senkire a világon. Arra kérem az Istent, hogy valamikor bár reám is úgy tekintsenek fel az emberek. Ez pedig csak úgy következik bé, ha én is becsületes és hűséges maradok. Mivel pedig én még ebben a percben a Jeromos úr titkára vagyok, ennélfogva erről a sárga kiáltványról nem tudok semmit!

GÁBOR

A plakátot Jeromoshoz az asztalra feldobja, aztán Gáspárnak a vállára teszi a kezét, és megindultan. Jól van, Gáspár! Az Isten tartson meg téged, mert az ilyen fiúk, amilyen te vagy: egy jobb világot fognak hozni erre a földre.

GÁSPÁR

Meghatódva. Úgy gondoltam én is.

GÁBOR

Visszafordulva Jeromoshoz. Maga pedig, Jeromos úr, tegye el szépen azt a plakátot.

JEROMOS

Ki közben olvasgatta a plakátot, mintha most kezdene csak igazán elemébe jönni. Miért tenném el?! Felemeli és lobogtatja. Ezt tegyem el? Vajon azért-e, hogy titkoljam a nép előtt az igazat, ami ezen írva van?! Emeltebb hangon. Testvérek! Hát nem igaz ez: hallgassátok csak meg! Felállva, nagy hatást keresve olvassa végig. Gazdák, munkások, falvak lakosai! Elhanyagolva éldegéltek, mert senki sem törődik veletek. Vezéretek nincs, aki jóra vezet. Mind hitvány a hamis próféta, de hamarosan eljön ide közétek az igazi. Ő nemcsak prédikálni fog nektek vizet, hanem meg fogja mutatni nektek a boldogulás útjait. Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket. Nagy és erős lesz ő, boldogító a politikája, melynek jelszava: le az urakkal, éljen a nép! Leteszi a plakátot az asztalra, s akkor a néphez. Szóljon a nép, igaz ez, amit olvastam?

EGY HANG

Igaz!

GÁBOR

Aki azt mondá, hogy „igaz”, hiszékeny ember, és nem tudja, mit beszél. Mert a nép vezetésének dolgában nem a szó és a fecsegés után ítélünk, hanem az élet és a cselekedet szerint.

JEROMOS

Kérdezzétek meg tőle: mi az ő élete?

EGY HANG

Velünk él.

GÁBOR

Igen; veletek élek; s úgy, ahogy ti éltek. De tudjátok-e vajon, hogy ennek a jövevény úrnak micsoda élete van?

EGY HANG

Mondja meg!

JEROMOS

Jól van, megmondom nyíltan és röviden: az én életem az igazság és a becsület.

GÁBOR

Szemébe Jeromosnak. És mi az igazság, s mi a becsület?

JEROMOS

A nép akarata az igazság, s annak kiharcolása a becsület.

GÁBOR

Azt hiszi, hogy mindig igazság, amit a nép akar?

JEROMOS

Azt hiszem.

GÁBOR

És ebben az óriási hitben mit cselekszik a népért?

JEROMOS

Mit cselekszem? Nem papolok, mint maga, hanem áldozok is érte. Nagy gesztussal kiveszi a zsebéből a nagy bukszát, magasra emeli és rázza. Akkor a néphez. Testvérek! Nem a szó és a fecsegés után ítélünk, hanem a cselekedet után. Nézzétek: ez a buksza tele van pénzzel, s én most cselekedni fogok.

A nép nagy várakozásban, örömmel morajlik fel.

JEROMOS

Nagy gesztussal. Hányan vagytok?

SZABÓNÉ

Sokan! Ötvenen legalább!

JEROMOS

Kivesz egy nagy köteg bankót, s Szabóné felé. Osszad széjjel, asszony! Mindenkinek ezret!

A népnek: tetszik. Egy-egy hang: „Éljen!” „Ez az!”

SZABÓNÉ

Már kezében a pénz, s nagy zúgás és kavargás között osztja.

SÁSKA

Feláll az asztal mellől, és odakiált. Ide nem adsz, te?! Visszaül.

GÁSPÁR

Miközben osztja Szabóné a pénzt, megfogja Gábornak a karját, s izgatottan mond neki valamit. Látszik: könyörög neki, hogy ne hagyja el magát, hanem most beszéljen. Aztán elkiáltja magát. Figyelem, figyelem!

Mindenki arra néz.

GÁBOR

Felemelt karral a csendesedő néphez. Szavam van hozzátok.

JEROMOS

Leül.

GÁBOR

A nagy csendben. Ne féljetek, mert nem ítélni akarok felettetek. Csak adni akarok én is. De amit tőlem kaptok, az nem pénz, hanem maradandóbb kincs. Úgy hívják: becsület. Itt előttem pénzt kaptatok, egy idegen embertől, aki politikusnak mondja magát, és békétlenséget szeretne közöttünk felidézni. Én nem vagyok politikus, csak szegény és hívő ember, aki a dolgozó és hívő emberek rendjét akarom. Ezt tanítottam nektek örökké, de a botlásokat is mindig meg tudtam bocsátani. Amint mondtam, most nem ítéllek el titeket, csak felteszem becsületesen a kérdést: azt hiszitek, hogy ingyen kaptátok azt a pénzt? Azt hiszitek, hogy eljön ide egy idegen ember, és nem akar tőletek egyebet, csak azt, hogy tegyétek zsebetekbe az ő pénzét?! Most ne feleljetek nekem, hanem gondolkozzatok. De majd, amikor innét hazamentek, akkor ki-ki a saját hajlékában kérdezze meg önmagától: helyesen tettem-e, amit tettem? És mielőtt felelni fog önmagának, jusson eszébe, hogy én sem hirdettem soha az igazságtalan szegénységet, hanem igenis hirdettem: a becsület mellé kiharcoljuk a megélhető módot, mert ez jár nekünk Isten és ember előtt, De nem vagyunk mi koldusok, akiknek alamizsnát kell adni! Amivel csak holnapig lehet élni! Nekünk több kell, mert nem holnapig akarunk élni, hanem fiainkban és unokáinkban hosszú századokon keresztül. S ami nekünk kell, azt nem koldusként akarjuk, hanem munkával és vérrel! Nem idegen szava ez, hanem azé az emberé, aki vér vagyok a ti véretekből, és lélek vagyok a ti lelketekből. És ha kell, ha már emberül és magyarnak másként nem élhetünk: akkor fegyver leszek a kezetekben!

NŐRINC

Előjön a tömegből, kezében a bankó, és odaáll Jeromos elé, megindultan.

A tömegben is sütögetik sokan a fejüket, mintha adnák is vissza a pénzt, s nem is.

NŐRINC

Nagyságos úr!

SÁSKA

Részegen feláll, és meredt szemekkel figyel.

NŐRINC

Minekutána én a fiamban s majdan unokáimban sokáig akarok élni, azért Gáborral tartok, s ezennel visszaadom a pénzt. Leteszi Jeromos elé.

GÁSPÁR

Lelkéből fölkiált. Nem veszett el még a magyar!

JEROMOS

Irtó dühvel megrázza a kolompot, és felugrik. Gáspár felé. Mit ugatsz, te kutya?!

GÁSPÁR

Nyugodtan, boldogan, keményen. Én nem ugatok, hanem csak tiszta szívből és bátran mondom mindenki előtt: nem veszett el a magyar!

Függöny

Harmadik felvonás

Színhely: A nagy ivóterem a községháza épületében, a vasárnapi táncokat is itt rendezik. Ugyanaz a helyiség, amely szomszédja volt az első és második felvonásbeli szobának. Hátul és középen hatalmas kétszárnyú ajtó, mely az utcára szolgál. Ha nyitva van ez az ajtó, tornác látszik, amelyről néhány lépcsőfokon lehet az utcára jutni. Az ajtó mellett, jobbról és balról, egy-egy teremablak. A bal oldalon levő falon sem ajtó, sem ablak: ez a ház bütüje. Középen lámpa lóg le a mennyezetről, elég alacsonyan. Az egész termet megterített asztalok foglalják el. Az asztalterítő, a tányérok mind különbözők: látszik, hogy úgy gyűjtötték össze a faluból. Az asztalok mellett ülőhelynek deszkalócák állnak. Azt a hatást kelti az egész, mintha nagy falusi közünnepségre sok népséget várnának. A falakat fenyőágak díszítik. A terem sarkaiban is egy-egy hatalmas fenyőág áll, odatámasztva a falnak. A bal fal mellett egy külön rakodóasztal, amelyen edények, sok borosüveg, poharak állnak, nagy kenyerek is. Az asztal mellett a földön demizsonok.

ÁGNES

Egyedül van a teremben, s fenyőágakkal a falakat díszíti.

SÁSKA

Künt a szobában nagy jókedvvel fütyül, és egy-egy nekifutamot énekel; majd nagyot kiált. Lina!

A kiáltás után gombolatlan ingben és mellényben bejön Ágnes.

Lina nénéd elment?

ÁGNES

Elmene éppen az előbb.

SÁSKA

Akkor kinevezlek helyettesinek. Odamegy Ágneshez. Gombold bé nekem ezt az inget!

ÁGNES

Gombolja a nyakán.

SÁSKA

Nem bánom, ha egy kicsit babrálod is.

ÁGNES

Nem cica maga.

SÁSKA

A papni mentek a szorgos asszonyok?

ÁGNES

Oda, ott főzik a nagy estebédet.

SÁSKA

S mit főznek?

ÁGNES

Galuskalevest, töltött káposztát s kürtőskalácsot.

SÁSKA

S hány személynek?

ÁGNES

Kereken száznak. Kész a gombolással. Tessék, megvan!

SÁSKA

Kár, de azért köszönöm. Úgy éreztelek most itt magam mellett, mint a levendulát. S jót teszen az ilyen levendula az efféle remete-férfiúnak, mint én. Tölt magának közben a rakodóasztalnál, s megissza. S különben mit szólasz a dolgához, a Jeromos úr dolgához?

ÁGNES

Miféle dolgához?

SÁSKA

Mutatja az asztalokat. Ehhez a megterített dolgához.

ÁGNES

Mindenki csak jót szólhat az ilyenhez.

SÁSKA

S hát önmagához, testi mivoltában?

ÁGNES

Fekete.

SÁSKA

Kacag. Fekete… s fehérre vágyik!

ÁGNES

Nevet.

SÁSKA

Hát nem szólasz valamit? Jót vagy rosszat?

ÁGNES

A jó is valakinek rossz; s megfordítva is úgy van.

SÁSKA

Sötét célzással. Egyszóval… amit te most díszítesz, az valakinek lakodalom s egy másvalakinek ravatal lehet. Mi?!

ÁGNES

Megrettenve tekint Sáskára. Mit beszél maga?!

SÁSKA

Erősen nézi Ágnest, közben odamegy hozzá, s tartja a nyakát. Gombold ki ezt az inget, akkor megmondom, mit gondolok.

ÁGNES

Ijedten. Nem gombolom, mert ki tudja, mit akar mondani.

SÁSKA

Gombold ki, levendula! Mert vértódulásom van! Két ujját az inge alá dugja a nyakán, és egy rándítással lepattantja a gombokat.

BELLA

Abban a pillanatban erősen kopogtat az utca felőli ajtón, és benyit.

SÁSKA

Zavarában rögtön lehajlik, mintha a gombokat keresné. Az apró mindenit a gombjainak, vajon hol bujkálnak?!

BELLA

Nagy lapos csomag a hóna alatt. Jó napot kívánok! Jeromos úr nincsen itthon?

SÁSKA

Éppen őt keresem én is.

ÁGNES

Mit hozott, Bella kisasszony?

BELLA

Az ingeket hoztam, amiket Jeromos úr mára rendelt.

SÁSKA

Feláll, ingerülten. De nem délre, hanem reggelre!

BELLA

Szemtelenül, de kedvesen. Én azt nagyon jól tudom, de sok munka volt az ingekkel.

SÁSKA

Hát a csizmával s az ujjassal nem volt sok munka? S azokat mégis el tudták hozni jó reggel.

BELLA

Igen. De azokra nem kellett monogramot varrni! „J” betűt, s föléje egy napot a sugarakkal!

SÁSKA

Látszik, már végezni akar. Tegye le! A sugarakkal együtt! A megterített asztalra mutat. Oda a tányérokra, mint a palacsintát!

BELLA

Leteszi. Jó napot kívánok! Pá mindenkinek! Elmegy.

ÁGNES

Csizmát s harisnyát húzott Jeromos úr?

SÁSKA

Azt, hát nem tudod?

ÁGNES

Én nem.

SÁSKA

Kedveskedve: Ejnye, hogy el vagy te maradva a világtól! Hiszen már mindenki tudja, hogy falusi nemzetes úr lett a „nagyságos” úrból. Harisnya rajta, barátocskám! S csizma a lábán, ujjas a derekán, s bokrétás kalap a fejin!

ÁGNES

S milyen benne?

SÁSKA

Jól mutat, csak éppen a pökés hiányzik róla.

GYULA

Kopogtat, bejön. Jó napot! Jeromos nagyságos úr nincs itthon?

SÁSKA

Mintha keresné: néz körül, még a plafon felé is. Én nem látom. Ágneshez. Hát te, Ágnes, látod-é?

ÁGNES

Én sem.

SÁSKA

Gyulához. Hát maga látja-e?

GYULA

Én sem!

SÁSKA

No, akkor nincs itthon.

Mind nevetnek.

SÁSKA

S mit akarna véle?

GYULA

Meg akartam kérdezni tőle, hogy most eljöhetek-e?

SÁSKA

Megfogja Gyulát vállban, s mozgatja. Hát ez ki, akit most maga helyett küldött?

GYULA

Csodálkozva. Ez, akit maga most fog? Hát az én vagyok!

SÁSKA

S mégis meg akarta kérdezni tőle, hogy most eljöhet-e?!

GYULA

Igen.

SÁSKA

Elengedi Gyulát. Az Isten érti ezeket az úriembereket!

GYULA

Hát maga nem érti?! Érdeklődni akartam, hogy az angyalokat elhozhatom-e!

ÁGNES

Boldogan. Jaj, istenem, Gyula úr! Hát készen vannak?

GYULA

A magáé készen, csak a Jeromos úré nincs. Azt a szeme körül még vésni kell.

SÁSKA

Ügyeljen, nehogy elfusson a vésője.

ÁGNES

Az enyimet miért nem hozta ide? Jaj, hogy szeretném látni!

GYULA

Otthon van, meg akartam először kérdezni a nagyságos úrtól.

SÁSKA

Rendelkezik. Ne tojóskodjék annyit, Gyula úr, hanem menjen, s hozza el! Én vagyok a hopmester, maga azt nem tudja? Eredj te is, Ágnes! Menjetek, s hozzátok el.

ÁGNES

Boldogan. No, menjünk, Gyula úr! Jöjjön hamar!

GYULA

Sáskához. Hozhatjuk ide, ebbe a helyiségbe?

SÁSKA

Hogyne hozhatnák! Hát mi a tűz lángjától fél, hogy ezt kérdi?!

GYULA

Mert látom, hogy itt valami nagy dolog készül. Micsoda vendégség lesz itt?

SÁSKA

Türelmetlenül. Az Isten látott ilyent! Hogy itt mindenki úgy el van maradva a világtól! Gyulához, nekiszegezve. Maga életben volt a tegnap délután?

GYULA

Életben.

SÁSKA

S nem hallotta, hogy mit doboltak a faluban?

GYULA

Én nem. Folyton dolgoztam az angyalokon, bent a házban.

SÁSKA

No, akkor fogjon meg valamit, nehogy elessék. Mert ingyen estebéd lesz a népnek. Jeromos úr adja.

ÁGNES

Megfogja a Gyula karját. Jaj, jöjjön, Gyula úr! Már nagyon szeretném látni az angyalt!

GYULA

Sáskához. S Mihály bácsi, akárki jöhet erre az ingyen estebédre?

SÁSKA

Akárki a világon.

GYULA

Hamar egy fenyőágat odatesz az egyik tányér mellé. Akkor ezt a helyet elfoglalom magamnak!

Ágnes és Gyula kimennek.

SÁSKA

Veszi a sarokból az óriási fenyőágat, és a Gyula tányérja mellé támasztja.

GÁSPÁR

Boldogan fütyörészve az utca felőli ajtón bejön.

SÁSKA

Mitől van jókedved?

GÁSPÁR

Nekem attól, hogy feldöjtöttem a fekete bálványt.

SÁSKA

Te a bálványt, s a macska a tejet. Hol döjtötted fel?

GÁSPÁR

A szívére mutat. Ahová apám állította volt: itt bent a szívemben. Megpillantja a tányér mellett a nagy fenyőágat. Hát ez miért van idetámasztva?

SÁSKA

A Gyula úr helye.

GÁSPÁR

S minek a fenyőfa?

SÁSKA

Evés után Gyula úr felszáll a tetejibe, mint a rigó.

GÁSPÁR

S ott mit csinál?

SÁSKA

Ágról ágra szökken.

GÁSPÁR

S fészket rak-e?

SÁSKA

Komoly hangon. Azt a fejedre rakja. Hol voltál?

GÁSPÁR

Gábornál voltam. S hát Jeromos úr?

SÁSKA

Ne félj, mindjárt itt lesz. Nevet. Olyan abban a falusi ruhában, mint Nikita.

JEROMOS

Székelynek öltözve s félrecsapott bokrétás kalapban az utca felőli ajtón hetykén és jókedvűen bejön. Adjon a jó Isten mind közönségesen! Sáskához rendes hangon. Na, mi újság, kedves hopmesterem?

SÁSKA

Elhozták az ingeket, ott vannak az asztalon. S mindjárt hozzák az angyalokat.

JEROMOS

Nézi az ingeket, s szórakozottan. Az angyalokat? Már készen vannak?

SÁSKA

A tiédnek még a szemit is ki kell vésni, az Ágnesé készen van.

JEROMOS

Rögtön abbahagyja az ingeket. Ágnes nem volt itt?

SÁSKA

Most mene el Gyulával együtt.

JEROMOS

Puhatoltad-e a hozzám való szándékát?

SÁSKA

Én igen, még a hozzám valót is, de se jót, se rosszat nem tudtam kivenni belőle.

JEROMOS

Biztosan ügyetlenül csináltad!

SÁSKA

Mindjárt visszajön. Te akkor csináld ügyesebben.

JEROMOS

Ne szájaskodj! Nem azért tartok hopmestert! Drága pénzen! Gáspárhoz. S te, pártütő titkár, nálad mi hír?

GÁSPÁR

Sok apró s egy nagy.

JEROMOS

Na! Mondd előbb a nagyot!

GÁSPÁR

A titkári hivatalomról ezennel lemondok!

SÁSKA

No, ebből kormányválság lesz! Leül az asztal mellé.

JEROMOS

Elképedve. Lemondasz?!

GÁSPÁR

Le.

JEROMOS

És a fizetés?

GÁSPÁR

Azt ezennel visszaadom. Átnyújtja.

JEROMOS

Az ezerlejest kibontva lógatja. Hüm… Várj csak.

GÁSPÁR

Várok.

JEROMOS

S mi indított téged erre a lemondásra?

GÁSPÁR

Engemet az, hogy az úr… hogy az úr nem jóféle ember.

JEROMOS

Meghökken. Úgy?! Nem jóféle ember? S azt te miből gondolod?

GÁSPÁR

Abból, hogy amikor megérkezett ide nálunk, már akkor reggel Ákos megbicskázta Bálintot.

JEROMOS

Egyre ingerültebb. Talán én bicskáztam meg, te béka?!

GÁSPÁR

Továbbá úgy áll a dolog, hogy amíg az úr ide nem jött, szép és nagy békesség volt a faluban, de attól kezdve elromlott minden.

JEROMOS

Indulatosan. Talán én rontottam el, te bugyuta?

SÁSKA

Vészesen, ültéből. Csendesebben! Ebben a hajlékban!

JEROMOS

Már csendesebben. Felelj: én rontottam el?

GÁSPÁR

Olyanforma.

JEROMOS

Világosan beszélj, mert a nyakadra teszem a kezemet! S olyan dolgokat mondj, amiket meg lehet fogni!

GÁSPÁR

A fekete felhőt is nem lehet megfogni, amikor elindul valahonnét! Az is nem szól egy szót sem, hanem gyúródik, s szaggatja le mindenünnét a fényességet; s terjed, közeledik, s megzavarja a nyájakat s az emberek jóravaló lelkit! S amikor mán reányomul a falura, akkor is nem lehet megfogni, mégis jön belőle a villámcsapás és az elpusztító jégeső!…

JEROMOS

Úgy?! Szóval én vagyok a fekete felhő?!

GÁSPÁR

Olyanforma.

JEROMOS

S ezt neked ki mondta? Sáskára néz.

GÁSPÁR

Ne féljen, mert nem apám.

JEROMOS

Hát Gábor?

GÁSPÁR

Ő sem.

JEROMOS

Keményen. Hazudsz! Mert tudom, hogy most nála voltál.

GÁSPÁR

Mint a tigris. Nem hazudok, inkább még azt is megölném, aki hazudik!

JEROMOS

Hát nem voltál nála?

GÁSPÁR

Voltam, de Gábor nem buzdított engemet semmire. Még azt sem mondta, hogy letegyem a hivatalomat.

JEROMOS

Hát mit mondott?

GÁSPÁR

Azt mondta, hogy mindenki cselekedjék először a saját lelkiismerete szerint; s másodszor pedig úgy, mintha az édesanyjának örömet akarna szerezni!

JEROMOS

Hát neked nincsen édesanyád!

GÁSPÁR

Meghatottságában küszködve. Láthatólag nincs, mert a kénytelen árvaságban édesapámmal tartottam, de bent a szívemben van.

SÁSKA

A tenyerébe borítja a fejét, nagy lemondással. Hejh, púpos szabó! Neked kedvez a szerencse!… Mert éppen rekedünk meg a hatalommal is.

JEROMOS

Keserűség van benne; az ezer lejt összegyűrve dobja az asztalra.

SÁSKA

Felveszi a pénzt, szipogva kisimogatja és a zsebébe teszi.

JEROMOS

Gáspárhoz, emberi hangon. De, Gáspár, most akarsz elhagyni, amikor jót akarok tenni az egész néppel! Látod ezeket a megterített asztalokat?

GÁSPÁR

Látom.

JEROMOS

Hát mit gondolsz, mibe kerül ez nekem? Száz embernek a busás lakomája és a bőséges itala! Gábor adott ilyent a népnek?!

GÁSPÁR

Gábor maga is szegény ember, de az igazsággal és a becsülettel nemcsak egyszer táplálta a népet, hanem mindig.

DOBOS

Kopogtat az utca felőli ajtón.

JEROMOS

Tessék!

DOBOS

Bejön. Jó napot adjon az Isten! Azt a Tündöklő Jeromos urat keresem, aki kidoboltatta tegnap az ingyen esti ebédet.

JEROMOS

Én vagyok. Mi tetszik?

DOBOS

Csodálkozva. Maga az? Nevetve. Hát így felvette a mi öltözetünket?

JEROMOS

Így. Mit akar?

DOBOS

A jegyző úr utasított az úrhoz, hogy a dobolásért a száz lejt megfizetné.

JEROMOS

Jól van, öreg. Tessék, itt a száz lej. Odaadja. S mondja, milyen a hangulat a faluban? Sokan készülnek az ingyen lakomára?

DOBOS

Hát osztán… Én kidoboltam, aki jőni akar, jöhet. Gáspár felé. Ugye, Gáspár? Vág a szemével Gáspárnak.

GÁSPÁR

Itt van hely. Szintén vág a szemével.

JEROMOS

A doboshoz. Hát a hirdetmény szövege itt van-e magánál?

DOBOS

Az itt szegény. Az irattárba tesszük.

JEROMOS

Adja csak ide! Most kifüggesztjük ide az ajtóra, hadd olvassa itt is a nép. Én aztán irattárba tétetem.

DOBOS

Húzódik. Nem tudom ezt az odaadást. Sáskához. Mihály, te mit szólasz?

SÁSKA

Add oda! Ne mondja Jeromos úr, hogy fukar nép ez a miénk!

DOBOS

Kiveszi zsebéből, s odaadja Jeromosnak.

JEROMOS

Nézi az írást, és egyszerre megdöbbenve. Hihetetlen! Jól látom én ezt? Nézi, forgatja, mintha nem lehetne jól látni. Gáspárhoz. Gyújtsd meg azt a lámpát, Gáspár!

GÁSPÁR

Gyorsan meggyújtja a lámpát.

JEROMOS

Ismét nézi az írást. Hihetetlen! Hát ezt ki írta alá? Ezt ide! Mutatja az írást a dobosnak.

DOBOS

Nézi, mint a varjú. Azt-e? Nevet. Azt bizonyosan valami csintalan gyermek.

JEROMOS

Gyermek?! Ilyen disznóságot egy gyermek?!

SÁSKA

Feláll. Mit írtak oda, te? Kiveszi a Jeromos kezéből az írást, nézi, majd kacagni kezd. No, jól megtisztelték az esti ebédet!… Visszaadja az írást Jeromosnak, leül.

DOBOS

Közben gyorsan és észrevétlenül kimegy a szobából.

JEROMOS

Leszakítja a papírnak az alsó részét, összegyűri, és zsebébe teszi. Takarodjék innét! Közben megfordul, s hát már a dobos nincs. Hát már elment?

SÁSKA

Kicsoda?

JEROMOS

Ez a dobos.

SÁSKA

Itt se volt.

JEROMOS

Odaadja Gáspárnak az írást. Szegezd ki az ajtóra!

GÁSPÁR

Nézi az írást, de nem találja, amit keres rajta. Édesapám, mi volt ideírva?

SÁSKA

Hogy Jeromos úr az esti ebédjit… a többit majd csak akkor mondom meg, amikor megházasodol. Eredj, szegezd ki!

GÁSPÁR

Kiteszi az írást.

JEROMOS

Méltatlankodva. Na, várjatok, disznó csürhe nép! Majd én megmutatom, hogy mit lehet velem csinálni. Gáspár!

GÁSPÁR

Tessék.

JEROMOS

Gyorsan elmész!

GÁSPÁR

Letettem a hivatalt.

SÁSKA

Közbenjár. Mondok egyet, Gáspár. Reggelig még vigyed a hivatalt, tovább osztán nem is kell. Az én óhajtásomra, csak reggelig.

GÁSPÁR

No, jól van: csinálok még egy kicsi toldást, de nem a magam jószántából, hanem az édesapám óhajtására. Jeromoshoz. Hova menjek hát?

JEROMOS

Mutatja és számolja az ujján. Először elmész Gáborhoz, és megmondod neki, hogy én nagyon szépen kérem őt, fáradjon el ide hozzám. Közérdekű és nagyon fontos dologban szeretnék beszélni vele. S mondd meg neki, hogy én szívesen elmennék hozzá, de az ingyenes esti ebéd miatt itthon kell tartózkodnom. Megértetted, hogy mit és hogyan kell mondani?

GÁSPÁR

Igen.

JEROMOS

Másodszor elmész Sipos Marci bácsihoz, s neki is megmondod, hogy tüstént jöjjön ide, mert a szénégetők adójának ügyében rögtön intézkedni akarok; s azonkívül is olyan fontos beszélnivalóm van vele, ami Ágnes leányának az életsorsát dönti el. Megértetted?

GÁSPÁR

A beszédet meg, csak a szándékot nem.

JEROMOS

Jól van, a szándék nem a te dolgod. Hanem harmadszor: annak a posztós asszonynak is megmondod, hogy a lakoma után jöjjön el hozzám, mert a posztósok adóját is elintézem. S a többi embereknek is megmondod, hogy jöjjenek el bátran. Azoknak, akik a múltkor vártak; s általában mindenkinek, akinek ügyes-bajos dolga van. Mind jöjjenek hozzám bizalommal! Megértettél-e mindent?

GÁSPÁR

Meg.

JEROMOS

Na, akkor száguldj, mint a szélvész! S mindjárt itt legyél ismét, mert szükség van reád! Egy-kettő!

SÁSKA

Gáspárhoz. S útközben mindenütt dicsérjed Jeromos urat!

GÁSPÁR

Indulóban. Egyenesen beteg lennék, ha nem dicsérhetném. Gyorsan a szoba felé kimegy.

JEROMOS

Bizakodóan. Ne félj, Mihály!

SÁSKA

Én nem is félek: itt nincs medve.

ÁGNES

Mosolyogva bejön az utca felőli ajtón; tartja az ajtót, s csinálja Gyulának az utat. Jöjjön, Gyula úr, jöjjön!

GYULA

Meggörnyedve, egy óriási zsákban hozza a vállán az angyal-szobrokat.

JEROMOS

Ahogy megpillantja Ágnest. Jónapot, Ágnes! Gyulához. Szent Isten! Maga mit hoz abban a zsákban, Gyula?

GYULA

Nyögve. A szobrokat, nagyságos úr. Az angyalokat. Leteszi, törölgeti a homlokát.

JEROMOS

Gyulához. Szedje ki gyorsan! Lássuk az angyalokat! Amíg Gyula szedi ki a két angyalt, s az asztal tetején rakja fel azokra a szárnyakat, azalatt Ágneshez. Éppen most küldtem el Gáspárt, hogy édesapád jöjjön ide rögtön.

ÁGNES

Megijedve. Mit akar édesapámmal?!

JEROMOS

Ejnye, Ágnes! Ne félj, nem eszem meg apádat.

SÁSKA

Egy családból csak egyet eszik meg!

JEROMOS

Ne szájaskodjál, hopmester!

GYULA

Közben az angyalokra felrakta a szárnyakat. Nagyságos úr! Sugárzó arccal mutatja az angyalokat.

JEROMOS

Megfordul, s amint megpillantja. Áááh! Gyönyörű! Csodálatos! Leveszi a kalapját, amit idáig a fején tartott; s áhítattal közeledik az angyalok felé. Ez igen! Na, Gyula! Megfogja az egyiket, s maga elé emeli, mint egy csecsemőt. Különösen ez, amit Ágnesről csinált! Ágneshez. Ugye szép, Ágnes?

ÁGNES

Boldogan. Szép, s én nagyon boldog vagyok, hogy odakerülök az oltár fölé.

JEROMOS

Kakaskodva. Hát te odavaló vagy, angyalom! Egyrészt.

SÁSKA

S másrészt a selyempaplany alá.

JEROMOS

Sáskához. Ismét jár a szád? Majd én mondom meg Ágnesnek, hogy másrészt hova való ő, te pedig menj be most a szobába! Gyula, menjen be maga is! A szerszámjait elhozta?

GYULA

Ott vannak a zsákban.

JEROMOS

Jól van. A szerszámok maradjanak ott. S maga menjen! Gyorsan, Mihály!

SÁSKA

No, jöjjön, Gyula úr! Száguldjunk a harcmezőről!

Sáska és Gyula bemennek a szomszéd szobába.

JEROMOS

Erősen lázban van, de gyöngéd akar Ágneshez lenni. Hát kedves, szép Ágnes, egyszóval odakerülsz egyrészt az oltár fölé. Közben a kalapját felakasztja egy fenyőágra. Boldogság ez egy lánynak! De mekkora! S én is nagyon boldog vagyok. Olyan nagyon, hogy már nem is bírom magamban tartani, hanem megmondom azt is, hogy másrészt veled mit akarok.

ÁGNES

Mosolyogva. No csak, bátraké a világ.

JEROMOS

Nem gondolod, hogy mit akarok mondani?

ÁGNES

Nem.

JEROMOS

S nem is érzed? Megöleli a válla felett.

ÁGNES

Rázza a fejét is. Nem.

JEROMOS

Hát… nézd csak, Ágnes…

ÁGNES

Mit nézzek?

JEROMOS

Hát… hogy mit nézzél… Eszébe jut. Várj csak… Gyorsan a két angyalt szorosan egymás mellé teszi az asztalon, s büszkén. Hát ezt nézzed! Látod ezt, Ágnes?

ÁGNES

Igen.

JEROMOS

Egymás mellett állnak, szorosan. S az egyik te vagy, s a másik én vagyok!

ÁGNES

Igen, mert úgy volt megrendelve.

JEROMOS

Igazad van! Úgy volt megrendelve. Én rendeltem úgy, hogy az egyik te legyél, s a másik én legyek! S hogy egymás mellett álljanak szorosan. És most úgy állnak! Látod?!

ÁGNES

Csillanó kedéllyel. Igen, mert maga egymás mellé állította.

JEROMOS

Igazad van! Téged odaállítottalak magam mellé! Már fülled. Megfogja az Ágnes kezét. S itt is maradj mellettem, testi mivoltodban is. Mozdul, hogy átölelje a derekát, de nem rögtön sikerül neki. Mert én elviszlek téged ebből a faluból. Megfoglak és elviszlek, mert kellesz nekem. S mert nem arra való vagy, hogy itt maradj ebben a koszos faluban! Érted? Városba viszlek; ruhát veszek neked selyemből! S cipőt kígyóbőrből! Szorítja a derekát, belébújva. Úrinő leszel… az enyém leszel, a szeretőm…

ÁGNES

Kiugrik a karjaiból, megrázza magát, és határozottan. Nem.

JEROMOS

Nem?! Angyal képében odaállsz mellém, s így nem?!

ÁGNES

Éppen azért. Mert én nem vagyok fából faragva, mint az angyal.

JEROMOS

Fenyegetőn, de keserűen. Hm… ez igaz… de azért jobban vigyázz az utolsó szóra! Egyszerre szúrósan, sátánian. Vagy már elfelejtetted, hogy a szénégetők adóját csak én intézhetem el?! S hogy a kedves Bálint vőlegényed a kórházba került, az első napon már, amikor én idejöttem?!

ÁGNES

Már hittel, vallomásszerűen. Mindenre emlékszem, Jeromos úr! Az eszemmel mindenre emlékszem, de a szívemmel csak arra az egyre tudok emlékezni, hogy Ákos miképpen búcsúzott tőlem!

JEROMOS

Na! Ha jól tudom, ájultan feküdtél akkor.

ÁGNES

Erőm nem volt, hogy nézzem is őt, s hogy bár egy biztatást mondhassak neki, de a búcsúszavait jól hallottam. Maga nem tudja, hogy mi az, amikor egy leány titkon a szíviben hordoz valakit! S nem is tudhatja, mert magának pénz van a fejiben, s a szíve helyén gonosz-áhítat, s a nyelve alatt politika! Igen, de én tudom, Jeromos úr, mert amikor Ákos mondta nekem azokat a búcsúszókat, akkor én a két fülemet két kicsi virágoskertnek éreztem, s ebben a két kicsi kertben, mint legszebb gyönyörű virágokat, úgy ültette el Ákos az ő búcsúszavait!…

JEROMOS

És most?

ÁGNES

Most kinyílva illatoznak, és legszebb köntösükben várják őt, akit egyedül szeretek…

GÁBOR

Kopogtat az utca felőli ajtón.

JEROMOS

Indulatosan kiált. Nem szabad! Odarohan az ajtóhoz, és bezárja, aztán kinéz az ablakon. Gábor van itt! Idejött hozzám! Kiált a szoba felé. Mihály! Gyula!

Sáska és Gyula berohannak.

JEROMOS

Sáskához. Állj az ajtóhoz! Gábor van ott! Mindjárt szólok, amikor beengedheted! Gyulához. Elő hamar a szerszámokat, Gyula! Gyorsan, gyorsan! Mintázza a fejemet! Pózba áll Gyulának, egy asztal sarkára felülve.

Sáska az ajtóhoz áll, Gyula veszi a szobrot s a vésőt, s mintázza Jeromost. Jeromos Sáskához.

Most engedheted!

SÁSKA

Kinyitja az ajtót. Méltóztassék, legyen minél nagyobb szerencsénk!

GÁBOR

Bejön. Jó napot, Jeromos úr! Meglátja Ágnest. Te is itt vagy, gyermek?

JEROMOS

A pózából. Ó, jó napot! Tessék helyet foglalni. Nagyon udvarias, néha már alattomosan alázatos.

GÁBOR

Köszönöm, csak egy percre jöttem. S nem a hívásra. Útban voltam már, amikor Gáspár általadta nekem az üzenetét.

JEROMOS

Igazán kedves, hogy eljött. Nagyon fontos mondanivalóm van az ön számára.

GÁBOR

Tessék.

JEROMOS

Abbahagyja a pózt, és közelebb megy Gáborhoz, akkor körülnéz, mintha zavarnák a jelenvalók. Talán négyszemközt.

GÁBOR

Tessék csak bátran. Nincs titkunk senki előtt.

JEROMOS

Hát igen. Egyenesen és őszintén közölni akarom önnel, hogy a felfogását magamévá tettem.

GÁBOR

Mire nézve?

JEROMOS

A maga politikájára nézve, melyet a nép érdekében folytat.

GÁBOR

Mosolyogva Sáskához. Mihály, te erre mit mondanál?

SÁSKA

Ilyen a mohó ember: mindent a magáévá tesz: pénzt, leányt, felfogást.

JEROMOS

Felemelt ujjal, feddőleg. Mihály, Mihály: a kántorral tíz lejért mondattál véleményt, s te ötezerért mondod?! Gáborhoz. S éppen rosszkor, mert most a legnemesebb szándékaimat sértette meg. Hiszen képzelje el: nem nagy és becsületes dolog, hogy egy ember belátja a tévedéseit, s odaáll a másik mellé, kinek a felfogását osztja? Önnek csak öröm lehet ez, uram! Sőt, tudja, hogy még annál is több lehet, győzelem lehet és hatalom!

GÁBOR

Gyanút fogva. Nem egészen értem. Mit kerülget?

JEROMOS

Én nem kerülgetem, hanem megmondom nyíltan: önnek erkölcsi tekintélye van, nekem pedig pénzem. Legyünk társak, csináljuk együtt a népmozgalmat!

GÁBOR

Elkacagja magát. Együtt?

JEROMOS

Igen. Van arról fogalma, hogy milyen nagy dolgot tudnánk csinálni mi ketten?

GÁBOR

Sáskához. No, Mihály, hát erre mit felelnél?

SÁSKA

Én már megszolgáltam az ötezret.

GÁBOR

Jól van, akkor felelek én. Ismeri, Jeromos úr, a bibliának azt a részét, amikor a sátán felvitte Krisztust a hegyre? És megkísértette őt. Jézus mit mondott akkor?

Csend.

SÁSKA

Mély, papos hangon. „Távozz tőlem, sátán!” Utána gyorsan, rendes hangján Jeromosnak. Ez ráadás volt.

GÁBOR

Úgy van. „Távozz tőlem, sátán”, mivel tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet jutni. Elfordul, odamegy Gyulához. Hát maga mit csinál, Gyula?

GYULA

Mintázom a nagyságos urat.

GÁBOR

Mintázza?

GYULA

Igen, angyalt mintázok róla, az oltár fölé.

GÁBOR

Felemeli az egyik angyalt, nézi.

ÁGNES

Boldogan. Az a másik rólam van, Gábor!

GÁBOR

Ezt mintázta Jeromos úrról?

GYULA

Ezt.

GÁBOR

Letöri a szobor fejét, és úgy kettőben szépen az asztalra teszi.

ÁGNES

Halkan felsikolt.

JEROMOS

Sötét gyűlölettel. Rombol?!

GÁBOR

Nem. Ez a rend! Gyulához. Ágnesről kell mintázni mind a kettőt. Ágneshez. Te mit csinálsz itt?

ÁGNES

Éppen indulni akartam haza.

GÁBOR

No, gyere! Felétek megyek én is. Jeromoshoz. Igen, Jeromos úr, én tulajdonképpen azért jöttem, hogy nemsokára kell ez a terem. Vasárnapi tánc lesz, amit itt szoktunk mindig megtartani. Ágnessel együtt elmegy.

JEROMOS

Dühösen nézi Sáskát és Gyulát, majd a kettőbe tört szobrot a sarokba vágja.

SÁSKA

Leül oda, ahol azelőtt ült volt.

GÁSPÁR

Az utca felőli ajtón kucsmásan és jókedvűen bejön. Marci bácsi azt üzente, hogy nem jő.

JEROMOS

Nem? S miért nem?

GÁSPÁR

Azt mondta, hogy az ingyen ételtől ördögöt lát álmában az ember.

JEROMOS

És mások készülnek-e?

GÁSPÁR

Nem vettem észre.

JEROMOS

Csodálkozva Sáskához. Mihály, mi történik itten?

SÁSKA

Úgy látszik, semmi.

JEROMOS

Gáspárhoz. S a többi emberek mit mondtak?

GÁSPÁR

Az ügyes-bajosok-e?

JEROMOS

Azok.

GÁSPÁR

Azok sem akarnak jőni. Azt mondták, hogy fekete embert mindenki látott.

JEROMOS

Úgy?! Szóval senki sem akar jönni?!

GÁSPÁR

De van egy, aki akar.

JEROMOS

Kicsoda?

GÁSPÁR

Ákos. Az éjszaka hazaeresztették a vizsgálatból.

JEROMOS

Gáspárhoz. Menj, hamar! Ákos jöjjön ide! Rögtön!

GÁSPÁR

A kucsmát a fejébe vágja, s az utca felőli ajtón gyorsan elmegy.

JEROMOS

Sáskához. Hány óra, Mihály?

SÁSKA

Igen sok.

JEROMOS

Menj hamar, és hozz egy klánétást! Rögtön! Egy klánétás cigányt! Kiállítom ide az ajtó elé, hogy hívogatót muzsikáljon. Arra biztosan jönni fognak!

SÁSKA

Kajánul. Hű, ez jó lesz! Ezzel kellett volna kezdeni!

JEROMOS

Na, akkor szaladj, egy-kettő! Addig én fölveszem az új inget. Felkapja az asztalról az ingeket, és gyorsan bemegy a szobájába.

SÁSKA

Komikus sietséggel indul az utca felőli ajtó felé.

LINA

Éppen akkor megnyílik az ajtó, s hát négy cigányt vezényel, akik egy-egy nagy és gőzölgő kondérban hozzák az ebédet; Sáskához. Te hova futsz, Mihály?

SÁSKA

Megyek, riadót fúvatni! Kimegy.

GYULA

A fal mellett helyet csinál a gőzölgő kondéroknak.

LINA

Tegyétek oda a fal mellé! Ügyeljetek! Úgy! No, jól van… S most gyertek hamar, hadd hozzuk a kürtőskalácsot is! A négy cigánnyal együtt elmegy.

GYULA

Örömben kiált. Nagyságos úr! Nagyságos úr!

JEROMOS

Bejön.

GYULA

Nagyságos úr, elhozták az ebédet!

JEROMOS

Szinte táncol örömében. Jól van, jól van!

GYULA

Éppen most hozták. Én is segítettem!

JEROMOS

Jól van, Gyula!

GYULA

S mindjárt hozzák a kürtőskalácsot is!

JEROMOS

Jól van, csak maga rakjon be mindent a szobába! A szobrokat és a zsákot is.

GYULA

Összekapkod és bedob mindent a szobába.

JEROMOS

S aztán elmegy a jegyző úrhoz, de gyorsan! S megmondja neki a következőt: én azt üzenem, hogy rögtön adjon parancsot a csendőröknek! Hogy a csendőrök hajtsák ide ingyen ebédre a népet! Megértette?

GYULA

Igenis.

JEROMOS

Fusson, mint a szélvész!

GYULA

Elrohan.

SÁSKA

Egy klarinétos cigánnyal megjelenik. No, itt van a kerub! Nem valami kövér, de talán jó lesz.

JEROMOS

A cigányhoz. Kiállasz oda a lépcsők alá, és hívogatót muzsikálsz! Megértetted? Hamar!

CIGÁNY

Igenis.

JEROMOS

Pénzt ad a cigánynak. Gyorsan! Szépeket fújjál!

SÁSKA

S a száddal, te!

CIGÁNY

Gyorsan kimegy, mindjárt felhangzik a klarinét, s ettől kezdve gyors változásokkal új és új nóta szól.

JEROMOS

Mihály, tölts nekem egy pohár pálinkát!

SÁSKA

Tölt, odaadja. Igyál, ki tudja, meddig élünk!

JEROMOS

Kihajtja.

GÁSPÁR

Behozza Ákost az utca felőli ajtón keresztül. No, Jeromos úr! Itt van Ákos, üsmeri-e?

ÁKOS

Jó napot, Jeromos úr.

JEROMOS

Sáskához. Mihály, menjetek bé a szobába! Egyedül akarok Ákossal beszélni!

SÁSKA

Gyere, Gáspár! Bemegy a szobába.

JEROMOS

Gáspárhoz, aki nem akar mozdulni. Nem hallottad, hogy menj ki innét!

GÁSPÁR

Nem félek a villámlástól!

JEROMOS

Dühösen egy tányért Gáspár mellé a földhöz vág. Takarodj ki!

GÁSPÁR

Minden jót! Osztán írjon! Bemegy a szobába.

JEROMOS

Van-e jó bicskád, Ákos?

ÁKOS

Nincs.

JEROMOS

Kivesz a zsebéből egy nagy bicskát, kinyitja, és odaadja Ákosnak. Nesze, ez jó lesz.

ÁKOS

Mint Jeromos az első felvonásban, nézi a kést. Jó. Úgy kinyitva a csizmaszárába teszi.

JEROMOS

Emlékszel, mit mondtam volt, Gáborra vonatkozólag?

ÁKOS

Emlékszem.

JEROMOS

No, ha emlékszel, akkor én az ígéretemet beváltottam. Lefizettem érted a pénzt, hogy szabadlábra helyezzenek. Most tehát szabad vagy, és rajtad a sor! Érted?

ÁKOS

Értem.

JEROMOS

Gábor mindjárt ide fog jönni, mert tánc lesz. Te pedig itt fogsz maradni most a szomszéd szobában. S amikor a cigányok az első nótára stimmolni fognak, az lesz a jel! Akkor bejössz ide a terembe és az egész nép szeme előtt belevágod a bicskát, hogy egyszerre vége legyen! Ha jól sikerül, gazdag ember leszel! Megértetted?

ÁKOS

Ezt igen.

JEROMOS

Hát mit nem értesz?

ÁKOS

Nyugodt elszántsággal, szúrósan. Azt beszélik a faluban, hogy maga Ágnest szeretejinek akarja. Sipos Ágnest. Gondoltam, hogy megkérdem ezt magától is, aki mégis jobban tudja ezt a dolgot, mint más.

JEROMOS

Ez most nem tartozik ide! Az ember ilyenkor nem szerelmeskedik, hanem cselekszik!

ÁKOS

De tudni akarom: igaz-é, amit beszélnek?!

JEROMOS

Nem.

ÁKOS

Bekiált a szoba felé. Ágnes!

ÁGNES

Kijön a szobából, és odamegy Ákos mellé.

JEROMOS

Ágneshez. Maga hogy kerül ide vissza?

ÁKOS

Éppen találtam az úton, amikor Gáborral ment, s visszahoztam, ha esetleg szükség lenne reá. Ágneshez. Igaz-e, hogy ez a Jeromos úr téged a szeretejinek akart?

ÁGNES

Igaz.

JEROMOS

Szintén elszántan. Most nem erről van szó! Ákoshoz. Hanem arról, hogy a tömlöcben akarsz-e rothadni, vagy megcsinálod azt, amit mondtam! Válassz!

ÁKOS

Jó. Választani fogok. Ágnessel együtt bemegy a szobába.

JEROMOS

Megy Ákos után, s az ajtóból beszél befelé Sáskának. Mihály, adj ennek az Ákosnak pálinkát, vagy amit kíván, bőven! Én fizetem.

GYULA

Bejön az utca felőli ajtón.

JEROMOS

Na, mit mondott a jegyző úr?

GYULA

Azt mondta, hogy olyan rendeletet nem bocsáthat ki, hogy a csendőrök esti ebédre hajtsák a népet.

JEROMOS

Nem?!

GYULA

Azt mondta.

JEROMOS

A gazember!… Hát mindenki gazember itt?… Gyulához. Maga is gazember, Gyula?

GYULA

Én nem, nagyságos úr, én tisztességes vagyok, csak nagyon szegény.

JEROMOS

Pénzt ad Gyulának. Tessék, tegye el! Odamegy az ablakhoz, kinéz. Gyula, az miféle csődület ott? Ott a hídon, a lámpa alatt.

GYULA

Odamegy az ablakhoz, és erőlteti a nézést. Ott a hídon? Az a fiatalság. Várják, hogy kezdődjék a tánc. Gábor is ott van a cigány muzsikusokkal együtt. Azt mondták, hogy jönnek mindjárt ide, mivelhogy úgysem lesz esti ebéd. A kürtőskalácsot is, amikor hozták, a legények mind elvették, és beledobigálták a vízbe.

JEROMOS

Mit csináltak?

GYULA

Beledobigálták a vízbe.

JEROMOS

Kiált. Mihály!

SÁSKA

Bejön a szobából a terembe.

JEROMOS

Hallottad, mi történt?

SÁSKA

Én nem. Úgy élek, mint Szent János a pusztában.

JEROMOS

A kürtőskalácsot a legények beledobigálták a vízbe!

SÁSKA

Miért nem mondtad, hogy süssenek malomköveket. Azokat nem dobigálták volna belé, ne félj!

JEROMOS

Rettenetes ez a te falud, Mihály.

SÁSKA

Ez az! S jó orrod van, hogy éppen ide jöttél!

Künn nagy zaj és ének, ami gyorsan közelít.

GYULA

Az ablaknál. Már jönnek, nagyságos úr!

GÁBOR

Megjelenik az ajtóban, melynek mind a két szárnyát kitárja. A háta megett az ifjúság. Amikor bejön a terembe, az ifjúság is utána beözönlik, s a végén három cigány, hangszerekkel. Az ifjúsághoz. Hamar a legények rakják az asztalokat a fal mellé! A leányok a tányérokat a sarokba! Egy is el ne törjék.

Az ifjúság munkához lát, a cigányok a sarokban valami kisebb emelvényen elhelyezkednek.

JEROMOS

Karba tett kezekkel, kevélykedve a terem közepén áll, Gábor mellett.

GÁBOR

Az ifjúsághoz. Álljatok kereken! Cigányokhoz. A muzsikusok pedig figyeljenek ide. Rámutat Jeromosra. Ennek a vendégúrnak a tiszteletére először az ő nótáját fogjátok eljátszani. Jeromoshoz. Jeromos úr, melyik a maga nótája?

JEROMOS

Mindjárt megtudja, csak a zenészek először stimmoljanak.

GÁBOR

A cigányokhoz. Hangoljatok!

A cigányok hangolnak.

ÁKOS

Bejön a szobából, s lassan és elszántan közeledik a terem közepe felé, ahol Jeromos és Gábor egymás mellett állnak. Amikor odaér, megáll Jeromos előtt, és keményen a szemébe néz. Fekete tolvaj, tégedet választottalak. Miközben felemeli a kést, hogy belevágja. A halál fia vagy!

GÁBOR

Ráordít Ákosra. Ne ölj! Egy gyors mozdulattal megragadja Ákos felemelt karját csuklóban. A másik kezével elveszi tőle a bicskát.

ÁKOS

Leereszti a karját, és meg-megránduló szájjal néz Gáborra.

GÁBOR

Mit akartál megint, Ákos?

ÁKOS

Végre akartam hajtani az ítéletet: az enyimet, a faluét és az Istenét!

GÁBOR

A legényekhez. Fogjátok meg Ákost, és tegyétek be a szobába!

Két legény megfogja Ákost, vezetik a szoba felé.

GÁBOR

Kíséri Ákost és a két legényt, utánuk ő is belép az ajtón.

EGY HANG

Abban a pillanatban, ahogy Gábor után betevődik az ajtó, ordítva. Ítéletet rajta!

EGY LEGÉNY

Székkel és villámgyors mozdulattal leüti a lámpát.

A sötétben kavargás, ilyen kiáltások: „Üssed!” „Irtsad!” „Jaj, engem talált!” „Ott van!” „Ne engem, a mindenedet!” „Hol van?” „Hol van?”

GÁBOR

Egy lámpással a kezében kijön a szobából.

Ahogy megy előre, mindenki félreáll az útjából. A lámpa fényében látszik, hogy tépettek, rendetlenek, borzasak az emberek, mint dulakodás után.

SÁSKA

A Gábor háta mögött jön egy lámpással, jobbról. A terem közepénél jobb keze felé tér, s a fal mellett kereken menve keres.

GÁSPÁR

A Gábor háta mögött jön egy lámpással, balról. A terem közepénél bal keze felé tér, s úgy keres. Mit csináltok megint? Hol van a próféta? Hol van?

GÁBOR

Hát ez hol lehet?

SÁSKA

Hol a fenébe lehet? Hogy törje ki… Nincs.

GÁSPÁR

Mintha szólítaná. Jeromos úr! Hol van maga?! Nincs!

EGY HANG

Keressétek, emberek!

Mindenki keresi Jeromost.

GÁSPÁR

Lámpással már csak ő keresi, egyre gyorsabban szalad kereken. Közben. Nincs Jeromos úr, nincs. Bizonisten nincs! A terem közepén egyszerre megáll, szagolni kezdi a levegőt, fintorgatja az orrát. Kámfor… Azt érzek. Büdös kámfort… Mintha megvilágodosnék az esze, hirtelen odamegy Gáborhoz, és jelenti neki. Gábor bátyám! Ez az úr ördög vót!

GÁBOR

Megvilágosodva. Igazad van, Gáspár! Csupán te tudhatod, hogy ki volt, aki kámforosan eltűnt. Mert mint a csillag, te egyedül őrködtél egünkön, melyet csak Nőrinc bácsi tudott kinyújtott kezével felérni. De most e két igaz mellett kiverődhettek ti is: többi hunyorgó csillagok, mert e vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld. Jobb karjával ölelőleg magához rántja Gáspárt.

SÁSKA

Kurjantva. Cigány, csárdást a nyomára!

Az ifjúság felszabadulva mozdul, a klarinét felsikolt.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az Erdélyi Szépmíves Céh és a kolozsvári Magyar Színház 1936-ra meghirdetett drámapályázatának díjnyertes darabja volt a Tündöklő Jeromos.

Szinte bizonyos, hogy Tamási 1936 augusztusában írta. A pályázatot ugyanis a Pásztortűz 1936. július 15-31-re dátumozott 13-14. számában tették közzé, miszerint: „A legjobb pályamű szerzője harmincötezer lejt kap. Ebből huszonötezer lej a Szépmíves Céh által kifizetendő jutalom, melyben bennefoglaltatik a mű első kiadásának joga, tízezer lej pedig a Magyar Színház által juttatott minimális tiszteletdíj-biztosíték!”

Tompa Lászlónak szeptember 3-i keltezéssel elküldött levelében Tamási ezt írja: „Valószínűleg holnap felutazom Budapestre, mert most fejeztem be egy színdarabot, amit elő fogok terjeszteni.” Október végén pedig a drámapályázat bírálóbizottsága (Kós Károly, Járosi Andor, Kádár Imre) a beérkezett nyolcvanhárom mű közül egyedül Tamási darabját jutalmazza, bár Nagy Istán Özönvíz előtt című drámáját is elismeréssel illeti.

Úgy tűnik, hogy a kitüntetés nem csupán Tamásinak szól, de a régóta várt „transszilván dráma” megszületését is hivatott hirdetni, a lelkes közönség pártfogásába ajánlva a közös erőfeszítések eredményét:

„Tündöklő Jeromos. Székely falusi miliő. Első tekintetre reális, sőt naturalisztikus történet, amely mögött azonban csakhamar hatalmas misztikus háttér alakító erejét érezzük. Az alakok hús-vér figurák ugyan, de mégis többek, mint való személyek. A mi korunkat, egyéni és történelmi sorsunkat eldöntendő nagy eszmék képviselőinek mutatkoznak be az egyszerű emberek. A szerkezet is olyan egyszerű és átlátszó, hogy egyszerűbbet képzelni is alig lehet. Kristálytiszta, friss és illatos, mint a hegyi forrásvíz, és szinte együgyűen természetes, de egyúttal rafináltan naiv, mint a népmese. Csordultig telve van játékos humorral, nagy emberi jósággal és egyúttal mélységes komolysággal. Az egész darabot átlengi a székely táj sajátos illata, a hegyek éles levegője. Ez a színjáték igazi, őseredeti, a maga különvaló töretlen útját járó, semmi mással össze nem hasonlítható művészet, amely sehol másutt, mint itt, a mi földünkön meg nem születhetett volna. Nem jár kitaposott utakon, és lesznek, akik éppen egyszerűsége és művészi újszerűsége miatt talán nem fogják könnyen megérteni. Csudálatos, egyéni, játszi humorának furcsa, néha kesernyés zamatát, néha csípős illatát csak azok fogják tudni értékelni, akik elfogulatlan és tiszta lélekkel tudják elfogadni, mert éppen ezek a páratlan és ritka, ma társtalan értékei teszik ezt a színjátékot számunkra különösen nagy értékűvé és megbecsültté. Az is bizonyos, hogy mai rendező és mai színész számára egészen különleges és nehéz feladatot jelent a darab méltó színrehozása, de ez a feladat egyben vonzó is komoly törekvésű színház számára.” (Jelentés a Szépmíves Céh és a Magyar Színház drámapályázatáról. Pásztortűz, 1936. október 31., 20. sz.)

1936. november 6-án a színház – Kádár Imre rendezésében – már be is mutatta a díjazott művet. A díszelőadást az erdélyi dráma jelentőségét és kiváló eredményét méltató gróf Bánffy Miklós vezette be. Az Ellenzék november 8-i tudósítása adott hírt az ünnepi előadás fogadtatásáról:

„A színház látható buzgósággal, sőt lelkesültséggel igyekezett a darab segítségére és hasznára lenni. De még nem készült el a munkájával egészen. A párbeszéd itt-ott megállott. A stíl se forrt ki egészen… El kell ismernünk, hogy a rendezés, kiállítás és a legtöbb színész munkája igyekezett kifejezni Tamási Áron iránt csodálatát. Dicséret illeti például Forgács bámulatos törekvését, azért fáj, hogy föltétlenül el kell utasítanunk Jeromosát. Nem volt ez sem együgyű, se sátáni, sem ravaszdi; illetéktelenül groteszk volt és nevetséges. Főleg az agyonjátszottság miatt. E mellett a torzrajz mellett valóban friss volt Tompa természetes és mulatságos kocsmárosa… Fényes Alice bűbájos Gáspár alakját minden művész kiválóságával formálta; amit nyújtott, kitűnő volt, de mégsem fejezhette ki a szerep igazi lényegét… A közönség sokszor kifejezte tetszését, és nagyban ünnepelte Tamási Áront.”

Járosi Andor bírálata is, melyet a Pásztortűz 1936. november 15-i (21.) száma közölt, abban látta Tamási érdemeit, hogy „szeme nem a régi népszínműíróé vagy Jókaié, Mikszáthé vagy az új faluromantikusoké, és nem is a Móricz Zsigmondé. A falu számára nem szórakoztató téma, nem is egy magasabb osztály nevelőmunkájának, egyházi, politikai irányzatának a tárgya, hanem egy lényegileg meg nem értett, sajátos, eleven, vérző valóság. Ebben egy Tamási a Móricz Zsigmond utáni ifjúság faluszemléletével. Aminthogy a faluval szemben való felelősségérzetének is egészen más a színezete, mint azoké, akik a falut akár a legjobb szándékkal is, vagy esetleg a megélhetés önző vágyával, de minden esetben csak kívülről látják, istápolják, vagy éppen élnek belőle… Ez a színpadi játék a maga új anyagával, új feldolgozásával a legnehezebb műformát öltötte magára. A realitás és misztikum vegyületében akarja kimondani a megtalált igazságot.”

A széles körű közönség tetszésnyilvánításával szemben, újságírók társaságában mégis lábra kapott az a vélemény, hogy „a Tamási-darab szép fényes külsőségek közepette megbukott”. Nagy István ideiglenes elejtése okozta a zavart. Gaál Gábor sem tartotta szerencsésnek a bírálók választását, hogy egyedül Tamási drámáját tüntették ki.

Áprilisban bemutatta a színház Nagy István „dicséretes” drámáját is, hogy az elfogultság vádját visszautasíthassa. A tüske azonban tovább szúrt: az Özönvíz előtt rivális szerzője önéletrajzi regényciklusának Szemben az árral című kötetében (Kriterion, 1974) így emlékszik a Tündöklő Jeromos kolozsvári előadására, amelyet izgatottan nézett végig:

„Mindegyik mondat egy-egy ékes vésőnyomnak hatott, olyanok lehettek, mint a remekül kifaragott kopjafák. De bárhogy erőltettem is az eszemet, sehogyan sem értettem, miről is van szó a színpadon. A darab végén csak annyi derengett bennem, hogy a szűzmáriás »tiszta« székely falu kiveti magából az ördöngős népámítókat. Egyszerű, de nagyon varázslatos ráolvasásra eltűnnek, mint a tömjénfüsttől fulladozó Sátán, csak füst meg bűzös kénkőszag marad utánuk. Ám hogy kik ámítják a népet, az már nem derült ki. Én akkor az előadáson egyenesen a mi kommunista szervezőinkre gondoltam, azokra a MADOSZ-istákra, akik megszervezték a gyimesközéploki fölkelést. Zavart az is, hogy a darab rossz szellemét alakító színész kissé városias, kissé papos maszkírozása mintha Aradi Viktor hasonló öltözékét másolta volna le, amikor még Kolozsvár utcáin jött-ment apostolos arckifejezéssel. Csak most, annyi hosszú évtized távolából próbálok azzal a következtetéssel kísérletezni, hogy hátha a magyarpárti korteseket próbálta kipellengérezni, vagy a kormánypárti szavazatvadászokat vette célba… Tamási azzal, hogy mindent lírai székely ködbe burkolt, ha akarta, ha nem, legjobb esetben is valamennyi akkor működő párt felé nyithatott tüzet.”

1937 májusában a Korunk lapjain Gaál Gábor ismét hangot adott kételyeinek, a „transszilván” törekvéseket bírálva, s megtoldván az ünneprontó híresztelést azzal, hogy Jób Dániel csak úgy fogadta el a Tündöklő Jeromos-t budapesti előadásra, ha szerzője a művén gyökeresen változtat. A Vígszínház tervezett erdélyi ciklusa a közönség érdektelensége miatt meghiúsult.

A Tündöklő Jeromos magyarországi bemutatója 1939. április 22-én volt. Németh Antal rendezte, s hogy milyen eredménnyel, talán Schöpflin Aladár kritikájából is kitűnik. Schöpflin ugyancsak töprenghetett azon, hogy az írót, a rendezőt vagy a színészt okolja-e a vélt hiányosságokért. „Egyenetlenebb, kevésbé megszerkesztett színdarabot még keveset láttunk – írja. – Cselekvényében nincsen az az áram, amely át kell hogy járja az összes jeleneteket; a jelenetekben nincsenek meg azok a kapcsolások, amelyekből a darab építménye összeáll. Minden jelenet mintegy magában él, a legtöbb alaknak, különösen pedig a főalaknak, Jeromosnak nincs szilárd, állandó jelleme, folyton kétségben vagyunk: mi ez az ember? Mesebeli gonosz? Mefisztó a székely parasztok között? Egyszerű hitvány bujtogató, rejtett célok demagógja?… Szemmel látható, hogy az író valami eredetit, nagyon nehezen megvalósíthatót akart a forma dolgában: a realitást összehozni a meseszerűséggel. Két olyan hangot próbált összehangolni, amelyek egyenest ellentmondanak egymásnak. Merész formai gondolat ez, Tamási folyton küzd vele. A küzdelemben vesztes marad, de közben vannak pillanatok, amikor már-már győz. Mindig olyankor, amikor az ujja rátapint a népi húrra. Néhány székely parasztalakja, különösen a paraszt korcsmáros és fia egészen eleven, kivált az elején; élces, csavaros székely észjárásuk, beszédük odaidézi a színpadra a székely falu levegőjét. Jó az elkeseredett székely kántor csaknem tragikus alakja és még egy-két parasztalak. Az úri rendből való alakok, a plebános, a jegyző arca azonban kifejezéstelen. A párbeszédben néha észrevenni Tamási prédikáló hajlamát, de általában hangja elbájoló. Sajnos, ezt a speciálisan székely hangot nem tudják a színészek megszólaltatni – nem a tájszólásra értem, hanem a beszéd módjára, az intonálásra és hanghordozásra.

Ha az író küszködik a formával, a színésznek, Kiss Ferencnek reménytelen a küzdelme Jeromos alakjával, amelyből hiányzik a forma. Az író túl kevés támasztékot ad a színésznek az alak kialakítására. Kiss Ferenc megpróbálja a lehetetlent, valami egységet vinni az alakba, összefogni reális és meseszerű vonásait. Groteszk figurát csinál belőle, komikus fintorokat ad neki; sokszor szinte mintha Jeromos önmagát gúnyolná ki. Ezúttal az író felelős azért, hogy a színészt két vállra fekteti a szerep. A székely parasztalakok közül legjobb Makláry Zoltán és Apáthy Imre. Ők olyan szerepeket kaptak, amelyet meg lehet játszani, és meg is játsszák. Tímár Józsefnek már nincs ilyen szerencséje, Bajna Gábor szerepe csak elv, a jó elve, szemben a Jeromosban kifejezett gonosz elvvel, székely harisnyában járó morál. Pethes Sándor egyetlen charge-jelenetében nagyon jó. A többi szereplők alig tehetnek mást, mint hogy elmondják mondókájuk. A színpadon felvonultatott tömegekben nincs mozgás, ott vannak a színpadon, zajonganak, tülekednek, de nincsenek benne a cselekményben.

Reméljük, Tamási most megtanulta, hogy a színmű elsősorban építmény, jó alaprajz és belső logika kell hozzá. Ha ezt a tanulságot levonja, kitűnő színműírót üdvözölhetünk benne. S örömmel fogjuk üdvözölni.” (Nyugat, 1939. május 1., 5. sz.)

Ide kívánkozik azonban Illés Endre bírálata is, amely részint Schöpflin véleményével száll vitába: „Nincs Tamási-írás, amely végül is ne felcsapó láng s ne felszárnyalás volna; a budapesti Nemzeti Színház előadása viszont súlyos volt, mint a mélyvizekbe leszálló álom. Lassú, nehézkes; a színészek úgy beszéltek, mintha a lajbijukat gombolták volna ki. Aki Tamási darabban szerepet vállal, annak egészen ismernie kell az írót, s főleg meg kell ismerkednie azzal a fiatal és nyugtalan szellemmel, amely minden Tamási-darabban úgy lobog, mint a tüzes pünkösdi lángok. A színpad: varázslat. S a Nemzeti Színház előadása éppen a varázslatot ejtette el, azt a pillanatot, amikor a valóságból jelkép lesz.” (Erdélyi Helikon, 1939. június-július, 6. sz.)

Az 1946-os esztendő nyarán, a június 18-i bemutatót követően, a Parasztszövetség égisze alatt társult hivatásos színészek Hajdú-Bihar megye falvait, kisvárosait járva játszották Tamási szatíráját. Ugyanebben az évben, december 6-án a hódmezővásárhelyi Városi Színház társulata – Osváth Béla rendezésében – két alkalommal adta elő.

Tamási huszonöt éves írói jubileumának tiszteletére 1947. november 11-én Egry István rendezésében és Illés Endre bevezetőjével mutatta be a rádió.

A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház 1975-ben vette fel repertoárjába. Először október 17-én játszották Tompa Miklós és Seprődi Kiss Attila rendezésében. Jeromost László Károly alakította. 1984. október 13-án a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatói adták elő, Ferenczy István osztályvezető tanár rendezésében.

A veszprémi Petőfi Színház Tamási-ciklusában 1985. szeptember 27-én mutatta be, Szabó József rendezésében, Kovács Lajossal a címszerepben. Az előadással a veszprémiek 1985. október 1-én és 2-án Jelenia Gorában is vendégszerepeltek, s Budapesten a Magyar Néphadsereg Házában mutatták be.

Vitéz lélek^{^*}

Komoly játék három felvonásban

1940

Szereplő személyek

BALLA PÉTER

LÁZÁR

AMBRUS

BORÓKA

NIKITA

SÁRI, a felesége

KRISTÓF

ROZÁLI, a felesége

PANNA

CSORBA

BÜLLENTS

CIGÁNY

GYERMEK

GYERMEKEK

Történik Erdélyben, néhány évvel az összeomlás után

Első felvonás

Színhely: szegényes szoba, elhanyagolt s rozzant székely falusi házban. Szemben ajtónyílás, melyen a bejárás történik, rozoga tornácon keresztül. Maga az ajtó, sarkából leesve, ott áll a kijárás mellett a falhoz támasztva, belül a szobában. Az ajtó mellett kétfelől ablak. Ezeken sem áll már a tábla, csak az egyiken a fél szárny. Balról kopott, széles kanapé. A kanapétól egy méterre, a szoba közepe felé, régi és megviselt asztal, tőgyes fiókkal. Az asztalon kinyitva egy könyv, a Biblia. Az asztal fölött dróton lógó lámpa, csámpás ernyővel. Az asztal mellett két felemás szék. Jobbról négylábú füttő; befödött korondi fazék a tetején. A füttő mellett háromlábú, kicsi szék. Falusi szerszámok a bal sarokban. A jobb sarokban egy drótszegen néhány ruhadarab lóg.

A szoba szegénységet, de szerzetesi lelkületet mutat. Az ablakon át rozzant kerítés látszik. A szín a ház környezetét is mutatja: az elárvult, füves házkörnyéket, s messzebb néhány régi falusi házat.

A ház mellett egy-két virágzó orgonabokor.

Idő: május, kora délután.

ROZÁLI

Félig iparos, félig falusi huszonhat éves fiatalasszony. Szép és nyílt tekintetű. Úgy jön be, mint egy templomba.

KRISTÓF

Harmincéves falusi gépész. Fekete bakancs, szürke harisnya, tiszta színes ing, mellény és biciklisapka van rajta. Felesége után két lépéssel jön. Látszik, hogy kellemetlen neki ez az idejövetel, de a felesége kedviért megteszi. Kellemetlen helyzetét pökhendiséggel akarja feledtetni. Sapkáját sem veszi le egész idő alatt.

ROZÁLI

A szoba közepén megállva, körülnéz. A rókának is jobb fészke van. Megfordulva, Kristófnak. A rókának is jobb fészke van!

KRISTÓF

Nincs itthon a róka… Indul a füttő felé, a kicsi székhez. Ha itthon volna, másodszor látnám… Mert eddig csak egyszer láttam, amióta hazakerült. Egyszer a szamarával, öt hét alatt. Leül. Akkor is béléptem előle egy kapun, hogy ne találkozzunk. Esetleg restelkedett volna, s miattad is átallottam a találkozást.

ROZÁLI

Anyás kíváncsisággal vizsgál mindenfélét, majd a fazékról leemeli a fedőt. Valamit főz magának…

KRISTÓF

Rászól. Ne tarts házkutatást! Úriember nem kíváncsi semmire. Vagy osztán felkelek innét, s elmegyek ebben a percben! Részemről úgyis megalázkodás, hogy a kedvedért idejöttem!

ROZÁLI

Nem megalázkodás.

KRISTÓF

Hát mi a fene? Az urad vagyok, s az ő célpontja voltál! Hát nem megalázkodás, hogy mégis eljöttem ide?!

ROZÁLI

Emberség. Semmi egyéb.

KRISTÓF

Ha emberség, kerítsd elé hamar, hogy legyen vége ennek az emberségnek.

ROZÁLI

Odamegy az ablakhoz, kihajlik és kiált. Péter! Péter!

PÉTER

Künn, messzecske. Itt vagyok. Ki az?

ROZÁLI

Gyere egy kicsit! Majd meglátod. Visszafordul. Te, Kristóf! Csináljunk úgy, hogy előbb én megemlítem neki, ami becsület dolga. Lassan az asztal felé megy. Osztán te eléadod az alkalmazást, ahogy megbeszéltük. Jó lesz?

KRISTÓF

Jó. Csak már essünk túl rajta. Pakliból olcsó cigarettát vesz elő, s öngyújtóval rágyújt. Sem apám, sem nagyapám nem volt szamaritánus.

ROZÁLI

Mosolyogva. Isten neked tartogatta.

KRISTÓF

Nekem, egy katonaládában…

PÉTER

Belép, meglepődik, majd mosolyogva. Adjon Isten! Puha szárú katonacsizma van rajta, fehér harisnya, fehér ing, fekete mellényke kigombolva és katonasapka. Leveszi a sapkáját. Hogy-mint, Kristóf? Kezet fog véle.

KRISTÓF

Feláll, de sapkáját nem veszi le. Szervusz, Péter. Megvagyunk. Dologgal. Hát te? Leül.

PÉTER

Kezet fog Rozálival is. Isten hozott, Rozáli! Nézzünk oda: hogy kitőtél, milyen szépen! S megurasodtál… Kristóf felé. Érdem szerint. Rozálinak. No, ülj le te is, foglalj helyet. Az asztal mellett leülteti. Derűsen. Ne vegyétek rossz neven, hogy csak ilyen alkalmatosság van itt nálam. Gondoltam, úgyis építek majd, hát ennyiben hagytam, ahogy vót. S így osztán se künn, se benn: ahogy Nikita bácsi mondja. Okos ember nem is veszi le itt a sapkáját.

KRISTÓF

Önkéntelenül a sapkája felé nyúl. Húzásban van a levegő.

PÉTER

Nevetve, miközben az asztalra teszi a sapkáját, s maga is leül az asztal mellé. Van, aki a vendégeit is megköti ilyenkor, nehogy a levegő kihúzza őket az ablakon.

A két férfi kényszeredetten nevet.

ROZÁLI

Közben maga elé húzta a Bibliát, s nézegette. A kényszerű helyzetben olvassa. „Várjad az Urat, és őrizd meg az ő útját, és fölmagasztal téged, hogy örökségül vedd a földet; és látni fogod, mikor elvesznek a bűnösök…”

PÉTER

Kezét a Bibliára teszi.

Csend.

PÉTER

Bizonyosan valami ügyetök van velem. Ugye?

KRISTÓF

Azért jöttünk.

ROZÁLI

Igen, mert az Isten nem úgy végezte, ahogy mi gondoltuk, Péter. Te esztendőkig jártál a házunkhoz, mert szerettük egymást. De nem tudtunk egybekelni mégsem. Mert jött a háború, s téged elvittek katonának. Négy esztendeig vártam reád, Péter! Azt mindenki tudja itt a faluban. Aztán a többiek hazajöttek, te nem jöttél haza. Azt gondoltam, sohasem jössz immár haza. Így lettem a Kristóf felesége. Az a becsület, hogy ezt, itt, az uram előtt, megmondjam neked.

KRISTÓF

Gondoltam én is: ha olyan erősen akarja, hát mért ne mondja meg. Szemtől szembe. S előttem.

PÉTER

Igaz. Amit a szív beszélt, az mulandó volt. De nem hiába múlt el, ha becsület virágzott belőle.

KRISTÓF

Becsület, s jóság.

PÉTER

Jóság?

ROZÁLI

Úgy, ahogy Kristóf mondja. Mert mi nemcsak becsületesek akarunk lenni hozzád, hanem jók is. Emberségesek. Akik segítünk neked, amiben lehet. Mert így, ahogy most csinálod, semmire sem mész. Gondold csak el: már öt hete, hogy hazakerültél, s nincsen sehol semmi! S ami van, az a semminél is sokkal rosszabb, mert a falu csúfjára s a magad vesztire vettél egy szamarat, csináltál utána egy kicsi szekeret, s avval kacagtatod magadot!

PÉTER

Ti nem tudjátok, hogy én mért vettem szamarat. Senki sem tudja. A csillag az eget jelenti!

KRISTÓF

Hallgass ide, Péter, mondok én valamit. Tételezzük fel, hogy a te szamarad nem az eget jelenti, hanem az amerikai nemzeti bankot. Akkor is azt mondom, hogy függeszd fel a szamarat. Add el, ha megveszi valaki. Ha nem veszi meg, csapd el a világba, hadd menjen, amerre a füle húzza. Nem ide való állat. Nevetség tárgya lettél miatta. Az emberek kikerülnek, ha látnak. Máris csak egynéhányan vagyunk, akik barátsággal viseltetünk irántad, de holnap nem akad már senki a faluban, aki bétegye ide a lábát, a te házadba. Elhiszed-e?

PÉTER

El.

KRISTÓF

Akkor repíted a szamarat, ugye?

PÉTER

Nem.

KRISTÓF

Egyszerre feláll, s egyre nagyobb rábeszéléssel magyaráz. Hallgass ide, Balla Péter! Én is három esztendeig voltam katona, s annyi helyet béjártam, hogy a világon annyi nincs is. Sok olyan emberrel beszéltem, aki okosabb volt, mint amilyen én vagyok, vagy te vagy. S tudod-e, hogy mit kerekítettem ki a legvégire igazságnak? A gépet! Legfontosabb a gép. Te, Péter! A pénzt gépekkel csinálják, a jó ruhánakvalót gépekkel csinálják, az újságot gépekkel csinálják. Te! Még embert is csinálnak gépekkel!

ROZÁLI

Mintha a körmire akarna ütni Kristófnak. No-no! …

PÉTER

Nevet.

KRISTÓF

Nem ellened mondom, Rozáli, de igaz. Én olvastam az újságban, hogy tudnak géppel embert csinálni! De ne tudjanak, akkor is nyilvános dolog, hogy a gépek világában élünk. Ha pedig abban élünk, haladjon mindenki véle; ahogy én is véle haladtam, amikor cséplőgépet vettem. Péterhez. Mit gondolsz, hány véka búzát keresett nekem a cséplőgép a tavaly? Háromszázharminckettőt!

GYERMEKEK

Az ablak alatt.

Három méter

Csizmaszár,

Balla Péter

Bakszamár!

Csend.

KRISTÓF

Péter, a tiéd nőstény?

PÉTER

Az.

GYERMEK

Három méter!

Balla Péter!

KRISTÓF

Odamegy az ablakhoz, s kihajolva kiáltja. Hogy akasszanak fel, sok tolvaj! Visszafordul, s beszéd közben előbbi helyére megy. Egyszóval… Hol is hagyám el?

PÉTER

…hogy háromszázharminckét vékát kerestél a tavaly.

KRISTÓF

Úgy van. Annyit kerestem a géppel. Nem dicsekvésből mondom ezt, hanem mért? Semmi egyébért, kedves barátom, csupán egy dolog miatt, amit mi otthon Rozálival ketten megbeszéltünk. Vagyis azt mondjuk neked: Péter, hagyd abba azt a szamár életedet, s gyere hozzánk a gép mellé. Én egy hónap alatt teljesen gépészt csinálok belőled! S aztán aratáskor te elindulsz a géppel, s amit kerestek, annak harmadrésze legyen a tiéd! Jól van-e?

PÉTER

Erre az egyre nem számítottam.

ROZÁLI

Kristóf, adjunk neki gondolkozási időt.

KRISTÓF

Nem adok!

PÉTER

Jobb is, ha nem adtok. Mert én is adtam volt egyszer Rozálinak, s addig gondolkozott, amíg melletted ébredett fel, Kristóf! Ezt nem azért mondom, hogy szemetekre vessem, mert minden jól van így, ahogy van. Rozáli becsületes volt, az ura is becsületes volt. Most rajtam a sor.

KRISTÓF

S te mit mondasz, lássuk! Leül a kicsi székre, s megint rágyújt.

PÉTER

Én azt mondom, hogy valamikor szerelmet beszélt a szív, s az mulandó volt. Nem bírta ki a hosszú időt. A hét esztendőt, amit én hányódva töltöttem. Hármat a harctéren, s négyet az idegenben. S a tetejiben még a nemzetem is le volt verve, amikor hét év múlva ide visszajöttem; s apám el volt temetve. A viharban széjjelfoszlott a fészek is, amelyben születtem. Itt ültem napokig Mutatja. az ajtóban, minek a szárnyát letörve találtam. Jób csak a szemétdombon ült, én hazámnak a romjain ültem! Jób csak testi sebekkel ült, én lelkemben a tövisekkel!… Itt ültem napokig, s azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni. Kristóf! Engemet is gépek vettek körül hét esztendeig. Egyik süvített, a másik zúgott, a harmadik bolondított. Te dicsérted őket, én szamarat vettem a helyökbe. S azt gondoltam: én ezzel a szamárral felépítem, amit a gépekkel lerombolt az ember! Ott kezdem legalól, ahol egy vesztett embernek s egy vesztes nemzetnek mindig kezdeni kell. Kicsiből, alázatosan és hittel. Isten és föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar!

ROZÁLI

Kristóf, adjuk el a gépet!

KRISTÓF

Feláll, s Péterhez. Egy rongyos biciklit sem adnék a szamaradért. Megértetted?

PÉTER

Az én szamaramnak nincsen ára.

KRISTÓF

Szóval nem jössz a gép mellé?

PÉTER

Rozáli, mit olvastál a könyvből? „Várjad az Urat, és őrizd meg az ő útját, és fölmagasztal téged, hogy örökségül vedd a földet; és látni fogod, amikor elvesznek a bűnösök…”

ROZÁLI

Magához húzza a könyvet, fejét ráhajtja, és sírni kezd.

KRISTÓF

Péterhez, ingerülten. Micsoda dolog?! Ne bőgesd a feleségemet!

PÉTER

Férje vagy, de nem tudod, ki bőgeti őt.

GYERMEKEK

A kapunál.

Balla Péter,

Három méter!

SÁRI NÉNI

A kapunál. Nem takarodtok mindjárt el innét!

KRISTÓF

Rozáli! Fel onnét, s gyere! Egy-kettő!

ROZÁLI

Feláll.

SÁRI NÉNI

Hatvanéves, sovány és eleven mozgású falusi asszony. Tányért hoz, asztalkendővel letakarva. Isten áldjon meg! Hát ti is itt vagytok, Kristóf? A tányért leteszi az asztalra.

PÉTER

Csak ő fogadja a köszönést. Isten áldja meg, Sári néni!

KRISTÓF

A hirtelen harag után fölényesen. Azért nincs harag. Kezet fog Péterrel. Gyere, Rozáli! Kimegy.

ROZÁLI

Kezet fog Péterrel. Nagyon elszakadtunk, Péter! De köszönöm, hogy Kristóf miatt nem ítéltél el. Kimegy.

SÁRI NÉNI

Tojásrántottát hoztam. Ülj le, s egyél!

PÉTER

Leül, s enni kezd. Jó szomszédasszony maga, Sári néni. Mivel tudjam egyszer meghálálni?

SÁRI NÉNI

Avval, hogy egyél. Leül az asztal mellé. Ezek mit akartak?

PÉTER

Híttak gépésznek, magukhoz.

SÁRI NÉNI

Hogyne! Nem a más cselédjének nevelt volt anyád. Légy te csak a magad ura. Örökké még a nyomorúság sem tart. Kerítünk egy jó feleséget, a szamarat a fenébe tesszük, s ide helyibe lovat veszünk! Osztán lesz ház, s benne gyermeksírás.

PÉTER

Kicsi macska nem lesz?

SÁRI NÉNI

Az is lesz! S olyan bajusza neki, hogy integet a melegben. Az emberek sárgára válnak az irigységtől, mint a tök. Kis szünet után. Csak nekem szót kell fogadni, fiam. Nem lehet a világot folyton hergelni, mint a kutyát. Megharapja az embert, fiam. Nem hallod, milyen morgás van máris?! A gyermekek csúfolódnak a szamár miatt, s az emberek zúgnak ellened!

PÉTER

Vétettem valamit nekik?

SÁRI NÉNI

Nem vétettél, fiam, de mégis gyűlölködnek. Mivel szamarat tartasz, s általában is másképpen gondolkozol, mint ők; s mivel nem vetsz ügyet se rájok. Olyan az emberiség, mint egy hangyaboly, fiam: mind egyforma hangyák vadnak benne. Te szárnyas hangya vagy: megbojdítottad az egészet. Az ecetet mind reád eresztik, s megölnek.

PÉTER

Pököm az ecetjükre.

SÁRI NÉNI

Én nem azt tenném, látod.

PÉTER

Hát mit?

SÁRI NÉNI

Ami őket legjobban ingerli, odavetném nekik a szamarat.

PÉTER

Én, a szamarat?!

SÁRI NÉNI

Azt, a szamarat! Hogy kapják bé, s hallgassanak!

PÉTER

Feláll. Hányszor megmondtam, hogy a szamarat nem árulom el! Sem el nem adom, sem ember ahhoz hozzá ne nyúljon! Én kigondoltam valamit, ahhoz megvettem a szamarat, s megyek a magam útján. Maga azt hiszi, hogy csak emberek vannak a földön, s csak az ő irányukba tartozunk becsülettel?! Sok minden van még az emberen kívül, Sári néni! Mert van Isten, vannak állatok; van föld, vannak fák, s felettük csillagok! Hát azok iránt nem tartozunk becsülettel? Én csaltam és hazudtam már eleget: többet nem csalok és nem hazudok!

SÁRI NÉNI

Mind elveszünk, fiam…

PÉTER

Mért vesznénk el?

SÁRI NÉNI

Azért, mert igazad van; s mégsem úgy van.

PANNA

Harmincöt éves leány, kicsit rendetlen, együgyű és botladozó. Lassan beszél, s mintha galuska volna a szájában. Itthon vadnak? Aggyon Isten! Kezet fog Péterrel. Hogy élhetsz még, Péter? Sári nénire csak ránéz. Hát maga, Sári nénöm?

SÁRI NÉNI

Ülj le, Panna.

PANNA

Csak egy kicsit akarok maradni, mert a disznyóknak salátát kell adni.

SÁRI NÉNI

Ülj le, mert olyant húzok reád, hogy huszárrá változol, ebben a helyben.

PÉTER

Foglalj helyet, Panna.

PANNA

Akkor leülök egy kicsit, ha Péter is mondja. Leül az asztal mellé.

SÁRI NÉNI

Kereken hány hold, ami egyedül a tiéd, Panna?

PANNA

Elég van nekem. Mert szántó vagyon huszonhat, kaszálló tizenhárom, s erdő huszonegy. Sokszor még átkozódom is, hogy a birtok mellé egyedül vagyok, kopogó fejemre.

SÁRI NÉNI

S férjhez mennél-e?

PANNA

Tátott szájjal kacag, majd Péterre néz.

SÁRI NÉNI

Szintén Péterre néz.

Várakozó csend.

PÉTER

Ehelyt Sári nénihez menj férjhez, né!

PANNA

Inkább azt mondd meg, hogy hol van a szamár.

PÉTER

Künn van a pajtában.

PANNA

Akkor megyek, s egy kicsit megnézem. Kifelé indul.

NIKITA

Az ajtóban találkozik Pannával. Hetven felé járó falusi ember, nagyon rokonszenves és tréfás; akkor is csak somolyog, amikor kacag. Hova viszed a fejedet, Panna?

PANNA

Megyek, s megpillantom a szamarat. Kimegy.

NIKITA

Hogy telik, Péter? Leül a füttő mellé a kicsi székre.

PÉTER

Elég jól, Nikita bácsom. A felesége ennem adott, s most éppen meg akar házasítani.

NIKITA

Evvel a Pannával-e?

PÉTER

Véle. Leül az asztal mellé.

SÁRI NÉNI

Maga utánam jött, Nikita?

NIKITA

Én utánad.

SÁRI NÉNI

Há métt?

NIKITA

Azért, mert nem előtted jöttem. Péternek magyarázza. Ha a birtoka egy öllel kevesebb volna, ezt a Pannát el is lehetne venni feleségül, akármilyen bátran.

PÉTER

Egy öllel?

NIKITA

Eggyel: ő magával!

PANNA

Bejön, az ajtón belül megáll, s egy kicsit röhögve. No, megnéztem a szamarat. Röhög. Nagyobb a bunkója, mint a nyele.

NIKITA

Megkaptad-e, hogy hol van az eleje?

PANNA

Olyan, mint a majom.

NIKITA

Az olyan: az apja a te apáddal testvér vót.

PANNA

Maga heába csúfolódik, mert nem engem hínak Nikitának, aki mindig csak henyélt. Valahol Montenegróban, ahol király vót. No, adjon Isten mindenkinek, ami kell. Kimegy.

SÁRI NÉNI

Nagy tudománya van ennek a Pannának. De ezt igazán mondom, te Péter! Így nem látszik róla, de a legjobban tud írni s olvasni az összes fejérnépek között. A kátékizmust elmondja elejétől végig, tudja az összes magyar királyokat; s hát még lázítani hogy tud! Örökké gyűjtögeti a leányokat, s arra biztatja őket, hogy ne menjenek férhez.

NIKITA

Sári nénihez. Bár korodbéli lett vóna!

CSORBA

A kapunál kiált, hivatalos hangon. Balla Péter!

PÉTER

Az ablakhoz megy, s kihajlik. Itt vagyok, a házban. Lassan visszamegy a székhez, de nem ül le.

SÁRI NÉNI

Ki szóla?

PÉTER

A bíró s az albíró. Jőnek bé a kapun.

SÁRI NÉNI

Izgatottan feláll, ellép az asztaltól. Puffadjanak meg! Nem jóban járnak ezek ketten.

CSORBA

Bejön. Tisztességet, erőt, egészséget! Az ajtótól két lépésre megáll. Ötvenöt éves, jó húsban lévő falusi ember; csizmában, harisnyában, fekete zakóban és fekete kalapban. Kalapját nem veszi le.

BÜLLENTS

A bíró mellett, fél lépéssel mögötte. Adjon Isten! Kalapját leveszi. Harmincöt éves, sovány, egyik lába lőcsláb. Bakancs, harisnya s posztóujjas van rajta.

SÁRI NÉNI

Aggyon Isten nektek is.

PÉTER

Üljenek le, bíró úr.

CSORBA

Köszönöm, nem élünk vele. Hivatalos dologban vagyunk, s hamar akarunk végezni.

SÁRI NÉNI

Tám nem adót rótok?

CSORBA

Nem.

NIKITA

Pedig itt az ajtóra s az ablakokra lehetne.

CSORBA

Megnézi Nikitát, aztán Péterhez. Magyar ember kevés szóból szokott érteni, Péter. Mü azért jöttünk, hogy a szamarat tüntesd el!

PÉTER

Nem loptam a szamarat.

CSORBA

Nem mondtam, hogy loptad. Azt mondtam, hogy tüntesd el!

PÉTER

Van-e törvény arra, hogy nem szabad szamarat tartani?

CSORBA

Törvény van arra, hogy a falu nyugalmát senki meg nem háboríthatja. Te pedig megháborítottad a szamárral; s úgyszintén emberi viseleteddel is, melyet a szamár nélkül nem folytatnál bizonyosan. Az írásokban is az áll, hogy a székely nemes nép, ki a szamarat nem is nézheti, nemhogy tartsa! Te régi szokásunkat megszegvén, szamarat vettél; s úgy élsz itt, mintha nem volnál közülünk való. Az emberek háborgásban vadnak emiatt, s téged akármelyik órában szamarastól kiirtnak.

NIKITA

Csúfolódva. Sírjunk-e előre?

CSORBA

Megvetően nézi Nikitát.

BÜLLENTS

Nikitához. Kied menjen a szamár mellé!

NIKITA

Téged a helyedből nem szorítlak ki.

GYERMEKEK

A kapunál.

Három méter

Csizmaszár,

Balla Péter

Bakszamár!

SÁRI NÉNI

A fületek lesz három méter! Gyorsan kifut, hogy megfogja őket.

CSORBA

Péterhez. Hallod?

PÉTER

Hallom.

CSORBA

Ma este nyoma vesszen a szamárnak! Érted-e?

PÉTER

Nem fog nyoma veszni.

CSORBA

Ez az utolsó szavad?

PÉTER

Nem.

CSORBA

Hát?

PÉTER

Társat veszek neki.

SÁRI NÉNI

A fülénél fogva kilencéves fiúgyermeket hoz, ki ijedtében folyton szabadulni szeretne. Három méter… Három méter… Gyere csak a bíró elé! Odaállítja a bíró elé. No, most mondjad!

CSORBA

Ki fia vagy? Mivel a gyermek nem felel, rákiált. Ki fia vagy?

GYERMEK

A Demény Mózes édesapámé.

CSORBA

Milyen verset kiabáltál?

GYERMEK

Szamár-verset.

CSORBA

Hogy szól? Mivel a gyermek nem felel, rákiált. Hogy szól a vers?!

GYERMEK

Három méter,

Balla Péter!

CSORBA

Mért kiáltottad a verset?

GYERMEK

Játékból.

CSORBA

S akiről szól, láttad-e a szamarat?

GYERMEK

Megcsillanva. Láttam.

CSORBA

Milyen vót?

GYERMEK

Szép!

CSORBA

Szép?!… Ide a füledet! Megfogja. S mi vót rajta szép?

GYERMEK

A kereszt a hátán.

PÉTER

A gyermekhez. Gyere ide! A zsebébe nyúl. Gyere! Nem bántlak, ne félj semmit. Amikor a gyermek megindul feléje, leül az asztal mellé.

GYERMEK

Odamegy Péterhez, a két térde közé.

PÉTER

Úgy látod… S nézz a szemembe, ne félj! Még a nagyokat sem bántom én, nemhogy az ekkorákat. Nem vagy te hibás; s nem hibások a társaid sem. Mondd meg nekik! Mondd meg azt is, hogy én nem tréfából vagy eppen csúfságból vettem a szamarat. Hanem jó példának a mostani üdőben. Hadd lássa a világ, hogy leverve is meg tud élni a magyar, s nem lesz a más cselédje! Még akkor sem, ha szegény. Inkább egy szamarat veszen kezdetben, ahogy a szegény asszony egy tojást veszen csak.

GYERMEK

Tetszik neki, úgy nevet.

PÉTER

S ahogy a szegény asszony el szokta ültetni a tojást, én is úgy fogom elültetni a szamarat. Elültettem, s szorgos munkával négy lovat fogok kikölteni belőle! Négy lovat, amilyen azelőtt vót!

GYERMEK

Örül.

PÉTER

Ezt kell hirdetni, fiam!

GYERMEK

Jó!

PÉTER

Megveregeti az arcát a gyermeknek. No, úgy legyen; s mi legyünk barátok!… Nesze, itt van egy fényes! Odaadja. S fuss, ahogy csak tudsz!

GYERMEK

Fut kifelé, s futtában. Dicsértessék a Jézus Krisztus.

NIKITA

A csendben. Megfogant!

CSORBA

De mü eltörjük a tojást, öreg! Büllentshez, parancsol. Albíró, indulj a pajtába, s ereszd el a szamarat!

PÉTER

Feláll, hogy beléavatkozzék a dologba.

CSORBA

Kisajátítjuk!

NIKITA

Nekem is kell egy parcella belőlle.

CSORBA

Adunk magának is; a mocsaras feliből. Büllentshez. Indulj, s vezesd ki a szamarat!

BÜLLENTS

Indul.

PÉTER

Hozzá ne merjen nyúlni senki! Utána ugrik, és elejébe áll. Ebben a házban s ezen az udvaron én vagyok a gazda! Itt az történik, amit én akarok! A törvény szerint is!

CSORBA

Meggondolja magát; majd Büllentshez. Hát jól van. Akkor előbb vezesd ide, ide bé a házba. Itt megbecsüljük, a község kifizeti az árát, s csak azután visszük el. Sári nénihez. Sári néni, menjen, s keressen még egy becsüs embert, s hozza ide!

SÁRI NÉNI

Gyorsan elmegy.

CSORBA

Hamar! Ide bé a házba a szamarat! Látni akarom!

NIKITA

Feláll, s Péterhez. Péter fiam, te csak ülj le szépen. Majd én kibüllenek evvel az albíróval. Büllentshez. Gyere, Büllents!

Büllents és Nikita kimennek.

PÉTER

Leül, fejét a két tenyerébe támasztja.

GYERMEKEK

A kapunál.

Jobb a szamár

A négy lónál,

Balla Péter

A bírónál!

CSORBA

Gyorsan az ablakon kihajolva. A nyakatokat kifacsarom!

SZAMÁR

A pajta felől felbődül.

BÜLLENTS

A szamár után szintén bődül egyet.

PÉTER

Már a versnél felütötte volt a fejét, most gyorsan és határozottan kimegy.

CSORBA

Olyan mozdulatot tett, mintha nem akarná ereszteni Pétert. Aztán mégsem mer útjába állni. Ahogy egyedül marad. Vetett volna fel engemet is a tűz langja, amikor bíró lettem!… Leül a székre, hol Péter ült; fonnyadtan ül, s innét kezdve már egykedvű.

NIKITA

Büllentset hozza, derékon segítve.

BÜLLENTS

Fél arca maszatos-véres, szája félrefacsarodva.

CSORBA

Nem áll fel, csak előredől a széken. Hát ezt mi találta?!

NIKITA

Lebélyegezte a szamár, mint a pénzt.

CSORBA

Megrúgta?

NIKITA

Meg. A sarokban a szegről leakasztja a törölközőt, avval törölgeti a Büllents arcát, majd az állát is elköti véle.

BÜLLENTS

Ahogy félrefacsarodott szájjal tud, úgy beszél. Lehajoltam, hogy eloldjam a kötelet, s akkor így… egyet… Mutatja, hogy miképpen rúgta meg a szamár. De azt még láttam, hogy Nikita bácsi kacsintott neki, a szamárnak. Hogy most rúgjon, most!…

NIKITA

Éppen fogja Büllentsnek az állát, hogy helyre kösse. Ne hazudj, mert az állkapcádat leejtem a földre! Felköti az állát, aztán leül a régi helyére.

CSORBA

Hát Péter? Hol van?

NIKITA

Most teszi fel a szamárnak a kitüntetést.

SÁRI NÉNI

Egy üstfoltozó cigánnyal a háta mögött. Gyere, Máté! Gyere! Csodálkozva Büllentsen. Hát ennek mi baja lett?

CSORBA

A szamár megrúgá.

CIGÁNY

Vasrúdon üst lóg a vállán, ide-oda pillogtatva úgy várakozik. Ha már itt vagyok, mit csináljak itten?

NIKITA

Becsüld meg a szamarat.

CIGÁNY

Körülnéz. Melyiket, instállom?

CSORBA

Visszatartott nevetéssel int. Menj el! Nem kell már.

CIGÁNY

Szó nélkül elmegy.

SÁRI NÉNI

Így hát a szamár győzött, s nem az elöljáróság.

CSORBA

Feláll. De még nincs béfejezve, Sári néni! Csak mára ennyi elég. Az ámment holnapra hagyjuk. Gyere, Büllents! Kimegy.

BÜLLENTS

Az Isten döglessze meg! A bíró után kimegy.

SÁRI NÉNI

Csinála bajt eleget ez a szamár… Maradt volna a tojásában! Leül az asztal mellé. Hol van Péter? Nem tudja maga, vén Nikita?

NIKITA

Künn van.

SÁRI NÉNI

Elpusztítják szegényt, mert az ágak hegyin jár örökké az esze. Akaratos. Ellenkezik mindenkivel, pedig olyan szíve van, mint a tiszta forrás. De csak a szamár, csak a szamár! Hogy a nyavalya törte volna ki a szamarát, mert a’ lesz a veszte!… Heába tanítja az ember, hogy legyen olyan, mint más rendes férfiú: feleséget vegyen, s ne szamarat! Nikitához. Tekintené legalább magát, ha már a többitől nem akar példát venni. Magának is felesége van, s nem szamara!

PÉTER

Bejön.

NIKITA

Cseréljünk, Péter!

PÉTER

Meg sem hallja; elgondolkozva leül az asztal mellé.

SÁRI NÉNI

Ez a szamár még sok bajnak lesz a fészke, te Péter! Valamit csinálni kéne véle. A bíró is azt mondá, hogy holnap folytatni akarja a háborút. Megeshetik, hogy még a csendőröket is idehozza.

PÉTER

A szamárnak győzni kell, Sári nénöm! Mert ez nemcsak szamár, hanem jel, melyben nekem csak győzni szabad. Látja-e, most is hogy megrúgta az albírót! Pedig nem volt rúgós soha. S amikor én kimentem, tudja-e, milyen volt?! A szőre lázadva mindenütt felállt, csak éppen ott hajlott egymásra szelíden, ahol a keresztje van. S amikor megsimogattam az orrát, megcsókolta a kezemet, pedig a szemiben két kicsi tüzes kard villogott!…

NIKITA

Komolyan. Lélek van benne.

SÁRI NÉNI

Tiszta bolondok vagytok! Megbolondítotok még engemet is, mire észrevenném. Mert valami bennem is azt mondja, hogy nem rendes szamár ez a mü szamarunk.

GYERMEK

A kapunál.

Jobb a szamár

A négy lónál,

Balla Péter

A bírónál.

Csend.

NIKITA

Keresztes vitéz van benne.

PÉTER

Feláll, s hittel mutat Nikitára. Igaz, Nikita bácsom! Keresztes vitéz van benne! Aki eljött, hogy amiben én hiszek, az valóra váljék! Hogy a sírt, melyben üdvösségünk nyugszik…

AMBRUS

Belép. Itt lakik Balla Péter? Hatvanéves, szelíd s egy kicsit átszellemült arcú férfiú. Puha szárú csizma, kicsit bő fehér harisnya van rajta; fekete zakó, fekete nyakkendő s fekete kalap.

PÉTER

Furcsa meglepődés után. Itt. Mért keresi?

AMBRUS

Leveszi a kalapját, s kettőt beljebb lép. Te vagy, fiam?

PÉTER

Én.

AMBRUS

Kicsi beszédem volna veled. Kezet fog Péterrel. Nem sok, de fontos.

PÉTER

Tessék leülni! Mutatja az ülőhelyet az asztal mellett. S mondja el.

AMBRUS

Szelíd mosollyal. De egyedül szeretnék maradni veled. Csak veled. Sári nénire s Nikitára néz, engedelmet kérve.

NIKITA

Akkor mü elmegyünk, Péter. Feláll.

AMBRUS

Nem sok. Hamar megleszünk.

PÉTER

Nikitához. Kicsi idő múlva jöjjenek vissza.

NIKITA

Jó. Kimegy.

SÁRI NÉNI

Vissza, vissza. Kimegy.

AMBRUS

Más ember ilyenkor engedelmet szokott kérni. Leül. De én nemigen megyek olyan házba, ahol ezt mondanom kéne. Én legalább azt hiszem.

PÉTER

Szintén leül.

AMBRUS

Onnét van ez, mert senkinek hátrányát nem akarom. Neked sem. Meg fogod látni. De akár jót akarunk, akár rosszat: valahol el kell kezdeni, ugye? Azért mondom, hogy valahol, mert az elején semmit sem kezdhetünk, mivel kezdet nincsen. Én legalább azt hiszem. Erősebben Péterre néz. Vagy tudsz valami olyant mondani nekem, aminek kezdete lenne?

PÉTER

Gondolkozik. Hamarjában nem tudok.

AMBRUS

Látod, én sem tudok, pedig én efféléken sokat gondolkoztam. Most is, ahogy jődögéltem a falu felé, azon tusakodtam, hogy vajon volt-e legalább egy boldog ember a világon. Már igazi boldog, ahogy kell. Te mit gondolsz, lám?

PÉTER

Ha tudnám, kivel beszélek.

AMBRUS

Kedvesen. Ejnye, hát mért nem üttél egyet a fejemre! Egészen megfeledkeztem arról, hogy bémutassam magamot. No, nem baj. Nevem Pakot Ambrus, varsági lakos.

PÉTER

Isten éltesse!

AMBRUS

Köszönöm, öcsém. Öreg ember mondja. Egyszóval ott lakom a nagy erdő kebelén, Varság faluban. Valamicske birtokom is van ott, de inkább toplómunkával foglalkozom. Mindenféle tárgyakot csinálok abból, s eladom. Sokat járom a világot, már húsz esztendeje. Megélek belőle, nem panaszkodom. Egyedül vagyok. Jobban mondva, van egy leányom. Egy. Huszonegy esztendős lesz az őszön.

PÉTER

Ő is Varságon él?

AMBRUS

Ott. Örökké ott, ahol én. Hacsak lehet, nem hagyom el magamtól, hiszen egyébnek úgysem tudok örvendeni, csak neki. Egyedül. Tudod, úgy fogom fel a dolgot, hogy a világ egy nagy-nagy gyümölcs volt az én számomra; s a leányom az a kicsi mag, ami benne van a gyümölcsben, legbelől a közepiben. A gyümölcsöt én már megettem, öcsém, csak a magja maradott meg. De azt eltettem. Ügyelek reá.

PÉTER

Felmelegedve. Egyszer-egyszer én is gondolok efféléket, de nem tudom ilyen szépen szavakba foglalni.

AMBRUS

Fiatal vagy még. Én legalább azt hiszem, azért.

PÉTER

Három esztendeig voltam a háborúban, s négyet idegen országban.

AMBRUS

Tudom. Mindent tudok rólad, amit tudni lehet. Tudom, hogy a legnagyobb szegénység fogadott, amikor hazajöttél. Tudom a szamarat, a gondolkozásodat s a magaviseletedet. Ha nem tudnám, én soha ide nem jöttem volna. Csak éppen egyet nem tudok.

PÉTER

Mit, Ambrus bátyám?

AMBRUS

Várj csak, hadd gondoljam meg, miképpen kérdezzem. Mert nem könnyű megértetni, amit én szeretnék. Valahogy tán úgy mondhatnám, hogy szerinted létezik-e, aki meghót?

PÉTER

Várjon, mert ezt jól meg kell gondolni.

AMBRUS

Gondolj a meghóltak közül azokra, akiket legjobban szerettél.

PÉTER

Elmerülve. Azokra gondolok. Apámra s anyámra.

Csend.

PÉTER

Egyszerre felemeli a fejét, s határozottan. Létezik!

AMBRUS

Kezét az asztal fölött a Péter kezére teszi, s szinte könnyekkel a szemében. Köszönöm, édes öcsém. Mivel úgy vélekedel ebben, ahogy én. Visszahúzza a kezét. Amíg ezt nem hallottam, nem akartam elmondani, hogy valójában miért is jöttem. S nem is mertem volna. De most közel kerültünk egymáshoz, lelkünkben is, úgy veszem észre; s így elmondhatom.

PÉTER

El, akármit.

AMBRUS

Már tárgyilagos hangon. Említém az előbb, hogy van egy kicsi birtokom. Erdőm van, nem akármilyen. Ötven hold. S van egy kicsi pénzem is. Száz holdra való. Egy része aranyban. Egy zacskót emel ki a zsebéből. Itt van, né! Nézd meg! Odaadja.

PÉTER

Megnézi, majd az asztal közepére helyezi, s a tenyerét a homlokára teszi.

AMBRUS

No, mi az?

PÉTER

Sok… Leveszi a kezét, s határozottan. A szamarat akarja?

AMBRUS

Nem.

PÉTER

Hát?

AMBRUS

Hozomány.

PÉTER

A lánya után?

AMBRUS

Igen.

PÉTER

Feláll, és kettőt-hármat lép a szobában, aztán vissza. S nekem mért mutatja?

AMBRUS

Csak.

PÉTER

A leányt szokták mutatni először.

AMBRUS

Most lesz huszonegy esztendős, szeptemberben. Megígértem neki, hogy huszonegy éves korára férhez adom. Húsz esztendeje gyűjtöm a hozományt, annyi ideig faragtam a taplót érte. Sapkát, mellényt, rózsát, keresztet s mindent. Télen-nyáron. Jártam a világot, mint egy hazátlan. Egyedül csak érte! Hogy legyen neki, amikor férhez adom. De én adom férhez, azt megmondtam! Nem akárkihez. Sokat gondolkoztam, hogy milyen az igazi ember, mert olyant akartam neki. S amikor meghallottam rólad, hogy miképpen élsz s miképpen gondolkozol, azt mondtam magamban: menj, Ambrus, és nézd meg, hátha ez lesz az igazi.

PÉTER

Gyarló vagyok én, Ambrus bátyám.

AMBRUS

Csak Isten tökéletes, öcsém. S tán nem vétkezem, ha azt mondom: Isten után az én leányom következik: Ida! Én neveltem kicsi korától, mert az anyja meghalt, szegény. Mindennap láttam, ahogy nőtt fokról fokra; s amikor nem voltam otthon, a szívemben jelöltem meg a fokot, hogy mekkorát nőtt. S ahogy bontakozott, mint a bimbó, s kezdett nyílani: azt is én láttam egyedül. Most kinyílva áll a napfényben, a szélben s az esőben. Most a legszebb, amikor Isten kegyelméből téged megtaláltalak, ki talán méltó lennél hozzá. Méltó a lelkéhez, mely illatával megszállta az erdőket; a szeméhez, melyben megszépül minden, mint a csillogó harmatban; a homlokához, mely a barna cipó meleg domborulata… Kinek járását őzek utánozzák, s hangját a vadgalambok…

PÉTER

Nagyon szép lehet!

AMBRUS

Szép; s te méltó lennél hozzá, talán…

PÉTER

Izgalomban van; hirtelen nem is tudja, mit mondjon. Aztán a pénzre mutat az asztalon. Úgy áll itt ez a pénz, mint a felhő a tiszta égen. Tegye el!

AMBRUS

Az erdőt is tegyem el?

PÉTER

Azt is.

AMBRUS

S a leányomat is?!

PÉTER

Nem akarom megbántani: sem magát, sem őt.

AMBRUS

Lassan feláll. Jól van, elteszem mind a hármat. Zsebébe teszi a zacskót. Így… S most kérj engedelmet, öreg Ambrus… Aztán elmehetsz.

PÉTER

Bocsásson meg… S higgye el nekem, soha nem kívántam magamnak, hogy néma legyek. De most szeretnék néma lenni. Hogy ne tudtam volna s ne tudnám kimondani, ami fáj magának, de igaz nekem. Ketten vagyunk, s együtt töltjük a poharat, bátyám… Maga szeretetet tölt belé, s én a lelkemet. De az ember nemcsak lélekből áll, hanem testből is. Mindenki. A maga leánya is! Miképpen gondolhatnék hát arra, hogy feleségül vegyem őt, akit nem szeretek! Mert miképpen szerethetném, ha nem ismerem őt!

AMBRUS

Nem üsmered?! Visszaereszkedik a székre, s nagy súly alatt. Az én leányom csak lélekből áll.

PÉTER

Egyszerre leül, s ámulva. Lélekből?!

AMBRUS

Ez a tulajdonsága neki a többi lányok felett.

PÉTER

Meghalt?

AMBRUS

Igen, meghalt. Négyesztendős korában. Én úton voltam a portékával, s ő egy hegyi esztenán maradt, ismerősöknél. Elbolygott az esztenáról, s a vadállat megölte. Mire hazaérkeztem, már el is volt temetve. Csak egy kötött zöld sapka maradt utána, piros bojttal a tetején… Igen, kicsi gyenge testét eltemettük… De akit szeretünk, azt mondtad te is: az létezik akkor is, ha meghal. S ez így van, mert itt lakozik ő, itt él a szívemben. Neveltem, gondoztam… Majdnem sír. Hozományt gyűjtöttem neki… Ő nagy lett, s én már öreg vagyok. Gondoltam, kiveszem a szívemből, s a te szívedbe teszem, hogy éljen tovább itt a földön is, amikor engem eltemetnek… Gondoltam, kiveszem a szívemből, s feleségül adom neked…

PÉTER

Odamegy Ambrushoz, s megfogja a kezét. Apám!…

AMBRUS

Elönti az öröm. Szívedbe veszed, fiam?

PÉTER

Igen. Szívembe veszem.

AMBRUS

Feláll, s megindultam. Mit mondhat neked most az öreg Simeon?… A Péter vállára ejti a fejét.

Átölelve tartják egymást.

NIKITA és SÁRI NÉNI

Belépnek. Látván a helyzetet, csendesen húzódnak be, s szeretnének észrevétlenül maradni. Sári néni leül a füttő mellé a kicsi székre. Nikita int neki, hogy menjen onnét, mert az az ő helye.

PÉTER

Észreveszi őket. Nikita bácsom! Maga mondta, hogy lélek van a szamárban, egy keresztes vitéznek a lelke! Hát én most meghirdetem a keresztes háborút: a test háborúja után a lélek háborúját! Ha ebben győzünk, megnyertünk mindent, s mü pedig győzni fogunk, ugye?!

NIKITA

Győzni!

PÉTER

Maga lesz a népfelkelők parancsnoka!

NIKITA

Sári néni felé kiáltja, mint a parancsot. Kelj fel, Sári!

SÁRI NÉNI

Vigyázzba felugrik.

Mind nevetnek.

NIKITA

Pihenj.

Függöny

Második felvonás

Színhely: szoba erdei faházban. A ház Butyka Lázár erdei ács otthona. A kék szín és a tölgy színe uralkodik. Az ajtók és az ablakfák kék színűek, de a bútorok jó része festetlen tölgy. A szoba mutatja, hogy erdei faházban van, ács otthona, s hogy lány is van a háznál.

Szemben ajtó, mely tornácra nyílik. Nyitott ajtónál jól látható a tornác, miből lépcső vezet a földre. A tornác fölött erdők látszanak, s messze a tisztásokon egy-egy erdei faház. Az ajtó mellett kétfelől nagyocska ablak, virág s főleg muskátli van bennük. A jobb ablak alatt széles pad (kanapé), melyen az ács szokott aludni. Jobb bütüben háromfiókos régi „kaszten”, tetején poharak, üvegek s a leány szerszámai. A kanapé és a „kaszten” között a sarokban mindenféle ácsszerszámok. Balról a túlsó sarokban egy cserepes tűzhely. Tőle innét a fal közepén fél méterrel emelkedik egy új szoba, melynek ajtajához kis lépcső vezet.

A szoba közepén tölgyfa asztal, négy faragott szék s felette lámpa.

A tűzhely előtt s jobbról a szerszámos sarok előtt is egy-egy ülő-csutak.

A kanapén pokróc és tarka hajú párna, most kelt fel onnét az ács. A tűzhelyben fahasábok lánggal égnek.

Idő: az első felvonás után három héttel, júniusban, pirkadó hajnalban.

LÁZÁR

Ötvenéves, megtermett férfi. Kicsit vad, ingerlékeny és gyanakvó. Bakancsban, térdén foltos fehér harisnyában és ingben a tűzhely mellett ül a csutakon. Könyv van a kezében, s a láng fényébe hajolva olvas. Mintha ahhoz imádkozna, akibe szerelmes. „Támogassatok engem virágokkal, erősítsetek engem almákkal; mert lankadok a szerelem miatt… Ajtóm zárát kinyitám szerelmesemnek, ő pedig eltért és eltávozott… Térj vissza, légy hasonló, én szerelmesem, a vadkecskéhez és a szarvasok fiához… Tégy engem, mint pecsétet, szívedre, mert erős, mint a halál, a szeretet; kemény, mint a pokol, a buzgó szerelem, annak lobogása tűz és lángok lobogása…” A könyvet leteszi, arcát két tenyerébe hajtja.

Künn már reggeli fény van.

PANNA

Bejön. Adjon Isten az ácsoknak is jó reggelt.

LÁZÁR

Az első szóra meglepetten felkapja a fejét, aztán megint tenyerébe hajtja. Jó reggelt.

PANNA

Nem néz reám?

LÁZÁR

Mit nézzek rajtad?

PANNA

Ha maga nem tudja, hogy egy leányon mit kell nézni, akkor kérdezze meg Balla Pétertől, mert ő tudja. Csakhogy nem rajtam gyakorolja magát, hanem a maga leányán.

LÁZÁR

Feláll. Az én leányommal te ne bajolj! Mi dologban jöttél?

PANNA

Maga olyan, mint a medve, kinek a boccsát kerülgetik.

LÁZÁR

Mi dologban jöttél ilyen jókor?

PANNA

Azért jöttem ilyen jókor, hogy magát itthon kapjam. Mert meg akartam mondani, hogy mit beszélnek a faluban. Azt beszélik, hogy Balla Péter a maga leányát, Borókát veszi el feleségül, s maga azért akar Péternek házat építeni. Én nem tudtam hinni, hogy maga szamaras legényt választott vejinek, de immár hiszem-forma.

LÁZÁR

Indulatát legyőzve. Te Panna! Ha én nem vónék magyar ember, most kivetnélek téged a házamból. De így csak azt mondom: menj el, s állj az élire a zuvat-népségnek, s mondjad nekik: utánam, emberek! Akkor vezesd el őket a szamárhoz, s annak a tükriben mind nézzétek meg magatokat, egymás után.

PANNA

Maga is abban a tükörben borotválkozik?

LÁZÁR

Abban.

PANNA

Akkor megyek, s megpucolom. Kimegy.

LÁZÁR

Nevetve. Adék egy célt ennek is… A sarokból egy faragófejszét vesz elő, s fenőkövet.

BORÓKA

Frissen kijön a másik szobából. Fehér ing, piros mellényke, szoknya és színes cipőcske van rajta. Huszonkét évesnek látszik, élénk mozgású és bátor tekintetű. Jó reggelt, édesapám!

LÁZÁR

Nagyon kedves Borókához. Jó reggelt, Boróka! Felkeltél ilyen harmatosan?

BORÓKA

Fel, úgyis csak nyugtalankodtam abban az ágyban. Egész éjjel forgolódtam. Egy csillag mindig bésütött reám, mint a kés.

LÁZÁR

Leül a csutakra, s fenni kezdi a kővel a fejszét. Bésütött reád, mint a kés! Mért nem sütötted vissza? Nézi a követ, hogy száraz. Gyere, cseppents egy kicsi vizet erre a kőre!

BORÓKA

Az ablak talpán egy virágos csupor áll, s abból önt a kőre. A házépítéshez feni?

LÁZÁR

Feni a fejszét. Az ember sohasem tudja, mire feni.

BORÓKA

Kivel viaskodott az előbb! Mintha úgy hallottam vóna.

LÁZÁR

Jól hallottad, mert csakugyan viaskodtam. Egyet magammal, s egyet kolontos Pannával.

BORÓKA

Önmagával?

LÁZÁR

Jól tudod, hogy örökké magammal viaskodom. Kivált este s reggel.

BORÓKA

Tudom, s mégse tudom. Mert maga nem mond nekem semmit, csak viaskodik, viaskodik. S győz egyet reggel, s győz egyet este. Folyton csak győz… De aki sokat győz, az egyszer veszt.

LÁZÁR

Vagy mindent megnyer.

BORÓKA

Mit akar megnyerni? Hát nem a magáé itt minden?

LÁZÁR

Felnéz Borókára, s jelentőséggel. Nem.

BORÓKA

Megvonja a vállát, s elfordul, de hirtelen visszafordul. Panna mit akart?

LÁZÁR

Azt hiszem, engem.

BORÓKA

Hogy vegye el?

LÁZÁR

Igen.

BORÓKA

Sok birtoka van!

LÁZÁR

Abbahagyja a fenést, s úgy néz Borókára, mintha csak azért mondta volna az egészet, hogy megtudja, ami most jön. S te nem bánnád, ha én megházasodnám, Boróka?

BORÓKA

Ha szeretne valakit, nem bánhatnám. Legalább jőne egy kicsi jó zakota a házba; s maga sem élne úgy, mint egy haszontalan vértanú, aki keresztfán hál minden éjjel. Igaz-e?

LÁZÁR

Ne tanítsd apádot, Boróka!

BORÓKA

Én nem tanítom, csak kérdem, hogy igaz-e.

LÁZÁR

Igazad lehet… De vajon nem vagyok-e én öreg immár? Vajon hozzám jőne még, akit szeretek? Te mégis fejérnép vagy, s jobban tudod az effélit: mit gondolsz?

BORÓKA

Én még a csutakhoz is hozzámennék, ha szeretném. Csakhogy a csutakot nem tudnám szeretni.

LÁZÁR

S milyen embert tudnál?

BORÓKA

Nevetve. Mutatnék egy mintát, ha elvinne engemet is a házépítéshez.

LÁZÁR

A fenőkövet a sarokba dobja ültéből. Micsoda házépítéshez?

BORÓKA

A Péteréhez! Ma hetfü van, s úgy egyeztek vót maguk, hogy hetfün mennek házat építeni, Balla Péternek. A vén toplós Ambrus bácsinak is azt mondta maga, hogy csak jöjjön ide már jó reggel, hogy osztán együtt indulhassanak. Nem oda fente a faragófészét?

LÁZÁR

Oda fentem.

BORÓKA

S akkor mért kétszínkedik?

LÁZÁR

S hát te mért akarnál jőni oda? Amikor más házakot építettem, akkor nem kívánkoztál. Csak most kívánkozol. Ahogy világodott, már felkeltél, egy félóráig mosdattad magadot, osztán felöltöztél, s most kívánkozol. Nem mondanád meg, hogy mért kívánkozol?

BORÓKA

Csak.

LÁZÁR

Egyszerre feláll. Csak?! A fejszét a csutakba vágja. De mért?!

BORÓKA

Ne vagdossa a fészét!

LÁZÁR

Mért ne vagdossam? A csutakba vágtam belé! Most! Mért kívánkozol Péterhez?

BORÓKA

Én nem Pétert mondtam, hanem házépítést! S oda azért kívánkozom, mert amióta béállott a nyár, még nem búttam ki ebből az erdőből. Egyszer sem! Örökké csak a fákot nézem, a lovakat ügyelem, s mocskolódom evvel a kicsi gazdasággal. Az essőt várom, ha süt a nap; vagy a napot, ha es… Hajnalban kelj fel, s este feküdj le! S közben embert sem látok, csak magát, aki folyton süllög, s meresztgeti reám azt a szomorú két szemit. Ez az én életem. De nekem többet nem kell! Adja oda a madaraknak. Őket tegye kalickába, s ne engemet! Eresszen az emberek közi, s legfőképpen a házépítéshez!

LÁZÁR

Kicsordultál, mint a keserű pohár.

BORÓKA

Nem, mint a keserű pohár, hanem mint a tiszta tó, amelyik egészen teli lett fekete vízzel. Fekete vízzel: rabsággal! Amivel maga gyűjtötte teli, apa létire! De immár nem fér több belé!

LÁZÁR

Jobb vóna, ha nem pattognál, Boróka… Mert a pattogásban meglátszik, hogy a hátad ezüst, s a hasad sárga, mint a kétszínű halaknak. Pedig én azt vártam vóna, hogy inkább igaz gyermek légy, ki az apjának mondja meg legelőbb, amit a fejiben forgat, s amit a szíve virágzik. S te nem szólottál egy szót se nekem, ellenben mástól kell hallanom.

BORÓKA

Mit, mástól?

LÁZÁR

Azt, hogy Balla Péterrel szót értettél. Most mondá Panna, hogy az emberek már házasítanak tikteket.

A nap pereme kiütközik az erdő tetején.

BORÓKA

Az ablakon át észrevette a napot. Bár igaz vóna, de nekem eddigelé Péter még nem szólott semmit. Lázár felé. Olyan, mint maga: viaskodik ő is, s az ember nem tudja, hogy mért. Mert nem szól, csak viaskodik. Kinyitja az ajtót, s látszik a kelő nap. Egyik egyfelől viaskodik, s a másik másfelől… Né, még ez is viaskodik, ez a nap? De ez legalább fölkél, s ha nem is szól semmit, legalább elveszi az erdőt feleségül…

LÁZÁR

Kirobban. Elég legyen! Nem pillangót neveltem, aki cikázzék! Se nem költöző madarat! Rosszfélét sem, aki férfiak után futkosson! A tisztességes lányok más háznál is otthon ülnek! Reggel felkelnek, igazítják a házat, s este ülnek az apjokkal! Te is itthon ülsz, s nem méssz sehova! Péterhez ugyanvalóst nem! Megértetted?

BORÓKA

Meg, de nem foghatom fel.

LÁZÁR

Mit nem foghatsz fel?

BORÓKA

Azt, hogy mért tüzel így Péter ellen. Más apa tán még örülne is, hogy ilyen veje lehet. Nem ivó, nem tekergő, a jót megbecsüli, s törekedik eléfelé minden erejivel! Mért ellenzi hát?!

LÁZÁR

Az az én bajom.

BORÓKA

Péter pedig az enyim!

LÁZÁR

A fejszét kikapja a csutakból. Inkább evvel a fejszével hasítom kettőbe a fejedet! Evvel, itt a kezemben! Megindul kifelé, majd az ajtóban megáll, mutatja a természetet, s már kedvesen, mintha játékszert mutatna gyermeknek. Nézd meg, hát nem gyönyörű ez a nagy természet! Itt élni, ebben! Még az úri kisasszonyok is örökké csak ilyen helyekre vágyódnak, hol a madarak nagy tarkaságban vadnak, bugyborékol a forrás, domborodik a tövin a gomba, s érik az eper!… Éva is ilyenben vót, a Paradicsomban.

BORÓKA

De Ádámmal, nem egyedül!

LÁZÁR

Hadd el Ádám! Nekünk nincs almánk, amivel megkínáljuk. Lép egyet, s ismét visszafordul, hogy ezt végezte. Itthon dolgozunk, s nem megyünk házépíteni. Én sem megyek! Építse meg maga Péter, a szamarával!

PANNA

Éppen akkor érkezik Lázár mellé a tornácba. Ámmen.

BORÓKA

Elfordulva, békétlenül. Dugjon egy szalmaszálat belé, a gyönyörű nagy természetbe, s fújja fel…

PANNA

Közben belépett, s megáll. Feekőtél, menyasszon? Zászpagyökereket tart a kezében, megcsonkított zöld szárakkal.

BORÓKA

Jöjjön csak ide a szemem elé! Maga mért üszkütöli apámot, ellenem s Péter ellen?

PANNA

Én csak azt mondtam, amit hallottam.

BORÓKA

Jobban tenné, ha magát adná férhez, s nem engemet.

PANNA

Igende előlem mindig elkapkodják a legényeket.

BORÓKA

Elfordul, mert nevetni kell ezen a Pannán. Aztán közelebb lép Pannához, s tanítja. Nem szabad a lábuknál fogni a legényeket, mert akkor rúgnak! Az eszüket kell megfogni, s elvenni tőlük.

PANNA

Röhögve mutatja a gyökereket. Most azt akarom, hogy az eszit vegyem el.

BORÓKA

Az micsoda, a keziben?

PANNA

Zászpagyükér, mérges.

BORÓKA

Megdöbbenve. Mit akar véle?

PANNA

Engem Balla Péter kicsúfolt egyszer, mert azt mondta vót, hogy menjek férhez Sári nénihez. Pedig én tudom, hogy férhez menni csak ahhoz lehet, akinek különbsége van. De ő azt gondolja, hogy mindenki buta, csak ő okos… No, most megmutatom neki, hogy még az eszit is el tudom venni, mert neki a szamár az esze …

BORÓKA

Elszörnyedve, nem akarja hinni. Mit beszél maga?!

PANNA

Megfőzöm a gyükeret, s a szamár a levit megissza, s a hasát az ég felé fordítja.

BORÓKA

Lám, mutassa!

PANNA

A hasamot?

BORÓKA

Nem. A zászpát.

PANNA

Odaadja a gyökereket. Hét van.

BORÓKA

A gyökereket a tűzbe veti.

PANNA

Megrökönyödve nézi, bambán.

BORÓKA

Visszajön Pannához, s merőn a szemébe nézve. Tudja, mi maga? Ott benn a lelkiben gyilkos!

PANNA

Egy pillanatig küszködik, aztán bőgésre fakad. A lábán sem tud állni, székre rogy az asztal mellett, s ráborul az asztalra. Én nem vagyok gyilkos, csak harcolok.

BORÓKA

Mért harcol?

PANNA

Hogy vegyen feleségül…

BORÓKA

Szerencsétlen!…

PÉTER

Bejön. Csizmában van, panyókára vetett zekében s fekete kalapban. Kicsit elkínzottnak látszik, de szelíd, s inkább vidám, mint szomorú. Jó reggelt, Boróka!

BORÓKA

Nagyon meglepődik a Péter váratlan érkezésén, s mintha rosszat sejtene. Péter! Ilyen üdőben! Hát mindenki azt gondolja, hogy te otthon várod az építőket! Valami baj van?!

PÉTER

Leveszi a zekéjét és a kalapját, odaadja Borókának. Nincs semmi baj. Én legalább azt hiszem. Mindent elmondok. Azért jöttem.

BORÓKA

Közben a zekét s a kalapot a kanapéra teszi.

PÉTER

Pannára int, ki az asztalra borulva sír még most is. Hát ez mért bőg itt?

BORÓKA

Int Péternek, hogy simogassa meg Pannát.

PÉTER

Megsimogatja Pannának a fejét.

PANNA

Péterre tekint, s gyönyörűség van könnyes arcán. Milyen jól bizsereg mindenem, amikor simogatsz… Feláll. Elmenjek?

Péter és Boróka egymásra néznek, hogy mit feleljenek.

BORÓKA

El.

PANNA

Akkor elmegyek, mert én ebben a fészekben úgyis csak kakukkmadár vagyok. Elmegy.

BORÓKA

Sajnálkozva néz Panna után. Szegény Panna… Legyint. Különben mind ilyenek vagyunk mü asszonyemberek: csak egy simogatásra vágyakozunk, de a férfiak simogatás helyett enmagokkal viaskodnak… Ugye, Péter?

PÉTER

Igen, mert mü férfiak Istenhez szeretnénk hasonlítani. Leül az asztal mellé.

BORÓKA

Leül Péter mellé. Pedig jobb vóna a boldogokhoz hasonlítani, akik szeretik egymást. Nem?

PÉTER

Nevetve. Ezt apádtól kérdezzük meg. Hol van?

BORÓKA

Egyet veszekedett velem, s aztán elpuffogott egy fészével az erdő felé.

PÉTER

Veszekedett?

BORÓKA

Igen, megbőgetett. Miattad.

PÉTER

Halljunk oda!

BORÓKA

Azt mondta, hogy nem vagyok igaz gyermek. Mert nem mondtam meg neki, amit én se tudtam.

PÉTER

Micsodát?

BORÓKA

Azt, hogy te engem el akarsz venni feleségül.

PÉTER

Lesüti a fejét, hallgat.

BORÓKA

Holnap is veszekedni fog velem.

PÉTER

Hát holnap mért?

BORÓKA

Azért, mert te most sem szólasz semmit.

PÉTER

Most már szólok, Boróka. De eddig nem szólhattam, mert magam sem tudtam, hogy mit szólhatnék. Csak viaskodtam magamban; amióta ismerlek, folyton. De osztán a tegnap délután elhatároztam, hogy eljövök, s még a házépítés előtt megmondom neked az utolsó szót, hogy én téged nem szerethetlek.

BORÓKA

Meglepetésében feláll. Mit mondasz?!

PÉTER

A tegnap. De ma igen!

BORÓKA

Visszaül. Jaj, hogy megijesztettél!…

PÉTER

El is jöttem egészen a házig, de itt a ház előtt valami megfogta a lábamot, s nem tudtam béjőni, hogy megmondjam az utolsó szót. Gondoltam, elhúzódom az erdőbe, s ott még egyszer jól megfontolom, hogy mitévő legyek. S én biza az egész éjszakát itt töltöttem az erdőben, nem messze a háztól. Egyik szememmel az ablakodat néztem, s a másikkal választott csillagomat az égen. Itt te aludtál az ablak megett, s ott egy másik leány a csillag háta megett: s én azon tusakodtam, hogy melyiket válasszam a kettő közül.

BORÓKA

Ámulva. Kutya legyek, ha én értem, amit mondasz.

PÉTER

Nem érted ezt a szép és igaz beszédet?

BORÓKA

Lehet, hogy szép és igaz beszéd, de én csak az egyszerűt értem, mert én még ártatlan vagyok, Péter.

PÉTER

Hát azt érted-e, hogy amikor én a tél végin hazajöttem az idegenből, mindent romlásban találtam itthon?

BORÓKA

Azt igen.

PÉTER

Nohát: amikor én láttam ezt a romlást, azt mondtam magamban, hogy abból a kicsiből, ami megmaradt, mindent újra kell kezdeni, s mindent újból fel kell építeni. Mindent úgy, ahogy azelőtt vót! A gazdaságot is, a népet is, a nemzetet is. S elhatároztam, hogy én ebben a törekedésben példa leszek az emberek előtt. Vettem hát egy szamarat, s feltettem magamban, hogy én evvel a szamárral s az erős hitemmel mindent visszaállítok a régi virágzásába. A gyermekek csúfoltak, az emberek kitaszítottak magok közül, de engemet nem tudtak a hitemben megingatni. S amikor legjobban egyedül vótam, eljött hozzám egy idegen ember, hogy neki van egy leánya.

BORÓKA

Csodálkozva, felébredt féltékenységgel. Egy idegen ember, hogy neki van egy leánya?!

PÉTER

Ambrus bácsi.

BORÓKA

A tömjénfüstös vén fejivel!

PÉTER

S akkor kettőnk között történt valami, amit úgy lehetne nevezni, hogy szívembe költözött a kegyelem.

BORÓKA

Úgy hívják a lányt?

PÉTER

A leánynak már nincsen neve, de én a szívembe vettem.

BORÓKA

Feláll. Hogy híjják?! Hol van?!

PÉTER

Idának hívják; s itt van a szívemben.

BORÓKA

De testileg hol van?!

PÉTER

A temetőben.

BORÓKA

S te a bolondok házában!

PÉTER

Hiába mondasz akármit, mert ez így van, Boróka. Így történt. S mü másnap eljöttünk ide Ambrus bácsival, hogy a házépítést apáddal megbeszéljük. Akkor láttalak meg téged először. Egy nappal korábban kellett vóna. Csak egyetlen nappal! Mert én attól fogva folyton csak tusakodom, hogy mitévő legyek. Gondold el: egy lányt a szívembe fogadtam, s egy másikot megszerettem. Akit a szívembe fogadtam, az nekem az égi kegyelem vót, maga az Ég. S akit pedig megszerettem, az a földnek legnagyobb ajándéka, maga a Föld. Az ég és a föld pedig: együtt a világ!

BORÓKA

A nap az apósod, s a hold az anyósod? Ugye?

PÉTER

Hiába mondod ezt is, Boróka. Mert nézz oda: az egész ember testből és lélekből áll, aminthogy az egész világot a föld és az ég alkotja. Az egész emberhez az egész világ talál, vagyis a testet megilleti a föld, s a lelket az ég. Én pedig egész ember akarok lenni, vagyis kell nekem az ég képiben az Ambrus bácsi leánya, aki csak lélek; s kellesz a föld képiben te, aki valóságos módon is létezel. Ida nélkül a hitemhez lennék hűtlen, s elveszteném a keresztes háborút, amit a szamárral meghirdettem! Nélküled pedig boldogtalan lennék, mert testtel rendelkező szerelmes ember vagyok én is. Folyton azon tusakodtam, hogy valamiképpen egyet csináljak a kettőből, mint ahogy van a test és a lélek. De ezt nem tudtam megcselekedni, egészen ma reggelig. De ma reggel… te Boróka! Feláll, s elragadtatással mondja. Ma reggel, amikor kibukkant a meleg, nagy piros nap, s elöntötte fénnyel az eget és a földet! Abban a fényben megmutatta nekem az Isten, hogy az ég nincs külön a földtől, mert egyik a másikra borul, és egybeköltöznek, mint a test és a lélek! Isten műve ez! Én pedig tőle tanulok, s a magam dolgában úgy cselekszem, mint Isten az övében!!

BORÓKA

Értem! Egymásra akarsz borítani minket: Idát s engemet… Mutatja. Egymásra!

PÉTER

Egymásra!

BORÓKA

S én vagyok a föld?

PÉTER

Te vagy a föld!

BORÓKA

Önérzetében bántva. Csakhogy én kiszököm az eged alól, Péter! Nem támasztom Idát, se reggel, se este. Ámmen!

PÉTER

Szomorúan. Te nem érted, Boróka.

BORÓKA

Szerelmes indulattal. Azt gondolod, hogy mindenki buta, csak te vagy okos?! Hát nem okos vagy te, hanem bolond! Értsd meg, hogy nem támasztom a te Idádot, sem egybe nem költözöm senkivel! Nem hagyom, hogy a fejemre ültess egy lelket. Nekem is van egy! Az is sok!

PÉTER

Az indulat elborítja, mert nagyon szereti és kívánja Borókát. Egyszerre gőgös lesz és zsarnok. Ne feleselj nekem, hanem csináld úgy, ahogy mondom! Mert én Istentől tanultam, hogy mit cselekedjem veled! Az enyim leszel, vagy a másikhoz méssz, a csillag háta mögi! Ezt megértetted?!

BORÓKA

Nem vagy te Isten!

PÉTER

Az ő képit viselem!

LÁZÁR

Bejön, fejsze a kezében. Zord.

BORÓKA

Ahogy a tornácban megpillantja Lázárt, ijedten Péterhez. Vigyázz!…

PÉTER

Velem tartasz?

BORÓKA

Már csak inteni tud a fejével, hogy igen.

LÁZÁR

Lassan előrejön, jobb markában a fejsze, Péterrel szembeáll. Látszik, hogy mindenre el van szánva. A fejszés karjával int Borókának, aki ott áll Péter mellett, s rászól. Te onnét állj félre, leány!

BORÓKA

Oldalt húzódik, de inkább Péterhez közel. Pétert félti, de az egész jelenet alatt bátran viselkedik.

LÁZÁR

Péterhez. Hát így egyeztünk vót mü ketten, Péter?

PÉTER

Ebben a dologban mi még nem egyeztünk, mü ketten.

LÁZÁR

Én csak egy dolgot üsmerek, amiben nekünk egyezni lehet, nekünk ketten. S abban az egyben egyeztünk is, a házépítés ügyiben. Úgy vót az egyezség, hogy Ambrus idejő utánam ma reggel, s te otthon vársz minket. Igaz-e?

PÉTER

Igaz.

LÁZÁR

Hát akkor most mit keresel itt, az én házamban? Tudtom nélkül, suttyom-üdőben! Hallani akarom!

PÉTER

Azért jöttem, hogy ezt megmondjam magának. De kérdés nékütt akartam megmondani. Ahogy becsületes emberek között szokás. Maga ellenben most reám rontott, mint egyik vad a másikra. De én mégis szeretnék ember maradni, s azért elsőbben megkérdem: a fejszének feleljek-e a kérdésre, vagy az apának?

LÁZÁR

Egyiknek se, hanem nekem! A fejszét a sarokba veti. Nekem! Butyka Lázárnak!

PÉTER

Butyka Lázártól nem kérem ezt a leányt, hanem elviszem.

LÁZÁR

Igende én az utat felvágom csákánnyal s felégetem tűzzel! S azon is egyedül fogsz visszamenni, mert a leány itt marad! Mert én vagyok az apja, s én pedig így határozok felőle!

PÉTER

Ha az apja, akkor adja hozzám feleségül.

LÁZÁR

Nem adom.

PÉTER

S mért?

LÁZÁR

Az az én dógom.

PÉTER

Akkor nem az apja, hanem a rabtartója!

LÁZÁR

Nem tőled kérdem, hogy kije!

PÉTER

Apjáé a leány, hogy felnevelje. De amikor felnő, rabságban tartani joga nincs! Akkor azé lesz, akinek Isten rendelte. Az enyim!

LÁZÁR

De én itt állok, Balla Péter! Előbb engem győzzön le, aki tud! S akkor sem adom Borókát! Akkor is csak rabolni lehet őt, rablónak!

PÉTER

Uralmát teljesen elveszti. Hát akkor rabolni fogom!

LÁZÁR

Ha tudod.

PÉTER

Mint a hiúz a medvének, úgy ugrik Lázárnak, s derékon ragadja, hogy a földre terítse.

BORÓKA

Ahogy Péter ugrik. Segítség! Megölik!… Szét akarja választani.

NIKITA

Tarisznyával a nyakában s nagy bunkós bottal a kezében belép. Abban a pillanatban felismeri a helyzetet, a bottal egy óriásit üt a földre, s elkiáltja magát. Megállj, ember!

LÁZÁR és PÉTER

Eleresztik egymást, hátat fordítva, morogva s szuszogva szétmennek, s ruháikat rendezik. Lázár le is ül aztán a szerszámos sarok előtti csutakra.

NIKITA

Előrejön, megáll, a botot úgy tartja, mint a püspök. Borókához. Mért ütött ki ez a háború?

BORÓKA

Miattam.

NIKITA

Megnézi Pétert, aztán Lázárt. Álljatok vissza hamar, s küzdjetek meg a feleségemért is!

LÁZÁR

Eddig meghót vóna, ha maga nem jő.

PANNA

Szükségtelen a halál, mert a gyász megvan úgyis… Eredj, Boróka, s a fekete lobogót duvaszd ki a házra!

BORÓKA

Nincsen gyászlobogónk.

NIKITA

Akkor sírjatok!

PÉTER

Ne mókázzék, Nikita bácsi! Nem látja, hogy nincs itt lakodalom!?

NIKITA

Te bőgj a legjobban, Péter! Ordíts, mint a vad oroszlán!

PÉTER

Mért ordítsak? Felgyújtotta valaki a házamot? Azt gondolja, hogy bánom? Mit bánhat már egy ember, kinek a vérit gyújtották fel, hogy ragadozó legyen!

NIKITA

Nem bánod?

PÉTER

Nem!

NIKITA

Akkor vess keresztet a keresztes vitézre, mert az éjjel elveszett.

PÉTER

Megrémülve, de nem akarja hinni. Micsoda?! Mi veszett el?!

NIKITA

A szamár.

PÉTER

Az én szamaram?!

NIKITA

Aa!

PÉTER

Megragadja vállban Nikitát, majd rázni kezdi.

NIKITA

Már a vállonragadás előtt elkezdte. Hajnalban általmentem, hogy enni adjak neki, de már nem vót szamár.

PÉTER

Rázza. Mit mondtam vót a tegnap magának? Megmondtam vót-e, hogy ügyeljen a szamárra? Hát heába beszéltem! Heába könyörögtem! Most mit csináljak magával? Agyonüssem?! Micsi-náj-jak magával?!

NIKITA

Belőlem nem rázhatod ki, Péter, mert én nem nyeltem le a szamarat…

PÉTER

Elengedi Nikitát, s rémülten ide-oda néz.

BORÓKA

Csakugyan elveszett, Nikita bácsi?

LÁZÁR

Belevág. Ne kérdezzétek többet! Országok is vesznek el, nemcsak egy szamár…

PÉTER

Lesújtva és nyugtalanul ide-oda mozog, s magának. Az vót nekem… Hitem országa… Leül a tűzhelynél a csutakra, arcát tenyerébe hajtja. Az Isten legyen irgalmas hozzám…

BORÓKA

Leül az asztal mellé. Most már mi lesz?

NIKITA

Úgy vélem, hogy lopás nem történt, mert nyomot nem találtam. Sem a faluban nincs a szamár, azt én állítom. Hanem elment magától, feltett céllal; s abból rossz nem fog származni, úgy gondolom.

PÉTER

Magának. De az Isten nem vót irgalmas, most az egyszer… Csak kiválasztott a többi közül, hogy próbára tegyen…

NIKITA

Ne búsulj, Péter, mert én is kiválasztottam a kutató embereket. Két sereget állítottam fel: s mint szamárbiztos, meghirdettem nekik a népfelkelést, osztán elindítottam, hogy keressék mindenfelé a szamarat. S meghagytam nekik, hogy egyre-másra jelentést hozzanak nekem, ebbe a házba.

LÁZÁR

Nem kapott maga sem más főhadiszállást?

NIKITA

Hadiállapot van, Lázár!

SÁRI NÉNI

Feltűnik a tornácban, s a háta mögött az üstös cigány. Mind a kettőnek a kezében frissen vágott alkalmi bot. Sári néni izgatott, méltatlankodó állapotban van, az ajtóból visszafordulva mondja a cigánynak. Gyere csak, gyere! Hadd számoljunk itt az uram előtt!

NIKITA

Nagy várakozással. No, itt van az egyik kutató sereg!

SÁRI NÉNI

Nikita, üsd agyon ezt a cigányt! Itt a szemem előtt!

NIKITA

Hát azt mért?

SÁRI NÉNI

A ciherben megkívánt engem.

NIKITA

A cigányhoz. Hogy tudtad a feleségemet megkívánni?

CIGÁNY

Bizonisten csak azt mondtam neki, hogy a sorkára lépek, ha nem siet.

NIKITA

S a szamár?

CIGÁNY

Nincsen.

NIKITA

Egy félórán belül idehozd a szemem elé!

CIGÁNY

Indul kifelé, de visszafordul. Ugye, olyan nagy füle van neki?

NIKITA

Olyan, mint egy óriás nyúl.

CIGÁNY

Elmegy.

NIKITA

Sári nénihez. Sári, indulj te is! Egy félórán belől itt legyen a szamár, mert a sorkadra lépek, ha nem.

SÁRI NÉNI

Közben odament Péterhez, s vigasztalólag a fejére tette a kezét. Péter, fiam… Akkor szól vissza Nikitának. Tedd le azt a botot, úgysem fél senki tőled. Péterhez. Péter fiam, hadd el, ne búsulj azért a szamárért! Né, látod, itt van Boróka is, aki többet ér a világ minden szamaránál!

PÉTER

Ítélet ez, Sári néném… Valami nagy bűnt kellett elkövetnem, különben nem veszett vóna el a szamár… Ítélet ez!…

BORÓKA

Ismét bolondokat beszélsz, Péter!

LÁZÁR

Hadd el, jól beszél az! Tudja ő, hogy bűnös.

PÉTER

Tudom… Most már tudom… Mert elveszett a szamár, amivel győzni akartam. Akiben lélek vót, s akiben hitem vót!…

CSORBA és BÜLLENTS

Bejönnek.

CSORBA

Adjon Isten!

PÉTER

Ahogy megpillantja őket, gyorsan feláll, és feléjük lép. Keserű és ellenséges. Ismét itt vadnak! Mit akarnak ismét? Nincs már szamár, elveszett!

CSORBA

Tudjuk. Azétt jöttünk.

PÉTER

Nem kell már kisajátítani! Elment a faluból! Ünnepelhet a bíró és az elöljáróság! Az egész falut kitörheti az öröm! …

CSORBA

Ne támadj reánk, mert jóban jöttünk, Péter.

PÉTER

Jóban már nem jöhet hozzám senki. Csak egy. Aki hozza nekem a szamarat.

BÜLLENTS

Az álla most is félreáll a rúgástól. Hátha mü jobbat hozunk a szamárnál!

PÉTER

Halljam.

CSORBA

Hallgass ide, Péter. Téged becsül alapjában az egész falu, azt én tudom. S becsüllek én is, mert jóravaló ember vagy. Amit nem akartál magadtól megtenni, az most Isten hírivel megtörtént. Ne sajnáld azt a szamarat, hanem nyugodjál belé az elvesztésibe, s menjünk előre. Mü ettől a naptól kezdve a pártodra állunk; s megsegítünk téged, ahogy kell. Hirdess kalákát, s mü felépítjük a te házadot, csak a fát, a követ s a szeget kell neked bészerezni. Ennél egyebet nem akartam mondani. A többi reád tartozik.

BÜLLENTS

A rúgás is meg van bocsátva.

NIKITA

Ha így tudtam vóna, hármat rúgattam vóna véle.

CSORBA

No, mit szólasz, Péter?

PÉTER

Nem a bírót, hanem a szamarat választom.

CSORBA

Ingerülten. Engem ne ragassz a szamarad mellé!

NIKITA

Borókához. Fordulj félre, Boróka, amíg szétválasztjuk őket!

BORÓKA

Nem kell veszekedni, Péter.

PÉTER

Én nem veszekedem, de amikor pártomot kellett vóna fogni, akkor ellenem buzdította az egész falut! Ki akart irtani a szamarammal s a hitemmel együtt! Hogy legyek béka én is a tespedő vízben, mint ő s a többi! Most jön hozzám?! Most hozza a bírói pecsétjit, hogy a szerencsétlenségemre ráüsse?! Nem kell! Megfogadtam a lelkem oltára előtt, hogy a hitemmel s a hűségemmel megyek a magam útján! Ha bűnt követtem el, jóvá fogom tenni, s akkor visszaadja Isten nekem a szamarat. De az utamból mindenki álljon félre, s leghamarébb a bíró! Több szavam nincs.

CSORBA

Péterre intve. Kösd meg, Büllents!

PÉTER

Hajszál híján ugrik is. Elég legyen!

Lázár és Boróka felugranak, hogy közbevessék magukat. Feszült csend.

CSORBA

Gyere, Büllents! Nekünk legyen több eszünk.

BÜLLENTS

Hát Nikita bát itt hagyjuk?

CSORBA

Nikitához. Igaz, hogy maga a szamárbiztos?

NIKITA

Ami biztos, az mind én vagyok.

CSORBA

Induljon itt előttünk kifelé! Közmunkára kell menni!

NIKITA

Most-e vagy mindjárt?

CSORBA és BÜLLENTS

Megragadják Nikitát, s kirepítik maguk előtt az ajtón.

NIKITA

Az ajtóban. Sári, ne hagyj!

PÉTER

Maga csak maradjon, Sári néném! Ezt én igazítom el. Indul kifelé.

BORÓKA

Péter! Meg akarja állítani. Péter!

LÁZÁR

Megfogja Borókának a karját. Te ittmaradsz!

SÁRI NÉNI

Isten meresztett vóna meg szamarat s férfiút… egyaránt… Utánuk megy.

LÁZÁR

Sári néni után beteszi az ajtót. Vonulj oda bé, oda a másik szobába!

BORÓKA

Nem vonulok!

LÁZÁR

Takarodj bé!

BORÓKA

Apám maga vagy rabtartóm?

LÁZÁR

Felragadja Borókát az ölébe, beteszi a másik ajtón a szobába, s a kulcsot az ajtóra ráfordítja. Mindenkinek van egy szamara. Csakhogy arra ügyelni kell…

AMBRUS

A tornácban. Lázár! Itthon vagy-e? Benyit, s megpillantja Lázárt. Adjon Isten, Lázár! Bejön.

LÁZÁR

Itt vagyok.

AMBRUS

Csizmában van, s fehér bő harisnyában; fekete mellénye fölött a fehér ing kigombolva a nyakán. Fekete kalap rajta, s esernyő a kezében. Ha készen vagy, mehetünk is.

LÁZÁR

Ülj le egy kicsit, mert beszélni akarok veled.

AMBRUS

Leül az asztal mellé; esernyőjét s rá a kalapját az asztalra teszi. Igazi házépítő üdő van, te Lázár! Ami házat ilyenkor építenek, örökké teli lesz napsugárral s melegséggel.

LÁZÁR

Közben leült Ambrus mellé. Teli, ha teli.

AMBRUS

Meglepődve, de kedvesen. No!… Talán nincs valami baj, hogy így szólasz?

LÁZÁR

Mondám, hogy beszélni akarok veled. Valamit nem értek, Ambrus. Mert ha igaz, te semmiféle rokona nem vagy Péternek, sem atyjafia nem vagy. S mégis pártfogásodba vetted őt erősen. Ennek az okát szeretném tudni, hogy mért.

AMBRUS

Több ez, mintha rokonom vagy atyámfia volna.

LÁZÁR

Vén varjú vagy, Ambrus, mégis magosra szálltál!

AMBRUS

Te pedig mord vagy, Lázár.

LÁZÁR

Mord.

AMBRUS

S mért?

LÁZÁR

Nehezen kezdi, de egyre jobban zuhog belőle a szó. A leányom miatt, Ambrus. Sok bajom van véle. Te azt nem is tudod… Senki sem tudja… Ha vadmacskát tartanék, arra sem kéne jobban ügyelni, mint erre a leányra. Vad, s harap! Zsákmányra áhít örökké. A kezin s a lábán a körmök ki vadnak eresztve!… A szeme villog; s a vére messzire süt, úgy ég! Ha egyszer nem ügyelek, megsurran, s nem látom többet soha. Csak a vadász, aki elejti!… Elejti, amikor a harmatot nyalja, vagy amikor szimatolja a szellőt… Ezért vagyok én mord, Ambrus! Mord? Inkább szerencsétlen.

AMBRUS

Kezét a Lázár kezére teszi. Jóbnak mindene elveszett, s testét rút fekélyek borították el: mégis találkozott békességben az Istennel… Neked pedig mindened megvan. A te szádon ne panasz nyíljék, hanem zsoltár!

LÁZÁR

Zsoltár?! Kinek? Mért? Ha nem vóna Isten, eddig rég boldog vónék, Ambrus! Mert akkor nem lett vóna, aki reám ossza ezt a terüt, minél nagyobbat emberre nem osztott még!…

AMBRUS

Micsoda terüt?

LÁZÁR

Ami bennem van! Mert tűzhely vagyok én, ahol a lobogó tűz soha ki nem aluszik!…

AMBRUS

Nem tudnék én segíteni rajtad, Lázár?

LÁZÁR

Nem.

AMBRUS

Más sem? Senki sem?

LÁZÁR

Egy igen. Egy!

BORÓKA

Döngeti az ajtót.

LÁZÁR

Felugrik, s kiáltva az ajtó felé. Ne rágd a kötelet!

AMBRUS

Ki van ott?

BORÓKA

Felszakítja az ajtót, s ott áll.

LÁZÁR

Visszamész-e, vaj agyonüsselek?!

BORÓKA

Üssön agyon!

AMBRUS

Feláll. Ne bántsd ezt a leányt, te Lázár! Int Borókának. Gyer ide, gyermek!

LÁZÁR

Elfordul, küszködik magában.

BORÓKA

Odamegy Ambrushoz, kinek a karja alá húzódik. Mindig dug engem édesapám az emberek elől… Nem akarja, hogy legényekkel találkozzam, mert nekem nem szabad szeretni! Csak a többi leányoknak szabad… Mert ami másnak idejiben dicséretes boldogság, az nekem vétek! Hát mit vétettem én az Istennek vagy a szülőnek?! Az egyikre örökké csak szépen gondoltam, s a másikot szorgalmason gondoztam… Könnyezik. Egyebet ennél nem csináltam… Nem rabságot érdemlettem vóna érte, hanem legalább egy kicsi örömet… Csak annyit, hogy a szívem vágyát követhessem…

LÁZÁR

Keze fejével a szemét törölgeti.

AMBRUS

Borókához. Látod-e, neked nincs rossz apád, csak sok medvét látott, itt a hegyen…

LÁZÁR

Az Úristen legyen a tanúm, te Ambrus, hogy az egy jón küjjel egyebet nem akarok ennek a gyermeknek… De a fejem, mint a katlan! S a szívemben kísértetek laknak, hogy egyszer elviszi valaki, s akkor egyedül maradok… nála nélkül…

AMBRUS

A törvényt te sem győzheted le, Lázár! A kalász termik, de egyszer üresen marad… Mert a szem kihull, hogy új kalász legyen belőle!

BORÓKA

Onoka! Ugye, Ambrus bácsi!

AMBRUS

E’ még a nevit is tudja!

BORÓKA

A neve, legyen neki… Gondolkozik. Péter! Balla Péter!

AMBRUS

Megdöbben, a karját leveszi Borókáról. Mit beszélsz te?… Balla Péter?!

LÁZÁR

Balla Péter.

AMBRUS

Az nem lehet! …

LÁZÁR

Gúnyosan. Nem lehet, de törvény! S a törvényt senki sem győzheti le, azt mondád az előbb! Hát most itt van! Mert ő a törvény: Balla Péter! Kit érdemesnek találtál! S akit Boróka is érdemesnek talált! Gyere hamar, építsük fel a házát! Jutalmul, hogy ő már lerontotta az én házamot. Mert ma reggel suttyomba idejött, hogy a leányomat elvigye! S amikor szépszerivel nem lehetett, hát nekem szökött, itt ezen a helyen, mint egy farkas!

AMBRUS

Leroskad az asztal mellé egy székre.

BORÓKA

Lázárnak. Maga is ropogtatta őt!

Nikita, Sári néni és Péter egymás után bejönnek.

NIKITA

Ahogy az ajtót megnyitja. Van egy kicsi közmunka?

PÉTER

Amint megpillantja Ambrust, egyenesen hozzá megy, s ölelőleg a vállára teszi a kezét. Apám…

AMBRUS

Feláll. Hogyan nevezheted apádnak, akit megtagadtál?

PÉTER

Apámnak nevezem, mert még él, kit szívembe adott. Ha büntetni akar maga is, most visszaveheti élve. Mint ahogy Isten is elvette tőlem a szamarat, élve!

AMBRUS

Megdöbbenve. A szamarat?!

PÉTER

Az éjjel elveszett, nyomtalanul.

NIKITA

Ambrushoz. Nem látja, népfelkelés van miatta!

LÁZÁR

Erre-arra néz, mert nem érti ezt a kapcsolatot Péter és Ambrus között. Nikitához. Ezek mit apámoznak itt?!

NIKITA

Nem hallod: miséznek!

AMBRUS

Félelemben. Jel adatott, Péter. Rettenj meg, s tarts bűnbánatot. Mit cselekedtél?

BORÓKA

Mért tartson bűnbánatot?! Megölt valakit? Mind élünk!

AMBRUS

Borókához. Nem tudod, mit beszélsz, Boróka fiam!

BORÓKA

Keserűen. Nno! Eddig csak egy apám vót, most lett egy második is! Tiltakozva. Csakhogy nekem nem kell! Egy is sok! Menjenek le a nyakamról!

LÁZÁR

Megrendelésre nem csinálunk árvát. Péter csak rettenjen meg, s tartson bűnbánatot.

GYERMEKEK

Künn a tornácban.

Hol vagy, szamár?

Mozdulj meg!

Balla Péter,

Fordulj meg!

Mind ámulva tekintenek az ajtó felé.

NIKITA

Ez a másik sereg. A kicsi népfelkelők!

GYERMEK

Belép.

NIKITA

Ide, ide!

GYERMEK

Egyenesen Nikitához megy, s szalutálva jelenti neki. Jelentem alásson, kutatjuk a szamarat, ahogy kell!

NIKITA

Jól van. S hol keresitek?

GYERMEK

Mindenütt, s mondjuk a verset.

NIKITA

Jól van. Száguldjatok, mint a régi magyarok!

GYERMEK

Megszöki magát. Hujrá! Kiugrik az ajtón.

GYERMEKEK

Rögtön utána hangosan, távolodva.

Hol vagy, szamár?

Mozdulj meg!

Balla Péter,

Fordulj meg!

Várakozással mindenki Péterre néz.

PÉTER

Vívódásából felemelkedve. Hol van az ács?

LÁZÁR

Itt vagyok.

PÉTER

Szedje a szerszámjait! Indulunk építeni!

BORÓKA

Bölcsőt vagy koporsót?

PÉTER

A hitemnek bölcsőt, s a szerelemnek koporsót.

BORÓKA

Küszködve. S amit mondtál, hogy az ég és a föld… Amikor kibukkant a nagy piros nap, s annak a fényében az ég és föld… egymásra borultak… s egyek lettek… Az nem igaz?!…

PÉTER

Az alkotó műve az, Boróka! Ember nem teheti meg.

BORÓKA

S ha megkerítem neked a szamarat?

PÉTER

Nem ember, hanem a hűség és a hit fogja nekem azt visszaszerezni.

BORÓKA

Az enyim vagy a tiéd?

PÉTER

Az enyim. Az én hűségem Idához, és az én hitem a munkában.

BORÓKA

Remegve az indulattól, elfordul.

LÁZÁR

Nagy lélek ez! Olyan házat építünk neked, Péter, mint Salamonnak!

BORÓKA

Hirtelen szembefordul Péterrel; s mint aki felveszi véle a harcot. Hát jól van! Ha te építed nekem a koporsót, én a bölcsőt fogom építeni! S aki bölcsőt épít, az jobban tud harcolni, Péter! S azé lesz a szamár is, akit én fogok megtalálni, s nem te! S az én keresztes vitézem lesz, s nem a másé! Csak az enyim, s nem a bolondoké, akik nem érdemlik őt meg! Te azt hirdetted, hogy győzni fogsz a szamárral: nem győztél! Most én hirdetem, hogy győzni fogok véle; s megmutatom, hogy én győzni fogok!

Szamárbőgés a tornácban.

Mint a csodára, mindenki arra fordul.

NIKITA

Az iskoláját, csakugyan itt van a szamár!

Nagy várakozásban odamegy az ajtóhoz, és kinyitja.

PANNA

Vigyorogva áll az ajtóban. Én bőgtem!…

Függöny

Harmadik felvonás

Színhely: szoba abban az új falusi házban, mely ez első felvonásban lévő régi és rozzant ház helyébe épült. A ház körül még az építés munkálatainak nyomai; különben az első felvonásbeli környezet, melyből reménységgel emelkedik ki az új ház. A nézőtér felé bütüvel áll a ház, melyből szín gyanánt egy szoba látszik. Az egész ház építése és a szoba berendezése nagyon hasonlít a Butyka Lázár havasi hajlékához. Látszik, hogy nemcsak ugyanaz az ember építette, hanem a gazda is hasonlót kívánt magának hajlékul. A szoba hátsó falán ajtó, melyhez két lépcső szolgál. Ezen lehet bemenni a második szobába, mely ezzel a két lépcsővel magasabbra épült az első szobánál. A bal falon is van egy ajtó, melyen a járás történik. A jobb falon két ablak áll, szemmel az udvar felé. Hátul a jobb sarokban a cserepes tűzhely, előtte két kicsi szék. A tűzhelyen innét a jobb fal mellett áll a széles kanapé, melyen aludni is lehet. A szoba közepén asztal, mellette négy szék, s fölötte lámpa, amely kezdetlegesen van odaakasztva a gerendába. Hátul a bal sarokban tükrös mosdó, a ruhafogas is ott van, s mindenféle szerszámok a földön. A bútorok nagyjából újak, jó részük nincs is megfestve; s ami meg van, az kék.

A felvonás első felében künn mindegyre kopácsolnak s fűrészelnek.

Idő: a második felvonás után tíz héttel, szeptemberben.

SÁRI NÉNI és NIKITA

Együtt bejönnek, Sári néni elöl.

SÁRI NÉNI

Kosarat hoz, szép fehér asztalkendővel leterítve. A kosárban abrosz van, borospoharak, szép domborúra sült cipó és kenyérvágó kés. Amint utána Nikita is bejön, visszaszól neki. Azt a bort tegye az asztalra!

NIKITA

Nagy metszett üvegben bort hoz. Ne alája tegyem?

SÁRI NÉNI

Székre teszi a kosarat, s miközben beszélgetnek, gondosan megteríti az asztalt. Magát teheti oda is.

NIKITA

Az üveget az asztalra teszi.

SÁRI NÉNI

Ahogy az abroszt teríti, látja, hogy útjában van az üveg. Vegye le onnét azt a bort!

NIKITA

Elveszi az üveget. S mostan hova tegyem?

SÁRI NÉNI

Ne beszéljen folytonosan, inkább küszködjék egy kicsit, mint más. Tegyen fel célt magának, vegyen szamarat, s építsen házat. Itt van maga előtt a Péter személyiben a példa: ragadja meg!

NIKITA

Házasság tekintetében megragadom!

SÁRI NÉNI

Megnézi Nikitát. Nikitából s a kutyából nem lesz szalonna… Mert most is egy aranyfazakat tartottam eléje, amiben gyémántok voltak. Ő belényúlt, s egy darab szenet vett ki belőle. Azt a darabot, amelyik a sok gyémánt között Péternél a házasság volt.

NIKITA

A gyémánt elvakít, s a szén melegít.

SÁRI NÉNI

Magát én mikor vakítottam el?

NIKITA

Soha!

SÁRI NÉNI

De a szén mellett megfagyna, vén bolond! Amiképpen Péter is megfagy, azt én tudom! Amikor nap nap után látni fogja, hogy itt van ez a szép ház, de házasember létire nincsen felesége, aki mosson, főzzön s neki népesítsen. Hanem csak ő van egyedül, nem a felhőkben, hanem a földön, egy lélek-feleséggel!

NIKITA

Az az igazi: van is, nincs is.

SÁRI NÉNI

Befejezte a terítést. Tegye ide azt a bort, az asztal közepire!

NIKITA

Odateszi az üveget.

PÉTER

Munkából bejön. Felsőtestén ing, nyakán kigombolva, és mellény. A lábbelije fűrészporos. Nyugtalan, mint aki öröm és szomorúság között villog. Nem szól, hanem ide-oda megy a szobában.

SÁRI NÉNI és NIKITA

Nézik Pétert, s várakoznak.

PÉTER

Hirtelen megáll, az asztalra int a fejével. Áldomás?

SÁRI NÉNI

Házat szentelünk.

PÉTER

Házat… Ami egyben bölcső és koporsó.

SÁRI NÉNI

Ne légy háládatlan, Péter!

NIKITA

Így szól a parancs! Leül az asztal mellé.

PÉTER

Micsinájjak, ha úgy érzem, ahogy mondtam! Ha bölcsőnek érzem ezt a házat: a hit és a becsület bölcsőjének; s ha koporsónak is látom: az öröm s a boldogság koporsójának!

SÁRI NÉNI

A feleséged miatt mondod?

PÉTER

Amiatt.

NIKITA

S a szamár miatt.

PÉTER

A szamár miatt is, az igaz, akit nem tudánk megtalálni. Pedig ezt a házat legfőképpen neki köszönhetem, mert ő úgy hordozta az én hitemet s becsületemet, ahogy a virágos ág hordozza a tavaszt. De a tavasz elmúlt, s a virágos ágon gyümölcs termett: itt ez a ház. S lehet, hogy ezzel el is végezte rendeltetésit a szamár, de a feleségem rendeltetése csak most kezdődnék!

NIKITA

Amikor a szamáré bevégződött.

SÁRI NÉNI

Mondtam én neked sokszor.

PÉTER

Sokan sokfélét mondtak, de én csak magamra hallgathattam. Belőlem pedig úgy szólt örökké egy hang, hogy akit szeretünk, az a halálon túl is létezik nekünk; s hogy amiben erősen hiszünk, az valóság lesz egyszer.

NIKITA

Még lehet!

SÁRI NÉNI

Nikitához. Magától test és lélek elriad.

PÉTER

Én már úgy vagyok, mintha valóságosan látnám Idát, a feleségemet. Ez a különös! Úgy látom, mint itt magukat. Szép leánytermetével kinyílva áll a napfényben, a szélben s az essőben… Lelkének illatával megszállja az erdőket… A szemében megszépül minden, mint a csillogó harmatban… A homloka olyan, mint a barna cipó meleg domborulata, a járása őzeké, s a hangja vadgalamboké …

SÁRI NÉNI

Szipog s a szemét törölgeti. Boldog, akit így szeret valaki.

NIKITA

Változzál lélekké, s akkor én is úgy szeretlek téged.

PÉTER

Mindnyájan lélekké változunk egyszer, Nikita bácsi. De most megfordítva beszélünk, mert én arra vágyakozom, hogy a lélek változzék testté. Legyen itt valóságosan, üljön az asztal mellett, nézze magát a tükörben, s fonja a karját a nyakam köré…

NIKITA

Rontsa el, ami szép!?

SÁRI NÉNI

Meggyőződéssel. Rontsa el hát: az az élet!

PÉTER

Mosolyogva. Nem bánnám, ha egy kicsit elrontaná.

NIKITA

Nem szeretnék Isten lenni, Péter.

PÉTER

Pedig maga megcsinálná nekem, hogy Ida ne csak létezzék, hanem legyen is. Megcsinálná, ugye?

NIKITA

Lehet, hogy meg, mert akit szeret az Isten, annak bajt küld a nyakára.

PÉTER

De maga csak ember.

NIKITA

Ember egyengeti az Isten útját.

PÉTER

Ezt maga mire mondja?

NIKITA

Én arra mondom, hogy az egyengetést megkezdhetjük, ha te is akarod.

PÉTER

Hogyne akarnám!

NIKITA

Akkor várj, s hallgass ide! Feláll. Kezdjük az elején, s mondjuk ki: nem elég csak annyi, hogy te elhitessed magaddal az Ida létezésit. Hanem úgy is kell csinálni mindent, mintha valóságosan élne, s itt laknék ebben a házban! Most éppen elment valahová, várni kell őt; s legyen neki mindene, ami egy asszonynak kell. Állandó helye az asztal mellett, szobája ott az ajtó mögött, s ruhája vasárnapi. S egy fénykép róla, az a legfőbb!

PÉTER

Fénykép?

NIKITA

Ahhát!

PÉTER

Az iskoláját, Nikita bácsi! Ha valaki egy fényképet tudna csinálni róla, neki adnám ezt a házat! De nem tud senki, mert olyan gép nincs. Lázadva. Mert a gép tökéletlen! Amit én el tudok képzelni, azt a gép nem tudja elképzelni; s amit én látok, azt ő nem tudja látni, hogy levehesse nekem! Csak az a nagyszájú Kristóf mondta, hogy a géppel mindent lehet csinálni. Most itt van Ida: hát lehet egy képet csinálni róla?! Nem lehet. Verje meg a Krisztus!…

NIKITA

De festő tud! Az olyan képfestő. Anneki a mestersége.

PÉTER

Eleven személy nélkül vagy fénykép nélkül?

NIKITA

Úgy.

PÉTER

Üsmer maga olyan képfestőt?

NIKITA

Üsmerek. Léder Ottó, ott lakik a városban.

PÉTER

S az a Léder festett már le valakit ilyen módon?

NIKITA

Igen. Szűzmárját.

SÁRI NÉNI

Úristen, milyen bolondok vattok!…

PÉTER

Sári nénihez komolyan s egy kicsit csodálkozva. Bolondok?… Halottakról fényképet aki tart, nem ütközik meg azon senki. Ha utána lehet, előtte nem lehet?…

NIKITA

Megcsinálja azt Léder úr. Te elmondod neki töviről hegyire, hogy Ida milyen kinézésű: s ő úgy megfesti neked, mintha éppen szólani akarna.

PÉTER

Holnap reggel induljon, Nikita bácsi, s délebédre itt legyen a festővel! Megértette-e?

NIKITA

Az úgy megfesti délután, mint reggel az eget a nap.

LÁZÁR

Munkából bejön, kezében két bádogkereszt. Itt vadnak a keresztek a ház tetejire. Hova tegyem?

NIKITA

Sári, hova tegye Lázár a keresztet?

SÁRI NÉNI

Nikitához. A háta közepire.

PÉTER

Lázárhoz. Tegye csak le oda a padra, Lázár bátyám.

LÁZÁR

Leteszi a padra a két keresztet; aztán körülnéz, mintha akarna valamit, de nem azon kezdi. Megértük ezt a napot is, hálistennek.

PÉTER

Meg.

LÁZÁR

Ezelőtt tíz héttel még nem gondoltuk, hogy a mai napon meg lesz terítve az asztal, a te új házadban.

PÉTER

Nem. De meg van.

LÁZÁR

Csak az én asztalom nincs még megterítve. Minden a fiókban van.

PÉTER

Megterítjük azt is, ha itt van az ideje.

LÁZÁR

Úgy gondolom, hogy itt van. S ha lennél olyan jó, most megteríthetnők mü ketten.

PÉTER

Ketten?

LÁZÁR

Csak mü ketten.

NIKITA

Sári nénihez. Gyere, Sári, hadd dolgozzanak ők is.

Sári néni, Nikita kimennek.

PÉTER

Üljön le, Lázár bátyám.

LÁZÁR

Köszönöm. Leül az asztal mellé.

PÉTER

Szintén leül az asztal mellé, lehetőleg Lázárral szemben. Hát béfejeztük. Csak a keresztet kell még feltenni rea.

LÁZÁR

A házat bé, ezt a házat. Most magamnak szeretnék építeni valamit. De nem házat, hanem templomot. Amire tizenhét esztendeje vágyakozom… Hogy arra is feltehessem a keresztet, amit olyan nehezen hordoztam idáig.

PÉTER

Mindnyájan hordozunk egy keresztet, s méltó helyre akarjuk felütni. Ez az emberi élet.

LÁZÁR

Akkorát nem hordozott senki, mint én.

PÉTER

Nagy keresztnek nagyon méltó hely kell.

LÁZÁR

A helyet én kinéztem, már rég az ideje. Annál méltóbbat szív s lélek nem is találhatna. Ott van a tetőn, jó magosan. Ha béhunyom a szememet, ott látom az Istent is, amint ül várakozva: csak éppen falat kéne vonni köréje, s már kész vóna a templom!…

PÉTER

S mi az akadály?

LÁZÁR

Meg kéne tisztítani az utat, ami oda felvezet; s magamot, hogy oda feljuthassak.

PÉTER

Akarat van?

LÁZÁR

Avvan.

PÉTER

S mi nincs?

LÁZÁR

Segítség.

PÉTER

Értem.

LÁZÁR

Segítesz nekem?

PÉTER

Ha tudok. Maga is segített nekem. Önkéntelenül. Mert Boróka az én utamot is megzavarta volna, s lelkemet a vágy. De amikor megellenezte maga a házasságot, a szenvedésből megtisztulva keltem fel. Igaz, hogy boldogtalanul.

LÁZÁR

Tudom, mit okoztam neked, Péter. S láttam, hogy miképpen viselted szerelmi sorsodat, mert titkon figyeltelek. Erős lélek vagy, s tiszta ember. Ha nem ilyen volnál, én soha nem jöttem volna hozzád az én nagy titkommal, hanem hordoztam volna tovább, ahogy idáig tettem. Mert nagy titkom van nekem, Péter! Amit veled tettem s ellened, az mind az én nagy titkomból való… Elérzékenyedve megfogja a Péter kezét. Bocsáss meg nekem… Segíts nekem!…

PÉTER

Rettentő idegfeszültség látszik rajta, mert az jut eszébe, hogy Lázár talán szerelemben él a saját lányával. Borókával?!… Véle van a nagy titka?!

LÁZÁR

Véle.

PÉTER

Feláll, s borzalommal. Ilyen vadállat maga?!

LÁZÁR

Szenvedő arccal s tiszta szemekkel felnéz Péterre, s szelíden. Vadállat? Nem, Péter… Igaz ember vagyok én… gyötrődő igaz ember… Csak éppen titkom van nekem, de az a titok tiszta!

PÉTER

Elszégyelli magát. Mondja hát meg.

LÁZÁR

Megmondom, Péter. Eltökéltem, hagy neked megmondom. Feláll. Boróka nem az én leányom.

PÉTER

Ámulva. Nem a maga leánya?!

LÁZÁR

Nem.

PÉTER

Hát?!

LÁZÁR

Néha úgy tetszik, mintha nem mondana egészen igazat. Vér szerint nem az enyim, csak egyébként. De ezt senkinek nem mondtam, soha… Nem is tudja senki… Te vagy az első… Az ajtóra tekint. Nem jő bé ide senki?

PÉTER

Nem. Mondja csak bátran!

LÁZÁR

Amikor meghót a feleségem, ezelőtt húsz esztendővel, egyedül maradtam abban a hegyi hajlékban, amit te is jól ismersz. Szerettem a feleségemet, s nem akartam az emlékit is eltemetni avval, hogy másodszor megházasodjam. Úgy éltem egyedül, mint a holló; s azt hittem, megbolondulok. Üsmertem ott egy családot, akik pásztorok vótak. Azokhoz elmentem egyszer-egyszer, hogy emberek között legyek, s öt ügyes gyermek is vót a családban. Ez vót az ötödik gyermek, ez a Boróka…

PÉTER

S hogy került magához?

LÁZÁR

Hogyan került vóna?! Elkértem, s ők ideadták. Örökbe.

PÉTER

S azok a pásztorok most is ott laknak?

LÁZÁR

Elkőtöztek, ki Magyarországra, még akkor.

PÉTER

Ezt értem, idáig. Csak kettőt nem értek. Egyik az, hogy mért kell titkolni ezt a dolgot; s a másik az, hogy mért ne lehetne férjhez adni.

LÁZÁR

A kettőnek egy oka van, s mégpedig az, hogy Boróka nem tudja a titkot. A mai napig abban a hitben él, hogy én az édesapja vagyok. Amíg kicsi vót, folyton halogattam, hogy a valót megmondjam neki; s amikor leány lett, már nem mertem megmondani. Féltem, hogy lelkiben megrázkódik; s most egyébtől is félek.

PÉTER

Mitől?

LÁZÁR

Attól, hogy el találom szalasztani, mivel nem merészkedik többet egy fedél alatt hálni velem.

PÉTER

Gyanakodva. Nem merészkedik?

LÁZÁR

Vad a leány.

PÉTER

Ha vad, ha nem vad: meg kell mondani neki az igazat!

LÁZÁR

Segítesz nekem?

PÉTER

Meglepődve. Én mondjam meg neki?!

LÁZÁR

Te.

PÉTER

Izgalomban. Én, akinek a sebei még nem gyógyultak bé?!… Hogy ismét felszakadjanak, amikor látom a szemit s hallom a hangját?… Keményen a Lázár szemébe. Mit gondol maga: nekem egyszer nem vót elég a megpróbáltatásból?! Ismét tűzbe lépjek?! Én is ember vagyok!

LÁZÁR

De erős ember vagy, Péter. Veled baj nélkül átalmegyen Boróka ezen a pallón is; nekem pedig meglesz az utam fel a tetőre, hogy ott templomot építhessek, s arra rátehessem a keresztet.

PÉTER

Én állítsak jászol mellé mindenkit, miközben nekem is korrog a lelkem?!

LÁZÁR

Azt hittem, vége a szerelemnek.

PÉTER

Akartam, hogy vége legyen: s vége van!

LÁZÁR

Hát akkor mitől félsz?

PÉTER

Aki sáskán akar élni a pusztában, az nem megy az éléskamarába.

LÁZÁR

Hát akkor micsinájjak?

PÉTER

Micsinájjon? Kérje meg apósomat, az öreg Ambrust.

PANNA

Bejön, vigyorogva. Tudom, hol van a szamár.

PÉTER

Felüti a fejét, s boldog izgalomban. Micsoda?! Mit tudsz?

PANNA

Kikutattam a helyet, ahol a szamár tartózkodik.

PÉTER

Hol van?!

PANNA

Nem mondom meg, csak egyedül neked, négyszemközt.

PÉTER

Lázárhoz. Vállalom a dolgot, Lázár bátyám. Ha csakugyan megvan a szamár, akkor vállalom. Megyek magával fel a hegyre, s mindent eligazítunk.

LÁZÁR

Helyes. Kimegy.

PÉTER

Megfogja vállon Pannát. Hol van a szamár?

PANNA

Annak ára van, hogy én megmondjam.

PÉTER

Mi az ára?

PANNA

Nem több s nem kevesebb, csak annyi, hogy mü ketten háljunk együtt.

PÉTER

Elengedi Pannát, s tréfásan. Annyit nem adok.

PANNA

Appedig nem sok. Egy éccaka hamar eltelik…

PÉTER

Vakarja a fejét. Tudod mit, Panna! Előbb mondd meg, hogy hol van a szamár, s akkor meglátjuk, hogy mit tudunk csinálni.

PANNA

Vigyorog, mint aki átlát a szitán. Ha én előbb megmondom a szamarat, akkor te megcsalsz engem.

PÉTER

De hátha te csalsz meg!

PANNA

Röhögve. Attól nem kell félni…

PÉTER

Itt van a faluban?

PANNA

Azt nem mondom meg.

PÉTER

Te láttad a szamarat, a saját szemeddel?

PANNA

Ingyen aztot sem mondom meg.

PÉTER

Tréfálkozó kedve után a türelmét is elveszti. Akkor távozz innét! Menj ki a házamból, minél hamarább!

PANNA

Fenyegetve. Nem teszed meg, amit kértem?!

PÉTER

Nem!

PANNA

Lesújtva, düh és sírás között. Mivel érdemlettem meg, hogy engemet mindenki megvessen?!… Egyre emelkedik a hangja, míg végre dührohamban ordít. Még egy ilyen buta szamaras ember is, mint amilyen te vagy, kevély Péter!… Hadd el, mert meglesz ennek a jutalma! Mert az Isten megpofoz téged, s én pedig megmérgezem a szamarat, hogy dögöljék meg!… Becsapja maga után az ajtót.

SÁRI NÉNI, NIKITA

A hangos szó után az ajtócsapásra beugranak. Mi a baj? Mi a baj?

PÉTER

Láthatólag restelli a dolgot, aztán elmosolyodva. Kísértésnek vótam kitéve…

SÁRI NÉNI

Pénzt ajánlott?

PÉTER

Csak egy éjszakát töltsek véle, azt ajánlotta, s akkor megmondja nekem, hogy hol van a szamár.

SÁRI NÉNI

Csodálkozva. Hogy töltsél véle egy éccakát?

NIKITA

A szamárért bármire képes, lelkesen jelentkezik hát. Tőtök én!

SÁRI NÉNI

Mintha nem hallotta volna jól, de rettentő szigorúan. Micsinál maga?!

NIKITA

Szenvedni akarok!

PÉTER

Lehet, hogy egy csókért is megmondaná.

NIKITA

Megadjuk! Gyorsan indul kifelé.

SÁRI NÉNI

Utána kiált Nikitának. Álljon meg!

NIKITA

Megáll.

SÁRI NÉNI

A homlokára!

NIKITA

Oda. Kimegy.

SÁRI NÉNI

Ideje vóna, Péter, hogy ennek a szamár-dolognak egyszer vége legyen…

PÉTER

Tusakodva kezdett járni a szobában, majd hirtelen megáll, és élesen ránéz Sári nénire. Tud maga titkot tartani?

SÁRI NÉNI

Eddig tudtam.

PÉTER

Akkor üljön le, s fogadja meg, hogy amit most tőlem hallani fog, arról ebben az életben senkinek nem szól.

SÁRI NÉNI

Már ül, s nagyon kíváncsian áll a feje.

PÉTER

Szintén leül. Sohasem értettem meg, hogy az ács mért nem akarta hozzám adni Borókát. Ma aztán béjött ide az ács, s a titkot felfedte előttem. Olyan dolgot mondott, ami ámulat; s lehet, hogy nem is egészen tiszta. De elhatároztam, hogy a végire járok, s ebben magának segíteni kell.

SÁRI NÉNI

Bennem bízhatsz, azt az egyet mondhatom.

PÉTER

Azt állítja az ács, hogy Boróka nem az ő leánya.

SÁRI NÉNI

Ne beszélj!

PÉTER

Azt.

SÁRI NÉNI

Hanem kié?

PÉTER

Örökbe fogadta egy pásztortól, ki még akkor elköltözött a hegyről, ki Magyarországra.

SÁRI NÉNI

Hazudik!

PÉTER

Nagy izgalomban. Hazudik?! Az ács?! Feláll. Tudni akarom az igazságot! Elszántan Sári néni szemébe. Mi hát az igazság?!

SÁRI NÉNI

Kicsit meghunyászkodva, mintha titokzatos természeti erőt érezne. Én csak annyit tudok, hogy üsmertem a feleségit, s hogy vót nekik egy leányka-gyermekük. S azt is hallottam vót, hogy az asszon meghót… Nagyon gondolkozik. Mégpedig úgy tizenhat-tizenhét esztendővel ezelőtt. Benne égett egy csűrben, a csíksomlyói búcsú alkalmával… De a gyermek megmaradt, az apjával, a hegyen… Ezt bizonyosan tudom! Feláll.

PÉTER

S leányka-gyermek vót?

SÁRI NÉNI

Leánka!

PÉTER

Akkor én jól éreztem, hogy az ács nem mondott igazat. Ő tudja, miért… De egyet én is tudok: azt, hogy itt világosságot kell gyújtani! Érti, Sári néni: világosságot kell gyújtani!

ROZÁLI

Kopogtat az ajtón.

PÉTER

Lelkiállapotából fölmerülve, bosszúsan. Szabad.

ROZÁLI, KRISTÓF

Szelíden és tiszta arccal bejönnek.

ROZÁLI

Áldjon meg az Isten, Péter!

KRISTÓF

Bal karja fel van kötve, s keze feje gézbe van csavarva egészen; ahogy belép, kalapját illedelmesen mindjárt leveszi s a felkötött karjához dugja; egyenesen Péterhez megy, s kezet fog véle. Isten áldását kérem reád s a házadra, Péter.

PÉTER

Köszönöm, Kristóf.

SÁRI NÉNI

Péterhez. Kutassak utána?

PÉTER

Kutasson, de én ne legyek benne.

SÁRI NÉNI

Bízd csak reám. Kimegy.

KRISTÓF

Most én mondtam Rozálinak, hogy jöjjünk el hozzád, mint a tékozló fiúk. A tavasszal ő mondta vót, most én mondtam.

PÉTER

Jól tettétek. Üljetek le!

KRISTÓF, ROZÁLI

Leülnek.

KRISTÓF

Már leülés közben. A tegnap jöttem haza a kórházból, evvel a csonka kezemmel… A gépnek köszönhetem, semmi egyébnek… Akit úgy magasztaltam előtted, amikor a tavasszal felkerestünk volt téged.

PÉTER

S miképpen történt a szerencsétlenség?

KRISTÓF

Békapta a kezemet, mint a farkas, s négy ujjamat helyből lemetszette.

PÉTER

Jól mondod: mint a farkas.

KRISTÓF

Csúnyábbat is mondanék reá, ha kapnék hamarjában olyan szót.

ROZÁLI

Mondjad, hogy szörnyeteg.

KRISTÓF

Nem bánom, legyen szörnyeteg! De akkor mi vagyok én, ki a szörnyeteget a legfelső fokra felmagasztaltam?! Reám mondjatok nevet! Várakozással tekint Rozálira, s azután Péterre. Ne sajnáljátok, hanem mondjátok, hogy Isten barma vagyok!

PÉTER

Mindnyájan tévedünk, Kristóf!

KRISTÓF

De akkorát senki sem tévedett, mint én! Ezért haragszom magamra, Péter! Mert én nem a tévedésben akartam első lenni, hanem a faluban!

ROZÁLI

Immár így van.

KRISTÓF

Így.

ROZÁLI

Péternek vót igaza, s nem neked.

KRISTÓF

Azt én most bélátom; s meg is tagadom azt a régi Kristófot, aki mániába esett. Sokat markoltam, s a nagy markolásban mindent elvesztettem, még a négy ujjamot is! Úgy kellett vóna, hogy én is gép helyett szamarat vegyek, s ott kezdjem legalól. Mert akkor nekem is házam vóna ma, s lelki nyugodalmam!

PÉTER

Meghatottan. Sokat szenvedtem én is, Kristóf… De a sok szenvedésnél többet ér nekem, hogy te így beszélsz.

KRISTÓF

Elérzékenyedve. Rozáli is azt mondta, hogy benned segítő barátot találunk.

ROZÁLI

Sohasem felejtettem el, Péter, hogy mit olvastam én a te asztalodon, abban a régi házban. „Várjad az Urat, és őrizd meg az ő útját”, úgy szólott az írás. Te vártad Őt, s meg is őrizted az útját. Én is vártam, de az utat nem tudtam megőrizni, mert a nyár folyamán magamban eltökéltem vót, hogy Kristófot otthagyom, s idejövök hozzád. Akkor történt a szerencsétlenség. Isten megmutatta nekem az elveszett utat, s ilyenformán most már halálomig ott maradok nyomorék uram mellett, akit el akartam hagyni, amikor ép ember vót.

KRISTÓF

Ne búsulj, Rozáli! Újrakezdjük az életet! Péterre mutat. A minta szerint.

PÉTER

Ebben a pillanatban valami nagy dolog világosodik meg előtte; s nagy lelki izgalomban. Tudjátok-e, hogy mi történik most, amikor ti így beszéltek? Isten egy kicsi hógolyót adott a kezembe, ami hitből és akaratból vót, patyolat fehéren! Én elindítottam ezt a hógolyót, s most úgy látom, hogy görgeteg lesz belőle!

ROZÁLI

Egyszerre felállva. Péter, add nekünk a szamarat!

PÉTER

Zavartan, hogy nincs meg a szamár. A szamarat?…

NIKITA

Bejön. Hazudott.

PÉTER

Az ács?

NIKITA

Nem az ács, hanem Panna. Egy kerékkötő lánccal megkötöztük, hogy reakésztessük a vallomásra, de nem tudja, hogy hol van a szamár. Ingyen akart véteni a hatodik poroncsolat ellen.

KRISTÓF

Feláll; s mintha be akarnák csapni. Nincs meg a szamár?!

PÉTER

Nincs. De én veszek nektek egyet, ne búsuljatok!

KRISTÓF

Nekünk új szamár nem kell!

PÉTER

Nikitához. Nikita bácsi, a pokol tűziből is elé kell keríteni a szamarat!

NIKITA

Egy életem, egy halálom! Kimegy.

PÉTER

Nektek adom.

KRISTÓF

Csak legyen meg!

PÉTER

Bízzatok, ahogy én bízom.

ROZÁLI

Adná az Isten, hogy kerüljön meg, mert ez vót, ami neked is szerencsét hozott. Bízzunk; s menjünk, Kristóf!

SÁRI NÉNI

Bejön. Hazudott.

KRISTÓF

Tudjuk már; gyere, Rozáli!

Kristóf, Rozáli kimennek.

SÁRI NÉNI

Csodálkozva. Honnét tudhatják ezek, hiszen én senkinek se szóltam!

PÉTER

Elgondolkozik, nemigen figyel oda. Az öreg mondta.

SÁRI NÉNI

Nikita?

PÉTER

Ő.

SÁRI NÉNI

S ő honnét tudja?

PÉTER

Láncot tettek rea, úgy vallatták.

SÁRI NÉNI

Az ácsot?!

PÉTER

Felkapja a fejét. Fenét az ácsot! Én Pannáról beszélek, akit a szamár ügyiben megvallattak… No, mit mondott az ács?!

SÁRI NÉNI

Én az áccsal nem beszéltem, hanem másokkal.

PÉTER

S mások mit mondtak?

SÁRI NÉNI

Amit én. Boróka édesleánya neki.

PÉTER

Küldje bé az ácsot!

SÁRI NÉNI

Az ajtóból szólítja az ácsot. Lázár, gyere bé egy kicsit! Künn marad.

LÁZÁR

Bejön.

PÉTER

Üljön le egy kicsit, Lázár bátyám. Beszélni akarok magával.

LÁZÁR

Zavartan viselkedik; nem az asztal mellé ül, hanem a kanapéra. Nocsak.

PÉTER

Három-négy lépést sétál Lázár előtt, aztán megáll, s a szemébe. Maga mért nem mondott nekem igazat?

LÁZÁR

Egyszerre feláll. Én?!

PÉTER

Üljön csak le!

LÁZÁR

Leül.

PÉTER

Maga azt mondta nekem, hogy Boróka nem édesleánya magának. Igaz?

LÁZÁR

Igaz. Most is ezt állítom.

PÉTER

A felesége mikor hót meg?

LÁZÁR

A feleségem? Gondolkozik. Ezelőtt tizen… hét esztendeje. Most a nyár elejin múlt tizenhét esztendeje.

PÉTER

Benne égett egy csűrben, a csíksomlyói búcsú alkalmával.

LÁZÁR

Kínosan, hogy Péter ilyen jól tudja. Benne… A pünkösti búcsún…

PÉTER

S magának volt egy édesgyermeke tőle: leány!

LÁZÁR

Vót.

PÉTER

S avval mi lett?

LÁZÁR

Meghót.

PÉTER

Ezt maga nem mondta nekem!

LÁZÁR

Kifelejtettem.

PÉTER

Most hány éves volna, ha élne?

LÁZÁR

Most?… Huszonegy.

PÉTER

S Boróka mennyi?

LÁZÁR

Ő is huszonegy.

PÉTER

Esztendőre igen egyformák; s azonkívül maga sem mondta Borókának, hogy fogadott leány. S ha fogadott, azt is férjhez lehet adni, maga pedig nem akarta. Itt homály van, Lázár bátyám! Valami titok! Rákiált. Igaz?!

LÁZÁR

Szúrósan. Nem lesz igen sok a vallatásból?

PÉTER

Tudni akarom az igazat!

LÁZÁR

Feláll; úgy áll Péterrel szemben, mint vetélytárs vetélytárssal. Szeretem a leányt. Én akarom elvenni feleségül. Neki akarom építeni a templomot, fenn a tetőn. Ez az igazság!

PÉTER

S a pásztor, akitől örökbe vette?

LÁZÁR

A pásztor hazugság vót! Mert ha tudni akarod, loptam a leányt! Loptam magamnak, a másik helyibe, aki meghót! Felneveltem, s megőriztem tisztaságban! Ehhez erő kellett és ember, nagy erő és nagy ember! Ott feküdni minden éjjel az erdei hajlékban, véle szomszédos szobában! S érezni, ami az írásban van, hogy „kemény, mint a pokol, a buzgó szerelem, annak a lobogása tűz és lángok lobogása”! Este megragadni az Isten lábát, hogy a vágy ellen erőt adjon; s éjjel a tűzben forgolódni! Nem kicsi dolog az, Péter! Én azt tettem!

PÉTER

Úgy szereti?

LÁZÁR

Úgy!

PÉTER

S ki az apja?

LÁZÁR

Azt már nem tudom.

PÉTER

Nem tudja? Hát kitől lopta?

LÁZÁR

A földtől. Az édes anyaföldtől! Köménymagot szedett a fűben, jó puskalövésnyire valami hegyi esztenától. Szép vót, négyesztendős vót: nekem éppen megfelelt, hogy kicseréljem az enyimmel, kit a vadállat széjjeltépett.

PÉTER

Megrendülve. Mit beszél maga?!… Széjjeltépte, s egy másikkal kicserélte?!… Mintha a lábai remegni kezdenének az izgalomtól, leül az asztal mellé, szembe az álló Lázárral. Ahogy görnyedve lesi a szót, egyre jobban látszik rajta, hogy emlékszik: Ambrus szerint Idát is vadállat tépte széjjel.

LÁZÁR

Széjjel. Az édesgyermekemet. Egy nyári napon, águsztus elejin. Magammal vittem, ahogy máskor is szoktam vót, s amíg én dolgoztam az erdőn, ő elfutkorászott, s odabolondult. Másnap reggel találtam meg. Egy tisztáson feküdt. De már nem vót formája, úgy széjjelmarcangolta vót valami vadállat.

PÉTER

S őt cserélte ki?

LÁZÁR

Őt.

PÉTER

S hogy? Miképp?!

LÁZÁR

Űzött a kín, s mentem számítás nélkül. Ide, oda. Úgy láttam meg a leánkát a fűben. Zöld sapka vót a fejin, s a sapkán piros bojt.

PÉTER

Kimeredt szemekkel feláll. Ződ sapka?! …

LÁZÁR

Nem érti, hogy mért meredezik Péter. Zöld sapka, ződ! Kötött zöld sapka, s annak a tetejiben piros bojt. Még most is látom magam előtt, Megjátssza. ahogy levettem a fejiről, s a ruháját is levettem, az egészet. Összeszaggattam, mint az én gyermekemét a vadállat. Vérrel békentem, s a másik ruhával kicseréltem. Csak a sapkát nem, a ződ sapkát. Mert azt melléje letettem, úgy, ahogy vót. S akkor az idegen leánkát elhoztam magamnak, s az enyimet holtan otthagytam másnak, hogy temesse el, mint sajátját.

PÉTER

Kigyúlva. Lázár bátyám! Boldog önkívületben megragadja Lázárnak a derekát, felemeli és visszaereszti. Aztán gyorsan járkálni kezd, s fütyörészve mondja. „Várjad az Urat, és őrizd meg az ő útját; és fölmagasztal téged, hogy örökségül vedd a földet; és látni fogod, amikor elvesznek a bűnösök…”

LÁZÁR

Csodálkozik, mintha Péter meghibbant volna. Péter!

PÉTER

Boldogan s játékosan. Tessék parancsolni!

LÁZÁR

Bocsáss meg nekem…

PÉTER

Mért bocsássak meg?

LÁZÁR

Amiért elmédet megzavartam egy kicsit.

PÉTER

Kicsit?! Egészen!!

Künn zaj.

SZAMÁR

Bőg a ház előtt.

PÉTER

Felüti a fejét.

GYERMEKEK

Künn.

Az új ház is

Felépült,

A szamár is

Megkerült!

NIKITA

Berohan. Megvan a szamár! Boróka visszahozta!

PÉTER

Úgy áll, hogy ekkora öröm hihetetlen. Ki hozta vissza?!

NIKITA

Boróka!

LÁZÁR

Az én leányom?!

NIKITA

Aa!

BORÓKA

Vasárnapi öltözetben, szenvedésben megtisztult arccal bejön. Isten áldja meg a házat s a szerencsés lakóját! Egyenesen Péterhez megy, s ahogy fogják egymás kezét. Tégedet, Péter…

PÉTER

Küszködik, nem tud szólni, könny hull a szeméből.

BORÓKA

Csodálkozva, gyöngéden. Sírsz?… Mért sírsz?…

PÉTER

Boldogságomban.

LÁZÁR

Borókához. Te hogy kerülsz ide?

BORÓKA

Elengedi a Péter kezét. Boldogtalanságomban, apám! Megkerestem s visszahoztam a szamarat. Gondoltam, ha már én boldogtalan vagyok, Péter legalább legyen boldog. Ajándékot hoztam neki, az új ház mellé!

PÉTER

Nikita bácsi! Vigye a szamarat Kristófhoz, s a nevemben adja nekik! Mondja meg, azt üzenem, hogy legyenek ők is boldogok. Mert mi boldogok lettünk a kereszt jegyében, amit a szamár a hátán hordozott. Mindent felépítettünk, amit akartunk; s most megvesszük a szamár helyibe a négy lovat, ahogy azelőtt vót! Menjen hamar!

NIKITA

Meg sem nézed, úgy vigyem el?

PÉTER

Én jobban látom őt, mintha nézném.

NIKITA

Én is úgy vagyok a feleségemmel. Kimegy.

BORÓKA

Szomorúan. Azt hittem, örömet szerzek neked a szamárral.

PÉTER

Szereztél, Boróka.

LÁZÁR

S honnét kerítetted elé?

BORÓKA

Egy pásztornál találtam meg, a hegyi legelőn.

PÉTER

Öt gyermeke volt neki, ugye?

BORÓKA

Öt. Honnét tudod?

PÉTER

Nevet. Olyan boldog vagyok, hogy én mindent tudok, Boróka!

BORÓKA

Boldogan, kicsit évődve. Csakugyan? Rólam is?

PÉTER

Rólad is.

LÁZÁR

Figyelmeztetőleg Péterhez. Még nincs itt az ideje, Péter!

PÉTER

Mindennek itt van az ideje

AMBRUS

Kopogtat az ajtón, aztán belép. Öltözetén látszik, hogy ünnepre jött. Kezében egy virágcsokrot hoz, piros és fehér őszirózsából. Isten áldja meg a házat, aki benne lakik, s aki építette! Péterhez megy elsőnek, megöleli, és az arcát megcsókolja. Aztán nyújtja neki a virágot. Ezt hoztam neked a szentelőre. Akit te szívedbe fogadtál, annak a sírhantján nőttek, hogy az ő képében bélépjenek ebbe a házba, téged oltalmazzanak és megtartsanak.

PÉTER

Köszönöm, apám. Elveszi a csokrot.

AMBRUS

Borókához megy, s az arcát neki is megcsókolja. Aztán kezet fog Lázárral, s ahogy kezük összeér. Téged is ebből az alkalomból, Lázár! Megcsókolja az arcát.

PÉTER

Közben nézte a virágokat, aztán a kanapéról elvette az egyik bádogkeresztet, s most nyújtja Boróka felé. Boróka, kösd oda ezeket a virágokat ehhez a kereszthez!

BORÓKA

Amivel a csokor össze van kötve, azzal a virágokat kötözni kezdi a kereszthez.

AMBRUS

Péterhez. Hát felépült mégis!

PÉTER

Fel.

AMBRUS

Lázárhoz. Szebbet nem építettél soha, Lázár!

LÁZÁR

Nem ajándékba építettem.

AMBRUS

Hirtelen eszébe jut valami. Várj, ajándék! Péterhez. Hoztam még neked valamit, Péter! A zsebéből elővesz egy kis csomagot, selyempapírban, s odaadja Péternek.

PÉTER

Kibontja a selyempapírt, miből a kötött zöld sapka kerül elő, piros bojttal a tetejében.

AMBRUS

Az övé volt, ezt az egyet nem temették véle. Én megtartottam, s megőriztem.

LÁZÁR

Ahogy meglátja a sapkát, sápadtan majdnem összeesik. Rogyva leül az asztal mellé a székre.

PÉTER

Tartja a sapkát. Angyalok kötötték ezt a zöld sapkát, s a bojtot Mária tette rea!… Ugye, apám?

AMBRUS

Kolozsvárról hoztam volt a gyermeknek, akkor tavasszal.

BORÓKA

Készen van a munkával, felemelve mutatja. Szép így?

PÉTER

Add ide! Elveszi. Ki szokta feltenni a házra a keresztet?

AMBRUS

Aki építette a házat.

LÁZÁR

Nehezen odaemeli a fejét, s nézi a virágos keresztet.

AMBRUS

Mért vagy olyan halovány, Lázár?

LÁZÁR

Szörnyű erővel uralkodik magán. Valami az agyamban, patkós csizmával úgy táncol… Táncol, s mind azt rikótozza, hogy koporsót építettem magamnak…

PÉTER

Nem koporsót, hanem bölcsőt!

LÁZÁR

Neked.

PÉTER

S magának nyugodalmat.

AMBRUS

Csodálkozva, hogy így beszélnek. Valami titkotok van nektek?

LÁZÁR

Összeszedi minden erejét. Nincs. Feláll. Add ide azt a keresztet! Amit én építettem, arra nekem kell feltenni ezt is… Elveszi a keresztet, és kimegy.

PÉTER

Ambrushoz. Segítsen neki, apám! Nehogy le találjon esni.

AMBRUS

Igazad van. Kimegy Lázár után.

BORÓKA

Csodálkozva. Egyszerre megöregedett.

PÉTER

Meg.

BORÓKA

Úgy sajnálom szegényt!…

PÉTER

Én is.

BORÓKA

Pedig magamot is sajnálhatnám.

PÉTER

Évődve. S engem nem?

BORÓKA

Te boldog vagy!

PÉTER

Boldog.

BORÓKA

Van új házad.

PÉTER

Van.

BORÓKA

S feleséged a szívedben.

PÉTER

A szívemben; s ha megölellek, akkor a karomban is.

A háztető sarkán vállig feltűnik Lázár egy létrán, s felteszi a keresztet.

BORÓKA

Ámul, alig tudja kimondani. Hát itt marasztasz?!…

PÉTER

Itt. Az ég és a föld egybeköltözött. Te vagy mind a kettő.

BORÓKA

S apám beleegyezett?

PÉTER

Már rég!

BORÓKA

S most a feleséged leszek?!

PÉTER

Int, hogy igen.

BORÓKA

Végtelen hálával közeledik Péterhez, s meg akarja csókolni.

PÉTER

Kedvesen elhárítja a csókot. Előbb házat szentelünk, hécskám!… Te megszeged szépen a kenyeret, s én pedig töltöm a bort.

BORÓKA

Felveszi a kenyeret, s a késsel keresztet rajzol reá. Az Atyának, és Fiúnak, és a Szentlélek Istennek nevében!

PÉTER

Miközben tölti a bort. Ámmen!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

1940. október 30-án fejezte be Tamási ezt a színművét, amely a budapesti Nemzeti Színházban 1941. január 25-én került színre. Rendezője Pünkösti Andor volt.

Ekkor írta Németh László: „A Tamási-bemutató mindig nagy izgalom számunkra. Itt nemcsak egy mű, egy drámai szerző harcol az életért, hanem a magyar dráma egy-egy törekvése. Tamási Áron szépirodalmunk legnagyobb kísérletezője: műveiben mindig a műfajt próbálja újjáteremteni. Mennyire sikerült ez ma neki a színpadon? Milyen szerencsés volt ő maga, s hogy szolgálták, akik a drámai alkotásból színpadi sikert csinálhatnak: rendező, színpad, kritika?

A Vitéz lélek-ben a férfiak valamennyien vívódnak; min vívódik a szerző? Tamási Áron, mint induló író, egy elvitathatatlan tartományt kapott: a Székelyföldet. Azóta azon küzd: hogy tudja ezt akkorává növeszteni, mint a világ s az emberiség? Elindult a világba, mint Ábel: a Hargitától Amerikáig székelyesítve a világot tündér kedélyével. Aztán hazament, otthon maradt. Azóta a nagy mondanivaló s a művészi irrealitás felé utazik: egy színes gyümölcs magjából a mesék égig érő fáját akarja kihajtatni. Ezt csinálja a Jégtörő Mátyás-ban s három színdarabjában. Ebben a harmadikban talán a legvakmerőbben…

Az egyik szimbólumot, a szamarat ismerjük már Tamási régi novellájából. A székely a szamarat még nézni sem tudja. Balla Péter azonban mindnépestől olyan mélyre esett, ahonnan már csak az alázatos munka képével, a szamárral lehet a nemes székelynek is kikapaszkodnia. A novellának elég volt a szamár; a színdarabnak több kell. Az alacsonyabb és szívósabb munkához az égi kegyelem: magasabb eszményiség. Ezt hozza meg a szomszéd faluból Ambrus gazda, aki halott lányát a szamaras emberhez hozzáadja. A halott mátka: ez a második szimbólum, s jelenti az életen túlra vetett hitet…

Mint minden irodalmi mű, a színdarab is csak akkor igazi alkotás, ha mondanivalójával a nyelvet új feladatokra, új megoldásokra, új szikrázásokra tudja szorítani. A nyelvi vívmányoknak ez a szikrázása itt a legnagyobb mértékben megvan. A rövid mondatoknak formájuk, élük, nyilallásuk, meglepetésük van. Ez a színpadon sem vész el; a nyelv drámai s költői egyszerre. A székely falu élete is friss, jó ízekkel csap be a színpadra… A darab fogyatékosságának én a második szimbólum beiktatását s forgatását érzem. Az égi lány szárnya nem emeli úgy a darabot, mint ahogy a költő kimérnökölte…

A Vitéz lélek előadása nem könnyű feladat. Mégis csak székelyeket, egy kis székely világot kell elénk állítania: életet, melyet a színészeknek csak egyike-másika ismerhet. Ennél is nehezebb a szimbólumok felvonójára a sok szögből, deszkából álló Nemzeti-színdarabot úgy fölrakni, hogy az időnként vissza ne billenjen. Közben még azt is retusálnia kell, amit kifogásoltunk: az égi lányt úgy fonni belé a darabba, hogy váratlan ne érjen, s később se feszélyezzen. A rendezés a realitás és mese határain volt a legbizonytalanabb. A színfalak hangulata tökéletes; az emberek mozgása jó; a ruhák akár rosszabbak is lehettek volna; a táj- és műnyelvek bábele csak azt bántotta, aki észrevette, azt azonban, hogy a valószínűtlent nem tudták éppolyan természetesen eljátszani, mint a valóságot, az egész darab megsínylette. A különöst, meseszerűt ugyanis nem úgy kell elhitetni, hogy az ember kézzel-lábbal mutatja, mennyire szokatlan, hanem ha úgy fogadja, ahogy a mese: a maga világának természeteként.

Apáthy Imre, a szamaras székely, legtörekvőbb színészeink egyike. Mint az Énekes madár-ban, itt is az egész lelkét beledobta a Tamási ügyébe. Beszédje, különösen a csendesebb részekben, kitűnő. A mondatok csak az ő szájából jöttek az igazi Tamási-ízzel és éllel. Kár, hogy arca játék közben sokszor üres marad, s a fizikumából hiányzó erőt indulati erőlködésekkel kellett pótolnia a kitörésekben, vagy amit ő kitörésnek fog fel. Vívódásai így túl élesen válnak el kedélyeskedéseitől; a szimbólumokat ezzel inkább csupaszítja, ahelyett hogy az élet hüvelyét vonná rájuk. Érdemes volna szerepét egyszer Biharytól látnunk. Nehéz szerepet kapott Hosszú Zoltán. Ő Ambrus gazda; neki kell a sírontúli jegyességet, a második jelképet a darabba behoznia s képviselnie. Ha egy kicsit messzebből érkezik is s több kísértet-fénnyel, mint szükséges: első jelenetében nagyon jó, minden Dani bás hangsúly nélkül, komolyan, a népi bibliás emberek tördelt hangján beszél. Azt hittük, az ő alakítása lesz a legjobb; a másik két felvonásban azonban ősz fejével mintha elveszett volna a színes cselekményben. Lehotay, a nevelt lányába szerelmes ács: az indulatos ember nehéz, darabos vívódását testtel, arccal, mozdulattal egész kiválóan játszotta meg. Beszéde azonban, különösen a harmadik felvonásban, éppoly hibás volt. A dadogó, akadozó tájnyelvből svábos magyarság lett. Szeleczky, a negyedik főszereplő már csak szépségével is arra való, hogy a meséket hitesse. Ő mindig olyan, mintha most nyelte volna le Tamási Énekes madar-ában a ragyogtató tojást. Tehetségének azonban nem ártana, ha minden tízezer méter film után egy-egy olyan szerepet kapna, amely kapcsolatban tartja a drámai művészettel… Csak vegye komolyabban a drámai múzsát, tudja ő azt is, amit a szerep s nem a közönség kíván: az erdei vadmacskát s a fanyar, édes borókát is. Más kérdés, hogy hangot hol vesz ekkora színházhoz? A darabnak két kifogástalan alakítása van: a Berky Lilié s még inkább a Gózoné. Ők játsszák a főhős körül segédkező Nikita házaspárt. Berkynek a beszéde tökéletes, Gózonnak a humora hibátlan. Már másodszor tűnik fel Vándory Margit, aki az idétlen Pannát, a férfiakat üldöző asszonyt, Kalibánt alakítja.” (Híd, 1941. január 28., 6. sz.)

Illés Endre mindezt így látta: „Ha Tamási mondatait olvasom: nem lobogott olyan tisztán, ahogyan Tamási írása cikázik és ég. Nem volt olyan játékos, olyan égő, olyan hajlékony, olyan nemes, amilyen a darab. Minden komoly írás szorongató varázslat: a színészek játéka nem volt az. Ahol a dráma és a játékosság lángjai csapnak fel: ott a dráma nem perzselt, de a játékosság kedves volt. Ahol a hit és az erő ostromolják a lehetetlent: ott éreztem a hitet, de kevésbé éreztem az erőt. Ahol a világ sokszínűsége húz szivárványt a magasba, ott hiányzott a szivárvány, de a világot – a színpad világát – mégis megszerettem.” (Erdélyi Helikon, 1941. március, 3. sz.)

A Tamási-drámák sorsán, hosszú távon elért és elérhető sikerein eltöprengő Németh Antal írja, egy évvel később: „Az erdélyi színműírás végleges pozíciót foglalt el a Nemzeti Színház színpadán Tamási Áron három színjátékának egymás utáni színi évadban bekövetkezett előadásával… Tamási harmadik darabja, a tavaly bemutatott Vitéz lélek, igazán szép sikert aratott. Ezúttal megértőnek bizonyult a sajtó nagyobbik része és a közönség is. Pedig a darab alapjában véve akusztikailag nem túl szerencsés körülmények között került színre. Ennyire bensőséges, a lélek rejtett szépségeit, halk rezzenéseit megmutató finom, költői játék a Nemzeti Színház hibás akusztikájú nézőterén, kivált pedig a Városi Színház gyilkos, hangnyelő hombárjában csak részben fejthette ki hatását. Mégis, még így is megérezték, hogy itt a népi színjáték szükségképp elérkezett a lélek síkjaira. Pedig mekkora földet kellett bejárnia a népszínművek matricabirodalmán, a sablonok honán, a naturalizmus és realizmus sok sarán és piszkán át, amíg eljutott idáig! Mennyi szépség, mennyi emberi igazság, mennyi lélek árad itt Tamási bőségszarujából! Milyen jó lenne tanulmányt írni ezekről a »valószínűtlen« alakokról! Milyen jó volna összehasonlítani őket például a Maeterlincknek szimbolikus figuráival! Milyen szükséges lenne keresni a társaságukat a világirodalomban! És milyen jó lenne összevetni a Maeterlincknek hozsannázó egykorú honi kritikákat ugyanazon bírálók piszkálódó Tamási-kritikáival! Hogy látnók, mennyivel jobb sora volna nálunk az idegennek, mint a »csak« magyar talentumnak; annak ellenére, hogy Tamási és vele együtt az erdélyi írók éppen azt teremtették meg, ami eddig hiányzott irodalmunkból: a helyhez, tájhoz kötött népi drámát.” (Magyar Figyelő, 1942. június, 3. sz.)

A kolozsvári Nemzeti Színház 1941. március 21-én mutatta be Tamási „komoly játékát” – Tompa Miklós rendezésében. Tudjuk, az író elégedettebb volt a kolozsváriak teljesítményeivel, mint a fővárosiak elért eredményeivel. Vásárhelyi Z. Emil megítélése szerint Budapesten „a második felvonás tette próbára a színész erejét, s bizony az együttes a legkritikusabb ponton elejtette a darabot. Itt a dráma súlya áttolódik a történésről a cselekményre; vivő erőt cserélnek. A színészek azonban ahelyett, hogy amint azt Tamási Áron cselekedte, fokozatosan ereszkednének a happy end boldog és emberi megoldása felé, szinte menekülve az első felvonás emberfelettien szép, túlfeszült atmoszférájából, boldogan lubickolnak a megszokott és biztos vizeken. Ahogy először érzik a lábuk alatt a Nemzeti-repertoár biztos síneit, többet nem hajlandók visszatérni abba az atmoszférába, amiért a Tamási-mű íródott.” (Pásztortűz, 1941. február, 2. sz.)

Nem sokkal később játszották a drámát a szegedi Városi Színházban: 1941. október 31-én Kertész Dezső rendezésében adták elő. Színháztörténeti érdekesség, hogy fellépett Bodor Tibor, Horváth Tivadar, Horváth Jenő és Bessenyei Ferenc is.

A hódmezővásárhelyi színház színköri műsorai sorában volt újra látható, 1945. június 5-től. Várhelyi Endre rendezte ezt, majd a színház Makón, október 9-én ismételte előadását, s még egy alkalommal játszották, de ekkor már Osváth Béla jegyezte az előadást.

1974. október 17-én a kassai Thália színpadán tűnt fel újra a Vitéz lélek, Beke Sándor rendezésében, túlzottan erős dramaturgiai beavatkozással.

1976. május 21-én pedig Bohák György vitte színre a veszprémi Petőfi Színházban.

1981. december 12-én a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művészei mutatták be, Tompa Miklós rendezésében.

Csalóka szivárvány^{^*}

Drámai színjáték három felvonásban

1942

Szereplő személyek

CZINTOS BÁLINT, birtokos gazda

KÁLMÁN, a Czintos érettségizett fia

SAMU BÁCSI, öreg rokon és mindenes Czintosnál

RÓZSA NÉNI, Samu bácsi felesége

ABA, Samu bácsi félárva unokája

TIBÁD ÚR, kereskedő a faluban.

ZSUZSÁNNA, a Tibád úr úrilánya

KUND OTTÓ, megszomorodott filozófus

KUNDI KUND, Czintos úri alakban

DUKA VENDEL, vasműves és kovács a faluban

VIOLA, a Duka felesége

IBOLYKA, a Duka leánya

VIRÁG ÚR, nyugalmazott csendőr őrmester

FECSKE, levélhordó a faluban

JÁNOS, szolgalegény Czintosnál

BERTA, a János kedvese, kisegítő Czintosnál

HOMÁLY, öreg csavargó

BÁLINTKA, Kundi Kund és a Zsuzsánna fia

Történik a Székelyföldön.

Első felvonás

Szín: nagy szoba a Czintos Bálint házában, mely jómódra valló, falusi kőház. Három szoba van ebben a házban. Ez, amelyik szín gyanánt szolgál, a három közül a középső szoba. Ebben folynak télen az étkezések, itt ültetik le a vendégeket, s úgy napjában itt tartózkodnak a háziak is. A szoba fala kékesbe hajló fehérre van meszelve; magas és felül gerendás. A szemben lévő hátulsó fal közepén nehéz cserefaajtó nyílik, nehéz vasas ajtó, de nem nagy. A fal külső szélére szerelték az ajtót, s így, belülről nézve, látszik a vastag fal. Kívülről, a fás és kertes udvaron keresztül, ez a főbejárat a házba. Az ajtó mellett, kicsit magasan, jobbra és balra egy-egy ablak: szintén vasas kicsi ablakok, a vastag kőfal széles párkányt ad nekik, amelyen szerszámokat s kisebb tárgyakat igen jól lehet tartani. Az ablakok fölött két berámázott kép: az egyik valami oklevél, száraz búzakoszorú csüng a tetején; a másik magának Czintosnak a képe. A bal és jobb falon, a fal túlsó vagy innenső negyedén, egy-egy ajtó nyílik a ház másik két szobájába. A bal ajtó a Czintos hálóházába vezet, a jobb ajtón át pedig Czintos érettségizett fiának a szobájába lehet jutni. Ezek az ajtók is hasonlók a főbejárat vasas ajtajához, de annál még kisebbek, felnőtt ember csak fejét lehajtva tud átmenni azokon. A bal falnak mentén beépített cserepes tűzhely áll, előtte tölgyfa padkával. A jobb fal mentén nehéz szekrény, melynek az alsó része fiókos, három hosszú fiókkal, a felső része pedig polcos, függönnyel eltakarva. Ezeken a polcokon tányérok, üvegek s poharak állanak, de egy-egy könyv is, papiros és írószerszám. A szoba közepén nehéz tölgyfa asztal, legalább négy faragott székkel. Ilyen asztal, kicsiben és törpében, áll egy a tűzhely előtt is: rajta cigaretta, szivar, néhány kurta szárú pipa és egy hatalmas öngyújtó. A nagy asztal fölött módos lámpa, melyet láncon alább lehet húzni vagy feljebb ereszteni.

Az egész nagy szoba úgy hat, kicsi ablakaival és világító falaival, bútoraival és a sok vasalással, mintha egy kemény, öntudatos, de színes kedélyű medve férfiúnak volna a „barlangja”.

A kékesfehér és a tölgyfa színe uralkodik.

Nyári vasárnap, késő délután.

SAMU BÁCSI

Hatvanéves falusi ember; nyugalmas, de éber; önmagának s másnak gondját viselő természet. Székely ruhában, csizmában és kigombolt mellénybundácskában hajadonfőtt áll a főajtó és a jobb ajtó között, a fal mellett; mellette üvegek a földön, s egy nagy fonott korsó tölcsérrel. Amikor a függöny fölmegy, éppen bugyogtatva iszik egy literes üvegből, nagy élvezettel.

ABA

Tizenkét éves falusi fiú, székely ruhában; virgonc, de tudóskodó, kellemesen vidító természet. Kezében és hóna alatt literes üvegekkel bejön a főajtón; mindjárt megáll, s mint aki rajtacsípte a nagyapját. Bugy!… Bugy… Bugy! …

SAMU BÁCSI

Abbahagyja az ivást. A többit is hozd bé! Ne bugyogtass.

ABA

Több nincs odaki. Mind megitták a vendégek. Pedig huszonöt literrel vót!

SAMU BÁCSI

Ne a bort sajnáld, hanem őket. Mert a részegség nagy betegség… Töltögesd ide belé, né: az egész maradványt, ebbe a nagy fonott korsóba!

ABA

Odakuporodva, a tölcséren keresztül tölti a bort, egyik üvegből a másik után. Duka úrnak fel is akadt volt a sok bortól a szeme. Virág úr pedig mozgósítani akart.

SAMU BÁCSI

Közben ismét inni kezdett az üvegből, most egy pillanatra abbahagyja. Ferenc Józseftől tanulta a mozgósítást. Iszik tovább.

ABA

Zsuzsánna kisasszony is pengett már a vége felé. Azt gondoltam, hogy baj lesz.

SAMU BÁCSI

Baj?

ABA

Baj, mert Kálmán úrfi úgy nézte a kisasszonyt, mint a farkas.

SAMU BÁCSI

Hát a farkas hogy’ néz?

ABA

Úgy, hogy a vérit nézi.

SAMU BÁCSI

Leereszti az üveget. Ejnye, miket tudsz te, Aba fiam!… Mit gondolsz, más ekkora legényke felelget ilyeneket a nagyapjának?

ABA

Férfiúk vagyunk mind a ketten.

RÓZSA NÉNI

Olyan ötvenes, még jó mozgású székely asszony; ünnepire öltözve bejön a bal ajtón. Samu, én egy kicsit menyek a táncba.

SAMU BÁCSI

Leteszi az üveget az ablak talpára. Gyere, én megforgatlak! Indul feléje, s nyújtja a karját. Húzz nekünk egy nótát, Aba!

ABA

Énekli nekik.

„Kiment a ház az ablakon,

Benne maradt a vénasszony…”

SAMU BÁCSI

Forgatja a feleségét, s tánc közben folytatja a verset.

„Zsúpot kötött a hátára,

Úgy ballagott a vásárra.” Hipp!

Hirtelen megáll.

RÓZSA NÉNI

Igazgatja a fejkendőjét. Jaj, vén sárkány! Kitennének ezek ketten egy egész veszedelmet!…

SAMU BÁCSI

Ki mü ketten még egy királyt is! Igaz-e, Aba?

ABA

Igaz, mert én vagyok Aba, s nagyapám Sámuel, vagyis ketten Aba Sámuel… Aki volt a harmadik magyar király, Szent István sógora; s a németek által meghalt ezer után a negyvennegyedik esztendőben! Tanultuk az iskolában.

RÓZSA NÉNI

Elgyönyörködve. Hogy’ tudja!

SAMU BÁCSI

Jő szeptember, s bétesszük a gimnáziomba.

RÓZSA NÉNI

Miből? Ki fizeti?

SAMU BÁCSI

Az akarat. Ugye, Aba? Gyer ide!

ABA

Odamegy a nagyapjához. A világot is akaratból teremtötte az Isten.

SAMU BÁCSI

Átöleli Abát. Nagy úr lesz még ebből! Generális, vagy miniszer… Vagy együtt mind a kettő.

ABA

Hadügyminiszter!

CZINTOS

Mielőtt éppen Aba szólott volna, a bal ajtón belép a szobába. Székely ruhába s módosan van öltözve. Látszik, hogy délutáni heverészés után van. Haja oldalt fésülve, nyírott a bajusza. Negyvenöt éves, kemény és változatos kedélyű férfi; sokra becsüli magát, de nem dicsekvő természet. Hadügyminiszter?! Micsoda nemzetgyűlés van itt?

SAMU BÁCSI

Csupán a Czintosok népe gyüle össze, s várák az ő családjok fejedelmit, hogy neki tudomására adnának egy rügyező gondolatot.

CZINTOS

Itt vagyok. Halljuk a rügyező gondolatot!

SAMU BÁCSI

Mint a bujkáló szellő, a mi eszünköt is az a gondolat járja, hogy ezt az Aba onokámat, aki neked is onokaöcséd, őszre bé kéne szerezni a gimnáziomba.

CZINTOS

Kálmán végezze, s Aba kezdje?

SAMU BÁCSI

Olyanformán.

CZINTOS

Ezt a rügyet még bétakarjuk. Ugye, Rózsa ángyó?

RÓZSA NÉNI

Aki bétakarja, kedvező időben ki is bontja.

CZINTOS

Igaz.

SAMU BÁCSI

A felesége felé. „Kiment a ház…” Hipp-hipp!

RÓZSA NÉNI

Jaj, a tánc!… Gyorsan a főajtón kimegy.

CZINTOS

Hát te, Aba?

ABA

Nagyapámmal egybetöltögetők a maradvány bort.

CZINTOS

No, jól van. Eredj, s vesd meg az almot is a lovak alá, jó habosan, ügyesen!

ABA

Mint a török szultán udvarában, ugye?

CZINTOS

Mint a Szulejmán udvarában!

ABA

Összefont karral meghajlik. Szálem alejkum! Kimegy.

SAMU BÁCSI

Még töröknek is megfelelő volna.

CZINTOS

Magánál bizonyosan megfelelőbb. Elgondolkozva lépeget; mikor fontosat mond, megáll.

SAMU BÁCSI

A sok feleség miatt-e?

CZINTOS

Húsz, harminc van azoknak… Nekem egy sincs!… Úgy magamra vagyok!…

SAMU BÁCSI

Részvéttel közeledik feléje. No, tám nincs valami baj?

CZINTOS

Üljön le egy kicsit. Csak ketten vagyunk… Üljön le.

SAMU BÁCSI

Leül az asztal mellé. Beteg vagy, Bálint?

CZINTOS

Beteg? Nem fáj nekem semmim. A lelkem talán, az nincsen nyugton… Ha medve volnék, most meghántanám a fákat, ahol elmegyek mindenütt… Ha szarvasbika volnék, ég felé nyújtanám a fejemet, s nagyokat bődülnék… De így micsinájjak, hogy sem medve nem vagyok, sem szarvasbika, hanem csak Czintos Bálint?!… Lázadva áll.

SAMU BÁCSI

Várni kell egy kicsit. A felhő elmegy, a víz letisztul. Most felzavarodtál, ezen az ünnepségen. A fiad letette az érettségit: az is nagy dolog. A vendégek is ittak, s azzal a sok beszéddel felbolygatták benned a világot. S a tetejiben itt volt a kisasszony is!

CZINTOS

Samu bácsira kapja a fejét. Zsuzsánna?!

SAMU BÁCSI

Ő.

CZINTOS

Kálmán hítta meg, a fiam.

SAMU BÁCSI

Akárki hítta meg, itt volt.

CZINTOS

Beszéd alatt leül az asztal mellé. Nem szeretem magamot, úgy vagyok én most… Űzött vagyok, nem lelöm a helyemet… Azért mentem bé a hálóházba is, amikor eltávoztak a vendégek, hogy egy kicsit hátha tudnék csendesedni. Leheveredtem. Nem aludtam, nem tudtam. Gondolkoztam.

SAMU BÁCSI

Uraknak kell azt hagyni!

CZINTOS

S ahogy ott gondolkoztam, egy folyót kezdtem látni.

SAMU BÁCSI

Az élet, a te életed: azt jelenti a folyó.

CZINTOS

Először kicsi volt a folyó, vidáman csörgedezett, mint Aba. Aztán elkanyarodott a város felé.

SAMU BÁCSI

Elment a gimnáziomba.

CZINTOS

Onnét megint visszatért, nőtt, s a vize sötétedett, de unalomban folyt. Aztán jöttek nagy ritkán a gátak: a házasság, a gyermek, a feleségem halála. Belészakadt egy másik ág is, amikor magát Rózsa nénivel együtt idevettem. Attól kezdve hullám sem volt a folyón, csak ment laposan és lassan a víz… Annyi ha történt, hogy néhanapján a víz tükrit meglegyintette a szárnyával a fecske… A gondolat-fecske! Vagy pillangó szállt el fölötte; s ritka napon nagy szitakötő, zöld fényben suhanó, mint a titkosan égő vágyakozás… Hirtelen feláll, s tűzzel. De az is volt: vágy volt és titkos!… Lehajtja a fejét. Azonban nem történt semmi, csak folyt a víz unalomban, laposan… Egészen mostanáig… Ismét felkapja a fejét. De most ismét láttam egy gátat! Nagy gát volt, habos rajta a víz, ahogy porozva rontott az akadályon keresztül! S a gáton ott állott a fiam, Kálmán, kit mikor láttam, hogy ott áll a gát tetején… Fülledten bennereked a szó.

SAMU BÁCSI

No, akkor?!

CZINTOS

Restelkedve. Akkor a helyibe kívánkoztam, én az ő helyibe!…

SAMU BÁCSI

S azután?

CZINTOS

Azután? Fülledten, elvágyakozó tűzben. A gát fölött, mint az Isten kifestett kardja, ott tündöklött egy szivárvány!

SAMU BÁCSI

Szivárvány?!

CZINTOS

Szivárvány!

FECSKE

Kopogtat a főajtón, s rögtön belép. Adjon az Isten! Hozék egy nagy ajánlott levelet, s az újságot.

SAMU BÁCSI

Adjon Isten, Fecske.

CZINTOS

Add ide! Leül, hogy aláírjon.

FECSKE

Odaadja Czintosnak a levelet; az újságot ledobja az asztalra, s a kézbesítőkönyvet, hasában a ceruzával, kiteríti Czintos elé. Írja alá!

CZINTOS

Fecskéhez. Hova írjam, te tolvaj?

FECSKE

Mutatja. Oda, ahova a becsületes emberek is. Hadd legyen egyenlőség, legalább ebben.

CZINTOS

Odakanyarítja a nevét. Viheted!

FECSKE

Hóna alá csapja a könyvet. Isten segíjje meg Kálmán úrfit további föltett szándékában!

CZINTOS

Köszönjük, Fecske. Nézi a borítékot, s olvassa. „A főgimnáziomtól.” De mivel Fecske még ott áll, Samu bácsihoz. Samu bátyám, adjon neki egy pohár bort!

SAMU BÁCSI

Az újságot közben kibontotta volt, s olvasott belőle; most, ahogy Czintos szólt, leereszti az asztalra, az ablakhoz megy, melynek a talpán pohár és boros üveg; s tölt.

FECSKE

Amikor teli lesz, osztón tovább ne töltse, Samu bácsi!

SAMU BÁCSI

Már a kezében a teli pohár. Rossz ember volnék, ha akkor is ütnélek téged, amikor végre meghótál.

FECSKE

Elveszi a pohár bort. Ne fáradjon, mert halottat hoztam én magának: kilencet! Ott vannak az újságban, az asztalon. Megissza a bort.

CZINTOS

Lesöpri az asztalról az újságot. Vidámságot hozzál, ne ilyen halottas újságot!

FECSKE

Indulóban. Hoztam azt is.

CZINTOS

Vidámságot?

FECSKE

Azt. Egy vidám és egy daliás urat. Czintos Bálintot kereste, s idevezetém.

CZINTOS

Hol van?

FECSKE

Azt mondta, hogy nem akarna béjőni, amíg nem híjják; s leült a diófa alá, hogy ne lássa senki.

SAMU BÁCSI

Ritkán hazudik ez a Fecske!

FECSKE

Ritkán, mert nem Samu bácsinak hívják! Kimegy.

SAMU BÁCSI

Jó útat Áfrikába! Felveszi az újságot a földről.

CZINTOS

Közben a levélborítékból kihúz egy iratot, s olvassa. „Érettségi bizonyítvány. Czintos Kálmán.” Samu bácsihoz. Szóljon a fiamnak, hogy jöjjön bé!

SAMU BÁCSI

Odamegy a jobb ajtóhoz. Kálmán!

KÁLMÁN

Bentről. Tessék.

SAMU BÁCSI

Gyere egy kicsit!

CZINTOS

Közben olvassa. Földrajz: jó; matematika: jó; torna: jeles; vallás- és erkölcstan: elégséges. Samu bácsi felé, felmutatva a bizonyítványt. Nekem is ilyen érettségi bizonyítvány kellett volna, Samu bácsi! Egy ilyen!

SAMU BÁCSI

Éppen leül ismét az asztalhoz. Tudom. Azért kívánkoztál a fiad helyire, amikor ott állott a gáton.

CZINTOS

S a szivárvány?

SAMU BÁCSI

Tündér, ki a keblit mutatja.

KÁLMÁN

Belép a jobb ajtón; csinos úrfiú, nyáriasan öltözve; magabízó s kicsit tiszteletlen. Tessék!

CZINTOS

Megjött az érettségi bizonyítványod. Torna jeles, vallástan elégséges. Belőled sem lesz püspök soha. Nesze! Átnyújtja a bizonyítványt.

KÁLMÁN

Ki mondta, hogy püspök akarok lenni? A külső zsebébe teszi a bizonyítványt, mint egy jelentéktelen papirost.

CZINTOS

Nem mondta senki. Csak úgy említém. Nem szabad?

KÁLMÁN

Szabad, csak nem esik jól.

CZINTOS

Hova indulsz?

KÁLMÁN

Megyek Tibád úrékhoz.

CZINTOS

Zsuzsánnához?

KÁLMÁN

A leánya.

CZINTOS

A vacsoránál s utána nem volt elég Zsuzsánnából?

SAMU BÁCSI

Jóindulattal. Hadd el. Fiatalok…

CZINTOS

Jól van, eredj. S mutasd meg neki az érettségi bizonyítványt.

KÁLMÁN

Boldogra enyhülve indul, s majd kimegy.

SAMU BÁCSI

Miközben Kálmán kifelé megy. A tornát! A tornát mutassad neki!

CZINTOS

Kezébe veszi az asztalról az üres borítékot. Ennyi maradt nekem, ez az üres kóperta!

SAMU BÁCSI

Tedd belé te is a bizonyítványodat, amit a negyedik gimnáziomról kaptál.

CZINTOS

Mit érek azzal?! Semmit! Vagy végig kellett volna tanulni, vagy semmit… Mert így csak megkóstoltam, hogy mi lehettem volna… Hogy a világon mit tudtam volna javítani, s magamon!… De a szegénység! – mondta apám. Feláll, négybe szakítja a borítékot, s asztalra veti; s közben. S a kicsi birtok! Hát itt van, a kicsi birtok! Megtartottam, szaporítottam is. De mit értem véle?! Kutya maradtam, mert a falusi gazdát mindenütt úgy veszik! Ha bémegyen egy vendéglőbe, minden nadrágosnak feljebb csúszik az orra; ha szól valamit megye vagy ország dolgába, hát mindjárt: ki maga?! Bezzeg, ha valakin ott lóg egy jobbacska nadrág, már rögtön: kérlek szépen, s parancsolj!… Nem igaz?

SAMU BÁCSI

Csak úgy tesznek.

CZINTOS

Ne féljen, másképpen lenne, ha én állhatnék ott a gáton!

SAMU BÁCSI

Tűz a lélek, fiam… Ha szélben járunk, a lángja csapkod; ha lefojtjuk, a füstjiben kell ülnünk… Azért jó okosan élni: tiszta, száraz helyen, elhúzódva a szelek elől.

CZINTOS

S ha a szél maga jön el az ember után?!

SAMU BÁCSI

A hívatlan vendég hamar elmenyen.

TIBÁD ÚR

Ötvenes, száraz ember és beteges; mindegyre köhécsel; úri viselkedésű és rokonszenves; öltözetében olyanszerű, mint egy falusi tanító. Bottal lép be, kopogtatás után, s a kalapját mindjárt leveszi. Jó napot adjon az Isten! A Samu bácsi és a Czintos szeme csodálkozva rebben össze.

CZINTOS

Készségesen elejébe megy Tibád úrnak. Jó napot kívánok, Tibád úr! Kezet fog vele.

SAMU BÁCSI

Szintén feléje lép. Adjon Isten! Elveszi Tibád úrtól a kalapot; a botot is el akarja venni, de Tibád úr nem adja. A pálcát nem adja ide, Tibád úr?

TIBÁD ÚR

Avval inkább támaszkodom, Samu bácsi. Hát hogy’ van?

SAMU BÁCSI

Mint a piros tojás pünköstkor. Hát Tibád úr?

TIBÁD ÚR

Rólam is kopik a festék.

CZINTOS

Közben az asztalig vezette Tibád urat. Tessék helyet foglalni nálunk, Tibád úr!

TIBÁD ÚR

Leül az asztal mellé, jólesik neki. Úgy, na… Köszönöm…

Czintos és Samu bácsi is leülnek kétfelől, s nagyon lesik a szót.

TIBÁD ÚR

Szeptemberben egy esztendeje lesz, hogy ki sem tettem a lábamat a házból… De hát most kijöttem, mivel a leányom sorsáról van szó… Milyen a szülő!… Hazahívtam a tavasszal Budapestről, hogy éltem alkonyán legyen mellettem… Otthagyta a szép várost, a kellemet s a csillogást; s itthon biza csak falun vagyunk… EI lehet gondolni tehát, mily szívesen vette, amikor ismeretséget kötött a kedves Bálint öcsém fiával, ha szabad kedves öcsémnek titulálni.

CZINTOS

Tartom szerencsémnek, Tibád úr.

TIBÁD ÚR

Köszönöm, kedves öcsém… Így már megmondani is könnyebb nekem, hogy a hirtelen halált és a hirtelen házasságot nem tartom szerencsésnek.

CZINTOS

Egyik sem fenyeget jelenleg minket.

TIBÁD ÚR

Feljebb emeli a fejét, s csodálkozva. Bálint öcsém nem tud róla?!

CZINTOS

Nem. Miről?

TIBÁD ÚR

Kálmán megkérte a leányom kezit. A tegnap este. Nincs itthon a fiatalúr?

CZINTOS

Éppen Tibád úrékhoz mene, kicsivel ezelőtt.

TIBÁD ÚR

Rögtön feláll, s veszi a kalapot, ami Samu bácsi előtt hever az asztalon. Akkor megyek, mert kívánatos szemmel tartani őket… Milyen a szülő!… Közben kezet fog Czintossal és Samu bácsival, s indul kifelé. Az ajtóból. Maga mit csinálna ilyenkor, Samu bácsi?

SAMU BÁCSI

Régi szokás, hogy a jég s a tűz ellen harangoznak.

TIBÁD ÚR

Köhécselve nevet. Így lesz a jó apa harangozó… Kimegy.

CZINTOS

Samu bácsira veti szemét. Most micsinájjunk, Samu bátyám?! Üssem agyon, vagy maradjon ez is félbe, mint én?!

SAMU BÁCSI

Le kéne ütni a keziről.

CZINTOS

Felkapja a fejét. Micsoda?!

SAMU BÁCSI

A Kálmán keziről a leányt. Elhódítani tőle. Ez volna a legbiztosabb.

CZINTOS

Megdöbbenve. Én?! Én hódítsam el?!

SAMU BÁCSI

Nem te! Micsoda beszéd!?

CZINTOS

Hát ki?

ABA

Vidáman bejön. Készen van a lovaknak a szőnyeg! Senki sem figyel rá.

SAMU BÁCSI

Valami úr volna alkalmas. Hozatni kéne egyet, pénzzel.

CZINTOS

Eszébe jutott hirtelen. Samu bátyám! Hátha nem hazudott az a tolvaj levélhordó! Mindjárt Abához. Aba fiam! Eredj hamar, s nézd meg, hogy nincs-e valaki a nagy diófa alatt, az áléban! Fuss, hamar!

ABA

Kiszalad.

SAMU BÁCSI

Pénzt érne most egy olyan dalia.

CZINTOS

Kálmán is félbemaradna, mint én, ha el találná Zsuzsánnát venni… Bótos lenne! Én inkább agyonütöm!…

SAMU BÁCSI

Nem lesz semmi baj. Beléteszünk egy hirdetést az újságba, hogy két hétre keresünk egy szegény bárót.

ABA

Örömmel beszalad. Van!

CZINTOS

Mi van?

ABA

Az áléban valaki.

CZINTOS

Úr?

ABA

Ül.

CZINTOS

Azt kérdem, hogy úriember-e?

ABA

Olyanforma, mint egy mezei próféta.

SAMU BÁCSI

Hinnye, te! Éppen olyant keresünk! Eredj, s hozd bé hamar! Mondjad neki, hogy a házigazda kéreti szépen.

ABA

Vonakodik.

CZINTOS

No, mi lesz? Még itt vagy?

ABA

Én vonakodom tőle…

CZINTOS

Vonakodol tőle?!… Hát ki az ánti lehet, akitől te vonakodol?!… Samu bácsihoz. Menjen, s nézze meg! S hozza bé!

SAMU BÁCSI

Tenyerébe fú. Itt lesz, vagy mind a ketten meghalunk!… Bátran kimegy.

CZINTOS

Néhány pillanatig elgondolkozva tekinget; aztán Aba felé fordulva. Olyanforma, mint egy mezei próféta?!… S micsinál?

ABA

Ül a padon, mint egy sündisznó… Mutatja. Úgy magába bújva, úgy ül.

CZINTOS

S csakugyan tövisei is vadnak, mint a sündisznónak?

ABA

Nevet. Tövisei nincsenek, de annyit láttam, hogy az egész orcáján szakálla van.

SAMU BÁCSI

Az ajtón kívül hallatszik a hangja. Csak tessék bátron! Előre!

ABA

Jőnek! Olyan mozdulatot tesz a jobb ajtó felé, mintha el akarna futni.

CZINTOS

A Kálmán bátyád szobájába! Ott várj.

ABA

Beugrik a jobb ajtón.

KUND

Ugyanakkor nyílik az ajtó, s belép. Hasonló termetű, mint Czintos: a haja színe is hasonlít a Czintoséhoz, csak lassabban és meggondoltan beszél. Negyvenhárom éves, de többnek látszik. Bokáig érő és bő porköpönyeg van rajta. Kissé gondozatlan, de még egészen ki nem fejlődött „Krisztusszakállat” visel, s nagy, fekete keretes szemüveget. Poros cipő, és a köpönyeg alatt kopott, fekete ruha. Lassan, szelíden, de komikus merevséggel lép be a szobába, tesz néhány lépést előre, s Czintos előtt némán megáll.

SAMU BÁCSI

A Kund háta mögött áll, nagy várakozással.

KUND

Nem ismersz, Bálint?

CZINTOS

Vizsgálja a szemével, megrázza a fejét. Nem.

KUND

Leveszi a fejéről a sapkát, s egy-két önkéntelen mozdulattal rendezi a haját, ami oldalt van választva, mint a Czintosé. Most sem ismersz?…

CZINTOS

Zavartan. Nem… Most sem…

KUND

Nem ismered Kund Ottót?!

CZINTOS

Egyszerre mind a két karjával a Kund vállához kap, s örömben kitörve. Ottó!… Kedves Ottó!… Hirtelen hátrahúzódik egy lépést. Hát ezt nem gondoltam vóna… ezt az egyet…

KUND

Palástolva megindultságát. Bocsáss meg… Látni akartalak… Búcsúzni akarok…

CZINTOS

Átöleli Kundnak a nyakát, és Samu bácsi felé fordítja. Samu bácsi, mi ketten négy esztendeig a gimnáziomban osztálytársak voltunk… A legjobb barátok. Testvérek, valósággal ikertestvérek: úgy hasonlítottunk egymáshoz.

SAMU BÁCSI

Két hétig el sem engedjük az ilyen vendéget.

CZINTOS

Rámutat Samu bácsira. Ez az én nagybátyám.

SAMU BÁCSI

Czintos Sámuel.

KUND

Nagyon örvendek. Kezet fog Samu bácsival.

CZINTOS

Viszi Kundot az asztal felé. Nem hát… Legalább két hétig… Azt csinálsz, amit akarsz… Samu bátyám, egy kicsi bort az asztalra!

SAMU BÁCSI

Bort s három poharat rak az asztalra.

KUND

A padkára ül, a tűzhely mellett. Nem iszom bort, nyolc éve már.

CZINTOS

Bort sem iszol, a köpönyeget sem veted le… Miféle ember vagy te?!…

KUND

Hol volt, hol nem volt, szakálla volt kender,

Ezen a földön csak vendég az ember…

Czintos és Samu bácsi összenéznek, hogy ez milyen bolondul beszél.

CZINTOS

Az asztal mellett a széket Kund felé fordítja, s leül. Éppen azért, mert csak vendégek vagyunk ezen a földön, szomorúság nincs, bánat nincs! Itt maradsz két hétig, az ábrázatodat egy kicsit rendbe szedjük, megüsmerkedel egy gyönyörű leánnyal, s a lakodalmat is megtartjuk. Samu bácsi lesz a vőfély!

SAMU BÁCSI

Szintén leül az asztal mellé. Virágot kötök még a fülemre is!

KUND

Esküvő és temetés:

Ugyanegy az a kettő,

Mint kétszer egy az kettő…

CZINTOS

Samu bácsival megint összenéz; s aztán. Ottó, te költő lettél?

KUND

Először doktor juris, azután költő, azután filozófus.

SAMU BÁCSI

Ha nem sérteném meg, mennyi fizetéssel jár az a foglalkozás?

KUND

Ráfizetéssel!

CZINTOS

Samu bácsinak magyaráz. A filozófus: az annyi, mint bölcselő. Vagyis aki gondolkozik az élet értelmén, s nem jön rá. Kundhoz. Nem igaz, Ottó?

KUND

Egyszer egy almafa, leveles ágakkal,

Élete értelmét bolyongva kereste.

Amikor visszatért, fekete ágakkal:

Más fákról az alma pirosan nevette.

SAMU BÁCSI

Örömmel, mint a gyermek. Igen, mert bolyongás helyett teremni kellett volna neki!

KUND

Úgy van, ahogy mondja! Ez a törvény. Aki vétkezik ellene, annak nincs kegyelem! Én mondom ezt, aki elindultam valamikor, leveles ágakkal, és mostan fekete ágakkal tértem vissza… Mialatt Bálint az ő gyümölcsét termette!

CZINTOS

Keserű lenne a nyálad, ha beléharapnál abba a gyümölcsbe, amit én termettem!

KUND

Hirtelen fellálva, mint ítéletet. Nincs kegyelem!… Kivágjuk a fát!… Kund Ottó meghal. Leül.

CZINTOS

Elég a szomorú beszédből! Kiált az ajtó felé. Aba! Kundhoz. Egyéb bajunk van nekünk, nem a meghalás. Az ajtó felé. Aba!

ABA

Már ott áll a szobában. Tessék.

CZINTOS

Vidámítsd fel ezt az urat! Kundra mutat. De úgy, hogy holnap vőlegény legyen belőle!

ABA

Behúzott nyakkal elkuncogja magát. Mit csináljak neki?

CZINTOS

Vakarjad a talpát! Vagy mondj neki verset!

ABA

„A tücsök és a légy lakodalma” jó lesz-e?

CZINTOS

Jó is, talál is. Állj oda, s mondjad ügyesen!

ABA

Odaáll Kund elé a középre, meghajtja magát, s mondja.

„A TÜCSÖK ÉS A LÉGY LAKODALMA

Megunta már a tücsök egyedül cirpelni,

Ölelgette a legyet: el akarta venni.

Meg is lett a vigalom, órjás lakodalom.

Odaugrott a hörcsög: násznagy akart lenni,

Mellé ugrott az egér: társa akart lenni.

Gólya volta pirimás, szúnyog a kontorás;

Büdösbogár a bőgős, zöldbéka a flótás,

Dudázott a denevér, farkas fújt egy nótát;

Eléugrott a majom, s forgatta a pulykát.

Dühbe jött a cinege: megfogta a sörkét,

Cibálta az üstökét, pofozta szegénykét.

A dongó a darázzsal földön verekedtek,

Sohse láttam fullánkot még olyan mérgesnek.

Odaugrott a varjú: bíró akart lenni,

Úgy megvágta egy vén tyúk: föl sem tudott kelni!”

Meghajtja magát Kund előtt. Nevetnek, kivált Czintos.

KUND

Mosolyogva. Köszönöm, kedves fiam…

CZINTOS

Jól van, Aba!… Szeptemberben méssz a gimnáziomba: én fizetem! Most pedig elfutsz Tibád úrékhoz! S megmondod Kálmán bátyádnak, hogy jöjjön haza. Szigorúan! S főleg mondd meg Zsuzsánna kisasszonynak, hogy szerencséltessen a házamban, mert egy kiszáradt fa érkezett, aminek az ágait rügybe kell fakasztani!

KUND

Feláll. Senkivel sem akarok találkozni!

CZINTOS

„Hol volt, hol nem volt, szakálla volt kender;

Ebben a házban csak vendég az ember!”

Abához. Eredj, Aba!

ABA

Kimegy.

CZINTOS

Még Aba ki sem ment, rögtön feláll, odamegy Kundhoz, és kedvesen a vállára teszi a kezét. Csak tréfálok, te… Jókedvem van, mert örvendek, hogy eljöttél hozzám… Rég nem találkoztunk… Mennyi ideje is?

KUND

Huszonkilenc éve.

CZINTOS

Akkor te is vidám voltál még, s nem volt szakállad! Ragaszkodol te ehhez az ékes szakálladhoz?

KUND

Aki az élethez nem ragaszkodik, miért ragaszkodnék a szakállához!

CZINTOS

Úgy is van… Le kell vágni szegényt!

ABA

Visszadugja a fejét az ajtón. Vigyázat, mert Dukáék sírva jőnek!

KUND

Senkivel nem akarok találkozni!

CZINTOS

Gyorsan rendez. Samu bátyám! Vezesse bé a barátomat a szobába! Oda az enyimbe! Mutatja. S adja keze alá a borotvát! Hamar!

Samu bácsi és Kund indulnak a bal ajtó felé.

CZINTOS

Samu bátyám!

SAMU BÁCSI

Tuszkolja előre Kundot, az ajtóból visszafordul, s nagy szájmozgással. Mi az?…

CZINTOS

A bajuszát ne!… De a haját egy kicsit… Mutatja, hogy le kell egy kicsit a Kund hajából vágni.

VIOLA

Negyven év körüli iparosasszony, de modorával és öltözetével előkelőbbre törekszik. Ebben az igyekezetében egy kissé komikus: beszédjében választékos akar lenni, de csak fellengzős; modorában előkelő, de csak mesterkélt. Szalmakalap van a fején. Kopogtatás után mindjárt belép. Jó napot kívánok, kedves Bálint! Szabad?

CZINTOS

Jó napot. Hogyne. Foglaljon helyet!

IBOLYKA

A Viola tizenhét éves leánya; sovány, félénk és gyámoltalan. Pityeregve jön be az anyja után, kis zsebkendővel törölgeti a szemét.

VIOLA

Köszönöm, hogy olyan kedves. Leül az asztal mellé.

CZINTOS

Mért sír a leányka?

VIOLA

Borzasztó… Kedves Bálint… Ibolykához. Na elég, Ibolyka! Most már ne sírj többet! Itt vagyunk: ülj le, és ne sírj többet!

IBOLYKA

Még keservesebben szipog, és leül az anyja mellé.

CZINTOS

Leül a tűzhely mellé a padkára. Tám nem történt valami baj?

VIOLA

Nem tudom, kedves Bálint, magának van-e tudomása arról, hogy az én leányom a tiszta szerelem hálójában vergődik?

IBOLYKA

Sír, a zsebkendővel.

CZINTOS

Borzalom, kéröm szépön!

VIOLA

Bizony borzalom, mert ha egy ártatlan leányt elcsábítanak…

IBOLYKA

Szipogva tiltakozik. Nem csábított el!

VIOLA

Jobban mondva, ha egy ártatlan leányt hitegetnek.

IBOLYKA

Az igaz!…

CZINTOS

Ki az a csalfa, aki hitegette?

VIOLA

A maga fia, kedves Bálint!

CZINTOS

Feláll. Kálmán?

VIOLA

Igen, Kálmán úrfi! Aki most megkérte azt a… bótos Zsuzsikát!…

DUKA

Negyvenöt éves; vasműves-kovács, aki az osztályöntudat túlzásaiban él. Zord, amikor kopogtatás nélkül belép. Előrejön, nyári sapkában, mérgesen megnézi a feleségét és a leányát; aztán Czintos felé. Szervusz, Bálint! Leveszi a sapkáját, kezet fog Czintossal.

CZINTOS

Szervusz. Ülj le!

DUKA

Nem ül le. Mért bőg ez a kisasszony?!

VIOLA

Nem bőg, hanem sír. És azért sír, mert indíttatva érzi magát. Egyébként pedig az apja éppen olyan jól tudja az ő szerencsétlenségének az okát, mint az édesanyja!

DUKA

Tudom, de azért ne bőgjön! Eleget papoltam, hogy öntudatra kell nevelni!

VIOLA

Papoltad azt is, hogy neveljem a Czintos fiú számára. Igaz, vagy nem igaz?!

DUKA

Nem tagadom, mert úgy fogtam fel a dolgot, hogy a gazda- és az iparostársadalom tartson össze. Persze, azt nem gondoltam, hogy a gazda fia mindjárt hűtlen lesz, mihelyt megérez valami bárószagot…

VIOLA

Bárószagot?… Szobalány volt!

CZINTOS

Ki volt szobalány? Feláll.

VIOLA

Tibád Zsuzsika! Ha akarja tudni!

CZINTOS

Hol volt szobalány?!

VIOLA

A pesti báróéknál, lelkem!

CZINTOS

Meggyőződéssel Zsuzsánna mellett. Hazugság! Titkár volt a gyárban.

VIOLA

A báró titkára!… Úgy hívják, lelkem, az ilyen szobalányt.

CZINTOS

Érettségi bizonyítványa van. Láttam!

VIOLA

Feláll; remegve az indulattól. Kedves Bálint, ma idejött vendégségbe magához egy koldus, akinek egyetemi végzettsége van!

CZINTOS

Az a „koldus”, aki ma hozzám jött vendégségbe, az az én testi-lelki jó barátom! Zsuzsánnát pedig én venném el feleségül, ha egyetemet végeztem volna!

VIRÁG ÚR

Ötvenéves, nagy bajuszú férfi. Vagy hórihorgas, vagy nagyon kicsi ember: olyan „Háry János” figura. Kurta csizmában, buggyos nadrágban és zubbonyszerű kabátkában. Kicsi kalapja van, vagy katonasapkához hasonló fejbelije. Titokzatosan jön be, mutatóujját a száján tartja. Virág tud egy titkot!… Egyszerre ünnepélyesre fordulva, nyújtja Czintosnak a kezét. Fogadd legőszintébb szerencsekívánatomat, kedves barátom!

CZINTOS

Mely alkalomból?

VIRÁG ÚR

Mint egy óriási titkot, miközben hordozza az embereken a szemét. Senki sem tudja még, amit Virág tud… Ismét ünnepélyesre fordulva, Czintos felé. Kedves barátom, fogadd legőszintébb szerencsekívánatomat abból az alkalomból, hagy a fiad Tibád Zsuzsikát eljegyezte!

DUKA

A nagy várakozás után. Csapjon beléd valami a felhőből!

ZSUZSÁNNA

Kopogtat a főajtón, s nyáriasan, úri ízléssel öltözve, rögtön belép. Huszonhárom éves, érdekes és értelmes úrilány. Egyénisége nemes, inkább érzéki hatást tesz. Anélkül hogy megállna, előrejön. Jó estét!

CZINTOS

Jó estét kívánok! Az asztal mellől egy széket rögtön és nagy készséggel oldalt és előbbre tesz. Tessék, Zsuzsánna!

VIRÁG ÚR

Rögtön, ahogy Zsuzsánna köszönt. Kezét csókolja Virág!

DUKA

Jó napot!

VIOLA

Némán elfordítja a fejét.

IBOLYKA

Feláll a székről, s mint aki Zsuzsánnát csodálja. Kezit csókolom!

ZSUZSÁNNA

Éppen akkor ül le. Jó estét, Ibolyka.

VIOLA

Ibolykához. Nem kezit csókolom, hanem jó napot!

ZSUZSÁNNA

Ez a helyes és öntudatos nevelés.

VIOLA

A nevelésből nem veszünk leckét! Indulj, Ibolyka! Dukához. Vendel! Indul a lányával együtt kifelé.

DUKA

Jó napot! Indul a felesége s a lánya után.

VIRÁG ÚR

Virág is kézcsókkal búcsúzik. Indulni készül.

CZINTOS

Virág úrhoz. Te maradj még, Virág! Beszélni akarok veled. Elkíséri az ajtóig Dukáékat, beteszi az ajtót utánuk, azután visszajön.

VIRÁG ÚR

Közben Zsuzsánnához. Szabad Virágnak boldogságot kívánni?

ZSUZSÁNNA

Vajon mi a boldogság, Virág úr?

VIRÁG ÚR

Ha két ifjú szív szereti egymást.

ZSUZSÁNNA

Kár, hogy másfél nem elég.

CZINTOS

Néhány pillanat óta már ott áll Zsuzsánnával szemben. Azt a hiányzó felet majd én kipótolom.

ZSUZSÁNNA

A család összeadja… Czintoshoz. Ha jól mondta kicsi Aba, maga beszélni szeretne velem.

CZINTOS

Jól mondta kicsi Aba. De ha lehetne, előbb ezzel a Virág barátommal akarnék néhány szót.

ZSUZSÁNNA

Feláll. Hát tessék. Határozott lépésekkel bemegy a jobb szobába.

CZINTOS

Ülj le, Virág!

VIRÁG ÚR

Nagy várakozással leül.

CZINTOS

Virág úrral szemben áll: érzik, hogy egyre jobban forr valami benne. Te világi ember vagy: sokat jártál s tapasztaltál. Abban is bízom, hogy amit mondasz, abban nincs pártolás, sem erre, sem arra. Csak az igaz vélemény.

VIRÁG ÚR

Megmondom én az Atyának is, hogy jobbja felől ül a Fia!

CZINTOS

Az történt, hogy a fiam megkérte ennek a lánynak a kezit. Az apjától, Tibád úrtól. Én ebbe a házasságba nem egyeztem belé! Nem akarom, hogy a fiam is félbemaradjon, mint én! Azt akarom, hogy egyetemet végezzen, s úr legyen belőle! Olyan úr, aki hatalmat is tud szerezni a világban, s magának jómódot.

VIRÁG ÚR

Emmá beszéd!

CZINTOS

Egyszóval meg kéne akadályozni ezt a dolgot. De hogyan? Samu bátyám azt mondja, hogy keresni kéne valakit, aki a leányt elüti a Kálmán keziről. Volna itt nekem egy bölcselő vendégem, de azt csüggedtnek nézem erre. Mit csináljak?! Honnét szerezzünk egy ilyen hódítót?

VIRÁG ÚR

Feláll. Én megmondom.

CZINTOS

No!?

VIRÁG ÚR

Te, csakis te!

CZINTOS

Én hódítsam el?!

VIRÁG ÚR

Azt mondja Virág. Szent hittel! Ma is többet érsz, mint a fiad! Erős vagy, eszes! Van szép birtokod! S ebben a nyári özvegységben úgyis örökké fújsz és prüszkölsz, mint egy paripa. Rajta hát! Horkanj egyet, és szökjél által ezen a virágos bokron is!

CZINTOS

Legtitkosabb vágyát érintette Virág úr; s kövéren. Távozz tőlem, cukros sátán!

VIRÁG ÚR

Egyebet nem mondhat Virág; és ezzel elköszön: Üdv az összes fegyvernemnek! Kimegy.

SAMU BÁCSI

Az utolsó szóra a bal ajtón belép. Ki vala, aki kiment?

CZINTOS

Virág. Hát nem üsmeri? Gondolkozva sétál: látszik hogy másfelé jár az esze.

SAMU BÁCSI

Nem látám jól ebben a szürkülésben.

CZINTOS

Ha nem lát jól, gyújtsa meg a lámpát!

SAMU BÁCSI

Lámpagyújtás közben. Hanem ez a mü bölcselőcsitkónk gyenge lesz a terühöz.

CZINTOS

Csendesebben! Itt van. A jobb ajtóra mutat.

SAMU BÁCSI

A lámpa meggyúlt: közelebb lépik Czintoshoz. A kisasszony van itt?

CZINTOS

Ő.

SAMU BÁCSI

Most akarod összeüsmertetni őket?

CZINTOS

Nem akarom. Megváltozott a szándékom.

SAMU BÁCSI

Jobb is. Nem olyan bölcselő ez, aki vőlegénységre vágyik. Részvéttel és szeretettel. Falusi ruhát kér, mint a gyermek.

CZINTOS

Hát adjon neki, az enyimből.

SAMU BÁCSI

Olyan lett, mint egy véndiák, így a szakálla nélkül.

CZINTOS

Mindent adjon neki!…

SAMU BÁCSI

Én igen, még barackot is, arra a szomorú fejére. A bal ajtón kimegy.

CZINTOS

Olyan tartást és arckifejezést vesz fel, mely mutatja, hogy a fiánál csakugyan még különbnek érzi magát. Odamegy a jobb ajtóhoz, és beszól. Kérem szépen, Zsuzsánna!

ZSUZSÁNNA

Kilép az ajtón. Már ilyen késő van, hogy ég a lámpa?… Közben előrejön, s majd leül arra a székre, amelyen korábban is ült.

CZINTOS

Itt hamarább alkonyodik, ebben a szobában… Régi a ház, s nem nagyok az ablakok.

ZSUZSÁNNA

Úgy érzi magát benne az ember, mint egy barlangban.

CZINTOS

Medve barlangjában?

ZSUZSÁNNA

Nevet. Nem hiszem, hogy ez a Czintos-medve olyan veszedelmes lenne… De hát miről van szó?

CZINTOS

Szembefordít Zsuzsánnával egy széket, s arra lassan leül; s közben, de nehezen indul. Hát kérem szépen… Itt volt a maga édesapja, aki azt mondta nekem, hogy a hirtelen házasságot nem tartja szerencsésnek.

ZSUZSÁNNA

S maga?

CZINTOS

Én sem.

ZSUZSÁNNA

Óvatos a medve… Kötődve mosolyog Czintosra.

CZINTOS

Óvatos, de veszedelmes!

ZSUZSÁNNA

Kacag. Megeszi az embert?

CZINTOS

Ha ingerkedik véle, akkor csak borzolja magát. De ha megsebzi… Akkor mindenképpen megeszi!

ZSUZSÁNNA

Dévajkodva. S a bocsnak, aki olyan éhes szegény, annak nem ad?

CZINTOS

Nem, mert a bocsnak csalétek az ilyen csemege! Csak nyalakodik belőle, s elpocsékolja, ami kár… De még a kárnál is nagyobb baj, hogy nyalakodás közben megfelejti a szülőt, és gondba borítja! Megfeledkezik a világról, s a veszedelmekről is, úgyhogy bárki megfoghatja közben, s rabságba viheti!…

ZSUZSÁNNA

Hát akkor mit egyék szegény bocs?

CZINTOS

Egyék gyökeret, amiből kinő a fa s azon a virág. Egyék gyümölcsöt, ami régi és nagy fákon termett… Tanuljon! Figyelje a világot, és ismerje meg az életet!

ZSUZSÁNNA

Igaz.

CZINTOS

S ne járjon úgy, mint én, aki egy másik csalétek miatt nem tudtam közel férkőzni a világ gyökeréhez, és nem tudtam enni a tudomány gyümölcséből… Hanem megrekedtem ebben a puszta zugban, ahol sárban kell cammogni! Mindig sárban… S abba belérekedve, úgy vágyakozni a gátra: magosabbra, mint más! S úgy látni a szivárványt, ami csalogat, mint a tündér…

ZSUZSÁNNA

Kár magáért.

CZINTOS

Kár, mert ha nem így történik vala, tám én is lehettem volna, künn a világban is, valaki… S akkor borzoló szavak helyett maga is bizonyosan egyebet hozott volna nekem.

ZSUZSÁNNA

Mit, például?

CZINTOS

Mézet, például!

ZSUZSÁNNA

Beszéd közben, ami tényleg „csaléteknek” hangzik, feláll. Azt mondják, hogy az ember a halála után jó életet kezd. Abban az új életben majd férkőzzék közel a világ gyökeréhez, és egyék a tudomány gyümölcseiből. Én pedig addig tartogatni fogom a maga számára a mézet, s akkor megkapja. Jó lesz?

CZINTOS

Mindjárt feláll; s tényleg, mint egy sértett medve. Nem kértem előleget!

ZSUZSÁNNA

Pedig szokás… Nem szokás? …

CZINTOS

Lehet, hogy szokás, de szokatlan lesz a folytatása!

ZSUZSÁNNA

Medve dolga, hogyan jut a mézhez…

KÁLMÁN

Belép a főajtón. Hívatott? Itt vagyok!

CZINTOS

A fiához határozottan. A házasságból nem lesz semmi. Szeptemberben mész az egyetemre!

KÁLMÁN

Nemzeti követelmény, hogy a tanult magyar fiúknak az üzletet kell művelni!

CZINTOS

Nemzeti követelmény, hogy mindjárt egy pofot kapj! Kísérd haza Zsuzsánna kisasszonyt!

KÁLMÁN

Velem egy hölgy jelenlétében még az apám se gorombáskodjék!

CZINTOS

Közelebb lép Kálmánhoz, és komolyan. Veled az apád nem gorombáskodik, hanem neked parancsol. Te bocs!

ZSUZSÁNNA

Teljesen igaz. Jöjjön, Kálmán; s kísérjen haza!

KÁLMÁN

Jól van. Folytatása majd következik!

ZSUZSÁNNA

Kezet fog Czintossal; s melegen, igazán lélekből. A viszontlátásra! Nem fogom elfelejteni ezt a rövid beszélgetést. Jó éjszakát!

CZINTOS

Én sem. Jó éjszakát!

KÁLMÁN

Az apjához. Mi még találkozunk!

CZINTOS

Sokszor.

Zsuzsánna és Kálmán kimennek.

CZINTOS

Odamegy a székhez, amelyen Zsuzsánna ült; annak a támlájára teszi két tenyerét, meghajolva néhány pillanatig gondolkozik. Aztán a helyére teszi az asztal mellé a széket; s a magáét is. Rögtön odamegy a bal ajtóhoz, és halkan kopogtat. Ottó! Kissé megnyitja az ajtót. Ottó!! Jobban benéz, a szobában sötét van. Samu bátyám! Az ajtót visszahúzza, nyomban kinyitja a főajtót, és kikiált. Samu bátyám!!

SAMU BÁCSI

Még künt, de közel. Itt vagyok. Belép.

CZINTOS

A bölcselő hol van?

SAMU BÁCSI

Nyilván a szobában.

CZINTOS

Oda bészólék, de nincs ott.

SAMU BÁCSI

A bal szoba ajtaján behajolva. Bölcselő úr! Megnyugtatólag Czintosnak. Biztosan csak kiment egy kicsit. A bölcselő sem tündér…

CZINTOS

Miközben leül a tűzhely mellé a padkára. Sok volt ebből a napból…

SAMU BÁCSI

Még nincs vége. Mit végeztél a jegyesekkel?

CZINTOS

Kálmánnak megmondtam, hogy nem házasodunk. A kisasszonynak pedig… Rajongva. Micsoda lány az, Samu bátyám! Kacag és lüktet, mint egy csillag! …

SAMU BÁCSI

Gondoltam is, hogy összeállunk négyen, s mégis elvesszük.

CZINTOS

Négyen? Kik négyen?

SAMU BÁCSI

Hát én s te; Kálmán s Aba.

CZINTOS

Könnyű magának tréfálni, de engemet megsebzett! Neki is csak falusi gazda voltam! Aki kívül van a kerítésen! S ők bent, az urak… De tűrtem, hogy sebezzen. Tűrtem, de egyszer eljön az idő, s akkor felrúgom a kerítést! S tűzre vetem!…

SAMU BÁCSI

Szivárványból van az a kerítés.

CZINTOS

Majd kitudódik, hogy miből van. Csak annyit mondok… Tenyerébe hajtja a fejét. Annyit csak… Most… Hirtelen eszébe jut. A bölcselő nem jött még vissza?

SAMU BÁCSI

Csak a nyitott ajtó felé fordul. Bölcselő úr! Csepp szünet után. Nem jőve még.

CZINTOS

Mit beszélt magával?

SAMU BÁCSI

Kedvesen beszélgetett. Gyermekes, kedves ember szegény. Eléadta nekem, hogy a lélek nem hal meg, csak a test. Mert a lélek tovább vándorol a földön, s más testi alakot veszen fel mindjárt. Aki érdemesen élt, az felfelé menyen; s a hitvány lélek lefelé.

CZINTOS

Nagy forgalom van akkor!

SAMU BÁCSI

Nagy.

CZINTOS

S felvette a falusi ruhát?

SAMU BÁCSI

A’ fel! Azt mondta, hogy felkészíti s gyakorolja magát a jövő életre. Nem akarja többet a lelkét úri emberbe tenni, mert az urak elhitványodtak, s nem tudnak segíteni a világon. Inkább falusi ember kívánkozik lenni, mert a világ megjavítását csak az egyszerű falusi emberektől lehet várni.

CZINTOS

S már előre nekiöltözködött!?

SAMU BÁCSI

Hittel tette!

CZINTOS

Egyebet nem beszélt?

SAMU BÁCSI

A környéket kérdezgette; s különösen a folyót, hogy hol milyen mély.

CZINTOS

Felemeli a fejét, s gyanakvással. A folyót? Azt, hogy hol milyen mély?!

SAMU BÁCSI

De tüzetesen!

CZINTOS

Nézze meg még egyszer azt a szobát, lám!

SAMU BÁCSI

Indul. Eddig csakugyan visszajöhetett volna… Belép a bal szobába, s meggyújt egy gyufát. Nincs az itt! Csak a ruhája s a köpönyege; s itt a sapka, s azon a szemüveg… S né: itt egy levél!

CZINTOS

Rögtön feláll. Levél?!

SAMU BÁCSI

Már hozza egyik kezében a levelet, a másikban a sapkát s a szemüveget. Neked szól a levél, né!

CZINTOS

Mohón, rossz sejtelemmel átveszi a levelet. „Czintos Bálintnak…” Felnyitja és átfutja a levelet, s zavart, döbbent arccal. Nem értem!… Halljon ide, mit írt! Olvassa.

„Gát alatt örvény, abban van a törvény.

Kund az örvényben, megújul a törvényben.”

SAMU BÁCSI

Jaj, te: az belészökött a vízbe!

CZINTOS

A vízbe?! Miket beszél maga?!

SAMU BÁCSI

Hogy’ van írva ott az örvényben?

CZINTOS

Olvasva. „Kund az örvényben, megújul a törvényben.”

SAMU BÁCSI

No! Hát ezt magyarázta nekem, hogy ő a halálban megújul. S a gát alatt, azt kikérdezte…. Néznek egymásra. Ó, szegény… Istenem, milyen a hit!… Ott mély víz, a gát alatt az örvényben! De hátha… Hirtelen iramodni akar kifelé.

CZINTOS

Rákiált. Hova menyen?

SAMU BÁCSI

Hátha még elérném.

CZINTOS

Ne menjen! Úgyis késő. S így akarta, megfontolt szándékkal. Megfogja Samu bácsinak a karját, s vezeti visszafelé.

SAMU BÁCSI

Eressz! Hátha még elérném!

CZINTOS

Ingerülten. Mondtam, hogy itt marad! Elveszi Samu bácsitól a szemüveget. Ezt itt hagyta… Nézi, s felteszi magának.

SAMU BÁCSI

A sapkát is itt, s minden ruháját.

CZINTOS

Inget is mást vett?

SAMU BÁCSI

Mást. S alsót is. A félünnepi ruhádot s a kurta csizmát. Csak kalapot nem tett, de az ujjast felvette.

CZINTOS

Az ujjast? Annak a zsebiben volt a vágatási engedély!

SAMU BÁCSI

Azt hiszik, hogy te vagy, amikor napvilágra kerül! Minden a tiéd rajta, s az ujjas zsebiben a vágatási engedély! Hamar jelenteni kéne!

CZINTOS

Jelenteni?… Felteszi a sapkát is.

SAMU BÁCSI

Ezzel a végzőlevéllel együtt.

CZINTOS

A levéllel együtt?! Nézi a levelet. Igen, ezt a levelet jelenteni fogjuk. De nem idegennek, hanem az Istennek!… Gyufával meggyújtja a levelet, s úgy égve a szabad tűzhelyre veti. Nézze, Samu bácsi! Nem olyan az égése, mint egy szivárvány-tojás?

RÓZSA NÉNI

Táncból jövet belép a főajtón. Ismét verekedés vala a táncban.

CZINTOS

Amint észreveszi, hogy nyílik az ajtó, lekapja a sapkát és a szemüveget; s gyorsan Samu bácsihoz. Egy szót se, hogy mi történt! Rózsa nénihez. Rózsa ángyó! Mint a sebes szél, Duka s Virág úr jöjjenek ide! Hamar!

RÓZSA NÉNI

Jó, fiam, jó. Gyorsan kimegy.

CZINTOS

Elfojtott izgalomban sétál néhány lépést, nyugtalan, a szeme rebeg. Samu bátyám! Volt nekünk szakállunk is, ugye?

SAMU BÁCSI

Szakállunk?!

CZINTOS

Nézze meg! Kell legyen valahol. Amiben Kálmán a szerecsen királyt játszotta, karácsonykor!

SAMU BÁCSI

Az akkor a Kálmán dobozában lesz.

CZINTOS

Nézze meg!

SAMU BÁCSI

Bemegy a jobb szobába, nyitva hagyja az ajtót. A dobozban kell legyen… Mert csakugyan volt… Matat a szobában. No, itt van! Fekete szakállt és bajuszt hoz: színe, mint a Kund szakálla volt, csak hosszabb a szőre.

CZINTOS

Azalatt felteszi ismét a sapkát és a szemüveget. Tartásban és mozdulatokban is Kundot utánozza. Ahogy meglátja a Samu bácsi kezében a szakállat, mohón. Adja ide! Rálehel, nyálazza; s izgatottan felteszi a szakállat s a bajuszt.

SAMU BÁCSI

Borzongva. Kísértet vagy, Bálint! Éppen olyan lettél, mint a bölcselő! Jaj, borzalom! …

CZINTOS

Nem hosszabb egy kicsit a szakáll?

SAMU BÁCSI

Egy kicsit. De borzalom!

CZINTOS

Már a szekrény függönye mögül elővett egy ollót, s odaadja Samu bácsinak. Egy kicsit vágjon le belőle. De ne sokat!

SAMU BÁCSI

Vágja.

CZINTOS

Közben. Samu bátyám! Maga, ugye, hűséges emberem nekem?

SAMU BÁCSI

Tudod, mért kérdezed!

CZINTOS

Hát ezt a játékot megcsináljuk! Érti?! Ezt a nagy játékot! Mindenkinek megadom, amivel tartozom! Érti?! Zsuzsánna is megkapja a leckét, azt az egyet mondom! Csak maga olyan legyen, mint a sír! A bölcselő elutazik, de én az örvényben halott leszek!

SAMU BÁCSI

Az olló megáll a kezében, megdöbbenve. Mit beszélsz?!

CZINTOS

Én az örvényben halott leszek. De csak hetek múlva szabad engemet ott megtalálni! Minél későbben! S akkor szépen eltemetnek! Rezesbandával! Megértette?

SAMU BÁCSI

Még jobban megdöbbenve. Átal akarsz menni a szivárvány alatt?!

CZINTOS

Átal! De visszajövök!

SAMU BÁCSI

Ne menjen el az eszed, Bálint!

CZINTOS

Maga itt a gazda, vagy én?!

SAMU BÁCSI

Te vagy.

CZINTOS

Akkor úgy lesz, ahogy mondom! Megértette?!

SAMU BÁCSI

Megadással. Jó.

Künn jövés zaja, majd kopogtatnak.

CZINTOS

Lekapja a szakállát, a bajuszát, a sapkát és a szemüveget: azokat a zsebébe gyúrja.

Rózsa néni, Duka és Virág úr belépnek.

RÓZSA NÉNI

Éppen hozá őket ide a hír, hogy a jegyesség elromlott.

CZINTOS

Üljetek le! Rózsa nénihez. Rózsa ángyó! Fogja bé János a lovakot, a kocsiszekérbe! A bölcselő vendéget el kell vinni az állomásra! Hamar! S álljon a szekér ide az ajtó elé!

RÓZSA NÉNI

Jó, fiam, jó. Gyorsan kimegy.

CZINTOS

Elszántan, mint aki szerelmi bánat miatt egy kicsit meg van zavarodva. Üljetek le! Látja, hogy már ülnek. Úgy. Jól látsz azon a helyen, Duka?

DUKA

Jól.

CZINTOS

Közben a szekrény függönye mögül tintát, tollat és papírt vesz elő, s odateszi Duka elé az asztalra. Írjad! Végrendelet!

DUKA

Mi a fenének kell neked végrendelet?!

CZINTOS

Arra kértelek, hogy írjad!

DUKA

Jó. Írja. „Végrendelet.”

CZINTOS

Járkálva, elszánt izgalommal diktálja, néha sóhajt. „Czintos Bálint, negyvenöt éves, községünkbéli birtokos, saját akaratából és józan megfontolással, a mai napon, a következőképpen végrendelkezett előttünk. Minden ingó és ingatlan vagyonát, azoknak tulajdonjogát és haszonélvezetét egyaránt, az ő egyetlen testi-lelki barátjára hagyja: név szerint Kund Ottó doktor, brassói lakos, bölcselőre, kinek előneve Kundi. Ennek az elhatározásnak indoka gyanánt szolgáljon az a körülmény, hogy a fent nevezett Kund Ottó nemcsak szeretett osztályos társa volt a gimnáziomban a végrendelkezőnek, hanem úgyszólván ikertestvére, lévén testben és lélekben ők egészen hasonlatosak egymáshoz.” Csend, nagyot sóhajt.

DUKA

Nagy körmölés után mondja az utolsó szót. „…egymáshoz.”

CZINTOS

Vége. Odahajlik a papír fölé, s miközben ráírja, hangosan mondja. „Fenti végrendelkezést a saját írásommal is megerősítem. Czintos Bálint.” Máshova írja, s mondja. „Dátum. Előttünk, tanúk előtt.” Rászól Dukára és Virágra. Írjátok alá!

Előbb Duka, azután Virág úr aláírja.

DUKA

Ezt komolyan gondoltad, Bálint?

CZINTOS

Ahogy mondám, s te írád.

VIRÁG ÚR

Nem szeretem ezt a dógot.

CZINTOS

Miközben a levegőben lobogtatva szárítja s majd összehajtogatja a végrendeletet. Egyik szereti, másik nem szereti… Sóhajt. Ilyen az élet… Főleg a szerelemben s a halálban… Átnyújtja a végrendeletet Samu bácsinak. Adja átal a bölcselőnek, utazás előtt! Amikor kijön a szobájából. A bal szobára mutat. Tőlem esetleg el sem fogadná… S mondja meg neki, hogy el kellett hirtelen mennem, Tibád úrékhoz… Bocsásson meg… Kezet fog Dukával. Köszönöm, Duka! Kezet fog Virág úrral. Köszönöm, Virág! Gyorsan, zilált állapotban kimegy.

Mind döbbenve, kérdő szemekkel néznek utána s majd össze.

SAMU BÁCSI

Ne eressze el, Samu bácsi! Ilyen felindult lélekkel! Vissza kell hívni!

Duka s Virág úr egyszerre felállnak, mintha Czintos után akarnának menni.

SAMU BÁCSI

Duka s Virág elejébe áll. Egyet se lépjetek! Haragszik Czintosra. Menjen, ha bolond!… Úgysem lehetne, még szólani sem neki… Ti nem ismeritek: még ölni is képes volna, ilyenkor! …

DUKA

Tulajdonképpen mi baja van?

SAMU BÁCSI

Mi baja van?!… Mi baja van a vasnak, amikor megtüzesedik?!…

VIRÁG ÚR

Szamár vagy, Duka!… Virágot kell kérdezni, csak Virágot! Minden ilyen dologban!… Mert csak a Virág szeme látja, úgy veszem észre, hogy a szerelem ütött Bálintba belé… De mint a villám!

SAMU BÁCSI

Meglehet, hogy az dúlá fel, a szerelem… Azt mondom, hogy adjunk hálát az Istennek, akik már öregecskék vagyunk…

VIRÁG ÚR

Ezt a hálaadást én még nem tudnám tiszta lélekkel végezni.

Künn szekérzörgés, lovak csengetnek.

DUKA

Itt a szekér! Szólni kell a bölcselőnek, Samu bácsi!

SAMU BÁCSI

Odamegy a bal ajtóhoz, és kopogtat. Bölcselő úr, itt a szekér!

CZINTOS

Szakállban és szemüveggel s a hosszú köpönyegben kilép a szobából; beszédben és mozdulatokban is utánozza Kundot.

VIRÁG ÚR

Amint „Kund” kilép, összecsapja a bokáját. Virág János vagyok, nyugalmazott csendőr őrmester!

DUKA

Meghajlik. Duka Vendel, vasműves.

CZINTOS

Kund Ottó, doktor juris, költő és filozófus.

VIRÁG ÚR

Bálint barátomnak el kelle szaladnia hirtelen, de itthagyott a filozófus úrnak egy fontos írást.

SAMU BÁCSI

Átnyújtja a végrendeletet Czintosnak. Tessék vigyázni rá, s még jobban saját magára! S imádkozzék minden reggel!

CZINTOS

Meg sem nézi az írást, zsebébe teszi; utána egy cédulát nyújt át Samu bácsinak. Itt az én címem! Hőn üdvözlöm szeretett Czintos barátomat!

JÁNOS

Kezében ostorral, az ajtóban megjelenik. Mehetünk, nagyságos úr!

CZINTOS

Az ég legyen önökkel! Int, és indul.

Függöny

Második felvonás

Szín: a Czintos-féle házban ugyanaz a szoba, mint az első felvonásban. A bútorok is ugyanazok. Nem rendetlenül, de kissé mégis „megbomolva” állanak most ezek a bútorok. Sivár és szomorú szoba. Valahogy érezteti, hogy aki benne lakott, meghalt. Különben a gyászt látható jelek is mutatják. Így például a Czintos Bálint képe és a búzakoszorús oklevél gyászszalagos keretben csüng a falon. A tükör gyászlepellel van letakarva. A főajtóra pedig, kívül, nagy szomorú-jelentést szegeztek ki; amely igen feltűnően látszik, ha nyitva van az ajtó, vagy amikor kinyitják.

Az asztal fehér abrosszal van letakarva, de az abrosz hímzése és szegélye fekete.

Öt hét múlva az első felvonás után. Vasárnap, délután öt és hat óra között. Őszre járó szomorkás idő van. A szél felhőket hajt, s a felhők vonulása szerint a fény és a ború váltakozik; a messzi hang és a zaj pedig a szél járása szerint, néha behullámzik a szobába, s máskor elhal.

Mielőtt a függöny felmegy, messziről és hullámosan temetésre szól a falusi fúvós zenekar. Kicsi idő múlva a zene szava mellett, szintén messziről és hullámosan, felmerülve hallatszik a halottkísérő gyülekezet gyászéneke.

„Ki ragyogni látod élted csillagát,

Halljad a természet hathatós szavát!

A gyenge és erős, féltékeny és a hős

Meghal egyaránt…”

Az ének végén lassan szétmegy a függöny, de a fúvószenekar még szól. A színen, ebben a pillanatban, nincsen senki; és látszik a nyitott ajtón keresztül, hogy a szél felhőhajtása szerint a fény és a ború váltakozik.

BERTA

Csinos és eleven fiatal falusi menyecske; a ruhája nem gyászos, hanem inkább vidám; a fejkendője menyecskésre van kötve. Bejön a bal szobából: metszett szép üvegben italt hoz, egy hosszúra sütött kalácsot és poharakat. Egyenesen az asztalhoz megy, hogy ott elrendezze, amit hozott.

Abban a pillanatban, amikor Berta az asztalhoz érkezik, elhallgatnak a fúvós zeneszerszámok. De utána, s mialatt rendezi az asztalt, a nagy csöndben az a dübörgés hallatszik, amikor göröngyök hullanak a koporsóra. Felszakad egy síró hang is, s nyomban utána több.

FECSKE

Belép a nyitott főajtón, hóna alatt a kézbesítőkönyvvel; s láthatólag ijesztési szándékkal, hivatalos hangon kikiáltva. Sürgöny!

BERTA

A hangra nagyon megrebben, és hátrafordul. Nem szégyelled magad?!

FECSKE

Ártatlan arccal. Csak sürgönyt hoztam!

BERTA

Kinek?

FECSKE

Egyet a Kund-örökösnek. Egyet pedig az egész Czintos családnak. Körülnéz. De egyet sem látok Czintos-félit.

BERTA

Nem hallád! Most temeték a család fejit.

FECSKE

János is temeti? Ártatlan kedvesed!

BERTA

Neki is gazdája volt Czintos Bálint.

FECSKE

Beteszi az ajtót. Akkor hát, ha nem csal vidám eszem, te most egyedül vagy az egész házban.

BERTA

Még ebben a percben egyedül.

FECSKE

Közben hízelegve megközelíti Bertát, s hirtelen lekapja fejéről a kendőt. Zálog! Ki kell váltani!

BERTA

Ne ízetlenkedjél egy halottas háznál! Add ide a kendőt! S távozz!

FECSKE

Ügyelj, mert hivatalos emberrel beszélsz! Kiváltod-e a zálogot, vagy nem? Felelj!

BERTA

A kendőt add ide! A sürgönyöket pedig tedd le az asztalra! S eredj! Bármelyik percben itt lehetnek, s főleg János!

FECSKE

Jánosnak is marad. Gyere! Mint a szellő, csak olyan legyen a csók… Hamar, no!… Erőszakkal akarja megszerezni a csókot.

BERTA

Ülj szépen! Védekezik. Halottas háznál!… Pogány!…

JÁNOS

Temetésről érkezve, belép. Ti itt micsináltok?!

BERTA

Fecske sürgönyt hozott.

JÁNOS

S oda van címezve, a te szádra?!

FECSKE

A kézbesítőkönyvből, serény igazolásul, mind a két sürgönyt felmutatja Jánosnak. „Czintos család!” „Ottó Kund.” Látod-e, kettőt is hoztam, szeretett barátom! Hangot váltva, kedveskedve. Ha nem sértenélek meg, a temetésnek vége van?

JÁNOS

Vége. S neked is!

FECSKE

Minő hang ez egy hivatalos emberrel szemben?!

JÁNOS

Miközben gyorsan kiveszi s kinyitja a nagy bicskáját. Nem hang, hanem bicska!

FECSKE

Abban a pillanatban a szívéhez kap, s elvágódik a földön; estében a kendő kirepül a kezéből.

BERTA

Megijedve szörnyen. Jaj, istenem!… Jaj, istenem!…

JÁNOS

Megdöbbent arccal visszateszi a bicskát, és odahajolva vizsgálni kezdi Fecskét. Nem tudtam, hogy szívbajos… Sohasem mondta… Te, Berta, ez nem is szuszog!… Jézus, Mária! …

BERTA

Kétségbeesve. Rázzad, János!

JÁNOS

Mozgatja Fecskét. Fecske! Hallod?!… Ezt heába rázom… Felegyenesedik, olyan arccal, hogy Fecske meghalt.

Temetésről jövet, nagy gyászos szomorúsággal egymás után jönnek be; elöl Samu bácsi egyedül, utána Duka és Virág úr; s hátul Aba támogatja Rózsa nénit, aki gyászos zsebkendővel a szeme előtt, nagy fájdalmában sír. Ahogy bevezeti Aba, az ajtó is nyitva marad.

SAMU BÁCSI

Nagy csodálkozással. Hát mi van?!

JÁNOS

Szerencsétlenség történt.

BERTA

Arcát a fejkendőbe temeti, amit felvett a földről; és szipog.

Duka és Virág úr ámulva állanak meg. Rózsa néni azonban, az Aba vezetése mellett, a padkához megy a tűzhely mellé; s ott Abával együtt leül.

SAMU BÁCSI

Szerencsétlenség? Hogy’? Ki csinálta?!

JÁNOS

Berta miatt… Nem tudtam, hogy ez a szerencsétlen Fecske szívbajos… Mikor a bicskát meglátta, egyszerre így járt… De hirtelen!

VIRÁG ÚR

Odalép Fecskéhez, s a szíve dobogását és az érverését vizsgálja lehajolva; aztán felállva, mint egy orvos. Bizony, ez meghót.

FECSKE

Abban a pillanatban, a kézbesítőkönyvvel a hóna alatt, villámgyorsan felugrik, és a nyitott ajtón úgy kiszalad, mint a nyúl.

Mindenki ámulva néz Fecske után.

ABA

Az ugrásra előrefutamodott, ártatlan örömmel a nagy mulatságban. Csak játszott!…

RÓZSA NÉNI

Ki játszott, Aba fiam?

ABA

Miközben megy vissza Rózsa nénihez, hogy ismét leüljön melléje. Fecske tette magát, hogy meghót: osztán úgy kifutott, mint a nyúl!

RÓZSA NÉNI

Keservesen. Bezzeg Czintos Bálint nem tette magát, hanem véglegösön meghót…

SAMU BÁCSI

János, János… Nem szégyelled, vén szolga létedre!?

JÁNOS

Én? Hát én mit hibáztam?!

SAMU BÁCSI

Ne kérdezd, hanem menjetek.

JÁNOS

Gyere, Berta! Menjünk innét, ahol más vétkezik, s nekünk kell szenvedni…

Miközben indulnak kifelé ketten.

De hadd el, Fecske, mert másodszor nem szököl fel… Bertával együtt kimegy, behúzzák maguk után az ajtót.

SAMU BÁCSI

A vendégekhez. Üljetek le!

DUKA

No, Virág! Ülj le, úgy is, mint halottkém. Leül az asztal mellé.

VIRÁG ÚR

Miközben szintén leül az asztal mellé. Kutya legyek, ha ez a tolvaj Fecske nem volt meghalva! Én már láttam egyszer ilyent!

SAMU BÁCSI

Tölts, Aba! A gyászos vendégeknek! Ő is leül. S nekem is.

ABA

Tölt; s hol a vendégekhez figyelmes, hol Rózsa nénihez.

VIRÁG ÚR

De sőt olyan eset is történt az én csendőrkoromban, hogy egy hegyi tóban nagy szőrös tetemet találtak. A körorvos ügyesen megvizsgálta, s azt mondta: ebbiza senki más, mint az a szerencsétlen koldus, aki néhanapján szokott arrafelé járogatni. A község muszájból eltemette a koldust, aki harmadnap megjelent a faluban, s kéregetni kezdett.

SAMU BÁCSI

Bizonyosan mást temettek el helyette!

VIRÁG ÚR

Egészen mást, mert egy nagy szőrös medvét.

DUKA

Kutya légy?!

VIRÁG ÚR

Mikor hazudtam én, Samu bácsi?

SAMU BÁCSI

Nagy szomorúsággal. Mindig… tartózkodtál a hazugságtól. Azért szeretett szegény Bálint öcsém.

RÓZSA NÉNI

Keservesen. Jaj, be rettenetes!…

SAMU BÁCSI

Ne sírj, Rózsa!

RÓZSA NÉNI

Nem sírok.

VIRÁG ÚR

Gyászosan meredezve s nagy sóhajtással. Bizony ilyen az élet… Mindnyájunknak eljön egyszer az óra… Bálint már megtette szegény, amivel tartozott… Felemeli a poharat. Nyugodjék békességben!

SAMU BÁCSI

Isten állítsa jobbja felől!

DUKA

Tisztelet s becsület emlékének.

Mind felhajtják az italt.

SAMU BÁCSI

Rózsa nénihez az ivás után. Immár ne sírj, Rózsa!

RÓZSA NÉNI

Nem sírok. Sír.

FECSKE

Belép, s hivatalos hangon. Sürgöny!

SAMU BÁCSI

Ne is lássalak!

FECSKE

Bizonyisten sürgöny jött, Samu bácsi. Két darab!

SAMU BÁCSI

Hozd ide!

FECSKE

A kézbesítőkönyvet az asztalra teszi, s belőle kiveszi egymás után mind a két sürgönyt. Czintos család: ez az egyik. Ottó Kund: ez a másik.

SAMU BÁCSI

A nagyságos Kund Ottó még nem jött meg, de várjuk. Ezt a másikat pedig éppen ő küldhette, a Czintos családnak. Most érkezett, ez a másik?

FECSKE

Nem éppen most.

SAMU BÁCSI

Hát?

FECSKE

A tegnap este.

SAMU BÁCSI

Te tolvaj tetszhalott! Hát most hozod ide?! Hol kell alája írni?

FECSKE

Mutatja. Itt kéne, de baj van.

SAMU BÁCSI

Mit beszélsz?

FECSKE

Baj van, mert a sürgöny nem magának szól, hanem a Czintos családnak. A késedelmet is ez okozta, mert tanácskozni kellett, hogy kinek adjuk oda.

SAMU BÁCSI

S hogy’ végeztetek?

FECSKE

Úgy, hogy akinek szól. A Czintos családnak! De hol a család? Körülnéz és számol. Samu bácsi, Rózsa néni, Aba. Hol van Kálmán úrfi?

DUKA

S ha az egyik családtag Amerikában volna, véletlenül!?

FECSKE

Akkor haza kéne hívni, ha fontos a sürgöny.

SAMU BÁCSI

Ne bolhászd, hanem add ide! Hol kell alája írni?

FECSKE

A sürgönyöket a könyvbe csapja, s a könyvet a hóna alá. Nem adhatom! Szabálytalanságot nem csinálok, inkább még egyszer meghalok!

SAMU BÁCSI

Eredj, Aba! S hívd bé Jánost!

FECSKE

Gyorsan a könyvet kinyitva Samu bácsi elé teszi, s a ceruzát megnyálazva a kezibe adja. Itt írja alá! Hamar!

SAMU BÁCSI

Aláírja.

FECSKE

A sürgönyt odadobja Samu bácsinak, s gyorsan kimegy.

VIRÁG ÚR

Hamar itthagyá a sürgönyt!

SAMU BÁCSI

Kibontotta a sürgönyt, s olvassa. „Vasárnap déli vonattal érkezem. Állomásra kocsit kérek. Temetéssel okvetlen várjanak meg. Kundi Kund.”

DUKA

Ma van vasárnap!

VIRÁG ÚR

Kivette a nagy óráját, s nézi. Mégpedig nem dél, hanem délután fél hat!

SAMU BÁCSI

Feláll. Jaj, azt a nemjóját!… Ez melléje ment, ez a sürgöny… Ott várhatott szegény az állomáson, déltől fogva…

DUKA

Hat kilométer ide.

VIRÁG ÚR

Ott van az még most is!

SAMU BÁCSI

Aba, fuss hamar, s mondjad Jánosnak, hogy fogja bé a lovakot, s induljon az állomásra!

ABA

Kifut.

VIRÁG ÚR

Micsoda bánata lesz szegénynek, hogy sürgönyzött nekünk, s a temetéssel mégsem vártuk meg!

DUKA

Küldött volna névre szóló sürgönyt, egy tanult ember!

ABA

Beszalad. Jön!

SAMU BÁCSI

Kicsoda?

ABA

Az úr!

RÓZSA NÉNI

Sírni kezd.

SAMU BÁCSI

Osztán ne sírj, Rózsa!

KUNDI KUND

Kopogtat az ajtón.

SAMU BÁCSI

Szabad, kéröm szépen.

KUNDI KUND

Tempósan, rettentő porosan belép. Jó napot kívánok! Az ajtón belül megáll, hogy letegye a kezéből a rossz koffert; s hogy lerakja az óriási koszorút is, melyet a nyakába akasztva vállon hozott, s amelyen két szárnyban széles fekete szalag lóg, arany írással. Szakálla van, nagy fekete keretes szemüvege, porköpönyege s alatta fekete ruhája: éppen, mint Kundnak, amikor az első felvonásban megérkezett. Csokorra kötött, fekete nyakkendőt visel. Mozgásban, hangban, viselkedésben is meglepő természetességgel játssza Kundot.

Mindenki feláll, amikor Kundi Kund belép. Aba a padka mellett marad állva. Duka pedig az asztal mellett. Virág úr menne is, nem is a vendég felé, aztán egy kicsit oldalra húzódva vár.

SAMU BÁCSI

Isten hozta nálunk! Rögtön, de a gyászhoz illő tempóval megindul Kundi Kund felé.

VIRÁG ÚR

Isten hozta, uram!

RÓZSA NÉNI

Pityeregve siet Kundi Kund elejébe, még Samu bácsi előtt hozzá érkezik, s szorongatni kezdi a bal kezét, mintha csókolgatni akarná. Jaj, ez a gyász… Jaj, ez a fájdalom…

SAMU BÁCSI

Tegyük le ide ezt a kuffert! A fal mellé teszi. Ezt a koszorút is… No, a fejit is egy kicsit! Ügyeskedik, hogy a Kundi Kund fején keresztül levegye a koszorút, s mivel nem megy egészen könnyen, Rózsa nénihez. Szakadj el már a karjától, Rózsa, hogy tudjuk megszabadítani ettől a gyászkarikától! Sikerül. Úgy, no… Ezt is ide letesszük… Porolja a koszorú szalagját. Egészen bélepte az írást a por… A koffer mellé támasztja a koszorút.

KUNDI KUND

Mozdulatokkal rendezi a fejét, a vállát s derekát, miután megszabadult a terhektől. Por van az úton… Fújja a szél a port… Rá az emberre…

SAMU BÁCSI

Tessék az asztal felé! Egyengeti Kundi Kundot az asztal felé.

VIRÁG ÚR

Végre elérkezettnek látja az időt; összeüti a bokáját. Virág János vagyok, nyugalmazott csendőr őrmester.

KUNDI KUND

Csak mutatja a kezét Virág úrnak. Találkoztunk már.

VIRÁG ÚR

Futólag.

SAMU BÁCSI

Rámutat Dukára. Ez a derék ember Duka Vendel, helybéli kovács és vasműves.

KUNDI KUND

Kezet nyújt Dukának, de fele útjáról visszahúzza. Kundi Kund, doktor juris, költő és filozófus.

DUKA

Örvendek, hogy van szerencsém. Sután lóg a keze.

KUNDI KUND

Abára néz. S ez a fiúcska? Odalép Abához.

SAMU BÁCSI

Az onokám, kérem szépen. Abához. Mondd meg ügyesen, hogy’ hínak?

ABA

Czintos Aba, a nagyapó szolgálatára.

KUNDI KUND

Nem az enyémre?

ABA

Nem, mert Aba odatartozik Sámuelhez.

KUNDI KUND

Igaz. A harmadik magyar király.

SAMU BÁCSI

No, Sámuelnek futárja: eredj hamar, s jelentsed Kálmán bátyádnak, hogy az örökös megérkezett. Ott van Tibád úréknál!

ABA

Jó. Indul kifelé.

SAMU BÁCSI

Fecskének is megmondhatod, hogy a „Kund Ottó” sürgönyt visszahozhatja, mert a címzett körünkbe érkezett. Rózsa nénihez. S te, Rózsa, készíts hamar az úrnak valami üdeséget! Teát neki!

Aba és Rózsa néni kimennek.

SAMU BÁCSI

Kundi Kundhoz. Tessék leülni szerény asztalunkhoz!

VIRÁG ÚR

Akár a sajátjának is mondhatja.

SAMU BÁCSI

Azt a köpönyeget… Leveszi Kundi Kundról a köpönyeget, s a padkára dobja.

KUNDI KUND

Köszönöm szépen. Leül. Az urak is, tessék leülni!

VIRÁG ÚR

Köszönjük szépen.

Mind leülnek, de tisztességgel vigyázva, nehogy előbb üljenek le, mint Kundi.

SAMU BÁCSI

Immár szíves engedelmet kérünk, igen tisztelt bölcselő úr, hogy a szekér idejében nem lehetett ott. De hát nem mü vagyunk a hibások, mivel a sürgönyt csak az előbb vevők kézhez, akkor is cselvetéssel.

VIRÁG ÚR

Kiveszi az óráját. Öt perce; no hat, hogy ne hazudjak.

KUNDI KUND

Drága barátomra gondolva, a poros országúton tűnődve baktattam.

DUKA

Baktat itt, kérem, az égvilágán minden. Legfőbb ideje, hogy a helybéli közállapot megjavíttassék! Ezt tekintve, azt reméljük, hogy a doktor úrban fegyvertársat találunk.

KUNDI KUND

Fegyertársat? Hát erről eszembe jut a mesebeli „bűvös vadász”, aki hét golyót hordott a fegyverében. A hét golyó közül hat biztosan talált, a hetediket pedig az ördög irányította.

VIRÁG ÚR

Büszkén ráint Dukára, hogy ehhez szóljon hozzá. No, Duka, elé most az ésszel!

DUKA

A bűvös vadász legyen – ráint Virág úrra – ennek a Virág Háry Jánosnak a barátja, de én a doktor úrban igenis fegyvertársat szeretnék!

KUNDI KUND

Bizonyos, hogy a társadalom testében itt is vannak „baktériumok”.

DUKA

Most ő int rá Virág úrra. No, Virág, elé most az ésszel!

VIRÁG ÚR

Azt mü helybéli szóval Dukának hívtuk, a baktériumot.

Mind nevetnek.

SAMU BÁCSI

Magyarázza Kundi Kundnak. Hát ez van itt, uram: viaskodás, nyomorúság, s ismét viaskodás.

KUNDI KUND

Jövet az úton én is viaskodtam magamban. Azon gondolkoztam, hogy vajon tenyésszek-e „belga nyulat” és „burgundi répát”.

SAMU BÁCSI

Ilyent utoljára Urunk színeváltozása napján hallottam.

VIRÁG ÚR

Azt mü helybéli szóval Dukának hívjuk, a baktériumot.

Mind nevetnek.

SAMU BÁCSI

Nem is nekünk valók, hacsak nem leszünk mü is bölcselők.

FECSKE

A kézbesítőkönyvvel a hóna alatt bejön. Ottó Kund!

KUNDI KUND

Mi tetszik?

FECSKE

Megy Kundi Kundhoz. Az úr Ottó Kund?

SAMU BÁCSI

Hát nem látod, hogy tiszta Kund?!

KUNDI KUND

Én vagyok, én.

FECSKE

Sürgöny Amerikából. Brassóba érkezett. Utáncímzés községünkbe. Eléje teszi a könyvet. Egy aláírást ide! Odaadja a sürgönyt. Köszönöm. Megváltozott, hízelgő hangon. Ha meg tetszik engedni, élnék az alkalommal, hogy a szerencsekívánatomat kifejezzem.

KUNDI KUND

Köszönöm. Kiveszi a pénztárcáját.

FECSKE

Egyben a jegyző úr is bátorkodik üdvözletét küldeni; valamint arra kéri, hogy ide kalózolhassa a főszolgabíró urat, aki szeretné tiszteletét tenni.

KUNDI KUND

Czintos húsz évig várta az urakat. Hiába!

FECSKE

Csakhogy a nadrág nadrágot kíván, uram!

KUNDI KUND

Mondja meg nekik, hogy ezt a látogatást csak filozófiával lehet megrendezni, ami időbe telik. Pénzt ad Fecskének, úgy látszik, elegendőt. Tessék!

FECSKE

Mozdulatban is úri utánzattal. Mindig tisztelő híve: Fecske!

KUNDI KUND

Ég vele! Vizsgálódva nézi a sürgönyt, de felbontatlanul a zsebébe teszi.

FECSKE

Elmegy.

VIRÁG ÚR

No, Duka, hát ilyen a magyar úr! Látád, ugye?

DUKA

Nincs kedvére a dolog; feláll. Úr vagy fegyvertárs: majd elválik. Ezzel búcsúzom is. A remélt viszontlátásra! Nyújtja a kezét.

KUNDI KUND

Kedves Duka úr! Felállva fogja a Duka kezét, s mintha így, delejesség útján érezné meg, mondja. Ön negyvenhat éves, apja vasúti pályamunkás volt, és édesanyja árva lány, öten voltak testvérek… A felesége kicsit ádáz, verset is ír.

SAMU BÁCSI

Kuncogva hallgatja.

DUKA

Egyre jobban ámul. Minden szó igaz!

KUNDI KUND

Elengedi a Duka kezét. A tudomány előtt nincsen titok!

VIRÁG ÚR

Sok mindent láttam, de ilyent még nem! Becsület istenemre!

KUNDI KUND

Nyújtja Virág úr felé a kezét. Szabad a kezét, Virág úr!

VIRÁG ÚR

Kínosan nevetve dugja el a kezét. Hogyisne!…

SAMU BÁCSI

Titkolja, hogy mi van a zsákban. Nagyon élvezi a „huncut játékot”.

VIRÁG ÚR

Abban nincs macska. Bátran odanyújtja a kezét Kundi Kundnak.

KUNDI KUND

Fogja Virág úrnak a kezét, és nézi a szemét; aztán elengedi a kezét, és közli az eredményt. Mint a legjobb kutya: jó szimat, hű barát. Duka felé fordulva. De azért, kedves Duka úr, egy kicsit jobban vigyázzon a feleségére!

DUKA

Azért nem hagyom el magamtól. Gyere, Virág!

VIRÁG ÚR

Meghatva. Lelkembe látott, bölcselő úr! köszönöm…

Duka és Virág úr kimennek.

Abban a pillanatban Samu bácsi és Kundi Kund egymásnak esve boldogan ölelgetik egymást.

KUNDI KUND

Samu bátyám! Hogy’ van?!

SAMU BÁCSI

Rosszul, Bálint. Folyton sírhatnám, hogy így látlak.

KUNDI KUND

Abbahagyja az ölelgetést, hamar leveszi a szemüveget, s a portól törölgeti. Ne búsuljon, mert most már mindent jóra viszünk.

SAMU BÁCSI

De micsoda komédiás lettél volna, te, Bálint! Jobb Kundi vagy, mint az igazi!

KUNDI KUND

Öt hétig eleget szenvedtem érte, Samu bátyám!

RÓZSA NÉNI

A bal ajtón bejön.

KUNDI KUND

Gyorsan felteszi a szemüveget, nehogy Rózsa néni megismerje.

RÓZSA NÉNI

Rendbe tettem a szobát, s az ágyat frissibe húztam. Az uzsonnát hova készítsem elé?

KUNDI KUND

Bé a szobába.

RÓZSA NÉNI

Lelkem uram, mintha szegény Bálintot hallanám.

SAMU BÁCSI

Int Rózsa néninek, hogy távozzék. Osztán ne sírj, Rózsa!

RÓZSA NÉNI

Jaj, be rettenetös!… A bal ajtón kimegy.

KUNDI KUND

Az út is hosszú volt, kivált amikor mentem Brassó felé. Erősen néztek az utasok, hogy miféle ember lehetek. Osztán elmentem egyenesen a Kund lakására, a cím után, s a kulccsal, ami a zsebemben volt. Kicsi rossz szobája volt szegénynek, de könyvet eleget hordott volt össze. Öt hétig ott laktam. Sétáltam, gondolkoztam, s olvastam a könyveket. Ott szereztem ezt a tudományt is, amivel Dukáékot az elébb meglegyintettem. A kofferból kivesz egy „Kis lexikon”-t. Egy kicsi legszikonból. Ebből, né! Mutatja. Ebben az égvilágán minden benne van, sorjában, ábécé szerint… Az asztalra tette a könyvet, s ott forgatva magyarázza. Először azt gondoltam, hogy megtanulom az egészet.

SAMU BÁCSI

Éhes voltál, s azt gondoltad, hogy az egész ökröt meg tudnád enni…

KUNDI KUND

Éppen úgy! De a „bé” betűnél már felakadt a szemem, s válogatni kezdtem, tudja! Csak a javát! De a javát, azt felírtam egy papirosra, hogy el ne felejtsem. Erre a papirosra, né! Kivesz a könyvből egy hosszú papirost; olvassa róla. „Babilon, Bacchus…”

SAMU BÁCSI

Akki, Bakhusz?

KUNDI KUND

„A bor és a tobzódás istene.” Olvassa tovább. „baktérium, barikád, bátyuska, baziliszkusz, bázis, Banzáj”…

SAMU BÁCSI

Ajjó, te: Banzáj! Mi lehet?

KUNDI KUND

Japán köszöntés: azt jelenti, hogy éljen tízezer évig… De várjon, mert itt van ez is, né! Olvassa. „Belterjes gazdálkodás, Belzebub, beneficium, berlini kék, bevett vallásfelekezet, bíbor tetű, bifurkáció”…

SAMU BÁCSI

Az nem alagút, te? Az a bifurkáció.

KUNDI KUND

Éppen nem, mert kétfelé ágazás. Amilyen itt az országúton van, ahol Szász Mihályt megölték. Olvassa. „Billió, blöff, bojkott, bolygó ideg, botanika, Bölcsek köve, bukolika, bungáló, Büntető novella, bűvös vadász.”

SAMU BÁCSI

Úgy szökdösnek a nyelvedről, mint kutyáról a bolha.

KUNDI KUND

Beteszi a könyvet, ráüt a tenyerével. Hát ez a nadrág, Samu bátyám!

SAMU BÁCSI

Nem szeretem ezt a viseletet!

KÁLMÁN

A főajtón kopogtatás nélkül belép, nem is köszön.

SAMU BÁCSI

Hát úrfi! Nem tudsz köszönni?

KÁLMÁN

Kundi Kundhoz inkább éretlen ízetlenséggel, mint határozottan. Maga az örökös, az a bizonyos Kund Ottó?

KUNDI KUND

Én vagyok. Kihez van szerencsém?

KÁLMÁN

Én a megboldogultnak a fia vagyok, Czintos Kálmán.

KUNDI KUND

Tessék helyet foglalni, szerény házamban.

KÁLMÁN

A ház az enyém, csak a végrendelet a magáé.

KUNDI KUND

Így tiszteli az édesapja végső akaratát?

KÁLMÁN

Apám haragjában csinálta ezt a végrendeletet. Erős felindulásban és szerelmi féltékenységben.

SAMU BÁCSI

Ne gyanúsítsd szegény apádot!

KÁLMÁN

Mindenki tudja, hogy Zsuzsánna miatt lett öngyilkos.

KUNDI KUND

Zsuzsánna? Az ki?

KÁLMÁN

Az én menyasszonyom.

KUNDI KUND

„Blöff” ez vagy „bukolika”?

KÁLMÁN

Kissé zavarba jön. Ez, amit mondtam?… Apám negyvenöt éves volt, és falusi ember; a leány pedig huszonhárom éves és valódi úrilány. Sem korban, sem társadalmilag nem lett volna lehetséges… Ezért öngyilkosságot követett el.

KUNDI KUND

S magának, ilyen eset után, mi a szándéka?

KÁLMÁN

Én elveszem a lányt feleségül.

KUNDI KUND

Így tiszteli meg halott apját, kinek a vagyonát akarja?!

KÁLMÁN

Az én dolgom, hogy halott apámat miképpen tisztelem meg. A vagyon pedig engemet illet, erkölcsileg és törvény szerint is.

KUNDI KUND

A „Büntető novella” nem így intézkedik.

KÁLMÁN

Majd meglátjuk. El akar menni:

SAMU BÁCSI

Érvényes végrendelet dönt, még „Babilonban” is!

KÁLMÁN

Visszafordulva: Majd meglátjuk, vén bukólikus! Kimegy.

SAMU BÁCSI

Kálmán után. Banzáj!… Kundi felé. Hát ez kiviselte magát…

KUNDI KUND

Hagyja csak el, mert most emberire akadt! Mert én odaállítom most őkelmét egy meredek útra, hogy menjen azon előre és fölfelé! Úgy tán ember lesz belőle… Közben elővett egy kis fésűt a zsebéből, s fésülgeti a szakállát és a bajuszát.

SAMU BÁCSI

Látom, jól tartott a szerecsen király szakálla!

KUNDI KUND

Ez már a sajátom. Nem veszi észre, hogy fémlik?

SAMU BÁCSI

Ha Zsuzsánna meglát, gondol valamit.

KUNDI KUND

Amikor falusi gazda voltam, ő is csak koncot vetett nekem, mint a kutyának! S előleget ígért, mint valami bellérnek! A halál utánra, a jövő életre! Hát most itt van a jövő élet: meghaltam, s más alakban visszajöttem! Úr vagyok! Okos! Filozófus!

SAMU BÁCSI

Minden úgy lett, ahogy te akartad. De ne felejtsd el, hogy én nem javallottam! Sem a bölcselő! Mert ő azt tanította szegény, hogy ne bolyongjon a fa, hanem álljon a maga helyén, s teremjen gyümölcsöt!… De minek is a bolygás?! Úgyis leszáll egyszer a hóharmat, úrnak s falusinak egyaránt…

KUNDI KUND

Az igaz… Csakhogy a hóharmatig még élet van! Élet, Samu bátyám! S én azt nem hagyom, aki Isten fenn van az égben…

SAMU BÁCSI

Jó. Én megmondtam, amit gondoltam.

KUNDI KUND

Csakhogy maga még nem üsmeri Czintos Bálintot! Mert Czintos Bálint végigcsinálja, amibe egyszer belékezdett! A játékot is, mint az életet!… Zsuzsánnát leigázom, Kálmán az egyetemre fog menni! Ez a cél! Gyerünk hát, egykettő! Mikor lesz a temetésem?

SAMU BÁCSI

Megvolt, ma délután.

KUNDI KUND

Megvolt?! Hát sürgönyt küldtem, hogy várjanak meg véle!

SAMU BÁCSI

Mondtam, hogy elkésett a sürgöny.

KUNDI KUND

Hirtelen eszébe jut. Hó, sürgöny! Kiveszi a zsebéből a sürgönyt. Egészen elfelejtettem. Olvassa a címet. „Otto Kund.” Ez most már nekem szól.

SAMU BÁCSI

Hajó, ha rossz.

KUNDI KUND

Felbontja a sürgönyt, s próbálja betűzni. Mindent értek, csak egyet nem.

SAMU BÁCSI

Mit?

KUNDI KUND

Ami benne van, azt. Valami idegen nyelven írták, így kezdődik, né: „Gra-tu-late”.

SAMU BÁCSI

Nem baj, mert megnézzük a tudós könyvben.

KUNDI KUND

Igaz! Gyorsan a lexikonban keresi. Gra-gra-tuláte-tuláte… Nincs! Beteszi a könyvet. Nincs benne.

SAMU BÁCSI

Ennek a könyvnek is megvan minden kereke, csak éppen nem jár.

VIOLA

Kopogtat az ajtón, s Ibolykával együtt, aki erősen ki van öltöztetve, belép. Jó napot kívánok!

KUNDI KUND

Jó napot, Dukáné! Észreveszi, hogy nem kellett volna megismernie. Ugye, Dukáné tekintetes asszonyhoz van szerencsém?

VIOLA

Nyújtja a kezét. Az vagyok, kérem. Duka Vendelné. És melegen gratulálok!

KUNDI KUND

Csak tessék.

VIOLA

És azonkívül elhoztam a lányomat, hogy a doktor úrnak bemutassam.

IBOLYKA

Betanított meghajlással. Ibolyka.

KUNDI KUND

Örvendek. Tessenek helyet foglalni.

VIOLA

Köszönöm. Leül.

IBOLYKA

Az anyja után, mint az árnyék. Köszönöm. Leül.

KUNDI KUND

Szintén leül. Meghalt szegény Czintos Bálint.

VIOLA

Mit szól hozzá! De annyi hasznunk legalább van belőle, hogy kaptunk helyette egy tanult és érdekes embert. Hozzá egy bölcselőt! Ugyebár nőtlen ember?

KUNDI KUND

Igen, kérem: „bűvös vadász” vagyok.

VIOLA

Dicsérettel a lányára mutat. Nem olyan Ibolyka, mint egy őzike?

KUNDI KUND

„Bukolika”, tisztára.

VIOLA

Már volt szerelmes is, kérem!

SAMU BÁCSI

Rendes kislány, „bifurkációval”.

IBOLYKA

Anyuka, kérem, az mi?

VIOLA

Feláll. Majd megtudod, édes kicsikém, amikor szabad lesz. Kundi Kundhoz. Hát még egyszer, kérem, ehhez a szép örökséghez gratulálok.

SAMU BÁCSI

A „gratulátét” köszönjük szépen.

KUNDI KUND

Csupán „beneficium”, kedves tekintetes asszony.

VIOLA

Feláll. Mindjárt gondoltam. Kezet nyújt. A viszontlátásra.

KUNDI KUND

A remélt viszontlátásra!

Viola és Ibolyka kimegy.

SAMU BÁCSI

No, ezen a gratulátén is keresztülestünk.

KUNDI KUND

Miközben előveszi megint a sürgönyt. Keresztül, de a másik még itt van. Nézi a sürgönyt, próbálja betűzni. Gratuláte… first… prize… dollars… Felüti a fejét. Dollár, Samu bátyám! Nézze, itt van, né: dollars! Lássa! Csak nadrágot kell húzni, s már jön a dollár!… Mit vegyünk rajta?

SAMU BÁCSI

Jegyet a gyorsvonatra, ami visszahozzon téged a szivárvány alatt.

RÓZSA NÉNI

A bal ajtón bedugja a fejét. Kihűl a téa! El is tűnik!

KUNDI KUND

Megyek, megyek. Már a kilincsen a keze.

ZSUZSÁNNA

Kopogtat a főajtón, és belép: gyászol, és sápadt is. Jó napot kívánok!

KUNDI KUND

Úgy áll, mintha varázslat történnék véle. Kezét csókolom!…

ZSUZSÁNNA

Bocsánatot kérek, hogy hívatlanul és hír nélkül… Közben Kundi Kund felé lépett, és nyújtja a kezét. Tibád Zsuzsanna.

KUNDI KUND

Kundi…

ZSUZSÁNNA

Kund Ottó?

KUNDI KUND

Kundi Kund Ottó, doktor.

SAMU BÁCSI

Tessék helyet foglalni, Zsuzsánna kisasszony!

ZSUZSÁNNA

Köszönöm, Samu bácsi. Indul is az asztal felé.

KUNDI KUND

Hogy Zsuzsánna ne vegye észre, int Samu bácsinak, hogy menjen. Aztán megelőzi Zsuzsánnát: az asztal mellől egy széket kissé oldalt és előbbre tesz, mint az első felvonásban tette volt, s int Zsuzsánnának, hogy oda üljön le.

SAMU BÁCSI

Kimegy.

ZSUZSÁNNA

Köszönöm. Leül. Bocsánat, hogy hívatlanul és hír nélkül…

KUNDI KUND

Közben ő is leül a tűzhely melletti padkára. Kérem szépen.

ZSUZSÁNNA

Zsebkendőt vesz elő. Akkor is itt ültem éppen, öt héttel ezelőtt… Ő pedig pontosan ott ült…

KUNDI KUND

…ahol most én.

ZSUZSÁNNA

Igen… A fia elhamarkodott dolgáról akartunk beszélni, négyszemközt… De már az első mondatnál, valahogy az történt, hogy önmagunkról kezdtünk beszélgetni… Neki furcsán csillogott a szeme, és hőség feszítette minden szavát. Először azt hittem, hogy játszik… hogy csak meg akarja mutatni nekem az eszét és az erejét, falusi gazda létére… De amikor kiléptem a házból, akkor már éreztem, hogy ami ott csillogott a szemében, az nem játék volt, hanem…

KUNDI KUND

Szerelem.

ZSUZSÁNNA

Igen, szerelem.

KUNDI KUND

Jobb lett volna akkor boldoggá tenni őt, mint most gyászolni őt.

ZSUZSÁNNA

A zsebkendővel mintha megtörölné a szemét. Jobb lett volna… Ezt én is tudom… De akkor még gondolatban sem jutottam odáig. Csak azt láttam, hogy egy falusi gazda… S egy szerencsétlen percben ezt éreztettem is vele… S utána, egy félóra múlva, már halott volt.

KUNDI KUND

Az ember nem hal meg.

ZSUZSÁNNA

Milyen jól esik most, hogy ezt mondja!

KUNDI KUND

Csak átalmegy a következő életbe.

ZSUZSÁNNA

Én is mondtam neki, hogy az ember új életet kezd a halál után. S elég kegyetlenül azzal bíztattam őt, hogy abban az új életben majd az övé leszek.

KUNDI KUND

„Babilonban” úgy tartják, hogy aki nagyon szeretett valakit, az sem helyet, sem szívet nem cserél, hanem csak alakot. Leveszi a szemüvegét, és törülgeti.

ZSUZSÁNNA

Nyugtalanul nézte eddig is Kundi Kundot; most ámulat-félelemmel nézi.

KUNDI KUND

Nálunk azonban nem akarják ezt hinni, mert minden „bevett vallásfelekezet” tagadja.

ZSUZSÁNNA

Csak néz.

KUNDI KUND

Pedig „Babilonban” is tudnak valamit, hiszen már jóval Krisztus előtt igen nagy város volt, míglen az „asszírok” le nem rombolták.

ZSUZSÁNNA

Lassan feláll, remegni látszik.

KUNDI KUND

De lerombolták, mert az a hír járta, hogy a „babiloni” tudósok megtalálták a „Bölcsek kövét”, amit nem akartak az „asszíroknak” kiszolgáltatni. De azt nem is lehetett, mert a „Bölcsek köve” az a hit volt, hogy az ember a halál után új életet kezd, más alakban. Az utolsó szavak alatt feltette a szemüveget, s mintha csak most látná meg, hogy Zsuzsánna felállt. Bocsánat. El akar menni?

ZSUZSÁNNA

Kérem, vegye le a szemüveget!

KUNDI KUND

Leveszi a szemüveget.

ZSUZSÁNNA

Kísérteties! Mintha őt látnám!…

KUNDI KUND

Feláll. Mintha?…

ZSUZSÁNNA

A szeme, a hangja… Már amikor bejöttem… Mintha ő állott volna itt, egy másik alakban, ugyanabban a házban… Azt hittem, hogy csak én képzelem úgy, ebben az érte szenvedő, érzékeny lelki állapotban… De így, szemüveg nélkül, így egészen kísérteties!…

KUNDI KUND

Már a gimnáziumban egyformák voltunk. Testben és lélekben egyaránt. Gyakori volt, hogy összevétettek minket, olyan egyformák voltunk. Felteszi a szemüveget.

ZSUZSÁNNA

De ennyire!?

KUNDI KUND

Csakhogy ő falusi gazda lett; én pedig doktor juris, költő és filozófus.

ZSUZSÁNNA

Ő is valami ilyen szeretett volna lenni. Azért mondtam én neki, abban a szerencsétlen percben, hogy igyekezzék a jövendő életében: tanuljon, legyen úr, s akkor majd én is az övé leszek.

KUNDI KUND

Hátha bekövetkezett!

ZSUZSÁNNA

Bekövetkezett?! Úgy néz, hogy nem tudja: valóság, ami van, vagy káprázat.

KUNDI KUND

Nyilván, mert én úgy járok itt az első pillantástól kezdve, mintha máshol nem is éltem volna soha… Mintha mindenkit ismernék… Mintha a végrendelettel együtt nemcsak a birtokot és a házat vettem volna átal, hanem az ő sorsát is, minden bánatát és szerető szívét.

ZSUZSÁNNA

Meginogva, zsebkendővel a szeme előtt. Szerető szívét…

KUNDI KUND

Gyöngéden megfogja Zsuzsánnának vállban a karját. Mintha ő volnék, abban a következő életben!… Volnék?… Talán vagyok!…

ZSUZSÁNNA

Megtörténhetik ilyen csoda?…

KUNDI KUND

Hinni kell benne!

Zsuzsánna a Kundi Kund karját megfogja; Kundi Kund pedig megsimogatja a Zsuzsánna arcát.

KUNDI KUND

Hinni kell a csodában… És a szerelemben!…

ZSUZSÁNNA

Boldog bizalommal. És abban, hogy ez a kettő ugyanegy… Ugye?!

KUNDI KUND

Mosolyogva, elégedetten. Jobban tudja, mint én! Odamegy a bal ajtóhoz, kicsit megnyitja, és beszól. Samu bácsi!

SAMU BÁCSI

Kijön a szobából. Tessék, doktor úr!

KUNDI KUND

Hívjon egybe mindenkit, aki a házhoz tartozik! A Czintos családot, a cselédséget! Mindenkit!

SAMU BÁCSI

A sürgönyt tetszett mutatnia kisasszonynak?

KUNDI KUND

Még nem. A sürgönyt odaadja Zsuzsánnának. Olvassa ezt el, Zsuzsánna!

ZSUZSÁNNA

Ahogy átfutja a sürgönyt. Angolul van.

KUNDI KUND

Olvassa csak el!

SAMU BÁCSI

Megérdemli!…

ZSUZSÁNNA

Egyre jobban ámul, ahogy olvassa; aztán. Első díjat nyert a tervezetével, amit az öngyilkosság leküzdéséről készített. Megkapta az „Emberiség barátja” címet és évenként annyi dollárt, amennyivel munkája folytán apadni fog az öngyilkosok száma.

SAMU BÁCSI

Most már gondolkozhatunk, hogy melyik bankba tegyük.

KUNDI KUND

Samu bácsihoz. Gyűljön össze mindenki, aki a házhoz tartozik!

KÁLMÁN

Kopogtatás nélkül bejön. Zsuzsánna, kérem, jöjjön haza! Ez nem illik!

ZSUZSÁNNA

Mi nem illik? Leteszi a sürgönyt az asztalra.

KÁLMÁN

Egy idegen férfi lakásán ülni, ilyen tartósan.

ZSUZSÁNNA

Azt hiszem, hogy én eléggé jól tudom, hogy mi illik s mi nem. Különben is nem az én dolgomban jöttem, hanem a maga dolgában! Kundi Kundhoz. Kérem, arról van szó, hogy Kálmán minden anyagi támogatást megkapjon a tanuláshoz, amíg elvégzi az egyetemet.

KÁLMÁN

Már mondtam, hogy én a birtokot akarom!

KUNDI KUND

A támogatást bőségesen megkapja.

KÁLMÁN

Süsse meg! Tudja!

ZSUZSÁNNA

Kálmánhoz. Ne szamárkodjék, Kálmán… Mondtam, hogy bízza rám a dolgot. Megfogja a Kálmán karját, s miközben viszi be a jobb szobába. Jöjjön egy percre! Hozza azt a makacs fejét! Jöjjön! Kimennek.

KUNDI KUND

Ahogy Zsuzsánnáék eltűnnek az ajtó mögött, nagy boldogsággal megöleli Samu bácsit. Samu bátyám! Ölelje meg az „Emberiség barátját”! Elengedi Samu bácsit. Hiába: az úr, az mégis úr!

SAMU BÁCSI

S visszajövetel mikor lesz?

KUNDI KUND

Micsoda visszajövetel?

SAMU BÁCSI

Hát a szivárvány alatt!

KUNDI KUND

Várjon! Ne legyen olyan mohó! Hadd legyek úr egy kicsit, Samu bácsi! Jó az!… Megszereti az ember, s maga is hiszi!…

SAMU BÁCSI

Azt gondolja, hogy minden igaz, amit hazudik.

KUNDI KUND

Igen, mert az emberek elhitetik véle.

KÁLMÁN

Még indulatosabban jön ki a szobából, mint ahogy bement. Mindenben, de ebben nem! Az Istennek sem! Nem mondok le a jussomról! Én vagyok a fia! …

ZSUZSÁNNA

Kálmán után szintén kijön a szobából. Kundi Kundhoz. Nem lehet a fejével beszélni.

KUNDI KUND

Mérgében keményen Samu bácsihoz, mintha csakugyan Kund Ottó lenne. Még mindig itt van?! Mit parancsoltam?!

SAMU BÁCSI

Gyülekezetet, doktor úr.

KUNDI KUND

Nahát!

SAMU BÁCSI

A bal ajtón bekiált. Rózsa! Kihallgatásra! Aztán a főajtón kimegy, és hallatszik. Aba! János! Gyertek.

KUNDI KUND

Miközben bosszúsan járkálni kezdett a szobában. Hát jó… Ha nem kellett a jóindulat… Az úrfinak…

KÁLMÁN

Nem vagyok úrfi! Czintos Kálmán vagyok!

KUNDI KUND

Csak lesz!

Megszeppenve jönnek be: Rózsa néni a bal ajtón; János Aba és Samu bácsi a főajtón.

SAMU BÁCSI

Jelenti. Mind itt vagyunk, nagyságos úr.

KUNDI KUND

Rámutat Jánosra. Te ki vagy?

JÁNOS

Mihály János.

KUNDI KUND

De mi?! Főispán?!

JÁNOS

Fogadott szolgalegény.

KUNDI KUND

Körülnéz; majd kedvesen. Zsuzsánna, üljön le.

ZSUZSÁNNA

Köszönöm. Leül a külön székre, ahol ült volt.

KUNDI KUND

Az egészhez. Úgy határoztam, hogy ki-ki megmarad a maga helyén. De aztán mindenki elégedett legyen a sorsával, s ne akarjon egyéb lenni, mint aminek Isten teremtette! Sorjában, személy szerint. Samu bácsi, maga lesz a háznak s a gazdaságnak az igazgatója; mindenki engedelmeskedni tartozik magának, maga pedig nekem… Rózsa néni, maga lesz a házvezető… Aba, te méssz a gimnáziomba tanulni… János, itt maradsz tovább is felemelt fizetéssel… Kálmánhoz. Az úrfi pedig …

KÁLMÁN

Nem vagyok úrfi!

KUNDI KUND

…neki pedig minden támogatást bőségesen megadok ahhoz, hogy az egyetemet el tudja végezni.

KÁLMÁN

Támogassa a saját fiát, ne engemet!

KUNDI KUND

Zsuzsánna kisasszonyt pedig, őt a gyász után el fogom venni feleségül.

KÁLMÁN

Mintha nem hallotta volna jól. Micsoda?!

KUNDI KUND

Úgy, ahogy mondtam!

KÁLMÁN

Kínlódó arccal. Ez igaz?! Zsuzsánna?!

ZSUZSÁNNA

Hinni kell benne. Feláll.

KÁLMÁN

Egyet előbbre lép, kínlódik, szédül. És… maga… hozzámegy?!

ZSUZSÁNNA

Mondtam, hogy hinni kell benne. Menjen tehát szépen, és tanuljon tovább, az egyetemen!

KÁLMÁN

Néhány pillanatig tétovázik; aztán minden erejét megfeszítve, hirtelen megfordul, és keményen indul kifelé. De mint a vak, nehezen találja meg az ajtót. Végre mégis kimegy, és nyitva hagyja maga után az ajtót.

Mindenki Kálmán után néz a dermedt csendben.

KUNDI KUND

Megindultan néz Kálmán után, majd kiszakadó, nagy örömben. Előre megy és fölfelé!… Banzáj!…

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: a Czintos házban ugyanaz a szoba, mint az első és a második felvonásban. Hamarjában mégis nehéz ráismerni erre a szobára, idő folyamán olyan sokat változott. Csak a vastag falak, az ablakok, az ajtók és a beépített tűzhely a padkával: csak ezek régiek. Különben teljesen megváltozott a szoba képe; s főleg a benyomás, amit nyer az ember, ha megpillantja. Mert ha az első felvonásban egy kemény és mégis színes kedélyű férfiú hajlékának tűnt ez a szoba, a másodikban pedig elárvultnak: most egy meghasonlott és a világtól elmenekült vidéki „tudós” otthonának tetszik.

A főbejárat fölött, kétoldalt, a feltámadó Krisztus és az alamuszi ördög képe csüng. A jobb fal mellett, ahol a függönyös szekrény állott, most könyvespolcok állanak, rendetlenül elhelyezett könyvekkel. A polcok oldalain távcsövek, szakállak csüngenek; s egy álarc is, mely a Kund Ottóé, ahogy az első felvonásban megjelent volt. A polcok fölött a falon valami nagy csillagtérkép. A bal fal mentén, a tűzhely előtt, a régi dohányzóasztalka helyett most drága fekete asztalka áll, melyen pipák és dohányos skatulyák között koponya üldögél. Az asztal is új a szoba közepén és a hozzávaló hat szék. Mind fekete színűek. Az asztalon különböző üvegek, kancsóban bor, és poharak. Különböző nagyságú öt könyv is hever az asztalon, néhány kinyitva.

A padlón szőnyeg. A régi kékesbe hajló fehér mellett uralkodó szín a fekete.

A második felvonás után öt esztendővel. Nyári szombati napon, délután.

KUNDI KUND

Ül az asztal mellett, és rábújva egy nagy könyvre, szemüveggel és mohón olvas. Kis szünetekkel tölt egy keveset magának, és kis kortyokat iszik. Mindig más-más üvegből tölt, s úgy iszik, mint az iszákos. A haja és a szakálla már szürkül, és nagyobb is, mint volt. Az arca megviselt, nyugtalan. A pillantása s a mozdulata is néha nyugtalan és nyugtalanító; máskor pedig merengő és ernyedt. Fekete félcipője van, sötétszürke vagy pepitás nadrágja; és könnyű fekete otthoni kabátja, mely a rendesnél bővebb és valamivel hosszabb. Úri fehér inge a nyakán nincs begombolva, sem a kabátja.

HOMÁLY

Rongyos, fogatlan öreg csavargó; sem szakálla, sem bajusza nincs, de borostás. Lopakodva bedugja a fejét a főajtón, s vizsgálódva úgy néz körül, hogy sajnálkozni és derülni egyformán lehet rajta. Mégis rászánja magát, és „hősi” mozdulatokkal bejön a házigazdához, aki háttal ül feléje. Jó napot kívánok…

KUNDI KUND

Nem veszi észre, a szót sem hallja.

HOMÁLY

Egészen előrejön. Jó napot kívánok, nagyságos úr!

KUNDI KUND

Felriadva. Ki az? Mit akar? Ki maga?

HOMÁLY

Homály Szilveszter vagyok, uram. Mindent megjátszik; komikus mozdulatokkal és nagy szavakkal.

KUNDI KUND

Homály? Akkor vonuljon tovább! Újból olvasni kezd, és iszik is egy-egy kortyot, mintha nem volna ott senki.

HOMÁLY

Uram! Öt éve hallom híredet, s most végre eljövék. Úgy látom azonban, hogy nekem jó szívet nem adsz, csupán alkalmat arra, hogy keménységeden gondolkozzam. Kegyetlen volnál, ülvén már öt éve birtokodon és pénzeden? Óh, ezt nem hihetem! Tudósnak látszol inkább, kinek figyelmén a szavak táplálkoznak. De vigyázz a szavakra, uram, mert a lényeget eltakarják, de közben figyelmeddel együtt megeszik egész életedet. Tekints példának engemet, kit csavargóvá tettek a szavak, melyeket ifjú koromban oly hévvel szerettem!… Vándorszínész voltam, uram!

KUNDI KUND

Feltekint, s nagy érdeklődéssel. Vándorszínész volt?

HOMÁLY

Becsületszavamra.

KUNDI KUND

Megnézi jobban Homályt. S ide jutott?

HOMÁLY

Ez eleve sorsom, uram!

KUNDI KUND

Feláll; látszik, hogy valami szeget ütött a fejébe. Pénzt akar?

HOMÁLY

Kevéske pénzt, melyre bot helyett támaszkodhatom.

KUNDI KUND

Komédiás volt?

HOMÁLY

Esküszöm, uram!

KUNDI KUND

Kell tíz pengő?

HOMÁLY

Szívre tett kézzel meghajlik. Kegyes vagy, uram!

KUNDI KUND

Körülnéz, izgatott. De el kell játszani valamit! Egy bölcselőt! Ahogy én mondom! Úgy!

HOMÁLY

Boldogan! Bármilyen bölcselőt.

KUNDI KUND

Hamar leakasztja a Kund Ottó álarcát, s odaadja Homálynak. Ezt majd tegye fel! Ezt az álarcot!… A bal ajtón belép, onnét kihozza a Kund porköpönyegét; közben. Velem fog játszani… Úgy, ahogy mondom… Várjon csak! Vegye fel ezt a porköpönyeget is! Ráteszi Homály karjára a köpönyeget. Így… Aztán jó lesz…

HOMÁLY

Az én bizalmam óriási, de a bölcselő szeretné látni a pénzt.

KUNDI KUND

Kiveszi a tíz pengőt, és Homálynak odaadja. Itt van, tegye el.

HOMÁLY

És milyen legyen a játék?

KUNDI KUND

Magát Kund Ottónak hívják. A foglalkozása bölcselő. Egészen hitét vesztette a világban, s öngyilkos akar lenni. De az utolsó látogatásra még eljön ebbe a házba. Itt lakik Czintos Bálint, a barátja, akit utoljára még látni akar. Amikor bejön az ajtón, a barátja nem ismeri meg, mert huszonkilenc éve nem látták egymást. De aztán megmondja, hogy Kund Ottónak hívják, mire nagy lesz az öröm. Czintos leülteti magát oda a padkára, s beszélgetnek. Maga hamarosan megmondja, hogy öngyilkos akar lenni. Egyszeriben fel is áll ülőhelyiből, hogy most indul s öngyilkos lesz. Czintos azonban nem engedi. Ezen igen viaskodnak, de Czintosnak győzni kell! Érti?!

HOMÁLY

Értem.

KUNDI KUND

Maga lesz tehát Kund Ottó, a bölcselő; én pedig Czintos. Jöjjön! Odavezeti a főajtóhoz, s azon kiengedi. S aztán úgy, ahogy mondtam! De az álarccal, s a köpönyegben! Érti? Ő maga bent marad, s várakozó állást vesz.

HOMÁLY

Kopogtat künn az ajtón.

KUNDI KUND

Nagyon izgatott. Szabad!

HOMÁLY

Álarcosan és köpönyegben belép. Háta mögött a világ, hadd forogjon keserű levében… Nem ismersz meg, kedves barátom? Nagy mozdulatokkal és szavalva, komikusan játszik.

KUNDI KUND

Nem.

HOMÁLY

Óh, emlékezet, miképpen gondolnám rólad, hogy tüzes paripa vagy, aki átugrik oly rengeteg időt! Nevem Kund Ottó.

KUNDI KUND

Ölelgeti Homályt. Barátom!… Ottó!… Szinte sír örömében. Kedves… Legkedvesebb barátom… Gyere, ülj le! Vezeti Homályt a padka felé.

HOMÁLY

Kutattam a lét értelmét, keresvén boldogságomat. Bensőm szavára mindazt megvetém, ami aljassá tenni szándékozott.

KUNDI KUND

Ülj le, és keseregj bátran.

HOMÁLY

Leül a padkára, és folytatja. Pénzt és gyönyört hajszolni nem vélém nemes dolognak.

KUNDI KUND

Homály után, kicsit távol s szembe, szintén leül.

HOMÁLY

Szerettem a szót, melyből koszorút fontam az öröm homlokára; vagy örvényt sodortam véle a szenvedély tengerén. Érzik, hogy már magáról beszél; egyre nagyobb megindultsággal. Boldog voltam, érezvén hivatásomat, sőt gyakran mámoros!… S mialatt így éltem, jó bolond, pályatársaim utamra mérget öntöttek. Hölgyem hűtelen lett, és meghalt gyermekem… S mire észrevettem, babér helyett útszéli burjánból fonhattam koszorút… Sírásban tör ki.

KUNDI KUND

Emeld fel fejedet, mert jobb a nyomorúság, mint a kín.

HOMÁLY

Igazad van: gyáva, ki lehajtott fejjel búcsúzik.

KUNDI KUND

Tőlem?

HOMÁLY

Nemcsak tőled, hanem e földi élettől, barátom!

KUNDI KUND

Nem szeretem az efféle beszédet.

HOMÁLY

Feláll. Isten veled; tehát!

KUNDI KUND

Szintén feláll. Hova indulsz?

HOMÁLY

Öngyilkos leszek!

KUNDI KUND

Többet ne halljak effélét!

HOMÁLY

Öngyilkos leszek!

KUNDI KUND

Rákiált Homályra. Ülj le!

HOMÁLY

Nagyon határozottan megindul. Elhatároztam, s megteszem!

KUNDI KUND

Megfogja Homályt. Azt te nem!

Küzdenek egymással.

HOMÁLY

Eressz!

KUNDI KUND

Öngyilkos akarsz lenni?!… Hát azért jöttél ide?!… Hogy te meghalj, s én szenvedjek miattad!… Egyre vadabbul, majd átfogja Homálynak a derekát, borzasztó erővel. Poklot akarsz nekem, míg te vidáman megújulsz?!… Inkább itt ütlek agyon, a keserves mindenit! Kutya bölcselő!…

HOMÁLY

A szorításban s félelemben lerogy a földre, s felfogott kézzel, esedezve néz Kundi Kundra.

ZSUZSÁNNA

A zajra és az indulatos szavakra a jobb ajtón belép. Mi van itt, Ottó?

KUNDI KUND

Hirtelen, hogy Zsuzsánna ne lássa, a Homály arcáról leszakítja az álarcot. Játszottunk… Csak… Egyéb semmi…

HOMÁLY

Tápászkodik a földről.

ZSUZSÁNNA

Nagyon furcsának és érthetetlennek látja az egészet; Homályhoz. Kicsoda maga?

HOMÁLY

Homály Szilveszter vagyok. Volt vándorszínész. Gyanakodva, nehogy megint megfogják, indul kifelé, közben leveti a köpönyeget, s ledobja a földre. Utolsó jelenésem volt… Kezit csókolom! Kimegy.

ZSUZSÁNNA

Hát ez mi volt?

KUNDI KUND

Ingerülten. Mondtam, hogy játszottunk!

ZSUZSÁNNA

S ott a kezedben mi van?

KUNDI KUND

Lehúztam a pofáját! A könyvszekrény felé elveti az álarcot.

ZSUZSÁNNA

Figyelmesen s aggodalommal vizsgálja Kundi Kundot, majd oda is megy hozzá, s az állát gyöngéden megfogva, úgy néz a szemébe. Olyan különös vagy, Ottó… Ezzel a játékkal… S a szemed!… Nézz ide, rám!

KUNDI KUND

Elkapja a fejét. Mit vizsgálsz engem?! Nem vagy orvos, sem halottkém! S még én sem hótam meg, úgy tudom… Közben visszaül az asztalhoz, és iszik.

ZSUZSÁNNA

Mi bajod van, Ottó?

KUNDI KUND

Teszi magát, hogy olvas; morogva s csendesen. Mi bajod van, mi bajod van… Semmi!

ZSUZSÁNNA

Leül az asztal mellé, szembe Kundi Kunddal. Ne légy olyan, mint egy öreg medve… Morcos vagy és gyanakodó… S bújsz magadba, mindig csak magadba… Böngészed ezeket a bolond könyveket!

KUNDI KUND

Nem szophatom az ujjamból, ha valamit tudni akarok!

ZSUZSÁNNA

De mit tudsz meg ezekből? Fecsegnek! Lélekvándorlás, szellemvilág! Hát lehet ezeket tudni? Egy oldalon tíz elmélet! Mire az egyiket hinnéd, már ott a másik! Soha sincs vége, soha sincs megállás. Összezavar, elveszi az akaratodat, s a végén megbolondulsz. Ezt akarod?

KUNDI KUND

Hát mit csináljak? Iszik.

ZSUZSÁNNA

Mindent, csak ezt ne. S ne igyál! Tönkreteszed magadat, már félig tönkre is tetted. Nézz a tükörbe! Amikor hozzád mentem, ezelőtt öt esztendővel, céltudatos kemény férfi voltál. Most pedig szürke a szakállad, beteges a színed, s a tekinteted bizonytalan. Lehet ilyen egy okos férfi?! Itt, az egészség és az élet kellős közepén?! Kelj fel korán, menj ki a gazdaságba, verjen az eső, fújjon a szél! Vagy menj vadászni, medvét lőj, vagy vaddisznót! Ez az élet, nem az ostoba könyvek!

KUNDI KUND

Tudni akarok! Nem érted?!

ZSUZSÁNNA

Feláll, nagyon határozottan. Ha tudni akarsz, ott van a kicsi fiad. Akiért felelősséggel tartozol! Ha akarod, ha nem!

KUNDI KUND

Szintén feláll, rebegve villog a szeme, de mégis igyekszik uralkodni magán. Előbb a magam dolgát akarom elintézni! Nem érted?!

ZSUZSÁNNA

A magad dolgát már elintézted: az urak gyűlölnek, mert azt hiszik, hogy ellenük fegyverkezel a könyveiddel; a falusiak pedig bolondnak tartanak!

KUNDI KUND

Vesszenek meg! Az urak is, a falusiak is!

ZSUZSÁNNA

S a kicsi fiad?!

KUNDI KUND

Nekem nincsen senkim!

ZSUZSÁNNA

Így még nem beszéltél soha… Mi bajod van neked?

KUNDI KUND

Mutatja a mellén. Itt belül!… Itt van a baj. Ha szeretnél, akkor te ezt éreznéd… S tudnád, hogy kínlódom! Tudnád, hogy küszködöm! Az Istennel s az ördögökkel! Azok után futok, hogy megfogjam őket, két kézzel, a fogaimmal, mind!… Vadászom őket! Az ördögöket! Nem érted?!

ZSUZSÁNNA

Megrémülve, hogy ez kezd meghibbanni, egyszerre aggodalmas gyöngéden. Igazad van, édes uram… Vadászni kell őket, az ördögöket… Megyek én is veled, s megfogjuk ketten… S akkor azt csinálsz vélök, amit akarsz… Csak most pihenj egy kicsit! Pihenj, édes Ottó…

KUNDI KUND

Ne félj, tudom én, hogy ki küldi az ördögöket! A gát alól! Az örvény közepéből! Tudom!

SAMU BÁCSI

Belép a főajtón; a bajusza s haja már fehér, kedélye is immár szomorkás. No, meglesz a cséplés.

KUNDI KUND

Konkoly van a búzában, Samu bácsi!

ZSUZSÁNNA

A Kundi Kund háta mögött int Samu bácsinak, hogy most el kell hallgatni a szót.

SAMU BÁCSI

Hetfün reggel itt lesz a cséplőgép.

KUNDI KUND

Csakhogy mi megyünk vadászni!

SAMU BÁCSI

Urak vagyunk, vadászunk.

KUNDI KUND

Nem urak, hanem tisztességes emberek!

SAMU BÁCSI

Helyes, helyes.

KUNDI KUND

Samu bácsihoz. Üljön le! Beszélni akarok magával. Zsuzsánnához. Vidd a legénykét sétálni addig!

ZSUZSÁNNA

Beszéljétek meg a cséplést. A jobb oldali ajtón kimegy.

KUNDI KUND

Látja, hogy Samu bácsi még áll. Mondtam, hogy üljön le!

SAMU BÁCSI

Igenis. Az asztaltól elhúz egy széket, és leül.

KUNDI KUND

Néhány pillanat múlva, elhatározással. Hát előbb a vadászatot, az ördögök ellen! Azt beszéljük meg.

SAMU BÁCSI

Ahogy a doktor úr akarja.

KUNDI KUND

Doktor úr?!… Hát így négyszemközt nem Bálint öcsém vagyok én magának, hanem doktor úr?! Samu bátyám!

SAMU BÁCSI

Álomnak tűnik az egész Czintos-világ.

KUNDI KUND

Megtagad?!

SAMU BÁCSI

Nem tagadlak meg. De sokallottam, hogy egy emberben két személy legyen, mint Istenben három. Ezért a „Bálint öcsémet” álomba tettem, s maradt a doktor úr. S immár meg is szoktam, öt hosszú esztendő alatt… Neked is jó vót eddig: s most egyszerre nem jó?

KUNDI KUND

Czintos Bálint és Kund Ottó:

Nem lehet egy a kettő,

Mert kétszer egy az kettő.

SAMU BÁCSI

Hát ennyire vagy, hogy te is költő lettél?

KUNDI KUND

Magamot keresem, Samu bácsi.

FECSKE

Belép a főajtón. Sürgöny!

KUNDI KUND

Honnét. Asztalhoz ül, hogy aláírjon. Add ide!

FECSKE

Gyulafehérvárról. Béhívó papnak.

SAMU BÁCSI

Élőnek gyarló vagy, Fecske fiam.

FECSKE

Közben Kundi Kund elé tette a kézbesítőkönyvet, s mutatja. Ide egy Kundot!

SAMU BÁCSI

De halottnak tökéletes leszel.

FECSKE

Azt maga ilyen pontosan honnét tudja?

SAMU BÁCSI

Én onnét, hogy benned egy lélek sincs, nemhogy kettő.

FECSKE

Egy van, Samu bácsi! De otthon hagytam, mert irtózik magától. Kimegy.

KUNDI KUND

Közben aláírta s türelmetlenül nézegeti a felbontott sürgönyt.

SAMU BÁCSI

Feszült várakozás után. Ki küldte?

KUNDI KUND

Kálmán.

SAMU BÁCSI

Ne beszélj! Kálmán?

KUNDI KUND

Érkezik… Kundi Kundhoz… Nagy lelki megindultságban nyújtja Samu bácsinak a sürgönyt.

SAMU BÁCSI

Elveszi a sürgönyt, lassan és hangosan olvassa. „Hálát adok az Istennek. Tegnap pappá szenteltek. Első misémet szülőfalumban szeretném mondani, boldogult apám lelkiért. Hálásan megköszönném, ha Kund doktor úr házában vendég lehetnék. Szombaton délután érkezem. Czintos Kálmán.” Leteszi a sürgönyt; boldog. Hát ebből ember lett… Csakugyan…

KUNDI KUND

Maga elé mondja. „Első misémet szülőfalumban szeretném mondani, boldogult apám lelkiért…”

SAMU BÁCSI

Hát nem boldogult?!

KUNDI KUND

Lassan feláll, egy pillanatig gondolkozik, aztán a nyitott könyveket az asztalon becsukja, s a többi asztali könyvvel együtt a karjára rakja; így az egészet odaviszi a könyves szekrényhez, s egyenként, mint a göröngyöket a sírba, ledobja a földre. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt! Öt esztendő!… Visszafordul Samu bácsi felé; s megnyugodott, sugárzó arccal. Samu bátyám! Elérkezett a nagy nap!

SAMU BÁCSI

El, Kálmán hazajő.

KUNDI KUND

S én is haza!

SAMU BÁCSI

Hogy’ értsem ezt?

KUNDI KUND

Úgy értse, hogy ezelőtt öt esztendővel átalmentem a szivárvány alatt. Most megfordulok, s a mai napon visszajövök alatta! Így értse! Gondolja el, hogy micsoda ajándék lesz ez Kálmán fiamnak! Mindjárt látni fog egy eleven feltámadást! Rögtön, ahogy pap lett!

SAMU BÁCSI

S a másik fiad, a kicsi?!

KUNDI KUND

Zavarban van, de mint a boldog gyermek, most olyan. Hát talál ilyent mondani, Samu bátyám? Inkább örvendjen, s szökjék jó nagyokat, fel a gerendáig! Ismét Czintos Bálint leszek! Nem érti?!

SAMU BÁCSI

Én értem… De vajon te emlékszel-e, hogy mit mondott volt a bölcselő? Idézi.

„Egyszer egy almafa, leveles ágakkal,

Élete értelmét bolyongva kereste.

Amikor visszatért, fekete ágakkal:

Más fákról az alma pirosan nevette.”

KUNDI KUND

Fellázadva a bölcselő és a sok szenvedés ellen. A bölcselőt emlegeti nekem?! Most is a bölcselőt emlegeti, amikor meg akarok térni magamhoz?! Azt a városi beteg szamarat?! Aki szerezte nekem az alkalmat a kundisághoz?! Akinek ezt az öt fekete esztendőt köszönhetem! A gyötrelmeket, a kétszínűséget, az ördögöket! A szakállat, a nadrágot, az úri ruhát! A kabátjának a hajtókáját egyetlen rándítással leszakítja. S a pápaszemet! Földhöz vágja a szemüveget. Czintos Bálint vagyok én, nem Kundi Kund!

SAMU BÁCSI

Feláll, lép egyet Kundi Kund felé; határozott, de nyugodt. Mondtam én neked, hogy Kundi légy?

KUNDI KUND

Nem felel.

SAMU BÁCSI

Helyeseltem én, hogy átalmenj a szivárvány alatt?

KUNDI KUND

De engedte, hogy átalmenjek!

SAMU BÁCSI

Nem csinálhattam lövészárkot a szivárvány alá! Amikor hódítani mentél!

KUNDI KUND

De megfoghatta volna a kezemet, hogy né, ember: ne légy bolond! Vagy a nyakamot is, hogy nem méssz! Nem méssz, mert nem vagy te komédiás, hanem Czintos Bálint! De nem fogta meg! Most se fogjon meg, hogy jöhessek vissza!

SAMU BÁCSI

Magadtól mentél, magadtól gyere.

KUNDI KUND

Maga tanúskodjék mellettem!

SAMU BÁCSI

Én nem tanúskodom.

KUNDI KUND

Villámlik a szeme. Nem?! S mért nem?!

SAMU BÁCSI

Azért, mert az „Emberiség barátja” lettél! Azért, mert Kundi gyanánt megházasodtál! Azért, mert van egy fiad, akit Bálintnak hívnak! Nem akarom az ártatlanok szerencsétlenségit, sem a tiedet! Ezért hallgatok.

KUNDI KUND

Kicsit gondolkozik; aztán elszántan, valahova indulva. Majd beszélek én!

SAMU BÁCSI

Elejébe áll Kundi Kundnak. Hova indulsz?!

KUNDI KUND

Eresszen!

SAMU BÁCSI

Hova mész?

KUNDI KUND

Isten maga, hogy az útamba áll?! Félrelöki Samu bácsit, és a jobb ajtón kimegy.

SAMU BÁCSI

Egy pillanatig lesújtva, gondolkozva áll; aztán odamegy a bal ajtóhoz, és azon bekiált. Rózsa! Rózsa!

RÓZSA NÉNI

Bejön. Mi az, Samu?

SAMU BÁCSI

Baj van, fiam.

RÓZSA NÉNI

Szent Isten! Mi baj van?!

SAMU BÁCSI

Az úr azt állítja magáról, hogy ő nem Kundi Kund, hanem Czintos Bálint.

RÓZSA NÉNI

A doktor úr?!

SAMU BÁCSI

Ő.

RÓZSA NÉNI

Ámulatában egyszerre leül a földre.

SAMU BÁCSI

Te is megbolondultál?

RÓZSA NÉNI

S most mi lesz?

SAMU BÁCSI

Mi lesz? Hát Czintos Bálint lesz!

RÓZSA NÉNI

Felugrik. Akkor én nem maradok! Szent Isten! Én nem maradok!

SAMU BÁCSI

Mért nem maradsz?

RÓZSA NÉNI

Megbolondulnék egy hét alatt… Egy nap alatt!… Ha látnám, hogy kijött a sírból, vissza a másvilágról!

SAMU BÁCSI

Te azt csak gondolnád.

RÓZSA NÉNI

Az elég!… Az elég!…

SAMU BÁCSI

Egy kicsi kísértet pedig nem ártana neked.

RÓZSA NÉNI

Jaj, nekem nem kell!

JÁNOS

A főajtón bejön, dolgos ruhában. A cséplőgépet mikor húzassuk ide?

SAMU BÁCSI

Gyere ide, János!

JÁNOS

Odamegy. Tessék.

SAMU BÁCSI

Mindjárt, csak mondjak Rózsa nénédnek valamit. Rózsa nénihez. Nagy szükségit látnám, hogy Virág úr s Duka itt legyenek. De Rózsa, hó! Úgy menj, ha lehetséges, mint a lélek: gyorsan, s néma légy.

RÓZSA NÉNI

Jó, fiam, jó. Gyorsan kimegy.

SAMU BÁCSI

János, te hazudni szoktál-e?

JÁNOS

Nem mondom, Bertának egyet-egyet szoktam.

SAMU BÁCSI

De nekem.

JÁNOS

Másnak nemigen.

SAMU BÁCSI

Emlékszel-e arra, amikor a bölcselő urat, ezelőtt öt esztendővel, az állomásra vitted volt?

JÁNOS

Hát hogyne emlékezném!

SAMU BÁCSI

Azonos volt-e ezzel a mostani gazdánkkal?

JÁNOS

Maga bolond, vagy belőlem akar csinálni egyet?!

SAMU BÁCSI

Mondd csak meg: azonos volt-e?

JÁNOS

Ő volt, ő! Hát ki lett volna más?!

SAMU BÁCSI

Gondoltál-e te arra, hogy ez a doktor úr túljántúl hasonlít Czintos Bálintra?

JÁNOS

Muszáj neki, mert azért kapta meg a birtokot.

SAMU BÁCSI

De nem sok, ilyen valóságosan hasonlítani?

JÁNOS

Csak az elejin tűnik úgy, később nem. Mert Czintos erőszakos ember volt, s kevély, s nem félt senkitől. Ez a doktor úr pedig olyan, mint egy óbarát, a szakállával!…

SAMU BÁCSI

S mégis azt mondja, hogy ő nem Kundi Kund, hanem Czintos Bálint.

JÁNOS

Ki mondja azt?

SAMU BÁCSI

A doktor úr!

JÁNOS

Szebenbe kerül, a bolondok házába!

SAMU BÁCSI

Úgy hát te megesküdtél, hogy ő nem Czintos Bálint?!

JÁNOS

A világosság felé fordítja Samu bácsit, mert a szobában már esteledik; gyanakodva a szemébe néz, s úgy mondja. Ketten kerülnek Szebenbe, Samu bácsi!… Gyorsan kimegy.

ZSUZSÁNNA

A jobb szobából kijön; az arca kutató, aggodalmas. Mi történt az urammal, Samu bácsi?

SAMU BÁCSI

Nem tudom. Látszik, hogy kerüli a szót és a tekintetet; s szinte jól jön, hogy közben meggyújthatja a lámpát. Itt volt… Osztán kiment… Szokott így alkonyatkor, midőn az ég alja szivárványba szövődik…

ZSUZSÁNNA

Nem tudja, mi történt véle?

SAMU BÁCSI

Nem tudom, hogy történt volna.

ZSUZSÁNNA

De látom, hogy valami történt!

SAMU BÁCSI

Miből tetszik látni?

ZSUZSÁNNA

Arra léptem be a szobába, visszajövet a sétából, hogy ott áll a tükör előtt, s borotválja a szakállát. Felkapta a legénykét mindjárt, s úgy félszakállal táncolni kezdett véle. Nekem nem szólt semmit, csak táncolt a gyermekkel, s énekelt.

SAMU BÁCSI

Hát nem az a jó?

ZSUZSÁNNA

Nézzen a szemembe, Samu bácsi!

SAMU BÁCSI

Tréfával akarja elütni. Ilyen vénember létemre?

ZSUZSÁNNA

Maga tud valamit?

SAMU BÁCSI

Jót nem.

ZSUZSÁNNA

Az Istenre kérem, rögtön mondja meg!

SAMU BÁCSI

Azt állítja a doktor úr, hogy ő nem Kundi Kund, hanem Czintos Bálint!

ZSUZSÁNNA

Micsoda beszéd, hogy azt állítja? Hogyan, mivel?!

SAMU BÁCSI

Hát szóval.

ZSUZSÁNNA

De mit mond? Azt mondja, hogy feltámadott?! Vagy kimászott a sírból, öt esztendő múlva?!

SAMU BÁCSI

Azt hiszem, ő úgy gondolja, hogy nem is halt meg.

ZSUZSÁNNA

Hát?!

SAMU BÁCSI

Hanem a bölcselő halt meg, aki itt járt nála vendégségben. Ő pedig a bölcselő képiben élt, mostanáig. De most le akarja leplezni magát. Valahogy ilyenformán gondolja a doktor úr, ha nem tévedek. Azonban lehet, hogy én sem mondom igazságosan, mert az én fejem sem egészen az enyim, úgy meg vagyok zavarodva.

ZSUZSÁNNA

Pillanatnyi gondolkozás után, mintha egyszerre megtalálná a magyarázatot. Ez hát a rögeszméje!… Leül az asztal mellé, a Kundi Kund szokott helyére.

SAMU BÁCSI

A fejibe vette, egészen.

ZSUZSÁNNA

Borzasztó! …

SAMU BÁCSI

Engemet is úgy megborzasztott, hogy immár nem tudom: Samu vagyok-e, vagy Vilmos császár. Ő is leül.

ZSUZSÁNNA

Már rég látom, hogy küszködik valamivel… Folyton gyötrődött, képzelődött… Bújta azt a sok ostoba könyvet! Mert azok bolondították meg, higgye el, Samu bácsi!

SAMU BÁCSI

Képezte magát, mint bölcselő.

ZSUZSÁNNA

Sohasem tudta úgy venni az életet, ahogy van. Képzelődött… Kutatott… Vesződött a szellemekkel… s ez lett a vége… De rettenetes! Samu bácsi, rettenetes!

SAMU BÁCSI

Ha az Isten ránk mérte, töltjük valahogy.

ZSUZSÁNNA

Vagy orvost sürgönyözünk ide, vagy őt elvisszük.

SAMU BÁCSI

Ő nem fog menni!

ZSUZSÁNNA

Hát azt majd meglátjuk. Véle azonban nem szabad ellenkezni, senkinek! Hanem úgy kell tenni, mintha csakugyan hinnők, hogy ő Czintos Bálint. Érti, Samu bácsi?

SAMU BÁCSI

Agyonütöm, aki nem tesz úgy.

TIBÁD ÚR

Ő egyedül öt év alatt megfiatalodott; bot nélkül és vidáman lép be a főajtón. Szervusz, fiacskám! Jó estét, Samu bácsi.

ZSUZSÁNNA

Rögtön feláll, s az apja felé lép. Jaj, drága jó édesapám…

TIBÁD ÚR

Mi baj van, fiam?

ZSUZSÁNNA

Szegény Ottó megzavarodott.

TIBÁD ÚR

Mit beszélsz, fiam?

ZSUZSÁNNA

Megzavarodott. Az állítja magáról, hogy ő Czintos Bálint!

KUNDI KUND

A jobb ajtón kidugja a fejét; szakálla már nincs, csak bajusza: s nagy haja fésületlen. Zsuzsánna, hol van a székely falusi ruhánk? Az enyim s a kicsi Bálinté.

TIBÁD ÚR

Szervusz, Ottó fiam!

KUNDI KUND

Mindjárt, Tibád úr. Mindjárt!…

ZSUZSÁNNA

Ott van a szekrényben, a többi ruhák alatt.

KUNDI KUND

No jó. Visszahúzódik, az ajtót beteszi.

SAMU BÁCSI

Most már leülhet, Tibád úr.

TIBÁD ÚR

Leül az asztal mellé. Hát ez borzasztó… Meghűlt bennem a vér… Ide orvos kell, fiam! Sürgősen! S addig nem szabad ellenkezni véle.

ZSUZSÁNNA

Mekkora szerencsétlenség!

TIBÁD ÚR

Múló dolog lesz, fiam, úgy vélem. Mert ebben a szakmában csak az olyan beteg kitartó, aki valami nagynak képzeli magát: muszka cárnak, vagy Csaba vezérnek! Falusi ember még betegségből sem sokáig lesz senki!

Kopogtatnak az ajtón.

VIRÁG ÚR

Dukával együtt bejön. Kezit csókolom! Jó estét kívánok!

DUKA

Jó estét!

SAMU BÁCSI

Adjon Isten! Üljetek csak le!

VIRÁG ÚR

Zsuzsánna elé áll, és kedvesen, de hivatalos súllyal. Nagyságos asszony! Ne tessék búsulni, bárminek képzeli is magát a doktor úr. Az a fontos, hogy egészséges legyen!

ZSUZSÁNNA

Üljön le, Virág úr.

DUKA

S hol van a képzelt beteg?

SAMU BÁCSI

Éppen az átváltozással van elfoglalva.

Virág úr és Duka leülnek az asztal mellé.

VIRÁG ÚR

Kicsi meglobbanás lesz csak az egész, s osztán minden helyrebillen. Még jobb lesz minden, mint ahogy volt. Nem kell félni, nagyságos asszony!

TIBÁD ÚR

Zsuzsánnához, aki ott áll elmélázva, szomorúan. Gyere, ülj le, fiacskám! Beszéljük meg, ami a legszükségesebb, ha már itt vannak ezek a jó emberek.

VIRÁG ÚR

Meg hát! Fogjunk össze!

ZSUZSÁNNA

Leül az asztal mellé, a Kundi Kund helyére. Kedvesek, hogy eljöttek.

VIRÁG ÚR

Több ízben volt alkalmam hasonló tünetet látni, amikor még ténylegesen szolgáltam. Üsmertem Kézdivásárhelyen egy csizmadiát, aki azt gondolta, hogy a földgolyót tatarozza, amikor dikicselte a lábbeliket. S láttam egy papot is, egy bizonyos faluban, aki azt a lehetetlent képzelte magáról, hogy ő utolsó gonosz ember.

DUKA

Te megfordítva képzeled magadról.

SAMU BÁCSI

Az igazság, az a legveszélyesebb!

VIRÁG ÚR

Az igaz, mert a legtöbb ember abba hal belé. Teszem azt, itt van Tibád úr: ő is abba fog beléhalni, hogy Tibád úrnak képzeli magát.

ZSUZSÁNNA

Rettenetesen félek… Hogy mi lesz…

TIBÁD ÚR

Nem ellenkezünk véle, hanem mindent ráhagyunk. Ebben már megegyeztünk, ugye, Samu bácsi?

SAMU BÁCSI

Úgy, úgy: ráhagyunk mindent, mint a nagy emberekre.

DUKA

Ha elvünk az igazság, akkor azt mégsem lehet egészen feladni!

VIRÁG ÚR

Hogy’ értsük ezt?

DUKA

Értsd úgy, ahogy mondom! Vagyis: ha az igazság az, hogy ő doktor Kundi Kund, akkor mi nem támogathatjuk abban a képzelődésiben, hogy Czintos Bálint!

VIRÁG ÚR

Ránéz Dukára, hogy az milyen bolond; s aztán a többihez. Dukával sem szabad ellenkezni!

KUNDI KUND

A jobb oldali szobából kilép, Bálintkával együtt, akit kézen fogva vezet. Bajusza és nagy haja egészen szürke, borotvált arcán is úri szín, s szenvedés nyomai. Czintosnak öltözve egészen székely ruhában van, de most rosszul és szokatlanul áll rajta a ruha, mely bő és kotyog is. Kicsi Bálint is székely ruhába van öltöztetve; négyéves, buksi kedves fiúcska. Jó estét!

Ahogy Kundi Kund kilép, egyszerre mindenki feláll; erőltetett természetességgel, de mint egy kísértet, úgy nézik őt.

KUNDI KUND

A fiához. Köszönj, buksi, a vendégeknek!

BÁLINTKA

Jó estét adjon Isten!

ZSUZSÁNNA

Kitárt karral a gyermek felé. Gyere, madaram! Gyere!

BÁLINTKA

Odafut az anyja ölébe.

KUNDI KUND

Üljenek le, Tibád úr!

TIBÁD ÚR

Köszönöm, kedves fiam. Leül.

KUNDI KUND

Virág úrhoz. Hogy’ vagy, Virág? Dukához. S hát ez a Duka baktérium?… Üljetek le! Zsuzsánnához. Asszony, hát nem adsz valamit a vendégeknek? Különben maradj csak! Odamegy a bal ajtóhoz, és kiált. Rózsa ángyó! A főajtón is kikiált. János!

RÓZSA NÉNI

Bejön a bal ajtón, s remegve a Kundi Kund kezére veti magát. Kegyelem!… Kegyelem!…

KUNDI KUND

A kegyelem megvan, csak ennivaló s innivaló nincs a vendégeknek.

RÓZSA NÉNI

Mindent, lelkem uram, mindent! Kimegy.

KUNDI KUND

Látja, hogy még mindig nem ültek le, csupán Tibád úr. Mit álltok itt?! Nem vagyok én muszka cár! Sem Csaba vezér! Üljetek le, mondtam!

Mindenki nagy engedelmességgel leül.

SAMU BÁCSI

Öt esztendeje nem láttunk: azért felejtkeztünk reád egy kicsit.

KUNDI KUND

Közben odament a tűzhely előtti padkához, s ott leül. Most látnak!

VIRÁG ÚR

Hála legyen az Istennek.

JÁNOS

Bejön a főajtón. Tessék, nagyságos úr! Meghökken, visszahúzódik.

KUNDI KUND

Gyer, ide!

JÁNOS

Igenis. Láthatólag fél s húzódik.

KUNDI KUND

Ne félj, te Isten hatalmas bogara! Ki vagyok én, hogy úgy óvakodol tőlem? No, ki vagyok én?

JÁNOS

A gazdám. Már ott áll előtte.

KUNDI KUND

Hát a nevem?

JÁNOS

Nem mer nevet mondani.

KUNDI KUND

Én Czintos Bálint vagyok! Megértetted?

JÁNOS

Igenis nagyságos úr, de akkor én nem szolgálok tovább, csak holnap reggelig. Mert én nem akarok megbolondulni, kéröm szépön.

KUNDI KUND

Első bizonyítékát érzi, hogy mily szerencsétlen dologba fogott; s szomorúan int. Akkor menj el, fiam… Magába esik.

ZSUZSÁNNA

Sírással küzd.

JÁNOS

Köszönni még eljövök, kéröm szépön. Kimegy.

VIRÁG ÚR

Kedves barátom, Bálint! Igen jóféle szolgalegény ez a János, de hát úgyannyira egyszerű teremtmény, hogy egy ilyen hirtelen változást nem tud hamarjában felfogni.

DUKA

Nem is olyan egyszerű!

KUNDI KUND

Változást?! Ki változott?! Én az vagyok, aki voltam! Csak letettem az idegen nevet s az idegen ruhát.

VIRÁG ÚR

Mi ezt értjük.

DUKA

Az csak olyan könnyelmű beszéd, hogy értjük! Hogyne, mindent meg tud érteni az ember, ha okszerű magyarázattal felvilágosítják! De én eddig ilyenféle magyarázatot egyáltalán nem hallottam.

KUNDI KUND

Kedves Duka barátom! A magyarázat csak annyi, hogy ezelőtt öt esztendővel nem én haltam meg, hanem az én Kund Ottó nevezetű barátom, aki itt volt nálam vendégségben. Ő szökött belé a vízbe, hogy öngyilkos legyen. Az én ruhámat titokban felvette, s úgy.

VIRÁG ÚR

Tiszta beszéd!

DUKA

Hamis tanú vagy, Virág!

KUNDI KUND

Isten a tanúm, hogy úgy volt! Közben felállt; remegve és utolsó erőfeszítéssel. A bölcselő szökött belé a vízbe, én pedig az ő ruhájában elutaztam. Amikor osztán megtalálták a bölcselőt, az én ruhámban, s eltemették mint Czintos Bálintot: akkor én bölcselőnek hazajöttem, s egészen mostanáig az ő képit viseltem.

BÁLINTKA

Édesapámnak szakálla volt! …

ZSUZSÁNNA

Küzdve a sírással. Hallgass, kicsi madaram!

DUKA

Ki diktálta nekem a végrendeletet?

KUNDI KUND

Én!

DUKA

S utána kimentél az egyik ajtón, s másikon béjött a bölcselő. Szinte egy időben! Virág is ott volt!

KUNDI KUND

Az egyik ajtón kimentem, s a másikon békerültem; igende közben felvettem a szakállat s a köpönyeget!

DUKA

S azt hiszed, hogy mi a köpönyegben s a szakállal nem ismertünk volna meg téged?!

KUNDI KUND

Hát nem!

DUKA

No, Virág!

VIRÁG ÚR

A jó Isten látott ilyen Dukát! Hogy ez mindent firtat! Dukához. Vaknak gondolsz te engemet, vagy döglött szamárnak, hogy én ne ismertem volna meg a barátomat?! Ha a feje, az hiányzik, vagy az eleje hátul van, akkor is megismertem volna! Nemcsak szakállasan s köpönyegben! Hülye!

DUKA

Hát akkor mért jár a szád?!

VIRÁG ÚR

Emberség is van, nemcsak igazság, te szűk Vendel! Ezért jár a szám, magasabb célból!

KUNDI KUND

Összeesve ül vissza, s réveteg szemmel maga elé. Ezek nem hiszik…

ZSUZSÁNNA

Hisszük, drágám!… Hisszük…

KUNDI KUND

Mintha az őrületnek egy-egy szikrája villanna fel a megsemmisülés mélyéből. Nem hiszitek!… Hallom a szavakból!… Látom a szemekből!… Bolond vagyok, úgy néztek rám!… Nem vagyok az! Nem vagyok bolond! De bűnös… Magam miatt… s miattatok is, akik most nem hiszitek az igazat! De vigyázzatok! Magába roskad.

ZSUZSÁNNA

Sír.

SAMU BÁCSI

Odamegy Kundi Kundhoz, és megindultan, ügyetlenül simogatja. Bálint öcsém!… Minden úgy van, fiam, ahogy mondod… Én tanúskodom róla, hogy minden úgy van…

KUNDI KUND

Rá sem néz Samu bácsira, csak fáradtan a kezével elhárítja.

SAMU BÁCSI

Kicsit tanácstalanul áll, aztán Bálintka felé lép, s közben mondja. Gyere, Bálintka! Gyere ide!

BÁLINTKA

Eleven mozgással, de komolyan odamegy Samu bácsihoz.

SAMU BÁCSI

Eredj, vigasztald meg édesapádot! Eredj, hamar!

BÁLINTKA

Odamegy az édesapjához, átöleli a nyakát, s úgy mondja. Édös kicsidöm!…

KUNDI KUND

Erre sem emeli fel a fejét, csak úgy tesz, mintha fáradt karjával megölelné a gyermeket.

SAMU BÁCSI

Mondd el neki „A tücsök és a légy lakodalmá”-t!

BÁLINTKA

Hátralép, s Kundi Kunddal szemben megáll, meghajtja magát, s mondja.

„A TÜCSÖK ÉS A LÉGY LAKODALMA

Megunta már a tücsök egyedül cirpelni,

Ölelgette a legyet: el akarta venni.

Meg is lett a vigalom, órjás lakodalom.

Odaugrott a hörcsög: násznagy akart lenni,

Melléugrott az egér: társa akart lenni.

Gólya volt a pirimás, szúnyog a kontorás;

Büdösbogár a bőgős, zöldbéka a flótás.

Dudázott a denevér, farkas fújt egy nótát;

Eléugrott a majom, s forgatta a pulykát.

Dühbe jött a cinege: megfogta a sörkét,

Cibálta az üstökét, pofozta szegénykét.

A dongó a darázzsal földön verekedtek,

Sohse láttam fullánkot még olyan mérgesnek.

Odaugrott a varjú: bíró akart lenni,

Úgy megvágta egy vén tyúk: föl sem tudott kelni!”

Meghajtja magát Kundi Kund előtt.

KUNDI KUND

Ránéz könnyes szemmel a gyermekre, s ölelőleg int neki a jobb karjával. Gyer ide!

BÁLINTKA

Odamegy örömmel.

KUNDI KUND

A két térde közé veszi a gyermeket, s tenyerébe az arcát. Köszönöm a verset, fiam… Mindig vidám legyél, s mindig Bálint legyél… Hűséges magadhoz, s az egyenes úthoz… Úgy leszel ember, csak úgy…

BÁLINTKA

Csak úgy!

KUNDI KUND

Megcsókolja a gyermeket, feláll, s lassan indul kifelé.

KÁLMÁN

Abban a percben, mint fiatal katolikus pap, egy kis kofferrel belép a főajtón. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

KUNDI KUND

Megállva nézi Kálmánt.

Mindenki feláll, de nem köszönnek, hanem várják, hogy mi lesz.

KUNDI KUND

Isten hozott, Kálmán fiam!

KÁLMÁN

Elváltozott arccal, mintha kísértetet látna, úgy áll; lassan földre engedi a koffert.

KUNDI KUND

No, nem jössz ide apádhoz?

KÁLMÁN

Hősiesen odamegy Kundi Kundhoz.

KUNDI KUND

Megöleli Kálmánt. Isten hozott!… Megcsókolja, és a bal ajtón kimegy.

KÁLMÁN

Hát ez ki volt?!

Mindenki lesújtva áll.

VIRÁG ÚR

Odamegy Kálmánhoz. Isten hozta, főtisztelendő öcsémuram! Virág János vagyok, nyugalmazott csendőr őrmester, ha még tetszik emlékezni reám.

KÁLMÁN

Ki volt ez az ember?!

VIRÁG ÚR

Ha szabad úgy mondanom, azonos Kundi Kund doktor úrral. Azonban megzavarodott a mai napon, és azt állítja magáról, hogy ő Czintos Bálint.

KÁLMÁN

Istenem, milyen szerencsétlenség!

BÁLINT

Édesapám hova ment?!

TIBÁD ÚR

Zsuzsánnához. Nézd meg, fiacskám!

ZSUZSÁNNA

Bemegy a bal szobába, az ajtót nyitva hagyja. Ottó!… Zavart, megdöbbent arccal mindjárt kilép, kezében egy papírlap. Eltűnt! Ezt találtam! Nem tudom… Nem tudom… Olvassa. „Czintos Bálint az örvényben, meg volt írva a törvényben.”

SAMU BÁCSI

Felkiált. Vízbe szökik, a gát alatt! Rohan kifelé a főajtón. Bálint! Bálint!…

Mindenki rohan Samu bácsi után, kifelé a főajtón, s mindenki kiált. Zsuzsánna és Tibád úr „Ottót” kiált; Duka, Virág úr és Kálmán „doktor urat”; s csak Samu bácsi „Bálintot”.

BÁLINTKA

Egyedül marad a színen, rémült arccal; majd amikor mind kifutottak, félelmében rettenetesen kezd sírni; s ordít. Mindenki elfutott! Jaj, istenem!… Jaj, istenem!…

JÁNOS

Bejön a nagy sírásra. Mi az, te? Mért bőgsz olyan erősen?

BÁLINTKA

Egyedül hagytak!… Nagyon sír.

JÁNOS

Felveszi az ölébe Bálintkát. Egyedül hagytak?

BÁLINTKA

Egyedül! …

JÁNOS

Azért ne sírj, fiam… Nézd meg, az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!…

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az Énekes madár kolozsvári bemutatójával kapcsolatban már említettük, hogy Tamási az 1942. márciusi kolozsvári bemutatón Egyed Zoltánnal beszélgetve elmondta: Szivárvány címmel darabot készül írni. Az ugyanott idézett, Illés Endrének szóló levélben, mely a kolozsvári Énekes madár premierjéről tudósít, megjegyzi: „Most szeretném megírni új darabomat a Nemzeti Színház számára, hogy májusban személyesen fölvihessem.” (A só íze, Magvető, 1976.)

A Szivárvány cím a végleges Csalóka szivárvány-ig még egy másik változatban is megjelent. A Min dolgozik? körkérdésre a Film Színház Irodalom 1942. szeptember 25-től október 1-ig datált számában Tamási Áron így válaszolt: „Mindig idegenkedem bizonyos helyzetektől és formáktól, s épp ezért nem szívesen nyilatkozom készülő munkámról. Egyébként október 24-én egyik legutóbbi művem fog beszélni helyettem: ekkor lesz a Nemzeti Színházban Csalfa szivárvány című darabom bemutatója.” Ezzel a címmel közölt belőle részletet az Erdélyi Helikon szeptemberi (9.) száma is.

Az ősbemutató valóban október 24-én volt. Az előadást Németh Antal rendezte, s Czintos Bálint két életet élő alakját Jávor Pál formálta meg.

A színjátékot 1943. január 20-án mutatta be a kolozsvári Nemzeti Színház, Tompa Miklós rendezésében. Ennek nagy sikere volt, ellentétben a budapesti előadásokkal, amelyeket meglehetősen értetlenséggel fogadott a közönség, kísért a kritika is.

A kolozsvári premierről nyilatkozva mondotta Tamási Áron ifjú Molitorisz Pálnak: „Minden darabommal úgy voltam, ahogy minden ember van a szülőföldjével. Nekem is mindig az itthoni előadások a legkedvesebbek. Ezt nem értékileg, hanem emberileg mondom.” „A darab főszerepének eljátszására Kiss Ferenc eszményi színész – folytatja később a gondolatot Tamási Áron. – A darab rendezője, Tompa Miklós, szívvel-lélekkel és egész látásmódjával abból a világból való, amelyikből én. A darab mondanivalóiról pedig csak annyit mondhatok, hogy a főszereplő a játék végén ezt mondja fiának: »Mindig vidám légy, hűséges magadhoz és az egyenes úthoz. Úgy leszel ember, csak úgy.« Ezt akartam mondani a darabban.” (Színházi Magazin, 1943. január 27 – február 2., 6. sz.)

A kolozsvári siker nem csupán a kiváló szereplők (Kiss Ferenc, Tompa Sándor, Mihályfi Béla, Csóka József, Bodó György) nagyobb részt erdélyi származási körülményeiből, hanem inkább a darab egységes értelmezéséből és a színészek összehangolt játékából következhetett.

A kritikusok közül némelyek az „értelmi ember” csődjének fogták fel Czintos tragikomikus sorsát, mások épp „naivitásából” eredeztették öngyilkosságát; s volt, aki a népből való kiemelkedés drámájára gondolt, hogy aki kilép a maga idillikus, békés világából, s hatalomra tör, óhatatlanul szembekerül saját környezetével, a nép kiveti végképp, s előbb-utóbb meghasonlik önmagával.

Joggal írta – a kolozsvári bemutató kapcsán – Jékely Zoltán, aki a félreértések eloszlatását vállalta: „Minden előítéletes gyanakvás, eleve feltett pápaszem és fülvédő nem más, mint a ritka magyar tehetséget gáncsoló irigység jelképe. Tamási Áron eddigi darabjai is egyaránt nyugtalanítóan hatottak színigazgatókra, közönségre, felkent és felkenetlen ítészekre is. Vagy egyáltalában nem tudták ezeket a játékokat eddigi ismereteik közé helyezni, vagy, ami súlyosabb rájuk nézve, a művek hibájává konvertálták az előlegezett rosszindulatot; lelkükben, agyukban hiányzott vagy más ismeretanyaggal volt feltöltve az újszerű élmény befogadására szükséges rekesz. Most azonban, a Csalóka szivárvány-nyal, legtöbbjüknek végképp csütörtököt mondott az ítélőkéje. Nem is csoda, ha az ember meggondolja, hogy ők már réges-rég nem a játékot keresik a műben, hanem az embert mögötte, vagy egyszerűen: a szabályt. Viszont szabályt – s ezt készségesen elismerjük – vajmi keveset kaptak a Csalóka szivárvány-ban. Mert ez a mű elejitől végig játék; kápráztató, minden értelmi éberségünket, szívünket, lelkünket egyformán lebilincselő, tűzijáték elevenségével, aranyhalak fickándozásával ható emberi commedia. Nem azért, mintha nem komoly vagy nem tragikus kérdést boncolgatna benne a mindig lelkéből szóló Tamási Áron, hanem mert ezt a keserves problémát (minden ember vágyát az önmagáéból való kitörésre, feljebb rugaszkodásra) bőséges, dúsan áradó játékosággal fejezi ki, mintegy így akarván nem is éppen megfoghatóbbá, de nyugtalanítóbbá tenni.” (Erdélyi Helikon, 1943. február, 2. sz.)

Az akadémiai bizottság 1943. évi jelentése az Új Magyar Színház és a Madách Színház hazai újdonságaiból egyet-egyet emelt ki jelentékeny vállalkozásként (Vándor Kálmán: Idegen asszony, Darvas József: Szakadék). A Vígszínház előadásaiból is csak egy „igazi sikert” jegyzett föl (Illés Endre: Méreg). A Nemzeti Színház hat magyar – s ebből három erdélyi író – drámája közül négyet minősített „átlagon felüli”-nek (Zilahy Lajos Szépanyám, Márai Sándor A kassai polgárok, Tamási Áron Csalóka szivárvány és Galamb Sándor Hatalom című drámáját), s a Vojnits-érmét Zilahy Lajosnak ítélte. (Akadémiai Értesítő, 1943. évf. 316–325. 1.)

Nincs terünk ismertetni a Csalóka szivárvány körül támadt vitákat. Megjegyezzük, hogy nemcsak Budapesten mutatkozott értetlenség. Kolozsvárott az egyetemi fiatalság Március című, negyedévenként megjelenő újságjának 1943. évi februári számában Takácsy Miklós Csalóka kritika című írásában védelmébe veszi a darabot, támadva Finta Zoltánnak, a Keleti Újság 1943. január 21-i és 22-i számában megjelent kritikáját. A Keleti Újság 1943. március 10-i számában ismertette a vitát, s védelmébe vette Fintát, aki aztán a lap március 13-i számában rosszízű érvekkel (Tamási szabadkőművességére vonatkozó megjegyzésekkel) igyekezett álláspontját védeni. Takácsy Miklós az Ellenzék március 17-i számában válaszolt Fintának; értelmezte a művet, s rámutatott Finta sanda szándékaira.

1944. március 9-én a pécsi Városi Színház előadása felidézte a kolozsvári előadást. Nemcsak Tompa Miklós rendező személyében, hanem Czintos Bálint alakítója, Kiss Ferenc és Fülöp Kató Zsuzsánnája is megegyezett a kolozsvárival. A darab hatszor került közönség elé.

1971 őszén a sepsiszentgyörgyi színházban folytatta útját a darab. Czintost Ferenczy Csongor, Samu bácsit Király József alakította. További szereplők: Csergőffy László (Kálmán), Bokor Ilona (Rózsa néni), Borbáth Ottília (Aba, Ibolyka), D. Vásárhelyi Katalin (Zsuzsánna), Fekete Gyula (Tibád úr), Seprődi Kiss Attila (Kund Ottó, Homály), Dobos Imre (Duka Vendel), Molnár Gizella (Viola), Dengyel Iván (Virág úr), Benczédi Sándor (Fecske), Győry András (János), Kudelász Ildikó (Berta), Nyáguly Sándor (Bálintka), Seprődi Kiss Attila (Kund Ottó, Homály). Az együttes 1973. március 18-26. között hazánkban is vendégszerepelt, Nyíregyházán, Újfehértón, Tatán, Bábolnán, Várpalotán, Cegléden, a Csepeli Munkásotthonban (ez volt a 100. előadás), és a Kulich Gyula téren, az akkori Déryné Színház helyiségében (ma: Józsefvárosi Színház) hatalmas közönségsikerrel mutatta be Tamási Áron játékát. A szentgyörgyiek előadását szinte minden napi- és hetilap méltatta, s rögzítette a Magyar Rádió is, amely 1974. január 5-én sugározta (1986. október 29-én megismételte). A román televízió magyar adása 1972-ben felvette és némi rövidítéssel közvetítette a sepsiszentgyörgyiek előadását. Tompa Miklós 1986. január 31-én ismét színpadra vitte a drámai színjátékot. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának előadásában a főszerepet Ferenczy István alakította, s a játék – jegyzeteink lezárásáig – több mint százszor került az erdélyi magyar falvak, városok közönsége elé.

A budapesti Madách Kamarában először 1974. január 25-től játszották a Csalóka szivárvány-t Kerényi Imre rendezésében. A szereposztásból: Czintos Bálint – Bessenyei Ferenc, Samu bácsi – Szénási Ernő, Zsuzsánna – Sunyovszky Szilvia.

Pálfy G. István, aki a dráma színpadra állításának fogadtatását és a játék stílusára vonatkozó kérdéseket is áttekintette, a budapesti előadáshoz kapcsolódva jegyezte meg: „Bessenyei Ferenc bármilyen energiával és jószándékkal, megértéssel játssza el a kettős életű embert, nem tudhatjuk megítélni, hogy egy másfajta színpadi közösségben nem volna-e több, jelentősebb az ő Czintosa is. A közös megértésben teremtődhetne újjá a Tamási-mű. A megértés hiányát mutatja, hogy néhol a beállítás teatralitása zúzta szét a bensőségességet, még a hangulatilag legmélyebb, legmegindítóbb zárópillanatban is. A kicsi Bálint árván sírdogál a színen. János, a szolgalegény vigasztalja meg: »Azért ne sírj, fiam… Nézd meg, az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!… « S akkor Garics János föltekint az égre. Kár, nagy kár. Mert nem az isteni árvaságról van szó, hanem az emberi egyedülvalóságról.” (Tamási „virágos ostorai”. Alföld, 1974. december, 12. sz.)

A darabot hússzor adták elő a Madách Kamarában.

A temesvári Állami Magyar Színház Cseresnyés Gyula rendezésében 1981. november 5-én mutatta be. Czintos Bálintot Péterffy Lajos, Samu bácsit Jánó János alakította. Az előadást a színház székelyföldi turnéján is szeretettel fogadták.

További adatok, kritikákból vett részletek találhatók a Salamon András előszavával és jegyzeteivel megjelent Tündöklő Jeromos (Kriterion, 1985) című drámagyűjteményben.

1943–1966^*

A Tamási-színművek sorsa a háború után

A második világháború nyomasztó súlya alatt – nemzetek acsarkodását látva, valamint a személyét sértő, különböző kihívások miatt – Tamási Áron közérzete is egyre inkább romlik, kedélye gyakran változik.

Bosszantja őt, hogy számára nem mindig kívánatos feladatokra ösztökélik, s látványos politikai szerepléseket várnak tőle. Csak olyan dolgokat vállal el, amiket beláthatónak és feltétlenül hasznosnak ítél, különös tekintettel az ifjúság nevelésére és várható jövőjére. Mint ahogy 1944 tavaszán, kétségek és remények között hánykódva, alapos megfontolás után vállalja csak a március tizenötödiki beszédet, amely a dicső múltra vissza-visszatekintő, kolozsvári Mátyás Diákházban, az egyetemi fiatalság képviselői előtt hangzik majd el.

Ez utóbbi is sok szorongással, gyanúsításokkal jár: többfelől támadásokat zúdít reá – tudatosítván, hogy vészes időkben, mérhetetlen csapások, megpróbáltatások idején „megállni sorsunk és akaratunk”. A megváltás „csak belülről” jöhet, s „csak megújult lelkekből” alakulhat ki megbízható, új közösség, amely „a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít” – hangsúlyozza. „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet”, amikor „a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett”, akinek bódult igyekezete a társadalom és a nemzet fegyelmezetlenségét okozta.

„Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk – írja –, mert érdemes élet máskülönben nincs. Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban – az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokakat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg.”

Tamási az 1944-es esztendő egyre kilátástalanabb, bizonytalanságokat növesztő nyarán politikai röpirat közzétételére készül, de eláll a tervtől, amikor a Népszavá-ban egyenesen felszólítja egy levelező, hogy álljon ki a fórumra és mutasson irányt. Joggal sértődik meg ezért ő, aki szükségből, nem önző számításból vagy „politikából elkötelezett” íróként dolgozott eddig is.

A zsidóellenes törvények végrehajtása során detektívek faggatják kolozsvári (Vasvári Pál utcai) lakásán. Második felesége, Magdó szüleit keresik, majd az „árja párja” iratait fürkészik, aki 1938-ban keresztelkedett katolikusnak. Felkészült már Tamási a közös üldöztetésükre is: 1944 júliusának utolsó napján papírra vetette végrendelkezését. A halál eshetőségével számolva gondoskodott a borzalmakat netán túlélő szeretteiről, de állhatatosan várva még Magdó mentesítését.

1944 augusztusában tagja lesz az Erdélyi Magyar Tanácsnak, amely a kormányzóhoz továbbított memorandumában a háborúból való kilépést szorgalmazza és a különbéke elérésének módját keresi. „Úgy hisszük – szól a felhívás Tamási Áron megfogalmazása szerint –, hogy Magyarország ügyét el kell választani Németország ügyétől. Minél gyorsabban meg kell találni a háborúból való kilépésnek azt a módját, mely nemzeti becsületünk megőrzése mellett hiánytalanul megóvja népünk érdekeit.”

Tamási – Balogh Edgárral és Jordáky Lajossal együtt – rábeszéli Bánffy Miklóst arra, hogy tárgyaljon Horthyval, s kérje a legfőbb hadúr intézkedését Kolozsvár békés feladására. S mint később kiderül, Horthy – Bánffy közvetítésével – utasítja is Dálnoki Veresst a kincses város harc nélküli elhagyására; csak a Szamos hídjait robbantják fel a visszavonuló csapatok. Mások viszont terhelő adatként róják fel Tamási tetteit egy majdani számonkéréshez – a nemzeti torzsalkodások, bosszúhadjáratok előszelét fújva.

Tamási Áron úgy gondolja: ha erőszakkal nem viszik el feleségével – a nagyváradi származású Salgó Magdolnával – együtt, Kolozsváron marad, vagy szülőföldjén húzódnak meg valahol. Bátorító üzenetére hivatkozva, az aradi vértanúk gyásznapjának előestéjén, a Magyar Út című lap még Farkaslakához fűző várakozását és „új világot teremtő” vágyait idézi, a szorongató helyzetben is meggyőző példaként. Lám, Tamásinak volna elég oka a futásra, mégsem ezt a megoldást választja. Néhány nap múlva azonban, amikor visszaállítják Székelyföldön a régi román, királyi közigazgatást, s elkezdődik a hajsza a magyar lakosság ellen, ártatlan embereket gyilkolnak le, Tamásinak sincs már maradása. Magdóval – Szerencs irányában – menekülni kényszerül, s miután feleségét, apósát és anyósát biztonságba helyezte Miskolc környékén, egy eldugott kis bányásztelepen, Recsken, ahol akkor sem csendőrség, sem posta nem működött, utazik tovább, a főváros felé. Kerekes Istvánné feljegyzése szerint egy katonai egészségügyi alakulat s dr. Merkel Keresztély parancsnok segítségével, végül egy magánsofőrrel jut Budapestre. Itt Bókay János fogadja be, majd Bajor Gizi veszi pártfogásába sok menekülttel együtt.

A demokratikus átrendeződés során, eleinte úgy tűnik minden ajtó megnyílik előtte. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjeként kezelik, Kodály Zoltán társaságában tagja lesz a Magyar Művészeti Tanácsnak. A Nemzeti Parasztpárt kulturális miniszternek jelöli, de a koalíciós pártharcok meghiúsítják kinevezését; s apránként, lassan kiszorul az irodalmi élet sodrából. Lakást is nehezen kapott, amikor a romos fővárosban kisebb érdemekért is könnyűszerrel lehetett ahhoz hozzájutni. Kifogásolják új műveit, sőt alaptalan rágalmakkal illetik.

Tamási az irodalom és a művészetek feladatait mindig megkülönböztette a társadalmi szervezetek, politikai pártok célkitűzéseitől és módszereitől, napi politikájától is. Ezzel ugyancsak gyanút keltett azokban a körökben, amelyek az uniformizálást erőltették. Már az 1947 januárjában, a Nemzeti kamaraszínházában bemutatott darabját, a Hullámzó vőlegény-t némi huzavona előzte meg, főként a sajtó részéről. Tamási nem kitaposott úton járt, de meredek ösvényeken haladt előre, s a színházi szakemberek sokszor tanácstalanul nézték elakadásait. Azzal hozott ő újat, hogy az élet mindennapi eseményeit – sajátos szemlélete révén – erkölcsi példázatokká formálta át; a néprajzi kuriozitások ehhez csak alapanyagot szolgáltattak.

A Hullámzó vőlegény levegője és nyelvezete még jellegzetesen erdélyi; ez utóbbi semmiképp sem a szokványos társalgási stílus, ezért több figyelmet és odaadást kíván, mint az úgynevezett szalondrámák. Író és színház hatékony együttműködésére számít Tamási Áron; soha nem okvetetlenkedik, inkább elfogadja a színészek ötleteit. A rendezés dolgába, hangszerelésébe sem kíván beleszólni; csupán akkor tesz megjegyzést, ha írói szándékát eltorzítva látja, vagy azt tapasztalja, hogy az új magyar darabokat korántsem kíséri olyan figyelem és szeretet, mint a jó előre beharangozott külföldieket.

A Hullámzó vőlegény-t 1943-ban kezdte el írni, de csak 1946-ban fejezte be. Miként az Árgirus-história regényszerű feldolgozását többször abbahagyta s folytatta, a Hullámzó vőlegény felépítése is módosult az eredeti elképzeléshez képest. 1943 szeptemberében Illés Endrének küldött leveléből tudjuk, hogy az első felvonással hamar elkészült, bár jóval előbbre szeretett volna jutni. „Témám – írta – egy fiatal falusi iparos, ki minden eszközzel érvényesülni akar. Házasságot is ebből a célból akar kötni, de előtte mégis meg akarja kísérteni jövendő feleségét… játékosan ördögnek öltözik, de ebben a bőrben egyszerre felszabadul a társadalmi s emberi nyűgök alól: áldott rajongó lesz belőle, s valóságos költő.”

Újabb híradás szerint 1944 márciusában Tamási a második felvonás végére ér, de a befejezett mű is nagyrészt folytatása a Csalóka szivárvány-ban megtestesült igéinek. A saját bőrükből kivetkőzni igyekvők tragikomédiájának megfordítása ez oly módon, hogy ismét az erkölcsi felismerést, önmagunk emberségéhez való ragaszkodást szegezi a kordivattal, válogatás nélküli érvényesüléssel szembe. A művészi ambícióit melengető Bodrogi Antal, aki vásári portékát, cserépfazekakat gyárt a nagyobb kereset reményében, képtelen elviselni a megalkuvást, hogy „álmaiból sarat csinált”. A válságos pillanatban jobbik énjére hallgat: az ideát és a boldogító szerelmet választja az érdekházasság helyett. Azzal szerzi vissza önbecsülését, tekintélyét, hogy szellemiségével iparostársai fölé emelkedik.

Drámai cselekménynek kissé sovány történet ez, melyet a költői lelemény, az alakok színessége pótol, s így már mindvégig élvezhető a játék. Tamási – a rögtönzött játék mestere és a székely gondolkodás kiváló ismerője – el tudja hitetni, hogy egy bűvös szó varázsától felszabadul a lélek, s magasabb értelmet kap a leckéztetésnek szánt tréfa. A kiindulási alap nem új: az adósságaitól vagyonszerző házasság révén szabadulni akaró, jótéteményű hős már Szigligeti drámáiból ismert alak irodalmunkban. Tamási azonban a központi konfliktust sajátosan új társadalmi környezetben jeleníti meg. A vígjáték szokásos formájától is megkülönbözteti drámáját azzal, hogy színpadi játéknak nevezi. A második felvonás pedig – modern íróhoz illően – nem más, mint játék a játékban.

Az önfeledt vidámság dominál itt, melynek legfőbb eszköze a székely észjárás: egyszerű és bonyolult, ízes és körmönfont beszéd. A feszültséget többnyire a párbeszédek szikrázása, a móka és a meglepetés varázsa teremti. A jellemek ütköztetésére egyébként alig nyílik mód: Bodrogi éppen távol van, szekerest keres áruja szállításához, amikor hitelezői sorra fellépnek követelésükkel; s mire hazaér, segédje már lecsillapította az ellenfeleket. A háziúr engedékenysége, mely művészetpártoló szándékát bizonyítja, végképp más irányba fordítja a sanyargatókat; a céhbeli fazekasok sem lázadoznak már a szakma hitelrontója ellen, sőt szellemi vezérüknek fogadják el Bodrogit.

A dugójáték – mint szilveszteri népszokás – őszinte vallomásokat csikar ki az emberekből, mert az igazság bennük elrejtve szunnyad, az év háromszázhatvannégy napján le van dugaszolva, és csak egyetlenegy nap bolondos estéjén lehet kihúzni a dugót. Az álmodozás – a fantázia játéka – valóságos, felrázó élményt nyújt, sorsdöntő elhatározásra késztet, amikor mindenkiről meg lehet tudni mindent, de ezért senki sem haragudhat meg. A játék részesei – esendők és célratörők, kételkedők és lelkesedők – a maguk módján mind átélik a csodát, ami a természeti tulajdonságok, általános emberi tapasztalatok (míg a világ világ, örök kérdések) vetületében már nem is csoda.

A fontosabb szereplők közül szinte csak Czirmos (az öreg fazekaslegény) és Bogyó (a titkát őrző, angyali szellem) a következetes, erős karakter. Ők ketten mindig a helyükön vannak. Bogyó nemcsak naivan bájos, szókimondó, de sérelmét panaszló és ezt furfanggal megoldó okosságával is elragadó jelenség. Amit a fejébe vett, véghez is viszi. Mások jelleme úgy ingadozik, mint a nádszál, vagy úgy változik később, ahogy a bibliai Saulusból Paulus lett a csodás megvilágosodás által.

Czirmos – a maga állhatatosságával és szívderítő, bölcs mondásaival, vészhárító ötleteivel – természetesebb és élettelibb, mint Bodrogi, akinek gesztusait hol enyhe mosolyok, hol csípős megjegyzések kísérik, amint a várt haszon irányába hullámzik. Fellengzős gazdáját egyszer így pirongatja Czirmos: „Maga a világ egyik széliről a másikra ment. Mind a kettőről könnyen lehull az ember.” Ám Bodrogi sem kevésbé szellemes: „S aztán? A csillag lehull sziporkázva, de a tök nem. Mi akar lenni: tök vagy csillag?” „Ember!” – feleli az öreg székely, a legcsekélyebb pátosz nélkül.

Mindehhez tudni kell, hogy itt – mint minden Tamási-darabban – a tárgyak is jelképes jelentést hordoznak. A csillag az ideális törekvés, szépség, a tök a csúfos gazdagság szimbóluma. Bagiék tök módjára híznak, de a tök szétpukkad, amikor csúnya, sánta leányt ajánlanak házasságra. Bodrogi megtérése után viszont – a harmadik felvonásban – a rossz kályha is ontani kezdi a meleget; Kósa, a háziúr odaajándékozza házát, a hitelezők elengedik a kölcsönt – ahogy a mesében a jó elnyeri jutalmát.

Tamási a Hullámzó vőlegény-nyel a „tiszta lelkiismeret szavának” akart érvényt szerezni – a háború után létrejött társadalmi és gazdasági körülmények között azt bizonyítandó, hogy „szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs”. Minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez.

Ennek a színpadi játéknak – az előzetes bizalmatlanság ellenére – széles sajtóvisszhangja támadt. Tucatnyi kritikát írtak róla, s többnyire olyan tárgyilagos elemzéseket, mint amilyen Laczkó Géza, Keresztury Dezső, Szabó Zoltán, Máthé Klára bírálata volt. A kultúrpolitikai irányításban bekövetkezett megmerevedés miatt azonban nem lehetett a már ismert írói fogásoknak egyenes folytatása.

A hosszas kísérletezéssel kialakult színpadi stílus elfogadtatása után Tamásinak ismét műfajmódosítást kellett végeznie ahhoz, hogy önként vállalt feladatát kiteljesíthesse. A mesejáték időtlen alakjaiba, kosztümös szereplőinek jellemzésébe rejtette súlyos mondandóit, de akinek volt füle hozzá, kihallotta az emberi élet nagy távlatait felidéző cselekményeiből az aktuális politikai gondolatokat is.

Ahogy lehet…

1947 őszén Tamási Áron ötven éves. Huszonöt éves írói jubileumának megünneplésére érdemes, de erre sem kerül sor. Úgy hírlik, nem a felső kultúrpolitikai vezetés mellőzi őt, hanem azok a közbülső potentátok szorítják pályaszélre, akik kiselejteztetnék a közkönyvtárakból a világirodalom számos nagy klasszikusát is, Révai József tudomása és beleegyezése nélkül.

Akkor negligálják Tamásit, amikor a legtöbbet dolgozik. Rengeteg a megírásra váró témája, s minden érdekli, ami az országban történik. 1949-ben tíz új novelláját közli egymás után a Magyar Nemzet, de önéletrajzi ciklusának első része, a Bölcső és Bagoly, melyet ugyanez évben írt, nem kerülhet egyhamar nyomdába. Újabb regény, színdarab előkészületei tartják lázban; kacérkodik a filmmel is, amely a színházhoz hasonlóan kollektív munka, de más jellegű feladat.

Már 1943-ban, amikor a filmgyárban járt, barátai szerették volna rávenni arra, hogy a Vitéz lélek-ből közreműködésével film készüljön. Évekig tartó tájékozódás után megírta a Mezei próféta forgatókönyvét. A film külső felvételeinél is jelen volt, de a többit azokra bízta, akiknek a munkáját a saját elképzeléseinél is fontosabbnak tartotta. Tudta, hogy „a rendezőnek kell megadnia a film sebességét, a jelenetek ütemét” s mindazt, ami az összhatást biztosítja.

1948 februárjában óriás plakátok hirdetik, hogy hamarosan közönség elé kerül Tamási Áron filmje. A feltűnést keltő falragaszokról bokrétás-kalapos csacsi néz a járókelőkre, némelyik plakáton rigmus is díszeleg: „Jobb a zöld ág az ostornál, / okos szamár a motornál!” Hasztalan azonban a nagy felhajtás és a még nagyobb érdeklődés: a filmet a kitűzött napon nem mutatják be, de később sem. A mulasztás, melynek hátterét senki sem fedi fel, csak óvatos találgatásokat indít el.

A „legyőzendő erők” megosztása érdekében újabb ellentéteket szító Horváth Márton, aki 1949 nyarán a Válasz és más progresszív orgánumok megszüntetésében előretolt szerepet töltött be, egyik cikkében – a népiek és urbánusok együttes csoportosulását megbélyegezve – Tamásit (az erdélyi fasiszták manipulációit kipellengérező, harcos publicistát, a Vásárhelyi Találkozó eszmei alapozóját!) a „népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosának” nevezi, és mint ellenséges írót említi – Kodolányival, Sinkával, Németh Lászlóval, Bibó Istvánnal, Rába Györggyel együtt. Feltehetően az ő mondvacsinált kijelentésének a következménye, hogy az érintettek – és még mások – írói tevékenységét az 1949 és 1953 közötti években meglehetősen szűk körre korlátozzák.

A puszta tények fölsorolása is kellőképp érzékeltetheti a számára meghagyott, csekély lehetőségeket. Egész estét kitöltő színműveinek bemutatását vagy felújítását nem engedélyezték, mint ahogy miszticizmussal vádolt regényeinek, novelláinak közreadását sem. A fővárosi Bábszínpadon, Vidám Színpadon és alkalmi pódiumokon csak olyan mesejátékainak és tréfás-szomorú jeleneteinek előadását tűrik meg, amelyek átcsúsztak a cenzúrán, mint az 1951-es keletű Bor és víz: a földosztás utáni visszás körülményeket karikírozó szüreti játék.

A közönség egy része jól járt, mert Tamási egyaránt értette a gyermekek és a felnőttek, fiatalok és öregek nyelvét. Ha már elmerült a munkában, s kimondta, ami a szívét nyomta, egyszerre megkönnyebbült. A népregék, népmesék csodálatos világa volt számára az a terület, a Kánaán völgye és az Ígéret földje, ahol teljességgel kiélhette magát, s nem érezte már elviselhetetlennek sorsát.

Farkaslakán jelentékeny szőlőművelés nem folyt, ezért dunántúli környezetbe, a völgységi székely miliőbe helyezte Tamási a Bor és víz cselekményét. A Bukovinából Magyarországra áttelepített s a hányattatások után a Tolna megyei tájba beilleszkedett székelyekkel intenzív kapcsolatot tartott fenn. A közvetlen-új élmények is erre utalnak, amelyek a szüreti mulatságból, valamint a Bor és víz tőszomszédságában született, vele egy témakörben mozgó Eljegyzés-ből olvashatók ki.

1952-ben a hazafiságra nevelés tervét próbálta a maga módján segíteni, amikor a Kossuth nevében című toborzási jelenetet írta. A „forradalmi romantika” túlzásaitól mentes eszmények vezették, amelyek a nép csodaváró és tréfálkozó természetében, fokozatosan megnyíló elképzeléseiben élnek, és a falu híres alakjainak (fontoskodó, öntelt postásának, tekintélytartó bírájának és másoknak) tetteiben, egy merész özvegyasszony s egy fiatal legény naiv mátkájának szereplési vágyában, kiszáradt öreglegények utolsó felbuzdulásában elevenednek meg.

A sanyarú helyzetben élő író a Kossuth-díjas Lajtha László személyét tiszteli meg azzal, hogy a Kossuth-toborzóhoz tőle kér alkalmas zenét. Tőle, akinek alkotói gondjait, kilátástalannak tetsző heroikus küzdelmét az azonos sorsú jóbarát lelkületével, teljes mértékben átérzi. Lajtha (azzal együtt, hogy 1951-ben népzenekutatói munkásságáért állami elismerésben részesült) éppoly gyanús elemnek (s hivatali megbízatásaitól, vezetői állásától megfosztott embernek) számítódott, mint sokan mások, akik kételyeiknek adtak hangot. Kollégái körében viszont változatlanul tisztelt, nagyra hivatott személyiség volt, aki sok bajbajutotton segített. Berlász Melinda írt 1984-ben, A múlt magyar tudósai sorozatban arról, hogy Lajtha csak a barátai rábeszélésére fogadta el az állami kitüntetést, melynek jutalomösszegét a nála rosszabbul élő tudósok, művészek, írók között osztotta szét. A zeneszerzőt (némelyek szerint makacs vitamódszere miatt) könnyen kiszorították a pódiumról, de a nemzetközi hírű tudóst nem némíthatták el, s főként nem zárhatták ki fölöttébb értékes népzenei gyűjtéseinek rendszerezéséből és közzétételéből.

Néhány évig Tamási Áron számára sem volt más menedék, mint hogy ismét a folklórhoz nyúljon, s a néphit erejére támaszkodva alkosson a politikai zavarban nyilvánosságravihetőt. A bujdosót megfoszthatják ingóságaitól, de szellemi tudását, lelki gazdagságát nem vehetik el tőle. Aki dalolni tud, azt nem lehet végképp elhallgattatni.

A megbántott író, zenetudós és színművész közös elhatározásából és összefogásából születik a Bujdosó lány című jelenet. Létrejöttéről – sok év múltán – így emlékezik majd Mezei Mária: „1952-ben, száműzve a nagy prózai színpadoktól, a Vidám Színpadon kínlódtam. Szóltam hát az akkor szintén mellőzött, szomorú és nélkülöző Tamási Áronnak, s kértem, álmodjon már nekem valami, az igazi kabaréhoz és hozzám méltó műsorszámot. Ő összeült Lajtha László Kossuth-díjas népdalgyűjtő zeneszerzőnkkel, s akkor született meg az én szép leányom, a Bujdosó lány.”

Az egyetlen monológban fel-felcsendülő dallamok Lajtha korábbi (1911–14. évi, illetve 1943. évi) gyűjtésének eredményei, ebben a változatban kerültek tehát Tamási művébe is. S bármily fájdalmas, ki kell mondani: a kabaré színpadára alig-alig illett a megkurtítások árán bemutatott, majd betiltott műsorszám. A Bujdosó lány tartalma tragikus história, amely „madéfalvi veszedelem” néven jutott be a történelemkönyvek lapjaira, és ezt a szomorú emléket – a székelység máig sajgó sérelmét – az utódok szemléletéből sem lehetett kitörölni.

A Bujdosó lány a Vidám Színpadon – Mezei Mária visszaemlékezése szerint – kilenc előadást ért meg, de ezért nem a színházi vezetőket kell hibáztatni, akik a művet jóhiszeműen (s talán titkolt célzattal?) színpadra juttatták. Más lehetőség nem nyílt a bemutatására, s a kilenc előadás is csak Mezei Mária bújtatott szerepeltetésének volt köszönhető. Teljesítménye, amit nyújtott, a meghökkentő áhítat légkörében zajlott, amint a „búfeledtető” vidámságok, bohócságok közé beékelődött (a kinti valóságra utaló figyelmeztetésként?) a keserűségét leplező, nagy színészegyéniség, s a régi krónika lapjait pergetve tudósított a történelem „itt és most” lesújtó eseményeiről. Az ő szavait idézve ismét: amikor „a premieren Alfonzó után” kopottas székely öltözékben, koszorúba font hajjal, szőttesbe csavart batyuval a vállán végre színre léphetett, úgy érezte magát, mint aki „Karinthy Cirkusz-ának hegedűjén, a szédítő magasban keresi a megfelelő húrokat”.

Az iskolázott néző azonban csakhamar rájött, hogy épp ez a belső zaklatottság, a lélek zavarainak elfojtása és a szélsőséges érzelmek megnyilvánulása, a megrendültség állapotát legyűrő folyamat hullámzása és elnyugvása tette felejthetetlenné a színészi játékot, Mezei Mária versmondó énekét – a rádió és később a televízió színpadán is. Tamási Áron aligha kívánhatott ennél többet, sejtelmesebben megkapóbbat. A csapongó, szaggatott vers és ének a lelki állapot változásainak tükre, egyszersmind a patinás dallamok és a krónika egymást kiegészítő, kölcsönös hatását emeli ki, a népdal éltető erejét tudatosítja a hallgatóban.

A régi stílusú balladákat, keserveseket – bujdosást, rabságot panaszló dalokat – az ötvenes években már a moldvai, gyimesi csángók körében is ritkán lehetett hallani. Az utolsó órában sikerült megmenteni és lejegyezni ezeket, s azóta újra élnek. Szályka Rózsa, aki 1957-ben Klézsén elénekelte Kallós Zoltánnak a Mikor Csíkból elindultam egyik eredeti dallamát, arra a kérdésre válaszolva, hogy az éneklés miként lett életének szerves tartozéka, fáradalmainak enyhítője alvás helyett is, ezeket mondotta: „Sze nem es hallgatok soha, met ha magamra vagyok, alhatnám. Örökké dörmögök valamit. Amég elalítom e bubát es, örökké mondok. Máccor iénekelni fogok, s büőgésre menen ki. S szeretem es iénekelni. Met ha nem tudniék iénekelni, nem es tudom, mi lenne velem.”

Tamási a népdal szövegét alkotó módon, a helyzetnek megfelelően alkalmazza. A jelenet színhelyét, az emlékkővel megjelölt Tatárhalmot egykor Vészhalomnak nevezték; közös sír volt ez, ahova a császári önkényuralom mártírjait és egy kemény tél áldozatait temette lopakodva a megfélemlített nép. Az 1764. évi Siculicidium tényeinek felidézése (a szabadságjogaiktól megfosztott s Madéfalván tiltakozásra összegyűlt székely határőrök tömeges lemészárlása családjukkal együtt, minek következtében elkezdődött a székelyek kivándorlása Moldvába) Tamási tollán szimbolikus jelentést hordoz: a szétszóródás körülményei között is helytálló, eljegyzett szerelmes leány erkölcsiségére, bizakodásának és bizalmas gondolatainak forrására derít fényt.

Szegények vezére – ördögök között

Az ötvenes évek elején nálunk a bábjátszás – tartalmi és technikai újítások bevezetésével, Obrazcov művészetének térhódítása nyomán – szinte új alapokra helyeződött. Sorozatban jelentek meg azok a szövegkönyvek, amelyek rendezői magyarázatokkal és bőséges tanácsokkal látták el a hivatásos és öntevékeny csoportokat. Jellemző, hogy – 1945 után is hosszú ideig – Paprika Jancsi avítt, öncélú humora volt a legismertebb magyar bábjáték stílusa. A folklórban rejlő lehetőségek kiaknázása, egyszersmind a gyermekek őszinteségére, igazságérzetére hivatkozás volt az a legfontosabb mozzanat, amely a fellendülést elindította és biztosította.

Tamásinak mindez a keze ügyére játszott, amikor a Búbos vitéz-t írta. Csillogó, bravúros nyelvi eszközeivel, félig ismeretlen alakjaival, és könnyen áttekinthető, mégis fordulatos meséjével nem sablonokat, hanem önálló értékűt nyújtott. A népmesék, népi misztériumok lényegi sajátosságait – nem utánzását, hanem a szociális érzékenység ábrázolásának sokféle módját – tanulta a néptől. Másrészt a népköltészet mindig alkalmas volt arra, hogy haladó eszmék szolgálatába álljon, mint ahogy a természet rendje is az ember életét, küzdelmeit segíti.

Búbos vitéz – a bátor pásztorlegény – az unatkozó kiskirály okozta sérelmet torolja meg, veri vissza a szó szoros értelmében. Ez a fiú természetesen a király leányába szerelmes (apja a királyi udvarban cseléd). Az igaz szerelmeseket a népmesében baj nem érheti, a gyermekek mégis izgulnak, vajon nem éri-e, mert a börtönbe zárt vitéz szöktetése nem sikerül. Amikor zsákba kötve kiteszik Búbost a rengeteg közepébe, az erdő manó fejedelme és serege (a medve, a róka, a mókus, a nyuszi és az őzházaspár) menti meg a pusztulástól. A király, Hujki jut arra a sorsra, amelyet a vakmerő legénynek szánt.

Az emberalakok jellemzése finomabb és összetettebb, mint a megszemélyesített állatok egy-egy fő tulajdonságának érzékeltetése – kivéve a rókát, aki azzal lopja be magát a gyermekek szívébe, hogy hősi halált hal, s fájlalva pusztulását, bizony meg is siratják. A király nemcsak hazug és gonosz, szúrós végű aranybotjával, a „serkentővel” hadonászó, de mulasztásáért, ostobaságáért is másokra (sáfárjára és a pandúrokra) hárítja a felelősséget. Élénkítő színfolt a második felvonásban, hogy az állatok sorra bemutatkoznak Búbosnak, egyébként tömeges felvonulásokat alkalmazni bábszínpadon képtelenség volna. Köpeczi Bócz István díszletei és a jelmezek, valamint Farkas Ferenc népdalmotívumokra támaszkodó zenéje csak növelték a hatást, ami a gyermek nézők felcsattanó kacajain és morajain volt lemérhető. S amíg nem ismételték sokszor, az olyan színészi fogások is beváltak, mint amikor Búbos vitéz hátra-hátracsapja s megigazítja szemébe hulló haját – hangsúlyos megnyilatkozásai előtt.

Az Ördögölő Józsiás-t 1952 őszén, az Ifjúsági Színházzal létrejött megállapodás szerint írta meg Tamási. Az elkészült mesejátékot nem fogadták el, erre az író – az újabb kívánalmakat is figyelembe véve – átdolgozta az egészet, de a bemutató mégis elmaradt. 1956 szeptemberében a marosvásárhelyi Igaz Szó közlésében volt olvasható a darab, az ottani írótalálkozó és vendégjárás előkészítéseként, előbb azonban – 1956 nyarán – a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg, Kakasok az Édenben címmel, az Énekes madár-ral együtt, amihez a vitathatatlanul legjobb Tamási-színmű budapesti felújítása adott ösztönzést. Az Ördögölő Józsiás azonban – a többszöri szerződés, szövegmódosítás, illetve az 1960. évi zenés változat elkészülése ellenére – az író életében nem jutott színpadra.

A politikai torzulások időszakában, a személyi kultusz légkörében, a nép és a hatalom „társadalmi egyezségének” megbomlása idején óhatatlanul olyan jelentés társult ehhez a drámához, amire írója nem gondolt. Kétségtelen, hogy a Tündöklő Jeromos-ra visszautaló problematika alapján allegóriának is fölfogható. Annyira általánosító mégis, hogy közvetlen politikai érdeket nem érint, nem sért. Később pedig már a darab színpadi eszközei kezdtek halványodni az új kísérletek mellett, s a bemutató ezért halasztódott.

Az Ördögölő Józsiás a pokoli és ideálisan jó, démoni és angyali erők örök küzdelmét jelképezi. Ebben az általánosításban a szenvedő, majd felszabaduló nép – akár a kórus szerepét tölti be, mint a görög tragédiákban, vagy cselekvően vesz részt az eseményekben – ugyancsak földöntúli arányok között mutatkozik meg. A rossz hatalom a népet csak eszköznek tekinti céljai eléréséhez, a jó hatalom a népért van. Magában a személyiségben is ellentétes tulajdonságok feszülnek, míg föl nem oldódnak a békesség jegyében. Az emberi lélekben – ha csak egy szikrája létezik is a tisztességnek – az eszményi jóra való hajlandóság szeretne érvényesülni – véli Tamási Áron.

Központi témája a szegény legény győzelme – nem csupán eszessége, de testi ereje, test és lélek egysége révén is – a Pokol urai felett. A cselekmény szigorúan a tündérmesék szabályai szerint alakul, kiegészülve persze Tamási világlátásával, mely harmonikusan illeszkedik a mesébe. Irodalmunkban aligha hasonlítható ez máshoz, mint Vörösmarty Csongor és Tündé-jéhez, a játékosság és a népi zsáner tekintetében egyaránt, de elődjénél tündéribb lebegésű, mosolyogtatóbb mű: filozófiája naivabb, a vaskos kiszólásokat mérsékletesen alkalmazó cselvetésekkel.

Nem a molière-i komikum vagy az angol rafinéria módszerével ható mű: a népi bölcsesség, panaszolkodás és öröm hullámzásában megnyilvánuló erkölcsi érzés a vezérfonala. A népmesei fordulatok és motívumok régről ismertek: a tündérhoni király leánya megfelelő férjet keres, a kérőket próbáknak vetik alá stb., de Tamási a tiszta lelkű Józsiás útját beárnyékolja azzal, hogy a második győztest, a Pokol hercegét választják új kancellárnak, s ez a kancellár – Bakszén – magának akarja megszerezni a hatalmat és Jázmina kezét. Mindenütt veszélyek ólálkodnak, alantas vágyak élednek föl, megannyi szín és csapongó tréfa, ármányság és önzetlenség.

Pontosan-jól megformált karakterek összeütközései elevenednek meg a színpadon – a megnyugtató befejezésig. A bab, gomba, fűszerek, boróka országából jött kérők mögött sötét alakok tűnnek föl. Az öreg király – Lámsza – nyugállományba vonulása után Jázmina udvarhölgyének, Dillónak az átállása (hogy a kancellár szeretője lesz) sejteti a valóság kétarcúságát, mely minden szép törekvést megronthat. Bakszén ördögökből verbuvált hivatalnokai elégetik a királynak küldött panaszleveleket, s felbérelt emberek a vezetőket dicsőítő iratokat, ámító beszámolókat küldözgetnek fel a nép nevében.

A pillanatnyi rokonszenv megnyilvánulásától a boldogságig ível Józsiás és Jázmina szerelme, az édenükbe tolakodók, az ország dolgát hátráltatók viszont – meghunyászkodó, vak szolgáikkal – lelepleződnek, halállal lakolnak vagy kiűzetnek az országból, mert ezt kívánja a nép: a tisztesség, fény, remény őrizője.

Józsiás királyként is a népet szolgálja, s megosztja az emberi jogokat azokkal, akik őt győzelemre segítették s az „ország szekerét” vigyázzák. Józsiás leveszi a királyi palota ajtajáról a láncot, hogy népe közelében tudja és jól érezze magát. Betartatja a törvényeket, amiket a Vének Tanácsa hozott. Nem engedi, hogy a szegények szavát csorbítsák, s hogy a „régi jó szokásokat nevetséggel rontsák”. „Nem börtönben vagyunk mi – úgymond –, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell, ki a világba; s amit a világnak is látnia kell.” A népet nem lehet megsemmisíteni – mondatja ki hősével Tamási. Akik jelszavakkal kormányoznak, mint Bablónia királya és Bagaria örököse, nem érhetnek célba. Ahol pedig beláthatatlanul sok a törvény, már be sem tartják azokat.

E jól időzített szentenciák előtt azonban a népmesében helyénvaló, megszokott ismétlések a drámában nem mindig szerencsések. A hosszú udvari ceremóniák, Dilló és Idilló szerepének majdnem azonos vonásai lassítják az ütemet, elnyújtják a jellemek kibontását. A harmadik felvonás – a színlelt komédiával, ismételt leánykéréssel – nem kapcsolódik elég szervesen az előzményekhez. A szereplők túl népes gárdája is olykor zavarólag hat, szükségtelen fokozásokat eredményez.

A „test és lélek” drámái

Az Énekes madár felújításának sikere bátorította fel Tamási Áront felnőttekhez szóló drámáinak folytatására – 1956 után. Igyekezett a növekvő érdeklődésnek megfelelni, ugyanakkor számot kellett vetnie önmagával is. Mit mondhat még a világnak? Tud-e újat mondani? Önmagát ismételnie pedig fölösleges.

Visszanézve a múltra, színművei között olyan párhuzamokat fedez fel, melyeknek gondolati összefüggéseit nem merítette ki teljesen. Ezeken a szálakon tapogatódzva halad tovább – anélkül, hogy a maga szuverén világából egy pillanatra is kilépne. Megírta ő nemcsak a gazdag szegényeket és a szegény gazdagokat, de a szegénység groteszk ördögeit is.

A test és a lélek harmóniáját megteremtő hősei sem egyfélék. A Hegyi patak-ban ugyanúgy megveti a szerzetesrendből kilépett Ciprián túlontúl misztikus lélekmagyarázatait, mint Vikáros, a kóborló doktor testkultuszát. Egyik a vallás dogmáinak, másik az anyagelvűségnek a megszállottja (más szóval: vulgármaterialista), s velük szemben Gidró életszemléletét tartja gyümölcsözőnek. Az ő ideája valósul meg Gidró leányának, Ankának és Fülöpnek (Ciprián öccsének) boldog nászában.

A történet, ami a színpadon zajlik, aligha értelmezhető társadalmi szatíraként, mint ahogy némelyek fölfogni próbálták. Inkább komoly példázat ez, miként a Vitéz lélek és a Hullámzó vőlegény, amelyek hasonló gondolatkörben fogantak. Tamási eredetileg a Világi zsoltár címet adta neki, s keletkezése idején, 1957 őszén így körvonalazta a benne foglaltakat: „Szélsőséges szenvedélyek konfliktusa után egy olyan világ képét mutatja föl, amely világra ráillik ez a szó, hogy zsoltár.”

Gidró Benke – a szellemiségével is kiemelkedő, hegyi gazda és ezermester – védelme alatt bontakozik ki a fiatal szerelmespár élete, amely a hegyi patak útjához, rejtőzéseihez és kibuggyanásaihoz, nyílt folyásához és parttalan áradásához hasonlóan alakul; de az író több novellájában és esszéjében eljátszik a gondolattal. Csont és velő című elbeszélése arra a konfliktusra épül, hogy „amit a lélek hinni akar, azt folyton mardossa az ész”, s ha nem volna a remény a bizonytalanságban és a „rettentő vágyban”, összeomlanék a világ.

Egyik kései önvallomásában a maga életét, írói küzdelmeit is így jellemzi. A lélek szárnyakat ad az embernek, eszményi magasba emeli, míg testi vágyai lehúzzák, szinte a földhöz láncolnák. Minden nemes erőfeszítésben pedig kiegyenlítődnek, elsimulnak ezek az ellentétek.

A természet rendjéhez tapadt ember – több novellájának hőse – gyakran állatok képében alakoskodik. Egyik ugrándozó bárány szeretne lenni, a másik éles szemű sas, a harmadik valakinek az eszén túljáró róka, vagy olyan selymes, bársonyos neszt szeretne előidézni, amilyent a hajnali harmat pergése okoz. Boldog az az ember, aki furcsa álmából ébredve megtapogatja a testét, és jóleső érzéssel állapítja meg, hogy egészséges, nem nyomorék. A Test és lélek című novella narrátor hőse veszi a botot, megy a mezők felé, az országúton egy öregemberrel találkozik, aki ültében azon tépelődik, miféle rabok mehettek el előtte az úton. Bizonyosan kényszermunkára mentek – gondolja –, mert „két fegyveres testőrző volt velük, s azok is éppen olyan rongyosak valának, mint maguk a rabok.” Íme: a lélek mennyivel becsesebb, mint a test! – vonja le a következtetést az öreg. Az a két fegyveres, aki a rabokat kísérte, csak a testet vigyázza, s az a falusi plébános, aki csupán a lelkeket pásztorolja, s nem ismeri a test fiziológiáját és hívei nyomorát, ugyanúgy vak engedelmességre tanít.

Ilyetén állítja Tamási a színpadra az erdei munkások (fakitermelők és szénégetők) között Cipriánt is, aki mindenáron el akarja riasztani öccsét a házasságtól, s rátelepedne Gidró családjára is. Anka ellenállása és természetes nyíltsága kimozdítja Fülöpöt megalázott helyzetéből.

A történet időpontját Tamási a második világháborút megelőző évekre teszi, bár a hőseiben föltoluló emlékek a korábbi és későbbi korváltások drámai pillanatait, régi hitviták fojtogató légkörét idézik. A két világháború közötti időszak világnézeti küzdelmeiből eredezteti a jövő számára életképesnek vélt fejlődést. A megmerevedett dogmákkal a természet törvényeit állítja szembe. Vikáros az életével fizet megátalkodottságáért, Anka ikreket szül, fiút és leányt, akik majd helyrebillentik a világ megbomlott egyensúlyát egyberakják ismét, ami szétszakadozott.

Ebben a küzdelemben szinte mindegyik alak fontos szerepet tölt be és sajátos arculatát mutatja meg. A mellékfigurák között az „enyhe jehovista” Tiri Dorót és a szökött katona, Terge, a vadász-madarász Lázár, valamint Vikáros tévelygő felesége. Ezek a periferikus típusok azonban – szélsőséges és torz vonásaikkal – aligha jellemezhetik a tényleges történelmi erőket. Fölöttük áll ugyan – emberi tartásával és képzettségével – Gidró, aki megingathatatlanul hisz az igaz szándék győzelmében, a család összetartó erejében és az alkotó munkában, ám tehetségét pazarló és bámulatot keltő fafaragásaival, fenyőillatot árasztó gyertyáival különc ő is.

A megnyugvást kereső, öregedő író nézi így a nagy mindenséggel, éggel-földdel érintkező embereket, az erdélyi havasok és szülőföldje lakóit. S megnyugszik, ha úgy látja Gidró erdei lakában, ahova az erjedés híre is eljut, ha csak a társadalmon kívül rekedtek közvetítésével is, az „emberiség üdve” jó kezekben van, mert „a jó embernek jósággal fizetnek, s az igaznak igazsággal”. A madáchi fordulattal zárul a darab, ami ugyancsak Gidró ajkáról hangzik: „bétöltjük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”

Végső szavakkal

Ha a Hegyi patak fiataljainak – Fülöpnek és Ankának – a kapcsolata más, mint az Énekes madár két célratörő szerelmeséé, a Boldog nyárfalevél asszonyhőséé és a hadifogságból hazatért férjéé az előbbiektől még inkább eltérő. Kicsi Magdó mennyei hűségére Kláris földközeli próbatétele – a kísértéseknek kitett, talpig nehéz hűsége – felel.

A sokszor és sokféleképp megírt történetben – a nem lankadó, mindig változatos és friss párbeszédekkel, zamatos replikákkal együtt – az az új, színpadra kívánkozó elem, hogy a féltékeny férj (Gellért) a háború erkölcsromboló hatását fölmérve, meg akarja kímélni magát a keserű meglepetésektől. Vándor barátnak öltözve tudakolja ki az igazat, s boldogító csalódásban lesz része, miután megbántott felesége és a község bizalmát is visszaszerezte.

Bizonyára összegezésnek szánta ezt a drámáját Tamási Áron – fentről nézve már mindent. A vidéki értelmiség – havadi jegyző, kántor, pap, bíró – habitusához illő, félig falusi, félig városi, de mindenképpen erdélyi környezetet választott, régi és új élményeit egyaránt hasznosítva.

Nem kopott még meg a humora sem, amelynek több forrása bugyog itt elő. Egyiket az álszerzetes meghökkentő, világias beállítottsága, másikat a bíró és mindenese közötti távolságtartás, harmadikat a kakastollas csendőrök hagyatékának megsemmisítésére tett s „politikai kérdéssé” nőtt javaslat körüli csetepaté, asszonyok ostroma táplálja.

Tamási mindezzel a kecskemétieknek akart kedvezni, akik pártfogásukba vették és bemutatták ezt a színművét az ide-oda hányódások után – visszagondolván a háború előtti és utáni ismerkedések, baráti kötődések bizalommal teli pillanataira, s megannyi írásos bizonylatára is.

Ha a Boldog nyárfalevél-lel le is zárul Tamási Áron drámaírói tevékenysége, az epika műfajában, a hatvanas évek elején még sok frissességgel, meglepetéssel szolgál. Azokban a kései, kisregényszerű elbeszélésekben, ahol az ábrázoló eszközök jobbára még költőiek, a történetnek van drámai magja is, amely magas hőfokon izzik: az elfojtott vágy és a kitörő pajkosság ellentétei között sistereg, olykor a tragédiával határos sérelmeket növeszt. E kitűnő írások közül nem egy művészi adaptációra alkalmas, s miként a Gyökér és vadvirág félelmetesen bűvös cselekménye, a filmre kívánkozik.

Z. Szalai Sándor

Hullámzó vőlegény^{^*}

Színpadi játék három felvonásban

1943–1946

Játszó személyek

BODROGI ANTAL, művész, most falusi fazekas

CZIRMOS, öreg segéd Bodroginál

BOGYÓ, fiatal leány

KÓSA JÁNOS, vagyonos ember

PETKE, fiatal gazda

PIROSKA, fiatal asszony, a Petke felesége

TERÉZ, öreg leány

BAGI, jómódú gazda

ZELMA, a Bagi felesége

GUMICS, teherfuvarozó sofőr

CZIMER, szabólegény

KÖTELES, jegyzőségi írnok

MIHÁLY, szekeres ember

ASZTALOS, falusi fazekas

KOVÁCS, falusi fazekas

SZABÓ, falusi fazekas

CIGÁNY, klarinétos

Történik a két világháború közötti időben.

Első felvonás

Színhely: regényes és különös helyiség, mely lakószoba s egyben fazekasműhely is. Ebben a helyiségben lakik Bodrogi, a művészből lett fazekas, az öreg Czirmos bácsival, régi segédjével együtt. Ez a műhelyszoba egy régi, téglából épített ház egyetlen helyisége, melyet azelőtt, amíg ember nem lakott benne, raktárnak vagy magtárnak használhattak. Falai itt-ott repedtek. Gerendázata nem egyenletes és magasan van. Padlóját nagyjából gyékényszőnyegek borítják.

A szemben lévő hátsó falon van a bejárat, egy otromba nehéz ajtón, melyen nagy vaskilincs áll, s nagy vaskapcsoló is lóg rajta. Az ajtó mellett kétoldalt, de a szokottnál valamivel magasabban, egy-egy ablak áll. Az ablakok a rendesnél kisebbek. Az egyik ablak alatt berámázott nagy oklevél függ, melynek tanúsága szerint Bodrogit a színen látható óriási nagy kancsóért kitüntették. A másik ablak alatt magának az óriási nagy kancsónak a festett képe lóg. Valamivel kisebb ablak a jobb és a bal falon is van egy-egy, kicsit magasabban, mint a szemben lévő falon.

A szoba közepén jó nagy fenyőfa asztal áll, meztelenül. Egy agyagkorsó van az asztalon, ivóvíz számára, a korsó mellett két pohárszerű ivóedény, szintén agyagból. Papír és írószerszám is van az asztalon. Az asztal fölött lámpa lóg, kacskaringós hosszú dróton. Az asztal mellett négy közönséges szék áll, nem is egyformák.

A hátsó fal és a jobb fal szöglete táján fából készült fazékcsináló „gépezet” látható, más olyan szerszámokkal együtt, amelyek a fazékcsináláshoz szükségesek. Azon innét, nem egészen a fal mellett, már majdnem egészen elöl, ott áll az az óriási nagy kancsó, mely az ablak alatti festett kép után készült. Ennek a kancsónak a színe zöld, halványbarna árnyalattal. Ezen a színen, kereken az egész kancsón, mindenféle festett virágok díszlenek. Azt a hatást kelti, mintha maga a kancsó nagy bokor virág közepén állna. A kancsó inkább széles, mint magas; s olyan nagy, hogy egy kisebb ember megbújhatik benne.

A bal oldali fal mellett, eléggé hátul, ott van egy széles, alacsony tákolmány, mely ágynak szolgál. Kopott állványon nagy mosdótál. Tükör is a falon. Falba vert szegeken ruhadarabok lógnak. Ezeken innét, a fal mellett áll egy nagy vaskályha, melynek a csöve kacskaringósan felmegy a padlásra. A kályha mellett fahasábok feküsznek. A kályhában ég a tűz, a csöve füstöl.

A szemben lévő hátsó fal tövében edénykészítmények állnak, mindenféle fajták, rakásban és rendetlenül. A szobában még itt-ott hevernek ilyen agyagedények, s némi szalma is van a fazékgyártó gépezet körül.

A falakon rajzok és festmények függnek, rámában vagy keret nélkül. Ezek a rajzok és festmények Bodrogi művei, fiatalabb művész éveiből. Sok képzelőerő van a képekben, melyeknek a színezése dús, majdnem paradicsomi.

Idő: karácsony harmadnapja, délelőtt. Szép havazó tél van.

CZIRMOS

Éppen a kályhacsövet igazgatja, miközben az öklével üt egyet-egyet rajta. Eladlak! A jéggyárba!

MIHÁLY

Kopogtat az ajtón, rögtön belép. Jó napot, Czirmos bácsi!

CZIRMOS

Hátranéz. Maga az, Mihály?

MIHÁLY

Nem.

CZIRMOS

Az baj.

MIHÁLY

S az mért baj?

CZIRMOS

Azért, mert ha nem maga, akkor nyilván kísértet. Ha pedig maga, s azt mégis tagadja, akkor csaló. Én pedig az effélikkel nem csevegek.

MIHÁLY

Ha csak annyi a baj, azon könnyen tudunk segíteni, mert kimegyek, s ismét béjövök.

CZIRMOS

De menjen jó messzire!

MIHÁLY

Messze megyek, magától. Kimegy.

CZIRMOS

Visszafordul, s ismét igazgatja a kályhacsövet.

MIHÁLY

Kopogtat az ajtón, s rögtön belép. Jó napot kívánok, segéd úr!

CZIRMOS

Visszafordul. Maga az, Mihály?

MIHÁLY

Én!

CZIRMOS

Ne dicsekedjék, hanem üljön le.

MIHÁLY

Nem üldögélek, mert sietek. Gúnyosan. A zúr hol van?

CZIRMOS

Az Úr az égben van.

MIHÁLY

Nem az Istent kérdem, hanem a maga főnökit, Bodrogi Antalt.

CZIRMOS

Bodrogi úr elment, hogy szekeret fogadjon. Magánál szekér ügyiben nem volt?

MIHÁLY

Nem. Hozzám nem mer jőni. De ne is merjen!

CZIRMOS

Megenné, ha menne? Tán nem lett sárkány maga, a szent ünnepek alatt?

MIHÁLY

Ha sárkány volnék, akkor is királyfiakat enném, nem ilyen semmi embereket, mint Bodrogi.

CZIRMOS

Úgy tesz, mintha nem hallott volna jól. Mit mondott?

MIHÁLY

Azt mondtam, hogy a Szent Márton-napi vásárra én vittem volt el a Bodrogi úr egyet-más edényeit, a saját szekeremen. Annak immár hetedik hete, de a fuvar díját a mai napig nem kaptam meg. Azt a húsz forintot. Tovább nem várok!

CZIRMOS

Hát mit csinál?

MIHÁLY

Kivágom a Bodrogi úr hasából azt a fuvarpénzt, s a magáéból a kamatot.

CZIRMOS

Mihály, Mihály… Az Úrjézus ezelőtt három nappal született!

MIHÁLY

De nem azért született, hogy maguk a háta mögé bújjanak már háromnapos korában! Jöjjenek csak elé onnét, s fizessenek! Nekem is, másnak is!

CZIRMOS

Ne legyen olyan Heródes, hanem nézzen körül ebben a házban. Megfogja a Mihály fejét, s úgy fordítja mindenfelé. Mit lát?

MIHÁLY

Egy rakás fazakat.

CZIRMOS

Azt gyártunk mi, nem pénzt. S fizetni is csak fazék által tudunk. Ott vannak például a puliszkafőző fazakak. Azokból hét darab többet is ér. Vegyen magához hetet, nekem adjon egy aranyat, s a hét fazakat vigye el.

MIHÁLY

Nekem a húsz forint kell, közönséges pénzben.

CZIRMOS

Akkor várni kell. Holnap elmegyünk a vásárra, s utána megkapja, amivel tartozunk. De hogy addig se károsodjék, itt van egy virágcserép! Felveszi a cserepet, s Mihály elé tartja. Kamatnak! Késedelmi virágcserép! Fogja!

MIHÁLY

Elveszi, s nézi a cserepet. S evvel mit lehet csinálni?

CZIRMOS

Tegye a kedvese ablakába.

MIHÁLY

Földhöz üti a cserepet.

CZIRMOS

Ez a maga kedvese?

MIHÁLY

Ez.

CZIRMOS

Szegény… Nem tudtam, hogy meghót.

GUMICS

Fütyörészve belép, s nézi a helyzetet.

MIHÁLY

Őt is a kedvesem mellé teszem, a gazdáját! Kifelé indul, de az ajtóból visszafordul. S magát melléje! Kimegy.

GUMICS

Bodrogi úr hol van?

CZIRMOS

Miközben a lábával söpri a cserepet. Maga sofőr?

GUMICS

Az!

CZIRMOS

No hát, elment oktatni a sofőröket, hogy köszönjenek, ha belépnek valahova.

GUMICS

Leveszi a sapkáját, mélyen meghajol. Van szerencsém!… Na, most már jobban van?

CZIRMOS

Ahhoz még kell egy köszönés, a végin.

GUMICS

Beh rossz kedviben van, öreg. Történt valami?

CZIRMOS

Még nem.

GUMICS

Hát?

CZIRMOS

Csupán aggodalom szállott meg, Gumics úr… Félek, hogy a pénzünk odavesz a bankban. Félek, hogy a gabonánkat megeszik az egerek. S drága selymeinket a molyok. S minden kárba vesz, amit Bodrogi úr, két áldozatos barátjának segítségével, oly nehezen gyűjtött!

GUMICS

Engem vádol?

CZIRMOS

Kik a Bodrogi úr barátjai?

GUMICS

Én vagyok, s Czimer.

CZIRMOS

Akkor magukat dicsérem.

MIHÁLY

Visszajön. A késedelem miatt inkább egy fazakat adjon, Czirmos bácsi.

CZIRMOS

Válasszon egyet.

MIHÁLY

Választ. Ez megfelelő lesz.

CZIRMOS

Akkor vigye el, s a békességet hagyja itt.

GUMICS

Közben leült az asztal mellé. Ajándék?

CZIRMOS

Nem. Fazék.

MIHÁLY

Akkor adjon Isten! A fazékkal kimegy.

GUMICS

Mondja már meg, Bodrogi úr hol van?

CZIRMOS

Szekeret fogad. Ha kap.

GUMICS

Mennek a vásárra?

CZIRMOS

Mennénk. Itthagyjuk magát s Czimer urat, könnybe lábadva.

GUMICS

Engem nem, mert én megyek magukkal.

CZIRMOS

Pedig egészségesebb lenne, ha itthon józanul megvárna minket.

GUMICS

Csakhogy én örökre elmegyek innét, vén öreg. Elmegyek, mert meguntam a kőbányát… S magát is meguntam!

CZIRMOS

Szembekönyököl Gumiccsal az asztalon. S engem mért?

GUMICS

Magát a búcsújáró bajusza miatt, hogy folyton oktat és tanít.

CZIRMOS

Viselje másképpen magát, Czimer úrral együtt, s akkor nem oktatom.

GUMICS

Például?

CZIRMOS

Leül. Például, ha azt mondaná Bodrogi úrnak, hogy dolgozzál szíved szerint, s élj lelked szerint, mert csak úgy mész valamire. De maga nem azt mondja neki, hanem azt, hogy: „Gyere, Bodrogi, mulassunk egyet a városban, s menjünk el a kész lányokhoz.”

GUMICS

Miféle kész lányokhoz?

CZIRMOS

Akik kevés pénzért sokra készek…

GUMICS

A két karjával átnyúl, hogy megölelje Czirmost; s röhögő nevetéssel. Jöjjön a kebelemre! Kész ölelésre!

CZIRMOS

Hát azt mondta, hogy un engem?

GUMICS

Hazudtam.

CZIRMOS

Azt már hiszem.

KÖTELES

Belép, hóna alatt iratcsomó. Jó napot kívánok.

CZIRMOS

Rögtön feláll. Idézés, Köteles úr?

KÖTELES

Adó.

CZIRMOS

Bodrogi úr nincs itthon.

KÖTELES

Harminchét forint, huszonegy fillér. Több ízben nyert halasztást.

GUMICS

Tessék megvárni Bodrogi urat. Mindjárt itthon lesz.

CZIRMOS

Megvárhatja, hogy eggyel többen legyünk. De pénze neki sincs.

KÖTELES

Biztos?

CZIRMOS

A legbiztosabb.

GUMICS

Fizessen részletet, Czirmos bácsi!

CZIRMOS

Megkotorássza a zsebét, s nézi a tenyerében a pénzt.

KÖTELES

Czirmoshoz. Mennyi van?

CZIRMOS

Nyolc fillér.

KÖTELES

Rögtön asztalhoz ül, s maga elé teríti az irományokat. Sajnálom. Foglalnom kell. Írni kezd.

CZIRMOS

A szívére akar hatni Kötelesnek. Az Úrjézus Krisztus ezelőtt három nappal született, Köteles úr!

KÖTELES

Körülnéz, hogy mit foglalhatna. Bútor kevés van.

CZIRMOS

Engedelemmel legyen mondva, nem tudtuk, hogy foglalás lesz. Azért van ilyen kevés bútor.

KÖTELES

Sajnálom. Kénytelen vagyok az árukészletet lefoglalni.

GUMICS

Csakhogy az árut nem szabad, uram!

KÖTELES

Ki mondja?

GUMICS

Úgy tudom.

KÖTELES

Tudománya nem helytálló. Ír.

GUMICS

Köteles úr! Feláll, meg van sértve. Mondja, az öccse hol van? Aki olyan kedves, vidám és beszédes.

KÖTELES

Testvérem nincs. Az öcsém én vagyok.

GUMICS

Akkor maga nagyon megváltozott!

KÖTELES

Egyszerre feláll, hátralép az asztaltól; kedves lesz, vidám és beszédes. Kérem szépen, kedves Gumics úr, én egyszer olvastam egy mesét. Abban a mesében szerepelt egy perzsa ember, s annak a perzsa embernek volt egy érdekes állatja, akiről ő sohasem tudta, hogy micsoda állat. Mert ha befogta a szekerébe, akkor hallgatag szamár volt; ha pedig levette róla a hámot, akkor gyönyörű szép, táncoló paripa… Hát velem is így van, mert ha be vagyok a hivatalba fogva, akkor én is hallgatag szamár vagyok; ha pedig nincs rajtam a hám, akkor… Kapál és táncolni kezd, s nyerít, mint egy paripa.

GUMICS

Kacagva nézi.

CZIRMOS

Biztatja, mint a lovat. Gyii, Perzsa! Gyii, ki az ajtón, az útra!

KÖTELES

Hirtelen visszaül a helyére, s ismét szigorúan írni kezd. Írás közben hangosan mondja magában. A gyártmány neme… A gyártmány ára…

GUMICS

Czirmoshoz, Kötelesre intve. Magára vette a hámot.

KÖTELES

Czirmoshoz. Hányféle áru van a készletben?

CZIRMOS

Van legalább nyolcféle.

KÖTELES

Pontosan!

CZIRMOS

Perzsa legyek, ha tudom.

CZIMER

Belép valami nagy hírrel. Barátom!…

GUMICS

Ráint Czimerre. Csendesebben!

CZIMER

Mi van itt, halottas ház? Megismeri Kötelest. Jó napot, Köteles úr.

KÖTELES

Csak biccent.

CZIMER

Czirmoshoz. Ez mit ír, olyan igazságosan?

CZIRMOS

Adó. Czimer úr már fizetett adót?

CZIMER

Pszt. Gyorsan a figyelmet el akarja terelni. Hát ilyent még nem hallottam!… A városban meghalt egy gazdag kurátor, akinek a hagyatékában hetvenezer madártojást találtak!

KÖTELES

Felüti a fejét. Mennyit?!

CZIMER

Hetvenezer madártojást!

CZIRMOS

Mindjárt lefoglalja Köteles úr azt is.

KÖTELES

Közben odament az árukészlethez, megolvasott egy rakás fazekat, s ahogy megy vissza az asztalhoz, Czimerbe botlik a szeme. Hetvenezer madártojás?!

CZIMER

Annyi bizony!

CZIRMOS

S azt mind a toronyból szedte össze az illető!

KÖTELES

Miből gondolja, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Abból, hogy kurátor volt.

Mind nevetnek.

KÓSA

Belép.

KÖTELES

Rögtön leül, és ír.

KÓSA

Előrejön, és szemléli a társaságot. Jó napot kívánok.

Nagy készséggel mind köszönnek, csak Köteles ír.

CZIRMOS

Tessék helyet foglalni, Kósa úr.

KÓSA

Köszönöm. Leül. Köteles úr mit ír?

CZIRMOS

Foglalást ír adóba. S kedvező bútor híján az árut írta fel, amit holnap a vásárra vittünk volna.

KÓSA

S Bodrogi úr hol van?

CZIRMOS

Elment vala szekeret fogadni, de bármelyik percben érkezhetik. Bár nem tudja, mire.

KÓSA

Köteles úr!

KÖTELES

Közben ültéből számolta a fazekakat, s úgy írt. Tessék.

KÓSA

Tetszik azt tudni, ugyebár, hogy Bodroginak én vagyok a házigazdája?

KÖTELES

Hogyne.

KÓSA

Hát kérem, két esztendeje lakik Bodrogi az én házamban. Ebben. S két esztendő alatt, még a mai napig nem fizetett egyetlen fillért sem nekem. Ha afféle ember volnék, én is megtehettem volna, hogy lefoglaltatom, amije Bodroginak van. Csakhogy én nem tettem.

KÖTELES

Nekem muszáj.

KÓSA

Csak meghalni muszáj, Köteles úr. Foglalni nem. Különösen ilyen esetben, amikor nemcsak az emberi érzület, hanem a közhasznú gazdálkodás is a foglalás ellen szól. Mert mi történik? Maga lefoglalja egy iparos honpolgár munkájának gyümölcsét. No mármost: a lefoglalt áru egy része, ide-oda vondozás közben, összetörik; s a többi részit pedig elkótyavetyélik. Holott máskülönben: Bodrogi holnap elvinné az egészet a vásárra, ott rendes áron eladná, s a pénzből az adóját kifizetné.

CZIMER

S ki a házbért is!

KÓSA

Hátranéz Czimerre. S az baj volna?

CZIMER

Ellenkezőleg!

KÖTELES

Alákanyarítja az írást, és feláll. Írja alá, Czirmos bácsi, ezt a jegyzőkönyvet!

CZIRMOS

Aláírja.

BODROGI

Belép, megnézi a gyülekezetet, de aztán szó nélkül s a társaság nagy várakozása közben szegre akasztja a kalapját; lassan előrejön az asztalig, s ott megáll. Adó?

KÖTELES

Adó. Leszakítja a jegyzőkönyv másolatát, s átnyújtja Bodroginak. Tessék! Nyolc napon belül fizethető. Különben nyolc nap után árverezünk.

BODROGI

Kezében tartja az írást, de bele sem néz. Foglalt is?

KÖTELES

Utasítás szerint.

BODROGI

Bútort?

KÖTELES

Nem. Az árut.

BODROGI

Leengedi az írást az asztalra, küzdve magában kissé tétovázik, aztán a kályha felé megy. Czirmos bácsi, mért füstöl ez a kályha?

CZIRMOS

Keserviben.

BODROGI

Mért nem pofozza meg?

CZIRMOS

Nem ember.

BODROGI

Közben visszajött az asztalhoz, s ránéz Kötelesre. Czirmos bácsi, hozasson Köteles úrnak egy fiákert, hogy tudjon elmenni.

KÖTELES

Hóna alá kapja az irományokat.

CZIRMOS

Van neki állami fogatja.

KÖTELES

Igen, a Bodrogi úr adójából vettünk egyet. Gyorsan kimegy.

BODROGI

Leül az asztal mellé, vészterhes. Hogy van, Kósa úr?

KÓSA

Köszönöm.

BODROGI

Maga nem foglaltat?

KÓSA

Nem.

BODROGI

S mért ilyen kegyes?

KÓSA

Azért is, mert nincs mit foglalni.

BODROGI

Mutatja a két kezét. Itt van a két kezem, Kósa úr… Árvereztesse el!… Vagy nem éri meg a kétévi házbért?!…

KÓSA

Kedves Bodrogi úr! Szerencsére csupán Gumics úr és Czimer úr vannak itt, akik hallják a maga szavait. Mert ha idegen hallaná, azt gondolná nyilván, hogy én kegyetlen, hitvány ember vagyok, aki nap mint nap nyúzom magát a házbér miatt. Holott az igazság az, hogy mindig úgy kedveltem magát, mint szinte-szinte rokont.

CZIMER

Ez igaz.

GUMICS

Most is szinte-szinte kifizette Bodrogi helyett az adót.

KÓSA

Azt nem, kedves Gumics úr. De igenis azon gondolkoztam, hogy a házbér ügyit ne foglalással intézzük el, hanem más módon.

BODROGI

Szóval kirúg a lakásból?!

KÓSA

Téved, kedves Bodrogi úr. Mert ha én kirúgnám magát a lakásból, akkor odaveszne a kétévi házbér is. Én tehát itt hagyom, amíg fizet. S csak azután fog szépen elmenni.

BODROGI

Úriember!

KÓSA

Ámbár falun vagyunk, mégis fejlődni kell, kedves Bodrogi úr.

BODROGI

Igen, fejlődni… Nézze meg, Kósa úr, azt a nagy virágos kancsót: azt csináltam én, amikor nagy tervekkel idejöttem… S most nézze meg ezt a rakás egyet-más fazekat: ezt csinálom most! Művészből iparos lettem… Fejlődött ennél valaki nagyobbat?!

KÓSA

Az egyik szép. A másik hasznos.

BODROGI

Hasznos… Czirmos bácsi, mi a hasznos?

CZIRMOS

Ami szép is, jó is.

BODROGI

Ami szép is, jó is… Úgy hangzik, mintha angyal muzsikálna, valahol messze… Fájdalmasan messze… Mintha felébredne. No, nem baj… Adjon egy cigarettát, Czirmos bácsi!

CZIRMOS

Egy sincs itthon, Bodrogi úr.

BODROGI

Gumics!

GUMICS

Nem szolgálhatok, mert nincs.

BODROGI

Czimer!

CZIMER

Ugyanaz, tökben.

BODROGI

Felugrik; kicsap belőle az indulat, amit eddig nehezen visszafojtott. Mit akartok itt?!

Gumics és Czimer döbbenve összenéznek.

GUMICS

Megbolondultál?! Feláll.

BODROGI

A hurkot lesitek, amit némelyek a nyakamba akarnak vetni?!… Hiszen jó barátok vagytok! Adtam nektek pénzt, italt, bizalmat… S én nem kértem semmit érte, csak most egy cigarettát!

CZIMER

Ember, hát nem érted, hogy nincs?!

GUMICS

Czimerhez. Hadd el. Gyere!

KÓSA

Feláll. Nem szeretném a jó barátok között megrontani a hangulatot. De később, ha egyedül lesz Bodrogi úr, még lenne valami mondanivalóm.

BODROGI

Bocsánat, Kósa úr. De itt a torkomban… valami keserű…

KÓSA

Értem én azt. Czirmoshoz. Czirmos bácsi, jöjjön egy kicsit velem.

Kósa és Czirmos kimennek.

BODROGI

Dúltan sétálni kezd, de hirtelen az asztali korsóból az egyik ivóedénybe vizet tölt, és iszik egy kortyot. A jó barátokra nem akkor van szükség, amikor mulatni kell… Hanem amikor bajban van az ember.

GUMICS

Nem az utolsó kenet ez a foglalás.

BODROGI

Ez nem, de a belső… Amikor az embernek a szívét foglalja le a reménytelenség. Akkor kellenének a jó barátok!

CZIMER

Hát itt vagyunk! Nem látod?

BODROGI

S mit akartok?

GUMICS

Ha szekérrel mész, én is szeretnék holnap veled menni a városba.

CZIMER

S nekem hozzál tíz karika cérnát és fekete zsinórt. Az árát aztán megadom.

BODROGI

Önzetlen barátaim! Isten veletek!

GUMICS

Isten veled.

CZIMER

Isten veled.

Nem is mozdulnak.

CZIRMOS

Belép; két összeborított tenyerében örömmel hoz valamit. Bodrogi úr!

BODROGI

Mi az? Madár?

CZIRMOS

Olyan madár, hogy füst az éneke. Kinyitja a tenyerét.

BODROGI

A Czirmos tenyeréből kivesz egy cigarettát.

CZIRMOS

Kósa úr küldte.

BODROGI

Csak ezt az egyet?

CZIRMOS

Nyilván úgy számította, hogy Bodrogi úrnak is csak egy szája van.

BODROGI

Közben mohón rágyújtott, s kedvesen szól oda Gumicsnak és Czimernek. Gólyák vagytok, vagy a barátaim? Hát üljetek le!

Gumics és Czimer leülnek.

CZIRMOS

Azt is mondá Kósa úr, hogy az adó ügyit megfordítandó, Bodrogi úr menjen el a jegyző úrhoz.

BODROGI

Jótáll értem Kósa úr?

CZIMER

Jótállunk mi! Ugye, Gumics?

GUMICS

Persze!

BODROGI

Akkor gyertek!

Miközben nagy felbuzdulással indulnak.

Czirmos bácsi! Pontos leltárt a fazakakról! Holnap megyünk a vásárra!

CZIRMOS

Oda, oda.

Bodrogiék már éppen kilépnek az ajtón.

GUMICS

Visszadugja a fejét. És a kész lányokhoz!

CZIRMOS

Körültekint, és elővesz egy cigarettát a zsebéből: megnézegeti, megszagolja, és nagy élvezettel rágyűjt.

BOGYÓ

Csendesen kinyitja az ajtót, s mint egy csillogó madár, bekukucskál; aztán beugrik az ajtón, s riadtan és lelkendezve megáll, mintha üldözték volna. Hjaj, Istenem!…

CZIRMOS

Háttal állt az ajtónak; a hangra megfordul, és pillogtatva nézi Bogyót, mintha nem volna hihető, amit lát; és közben aprókat és sűrűn szippant a cigarettából.

BOGYÓ

Evvel kell bézárni az ajtót? Beakasztja az ajtón lévő vaskampót.

CZIRMOS

Megindul Bogyó felé.

BOGYÓ

Utánozza Czirmost; sűrűn pillogtat Czirmosra, s aprókat szippant.

CZIRMOS

Gyöngéden megérintgeti Bogyót, s vizsgálva nézi az arcát. Ez kicsoda?…

BOGYÓ

Üldözött vagyok. Dugjon el!

CZIRMOS

S ki üldözi az ilyen tavaszi madarat télen?

BOGYÓ

Előbb dugjon el, mert az életemmel játszom! De gyorsan! Egy perc is késő! Tekinget körül, hogy hova rejtőzhetnék.

CZIRMOS

Akkor az ágyba hamar! A takaró alá!

BOGYÓ

Ott rossz, mert pihegni sem lehet.

CZIRMOS

Az asztal alá, mint a morzsa!

BOGYÓ

Már előbbre jött, s kutat. Ott a kutya megeszen!

CZIRMOS

Az asztalnál eloltja a cigarettát. Akkor repüljön fel, oda a sarokba! Mutatja. Ott van egy fecskefészek!

BOGYÓ

A nagy virágos kancsót nézegeti, s beletekint. Ebben mi van?

CZIRMOS

Abban álom, eltemetve. S egy kicsi szalma.

BOGYÓ

Jöjjön ide hamar!

CZIRMOS

Megindul s fut.

BOGYÓ

Ölelje meg a derekamot!

CZIRMOS

Igenis. Átöleli a Bogyó derekát.

BOGYÓ

S tegyen belé a kancsóba!

CZIRMOS

Felemeli Bogyót, s beleteszi a kancsóba.

BOGYÓ

Itt jó lesz… Alámerül a kancsóban, s felbukkan. Kitűnő jó lesz itt!

CZIRMOS

Ne vegyem ki?

BOGYÓ

Ne!

CZIRMOS

De ismét visszateszem.

BOGYÓ

Most nem játszodhatunk, amikor ilyen szerencsétlen az én sorsom… Mondtam, hogy üldözött vagyok.

CZIRMOS

Óh, szegény! S honnét üldözték el?

BOGYÓ

Csak innét az udvarból, Kósa úréktól.

CZIRMOS

S oda miképpen került?

BOGYÓ

Eljöttünk, hogy Kósa urat a neve napján felköszöntsük. A tegnap jöttünk el, a szomszéd faluból. Négyen! S az este fel is köszöntöttük Kósa urat, s azután nagy beszédben voltunk. Ma is folytattuk a nagy beszédet, s abból lett egy terv. De amikor meglett a terv, akkor nekem azt mondták, hogy takarodjam haza. Egyedül, gyalog! Ebben az irtóztató télben, amikor minden lépésre van egy éhes farkas az úton!…

CZIRMOS

El akarták tenni magát láb alól?

BOGYÓ

El.

CZIRMOS

Bizonyosan féltették magától a tervet.

BOGYÓ

Úgy gondolom, hogy igen. Mert azt mondták, azt én hallottam, hogy amikor az ember szalmát akar adni valakinek, akkor nem szabad mutatni neki a sarjút.

CZIRMOS

S kinek akarnak szalmát adni?

BOGYÓ

Bodrogi úrnak.

CZIRMOS

S milyen szalmát?

BOGYÓ

Régit.

CZIRMOS

S meg akarják Bodrogi úrral etetni?

BOGYÓ

Igen!… Azt akarják, hogy szívvel-lélekkel megegye.

BODROGI

Be akar jönni, de mivel az ajtó be van zárva, az öklével dörömböl rajta.

CZIRMOS

Ki az?

BODROGI

Bodrogi!

CZIRMOS

Nyitom! Gyorsan Bogyóhoz, inti is. Rejtőzzék el, mint a szellem!

BOGYÓ

Alámerül a kancsóban.

CZIRMOS

Kinyitja az ajtót.

BODROGI

Belép; rosszkedvű, hol ingerlékeny, hol világfájdalmas. Miért zárja bé az ajtót? Fél talán, hogy elviszik az ördögök?

CZIRMOS

Ha az ördögök nem is, de az adósságkérők könnyen. S mivel az ajtón kívül is kapnak annyi pénzt tőlünk, mint idebé a házban, úgy gondolám, hogy bézárom az ajtót.

BODROGI

Most már bé is lehet falazni, hadd rothadjunk ide… Leül az asztal mellé, a kalapját fáradtan maga mellé teszi; s lógatja a fejét.

CZIRMOS

Egy kicsit még várjunk a rothadással. Hadd legyen itt Gumics úr és Czimer úr is, velünk.

BODROGI

Elriadott azoktól még a jegyző is.

CZIRMOS

Nem adott az adóra halasztást?

BODROGI

Nem.

CZIRMOS

Akkor nem viszünk fazakat a vásárra.

BODROGI

Nem.

CZIRMOS

Meglehet, hogy útközben a szekérrel valahol bédőltünk volna az árokba. Akkor a sok fazék miszlikbe ment volna, s nekünk kezünk-lábunk nyomorodott volna meg. Így pedig veszedelem nélkül leszünk szeretett otthonunkban, s várjuk a szerencsés fordulatot.

BODROGI

Milyen balga ember maga, Czirmos bácsi! Teli vagyunk adóssággal, tartozunk kétesztendei házbérrel, munkánk gyümölcsét adóba lefoglalták… S maga szerencsés fordulatról beszél…

CZIRMOS

Mi jöhet a béborult este után? Nem a hajnali fordulat?!

BODROGI

A sötét éjfél.

CZIRMOS

Akkor is van csillag!

BODROGI

Hejh, öreg Czirmos… Ha maga belélátna az én szívembe!…

CZIRMOS

Tudom én, hogy maga nem ebbe a gyártmányos világba való, de maga akart meghonosodni benne. Igaz-e?

BODROGI

Azért, hogy meg tudjunk élni! S lehetőleg jól.

CZIRMOS

A virágos úton boldog lehetett volna, de maga gazdag akart lenni, a gyártmányokkal!

BODROGI

Nem érti?! Alkalmazkodtam!

CZIRMOS

Igen: a sárhoz, a világhoz… Csakhogy nem a világhoz kell alkalmazkodni, hanem az Istenhez.

BODROGI

Hol van?

CZIRMOS

Az Isten?

BODROGI

Öhöm.

CZIRMOS

A lélek mezején van egy csipkebokor. A maga lelke mezején is! Ha keresi, abban megtalálja.

Kopogtatnak az ajtón. Elöl Piroska s utána Petke belép.

PIROSKA

Jó napot kívánok.

CZIRMOS

Mi tetszik?

PIROSKA

Meg akarjuk tekinteni a házat, mert eladó.

CZIRMOS

Menjenek Kósa úrhoz. Itt lakik az udvarban.

PETKE

Éppen tőle jövünk.

CZIRMOS

Akkor nézzék, ahogy tudják.

Piroska és Petke nézegetik a falakat. Bodrogit, aki egykedvűen ül az asztal mellett, több ízben is szemügyre veszik, különösen Piroska.

PIROSKA

Egy-egy repedés van a falon.

PETKE

Vékony.

PIROSKA

Ez a fal vékony?!

PETKE

Nem a fal, hanem a repedés.

PIROSKA

Hát akkor beszélj úgy!

CZIRMOS

Nekünk Kósa úr nem mondta, hogy eladná.

PIROSKA

Most határozta el, hogy a neve napján felköszöntöttük.

PETKE

Czirmoshoz. S hova mennek lakni, ha Kósa úr a fejük fölül eladja a házat?

CZIRMOS

Perzsiába.

PIROSKA

Petkéhez. Az hol van?

PETKE

Valahol előttük. Nem hallod?

PIROSKA

No, akkor menjünk! Bodrogi előtt, az arcába nézve. Köszönjük szépen.

BODROGI

Gondolataiból felmerülve. Tessék?!

PIROSKA

Köszönjük szépen a szíves türelmet.

BODROGI

Nincs mit.

PIROSKA

Petkéhez. Gyere, Zsiga!

PETKE

Ha nem szólasz, örökre itt maradtam volna.

Piroska és Petke kimennek.

CZIRMOS

Nem ijedünk meg Kósa úrtól.

BODROGI

Nem. Csak elmegyünk.

CZIRMOS

Dehogy megyünk!

BODROGI

Utánozva Czirmost, de keserűen. Jobb lesz, ha elmegyünk, mert reánk omlik a háztető, s akkor a sok fazék miszlikbe megy, s nekünk kezünk-lábunk nyomorodik meg!… Int Czirmosnak. Jöjjön ide!

CZIRMOS

Odamegy. No.

BODROGI

Velem tart-e, ha el kell innét menni?

CZIRMOS

Magával, s maga is velem.

BODROGI

Ölelő mozdulattal lehúzza magához Czirmosnak a fejét. Öreg csont… Ebben a nyomorúságban csak egy igaz találtatott: maga!

CZIRMOS

Lesznek még… Igaz lelkek is lesznek… S lesz egy angyali szellem is.

BODROGI

Angyali szellem?!

CZIRMOS

Bizony.

Kopogtatnak az ajtón, s egymás után belép a három fazekas: Asztalos, Kovács és Szabó. Jó napot köszönnek, s nagyon hivatalosan viselik magukat.

CZIRMOS

Adjon az Isten a kolléga uraknak is.

ASZTALOS

Bodrogi úrral kívánnánk beszélni.

BODROGI

Feláll. Tessék.

ASZTALOS

Régtől fogva beszélgetjük így egymás között, hogy egyszer eljövünk Bodrogi úrhoz, s megmondjuk, amit meg kell mondani.

BODROGI

Mit?

ASZTALOS

Jobban szeretnénk hízelgőt mondani.

KOVÁCS

Belevág. Azt, hogy Bodrogi úr elsilányította a fazakas mesterséget. Rossz árut állít elé, s emiatt a vevők minket ócsárolnak, mivel az edényeken nincsen feltüntetve, hogy azokat ki gyártotta.

SZABÓ

Bodrogi úr a „B” betűjét égesse arra rá, amit maga gyárt!

BODROGI

Forr. S az mért nem jó, amit én csinálok?

ASZTALOS

Engedelemmel legyen mondva, igen vásári.

BODROGI

Elveszti a türelmét. Tessék innét kimenni!

CZIRMOS

Közbelép. Nem úgy, nem!… Bodrogihoz. Bodrogi úr üljön le!

BODROGI

A következő szavak alatt nehezen az asztalhoz ül, háttal a társaságnak.

CZIRMOS

A fazekasokhoz. Mi pedig értsük meg egymást. Ezen utolsó alkalommal. S búcsúzzunk úgy, ahogy a mi tisztes iparunk megkívánja.

SZABÓ

Maguk elmennek innét?

CZIRMOS

Mi nem megyünk el innét, hanem a minisztérium készített egy új szabályzatot, az összes mesterségek dolgában. Ennek a szabályzatnak az első paragrafusa azt írja elé, hogy senki ebben az országban olyan mesterséget nem folytathat, ami az ő nevével ellentétes.

ASZTALOS

Hogy értsük ezt?

CZIRMOS

Ezt úgy kell érteni, hogy akit például Asztalosnak hívnak, az nem lehet fazakas, hanem csak asztalos.

ASZTALOS

Hát engem Asztalosnak hívnak!

CZIRMOS

Tudom.

KOVÁCS

S engem Kovácsnak!

CZIRMOS

Azt is tudom.

SZABÓ

Engem pedig Szabónak!

CZIRMOS

Arról én nem tehetek.

A három fazekas döbbenve nézi egymást.

ASZTALOS

Hát akkor mi egyelőre nem mondunk többet.

A három fazekas jó napot köszön, s meghervadva kimegy.

BODROGI

A „szabályzat” hallatára megfordult volt a széken s nagy érdeklődéssel figyelt. Czirmos bácsi! Csakugyan készült ilyen szabályzat?

CZIRMOS

Nem hiszem, mert igen bölcs dolog lett volna.

BODROGI

Hát akkor maga honnét találta ki?

CZIRMOS

Nekem súgta az angyali szellem.

BODROGI

Eddig csak kínlódtunk… De most, úgy látszik, meg is bolondulunk!

CZIRMOS

Nem hiszi?

BODROGI

Nem.

CZIRMOS

No, akkor várjon… Odamegy a virágos kancsóhoz, s megkopogtatja. Angyali szellem! Mondj valamit Bodrogi úrnak!

BOGYÓ

A korsóból, síri hangon. „Imádkozzál és dolgozzál!”

BODROGI

Ijedten feláll, s megzavarodva. Ez micsoda?!

CZIRMOS

Jelenj meg, angyali szellem!

BOGYÓ

Kiemelkedik a kancsóból.

BODROGI

Ez kicsoda?!

CZIRMOS

Éva a Paradicsomból.

BOGYÓ

Szegény üldözött vagyok.

CZIRMOS

Itt volt Kósa úrnál, vendégségben, a rokonaival. Onnét elűzték, s nálunk menedéket talált. Én tettem belé a kancsóba, nehogy megtalálják.

BODROGI

Menedéket talált… Nézi Bogyót, aztán emeltebb hangon Czirmoshoz. Menedékhely az én lakásom?

BOGYÓ

Én Bodrogi úrnak hasznára leszek.

BODROGI

Egyre ingerültebb lesz: Czirmoshoz. Hát menedékhely az én lakásom?!

CZIRMOS

Tessék megérteni: a javunkra lesz!

BODROGI

Mi vagyok én?! Szamár, akire mindenki rárakhatja a maga terhét vagy virágát?!… Takarítsa ki innét ezt a leányt!

BOGYÓ

Csakhogy én nem megyek!

BODROGI

Nem megy?!

BOGYÓ

Nem.

CZIRMOS

A zsebéből elővesz egy cigarettát, s kedvesen Bodrogihoz. Gyújtson rá! Bodrogi szájába teszi a cigarettát, s meg is gyújtja neki.

BOGYÓ

Látva, hogy Bodrogi a cigarettára megenyhült. Hát akkor mégis elmegyek… Czirmos bácsi, vegyen ki innét!

BODROGI

Megenyhülve, barátságosan Bogyóhoz. Nem érzi ott jól magát?

BOGYÓ

Igen, de Bodrogi úr olyan hervasztó módon rám kiabált!

BODROGI

Maradjon csak ott, s ne hervadjon… Elég, ha engemet lehervasztott a világ…

CZIRMOS

Bodrogihoz. Ne tessék búsulni! Felágaskodunk ismét, mint tavasszal a kecske, a rügy után.

BODROGI

Tél van, öreg… Most szalma sincs a kecskének, nemhogy rügy.

BOGYÓ

Szalma van!

CZIRMOS

S Kósa úr el is hozza nekünk.

BODROGI

Igaz: Kósa úr! Szóljon neki, hogy most egyedül vagyok.

CZIRMOS

Szólok neki. Kimegy.

Bodrogi és Bogyó kétszer is egymásra néznek, de nem mondják ki, amit gondolnak.

BODROGI

Magát hogy hívják?

BOGYÓ

Bogyó.

BODROGI

S mióta van ebben a kancsóban?

BOGYÓ

Amikor Bodrogi úr elment a barátjaival a jegyző úrhoz, akkor jöttem.

BODROGI

Attól kezdve mindent hallott?

BOGYÓ

Igen. Mindent.

BODROGI

Szégyelli magát az ember, amikor a nyomorúságát idegen is hallja. S a tetejében ezek a fazakas emberek a szívembe is belészúrtak!… Ez fájt a legjobban…

BOGYÓ

Amikor azt mondták, hogy igen vásári, amit Bodrogi úr gyárt?

BODROGI

Igen, amikor azt mondták… Mert abban a percben nem ők vádoltak engem, hanem egy lángoló kísértet a múltból: a fiatal Bodrogi… Akinek hite volt és vágya volt, hogy szépet alkosson!… Ő vádolta ezt a mostanit, aki vásári portékát gyárt.

BOGYÓ

Biztatta valaki, hogy ilyent gyártson?

BODROGI

A számító ész.

BOGYÓ

Rosszul tette.

BODROGI

Olyan akartam lenni, amilyent kíván a világ: „hasznos” tagja a társadalomnak, gazdag ember, tekintélyes ember! Alkalmazkodtam, hogy érvényesülni tudjak! Kiraboltam magamat, mint egy tolvaj! S most itt állok üres kút gyanánt, akibe beléköpnek az emberek!…

BOGYÓ

Kezdje újra!

BODROGI

Csakhogy eldugult a forrás, ami táplálta a kutat. S ahhoz csoda kéne, hogy a forrás elé tudjon buggyanni ismét.

BOGYÓ

Egyszer még eljöhet.

BODROGI

A csoda?

Künn lábak dobognak.

BOGYÓ

Ha!

BODROGI

Fülel, s védelmezőn Bogyóhoz. Vigyázzon!

BOGYÓ

Titkoljon engem! Alámerül a kancsóban.

Kósa és Czirmos belép.

KÓSA

Egyedül van, Bodrogi úr?

BODROGI

Nem. A reménytelenséggel… Foglaljon helyet, Kósa úr.

KÓSA

Köszönöm. Leül.

BODROGI

Hallom, el akarja adni ezt a fazék-istállót.

KÓSA

Ezt a házat-e? Hát eladom, mert úgy sincs belőle semmi hasznom. Maga sem fizetett valami sokat, amióta itt lakik. Úgy tudom, semmit.

BODROGI

Annyit. Kósával szemben leül.

CZIRMOS

Ha nem vagyunk olyan ügyesek, hogy a semmiből is tudjunk fizetni, akkor valami egyebet kéne kitalálni.

KÓSA

Czirmosra néz. Mit? Nem mondaná meg?

CZIRMOS

Ha én volnék a tehetősebb, észben is, akkor nem szorongatnám Kósa urat.

KÓSA

Nehéz dolog.

CZIRMOS

Nagy észt kíván, annyi bizonyos.

KÓSA

Egyvalami volna. Talántán…

CZIRMOS

Egyvalami elég!

KÓSA

Bodrogi úr házasodjék meg!

BODROGI

Meglepődve. Tessék?!

CZIRMOS

A nagy virágos kancsó felé néz, aztán nagy érdeklődéssel odamegy az asztalhoz, és leül.

KÓSA

A Bodrogi szemébe. Azt mondám, hogy házasodjék meg. Vegyen el egy jómódú hajadont, rendes hozománnyal! Abból fizesse ki az adósságait, s a megmaradt pénzzel kezdje újra az életet.

BODROGI

Keserűen elneveti magát. Balga terv ez, Kósa úr…

CZIRMOS

Várjunk, várjunk!

KÓSA

Mért volna balga?

BODROGI

Először azért, mert immár az uraknak nem vagyok úr; s a parasztoknak nem vagyok paraszt. Hol találnék hát feleséget? A bokorban?

KÓSA

Nekem volna egy jelöltem.

CZIRMOS

Éljen, éljen!

BODROGI

Tán nem maga, Czirmos bácsi?

KÓSA

A házasság szentség, Bodrogi úr… Arról csak komolyan szabad beszélni, lévén a jelen esetben hasznos és szükséges is.

CZIRMOS

Ismét a virágos kancsó felé tekint, s azután. A jelölt kicsoda?

KÓSA

Egy gazdag hajadon a szomszéd faluból.

CZIRMOS

Jelenleg hol van?

KÓSA

Jelenleg itt az én házamban, mint megbecsült vendégem.

CZIRMOS

A kancsó felé vet egy pillantást, aztán izgalmában egy kicsit felemelkedik. Ebben a házban, ahol ülünk?!

KÓSA

Mondom, hogy az enyimben. Kifelé mutat. Ott az udvariban.

CZIRMOS

Hirtelen elernyedve. A szalmát én nem szeretem.

BODROGI

Legyint Czirmos felé, hogy ne kotyogjon szamárságokat; s Kósához. S a jelöltet hogy hívják?

KÓSA

Bagi Teréz.

BODROGI

Fanyarul. Nem üsmerem.

CZIRMOS

Feláll, s elítélő módon. Én sem.

KÓSA

Ha elvileg hajlandó Bodrogi úr, akkor én bémutatom.

CZIRMOS

Odaszól. Hány esztendős?

KÓSA

Mint hajadon, már érett személy. Azonban módfelett eszes, ami többet ér a mulandó szépségnél. Különösen egy olyan ember mellett, akinek a foglalkozásához nemcsak szakértelem kell, hanem üzleti szellem is. Ennek pedig az én jelöltem tulajdonában van. S azonkívül tekintélyes hozománnyal rendelkezik, ami viszont arra is jó, hogy az ő csekély testi hibáját elhomályosítsa.

CZIRMOS

Süketnéma?

KÓSA

Feddőleg néz oda Czirmosra. Mondtam, hogy a házasság komoly dolog!

BODROGI

Nem komolyabb talán, mint a süketnémaság.

KÓSA

Feláll. Hát mit mondjak az illetőnek?

BODROGI

Kérdőleg Czirmosra néz.

CZIRMOS

Felelet gyanánt teljesen elfordul.

KÓSA

Én Bodrogi urat kérdeztem!

BODROGI

Gondolkozási időt kérek.

KÓSA

Hát akkor gondolja meg jól. S aztán üzenjen átal.

BODROGI

Jó.

KÓSA

Várom az üzenetet. Kimegy.

Bodrogi és Czirmos kérdőleg nézik egymást.

BODROGI

Int a fejével Czirmosnak, hogy szóljon.

CZIRMOS

Kérdezzük meg a szellemet!

BODROGI

A kancsó felé szól. Bogyó!

BOGYÓ

Kiemelkedik a kancsóból. Tessék!

BODROGI

Üsmeri maga Bagi Teréz hajadont?

BOGYÓ

Üsmerem, mert onokanéném. Amióta apám meghalt, ott lakom náluk. Inasa vagyok!

BODROGI

Milyen az az illető Bagi Teréz?

BOGYÓ

Esze van.

BODROGI

S mennyi idős?

BOGYÓ

Nem olyan vén.

BODROGI

S testileg mi hibája van?

BOGYÓ

Biccent egy kicsit, a nyelvivel is.

BODROGI

S hát még mivel?

BOGYÓ

Még a jobb lábával.

CZIRMOS

Már látom, hogy az enyim lesz!

Künn lábdobogás.

BOGYÓ

Fülel. Valaki jő!

BODROGI

Int Bogyónak, hogy merüljön el.

BOGYÓ

A kancsóban alámerül.

Gumics és Czimer belépnek.

CZIRMOS

No, itt vadnak a napnyugoti bölcsek!

BODROGI

Üljetek le! Nagy dologban kell dönteni.

Gumics és Czimer gyorsan leülnek; nagy készség az arcukon.

GUMICS

Miről van szó?

BODROGI

Sétálva kezdi, de aztán szembefordul a barátaival. Hát arról van szó, hogy ebből a gyalázatos helyzetből miképpen lehetne nekem… Figyeltek?

GUMICS

Igen, igen.

BODROGI

Jaj, hogy utálom magamat…

CZIRMOS

Nyögje ki már!

BODROGI

Kósa úr egy leányt szerzett nekem. Öreg, testileg hibás. De gazdag! Azt akarja, hogy vegyem el feleségül. Vagyis fazék helyett magamat vigyem a vásárra. Erről van szó.

GUMICS

Vedd el!

CZIMER

De tüstént!

BODROGI

És maga mit szól, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Az a szokás, hogy a fát, mielőtt levágják, azelőtt megnézik.

BODROGI

Szóval nézzük meg?

CZIRMOS

De fejsze nélkül!

BODROGI

Hát akkor menjen átal Kósa úrhoz, s mondja meg neki, hogy szívesen látom őket.

CZIRMOS

Isten legyen velünk… Kimegy.

BODROGI

Ismét sétálva, magának. Hunyd bé a szemedet, hogy ne lássad, mit csinálsz… Ha már nem tudod másképpen újra kezdeni az életet, mert gyáva vagy… S meghalni sem tudsz, mert ahhoz is gyáva vagy… Hirtelen megáll, s szembe a barátaival. Utállak titeket is!

GUMICS

Az ember nem szereti az orvosságot.

CZIRMOS

Gyorsan belép; az ajtót nyitva hagyja. Jőnek! Vonulnak!… Az ajtó és az asztal között megáll, fogadásra készen.

BODROGI

Nagyon csúf, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Isten teremtette.

Kósa belép, jobbján vezeti Terézt. Utánuk Petke és Piroska. Ahogy belépnek, Gumics és Czirmos is feláll.

KÓSA

Miután mind megálltak, a nagy várakozásban Bodrogira mutat. Bodrogi Antal úr! Terézre mutat. Bagi Teréz hajadon!

TERÉZ

Miközben kezet fog Bodrogival. Örvendek a szerencsémnek.

KÓSA

Folytatja a bemutatást. Czimer úr és Gumics úr… Ezek itt Petke Zsigmond és a felesége, Piroska.

Ezek nem fognak kezet, csak meghajolnak.

BODROGI

Kérem, foglaljanak helyet.

Teréz és Piroska az asztal hosszabbik oldalához ülnek. Kósa és Petke a rövidhez. Bodrogi szemben áll Terézzel és Piroskával, Czimer és Gumics ezeknek a háta mögött; Czirmos pedig a kályha mellett.

PIROSKA

Mikor a szíves kínálás elhangzik. Nagyon szépen köszönjük a szíves fogadást.

BODROGI

Piroskához. Maguk akarják megvenni ezt a házat, ugye?

PIROSKA

Mi csak szíves nézők voltunk, mert Teréz barátném venné meg, akivel otthon szomszédosok vagyunk.

BODROGI

Értem. Kis szünet.

KÓSA

Hát kedves Bodrogi úr! Mindenekelőtt köszönetemet óhajtom kifejezni, úgy az én kedves vendégeim, mint a magam nevében. Azért a szíves fogadtatásért, melyben minket, ez első alkalommal, szerencséltetni szíveskedik.

BODROGI

Örömömre szolgálna, ha jól éreznék magukat.

PIROSKA

Köszönjük szépen.

KÓSA

Régen ismerem Terézt, s így bátorsággal kérdezhetem meg tőle, ezen nyílt alkalommal, hogy hajlandó volna-e közelebbi ismeretségbe szövődni Bodrogi úrral. Hajadon lévén, ellenvetése nincs, mivel Bodrogi úrnak jó hírét hallotta; s mivel némelyek azt is beszélik, hogy Bodrogi úr szeretne megházasodni. Igen helyes volna, ha ezen ismeretség örömében most már együtt foglalkoznának a házasság gondolatával. Emlékezvén az isteni parancsolatra is, mely szerint az emberi nemnek sokasodni és szaporodni kell.

CZIRMOS

Nekünk nem lehet szaporodni, mert olyan szegények vagyunk, hogy nem tudunk tejet adni a gyermekeknek.

KÓSA

Kedves kötelességünknek érezzük, hogy mi, minden tekintetben, fundamentumra építsük a házasságot. Jelen esetben erre módunk is van, mivel Teréznek meglehetős vagyon áll rendelkezésére. Teréz felé. Ugye, helyesen mondom?

TERÉZ

Megerősítem.

KÓSA

A becsület lévén mindennek a lelke, nem akarjuk eltitkolni azt sem, hogy Teréznek valami csekély beszédhibája van.

TERÉZ

Nem mindig.

KÓSA

És kevéske módon biccent is a bal lábával.

TERÉZ

A jobbal, a jobbal.

KÓSA

Mutassa bé, hogy ugyan jó szem kell, amelyik észreveszi.

TERÉZ

Kimegy az asztal elé, s ott bicegve fel és alá járkál, amit mindenki rettentő komolyan néz.

KÓSA

Miközben Teréz a járását mutatja be. Gyaloglásnál mindenkit elhagy! S felfelé hágóra mindenki szuszogós lesz már, amikor neki még meg sem kottyant a járás… De ami valóságos csoda, táncban leveri az egész ifjúságot!

CZIRMOS

Előbbre jön, úgy nézi a mutatványt. S fára mászni tud-e?

TERÉZ

Megáll. Még jegenyefára is. Visszaül a helyére.

BODROGI

Udvariasan. Hát kérem szépen… Valóban…

KÓSA

No, ugye?!

BODROGI

Köszönöm Kósa úrnak minden jóindulatát.

KÓSA

Hát akkor én azt javasolnám, hogy tűzzenek ki egy napot, amelyen Bodrogi úr elmenne a szülőkhöz, megkérni tőlük a hajadon kezét. Ez alkalmul szolgálna arra is, hogy a hozomány dolgát eligazítsák.

PIROSKA

Jó lesz, jó!

KÓSA

Ha ebben megegyeznek, akkor nekem a házbér elérkezik. Továbbmenőleg pedig az adóterhet én eligazítom, hogy Bodrogi urat ne nyomja a gond ezekben a szépreményű napokban.

PIROSKA

Ez a Kósa úr atya helyett atya.

KÓSA

Ilyenformán, kedves Bodrogi úr, mikor tenne eleget a tisztesség kívánalmának?

BODROGI

Nem kéne elsietni a dolgot.

PIROSKA

Legjobb lenne holnapután. Éppen vasárnap van.

BODROGI

Az közel van.

KÓSA

Hadd legyen meg.

PETKE

Melegiben, melegiben.

BODROGI

Szorong. Talán még várjunk.

KÓSA

Azt egyet se!

BODROGI

Utolsó reménységgel. Maga mit szól, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Bízzuk a felsőbb hatalmakra.

KÓSA

Hogyhogy?

CZIRMOS

Úgy, hogy megkérdezzük a szellemet.

Mind meglepődnek.

BODROGI

A szellem szavának én is alávetem magamat.

KÓSA

Terézhez. Vessük mi is alája?

TERÉZ

Vessük, vessük.

KÓSA

Czirmoshoz. Hát akkor jöhet a szellem.

CZIRMOS

Előrejön a többiek elé, s magába szállva egyedül áll.

Feszült csend, nagy várakozás.

CZIRMOS

Angyali szellem, mondd meg nekünk, hogy Bodrogi úr megkérje-e Bagi Teréz hajadonnak a kezét?

BOGYÓ

Síri hangon a kancsóból. Igen.

CZIRMOS

S ezen célból mikor jelenjék meg a szülői háznál?

BOGYÓ

Szilveszter este.

Már mindenki előregörnyedve ámul.

CZIRMOS

Angyali szellem, óhajtasz-e még valamit mondani nekünk, tanítván minket?

BOGYÓ

Igen.

CZIRMOS

Áhítatos csendben várjuk szavadot. Fél térdre ereszkedik, s közben int a többieknek, hogy csinálják utána.

Mindenki fél térdre ereszkedik, s előregörnyed.

BOGYÓ

Lassan kiemelkedik a kancsóból, a feje és a válla tele van szalmával.

Senki sem mozdul, csak megilletődve pislog Bogyó felé.

BOGYÓ

Lassan és egyre vidámabban mondja.

Én az óhajtásnak, ím, eleget tettem:

Öreg hajadonnak ifjú párt szereztem!

De aki így akar boldog s okos lenni:

Annak a fejemen szalmát hoztam enni.

Függöny

Második felvonás

Színhely: szoba a Bagi házában, ki Bodrogival szomszédos községben lakik. Legalább ötvenéves, fából épített jómódú házban van ez a szoba. Barnára edződött gerendázata van, de a padlója a gondos és a gyakori mosás folytán világosabb. Az ajtók, az ablakfák, a székek és a karos pad színe szürkésbe hajló kék szín, amely nem egyenletesen már halványra kopott.

A szemben lévő hátsó falon két függönyös ablak van. A két ablak között, pontosan a fal közepén, ott áll egy karos pad, melynek nagy hasa és olyan széles fedele van, hogy rajta kényelmesen elfér egy fekvő ember. A karos padtól balra, majdnem a fal végén, ajtó nyílik, melyen a kívülről való bejárás történik. A padtól jobbra, a hátsó és a jobb fal sarkát keresztbe állított almáriom foglalja el. Halványkék színű festésén látszik, hogy a többi bútoroknál későbbi szerzemény. Az almáriom tetején egy sor birsalma áll, s a birsalmasor mögött régi korsóban hatalmas nárciszok, mint jól sikerült művirág.

A bal oldali fal mellett, kissé túl a középen, négylábú nagy zománcozott kályha áll, melynek két sütője is van. A kályha csöve, úgy egy méter magasságban, átmegy a falon a másik szobába. Innét a kályhán, majdnem egészen a fal elején, ajtó nyílik, mely átvezet a szomszéd szobába.

A szoba közepén régi, négyszögletű és nagyocska asztal áll, mely most le van terítve varrottas abrosszal. Az asztalon egy literes metszett üvegben aranyló bor s mellette poharak. Az asztal mellett négy régi szék, támlás és faragott székek. Az asztal fölött díszes és láncos lámpa.

Négy kicsi szék is van a szobában, melyek a nagy székek fiai. Ezekből kettő a kályha oldalán áll, kettő pedig a karos pad két végénél.

Olcsó levonatban, de mutatós rámában egy Szűz Mária-kép függ a karos pad fölött, fent a két ablak között.

Idő: szilveszter este. Hideg tél van és nagy hó.

Amikor a függöny felmegy, a lámpa ég a szobában, és a csend nyomasztó. A színen lévők helyzete is a hosszú és a hiábavaló várakozást mutatja. Nevezetesen Zelma a karos padon alszik, egy tarka párnán, arccal kifelé fordulva. Piroska a Zelma lábánál a padon üldögél, és mellére ejtegetett fejjel szundikál. A cigány pedig a kályha mellett bóbiskol a kicsi széken, kezében a klánétával.

PETKE

Ül az asztal mellett, tenyerébe támasztott fejjel, s mozdulatlanul bámul belé a csendbe, ki tudja, mióta. Kicsi idő múlva fölmerül magából, s akkor egyenként és sorjában megnézi az alvókat. Utána bort tölt a poharába, és iszik. Majd ismét tüzetesen megnézi az alvókat. S akkor, hirtelen elhatározással, lassan feláll, és óvatosan kihúzza az alvó cigány kezéből a klánétát. Aztán megtörli a klánéta száját és a magáét, a szájába illeszti a klánétát, a két arca felfújódik, s a szerszám egyszerre nagyot visít. Gyorsan már vissza is adja a felriadt cigánynak a szerszámot, s úgy viselkedik, mintha semmit sem tett volna.

A visításra úgy ugranak fel az alvók, mint a veszedelem. Piroskát hátulról térdre is lendíti Zelma, ahogy felugrik. Bagi is beüti magát a másik szobából.

ZELMA

A szeme összevissza ugrál. Megjött?… Megjött?!…

PIROSKA

Hol van?… Hol van?!

ZELMA

Megérkezett?

PETKE

Kicsoda?

ZELMA

Hát ki? Bodrogi!

PETKE

Ide még nem.

ZELMA

Hát akkor ki rikoltott akkorát?!

CIGÁNY

Ez a klánéta, kérem szépen, asszonság.

ZELMA

Bosszús indulattal. Az a klánéta?… Te nyavalyás!

CIGÁNY

Én bizonisten nem fújtam… No hát!

ZELMA

Hát akkor miképpen visított akkorát?!

BAGI

Bizonyosan valaki a farkára lépett.

ZELMA

A cigányhoz. Te nyavalyás! Takarodj ki ebből a házból! S fuvints másoknak olyan hegyeset! Akik a sírban feküsznek, azoknak!… Egy-kettő! Kifelé!

PIROSKA

Vidd az irhádot!

PETKE

Én fújtam azt a hegyeset. No!

PIROSKA

Petkéhez. Akkor te is elmehetsz. Úgy sincs ott szerencse, ahol egyszer jelen vagy.

PETKE

Feláll, s a cigányhoz. Gyere velem! Csinálunk mi Bodrogi nélkül is olyan szilvesztert, ketten a kocsmában, hogy még a csillagok is keresztbe állnak… Gyere! Petke és a cigány kimennek.

ZELMA

Bagihoz. S hát maga, vénember? Hol volt idáig?

BAGI

Üldögéltem benn a másik szobában, Terézzel együtt. Ő sírt, s én nem.

ZELMA

Teréz ne sírjon! Nem Bodrogiból áll a világ… S maga ne üldögéljen, hanem csináljon valamit!

BAGI

Mit csináljak?

ZELMA

Nézze meg az óráját.

BAGI

Órát vesz ki a zsebéből, s megnézi. Kilenc.

ZELMA

Piroskához. Hányra mondták volt Bodrogiék, hogy idejőnek?

PIROSKA

Ötre, délután.

ZELMA

Eleget vártunk… Öttől kilencig… Nem messiás Bodrogi!… Többet nem várunk… Fekszünk le! Vénember, zárja bé az ajtót!

BAGI

Én ötkor is bézártam volna szívesen.

PIROSKA

Várjunk még egy kicsit, mert lehetetlen, hogy ne jöjjenek. Ha egyszer olyan biztosra mondták, valahányan. Bodrogi is, Kósa úr is. Egyik sem hazudós. Kósa úr különösen.

ZELMA

Látod, hogy hazudtak!

PIROSKA

Valami történhetett.

ZELMA

Mi történhetett? Meghótak? Egyszerre mind?! Csak az lehet! Mert ha élnének s igazmondók volnának, akkor a szavuknak álltak volna, ha fene fenét eszik is! S itt lettek volna délután öt órakor… Ahogy mondták… De ötkor nem jöttek el… Sem hatkor… Sem kilenckor… Isten nyugtassa őket, s menjenek a pokolba!… Bagihoz. Vénember, zárja bé az ajtót!

PIROSKA

De hátha mégis eljőnek, Zelma néni!

ZELMA

Künn elég tágas, akkor is. A kezit töröm le, aki béereszti a házba!

BAGI

Ne ítélj, amíg nem tudod az okát. Leül az asztal mellé, a Petke helyére, s iszik egy pohár bort.

ZELMA

Minek az okát?

BAGI

A késedelemnek.

ZELMA

Maga azt késedelemnek nevezi, amikor a kérő nem jön el a leányos házhoz?… Jaj, hogy megvert engem az Isten!

BAGI

Még nem a vejed. Csak azután verhet meg véle.

ZELMA

Nem Bodrogival vert meg!

BAGI

Hát?

ZELMA

Magával!

BAGI

Az már más.

ZELMA

Rámutat Bagira, s Piroskának magyarázza. Nézd meg! Ilyen férjfiút adott nekem a balvégzet! Egy ilyen dibdáb embert, aki bort élvez most is, amikor az a sárba vájó, tekergő Bodrogi megcsúfolta a házunkat!

BAGI

Hát mit csináljak egyebet?

ZELMA

Ne kérdezze tőlem, hanem ragadjon fejszét, s ott vágja össze azt a tekergőt, ahol megkapja!

BAGI

Könnyű volna összevágni. De akkor engem felakasztanak, s te özvegyen maradsz!

ZELMA

No hát! Legalább meghal becsületben, s tőlem is megszabadul!

BAGI

Mégsem vágom össze.

PIROSKA

Fülel. Ha! Mintha jőne valaki!

ZELMA

Szoborrá merevedve, a nagy csendben pillanatokig fülel. Én nem hallom senki jövésit.

BAGI

Az eszed jövésit sem?

PIROSKA

Elkacagja magát.

ZELMA

Megütközve Piroskán, most már Baginak magyarázza. Nézzen ide! Ez még kacag is! Még ő kacag… Nem elég, hogy ilyen vőlegényt szerzett nekünk, hanem még a csúfság is fogja, amikor őmiatta szégyenbe kerültünk!

PIROSKA

No, halljunk oda!

ZELMA

Hát nem te kerítettél össze minket Bodrogival?

PIROSKA

Hát ki istenkedett, hogy csináljak valamit?

BAGI

Ne veszekedjetek!

ZELMA

Ha ilyen vőlegényt szerzett, ne kacagjon rajtam! Hanem kacagjon magán!

PIROSKA

Nem apostoli királyné maga sem, hogy a színe előtt ne lehessen egy kicsit nevetni… Mit csináljak?… Boruljak gyászba, hogy megkésett Bodrogi?!

ZELMA

Megnézhetted volna, hogy micsoda ember!

PIROSKA

Nem bújhattam belé, mint az ördög!

BAGI

Jót akart, no…

PIROSKA

Elérzékenyedve. Lejártam a lábamot, hízelegtem Kósa úrnak… Még settenkedtem is, mint a macska, csakhogy meg tudjuk valahogy Bodrogit fogni… S most ez a köszönet!

GUMICS

Kopogtat az ajtón, s dideregve belép.

PIROSKA

Jelentősen, a haragot felejtve, Zelmára néz.

ZELMA

Nagy szívességgel. Isten hozta, lelkem, Bodrogi úr!

Bagi feláll, Teréz boldog sietséggel belép a másik szobából.

GUMICS

Közben előrejött, s a nyakig behúzott sapkáját valahogy leveszi. Gumics vagyok.

Bagi leül, Teréz sírva visszamegy a másik szobába.

PIROSKA

Gumicsra mutat. A Bodrogi úr barátja.

GUMICS

Nagyon megfáztam.

PIROSKA

Bodrogi hol van, Gumics úr?

GUMICS

Az állát a kezével le s fel mozgatja, hogy a beszédhez nyitogatni tudja a száját. Az állkapcsom is úgy megdermedt, hogy alig tudok beszélni.

PIROSKA

Dörzsölni kezdi Gumicsnak az arcát és a nyakát, s veregeti a hátát. Mindjárt jobb lesz… Mindjárt…

GUMICS

Köszönöm.

PIROSKA

Hol ütött így magába az istenhidege?

GUMICS

Az árokban.

PIROSKA

S Bodrogi úr hol van?

GUMICS

Az árokban.

ZELMA

Szent Isten! Bodrogi úr az árokban!…

BAGI

Nem vőlegénynek való hely.

PIROSKA

S oda hogy került, az árokba?

GUMICS

Mind együtt indultunk el, délután négy órakor… Czimer, Kósa úr, Czirmos bácsi, Bodrogi… Mind együtt, egy nagy szánnal… S két sárga csikóval… Nagy énekszóval… S a csikók riadoztak… De azért jöttünk, baj nélkül, egészen a tetőig, amelyik itt van a falu felett… Itt a tetőn azonban a csikók valamitől megijedtek, egyet rántottak a szánon, s mi már benne voltunk az árokban… Mind benne voltunk: a szán, a két csikó s az egész társaság… Benne mélyen a hóban… A lovak prüszköltek, mi kapálóztunk, s a hold nézte…

BAGI

Ilyen a hold.

ZELMA

Jaj, micsoda szerencsétlenség!…

PIROSKA

S Bodrogi úr még benne van?

GUMICS

Eddig kijött. Leült a kályha elé a kicsi székre.

PIROSKA

S akkor hol maradt?

GUMICS

Amikor nagy későre s valahogy kiástuk magunkat s egymást, akkor ezt mondta nekem Bodrogi: „Gumics, te mint a legjobb barátom, menj előre szépen. Jelentsd a késedelem okát, s nevemben kérj szíves elnézést.” Közben kinyitotta az egyik sütő ajtaját, s oda dugdossa be a kezét, hogy melegítse.

PIROSKA

Mindig úriember volt Bodrogi… Ugye, Zelma néni?

ZELMA

Tudtam én azt.

GUMICS

Hűséges, okos ember; s jó fazekas!… Lehúzza az egyik cipőjét, s a lábát dugja a sütőbe.

BAGI

S öcsémuram micsoda?

GUMICS

Mondtam, hogy Gumics vagyok.

BAGI

A foglalkozása gumics?

GUMICS

Nem. A nevem Gumics.

CZIMER

Kopogtat az ajtón, s magába gömbölyödve, dideregve belép. Jó estét kívánok!

ZELMA

Megörvend Czimernek. Ó, szegény lelkem, Bodrogi!

Bagi feláll, Teréz bejön.

CZIMER

Miközben előrejön, kihúzza a sapkát a fejéből, s megáll. Czimer vagyok. Sorjában mindenkinek meghajlik.

Bagi leül, Teréz sírva visszamegy.

PIROSKA

Czimerre mutatva. A Bodrogi úr barátja.

GUMICS

A többiek is megjöttek, Czimer?

CZIMER

Zavartan néz körül, nem felel.

BAGI

Nem látjátok, hogy a szó is megfagyott benne?! Ne vallassátok hát, hanem gyógyítsátok!

Zelma és Piroska dörzsölni kezdik Czimert.

CZIMER

Megjöttek… Megjöttek…

Künn a lovakon szólnak a csengők, az ajtó előtt zakota.

PIROSKA

Itt vannak!

ZELMA

Mindent a helyire! Vénember, álljon fel!

GUMICS

Czimerhez, akit egyszerre otthagyott a két nő. Gyere ide, Czimer! S melegedjél!

CZIMER

Odamegy Gumics mellé a másik székre, s majd ő is hasonlóképpen melegíti a lábát.

Nagy hanggal kopogtatnak az ajtón.

ZELMA

Szabad, kérem szépen!… Ott áll Bagival együtt, az ajtó felé.

Elöl Kósa s utána Bodrogi belép.

KÓSA

Adjon az Isten szerencsés jó estét!

ZELMA

Adjon az Isten kedves vendégeinknek is.

Nagy csendben s várakozás közepette Kósa előrejön, s mindegyre hátrapislant, hogy vajon Bodrogi jön-e utána; aztán Bagiék előtt egymás mellett megállnak.

KÓSA

Ünnepélyesen. Van szerencsém tisztelettel bemutatni Bodrogi Antal urat, úgy is, mint főszemélyét a mai estének!

BAGI

Kezet fog Bodrogival. Isten hozta öcsémuramot.

ZELMA

Kezet fog Bodrogival. Örvendünk a szerencsének.

BODROGI

Hasonlóképpen.

KÓSA

Valamelyes balesetben volt részünk a tetőn. Azért késtünk egy kicsit.

BODROGI

Engedelmet kérünk érte.

ZELMA

Mondtam is az én kedves jó uramnak, hogy valami hirtelen baj okozhatja a késedelmet.

BAGI

Mondtad, mondtad.

KÓSA

De hát megvagyunk épségben s egészségben.

PIROSKA

Semmi sem hiányzik magukból.

KÓSA

Kedélyeskedve. Sem belőlünk, sem rólunk… Bagihoz. Hogy van, András gazda? Milyen rég nem láttam!

BAGI

Taszigáljuk a napokat, Kósa úr… Tessék levetni azt a téli felsőt, s üljenek le nálunk!… Hallom, bőven részesültek a tél örömeiben.

ZELMA

Tessék, tessék… Bodrogi úr!

Négyen: Kósa, Bodrogi, Gumics és Czimer egyszerre kezdik levetni télikabátjukat.

KÓSA

Kabátlevetés közben. Bizony, ezelőtt még egy órával azt gondoltuk, hogy a kabátjainkat az örökösök fogják lehúzni rólunk… Ugye, Bodrogi úr?

BODROGI

Maga még akkor is gondolkozott?

KÓSA

Mit tudjon egyebet csinálni egy olyan férfiú, aki elmulasztotta volt, hogy megházasodjék?… Ugye, Piroska?

PIROSKA

Közben elvette Bodrogitól és Kósától a télikabátot. Azt hiszi, Kósa úr, hogy a házasságban nem kell gondolkozni?

KÓSA

Ott, fiam, nem is lehet, mert a szeretetből kifolyólag az egyik nem engedi a másiknak, hogy gondolkozzék.

BAGI

Azért olyan tartós!

ZELMA

A kabátokat a másik szobába, Piroska!

PIROSKA

Kifelé indul a kabátokkal.

Gumics és Czimer a kályha mellől, ülőhelyükből Piroska felé nyújtják a levetett kabátot.

PIROSKA

Csak ránéz Gumicsra és Czimerre, s kimegy.

Gumics és Czimer, a kabáttal a kezükben, félmezítláb kibüllögnek Piroska után.

Közben a férfiak asztalhoz ülnek: Bagi és Kósa bütüben, egymással szemben; Bodrogi pedig az asztal hosszabbik felénél, ahol mellette egy szék üresen marad.

KÓSA

Nehezen kezdi. Hát… Idáig elérkeztünk…

BAGI

El, idáig.

KÓSA

Már nézegetett körül. S Teréz hol van?

BAGI

Az ajtó felé kiált. Teréz fiam!

ZELMA

Gyere, lányom! Gyere!

TERÉZ

Belép; egyenesen Bodrogi felé tart.

BODROGI

Felállva fogadja. Jó estét kívánok.

TERÉZ

Kezet fog Bodrogival. Isten hozta, Isten!

Teréz és Bodrogi egymás mellé leülnek.

KÓSA

Jól mondja Teréz húgom, hogy „Isten hozott, Isten”, mert valóban két isten hozott minket. Az egyik a tetőig, s a másik a tetőtől idáig. De hát ha két embert egymásnak szánt a kegyes sors, azok minden akadályon keresztül találkoznak.

BAGI

Közben bort töltött a poharakba, s a maga poharát felemeli. No, az Isten hozta kedves vendégeinket!

BODROGI

Elköhinti magát.

KÓSA

Halljuk, halljuk! Bodrogi öcsémuram mondani akart valamit!

BODROGI

Zavartan. Nem volt szándékomban.

Kis szünet.

BAGI

No, akkor Isten hozta!

Kihajtják poharukat.

KÓSA

Egy kicsit szemérmetes ember ez az én Bodrogi barátom. De hát azt nem lehet csodálni, mivel ez ideig leánykérőben, ilyen tettlegesen, nem volt… Lévén azonban okos ember, s jó családból való is, időteltivel megtalálja a kellő szavakot… Ugye, Bodrogi úr?

BODROGI

Remélem.

BAGI

Okosan mondja.

KÓSA

Okosan s bölcsen, mert bármit szándékozunk ez életben létrehozni, ahhoz elsősorban reménység szükségeltetik.

BAGI

Úgy van.

KÓSA

Azonban a reménység útját ki kell kövezni, józan értelemmel! Nehogy később valami hiba következzék… Ugye, Teréz?

TERÉZ

De mennyire! De mennyire!

KÓSA

Mivel Teréz ezzel az okos felelettel a maga kövit lerakta, nem bánom, ha most egy kicsit visszahúzódik a másik szobába.

TERÉZ

Ámul.

BAGI

Terézhez. Eredj!

TERÉZ

Feláll, nem szívesen, és sánta büllögéssel a másik szobába megy.

Mindenki Terézt nézi, a sánta járását. Csak sorjában fordulnak fejükkel vissza, Bodrogi azonban nem.

KÓSA

Megkopogtatja az asztalt. No, Bodrogi úr!

BODROGI

Visszakapja a fejét. Tessék?

KÓSA

Mondjon valamit!

BODROGI

Tél van.

KÓSA

No, még valamit!

BODROGI

S nagy hó.

KÓSA

A jövetelünk céljáról!

BODROGI

Azt mindenki tudni véli.

BAGI

Okosan mondja.

KÓSA

Okosan s bölcsen. Mert amíg a hozomány dolgában meg nem egyeztünk, egyebet nem is mondhat. Ugye, Bagi uram?

BAGI

Úgy van.

KÓSA

Hát akkor essünk túl ezen is. Mivel azonban, úgy gondolom, Bodrogi úr szemérmetes ember, s érző szívét is bánthatná az anyagi rész, egy kicsit hagyjon magunkra.

BODROGI

Feláll, és kedvvel indul a kijáróajtó felé.

KÓSA

Utána szól Bodroginak. Nem arra, nem! Arra az ajtóra mutat, amely a másik szobába vezet. Hanem oda! Szív a szívhez!

BODROGI

Kedvetlenül bemegy a másik szobába.

ZELMA

Mialatt Bodrogi bemegy a másik szobába, leül az asztal mellé, a szék csücskére.

KÓSA

No, mit szólnak? Ugye, jó, ügyes fiatalember?

ZELMA

Annak mutatkozik.

BAGI

Én mégis jobbnak látnám, ha Teréz nem menne férjhez. Testi hibája van, s immár nem is fiatal. Az ilyennek jobb a szülői háznál, mint egy idegen férfiú mellé béfogatni magát.

ZELMA

Maga úgy beszél, mintha szekeret akarna húzatni vélők!

BAGI

Elég nagy szekér az élet.

ZELMA

De azt ésszel húzzák, Bagi ember!

KÓSA

Bocsánat, de talán lebegjen előttünk a természet rendje.

ZELMA

Jól mondja, jól.

BAGI

Hát nálam nélkül lebegjen.

KÓSA

Akkor maguk megveszik tőlem a házat, amiben most Bodrogi lakik. Megveszik, s odaadják hozomány gyanánt a fiataloknak.

ZELMA

Mondtuk.

KÓSA

Továbbá kifizetik a Bodrogi adósságait. Vesznek egy teherautót is, ami a fiatal pár ipari vállalkozásához szükséges. És tőkepénzt adnak nekik, mely a vállalkozáshoz ugyancsak szükséges.

BAGI

Megadjuk.

ZELMA

Honnét?

BAGI

A semmiből.

ZELMA

Maga bolond?!

BAGI

Ha lesz házasság, akkor igen.

KÓSA

Beszéljünk ápertén, Bagi uram: maga csakugyan nem akarja ezt a házasságot?

BAGI

Mondtam, hogy nem javallom.

KÓSA

S maga, Baginé asszony?

ZELMA

Én igen!

KÓSA

Kiált. Teréz! Amíg Teréz jön. Hát akkor szavazunk. Baginé asszony: egy.

TERÉZ

Bejött a szobából, s ott áll készségesen az asztal mellett.

KÓSA

Teréz! Szereti-e Bodrogit?

TERÉZ

Szemérmesen és hülyén kuncog.

KÓSA

Elmegy-e hozzá feleségül?

TERÉZ

Még jobban kuncog.

KÓSA

Nagy „igen”-nel szavazott. Vagyis: kettő. El is mehet, vissza.

TERÉZ

Az ajtó előtt még megáll és visszafordul, a tenyerét szemérmesen a szeme elé teszi. Hozzámegyek!… Gyorsan kimegy.

KÓSA

Ez három! Kiált. Bodrogi úr!

ZELMA

Kósa úr: maga négy!

BODROGI

Bejön.

KÓSA

Üljön le, Bodrogi úr.

BAGI

Ha megkérdezi, mindjárt leül.

KÓSA

Bodrogi úr, maga meg akar-e házasodni?

BODROGI

Leül. Köszönöm.

KÓSA

Mit köszön?

BODROGI

Maga azt mondta: „üljön le”; s én azt mondtam: „köszönöm”.

KÓSA

De kérdeztem valamit!

BODROGI

Nem jó kakas, amelyik szól hajnal előtt.

BAGI

A tyúk este is szólhat.

KÓSA

Hát akkor egyebet kérdezek magától, Bodrogi úr! Álmodott-e valaha arról, hogy gazdag s megbecsült első ember lesz? Szóval, hogy boldog lesz.

BODROGI

Igen, álmodoztam erről.

KÓSA

Hát akkor most valóra válik az álmodozása, kérem. Mert először: megkapja tulajdonul a házat, amelyben lakik. Másodszor: az adósságai kifizetést nyernek. Harmadszor: pénztőkét kap, hogy a mesterségiben nagyobb vállalkozásba foghasson. Negyedszer: lesz egy teherautója! No, ugye, össze sem tudja fogni a száját a boldogságtól? Mi?!

BODROGI

Örömmel. Maga nem tréfál, Kósa úr?

KÓSA

Nem tréfálok, nem.

BODROGI

A kezesem lesz?

KÓSA

Nem a kezese, hanem a tanúja.

BODROGI

Milyen tanúm?

KÓSA

A házassági tanúja!

BODROGI

Feláll. Bocsánat egy percre. Kifelé tesz két lépést.

KÓSA

Maga hová megy?

BODROGI

Hova megy a szél? Vagy a felhő…

KÓSA

A szél fákat és virágot keres, hogy azokat maga alá hajlítsa… A felhő pedig egy másik felhővel ölelkezni akar!

BAGI

Elszundikált volt, most hirtelen felüti a fejét. Ki akar ölelkezni?

ZELMA

A felhő!

BAGI

Az én házamban?

Mind nevetnek.

BODROGI

Elfordulva küzd a nevetéssel.

KÓSA

Bagit, majd Zelmát megböki, és Bodrogira mutat; csendesen. Látják, hogy milyen szemérmes?! Azért nem mer szólni! Hangosan. Bodrogi úr! Int Bodroginak, hogy jöjjön közelebb.

BODROGI

A szóra megfordult; közelebb lép Kósához. Tessék.

KÓSA

Legyen bátrabb egy kicsit! Nem szégyen az érzelem.

BODROGI

De ha így születtem!

KÓSA

Teréz is így született, de én mégis kivettem már belőle, hogy szereti magát… Magából is kiveszem.

BAGI

Jajh, be irgalmatlan!

ZELMA

Maga ne szóljon bele! Nem látja, hogy a szemérmességin akar segíteni?

KÓSA

Hevesen, hevületében fel is emelkedik. Úgy van pontosan! Meg kell tenni, amit a régi jó szokás megkíván! Ne késlekedjünk hát, hanem jöjjön mindenki ide. S akkor ünnepélyesen, ahogy eleink is szokták, Bodrogi úr is, illő szavakkal, kérje meg a hajadon kezét!

Mindenki Bodrogit nézi, aki rémülten áll.

CZIRMOS

Kopogtat az ajtón, s rögtön belép. Jó estét kívánok.

BODROGI

Szót halmozva, lelkendezve, hogy a legjobb időben belépett Czirmos. Czirmos bácsi! Öreg angyal! Elgondozta, ugye, a lovakat? S mindent elvégzett, ugye, angyalom?!

CZIRMOS

Bodrogival sem törődik, hanem ide-oda lépve, nagyon kutat a szemével, miközben kérdő szemekkel nézik őt.

KÓSA

Általában meredten nézte Czirmost. Mit keres, vén kolumbácsi?

CZIRMOS

Megnézi Kósát, de nem felel, hanem tovább vigyázkodik.

BODROGI

Kósához, Czirmost védve. Milyen Kolum bácsi?

KÓSA

Hát amelyik a marhát megcsípi.

CZIRMOS

Ha kolumbácsi volnék, magát mindjárt megcsípném.

KÓSA

Majdnem ráripakodva Czirmosra. Mit kutat még mindig, eme tisztes házban?

CZIRMOS

A leánka hol van? Kis szünet után, mert senki sem felel neki. Bogyót kérdém, a leánkát! Hogy hol van?!

KÓSA

A háziakra néz, kérdő szemekkel, s lassan leül.

CZIRMOS

Bodrogihoz. Maga sem tudja?

BODROGI

Nem.

CZIRMOS

Nem hát! Mert ami szép volt, s érdemes, avval maga sohasem törődött… Kifelé indul a másik szobába.

BODROGI

Czirmos bácsi!

CZIRMOS

Visszafordul.

BODROGI

Hova megy?

CZIRMOS

Jöjjön, s megtudja.

BODROGI

Pardon, egy kicsit.

Elöl Czirmos s utána Bodrogi kimegy a másik szobába. Akik bent maradtak, kérdőleg néznek egymásra.

ZELMA

Hirtelen felugrik, Bagira villog a szeme, s kitör. Muuú-u-ú! Mamlasz férfiú!… Csak ül, s nem segít semmit Kósa úrnak!… Egy szava sincs, amikor vonakodnak a lányától!

KÓSA

Az ajtóra mutatva, csendre inti Zelmát. Pszt!…

ZELMA

Csillapodás nélkül folytatja. Sőt még aluszik!… Ahelyett, hogy fejszét ragadna, s összevágná!

BAGI

Egyre zordult; most a szeme félelmesen Zelmára mered, a felső ajkát felhúzza, a bajusza felkunkorodik, s lassan, félig felállva mutatja Zelmának a széket; s félelmes, de nem erős hangon. Most ide ülj le!

ZELMA

Megszeppenve leül.

BAGI

Úgy. Ő is leül.

ZELMA

Szepegve. Nincs igazam, Kósa úr?

KÓSA

Nincs.

ZELMA

Meglepődve, de örömmel. Nincs?!

KÓSA

Nincs, mert Kósa János még csatát nem vesztett… S azonkívül Bodrogi a kezemben van! Muszáj neki azt csinálni, amit én mondok! Én pedig azt mondom neki, hogy ezt a leányt el kell venni! S úgy lesz!

ZELMA

Csak ne lenne olyan szemérmetes.

KÓSA

No, látja, az a baj. Hogy olyan bátortalan és szemérmes, mint egy szűz leány. Hirtelen eszébe jut. Hopp, szűz leány! Még van egy baj. Az ugyanis, hogy Bogyó nincs itthon.

ZELMA

S az mért baj?

KÓSA

Azért, mert nagy hasznát vennők most. János-napkor is, amikor elmentünk volt Bodrogihoz, ő hajtotta a malmunkra a vizet. De aztán ügyesen! Mint üldözött személy, bélopakodott a Bodrogi lakásába, s ott a vén Czirmossal megbarátkozván, Teréznek jó hírét költötte. S a végin, mint angyali szellem, a javunkra játszott mindent.

BAGI

S mindezt a maga fejitől tette?

KÓSA

Piroska oktatta, s Teréz küldte.

ZELMA

Kiált. Piroska!

PIROSKA

A másik szobából belép. Tessék.

ZELMA

Bogyót nem kellett volna szolgálatba tenni.

PIROSKA

Ámulva néz. Hallj oda! Hát nem maga toszogatott folyton, hogy takarítsuk el a leánkát a háztól?! Háromszor jártam meg a várost, amíg az „Arkangyal” patikusnál helyet szereztem neki!

ZELMA

Csúfondárosan, nyersen. Ha, azt mondom, hogy vágd le a füledet, akkor levágod?!

PIROSKA

Elérzékenyedve. Háládatlan…

KÓSA

Odamegy Piroskához, és kedveskedve vigasztalja. Jól van, no… Harc közben nem szabad sírni… A legnagyobb bajban, amikor csak maga segíthet!

PIROSKA

Eleven érdeklődéssel, mintha nem is sírt volna. Mi a baj?

KÓSA

Bodrogi úr nem akarja kimondani a végső szót.

PIROSKA

Nem akarja? Mért nem akarja?

KÓSA

Bátortalan és szemérmetes.

PIROSKA

Pedig muszáj neki kimondani! Ha már idáig elhoztuk!

BAGI

Meg kell nyomni a hasát, mint a vásári bubának!

ZELMA

Maga hallgasson! Ne rontsa el ezt is.

BAGI

Hát még mit rontottam el?

ZELMA

A mi házasságunkat.

BAGI

Igen, mert én is hevenyészve kértelek meg.

PIROSKA

Közben nagyon gondolkozott, még a fejét is fogta; most hirtelen jó gondolata támadt. Várjon! Elkábítjuk a két barátját, s aztán ráeresztjük! Azok kinyomják belőle a szót! Már indul a másik szoba ajtaja felé.

KÓSA

Hó, várjon!

PIROSKA

Megáll.

KÓSA

S ha azzal sem érünk célt?

PIROSKA

Gondolkozik. Hát akkor… Akkor…

KÓSA

Valami cselfogást kéne kitalálni!… Szilveszterit! A vidámság leple alatt.

PIROSKA

Felkapja a fejét. Már tudom, mit!

KÓSA

No!?

PIROSKA

Játékot rendezünk!

KÓSA

Milyen játékot?

PIROSKA

Dugó-játékot!

Kérdőleg mind egymásra néznek.

ZELMA

Bagi, maga tudja azt a „dugó-játékot”?

BAGI

Én már öreg vagyok.

PIROSKA

Közben odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és behajolva integetett.

Gumics és Czimer belépnek. Látszik, hogy odakünn ittak.

KÓSA

Ugye, maguk jó barátai Bodrogi úrnak?

GUMICS

Azok vagyunk! Ugye, Czimer?

CZIMER

Esküszöm!

KÓSA

No, most többek lesznek, mint jó barátai. Ha rám hallgatnak.

Gumics és Czimer nagy figyelő arcot vágnak.

KÓSA

Bodrogi úr házat kap, pénzt és teherautót. Ha a kiszemelt házi hajadont elveszi. Nagy vállalkozást alapíthat, melyben maguk társak lehetnek.

GUMICS

Mikor lesz az esküvő?

KÓSA

Bodrogi úr olyan szemérmetes és gyámoltalan, hogy megkérni sem meri a jelöltet.

GUMICS

Odaszól Czimernek. Hívd bé!

CZIMER

Csak hátrafordítja a fejét, s kiált. Bodrogi!

PIROSKA

Kinyitja Bodrogi előtt az ajtót, utána félig húzza be.

BODROGI

Belép; aggodalmasan jön.

GUMICS

Gyere csak, gyere!

BODROGI

Nem látod, hogy itt vagyok? Húzódozva, kicsit a háttérben áll.

GUMICS

Te mióta vagy ilyen gyámoltalan?

BODROGI

Milyen?

GUMICS

Olyan, hogy nem mered megkérni a leányt.

BODROGI

Neked ahhoz mi közöd?

CZIMER

Én is úgy tudom, hogy leánykérőbe jöttünk.

BODROGI

Én pedig úgy tudom, hogy eddig ti gondolkoztatok az én eszemmel, s nem én a tiétekkel! Most egyszerre miért akarjátok, hogy megfordítva legyen? Vagy a gyámjaim vagytok talán?!

GUMICS

Ne szikrázzál! Vendégségben vagyunk!

BODROGI

Tudom, hol vagyok, mert én hoztalak ide titeket.

GUMICS

Te kértél, hogy jöjjünk.

BODROGI

Azt hittem, hogy barátokat hozok magammal, s nem cselszövőket!

GUMICS

Egészen támadólag. Ki a cselszövő?!

CZIMER

Gumicshoz. Meghibbant. Hadd el!

GUMICS

Követelem: kivel és ki ellen szőttünk mi cselt?

BODROGI

Kósa úrral, s ellenem.

Zelma feláll; Kósa lép egyet, mintha szólni akarna.

GUMICS

Int Kósának; s szigorúan szembe Bodrogival. Miben szőttünk mi cselt ellened?

BODROGI

Zavarban van. Abban, hogy szóra bírjatok.

GUMICS

Hogy szóra bírjunk téged? Kacsint Kósa felé, hogy most kihúzza belőle. Micsoda szóra?

BODROGI

Odavetve, hogy Gumics ne alakoskodjék tovább. Menj a fenébe, hülye!… A háziak felé. Bocsánat az illetlen kifejezésért. Kósa felé. Kósa úr, mi a szándékunk tovább? Megyünk vagy maradunk?

KÓSA

Maradunk, s a vidám oldalunkra fordulunk. Int Piroskának, hogy szóljon.

ZELMA

Sietve rászól Piroskára. Piroska! A „dugót”

BAGI

Nálam van.

Mindenki Bagira néz. Zavart csend.

KÓSA

Halljuk Piroskát!

PIROSKA

Mindenki itt van?

CZIRMOS

Belép a másik szobából. Most már itt.

TERÉZ

Szintén belépett. Jelen.

CZIRMOS

Terézre néz. Inkább a múlt.

KÓSA

Csend legyen! Halljuk Piroskát! Mindenki jól figyeljen!

PIROSKA

Tisztelt vendégkoszorú, s én! Ennek a mai estének, egészen mostanig, a menyasszony és a vőlegény vala két fényes csillaga. De ebben a mivoltukban mostan eltöröljük őket, s ami belőlük megmarad, azt kedves szóval meghívjuk ezennel, hogy jöjjenek velünk Szilveszter szakállának játszókertjébe, ahol kedvünket s időnket vidáman szeretnők tölteni. De mind és hamar siessünk, mert a karácsonyi maradék angyalok itt jártak már az előbb, s kinyitották a játszókert ajtaját. Vidáman kinyitották, s reánk azt a játékot osztották, aminek dugó-játék a neve.

CZIRMOS

Micsoda játék az?

PIROSKA

Amilyen az oroszlán az állatok világában, a dugó-játék is olyan a virágok seregiben. Vagyis kezdetben teremté Isten az embert szép és tiszta edénynek. Igazsággal és fényességgel töltötte meg. Aztán beléhelyezte a Paradicsomba, és nem dugta bé a száját, hogy az igazság és a fény szabadon jöhessen belőle. De a bűn az emberi edényben hamar zavarossá tette az igazság vizét, s Isten büntetésből még egy dugót is küldött, amivel a haragos arkangyal, mint első dugómester, bédugott minket. Attól kezdve egész esztendőben bédugva élünk, s csak szilveszter este engedtetik meg, hogy ebben a „dugó-játék”-ban dugatlan szólhassunk.

CZIMER

Rajta! Gyerünk!

PIROSKA

Kósa úr lesz a dugómester.

Több éljen hangzik.

GUMICS

S akit kidugnak, mi lesz azzal?

PIROSKA

Akit Kósa úr kidug, abból a fény és az igazság mind kijöhet.

CZIRMOS

Ha van benne!

PIROSKA

A szemérmetes idétlensége dugó nélkül megszűnik. A szerelmes bátran megvallja szerelmét, s eljegyzi választottját. Senki sem fél, aki dugatlan, s nem hazudik, hanem igaz gondolatát és valódi érzelmeit kimondja.

BAGI

S aztán harag nem lesz belőle?

PIROSKA

Haragudni nem szabad!

CZIRMOS

Akkor jó.

PIROSKA

Figyelem! Amikor azt mondom, hogy „Hipp!”, akkor mindenki leül gyorsan a helyére! S amikor Kósa úr azt mondja, hogy „Hopp!”, akkor kezdődik a játék. Figyelem! „Hipp!”

Mindenki gyorsan a helyére ül: Kósa, Bagi, Piroska és Zelma az asztal mellé; Gumics és Czimer a kályha mellé, egy-egy kicsi székre; Bodrogi a karos pad egyik szögletébe, Teréz a másikba; Czirmos pedig a pad közepére.

KÓSA

Egy hatalmas parafadugót vett ki az asztal fiókjából, s az előtte fekszik. Dugómesteri hangon kiáltja. Hopp!… Hopp!

PIROSKA

Egy „hopp” elég lett volna!

KÓSA

Most már mindegy. Körülnéz, majd Czimeren áll meg a szeme. Czimer úr! Elsőnek magát dugom ki!

CZIMER

Meg is játssza. Pukk!

KÓSA

Mondja meg nekem, hogy bédugva jobb-e magának, vagy így dugó nélkül?

CZIMER

Bédugva jobb, mert akkor én is nagyokat hazudok mindenkinek s magamnak is, mint más emberek. Jobb lesz hát, ha hamar visszateszi a dugómat, mert szembe találom köpni a társaságot, s magamat is.

Tetsző nevetés.

KÓSA

Gyorsan bedugja Czimert: mutatja a nagy dugóval. Aztán ismét körülnéz, majd Bagin áll meg a szeme. Bagi uram, mi a véleménye a vendégeiről?

BAGI

Bédugva hívtam meg őket, s most már dugatlanul is elszenvedem.

ZELMA

Nem igaz! Szívesen vannak látva.

BAGI

Kósához. Dugja ki a feleségemet!

KÓSA

A háziasszonyt kidugom!

ZELMA

Felugrik. Ha idejöttek ilyen nagy csődülettel, álljanak szavuknak! Az én lányom sem akárki lánya!

Kiabálni kezdenek: „Dugja bé! Dugja bé!”

KÓSA

Bédugom! Üljön le!

ZELMA

Békétlen izgalommal leül.

BAGI

Kósához. Nincs egy tartalék dugója?

ZELMA

Az magának minek kell?

BAGI

Hát ha kilövöd a valódit, akkor legyen.

Mind nevetnek.

KÓSA

Csendet kopogtat a nagy dugóval. Gumics úr! Ki van dugva. Mondja meg nekünk, hogy: ha egy fiatalember talál egy tisztességes, jóravaló, gazdag hajadont, akkor jól teszi-e, ha feleségül veszi?

GUMICS

Ha más veszi, jól teszi.

KÓSA

Gyorsan bedugja Gumicsot. Piroska! Maga mit gondol: Teréz szereti-e Bodrogi urat?

PIROSKA

Ha már ki kell mondani az igazat, akkor kimondom, hogy nem szereti!

Mindenki ámul.

TERÉZ

Nem igaz!

KÓSA

Terézt kidugom: mondja meg ő maga.

TERÉZ

Csak amikor bennem volt a dugó, akkor mondtam, hogy nem szeretem. Mérgemben hazudtam! De így dugó nélkül nagyon szeretem!

KÓSA

Jól van. Bédugja Terézt. No, Czirmos bácsi, kidugtam magát is: mondja meg, mit gondol magában?

CZIRMOS

Én azt gondolom magamban, hogy maga kenetes gazember.

Döbbent csend.

CZIRMOS

Folytatja. Olyan nagy gazember, hogy az örökmécs elalszik, ha maga bémegy a templomba.

KÓSA

Először elképed, aztán mérgesen feláll. Mit mondott, maga vén farizeus?!

Hangok hallatszanak: „Nem szabad! Haragudni nem szabad! Dugja bé inkább! Dugja bé”

KÓSA

A hangokra magára eszmél, s kemény mozdulattal bédugja Czirmost. A sírig legyen bédugva!… Leül, összeszedi magát. No, Bodrogi úr, igazmondásra kidugom magát: gazember vagyok én?

BODROGI

Nem gazember.

KÓSA

Felderülve, kérkedve. Hát?! Mivel Bodrogi nem szól. No, mondja meg!

BODROGI

Nehezen indul, aztán egyre jobban belejön. Nem gazember… Csupán, mint az… öreg róka… fondorlattal dolgozik. Ki akarja belőlem szorítani a kétévi házbért, és el akarja adni a házát, amiben lakom… Ha én most megházasodnám, ki tudnám fizetni magának a házbért, s a házat is el tudná adni nekünk… Ezt gondolja magában, a hája alatt, amit reggelenként szenteltvízzel keneget.

KÓSA

Itt mindenki jól ismer engem. Bízza hát azt másra, s reám, hogy én mit gondolok magamban. Inkább azt mondja meg ezek után, hogy önmagáról mi a véleménye?

BODROGI

Önmagamról sem jó, kedves Kósa úr. Sőt rosszabb, mint magáról. Mert maga, amikor ájtatos és számító fondorlatokban él, nem tagadja meg semmiféle jó tulajdonságát. Nem árul el semmiféle szépet és jót. Mert ilyenek nincsenek magában. Én azonban, kedves Kósa úr, nem arra születtem, hogy vásári fazekakat gyártsak! Hogy a véleményemet és a lelkemet eldugjam! S hogy az álmaimból is sarat csináljak! Hanem arra születtem… Keserű izgalmában feláll, s Kósa felé tesz néhány lépést. Tudja, mire?! Arra, hogy művész legyek, aki a sárba lelket lehel!… Teremtő lelket!… Arra születtem, hogy a véleményemet, a tiszta hitet és a nemes küzdelmet hirdessem!… S arra, hogy az álmaimat valósággá váltsam… Hogy ne szégyelljem magam, amikor süt a nap, vagy ott állok a csillagos ég alatt!

KÓSA

Hát akkor mért nem tette azt?!

BODROGI

Azért, mert nem az egekre hallgattam, mely az igazságot és a fényt töltötte edényembe, hanem a világra, amely aranynak hazudott dugójával bedugott engem… Azért, mert a buta eszemmel először pénzt akartam, s a pénzzel tekintélyt… Azért, mert hasonlítani akartam az olyan emberekhez, amilyen maga; s mert hitvány barátokat tartottam!

GUMICS

Dugja bé!

CZIMER

De rögtön!

BODROGI

Kósához. Azért, mert bálványimádó lettem… Mint maga!

KÓSA

Felugrik. Bálványimádó?! Pogány vagyok én?!

Gumics, Czimer, Piroska és Zelma is megbotránkozva felállnak.

BODROGI

Kósához. Nem tetszik? Maga kérdezett!

KÓSA

Bédugom!

BODROGI

Ha tud!

Örömizgalmában Czirmos is feláll.

KÓSA

Nem hallja, hogy bédugom?!

BODROGI

Nincs magának többé olyan dugója, Kósa úr. A forrás kibuggyant!… Megízleltem, hogy milyen boldogító kimondani nyíltan a szót…

KÓSA

Akkor mondja ki végre a szót! Amiért idejöttünk!

BODROGI

A vendéglátást köszönöm. A hajadonnak tiszteletem.

KÓSA

Nem kéri meg?

BODROGI

Nem.

Teréz sírni kezd.

KÓSA

Kezemben van a nyaka! Hogy mer így beszélni?

BODROGI

A hópelyhek is mernek fehérek lenni és hullani. S a hold is milyen bátran világít!

Kívülről klarinétszó hallatszik.

KÓSA

Tehetetlenül, összeroskadva leül. Ilyen még nem volt… Nem… Nem is tudom, mit csináljak…

BODROGI

Felszabadult vidámsággal Kósa felé nyújtja a két karját. Jöjjön velem táncolni! Néhány táncmozdulattal egyet fordul, s ismét nyújtja Kósa felé a két karját. No, jöjjön!

A táncfordulat alatt Bogyó belép az ajtón, vasárnapi ruhában s átalvetővel a vállán; s Bogyó mögött ittasan Petke, ahogy öleli a muzsikáló cigányt.

CZIRMOS

Ahogy Bogyó belép, örömében felkiált. Bodrogi úr! Né, megjött Bogyó, az angyali szellem!

PETKE

Egy részeg mozdulattal kinyomja a cigány szájából a klarinétot.

BODROGI

Bogyó felé fordul, s boldog komolysággal. Isten hozta!

BOGYÓ

Leteszi az átalvetőt a padra. Jó estét kívánok, mindenkinek!

ZELMA

Bogyóhoz. Te honnét kerülsz ide?

BOGYÓ

Az „Arkangyal” patikustól… Az éjjeli úton végig egyedül jöttem… Éhes farkast is láttam…

ZELMA

S onnét mért jöttél el, a patikustól?… Az éjjeli úton.

BOGYÓ

A tisztesség mondta, hogy eljöjjek. De rögtön!

ZELMA

Nem értem!

BOGYÓ

A patikus úrnak van egy fia. Úgy hívják, Elemér. Ő ma este, amikor csak ketten voltunk otthon, tajtékozva le akart engem szakítani… Azt mondta nekem, hogy: most válassz, mert vagy meghalunk most mind a ketten, vagy pedig… Restelli kimondani. Tetszik tudni!

ZELMA

Azt akarta, hogy a kedvese légy?

BOGYÓ

Azt.

ZELMA

S te nem akartál?

BOGYÓ

Nem. Mert senki sem kívánhatja tőlem, hogy aztán szégyelljem magam, amikor süt a nap, vagy amikor ott állok a csillagos ég alatt.

CZIRMOS

Ez a beszéd! Hallja, Bodrogi?

BODROGI

Hallom.

PIROSKA

Rákiált Czirmosra. Maga ne ordítson a más házában! Vén here!

Az izgalom kigyúl.

PETKE

Piroskára kiált. Te hallgass!

ZELMA

Piroskának van igaza!

BAGI

Vészesen feláll, s Zelma felé. Nem dugod bé?!

Petke Piroskához, Bagi Zelmához lép: mind a két férfi félelmes haraggal nézi a feleségét. A két asszony lassan térdre ereszkedik a férje előtt, miközben Teréz zokogni kezd, Kósa pedig megdermedve, leesett állal áll.

CZIRMOS

Riasztó hangon. Menjünk innét, Bodrogi úr! A cigányhoz. Cigány, előre! S fújjad!

A cigány kiugrik az ajtón, amit nyitva hagy. Gumics és Czimer a másik szoba ajtaján gyorsan kimennek.

CZIRMOS

Megragadja az átalvetőt.

BOGYÓ

Az az enyim, Czirmos bácsi!

CZIRMOS

Maga is jön velünk!… Inas lesz, fazakasinas!

BOGYÓ

Kérdezze meg, elengednek-e?!

Künn a cigány fújni kezdi a Rákóczi-indulót.

CZIRMOS

Most nem lehet zavarni őket! Leereszti az átalvetőt a földre, derékon ragadja Bogyót, s kiviszi az ajtón.

BODROGI

A vállára veszi az átalvetőt, és meghajlik a bentlévők felé. Jó estét kívánok! Kimegy.

Függöny

Harmadik felvonás

Színhely: a Bodrogi lakószobája s egyben műhelye, mint az első felvonásban. Ha akkor, az első felvonásban, a Bodrogi nyomorúságos állapotát és kedvetlenségét mutatta a lakás, most azt kell mutatnia, hogy ebből az állapotból, gazdájával együtt, kimozdult a lakás. Rend van és tisztaság most a szobában. A bútorok és az agyagedények is rendezetten állnak. Az asztal le van terítve valami vidám papirossal. Nagyon világos és derűt árasztó most a szoba: a külső havas és napsütő világ is beárad az ablakon.

Idő: újév napján, ebédidő után.

BODROGI

Ül az asztal mellett, s nagy papirosra, ami rajztáblára van rászegezve, odaadással rajzol és fest. Rendesen és tisztán van öltözve: szépen takarított cipőben és kivasalt nadrágban; felül csak ing van rajta, színes és kockás, amilyent a festők szoktak viselni. Inge a nyakán nincs begombolva. Az asztalon festék és ecsetek.

CZIRMOS

A kályha mellett ül, amiben vadul ég a tűz, még piros is a kályha egyik oldala; az öreg elhúzódik a kályhától, minek a szelelőajtaját becsukja. Eladlak! A pokolba!

BODROGI

Oda sem néz. Mi az, vén rózsabokor?

CZIRMOS

Úgy süt ez a kályha, mintha a pokolba kívánkoznék. A múlt esztendőben sohasem akart működni, s ma reggeltől kezdve nem lehet mellette megmaradni.

BODROGI

Újév napján ő is új életet kezdett. Jöjjön, nézze ezt meg.

CZIRMOS

Feláll, Bodrogi felé indul. Abból mi lesz?

BODROGI

Látá Isten Ádámot, hogy nagyon egyedül van; akkor megsajnálá őt, s teremtette neki Évát.

CZIRMOS

Rápillant a rajzra. Értem, társat csinálunk ennek a nagy árva kancsónak.

BODROGI

Úgy van.

CZIRMOS

No csak.

BODROGI

S azt gondoltam, hogy legyen ez az új kancsó a Paradicsom fájának a törzse. Májusban nagy-nagy virágzó almafaágakat rakunk majd bele. Nem olyan lesz akkor, mintha valóban a Paradicsom almafája virágoznék?

CZIRMOS

Mindenkinek megmagyarázzuk: nehogy azt gondolja valaki, hogy egy óriás kancsó, amibe mi raktunk almafaágakat.

BODROGI

Maga szamár! Hát én a kancsóra ráfestem Ádámot és Évát. Az egyik oldalára Ádámot, s a másikra Évát. Ahogy átölelik a fa törzsét, s fogják egymásnak a kezét! Mutatja a rajzot. Látja? Ez lesz az egyik oldala a kancsónak: ezen van Éva! Látja?!

CZIRMOS

Még jobban megnézi a rajzot. Látom. Kedvesen ravaszkodva elmosolyodik. A másik oldalát is látom.

BODROGI

Azt még nem csináltam meg.

CZIRMOS

De én már látom!

BODROGI

Hogyhogy?!

CZIRMOS

Maga lesz rajta, Ádám gyanánt. A maga képe. Igaz-e?

BODROGI

Igaz. Ámul. S maga azt honnét tudja?

CZIRMOS

Onnét, hogy ezen az oldalon, amit már megfestett, ezen Éva gyanánt a leánka van: Bogyó!

BODROGI

Csillogó szemmel. Megismerte?

CZIRMOS

Kedvesen csinált meghatottsággal. Meg.

KÖTELES

Kopogtat és belép; vidám, nagyon mozgékony, ünnepre ki van öltözve. Jó napot kívánok.

BODROGI

A rajzzal lefelé fordítja a rajztáblát. Jó napot, Köteles úr. Feláll. Minek köszönhetem kedves látogatását?

CZIRMOS

Olvasott egy mesét.

KÖTELES

Eltalálta! Olvastam, olvastam.

BODROGI

Tessék leülni. Leül.

KÖTELES

Leül az asztal mellé. Szerepelt abban a mesében, kérem szépen, egy szegény adóhivatalnok. Annak volt egy eszes, tehetséges jó barátja: egy művész! Történt, kérem szépen, hogy ez a jó barátja gazdag menyasszonyt szerzett, hogy véle megházasodjék. A szegény hivatalnok nem tudta, hogy mit kell tenni ilyen alkalommal. Éppen ezért elment a bölcs kádihoz, hogy tőle tanácsot kérjen. A bölcs kádi pedig azt felelte neki: menj el, és látogasd meg és tiszteld a te jó barátodat, akinek immár két esze vagyon. Nevezetesen az egyik, ami eddig is volt neki, a másik pedig a gazdag feleség. Nevet.

BODROGI

Hasonló hangnemben folytatja. S akkor elment az adóhivatalnok az ő művész barátjához, akinek elmondta, amire a bölcs kádi őt tanította. A művész pedig így válaszolt az ő barátjának: „Aranyból való és dicső barátom! Mivelhogy énnekem amúgy is van egy eszem, neked adom az én gazdag menyasszonyomat, hogy legalább egy eszed neked is legyen.”

KÖTELES

Gyorsan feláll. Boldog új évet kívánok! Kifelé megy, majd visszafordul. Három nap!

BODROGI

Micsoda három nap?

KÖTELES

Árverezünk! Csak három nap! Kimegy.

BODROGI

Nevetve Czirmoshoz. No, mit szól ehhez?

CZIRMOS

Többet, amíg él, mesét nem fog olvasni.

BODROGI

A hülye majom!… Azt hiszi, hogy dugába dőlünk a három napja miatt… Feláll. Hát árverezzenek!… Az edények felé fordul. Itt van mind! Az egész szemét!… Vigyék el! Legalább nem fogom látni… Fölvesz egy fazekat, s undorral nézi. Pocsék portéka… Ki csinálta ezeket, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Bodrogi Antal!

BODROGI

Akarattal leejti a fazekat, ami összetörik a földön.

CZIRMOS

Bodrogi felé lép egyet, s kérdőleg néz reá.

BODROGI

Ezt én csináltam.

CZIRMOS

Nem tudja, hogy a fazakak listára vadnak írva? Nem a miénk immár, hanem az államé! Ha a földre eregeti őket, minket bézárnak!

BODROGI

Kedves csodálkozással. Maga mióta lett ilyen nyúlszívű?

CZIRMOS

A bölcs kádi azt mondta volt, hogy az okos ember az államnak adja üres fazakát, hogy majd akkor ehessék belőle, amikor az állam már megtöltötte hússal.

BODROGI

Hallja! Most maga spekulál, amikor én abbahagytam?! Amikor felrepültem a szemétdombról, amelyiken ilyen edényeket gyárt a művész?! Megfogja Czirmosnak a vállát, s gyöngéden megrázza. Ember!… Öreg arkangyal! Lefagytak az éjjel a szárnyai, s a tüzes kardot a hóba dobta?! Elfelejtette, hogy az este, a telihold alatt, a csillagokkal kötöttünk szövetséget s nem az államokkal?!

CZIRMOS

Maga a világ egyik széliről a másikra ment. Mind a kettőről könnyen lehull az ember.

BODROGI

S aztán?! A csillag lehull sziporkázva, de a tök nem. Mi akar lenni: tök vagy csillag?

CZIRMOS

Ember!

BODROGI

Megöleli Czirmost. Szépen felelt, öreg honfoglaló. Elengedi. Emberek leszünk… Szókimondó, meg nem alkuvó emberek… Az edényekre mutat. De ezeket, itt, ne lássam. Leül. Mert úgy hallom, valahányszor odanézek, mintha nyávognának. Nem énekelnek, érti? Hanem nyávognak!

CZIRMOS

Ne nézzen oda.

BOGYÓ

Frissen, ünnepi ruhában belép; vidám és kedvesen titokzatos: hárászkendőben csombolygatva valamit hoz. Egyenesen az asztal elé megy, megáll Bodrogival szemben, s miközben mosolygó szemekkel nézi őt, egy cserép muskátlivirágot bont ki a kendőből. A virágot Bodrogi elé teszi az asztalra, aztán megáll, és kedveskedő ünnepélyességgel mondja. Jólesik szívünknek, s a lelkünket is öröm tölti el, hogy boldog reménységben érhettük meg újesztendő napját. Adja a Mindenható, hogy ennek az ígéretes új esztendőnek minden egyes napját jó egészségben, hasznos munkában és tiszta szeretetben tölthessük mindnyájan, de különösen a főnök úr, akinek az összes alkalmazottak nevében ezennel boldog új évet kívánok! Meghajtja magát.

CZIRMOS

A köszöntő alatt Bogyó mellé állott, s most ő is meghajtja magát.

BODROGI

Meghatva feláll; Bogyó felé megy, és már mozdul a karja, hogy magához ölelje Bogyót, de akkor gyorsan meggondolja magát, s odaszól Czirmosnak. Csókolja meg! Helyettem!

CZIRMOS

Gyorsan megcsókolja a Bogyó arcát.

BODROGI

A kezébe veszi a virágot, s hol a virágra s hol Bogyóra tekint. Czirmos bácsi! Mióta nem volt virág ebben a szobában?

CZIRMOS

A világ teremtése óta.

BODROGI

Amióta itt lakunk, nem volt… Nem emlékszem.

CZIRMOS

Nem volt, nem.

BODROGI

Köszönöm, Bogyó. Leteszi az asztalra a virágot.

BOGYÓ

Szívesen.

BODROGI

Hát igen… A főnök úr már kapott virágot, de hát Bodrogi Antal mikor kap Bogyótól?

CZIRMOS

Kedvesen oktatva Bodrogit. No, halljunk oda! Most magán van a sor!… Hát így elszokott a rendes leányoktól?! S már elfelejtette az úri szokást?!

BODROGI

Maga hosszabb ideig volt legény, mint én.

BOGYÓ

Most is az!

CZIRMOS

Az hát! Ezt a leánkát is ki csókolta meg az előbb? Én! Mert maga csak szaval: „Bátor! Szókimondó! Meg nem alkuvó! Csillag! Tök.”

Mind nevetnek.

BODROGI

Nevetés alatt visszalép az asztalhoz. Tök!… Felveszi a rajztáblát, önkéntelenül; s ránéz a rajzra.

CZIRMOS

Mutassa meg a leánykának!

BODROGI

Szemrehányással néz Czirmosra, rosszallva csóválja a fejét; közben a rajztáblát, a rajzzal lefelé fordítva, leteszi az asztalra; s leül.

BOGYÓ

Tessék megmutatni nekem! Czirmoshoz. Mi van azon, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Isten megtiltotta, hogy együnk a jó és gonosz tudás fájáról.

BODROGI

Meg, meg… A rajzot az asztal fiókjába teszi.

MIHÁLY

Kopogtat és belép. Jó napot kívánok.

CZIRMOS

Jó napot, Mihály.

MIHÁLY

Kezet fog Czirmossal. Bodrogi úrhoz jöttem.

BODROGI

Feláll. Tessék.

MIHÁLY

Kezet fog Bodrogival. Boldog új esztendőt kívánok. Bogyóval is kezet fog. Szép húgomban kit tisztelhetek?

CZIRMOS

A jövőt.

BODROGI

Üljön le, Mihály.

Mihály és Bodrogi leülnek az asztal mellé.

CZIRMOS

Bodrogiék felé. Aztán, ha bajban vannak, kiáltsanak.

Magával viszi Bogyót is: hátra a kályha felé, ahol a sarokban a földön limlomok vannak.

MIHÁLY

Czirmoshoz. Itt baj nem lesz… Bodrogihoz. Sőt ellenkezőleg: azért jövék Bodrogi úrhoz, hogy a húsz forintot, amivel tartozott nekem, köszönettel megkaptam.

BODROGI

Értetlenül nézi Mihályt.

Czirmos a limlomok között válogat, s közben ilyen szavai hallatszanak, ahogy Bogyónak mondja: „Nem tudja nézni őket”… „Nyávognak”…

MIHÁLY

Bodroginak a fülébe rágva. A húsz forintot megkaptam!

BODROGI

Amivel én tartoztam magának?

MIHÁLY

Azt. Mind a húszat. Megkaptam.

BODROGI

Körülnéz, mintha álomból ébredne. Majd Czirmoshoz, aki felfülelt az utolsó szavakra, s aki már az asztal felé tart, egy nagy lepellel, amely egyik oldalán piros, s a másikon fekete, s amelyet Bogyóval együtt hoz. Ketten a két szélinél tartva a kibontott leplet. Hallja, Czirmos bácsi? Mihály a húsz forintot megkapta! Amivel tartoztunk neki

CZIRMOS

Mindig becsületes emberek vótunk. Ott áll Bogyóval együtt, ahogy tartják a kibontott leplet.

BODROGI

Czirmoshoz. Tud maga erről?

CZIRMOS

Hogyne tudnék! Tartoztunk neki.

BODROGI

Tudom, hogy tartoztunk, de hogy megadtuk: tud maga arról?!

CZIRMOS

Ki mondja, hogy megadtuk?

BODROGI

Itt Mihály, ő maga.

MIHÁLY

Én nem azt mondtam, hogy megadták. Én azt mondtam, hogy megkaptam.

CZIRMOS

Bodrogihoz. No, látja!

BODROGI

Czirmoshoz. Hát az magának nem mindegy?!

CZIRMOS

Hát hogy vóna?

BODROGI

Feláll. Itt valaki más nyelven beszél!

BOGYÓ

Aki a húsz forintot megadta.

BODROGI

De ki adta meg?! Kérdőleg nézi Mihályt.

MIHÁLY

Mosolyogva feláll. Így szép a világ, Bodrogi úr. Kezet fog Bodrogival. Aztán, ha szekeres kell, én megvagyok máskor is. Köszön, és kimegy.

BODROGI

Önkéntelenül lép kettőt Mihály után, aztán visszafordul, és ide-oda néz és mozdul. Aztán egyszerre úgy néz Czirmosra és Bogyóra, mintha csak most venné észre, hogy azok tartják a leplet. Mi az?

CZIRMOS

Gyászlepel.

BODROGI

Ki halt meg?

CZIRMOS

A fazakak. Megindul egyedül a fazekak felé, s majd a lepellel leborítja azokat.

BODROGI

Nevetve. No, Bogyó! Maga nem bolondul meg itt, Czirmos bácsi mellett?

BOGYÓ

Óh, mi találunk ketten: Czirmos bácsi s én. Mert én is bolondos vagyok, s ő is. Huncutkodva. De van egy óriási nagy szerencsénk nekünk: mégpedig az, hogy itt van mellettünk egy igazi meggondolt, bölcs ember… Akinek az esze nem jár soha az ágak hegyin… Akinek a fazakai nem nyávognak… Aki nem mással csókoltatja meg, hanem maga csókolja meg a kedvesét!

BODROGI

Meglepődve, de önkéntelen és mohó örömmel. A kedvesét?!

BOGYÓ

Visszahúzódva. Én bolondos vagyok…

CZIRMOS

Már odajött volt. Ne ijesztgesse azt a leánkát!

BODROGI

Odamegy az asztali helyére. Maga ne ólálkodjék a Paradicsom kapujában. Leül. Hanem azt mondja meg: honnét fizette meg azt a húsz forintot?

CZIRMOS

Pokolba jussak, ha én fizettem meg!

BODROGI

Bogyó?!

BOGYÓ

Bizonisten nem tudom.

BODROGI

Mi történhetett?… Gondolkozik. Tréfa lenne?… Elszántan. Mert akkor itt s a környéken baj lesz!…

CZIRMOS

Láttak még ilyent?! Most emiatt eszi magát!

BODROGI

Kitörve. Velem ne űzzön tréfát senki!

CZIRMOS

Bodrogi úr! Ne lásson rémet ebben is!… Hagyja most mentire… Majd kitudódik, hogy mi történt.

BODROGI

Majd?! Nem majd, hanem most!… Induljon rögtön, s derítse ki!

CZIRMOS

Jó… Dirdurral gyorsan kimegy.

BOGYÓ

Gyöngéden, szeretettel közeledik Bodrogihoz. Ne búsuljon, mert tréfa nem eshetett… Sem más olyan dolog, ami rossz… Én észrevettem volna… Mert a szemem járt, a fülem üsmeri a szót… Ami történt, tisztességből történhetett… Ezt látni lehetett… S tudja, mit mondott Mihály bácsi? Azt mondta, hogy „Így szép a világ, Bodrogi úr”… S ha ezt mondta, akkor így szép: ha ilyen dolgok történnek, ami történt.

BODROGI

A beszéd vége felé fölnézett Bogyóra, s most meleg elismeréssel nézi. Maga okos gyermek.

BOGYÓ

A virágra mutat. Ez a virág okos?

BODROGI

Megnézi, s gyöngéden megérinti a virágot. Ezt maga mért kérdezte?

BOGYÓ

Azért, mert együtt jártunk iskolába.

BODROGI

Elneveti magát. Üljön le ide!

BOGYÓ

Leül az asztal mellé.

BODROGI

Bogyó, emlékszik arra, amikor először találkoztunk, János napján?

BOGYÓ

Hát hogyne! Amikor maga azt mondta Czirmos bácsinak: „Hát menedékhely az én lakásom?!…” „Takarítsa ki innét ezt a leányt!”…

BODROGI

Nevet, nem akar emlékezni. Én mondtam ilyent?!

BOGYÓ

Nem jut eszibe?

BODROGI

Nem… Akárhogy töröm a fejemet… Látja, milyen buta vagyok!

BOGYÓ

Hála Istennek.

BODROGI

Hogy buta vagyok?

BOGYÓ

Hogy nem emlékszik!

BODROGI

Kedvesen, de egyre komolyabban. De arra emlékszem, hogy maga előtt egyszerre kinyílott bennem a szó, s vallottam magának… Pedig akkor láttam először… S mégis elmondtam titkos panaszomat… S milyen jólesett nekem, hogy a maga mostoha sorsa mellé odatehettem az én keserű bánatomat!… S tiszta szíve előtt milyen jólesett megvallani, hogy én vásári ember lettem, s hogy kiraboltam saját magamat, mint a tolvaj!…

BOGYÓ

Elszomorodott, majdnem sír.

BODROGI

Részvéttel, vigasztalva. Mi az, nagyleány?… Hát mért szomorodott így el?…

BOGYÓ

Akkor szerettem volna segíteni magán, s nem tudtam…

BODROGI

Hát segített!… Tudja, milyen nagyot segített?! Amikor reám nézett tiszta szemekkel, s azt mondta nekem „Egyszer még eljöhet a csoda”… S azt is milyen angyali biztatással mondta, hogy kezdjem újra az életemet. Feláll. Hát újra kezdtem! S maga most is itt van!… S itt is marad!

BOGYÓ

Tudom. Inas vagyok,

Egymásra nevetnek.

BODROGI

Hát mi akar lenni?

BOGYÓ

Kicsit pajkosan. Legalább segéd.

CZIRMOS

Nagy szuszogva belép.

BODROGI

Czirmoshoz. No?!

CZIRMOS

Nyomon vagyok.

BODROGI

Mi az eredmény?

CZIRMOS

Mintha új dolgot mondana. Valaki a húsz forintot kifizette!

BODROGI

De ki?!

CZIRMOS

Azt még nem tudom.

BODROGI

Bogyóhoz; szeretettel Czirmos iránt. Látja?… Ha elmegy, így jön haza… Ha itthon van, így megy el… Pillangót fogunk egész nap… Ezzel töltöm az életemet.

CZIRMOS

Ne ezzel töltse, hanem tessék elmenni a gyűlésbe!

BODROGI

Miféle gyűlésbe?

CZIRMOS

Az újévi gyűlésbe. Hát azt is elfelejtette? A szakszerű fazekasok gyűlésire!… Most mennek a többiek is, nagy iromba szakszerűséggel s nagy romlandó lélekkel… Magának is menni kell!

BODROGI

Hát szakszerű fazekas vagyok én?!

CZIRMOS

Eddig az vót; Belélépett az egyesületükbe, s fizettük nekik a tagdíjat. Ők itthon nyomtak minket, s mi a városban védtük őket…

BODROGI

Úgy beszél, mintha nem tudná, hogy mi történt a tegnap este. Mintha nem tudná, hogy a mai nappal ez is megváltozott.

CZIRMOS

Ha megváltozott, mondja meg nekik! Ott a helyszínen, a szemükbe! Legyen „meg nem alkuvó”, „szókimondó”! Hiszen nagy boldogság „kimondani nyíltan a szót”!…

BODROGI

Igaza van… Kiskabátot vesz és kalapot. Meg kell mondani nekik. Úgy, ahogy van.

CZIRMOS

Okosan.

BODROGI

Jókedvvel. Nem adná ide a fejét! Magának úgysem kell.

CZIRMOS

Ikreket akar? Előbb házasodjék meg!

BODROGI

Nevetve kimegy.

CZIRMOS

Bogyóhoz. Muszáj így beszélni véle, egy kicsit apásan… De hát ha nem szeretném, nem csinálnám.

BOGYÓ

Mért szereti?

CZIRMOS

Azért, mert ő… Hát maga mért szereti?

BOGYÓ

Elgondolkozva, kicsit érzelmesen néz a levegőbe; aztán Czirmosra emeli a szemét.

CZIRMOS

No, nem felelt. Leül ő is az asztal mellé.

BOGYÓ

Az enyim más. Angyali az arca, de egyre felhősebb: folyton arra gondol, ami bántja, s amit ki akarna mondani.

CZIRMOS

Más, más… De szereti!?

BOGYÓ

S ő, engem?… Mit gondol?

CZIRMOS

Nem szólott semmit magának?

BOGYÓ

Erről nem.

CZIRMOS

Hát miről?

BOGYÓ

Hogy emlékszem-e, amikor először találkoztunk. Karácsony harmadnapján… Amikor beszélt nekem az ő keserű bánatáról, hogy vásári ember lett… Hogy én akkor milyen nagyot segítettem rajta, mert ránéztem tiszta szemekkel, s azt mondtam neki… tiszta szemekkel… Nem bírja tovább, egyszerre zokogni kezd.

CZIRMOS

Kicsit megijed; gyöngéden babusgatja és vigasztalja Bogyót. No… Mi baj?… Nem szabad sírni!… Egy ilyen nagylánynak!… Akit úgy szeretnek… No, hamar! Ki kell húzni a töviset! Ki kell mondani nyíltan a szót!

BOGYÓ

Még szepegve, de már abbahagyja a sírást. Éppen az a baj, hogy nem mondtam ki, ami igaz vót… Hanem megalkudtam, hogy meg tudjak élni… S számításból hamisat szóltam, s úgy is cselekedtem!

CZIRMOS

Megkönnyebbülve. Ennyi az egész?

BOGYÓ

Hát ez magának nem elég?

CZIRMOS

Nekem elég, de egy leánytól semmi.

BOGYÓ

Egyszerre megvidámul, ártatlanul; majd lassanként még kedves dicsekvéssé is válik, amit mond. Akkor nem vagyok rossz?

CZIRMOS

Nem akarom megbántani, de úgy tűnik nekem, hogy nem… De hát valójában mit csinált?

BOGYÓ

Kémkedtem! És hamis szószóló is voltam. S ez akkor történt, azon a János-napon, amikor én béjöttem ide a szobába, s azt mondtam magának, hogy dugjon el hamar, mert engem üldöznek. Pedig engem akkor nem üldöztek, hanem számításból jöttem, hogy kémleljek ki mindent. S főleg, hogy Teréz nénémet dicsérjem, s hogy Bodrogi urat feléje fordítsam…

CZIRMOS

Ez a dolog mégis meglepte, izgalomba is hozta egy kicsit. Érdekes…

BOGYÓ

Nekem is tetszett, amíg Bodrogi urat meg nem láttam. De amikor őt megláttam, akkor egy kicsit megzavarodtam. Mert ugyanis akkor már nem azt akartam volna, hogy Teréz nénémet vegye el.

CZIRMOS

Hát?!

BOGYÓ

A mosolya azt mondja, hogy őt Bogyót, de aztán kivágja. Hanem akit megszeret!

CZIRMOS

S maga mégis azt hirdette ki, mint angyali szellem, hogy Bodrogi úr kérje meg Teréznek a kezét!

BOGYÓ

Igen, mert amibe beléfogtam, azt végig akartam csinálni, becsületesen!

CZIRMOS

Mondom, hogy maga nem rossz!

BOGYÓ

S azt is gondoltam, hogy ha Bodrogi úr eljön szilveszter este Terézhez, akkor én is látni fogom őt, legalább!

CZIRMOS

De azok az irigy asszonyok a maga eszén is túljártak.

BOGYÓ

Nem jártak túl!

CZIRMOS

Hát hogyne! Elküldték szolgálni, a városba.

BOGYÓ

Igen, de én a szükséges időben hazajöttem!

CZIRMOS

Hirtelen csodálkozással. Hát a patikus fia sem volt igaz?

BOGYÓ

Kicsit megszeppenve, de szívesen. Csak Bodrogi urat vágyakoztam látni…

CZIRMOS

Hirtelen, félig feláll, de rögtön vissza is ül; s kedvesen, ámulásra fintorított arccal nézi Bogyót.

BOGYÓ

Ugye, nem vagyok hamis?

CZIRMOS

Ennél valódibbat, leányban, még nem láttam.

BOGYÓ

Gondolja csak el, hogy én milyen árva és számkivetett voltam! Magamnak kellett magamot igazgatni! De senkinek rosszat nem tettem! Egyedül a szívemnek akartam kedvezni, hogy azt a szép tiszta érzést, ami bennem van, valahogy napfényre hozzam.

CZIRMOS

Komolyan. Jól van, szép fiacskám. Majd segítek én is napfényre hozni azt a szép tiszta érzést. Ha már annyira szereti ezt a… mi urunkat!

BOGYÓ

Úgy szeretem őt, hogy meg sem mertem neki mondani az igazat. De most, amikor hazajön, én mindent elmondok neki is!

CZIRMOS

Egy szót se! Feláll. Neki egy szót se!

BOGYÓ

Igen, de én is olyan akarok lenni, amilyen ő: szókimondó!

CZIRMOS

Ne legyen, ne legyen! Hármunk közül elég egy szókimondó! A másik kettő arra kell, hogy el tudja együtt viselni azt az egyet.

BOGYÓ

Hát akkor mit csináljak?

CZIRMOS

Tavaszt!

BODROGI

Belép, egy csokor virágot hoz. Egyenesen Bogyó előtt. Jólesik szívemnek, s a lelkemet is öröm tölti el… hogy mégsem szoktam el a rendes leányoktól, minek bizonyságul, íme… tessék! Átadja Bogyónak a virágot.

BOGYÓ

Köszönöm szépen.

BODROGI

No, megmondtam a fazakasoknak. A kalapját ledobja.

CZIRMOS

S mit szóltak?

BODROGI

Tátogtak; aztán a végin éljeneztek, s én eljöttem. Leül Bogyó mellé.

CZIRMOS

Éljeneztek hát, mert eggyel kevesebb lett a fazakas.

BODROGI

Őket is meg kell érteni.

CZIRMOS

Tán nem ők fizették ki a húsz forintot?

BODROGI

Olyan különös, és oly váratlanul jött, amit Czirmos mondott, hogy szívből nevetni kezd.

BOGYÓ

Bodrogival nevet.

GUMICS

A nevetés alatt belép, mire a Bodrogi és a Bogyó nevetése úgy marad abba, mintha hirtelen elvágták volna. Jó napot kívánok!

Nagy csend. Czirmos elfordul; Bodrogi és Bogyó úgy néznek egymásra, hogy abban benne van a Gumics iránti rossz véleményük.

GUMICS

Erőszakolt szégyenkezéssel Bodrogi felé lép, mellette megáll. Boldog új évet kívánok, Bodrogi!

BODROGI

Rá sem néz Gumicsra. Viszont.

GUMICS

Ne haragudj, ha tegnap este megbántottalak. Javadat akartam. De belátom, hogy neked volt igazad. Mivel Bodrogi nem felel, folytatja. Igazad volt, mert így mindenki jobban megbecsül téged. Én is… S nem utolsósorban a jó szerencse is melléd állott azóta, mert amint hallom, nem lesz árverezés sem.

CZIRMOS

Megfordul. Azt maga honnét tudja?

GUMICS

Mondják.

BODROGI

Feláll; komoly határozottsággal, de indulat nélkül Gumicshoz. Eddig sötétben éltem: nem ismertelek meg. Most kivirradt: Isten veled!

GUMICS

Eldobod a barátodat?

BODROGI

Isten veled! Leül.

GUMICS

Pukkadj meg! Kimegy.

Mint előbb, Bodrogi szívből kacagni kezd, Bogyó vele nevet.

CZIMER

Belép, mint Gumics.

A nevetés hirtelen abbamarad.

CZIMER

Jó napot kívánok! Indulna Bodrogi felé.

CZIRMOS

Rögtön Czimerhez. Eddig sötétben éltünk: nem ismertük meg magát. Most kivirradt: Isten önnel!

CZIMER

Meglepődve nézi Czirmost, mialatt beszél; aztán Bodrogi felé nézve. Bodrogi Antal barátomat keresem, kérem szépen.

BODROGI

Meghalt.

CZIRMOS

Vidéken van eltemetve.

CZIMER

Bocsánat. Kétszer is meghajtja magát, és kimegy.

Most hárman egyszerre kezdenek nevetni, miközben a három fazekas belép: Asztalos, Kovács és Szabó. Ünnepi öltözetben, barátságosan, de nagyon ünnepélyesen jönnek.

ASZTALOS

Jó napot kívánok!

KOVÁCS

Jó napot kívánok!

SZABÓ

Jó napot kívánok!

A nevetés abbamarad, de hárman háromfélé fordulva küzdenek ellene, miközben visszaköszönnek.

ASZTALOS

Küldöttségbe jöttünk Bodrogi úrhoz.

BODROGI

Feláll. Tessék.

A fazekasok arcot vesznek Bodrogi felé, s egymás mellett állva kihúzzák magukat.

ASZTALOS

Tisztelt művész úr! A helybéli tisztes fazakas ipar munkálói összegyűlvén hagyományos újévi gyűlésükre, s ott meghallgatván a művész úr eleven és őszinte szándékát, egyhangú határozatot kívántak hozni ebben a tekintetben. Ezen egyhangú határozattal megválasztottuk önt örökös tiszteleti tagnak.

BOGYÓ

Feláll.

ASZTALOS

Folytatja. Egyben pedig a közóhajtásnak teszünk eleget, amikor arra kérjük, hogy minden vasárnap délután művészi tudásával oktasson minket, mert országunknak is érdeke, hogy ez a tisztes ipar szebbé fejlődjék. Végezetül megköszönjük, hogy lelkesítő példával előttünk elindult, mely alkalomból is az Isten sokáig éltesse!

KOVÁCS

Éljen!

SZABÓ

Éljen!

BODROGI

Köszönöm a megtisztelő, emberi szavakat. Ami szép és jó, arra én mindenkit szívesen tanítok, mert egyedül a jó és a szép alkalmas arra, hogy erőt vegyen a mulandóságon.

ASZTALOS

Köszönjük szépen. Ránéz a másik két fazekasra.

KOVÁCS

Köszönjük szépen.

SZABÓ

Köszönjük szépen.

A fazekasok meghajtják magukat és köszönve kimennek.

BODROGI

Derült, szelíd arccal tesz néhány lépést, mintha sétálni indulna a szobában. Látszik, hogy nagyon jólesik neki, ami történt.

Czirmos és Bogyó szeretettel nézik Bodrogit.

BODROGI

Hirtelen megáll; s szeretettel Czirmoshoz. No, öreg lepkefogó! Hát helyes-e a szókimondó egyenes beszéd?

CZIRMOS

Jótól kérdi.

BODROGI

Ugye hogy helyes?

CZIRMOS

Majdnem gyermeki buzgalommal magyaráz. Ember! Fazakasok szentje!… Ki volt az, aki egyenesen megmondta magának, a nyomasztó múltban is, hogy maga nem ebbe a gyártmányos világba való?!… Hogy nem a sáros világhoz kell alkalmazkodni, hanem a virágos úton kell haladni?!… No, ki volt az a vén lepkefogó?

BODROGI

Mosolyogva ölelgeti Czirmost. Maga volt.

CZIRMOS

Helyes-e tehát nekem szót fogadni?

BODROGI

Helyes.

CZIRMOS

No, akkor az ölelgetéseivel ne engem nyomorgasson, hanem Bogyót!

BODROGI

Elengedi Czirmost, s kedvesen Bogyóhoz. Hát, Bogyó, maga ehhez mit szól?

BOGYÓ

Én úgy szeretem Czirmos bácsit, hogy tessék inkább engem nyomorgatni.

BODROGI

Úgy tesz, mintha Czirmostól búcsúznék, hogy Bogyóhoz menjen. Hát akkor Isten magával, öreg!

CZIRMOS

Isten velem.

KÓSA

Kopogtat és belép. Szelíd, de komoly; egy kicsit sápadt. Bodrogi felé megy, ki Czirmossal és Bogyóval együtt tartózkodó várakozásban van. Boldog új esztendőt kívánok, Bodrogi úr! Kezet fog vele. Magának is, Czirmos bácsi! Kezet fog Czirmossal. S magának ugyancsak, kedves kislányom. Kezet fog Bogyóval.

BODROGI

Kósa úrnak is kívánunk minden jót, mind a hárman.

KÓSA

Köszönöm szépen.

BODROGI

Tessék helyet foglalni.

KÓSA

Leül. Jólesik leülni… Hiába, no… Telik az idő…

BODROGI

Leül Kósával szemben. Nekem is jólesik, Kósa úr.

KÓSA

Hát magának is telik… De magának még van miből… Nekem azonban… Czirmosra néz. Ugye, Czirmos bácsi?

CZIRMOS

Én adok magának az enyimből.

KÓSA

Czirmoshoz. Jobb lesz, ha megtartja. Magának több öröme telik ebben a világban.

CZIRMOS

Abból is adok Kósa úrnak, az örömből.

KÓSA

Nagy adakozó kedviben van! De hát sokan így vagyunk mostanában… Leginkább talán az, aki egy szót sem szól, mint ahogy Bodrogi úr teszi, aki ugyancsak nagy adakozásban volt Bagiéknál, a tegnap este…

BODROGI

Ha már ezt felemlíti, Kósa úr, valamit meg akarok mondani.

KÓSA

Tessék. Odaszól Bogyóhoz. Üljön le, kicsi húgom.

BOGYÓ

Leül.

KÓSA

Öreges gyöngédséggel megsimogatja a Bogyó arcát, s Bodrogihoz. Szép gyermek!

BODROGI

Idehoztuk, s most már itt is marad.

KÓSA

Int is alig a fejével Bodroginak. No, tessék! Mondja el, amit akar.

BODROGI

A tegnap este nagyot fordult az életem, Kósa úr. Maga tudja, hogy én miképpen éltem, amióta itt lakom a maga házában.

KÓSA

Tudom.

BODROGI

Nem esnék jól, ha bőven el kéne mondanom. Ami lényeges belőle, az nem kevesebb, mint az, hogy az álmaimat eladtam. S ámbár „okos” számításból tettem ezt, a végin mégis utolsó koldus lettem, aki mindenkinek tartozott, s önmagának a legtöbbel.

KÓSA

Tudom.

BODROGI

S már azon az úton voltam, a maga segítségével, hogy a tegnap este a lelkemet és a testemet is eladjam.

KÓSA

Tudom.

BODROGI

De a kegyes sors úgy fordította a dolgot, hogy magamnak mindent megfizettem, ami járt. De még hátravan a többi, amivel az embereknek tartozom, s főleg magának.

KÓSA

Tudom.

BODROGI

De bármi történik, én a tegnap óta s már ezután csak azt mondom, amit igazán érzek és gondolok. Ebben a pillanatban pedig azt érzem, hogy magától bocsánatot kell kérnem, ha a tegnap este megbántottam volna. Gondolni pedig azt gondolom, hogy zokszó nélkül elmegyünk a házából, ha a házbér miatt vagy bármi oknál fogva úgy akarná.

CZIRMOS

Az utolsó mondatoknál úgy jön közelebb, hogy Kósát lássa; most nagy várakozással nézi őt.

KÓSA

Szelíd szomorúsággal nézi Bodrogit; aztán. Maga nem ismer engem…

Várakozó csend.

KÓSA

De én sem ismertem idáig magamat… Úgy éltem, ahogy szokás. De a sors titkokat rejteget az ember számára, és az élet meglepő fordulatokat… Menvén az úton, belebotlunk egy nagy kőbe, s talán ott a váratlan fordulat. Vagy meglátunk valamit, esetleg meghallunk egy szót… Hát én meghallottam egy szót!

CZIRMOS

Nagy várakozó arccal lehúzódik az asztal mellé egy székre.

KÓSA

Az aztán belém esett, az a szó, mint a nyugalmas tóba a kő. Megfodrozott engem, sőt hullámzásba borított; s azok a hullámok bizony nem kíméltek engem sem éjszaka, sem nappal… Mert éjjel elnyelték szokott nyugalmamat, sőt szívemet támadták meg, ide és oda verdesvén őt, akár sziklához vertek volna egy kis csónakot… S ha azt reméltem, hogy majd a reggel meg fog váltani, akkor ez a reménységem nem válott valóra, mert egész nap űzettem azon az egy szó által, mely háborgóvá tette éltemet…

BODROGI

Részvéttel. Egyetlen szó tette ezt?

KÓSA

Egyetlen szó indítá el mindezt, amit panaszlok.

BODROGI

Nem szabad nekünk is tudni azt a szót?

KÓSA

De rosszul mondom, hogy panaszlom, ami velem történt. Nem panaszlom én, hanem inkább megnyugszom a sors bölcs végzetében, bárha ilyen erővel tört is rám… S megnyugodván, elgondolom magamban, hogy valóban, mily hívságos életet éltem!… Gyűjtöttem a pénzt, örömet lelvén a vagyonban… Csekélynek mondható, ami jót másokkal tettem; sőt magamról is megfeledkeztem, ha azt tekintem, ami az emberben nem mulandó…

BODROGI

Csakugyan nem ismertem magát, Kósa úr!

KÓSA

Hát most ismer… Azaz még most sem egészen, mert nem tudja, hogy én magára nem haragszom. Sőt a haragnak ellenségihez mentem, hálát és szeretetet hozván magának, mely hála és szeretet áradjon magára öreg és megnyugodott szívemből…

BOGYÓ

Könnyes a szeme, az öreg Kósa kezére teszi a kézét.

BODROGI

Nem érdemlem meg, Kósa úr.

KÓSA

Aki eljön példájával, bár esetleg az egek küldték is, annak jutalmát nem mérjük úgy, mint egyebet mérni szokás. De mivel mégis emberek vagyunk, amíg testet hordunk, szabad legyen nekem is emberi módon valamit tenni.

BODROGI

Természetes, Kósa úr.

KÓSA

Hát akkor legyen természetes, Bodrogi úr, hogy nekem soha házbért nem fizet, mert ez a ház a magáé.

BODROGI

Dolgozni fogok, ahogy álmaimban akartam. S elrendezek mindent, amivel tartozom. Szívből köszönöm, hogy erre alkalmat ad nekem. Semmi egyébbel ne jutalmazzon engem.

KÓSA

A földi jutalom, az nem jutalom, kedves Bodrogi úr. De amit én kaptam magától, az jutalommá vált öreg napjaimban.

BODROGI

Tőlem?! Mit kapott tőlem?

KÓSA

Egy szót.

BODROGI

Milyen szót?

KÓSA

Elérzékenyedve néz, aztán lassan mondja ki. „Bálványimádó.”

BODROGI

Mondtam.

KÓSA

S igaza volt…

BODROGI

Akkor.

KÓSA

Küzd a sírással. Igen, akkor… Most már nem vagyok az… Ezt magának köszönöm… Megfogja a Bodrogi kezét, sírva feláll. Köszönöm…

BODROGI

Karon fogja Kósát, és ketten kimennek a szobából.

Czirmos és Bogyó meghatódva néznek Kósáék után, aztán Bogyó lassan leül, Czirmos elfordul, odamegy a kályhához, felvesz egy hasábfát, majd visszateszi, és Bogyó félé fordul.

CZIRMOS

Lehet, hogy nekem is meg kéne változni.

BOGYÓ

Magának mért?

CZIRMOS

Hogy olyan vidám legyek ismét, amilyen voltam.

BOGYÓ

Feláll, megtörli a szemét; látszik, hogy nehezen megy a dolog, de elkezdi a játékot, hogy viduljon az öreg; a virágot is a kezébe veszi. Üldözött vagyok. Dugjon el!

CZIRMOS

Szintén játszani kezd. S ki üldözi az ilyen tavaszi madarat, télen?

BOGYÓ

Előbb dugjon el.

CZIRMOS

Jaj, hova dugjam? Hova dugjam?

BOGYÓ

A kancsót nézegeti, s beletekint. Ebben mi van?

CZIRMOS

Abban álom, eltemetve. S egy kicsi szalma.

BOGYÓ

Jöjjön ide gyorsan!

CZIRMOS

Futva odamegy.

BOGYÓ

Ölelje meg a derekamot!

CZIRMOS

Átöleli a Bogyó derekát.

BOGYÓ

S tegyen belé a kancsóba!

CZIRMOS

Beleteszi Bogyót a kancsóba.

BOGYÓ

Itt jó lesz! Alámerül a kancsóban. Kitűnő jó lesz…

BODROGI

Belép, rögtön észreveszi, hogy Bogyó nincs a szobában: fürkészve néz körül. Bogyó hol van?

CZIRMOS

Elmene, hogy kikutassa, vajon a húsz forintot ki fizette ki?

BODROGI

Hát Kósa úr!

CZIRMOS

Látja, ez nem is jutott eszünkbe!

BODROGI

Azt nem csodálom, hogy magának nem jutott eszibe. De hogy Bogyónak sem, azon ámulnom kell. Tudja, milyen okos lány ez?! S milyen üdítő és kedves?!…

CZIRMOS

Ámulatra fintorítja az arcát.

BODROGI

No, mit néz úgy, vén kolumbácsi?

CZIRMOS

Az előbb maga csodálkozott, s most én ámulok.

BODROGI

Ugyan miért?

CZIRMOS

Azért, hogy maga így magasztal egy leányt.

BODROGI

Komolyan. Nem egy leányt, hanem Bogyót!

CZIRMOS

Nono! Még azt is hallani fogom egyszer, hogy szereti.

BODROGI

Nem egyszer, hanem most! Nyissa csak ki a fülit!

CZIRMOS

Úgy tesz, hogy kinyitotta a fülét.

BODROGI

Odalép Czirmoshoz, és a fülébe. Szeretem Bogyót!

CZIRMOS

Úgy tesz, mintha egy kicsit süket volna, s nem értette volna jól. Mit tetszik mondani? Hogy feleségül veszi Bogyót?

BODROGI

Komolyan. Ezzel nem lehet tréfálni. Még magának sem!

CZIRMOS

Komolyan. Hát nem azt akarta mondani?

BODROGI

Igen. Azt.

CZIRMOS

Kedvesen, kétkedve. Igen, de vajon mit mond a szellem?

BODROGI

Ha kíváncsi, kérdezze meg.

CZIRMOS

Megkopogtatja a kancsót. Angyali szellem, jelen vagy-e?

BOGYÓ

A kancsóból síri hangon. Jelen.

BODROGI

Meglepődik, önkéntelenül hátrább lép egyet.

CZIRMOS

Angyali szellem, mondd meg nekünk, hogy Bodrogi Antal feleségül vegye-e Bogyót?

BOGYÓ

Igen.

CZIRMOS

Mikor, kedves angyali szellem?

BOGYÓ

Késedelem nélkül.

CZIRMOS

Angyali szellem, óhajtasz-e még valamit mondani nekünk, tanítván minket?

BOGYÓ

Igen.

CZIRMOS

Áhítatos csendben várjuk szavadot. Fél térdre ereszkedik, s int Bodroginak is, hogy csinálja utána, mire Bodrogi is fél térdre ereszkedik.

BOGYÓ

Lassan kiemelkedik a kancsóból: a fejét virágok borítják, a haja is tele van tűzdelve virágokkal, s a kezében is virágot tart. Okos vidámsággal mondja.

Mit fejembe vettem, azt én végbe vittem:

Szerető szívemnek hű társat szereztem.

Öreg és fiatal, ebből mind tanulhatsz!

Te pedig, virágom: kedvesemre hullhatsz!

Virágait Bodrogi felé dobja, aki felállva és boldogan kapja el a hulló virágokat.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

1944 tavaszán, amikor Tamási javában dolgozott a Hullámzó vőlegény című darabján, Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, kinevezésének tizedik évfordulójára készülve, az 1944–45. esztendőre már tervezte Tamási új művének előadását. A történelmi idő azonban közbeszólt, s Tamási is elakadt a darab írásával. 1944. július 24-én Kovách Aladárnak, a Nemzeti Színház újonnan kinevezett igazgatójának Tamási levélben gratulált, ám a Hullámzó vőlegény-nyel kapcsolatban is volt mondanivalója. Az eredeti szerződésre hivatkozott: „A szerző fenntartja magának azt a jogát, hogy igazgatóváltozás esetén a darabot a Nemzeti Színháztól visszaváltsa és más színházban adassa elő.”

A nyilvánosság előtt először 1945 novemberében a Színház című lapban, melynek szerkesztőbizottsági tagja is volt ebben az időben, új művéről így nyilatkozott: „Egy színjátékomnak két felvonása már másfél esztendeje készen van. Ezt a színjátékot, melynek Hullámzó vőlegény a címe, télire szeretném befejezni. Még nem tudhatom, hogy melyik színházban kerülhet színre. Talán abban, amelyik a jó szereposztást, a gondos rendezést és közbiztonságot legjobban megadja.” (I. évf. november 7–13., 13. sz.) Munkájával időben elcsúszott Tamási, mert mint játékának kéziratából kitűnik, csak 1946. december 10-én fejezte be. A Nemzeti Színházban Both Béla, a darab rendezője és Major Tamás, továbbá Benedek András dramaturg társaságában december végén véglegesítették a szereposztást és a mű szövegét, s 1947. január elején megkezdődtek a próbák. Alighanem Tamási nehezményezte, hogy Major kivonta magát a darab további sorsából, mert január 11-én az igazgató szükségét látta egy levél megírásának, amelyben betegségére hivatkozott, s ígérte: a darabot „szeretettel fogjuk kezelni”. Major a mű színpadi sorsáról is igyekszik megnyugtatni az írót „…addig tartjuk a darabot, amíg csak egy kis remény is van az érdeklődésre.” A bemutató elé Tamási a Pesti Műsorba írt kísérő cikket (teljes terjedelmében a Függelékben olvasható), ebből most a legfontosabbat idézzük: „A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni, és meg akartam mondani azt, hogy szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs.” 1947. január 30-án a Nemzeti Színház Andrássy úti Kamaraszínházában tartották a színpadi játék ősbemutatóját. Szereposztás: Bodrogi Antal – Uray Tivadar; Czirmos – Bihary József; Bogyó – Szőke Éva; Kósa – Gózon Gyula; Piroska – Olty Magda; Teréz – Sitkey Irén; Bagi – Bartos Gyula; Zelma – Vizvári Mariska; Gumics – Balázs Samu; Czimer – Tompa Sándor; Köteles – Pethes Sándor; Petke – Újlaky László; Mihály – Gárday Lajos; Asztalos – Makláry János; Kovács – Mádi Szabó Gábor; Szabó – Koltay Gyula, Cigány – Garay József akadémiai növendék. A darabot hatvankétszer játszották, kétszer közvetítette a rádió, s mindkét alkalommal beszélgetés is kötődött az előadáshoz.

Tamási drámaírói életművében az Énekes madár méltatásai mellett legtöbbet talán a Hullámzó vőlegény-nyel foglalkoztak. S mégis, jónevű szerzők beszámolói jobbára megragadtak az „illatos levegő”, a „góbéság”, a „csavarosság”, a „daloló szerző” és más közhelyeknél. Mátrai-Betegh Béla két helyen is – az Igazságban és a Hírlapban – (mindkettő január 31-én jelent meg) szeretetteljes, ám elegáns semmitmondással dicséri Tamási játékát. Az Igazságban például így: „A tiszta emberség utáni vágy Tamási Áron gondolati csillagrendszerének legfőbb nehézkedési törvénye, s ez tartja össze ezt a színpadi játékot is, amelynek belső szerkezete éppoly törékeny, mint egy egyszerű, illatos, mezőn szedett népdalé. Ezt a népdalt Tamási Áron a maga sajátos észjárásának kacskaringóival és finoman erezett leveleivel ékíti fel, mintegy megkoszorúzza művét az ötlet gyermekláncfüveiből font kedves, tarka koszorújával, mint a gyermekek egymás fejét réti játék közben. Mert Tamásinak ez a színpadi műve csakugyan játék, s mint minden igaz játéknak, ennek is távol valahol, a lélek mélyében, komoly, szinte komor értelme van.”

Laczkó Géza a Szivárvány 1947. február 1-jei (5.) számában így látja: „A darab maga, csodálatos kiválóságában, olyan, mint minden drámai remekművünk. A főhősnél teljesebbek a mellékalakok, s mindig van egy felvonás – többnyire az első –, amely jobban sikerült, mint a többi a cselekménylankadás során. Ostobaság volna ezt hibául felróni. S emellett meglepő, hogy a dráma váza kitűnő, bár vékony szálú vasszerkezet, amelynek egy-egy gerendáját maga a szerző emeli ki igen kényes helyekről, hogy maga álljon helyére – prédikátorul. A prédikátorok tematikája korról korra változik és elavul, de nem avul el a művészi forma, amely burkolja. Bossuet és Pázmány ma csak mint író él. S ameddig csak lesz magyar irodalom, Tamási Áron mindig fog élni mint író, nem utolsósorban ezzel a darabjával, amelynek lehetetlen nem szeretni hibáit is, mert ősi magyar művészi hibák, s így talán már erényszámba is mennek.”

Molnár Miklós a Szabad Népben (január 31.) többnyire kifogásait hangoztatja: „Humora üdítő, alakjai frissek, megoldása optimista, de mindez olcsó pesti tréfákkal, indokolatlanságokkal és közhelyekkel keverve szervetlenül illeszkedik a történetbe. Valójában nincs is darab, de – író sétál a színpadon, mint ezt valaki megjegyezte. Tamási író is, meg sétál is – igaz. De többet sétál kint, mint bent, s az írásművész távollétének unalmas, hosszú perceiben bőven van időnk gondolkozni egyes furcsaságokon. Azon például, hogy Bodrogi a fazékkészítésben véli megtalálni a gazdagodás útját…?! A költészet sok mindent elhitet, de ilyen »góbé burleszkben«, mint a Hullámzó vőlegény, már kötelező a jó fazékkészítő gondossága is.

Hibáival együtt is szeretettel kell azonban fogadni a darabot. Egészséges, tiszta mű, végre mentes a misztikus elemektől, optimizmust sugároz, és emberi érzelmeket emberi hangon megszólaltató alakok hullámzanak benne.”

Zelk Zoltán (Szabadság, 1947. január 31.) „kitűnő, de kissé halvány”-nak látja az előadást, s inkább a mű hibái fölött gondolkodik: „E beszámoló írója nem figyelte, hogy Tamási Áronnak ez a műve »színpadszerű«-e. Nem a dramaturgia parancsainak szolgálását, hanem a költői varázslatot várta az Ábel írójától. S ennek a hiányát panaszolja. Mert az »anyag«, amelyet most a színpadon láttunk, ugyanaz, amelyből már annyi tündéri valóságot, annyi valószerűen tündérit varázsolt Tamási Áron. Ha van eset, amikor nehéz számon kérni az írói varázslat hiányát, ez – Tamási Áron művéről lévén szó – ilyen eset. S amit még fájdalmasabb megmondani: e színmű sok szívvidítóan költői ötlete, Tamási édes hangú madarai közé a pestieskedő viccelődés néhány verebe is elvegyült. A színpadnak tett engedmény lenne ez? Nem hisszük. Hiszen – ha jól értettük a Hullámzó vőlegény szavait – Tamási a művészi megalkuvás tragédiáját akarta megmintázni.”

Máthé Klára a Tamási-színdarabok különleges értékeire mutat rá. Mindenekelőtt leszögezi, hogy a Hullámzó vőlegény cselekménye nem egyszerűen a mese világában, hanem a valóságot „irrealitással mélyített, csodákkal színezett parasztfaluban” játszódik. „Igaz, ez a kis világ – magyarázza tovább – ott a Kelet-magyar szögletben egészen magában álló, egyedülvaló, semmi más világszöglettel össze nem hasonlítható mikrokozmosz, és ilyenek az egyszerű, bibliai példázatnak is beillő történetek, amelyek Tamási darabjaiban semmiféle dramaturgia szabályaihoz nem igazíthatóan bűvölnek el bennünket. Tamásit gyakran és igen helytelenül hasonlították Gionóhoz, Ramuzhöz, mert emberlátása, de főként a természethez és a moralitáshoz való viszonya egészen más… A racionalistáknak túl irracionális, az irracionalistáknak meg túlságosan, vaskosan racionális volt, végül elnéző mosollyal megegyeztek abban, hogy eredeti író, outsider, lefordíthatatlan, egyéni, hogy klasszifikálni nem lehet… Minthogy új műfajról van szó, új stílusban is kellene játszani Tamási darabjait. Sajnos, erre, úgy látszik, még nem érett meg színházi kultúránk… Külön kellene átképezni rendezőinket, színészeinket erre a műfajra, amelyet például a francia színjátszás a szürrealista és dadaista kísérletek után rég megtalált: a mélylélektani mesejáték műfajára, amely szerintünk a jövő drámája.” (Nagyvilág, 1947. febr. 15., 4. sz.)

Keresztury Dezső, aki értette és méltányolta a „szabályszertől” minden műfajban eltérő Tamási érdekes és egyre merészebb drámakísérleteit is, némi visszalépést vél a Hullámzó vőlegény-ben, mely „egy szabályos vígjáték törvényei szerint” és nem az író eredeti törekvéseinek megfelelően alakul. Bár Tamási részéről „csiszolódást, növekvő színpadszerűséget” is lát „a szerkesztésben”, legfőbb kifogásait a rendezéssel és az előadásokkal szemben emeli, midőn a következőket írja a Válasz 1947. évi, márciusi számában megjelent kritikájában: „A székely nép ízes mesélőjét ünnepelték benne sokan sokáig; hogy azonban művészetének a »székelység« csupán anyaga, szövete, a hozzáértők kezdettől fogva világosan látták. Alkotásainak legjellegzetesebb, legértékesebb jellemvonásai abból a módból adódnak, ahogyan a világ kézzelfogható, eleven testi valóságát egy mélyebb, szellemibb lét fényeivel átvilágítja, ahogy az élet eseményeit észrevétlen átmenetekkel megindító s meggyőző példázatokká magasztosítja. Tündéri realizmusa ezért több a tájirodalom néprajzi érdekű kelmeiségénél, tárgyias jelképformálása ezért hitelesebb a még ma is egyre felbukkanó érzelmes eszmeköltők szimbolizmusánál… Egy dolog azonban szinte teljességgel hiányzik ebből a színpadi játékból: a korábbi Tamási-darabok varázslata, az eszmei tanulság s a játékba vetett életanyag tündéri egysége… Eszme és anyag egybeforrasztása ez esetben nem sikerült, s a tétel – amelyből különben valóban sokat tanulhatnának napjaink emberei – sajnos szervetlenül mered elő a színes székely szőttesek közül… Uray nemes áldozatkészséggel küzd a nem neki való parlagi művész szerepével. Szőke Éva összetéveszti a selyp affektációt a természetes üdeséggel, Vizvári Mariska, Bartos, Gózon kedvesen derűs őszinteséggel adják, amit mindig adtak: népszínművet. Olty, Balázs, Tompa, Pethes, Újlaky, Gárday s a többiek játszanak, ahogy éppen adódik; az egyik vaskosan, a másik humorral, a harmadik darabos szívjósággal. Helyén voltaképpen csak két színész van a darabban: Bihary, aki újra tanúságot tett kitűnő parasztábrázoló tehetségéről, hiteles: egyszerre valóságosan nyers és költőien szárnyaló parasztember, és Sitkey, aki anélkül tudott kacagtatóan groteszk lenni, hogy értelmetlen karikatúrává vált volna.”

Talán a legalaposabb elemzés az Új Magyarország 1947. február 8-i számában Szabó Zoltáné, aki Tamási írásművészetének és a mű tartalmának ismertetése után dramaturgiájának misztériumjellegét elemzi: „Céljaiban jó az, amit elmond, és eszközei szerint stílusában, modorában szép az, ahogy elmondja. A morális célt a móka módszerei teszik élvezhetővé, s a darab tulajdonképpen tréfákban elmondott intő beszéd az anyagiasság rabjaihoz. A darab figurái három színen helyezkednek el, mint a misztériumjátékokban. Csakhogy itt a pokol is földi, a mennyország is. Az első színen vannak a földhözragadtak: Bagiék, a gazdagparasztok, s velük a csúnya lány. Ezek meghíznak, mint a tök, és hulltukban szétloccsannak, mint a tök. A felső színen van a fellegjáró fazekas, s középen, mint aki földön áll, de az égre is reális tekintettel pillant: a munkálkodó és tréfálkozó Czirmos bácsi. A kályha, amely nem melegít gazdájának, amíg hamis úton jár, melegíteni kezd, mihelyt helyes útra tér. Mind e mondandók körül a párbeszédek nem lényeg szerint érdekesek, hanem mókáik szerint élvezetesek. E párbeszédek engem a hegyi patakokra emlékeztetnek. Ezeknek partján órák hosszat nézheti az ember a víz fürge gyűrűzését az útjában álló kavicsok körül. Bámulhatja az ár ellen úszó pisztrángok fürge és karcsú villanását. Tiszta víz az ilyen hegyi patakoké. Nem részegít, de üdít és frissít. Bátran ihat belőle, aki megszomjazott, lelki egészségére válik.”

S az előadás megítélésében, annyi vélekedés között, talán Szabó Zoltán szigorúságának hihetünk leginkább. A korábban Németh Antal által elindított Tamási-sorozat, amely a Nemzeti gondolkozását és játékstílusát a költői színház irányába igyekezett lendíteni, az 1947-es Hullámzó vőlegény előadásával is a hiábavalóságra utalt; a magyar színház készületlen volt a folklór ihletettségű költői játékra. (Nem véletlen, hogy a Hullámzó vőlegény-t követően negyven éven át Tamási játék nem szerepelt a Nemzeti Színház színpadán.) Szabó Zoltán egykori írása sejteti, miért is az akkori és későbbi érzéketlenség: „A Nemzeti Színház Kamaraszínházának előadása nem tanúskodik arról, hogy a rendező megértette volna azt, ami a darabban sajátos írói érték. Holott egy értelmes és mesterségében bátor rendező számára éppen ilyen egyszerű mondandójú darab, hol minden részlet szimbólummá tágítható, nyújt óriási lehetőséget. A csupa móka, csupa tréfa játékot, amely csupa könnyed villongás, a rendező otromba módon kezelte. Színeihez vak volt, szavaihoz süket. Bámulatot kelt bennem, hogy az olyan könnyedség, mint a darabé, hogy tudott elviselni annyi nehézséget, amennyi a rendezésé. A rendezés hiánya miatt a szereplők nagy kényelemmel játszották e nem menetében gyors, de részleteiben virgonc darabban azt, amit megszoktak: a többség a népszínművi együgyű parasztot székely gyanánt. Uray belül kóc, kívül máz fazekasa csaknem leteríti az egész előadást, a főszerepben. Bodrogi Antalt játssza, aki a szerző utasítása szerint „művész, most fazekas”, oly színész módján, aki most nem művész. Bámulatos, hogy közreműködésével, amely egy percig sem rokonszenves, a játék nem válik teljesen érthetetlenné. Partnere, Szőke Éva Bogyó vagy az Angyali Szellem tüneményszerepét kizárólag tüneményes szépségével játszotta, színészi eszközöket nem használt fel. Bartos Gyula Bagi gazda alakjához Göre Gáborból merítette az ihletet, nem Tamásiból. Vizvári Mariskának se kellett volna a darabbeli Zelma asszony születésének évszámát vennie irányadónak stílusfelfogás tekintetében. A mellékszereplők általában becsületes játékkal vettek részt. Sitkey Irén kiváló, Balázs, Tompa és Gárday jók. Egészében ők se tudták úgy mondani Tamási szövegét, hogy abból kipattanjon a minden szavába belesűrített tréfa. Általában a színészek azt mutatták, hogy szövegmondási készségük teljes csődöt mond a magasztos és mókás ama együttesének érzékeltetésében, amely a Tamási-írásokban úgy vibrál, mint lombok alatt az árnyék és fényfolt napsütésben, ha szél van. Kivétel Bihary Czirmosa. Ő az egyetlen, aki teljesen helyén van, s a főszereplő és a rendezés közreműködése nélkül megmenti az előadást. Minden szava és minden mozdulata hiteles, igaz. Népieskedéstől és sallangoktól mentes. E sorok írója magyar színpadon eddig reálisabb, rokonszenvesebb és őszintébb parasztalakítást nem látott. Méltó volna arra, hogy filmre vegyék és tanítsák a színiakadémián. Biharynak sikeres társa a becsületes, értelmes, jó eszközökkel dolgozó játékban Gózon Gyula. Ma, amikor magyar író színpadi műve oly ritka, hogy a kritika is Kazinczy szeretetét érzi föltámadni szívében a fehér holló iránt, ők ketten tanúsítottak a főbb szereplők közül a jóravaló, jót szolgáló és nagy írótól származó magyar darab iránt illendő tiszteletet és szeretet.”

A darab következő színpadi előadása három évtizeddel később következett, amikor a Veszprémi Petőfi Színház Bohák György rendezésében 1977. december 9-én bemutatta. Ebben a változatban Bodrogit Papp János alakította, Czirmos bácsit Czeglédi Sándor, Bogyót Málnai Zsuzsa, Kósát Tánczos Tibor játszotta.

A Hullámzó vőlegény-ből Katona Márta dramaturg és Mihályfy Sándor rendező közreműködésével Tompa Miklós, az egykori marosvásárhelyi Székely Színház alapító igazgatója, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet azóta nyugalmazott rektora 1978 augusztusában Budapesten tévéfilmet forgatott. A filmet 1979. január 1-jén sugározták, s 1987. október 3-án a második csatornán megismételték. A szereposztásból: Bodrogi – Ferenczy István (a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára); Czirmos – Király József (a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja); Bogyó – Hűvösvölgyi Ildikó; Kósa – Máriáss József; Bagi – Páger Antal.

Tompa Miklós sepsiszentgyörgyi Tamási-sorozatában 1979. május 8-án színpadra is vitte a Hullámzó vőlegény-t, amelynek Bodrogiját, Győri Andrással váltva, a tévéváltozatból ismert Ferenczy István alakította. Czirmost ugyancsak a tévéváltozat szereplője, Király József játszotta. Bogyó a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első éves hallgatója, Incze Ildikó volt; Kósa – Nemes Levente. Az előadást a magyarországi közönség is megismerhette: 1979. október 6-án Veszprémben, 7-én Tapolcán, 10-én a Budapesti Művészeti Hetek keretében a Fővárosi Operettszínházban, 11-én Várpalotán, 13-án Ajkán játszották Tamási darabját. Valamennyi magyarországi előadáson Bodrogit Győry András, Bogyót Szabó Mária alakította.

Bor és víz^{^*}

Szüreti játék

1951

Játszó személyek

BOR DÁVID, öreg csősz

VILMA NÉNI, a csősz felesége

BOR MIHÁLY, a csősz fia

BOR JÓB, a csősz unokája

VIZI JÁNOS, bodnár

VIZI JÁNOSNÉ, a bodnár felesége

VIZI BORKA, a bodnár leánya

FÜST GERGELY, öreg pásztor

BORS DÖME, pincemester

BULI NÁNDOR, suszter

PILLE BELLA, a suszter felesége

BAJA GYULA, kőbányász

FINTORI, öreg falusi cigány

Fintorit kivéve, mind új részes-tulajdonosai egy 1945-ben feloszlatott urasági szőlőnek.

Szín: úgynevezett borház egy dunántúli szőlőshegyen. Háznak tákolmány, de borháznak mutatós. Tizenöt évvel ezelőtt építhették. El lehet képzelni, hogy a harcok előtt szemrevaló volt, jól berendezett állapotban. A háború idején azonban megrongálódott. Mostani berendezését is úgy szedhették össze: ami maradt, abból. Mestergerendái vannak, de a gerendákon felül, a tetőig, üres a tér. Falai összeeresztett deszkák, amelyek meg voltak festve: mégpedig egymás után következőleg az egyik deszka pirosra, a másik fehérre, s a harmadik zöldre. Most a festés kopottan emlékezik. Egyetlen helyiségből áll ez a borház. Jobb és bal falán egy-egy kicsi ablak. Az ablakok alatt polc, hova gyertyát s apró szerszámokat lehet rakni. Hátul nyílik az ajtó, mely földtől a tetőig szolgál. Inkább kapu tehát, melyet három töréssel lehet teljesen kinyitni. Az első törésnél egy méter nyílás támad, a másodiknál és a harmadiknál újból egy-egy méter. Így aztán, a harmadik törés után, a borháznak majdnem az egész oldala nyitva van, csupán a bal és a jobb sarokban áll egy-egy fél méter fal. Jelenleg a bejárat csak egy törésre van nyitva. A kaputól innét, a balsó fal mellett, egy gyékényheverő áll. Egy ódon és gyapjas juhbőr bunda fekszik rajta. A heverőn innét kád, cseber, egy mustmérő és egy taposószék áld. Ezeket bizony meg kéne reparálni. Eme szerszámok mögött, a falhoz támasztva, rudak állanak, néhány rossz kapa és behordott madárijesztők. A jobb fal mellett csantéron egy nagyobb és két kisebb hordó. Betegek ezek is. A kapufal és a csantér között, lábra állítva, egy óriási üres hordó kuksol, a tetején összegyűjtött abroncsok hevernek. A helyiségben egy kecskelábú asztal áll, melynek a két lába, az egyik oldalon, térdben hánccsal van összekötve. Az asztalon egy fakalapács áll; néhány cserépkancsó és csutora. Az asztal fölött lámpa lóg a mestergerendáról. Kartalan nádszékek állnak az asztal mellett. Az ablakok talpain poharak, csuprok; a hordók mögött pedig, eldugva egy rongypokróc alatt, nagy demizson, tele borral.

Szemben, a kapu nyílásán keresztül, a présház bejárata látszik. Körülötte és fölötte pedig a szőlőshely, melyen szüretelő emberek mozognak.

Idő: 1946. október közepe, szombat délután.

FÜST GERGELY

Öreg pásztor, egy puttony szőlővel éppen a présház ajtajába ér, és nagyot kurjant. Ij-haj!… Nagyot durrant valami pukkantóval.

BORS DÖME

Pincemester, belülről csak a hangja hallatszik. Sok van-e még, Gergely bácsi?

FÜST GERGELY

A farkán vagyunk.

BORS DÖME

A rókának vagy a medvének?

FÜST GERGELY

A szüretnek. Kiöntötte puttonyából a szőlőt, s énekelve megy vissza a hegyre.

Jó a bor már este felé,

Mikor úgy szól a kis harang:

Bim, bam, bum,

Bim, bam, bum!…

BAJA GYULA

Kőbányász, künn a szőlőben folytatja nagy hangon a dalt.

Még jobb a bor éjfél felé,

Mikor úgy szól a nagy harang:

Bim, bám, bum…

VILMA NÉNI

Hetvenéves, száraz és magas vénasszony; erélyes, mint egy parancsnok. Kend ide üljön le!

BOR DÁVID

Hetvennégy éves; olyan, mint egy vén betyár, ki legtöbbször engedelmeskedik a feleségének, de az engedelmességet lehetőleg tréfába rejti. Hát már azt sem mondhatom, hogy: bim, bám, bum?!

VILMA NÉNI

Már ott állnak ketten az asztal mellett. Azt mondhatja, de idebent. Nem odakünt! Jobb itt ülni, mint a szőlőben ágról ágra járni s mindenütt csak hátráltatni a dolgozókat!

BOR DÁVID

A madarakat hajtottam, te Vilma!

VILMA NÉNI

Ne hajtsa!

BOR DÁVID

Az igaz. Ha téged meglátnak, úgyis elmennek.

VILMA NÉNI

Nagyot kiált. Üljön le!

BOR DÁVID

Lehuttyan egy vedlett nádszékre, s úgy tesz, mintha nagyon elgondolkoznék. Hogy is volt csak…?

VILMA NÉNI

Mi volt hogy?

BOR DÁVID

Hallgasd meg, azon gondolkozom, hogy én ötven esztendeig voltam csősz ebben az urasági szőlőben. Végigszolgáltam egy bárót, egy képviselőt, egy izraelitát s egy vegyes embert. Aztán a tavaly megszabadultam, s a helybéli bizottság két részt adott nekem ebből a felosztott szőlőből. S most, amikor a magam gazdája lettem, félszázad után, most te akarsz iga alá hajtani engem?!

VILMA NÉNI

Hát az magának iga, ha itt urasan elüldögél?

BOR DÁVID

Ülök, ülök, de mit csináljak?

VILMA NÉNI

Tartson félszázados bűnbánatot… De azt sem bánom, ha dudorászik.

BOR DÁVID

Bor nélkül?

VILMA NÉNI

Nem ivott kend eleget hetvennégy esztendeig?

BOR DÁVID

A különbséget talán csak megihatom!?

VILMA NÉNI

Milyen különbséget?

BOR DÁVID

Ötven esztendeig a máséból ittam, s még csak egy évit ittam a magaméból: itt különbség van! Feláll, eltökélten. Adj bort!

VILMA NÉNI

Csakugyan jobb lesz bort adni. Akkor forduljon el! Felvesz egy cserépkancsót az asztalról, s odamegy a hordókhoz, hogy a dugott borból töltsön az öregnek. Nézzen ki az ablakon!

BOR DÁVID

Sejti, miért kell kinéznie. Nézek, jó bőven.

VILMA NÉNI

A demizsonból bort tölt a kancsóba, majd az asztalra teszi. Itt van. Ne sírjon. Kimegy.

BAJA GYULA

Künn a szőlőben kurjant, és elkiáltja magát. Hi-hóó!… Vigyázz, ha jön a vonat!

VILMA NÉNI

Hamar, hamar! Fut az idő!

BOR DÁVID

Megnézte a kancsóban a bort, most lassan, nagy élvezettel iszik.

FINTORI

Rongyos falusi vén cigány, szinte bújva bejön a borházba; nyilván Vilma nénit kileste, de Bor Dávidhoz bizalommal van.

BOR DÁVID

Látja Fintorit, de tovább iszik; csak a kezével int, hogy jöjjön csak bátran. Amikor már ott van a cigány, leteszi a kancsót. Mit csinálsz, ha vissza talál jönni hirtelen a feleségem?

FINTORI

Körülnéz. Megbújok a hordók mögé.

BOR DÁVID

Mit gondolsz, oda nem csaphat az istennyila?

FINTORI

Csaphatna, ha maga itt nem volna.

BOR DÁVID

Nézzünk oda! Hát annyira bízol bennem?

FINTORI

Igen, mert azt a villámot maga elhárítja tőlem.

BOR DÁVID

Nevet. Hát akkor, mielőtt meghalnánk, vigadjunk egy kicsit. Leül, nekihelyezkedik, s inti a cigányt. De csak lassan. Nehogy a feleségem neszét vegye. Úgy, mint a dongó…

FINTORI

Suttogva. Mit?

BOR DÁVID

Hát… azt, hogy: „Félre tőlem, búbánat”…

FINTORI

Játssza.

BOR DÁVID

Énekli.

Félre tőlem, búbánat, búbánat;

Kancsót vágok utánad, utánad!…

Lassan, de jobban-jobban belehevül a nótába.

Egész világ csúfjára, csúfjára,

Megfujtlak egy pohárba, pohárba!…

Fintorihoz, ki a hegedűvel bátortalanul megy utána, s lesi a bejáratot is. Húzzad, ne félj semmit!

Félre tőlem, búbánat, búbánat;

Nem érek én több nyárat, több nyárat!

Ha érek is, csak hármat, csak hármat;

Nem rakok én kővárat, kővárat…

Iszik egyet, rávág az asztalra.

Ne bánd, édes virágom, virágom,

Hogy így élem világom, világom!…

FINTORI

Jó fülével meghallotta a jövést, gyorsan beugrik a hordók mögé.

BOR DÁVID

Mintha mi sem történt volna, szilajul folytatja. Éljed te is…

Vilma néni és Bor Jób bejönnek ketten a borházba; Vilma néni elöl. A vénasszony szigorúan, ámulva néz, hogy ez is lehetséges.

BOR DÁVID

Ég-föld nem számít, megállás nélkül folytatja.

Éljed te is, nem bánom, nem bánom,

Szivemből azt kivánom, kivánom.

VILMA NÉNI

Számon kérve. Hát ez mi?!

BOR DÁVID

Mulatok, babám!

VILMA NÉNI

Bor Jóbhoz. Nézd meg, milyen nagyapád van!

BOR JÓB

Tizenhét éves, jókötésű fiú, az unokájuk. Jó kedve van.

VILMA NÉNI

Egészen kicsap. No, várjon kend!… Vén kutyabetyár!… Mert kieresztem én az egész mustot!… Mérgesen kifelé megy. Ki én!… Kimegy.

BOR DÁVID

Jób, tölts bort nekem! Nagyapádnak!

BOR JÓB

A szemével keresi. Hol van?

BOR DÁVID

Keresd meg! Tán a hordók mögött, egy nagy demizsonban.

BOR JÓB

Benyúl a hordók mögé, megragadja a cigány üstökét, és húzza kifelé.

FINTORI

Fáj neki. Ne húzd a dugómat, jaj-jaj!

BOR JÓB

Kihúzta Fintorit. Ez a demizson, nagyapám?

BOR DÁVID

Kacagva. Abból nem iszom.

BOR JÓB

Elereszti Fintorit, aki előlép a hordó mögül; megtalálja a demizsont, tölt az öregnek.

BOR DÁVID

Te nem iszol?

BOR JÓB

Éppen ez az. Nagyapám nem csinálja jól. Gondoltam, mi ketten megbeszéljük.

BOR DÁVID

Jól van, fogjunk össze. Fintorihoz. Tűnj el valami bokorba, s ott várakozzál. Olyan légy, mint egy tyúktojás!…

BOR JÓB

De megzápulni nem szabad!

FINTORI

Kifelé leskelődve, kimegy.

BOR DÁVID

Nagyon szereti ezt az unokáját. No, mondjad, Jób!

BOR JÓB

Ez, ahogy most van, nincsen jól. Mert egyik felől rendetlenség van; másik felől pedig nagyanyám olyan rendet kényszerít, ami ugyancsak ártalmas.

BOR DÁVID

Mondjad csak, mondjad!

BOR JÓB

Leül, lehetőleg az asztal fejéhez. Mert mi történt? Az történt, hogy a háború végivel gazdátlanul maradott ez az ötholdas urasági szőlő. A bizottság aztán tíz érdemes ember között felosztotta. Nekünk is jutott egy rész belőle, s nagyapámnak kettő.

BOR DÁVID

Ötven esztendeig csőszködtem ebben a szőlőben!

BOR JÓB

El is ismeri mindenki, hogy a két rész megilleti kendet.

BOR DÁVID

Hát akkor mi a baj?

BOR JÓB

Először is, bár unoka vagyok, nagyanyámat kell szóba hoznom.

BOR DÁVID

Vigyázz, oroszlán lakik benne!

BOR JÓB

Éppen ez az! Mert sivatagban jó az oroszlán, de szőlőbe nem való. Nagyanyám pedig itt uralkodik. S nemcsak rajtunk, akik a családban három rész felett rendelkezünk, hanem a többi részesek felett is. Ennek mi lett a következménye? Az lett, hogy bár a pince és a présház közösben maradt, most az első igazi szüretnél mégsem szüretelünk valahányan együtt. Mert Bagoly Károly nincs itt, s Kaszás Lőrinc nincs itt.

BOR DÁVID

No-no, a húsban csont van! Mivel hát az illetők nem nagyanyád miatt tartózkodtak idejönni. Hanem azért, mert Bagoly vasúton ténykedik, Kaszás pedig valahol gyárban.

BOR JÓB

De Buli suszterék sem, Vizi Jánosék sem jöttek velünk szüretelni, pedig azok itt laknak a faluban!

BOR DÁVID

Borka sem jött, Vizi Borka?

BOR JÓB

Nem.

BOR DÁVID

Akkor szív nélkül szüretelünk!

BOR JÓB

S bor nélkül. Nem úgy, mint szokás. Mert azelőtt még a napszámosnak is előírta a bort a szokástörvény, napjában kétszer. De most nagyanyám megtiltotta, hogy egy kortyot is igyék bárki.

BOR DÁVID

Lázadj fel, s igyál! Ott a demizson, s itt a hamis tanú. Magára mutat.

BOR JÓB

Én lopva nem iszom, csak a dolgosokkal együtt. Szabad jogon!

BOR DÁVID

Akkor fordulj a hatósághoz, amely nagyanyád.

BOR JÓB

Ketten.

BOR DÁVID

Ketten essünk el a csatatéren?

BOR JÓB

Együtt meggyőzzük, talán.

BOR DÁVID

Szembe, egyenes úton? Az ötven esztendő nem azt mondja.

BOR JÓB

Hát mit mond?

BOR DÁVID

Ravaszsággal csupán. De akkor is csak te mehetsz elöl.

BOR JÓB

Én mennék, de mivel?

BOR DÁVID

Valami fortéllyal.

BOR JÓB

Hhm… Gondolkozik.

BOR DÁVID

Ilyen korban pezseg az ész. Csak gondolkozzál!

BOR JÓB

Mondok egy vészhírt neki! Olyan vészhírt, hogy valakit a börtönbe zártak, mivel a dolgosoknak nem adott bort a szüret alatt.

BOR DÁVID

Rossz.

BOR JÓB

Miért?

BOR DÁVID

Aki tőlem nem fél, az a tömlöctől sem fél.

BOR JÓB

Hát akkor?

BOR DÁVID

Eleven dolog kell. Mondhatni, halálos. Ami ne velem történjék, mert az nem töri meg. Hanem veled essék meg, a szeme fényivel.

BOR JÓB

Elneveti magát, mert valami eszébe jutott. Hö-höö… Jó lesz…

BOR DÁVID

No?!

BOR JÓB

Vizet iszom, sokat. S attól hirtelen beteg leszek. Odakünn a szőlőben. Aztán béhoznak ide a borházba. S itt már halok meg, szinte. De akkor borral megtérítenek.

BOR DÁVID

Tetszik neki a dolog, nevetve. Siker poraidra!

BOR JÓB

No, ugye, ez jó lesz?

BOR DÁVID

Nagyon jó.

BOR JÓB

De maga aztán kuvik legyen!

BOR DÁVID

Bízd rám!

FINTORI

Lapulva a bejáratnál. Bejöhetek, tekintetes úr?

BOR DÁVID

Legyen szerencsém méltóságodhoz.

BOR JÓB

Már felállt, támolyogva megy kifelé, fogja a homlokát.

BOR DÁVID

Utánaszól. Borogass rá forrásba mártott szőlőlevelet!

FINTORI

Ijedelemmel nézi Jóbot, amint az elmegy mellette s kimegy. Bor Dávidhoz. Mi baja van ennek a drága onokának?

BOR DÁVID

Mellékesen. Kicsit meggyulladott. Int a cigány felé. Gyere, gyere! Küzdjünk a bánat ellen!

FINTORI

Megy, de előbb a hordók mögé les, vizsgálódva.

BOR DÁVID

No, mi az? Nézed a jövendődet?

FINTORI

Odalép az öreghez, miközben helyeslőleg röhög.

BOR DÁVID

Nagyon félsz a feleségemtől?

FINTORI

Talán jobban, mint az enyimtől.

BOR DÁVID

No, akkor húzd el nekünk, hogy: „Én Istenem, minek élek…” De csendesen, mert ismét reánk ütnek.

FINTORI

Az öreg füléhez, halkan játssza.

BOR DÁVID

Lassan, de aztán felejtve magát, egyre erősebben fújja.

Én Istenem, minek élek,

Ha a semmitől is félek…

Hirtelen eszébe jut. Várj! Mert ha te is rettegsz, akkor nem jól van a szó. No, még egyszer! Elölről kezdi.

Én Istenem, minek élünk,

Ha a semmitől is félünk…

Tetszik neki a móka, nagy kedvvel folytatja.

Száraz levél megzörrenik,

Bennünk a vér meghidegszik.

El is mennénk, itt is ülnénk,

Bánatinkból kitérülnénk…

Bánataink sokak, nagyok…

FINTORI

Beugrik a hordók mögé.

BOR DÁVID

Mintha semmi sem történt volna, folytatja.

Magam gyámoltalan vagyok…

VILMA NÉNI

Az utolsó sor alatt belép; mérgesen, de láthatólag most nem az öregre.

BOR DÁVID

Bőszen, de nem igaziból. Ki mer engem háborgatni?!

VILMA NÉNI

Vizi Jánosék.

BOR DÁVID

Erre nem számított; a meglepetéstől rögtön feláll, s csodálkozva, rendes hangján. Itt vannak?

VILMA NÉNI

Az egész különítmény. Kenddel akarnak beszélni.

BOR DÁVID

Rögtön visszaül, s mint egy basa. Kéretem őket.

VILMA NÉNI

Lehet, hogy maga kéreti, de én nem engedem.

BOR DÁVID

Nem engeded?

VILMA NÉNI

Nem.

BOR DÁVID

De ők velem akarnak beszélni, angyalom!

VILMA NÉNI

Most nem érünk rá ilyen cifraságra. Ami szükség, azt én megmondtam nekik.

BOR DÁVID

Mit mondtál meg?

VILMA NÉNI

Hogy kerüljék kendet, ha jót akarnak. Mert kend emésztő tüzet fúj ellenük.

BOR DÁVID

De én nem fújok!

VILMA NÉNI

Ha ellenem tud fújni, fújjon ellenük is.

BOR DÁVID

Nem úgy mondtad, ahogy van!

VILMA NÉNI

Nem, hanem jobban, ahogy lenni kéne.

BOR DÁVID

S még mit mondtál?

VILMA NÉNI

Hogy mehetnek. Most mi szüretelünk. S ha végzünk is ma, holnap vasárnap. Az is a miénk. Hétfőn aztán jöhetnek. Most mehetnek.

BOR DÁVID

Elküldted?

VILMA NÉNI

El.

BOR DÁVID

Most mi lesz?

VILMA NÉNI

Nem tud náluk nélkül élni?

BOR DÁVID

Én tudnék, de… Vigyázz!… ők nem tudnak.

Vilma néni a „vigyázz”-ra rögtön hátrafordul, mert az öreg Bor megpillantotta a nyílásban a belépő Viziéket, s arra mondta, hogy „vigyázz”.

Viziék belépnek. Feszült a csend, úgy jönnek előre. Öten vannak: közbül Vizi János áll meg a feleségével; tőlük jobbra Buli suszter a feleségével, Pille Bellával; balra pedig, a hordók felé, Viziék leánya, Borka.

VIZI JÁNOSNÉ

Negyvenöt éves, kövér és hirtelen haragú asszony. Jó napot!

BOR DÁVID

Béke velünk.

VIZI JÁNOS

Előrelép, és kezet fog Bor Dáviddal. Hogy van, Dávid bácsi?

BOR DÁVID

A kézfogásra feláll, aztán visszaül. Hogy vagyok? Várj csak, mindjárt megtudjuk. A feleségéhez. Vilma, hogy vagyok én?

VILMA NÉNI

Mért kérdezi tőlem?!

BOR DÁVID

Te nálamnál mindent jobban tudsz, azért.

A jövevények nevetnek.

VILMA NÉNI

Bizony úgy van kend, mint szüret után a madárijesztő: béhozták a szőlőből a házba, s a madarak nevetnek rajta.

VIZI JÁNOSNÉ

Felpattan. Halljátok! Madaraknak nevez…

VIZI JÁNOS

Rögtön rászól a feleségére. Hallgass, nem azért jöttünk ide!

BOR DÁVID

Úgy van, János; úgy van. Üljön le mindenki, s mondjátok el, hogy minek köszönhetem ezt a szerencsét.

VILMA NÉNI

Kövér szerencsét.

VIZI JÁNOSNÉ

Magára veszi. Ha kövér is vagyok, mi baja véle?! Nem a maga ételein híztam meg!

BOR DÁVID

Vissza, vissza! Nem azért mondá a feleségem kövérnek a szerencsét.

VIZI JÁNOSNÉ

Hanem miért?

BOR DÁVID

Mondd meg, Vilma!

VILMA NÉNI

Azért, mert öten is jöttek.

BOR DÁVID

No, ugye…

Közben mindenki leült, s ki nevetett, ki duzzogott. Vizi János az asztal mellé ül; Buli suszter a hordókkal ellentétes oldalon, a feleségével együtt a heverőre; Vizi Borka pedig a hordó tetejére, mely mögött Fintori kuksol. Csak Vilma néni és Vizi Jánosné maradtak állva.

PILLE BELLA

Ez a suszter felesége: „városi” nőnek van öltözve, tarkán. Amikor Bor Dávid azt mondta, hogy „no, ugye”, akkor rögtön felugrik. Én elmehetek!

BULI SUSZTER

Rákiált. Ülj le, Bella!

VIZI JÁNOSNÉ

Ülj csak le. Éppen úgy a magadén ülsz, mint akárki más ebben a házban.

VIZI JÁNOS

Hát ez az, Dávid bácsi… Mondjuk csak úgy, ahogy van: a békétlenség miatt félrement ez az egész…

VILMA NÉNI

Ti mentetek félre, nem az egész!

BOR DÁVID

Vilma, tisztelettel kérlek, ne szólj most belé.

VILMA NÉNI

Akkor béhívom a fiamat, Mihályt. Ő majd belészól! Indulni akar.

BOR DÁVID

Várj egy kicsit, várj…

VIZI JÁNOS

Csakugyan jobb lenne, ha most Mihály nélkül beszélhetnénk. Tudja mindenki… hogy is mondjam… Mihály megröffen az első igaz szóra, csattogni kezd, s akkor vége az egésznek.

BULI SUSZTER

Gyerünk Mihály nélkül!

BOR DÁVID

Ki kell mondani, ami fáj.

Valahányan kifakadnak, szinte egyszerre mondják.

BULI SUSZTER

Ki mondja, hogy a suszternek nem jár a szőlő?!

PILLE BELLA

Azért, mert városi vagyok…

VIZI JÁNOSNÉ

Rajtunk ne ispánkodjék senki!

VIZI BORKA

Tizenhat éves, szép, kedves lány. Jóbot is vadítják tőlem!

VILMA NÉNI

Azért, mert én rendet tartok!

BOR DÁVID

Rájuk szól. Verebek vagyunk, vagy emberek?!

VIZI JÁNOS

Bízzátok ránk!

Csend lesz.

BOR DÁVID

János öcsém majd mindent elmond. Szólj, János, az összes neviben!

VIZI JÁNOS

Bor Dávidot mi mindnyájan tiszteljük, becsüljük. Úgy az osztásnál, a tavaly nyáron jogosnak ismertük el, mint jelenleg is, hogy ő két részt kapjon. Ennélfogva is, de másrészt, hogy koros-bölcs ember, mind a részesek egyek voltunk abban, hogy ő legyen a fejünk. Amit a szükség is megkívánt volna, mert hiszen a présházat, a pincét és ezen borházat nem lehetett tízfelé vágni, mint magát a birtok-szőlőt. Hanem mindez, valamint a felszerelés közösben maradt, hogy békességben és igazságosan együtt használhassuk.

VIZI JÁNOSNÉ

Együtt, mint egyenlők!

VILMA NÉNI

Magaddal egyenlő vagy: nem elég az neked?!

BOR DÁVID

Mókásan kéri. Hallgassatok… Mutatja. Csak egy percig.

Csend lesz.

VIZI JÁNOS

Szóval, ilyen reményt tápláltunk magunkban. Annál is inkább, mert az indulás biztató volt, mivel közösen örvendezve kezdtük a tavalyi szüretet. Ami ugyan felette gyenge volt, lévén a szőlő más keze munkája, s megdúlt maradék. De hát nem is ezt akarám panaszolni, hanem azt a másik nagyobb bajt, hogy ami jól indult, az is megromlott hamarosan.

BULI SUSZTER

Ki rontotta meg?

VIZI JÁNOSNÉ

Aki ispánkodni akart!

VILMA NÉNI

Ha akart volna, meg is tette volna!

VIZI JÁNOSNÉ

Hát amit velünk csinált, azt minek nevezi maga?!

VILMA NÉNI

Rendnek, vízi babuskám!

VIZI JÁNOSNÉ

Hát ez rend magának, ha az egyik hatalmaskodik a többi felett?! Ahogy maga tette! Rend az, hogy magához dugta a pincekulcsot s a borházkulcsot?! Rend az, hogy kitiltotta a szőlőből a régi jó szokásokat?! Rend az, hogy a szüretelők bort egy kortyot se ihassanak?!

VILMA NÉNI

Nem korcsma ez a terület, hanem szőlő!

VIZI JÁNOSNÉ

Már kifulladva. Hát rend az?!…

VILMA NÉNI

A diadal pecsétje gyanánt óriási nagyot ütve az üres hordóra. Rend!!

FINTORI

Megijed a hordó mögött: nyög egyet, a hegedűje megjajdul.

VIZI BORKA

Rémülten leugrik a hordóról.

Mindenki felugrik a helyéről, Borkára s a hordó felé mered.

VIZI BORKA

A feszült csendben. Nyögött a hordó…

PILLE BELLA

Pendült is, istenuccse! Furcsa hangon!…

BOR DÁVID

Észretér, hogy Fintori üthette ijedtében a zajt; megilletődve nyilatkoztatja ki. Bakhusz szólt! Térj észre, Vilma!

VILMA NÉNI

Ijedtség s harag között megzavarodva. Ki az a Bakhusz?

BOR DÁVID

A bor istene!

BULI SUSZTER

Képzelődés.

BOR DÁVID

Bor istene, Bakhusz, szólalj meg ismét!

FINTORI

Ismét nyög, s megpendíti a hegedűt.

Mindenki bambán húzódik össze, különösen Vilma néni.

BOR MIHÁLY

Negyvennyolc éves, Bor Dávid fia s a Bor Jób apja: abban a pillanatban megjelenik a bejáratnál, s a kaput a második törésre szélesre nyitja. Mögötte Füst Gergely és Baja Gyula hozzák Bor Jóbot: egyik a fejénél fogja, s a másik a lábát. Lassan, lassan… Kímélettel…

VILMA NÉNI

Azt hiszi, meghalt a fiú; a dermedt csendben felkiált és térdre rogy. Az unokám! Az unokám!…

BOR DÁVID

Arra lép; jól megjátssza a sújtottat, kinek most össze kell szednie minden erejét. Meghalt?

FÜST GERGELY

Puttonyos, öreg pásztor, ki a fejénél fogja a fiút. Még nem.

BOR MIHÁLY

Kormányozza a két embert a gyékényheverő felé, amelyen Buli suszter ült a feleségével. Ide tegyétek, ide!… – Amint rendezi a fiút. – Jób, apád szól, fiam …

VIZI BORKA

Csendesen pityereg.

VILMA NÉNI

Félve megy a fiú felé, megnézi az arcát. Él!… Él!… Rögtön tevékeny lesz, gyorsan rendezkedik. Jób, fiacskám… Szépen a fejit!… Jób, fiacskám… A hideg ráz?… Betakarja a báránybőr bundával; a homlokára teszi a kezét. Jaj, beh forró vagy…

Úgy áll mindenki, izgalomban, a fiú felé fordulva, s kicsit jobban feléje is húzódva; várva, hogy mi is történt valóban. Csak Vizi János maradt az asztal mellett, onnét lesve az eseményt.

BOR MIHÁLY

Morc arccal körülnéz, Vizi Jánoson akad meg a szeme. Mi az?! A halált várjátok?

VIZI JÁNOS

A békességet várjuk, nem a rosszat.

BOR DÁVID

A felesége mögött topog megijedve, majd közelebb hajol a fiúhoz. Élne?… Miből látod, hogy él?

VILMA NÉNI

Forró a homloka!

BOR DÁVID

De a szeme… Ha nyitaná… Jób?… Mintha csak most jutna eszébe, hogy elő az ésszel, mert itt komoly a baj. Hát ez nem tréfa! Bor Mihályhoz. Apja vagy! Hát mi lelte a gyereket?!

BOR MIHÁLY

Ha tudnám. Gergely bácsi találta meg.

FÜST GERGELY

Én csak azt láttam, hogy iszik.

VILMA NÉNI

Felcsattan. Ki adott bort az én unokámnak?!

FÜST GERGELY

Vizet ivott.

VILMA NÉNI

Visszatér a heverő mellé, s takargatja a fiút.

BOR DÁVID

Milyen vizet?

FÜST GERGELY

Abból a csobolyóból, ami ott állott a présházban.

BOR DÁVID

Bor Mihályhoz. Fuss, kerítsd elő azt a csobolyót! Utánaszól. Döme is jöjjön!

BOR MIHÁLY

Kimegy.

BOR DÁVID

Füst Gergelyhez. Mondjad!

FÜST GERGELY

Ott az oldalban itta a vizet, nekihuzalkodva nagyon. Amikor mentem az üres puttonnyal, utoljára éppen, hogy a maradékot béhozzam a présbe. Öt perc ha belételhetett, amikor jöttem vissza: s hát, látom, hogy ott fekszik.

BOR DÁVID

Azon a helyen, ahol inni láttad?

FÜST GERGELY

Egy méterrel ha beljebb. Elterülve teljesen. Mintha lebukott volna oda, az oldalos helyen…

Bor Mihály és Bors Döme, a pincemester, gyorsan bejönnek. Bor Mihály egy ötliteres csobolyót hoz.

BOR MIHÁLY

Itt van. Odaadja Bor Dávidnak a csobolyót.

BOR DÁVID

Megrázza az edényt, majd felfordítja. Üres! Füst Gergelyhez. Ebből ivott?

FÜST GERGELY

Elveszi az edényt, megnézi. Ebből.

BOR DÁVID

Bors Döméhez. A présházban állott ez a csobolyó?

BORS DÖME

Ott. Hogy hűvösebb legyen benne a víz.

Mint a vallatásnál, mindenki feszülten figyel, még felállván Vilma néni is.

BOR DÁVID

Bizonyos, hogy víz volt benne?

BORS DÖME

Az már bizonyos!

BOR DÁVID

Mennyi?

BORS DÖME

Úgy három liter, legalább. Amikor Jób kivitte a présházból.

BOR DÁVID

Maga vitte ki?

BORS DÖME

Maga.

BOR DÁVID

S mondott valamit?

BORS DÖME

Azt mondta, hogy valamit inni kell, ha már dolgozik az ember.

BOR DÁVID

Hát akkor nincs rejtély: vizet ivott a gyerek. Három litret!

Moraj és ámuldozó hangok: „Három litret!”

BULI SUSZTER

Éppen elvette Füst Gergelytől a csobolyót, s nézegette; most felfedezi az edény oldalán az írást, s hangosan olvassa. „Aki iszik belőle, váljék egészségére.”

Megrökönyödve néznek a suszter felé.

BOR DÁVID

Mit beszél a suszter?

BULI SUSZTER

Ez van ráírva – Mutatja: „Aki iszik belőle, váljék egészségére.”

BOR DÁVID

De nem a vízre célozva!

BAJA GYULA

Nem ám!

PILLE BELLA

Férjéhez, a suszterhoz. No, látod! Mit jár a szád!

BAJA GYULA

Mert a bortól nem így bukik fel az ember…

FÜST GERGELY

Nem ám!

BOR JÓB

Abban a pillanatban mozdul és felnyög, s mintha mondana valamit.

VILMA NÉNI

Odahajol. Mit mondasz, aranyom?

Várakozó csend.

VILMA NÉNI

Akarsz egy korty vizet?

Az emberek elítélő módon morajlanak meg.

BOR DÁVID

Vizet adnál még neki? Meg akarod ölni?!… Várj! Félrenyomja a feleségét, maga hajlik Jóbhoz. Jób! Fiacskám!… Mi bajod?… Mid fáj?…

BOR JÓB

Nehezen. A víztől…

VIZI JÁNOSNÉ

Mint mond a beteg?

BOR DÁVID

A vizet emlegeti. Visszahajol a fiúhoz. Jób!… Kívánnál valamit?

BOR JÓB

Borka…

FÜST GERGELY

Nagy örömmel. Bort kér!

BAJA GYULA

Borkát mondott!

VIZI JÁNOSNÉ

Borka, menj oda!

VIZI BORKA

Odamegy Jóbhoz, föléje hajol. Édes Jób… Itt vagyok… Kívánnál valamit?

BOR JÓB

Kicsi bort…

VIZI BORKA

Bort kíván!

BOR DÁVID

A feleségéhez. Vilma, hozz bort a gyereknek!

VILMA NÉNI

Miközben mindenki nézi, gyorsan, nagy buzgalommal előkapja a demizsont, s az asztalról elveszi a cserépkorsót. Bort tölt a kis korsóba, sokat. Aztán odaviszi Jóbhoz. Közben, míg Vilma néni ezzel bajlódik, a következő beszéd folyik.

PILLE BELLA

Fura, hogy bort kíván.

BAJA GYULA

Hogyne! A bor erőt ad.

FÜST GERGELY

S gyógyít mindenféle betegséget. Tizennyolcban, amikor az a spanyolnátha volt, akkor is az embereket csak egyedül a bor mentette meg.

VILMA NÉNI

Éppen odaér Jóbhoz. Itt a bor, aranyom… Igyál!

BOR JÓB

Iszik a borból – ivás után még csámcsog is, látszik, hogy jólesett neki.

BOR DÁVID

Adj még neki!

VILMA NÉNI

Akarsz még, aranyom?

BOR JÓB

Kicsit… Iszik jócskán – aztán. Mind… Mind igyanak… Mindenki igyék…

Innét kezdve fokozatosan elevenedik.

BOR DÁVID

Mind iszunk, csak gyógyulj meg.

VILMA NÉNI

Átadja Vizi Borkának a kancsót. Itasd, lelkem, ha még úgy kívánja. Maga feláll, a csobolyót tölcséren teliönti borral, poharakat rak az asztalra, s tölti azokba. Közben a többiek így beszélgetnek.

FÜST GERGELY

Milyen jó lélek ez a gyerek, még betegen is!… Hogy bort adat nekünk…

BOR MIHÁLY

Kicsi korában is, ha volt valamije, mindjárt elosztotta…

VIZI JÁNOSNÉ

Lássátok, így simul ki az élet, akár a víz: amit az egyik elmulaszt, azt a másik kipótolja…

PILLE BELLA

A férjéhez. Te mit pótolsz ki nekem, Nándor?

BULI SUSZTER

Én, neked?

BOR DÁVID

A napot az éjszakával.

Mindenki nevet.

VILMA NÉNI

Megtöltötte a poharakat. Hát akkor mind igyunk!

BOR DÁVID

Várjál, várjál! Odamegy az asztalhoz. Ne sajnáljunk egy szükséges, baráti szót, ha már ilyen szépen mind együtt vagyunk.

Többen: „Halljuk, halljuk!” Közelebb lépnek az asztalhoz, csak Borka nem.

BOR DÁVID

Atyámfiai, nők s férfiak: egészségesek és betegek!

BAJA GYULA

Csak egy van!

BOR DÁVID

A heverő felé mutat, s kedvesen. Azt hiszem, ott kettő…

VIZI BORKA

Nevetve. Onnét kettőnek látszik, Dávid bácsi?

Nevetnek.

BOR DÁVID

Én már ittam egy kicsit, úgy látszik… Szóval, atyámfiai! A föld hepehupás, a szőlőben különösen. S az élet is olyan. S mialatt megyünk az élet dimbjein-dombjain, sok hibát követünk el, magunk ellen, s egymás ellen… De hát azért vagyunk emberek, hogy egymásnak megbocsássunk. Ez a szőlő is, amit tulajdonul nekünk osztottak, a békességet s az összetartást kívánja tőlünk. Ha pedig azt kívánja, adjuk meg neki! Amiben járjanak elöl azok, akik eddig legjobban akaszkodtak egymással: Mihály fiam és Vizi János!

Várakozva néznek Bor Mihályra s Vizi Jánosra.

BOR MIHÁLY

Koccintásra emeli poharát, nehezen mondja. Hát… ha nem a halált várjátok… ahogy mondád is… akkor a jobb munka végett… a jövendő miatt legyen úgy, hogy… Hirtelen Vizi János félé. Szervusz, János!

VIZI JÁNOS

Poharát emeli. Szervusz, Mihály!

Sokan kiáltják: „Éljenek a barátok!”

BULI SUSZTER

Kezdi, s mindnyájan éneklik.

Igyunk itt, mert van mit,

Jó gazda lakik itt.

Igyunk hát a jóért,

A megmondott szóért.

Mind kiisszák a poharat.

BOR JÓB

Már félig ül, a lány haját simogatja, a fülét is megfogja.

BOR DÁVID

Ismét tölteni kezd a poharakba, s miközben tölt. Hogy van a beteg, Borka?

VIZI BORKA

Jobbacskán.

BOR DÁVID

Adj neki, amit kíván.

VIZI BORKA

Annyira még nincs jól.

Mindenki nevet ezen.

BOR DÁVID

Töltés közben, jókedvvel mondja.

Nincsen e világon gyönyörűbb élet,

Mint ha a kancsóból foly az ítélet.

FÜST GERGELY

Ha már ennyiben vagyunk, a jövőben is így kéne.

BAJA GYULA

Így, a munkában is.

BORS DÖME

Együtt eredményesebb is, az biztos.

BOR DÁVID

Éppen végzett a töltéssel; megfordul a csobolyóval, s jelentősen. Mondok valamit!

Többen: „Halljuk!”

BOR DÁVID

Régebben volt egy igen jó szokás. Sok helyen ma is megvan. Az a jó szokás az volt, hogy akinek egy tájon volt a szőlleje, az a nép mind együtt gondozta a szőlőt. Egy tudással s egy munkával. A szüretet is együtt tartották. Úgy mondták az ilyenekről, hogy „hegyközségben” vannak.

BOR JÓB

A szó megüti a fülét, hirtelen felül. Miben vannak?!

FÜST GERGELY

Tudom én azt.

BOR DÁVID

Szabályzatuk volt nekik, amit mindenkinek bé kellett tartani. Szent György napján választottak maguknak egy hegymestert, aki kormányozta őket; s két hegybírót, akik az igazságra felügyeltek.

BOR JÓB

A lábát is földre teszi a heverőn. Fel, ha fel.

BORS DÖME

Mi is megtehetjük azt?

BAJA GYULA

Úgy hiszem, akadálya nincs. Hacsak… Bor Jóbra néz – hacsak…

BOR JÓB

Gyermekesen, de izgalomban nyújtja az ujját.

BULI SUSZTER

Alakítsuk meg a „hegyközséget”!

BAJA GYULA

Várjunk, várjunk! Ez a Jób fiú mondani akar valamit.

Mind Bor Jóbra néznek, ki már felállt.

BOR JÓB

Amit Dávid nagyapám mond, az meg van egy kicsit száradva. Én azt gondolom, hogy szedjünk friss virágot. Egyszóval ne kössünk most hervadt csokrot, hanem legyünk szőlőszemek, akik egyazon fürtön vannak. Jól és szorosan, mert csak úgy tudnak az időben érni. A többit aztán meglátjuk, amikor mi is, mint a szőlőszemek, egészen megérünk.

Mind: „Úgy van! Úgy van!”

BULI SUSZTER

De mit szól az öreg Bor Dávid?

BOR DÁVID

Én?

BULI SUSZTER

Maga, maga!

BOR DÁVID

Én egy újítással szólok: azzal, hogy jó az ifjú a háznál!

Mind helyeslő módon nevetnek.

BULI SUSZTER

Hát Vilma néni mit szól?

VILMA NÉNI

Ha a férfiak akarják, legyen meg.

PILLE BELLA

Akarjuk! Derültséget arat.

BAJA GYULA

Éljenek az asszonyok!

Egyik-másik felveszi poharát.

BOR DÁVID

No-no, hát a lány?

BOR JÓB

Mindenki derűs meglepetésére. Éljen! A számomra!

Egyszerre jókedvű zajongás támad, amelyben ilyen kiáltások hangzanak: „Éljen apraja-nagyja!” „Éljen Vilma néni!” „Éljen Pille Bella!” „De csak az urával!”

BOR DÁVID

Látom, hogy zavar van az első személyt illetőleg. Éppen azért azt ajánlom, hogy kérdezzük meg Bakhuszt: vajon a tisztelt nők közül kire igyuk ezt az első poharat?!

BULI SUSZTER

Sokan tanácstalanok, de ő elkiáltja magát. Az lesz a legjobb! Kérdezzük meg Bakhuszt!

BOR DÁVID

Akkor nagy csend kívántatik! Amikor megvan a nagy csend, a móka ájtatával mondja. Felelj nekünk, oh Bakhusz: kinek egészségére ürítsük poharunkat?!

FINTORI

A hordók mögül, síri és biztató hangon. Ki megtért bűneiből: Vilma nénire!

Ki meglepődik, ki megszeppen.

BOR JÓB

Elneveti magát.

VILMA NÉNI

Elképedve. Jaj, hát ez ki volt…?!

BOR DÁVID

Oh, Bakhusz! Ha tudsz, s ahogy tudsz, muzsikálj valamit a feleségem tiszteletire!

FINTORI

Ahogy kucorogva lehet, húzni kezdi.

BOR DÁVID

Megismervén a nótát, egyedül énekli.

Három hordó borom van.

Mind a három csapon van.

Olyan édes, mint a méz,

Ki mit szeret, arra néz.

Gyere elé, Bakhusz!

FINTORI

Vigyorogva előbújik a hordók mögül. A csodálkozásból mindenki derűbe oldódik.

BOR DÁVID

Koccint a feleségével. Egészségedre, babám! Miután mindnyájan ittak, nyakon öleli a feleségét, s Fintorihoz. No, Bakhusz! Amit elejtettünk, vegyük fel. Énekelni kezdi tovább a dalt, s Fintori húzza.

Ha erre jársz, be gyere,

Mindbe kóstoljál bele…

Már többen is éneklik az öreggel.

Azután meg ölelj meg,

Tudom, hogy nem bánod meg…

BOR JÓB

Nem bizony! Átöleli Borkának a nyakát.

BOR DÁVID

Hiíj, hogy táncolhatnám!

FINTORI

Rákezdi a „Bodnártánc” dallamát, majd megkérdi. Tudja ezt kend, tekintetes bácsi?

BOR DÁVID

A bodnárok tánca ez, te Bakhusz! Én ne tudnám!

FINTORI

Ismét húzni kezdi a táncdallamot.

BOR DÁVID

Úgy látszik, kedvet kapott: teletölti a poharát, majd a hegedűszó mellett odamegy az óriási hordóhoz, amely ott áll a jobb sarokban. A hordó tetejéről levesz egy abroncsot, és a borház közepén, egyedül, járni kezdi a „Bodnártánc”-ot.

BULI SUSZTER

Éljen!

Mind kíváncsian, majd gyönyörködve nézik az öreg táncát.

BOR DÁVID

Egy idő múlva; esetleg csak a harmadik szöveges rész előtt. Hol vannak a hegybírák?

VILMA NÉNI

Eredj, Mihály!

BOR MIHÁLY

Szintén vesz egy abroncsot, s odaszól Vizi Jánosnak. Gyere, János.

VIZI JÁNOS

Ugyancsak vesz egy abroncsot. No, lám!

Bor Mihály és Vizi János odaállnak Bor Dávid mellé, ki nem hagyta abba a táncot. Együtt táncolnak hárman.

BOR DÁVID

A tánc harmadik részénél énekli is a szöveget.

Hej, nem ér ez a legény,

Hej, nem ér ez a legény

Három piros vadalmát…

Ismétlésnél az egész társaság énekli a dallam szövegét. Majd végül, a tánc végén, amikor Bor Dávid kihajtja a poharat, nagy ünnepléssel kiabálják: „Éljen a legény!” „Éljen a hegymester!” „Éljenek a hegybírák!”

BOR JÓB

Éljen Bakhusz!

FINTORI

Jólesik neki a fiú kedvessége, s feléje fordulva kezdi játszani.

Félre tőlem, búbánat, búbánat…

BOR JÓB

A borház közepébe forgatja az óriási üres hordót, melynek felugrik a tetejébe. Nagy öröm-nevetés kíséri, hogy ennyire meggyógyult a fiú. Ez az öröm-nevetés csak fokozódik, amikor Bor Jób táncolni kezd a hordó tetején; Borka pedig kereken a hordó körül, nyújtogatja fel a karját a fiú felé. S ahogy táncolnak ott ketten, lassan a többiek is táncolni kezdenek a hordó körül, miközben éneklik mind együtt a dalt.

Félre tőlem, búbánat, búbánat,

Kancsót vágok utánad, utánad…

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A szüreti dalokat Domokos Pál Péter gyűjtötte és jegyezte le.

Koreográfus: Juhász Mária.

Varga Imrétől tudjuk (Magyar Nemzet, 1987. október 3.), hogy a szüreti játék megírása az 1951 januárjában megalakult Népművészeti Intézetnek köszönhető. Ez év nyarán az intézet hat-tíz íves füzetsorozatot indított „vers, jelenet, rigmus, táncleírás tartalommal”. Szerkesztők: Láncz Sándor, Kopányi György, Szentpál Mária és Varga Imre. Mint Varga Imre beszámol róla, a szellemi életből kiszorított neves írókkal tárgyaltak egy-egy színpadi jelenet megírásáról. Tamási Áron elfogadta a biztatást, Varga Imre néprajzi tanulmányokat kölcsönzött az írónak, Domokos Pál Péter zenei anyaggal segítette a szüreti játék megszületését. Varga Imre arról is beszámol, hogy Tamási a perc-politikának nem óhajtott megfelelni, miszerint a darabbeli szőlősgazdákat a téeszbe terelje. E tartózkodás miatt Révai József a kiadó felelősségét emlegette, amikor elolvasta a Bor és víz rotaprint példányát. A darab 1951 őszén jelent meg, és Varga Imre közvetítésével Bodó Gábor rendezésében a balatonfüredi szívkórház színjátszó csoportja 1951. december 2-án mutatta be a szerző jelenlétében. Az imént idézett Varga Imre a Magyar Nemzet 1952. január 24-i számában köszönti a Bor és víz megszületését, s mint megjegyzi: a műkedvelő mozgalom ezer és ezer csoportjának jelenthet fontos értéket. A recenzens az elvi harcosságot számon kérte Tamási játékától. Áttételesebben ugyan, de az időnek tetszelgően éberkedett, és hasonlóan vélekedett Ungvári Tamás is, s mint írta: a „szőlőszemek megérésének” folyamatát szerette volna látni a további Tamási-darabokban (Csillag, 1952. szeptember).

A játék utóéletéről Tamásinak 1953 közepén, művei sorsáról való feljegyzéseiből értesülhetünk. „Bor és víz – Egyfelvonásos formájában megjelent a Népművészeti Intézetnél. A Rádió kérésére daljátékot írtam belőle. A daljátékot kétszer írtam újjá, a lektorátussal egyetértésben. Végül Szirmai kidobta a műsorból.” (Szirmai: Szirmai István, a későbbi nagy hatalmú kultúrpolitikus.)

A szerző jegyzete: „A szüretről és a szőlőgazdálkodásról általános leírás olvasható a Néprajzi Múzeum Értesítőjében. XXX. évfolyam, 1938-as kötetben.

Forrásmunkákkal, lejegyzésekkel Domokos Pál Péter állott segítségemre.”

Eljegyzés^{^*}

Jelenet

1951

Szereplő személyek

GYALOGOS JÁNOS, 19 éves hadnagy

MIHÁLY BÁCSI, a hadnagy nagyapja

ERZSE NÉNI, a hadnagy nagyanyja

JOLÁN, fiatal falusi lány

KASZÁS, falusi gazda

TÓDOR, földmíves napszámos

Történik egy magyar falucskában, 1950 nyárvégén.

Szín: udvar, régi és szegény falusi ház előtt. Diófa alatt dézsából ácsolt asztal áll. Az asztal mellett deszkából, kétfelől ülés. A ház bejárata és a kapu látszik. Estefelé jár az idő.

MIHÁLY

Öreg paraszt, 65 éves lehet. Az asztal mellett állva munkaszerszámokat javít és tisztogat. A szerszámok az asztalon feküsznek. Ide-oda tottyanva, éppen reszelőt keres egy ásóhoz. Ejnye, az asszony fáját!… Hova tette azt a reszelőt?! Kiált. Erzse!… Igaz, no, ha nincs itthon, nem felelhet. Hát hiába, öreg ember könnyen felejt – Megtalálja a reszelőt. – s nehezen lát… Reszelni kezdi az ásót, háttal a kapunak.

GYALOGOS

Új hadnagyi ruhában, boldogan tűnik fel a kapuban. Ahogy meglátja hátban a nagyapját, csendesebbre fogja a lépteit. Látszik rajta, hogy meg akarja lepni az öreget. Egyik kezében kis koffer van, a másikban piros szalagos virágcsokor. Óvatosan teszi be a kaput, majd lassan megy az asztal felé. Aztán az öreg háta mögött, ki nem is vett észre semmit, megáll: a bokáját összeüti, és játékból feszesen áll.

MIHÁLY

A boka csattanására odarezzen, de nem ismeri meg az unokáját, csak egy fiatal katonát lát. Jó napot kívánok!…

GYALOGOS

Boldogan elneveti magát. Szabadság!

MIHÁLY

A hangról most megismerte, de a jó ruha s a fiú férfiassága miatt még egy kis kétely mindig van benne. Hinnye, hát ez!… Hát ez Jánoska!

GYALOGOS

A koffert rögtön a földre engedi, s úgy, a virágcsokorral a kezében, megöleli a nagyapját. Hát ez az… A maga unokája… Gyalogos János.

MIHÁLY

Nohát, az úton elmehettél volna mellettem… Úgy megnőttél! S egészen ember lettél.

GYALOGOS

Három év! Sok idő az, nagyapó!… S máskülönben is, azért mentem el, hogy csakugyan ember legyen belőlem. Maguk akkor haragudtak is rám egy-egy kicsit, mind a ketten. Igaz?

MIHÁLY

Igaz. Itthagytál a bajban minket. Öreg nagyszüleidet. Úgy gondoltuk, egy kicsit háládatlan vagy.

GYALOGOS

Most is úgy gondolják?

MIHÁLY

Hát aztán… most is azok vagyunk, akik voltunk. Csak öregebbek.

GYALOGOS

No, nem baj. Most majd megbékélünk. Maguk sem lesznek azok, akik voltak, három évvel ezelőtt. Mint ahogy én sem vagyok az, mert nőttem, tanultam; s amint látja, eredménnyel.

MIHÁLY

Milyen rangod van?

GYALOGOS

Hadnagy.

MIHÁLY

Ez nagy szó volt, egyszerre sokat enyhült, kicsit zavarban is van. Hát akkor ülj le! A deszkaülésen helyet csinál neki. Tessék! A táskának is jó helyet keres; a virágcsokrot is el akarja vinni. Tán bevinném, ezeket a virágokat, be a házba.

GYALOGOS

A virágokat nem engedi, hanem a szerszámokra teszi, s leül. Jó lesz itt ezeknek a virágoknak. Kedves ismerősök ők: a virágok s a szerszám; találkoznak a földön is gyakran.

MIHÁLY

Szinte nem is hallotta ezt; más van a fejében. Hát ez nagy dolog…

GYALOGOS

Átlát az öregen, nevetve. A virágok találkozása?

MIHÁLY

A hadnagyi rang!

GYALOGOS

No, nem haragszik rám olyan nagyon?

MIHÁLY

Nem is haragudtam én, jóformán. De ha úgy is lett volna: most egy hadnagyra haragudjam? Nem vagyok én olyan vitéz ember!

Nevetnek.

GYALOGOS

A jó eredmény könnyen békít. Nevet. Vagy tán a virágok békítették meg?

MIHÁLY

Nevet. Inkább az eredmény… De hát a virág sem dühösített engemet soha. Mi célból hoztad jelenleg?

GYALOGOS

Eljegyzés lesz.

MIHÁLY

Nono, menyasszonyt is hoztál?

GYALOGOS

Az itt van. Tudja nagyapó. Jolán!

Kicsit meghűl a csend.

MIHÁLY

Babrál a szerszámok közt, mintha mondaná is, nem is az ellenvetést: aztán enyhítve kimondja mégis. Nem lenne helyes.

GYALOGOS

Váratlanul érte a szó. Mi nem lenne helyes? Feláll.

MIHÁLY

Amit Jolánnal akarsz. Hallottuk, hogy küldözgettél neki leveleket. De abban voltunk, nagyanyáddal együtt, hogy az csak olyan bohó dolog. De azt nem tudtuk, hogy te hadnagy lettél!

GYALOGOS

Ő sem tudja, Jolán. A jövetelemről sem írtam: sem maguknak, sem neki. Meglepetést akartam.

MIHÁLY

Kap a szón. Hát akkor annál inkább! Minket megleptél, kibékültünk, örültünk; s aztán elmentél. Olyan rangod van, hogy bohóságot már nem csinálhatsz! Mit gondolsz! Egy hadnagy már valaki, s Jolán nem egy hadnagyhoz való!

GYALOGOS

Miért nem?!

MIHÁLY

Keresi a szót. Dísztelen falusi lány, s szegény! Nem arra való, hogy te, hadnagyi rangban, elvegyed!

GYALOGOS

Küzdött az indulataival, de legyőzte; s most szelíd mosolygással szól. Üljön csak le, nagyapó.

MIHÁLY

Elgondolkozva-gyanakodva továbbteszi a virágokat az asztalon, s leül.

GYALOGOS

Szó közben egyre közelebb hajol az öreghez. Hát hallgasson ide! Amikor nagyapám fiatalabb volt, hallott bizonyosan olyan emberekről, akik valamilyen módon ki tudtak emelkedni a falusi szegénységből. Talán ismert is ilyeneket.

MIHÁLY

Hogyne hallottam volna; s ismertem is egyet-kettőt.

GYALOGOS

Már leül az öreg mellé, s fokozatosan gyűri maga alá a szóval. Akkor azt is tudja, hogy azok az emberek, rendszerint, a maguk szerencsecsónakján elhajókáztak az úgynevezett „úri világba”. Otthagyták a falut s azokat, akik szegénységben maradtak. Helyes volt ez?

MIHÁLY

Én nem mondtam, hogy az efféle, bármikor is, helyes volna.

GYALOGOS

No, látja! Pedig ők ezt tették. Cserbenhagyták a maguk népét, a küszködőket. Ahelyett, hogy velük tartottak volna tovább is; ahelyett, hogy tanították volna őket; s ahelyett, hogy harcoltak volna azoknak érdekében is!

MIHÁLY

Pedig úgy kellett volna.

GYALOGOS

No, látja! S maga mégis azt tanácsolja most nekem, hogy a magam kis csónakján, a hadnagyi csónakon, hajókázzam el ebből a világból. Vagyis hagyjam itt a szegény nagyszüleimet s magát a falu népét, amelyikből mégiscsak származom.

MIHÁLY

Én ezt nem mondtam!

GYALOGOS

Szóval a nagyszüleimet ne hagyjam el, se a falu szegény népét; hanem csak válasszak ki ebből a népből egyet, s csak ezt az egyet hagyjam cserben! Azt az egyet, akit még külön is szeretek!?

MIHÁLY

Megszorítva fészkelődik. Csakhogy ez nagyon ki van kerekítve!

GYALOGOS

Szünetet nem hagyva, minden mondatával zsugorítja az öreget. Tisztességes dolog volna ez?… Ugye, hogy nem!… Hát tisztességtelen ember legyen a maga unokája? Ugye, hogy ne!… Hanem szótartó legyen inkább? Ugye, hogy az!… Eljegyezzem tehát Jolánt?

MIHÁLY

Ide-oda néz, mintha segítséget keresne.

GYALOGOS

No, tessék felelni!

MIHÁLY

Abban a pillanatban meglátja a feleségét, Erzse nénit, aki éppen jön be a kapun. Gyere, Erzse, gyere! Ha unokát akarsz látni!

ERZSE

Jaj, Istenem! Örömében szalad is.

Az unoka és nagyanya összeölelkeznek; s majd együtt ülnek le a padra.

MIHÁLY

Nézd meg, Erzse: az unokád hadnagy lett!

ERZSE

Ijedten. Elesel, fiam!

GYALOGOS

Mért esném el, nagyanyám?

ERZSE

Azt mondják, háború lesz.

GYALOGOS

Dehogy lesz háború! A béke miatt lettem én katona, s nem a háborúért!

ERZSE

Igen-igen, de hátha mégis lesz!?

MIHÁLY

Leinti a feleségét. Ne beszélj annyit: egy hadnagy jobban tudja!

ERZSE

Úgy legyen, úgy… Meglátja a virágot. Virágot is hoztál?

GYALOGOS

Igen, mert…

MIHÁLY

Belevág, nehogy a vita újra kezdődjék a nagyanyával is. Hozott, hozott. Jó gyermek volt ez mindig. Szerette a szépet, s húzott a szegényekhez. Most is jó fiú, pedig hadnagy.

TÓDOR

Már bejött a kapun. Adjon Isten! A katona felé, kit csak hátból lát. Szabadság!

GYALOGOS

Arra fordul, mindjárt feláll. Szabadság, Tódor bátyám!

TÓDOR

Ni te! Hát ez Jánoska! Szervusz, kis öcsém. Hüh, mekkora rangod van! Nohát, még sincs gondatlan világ egy olyan országban, ahol hadnagy lehet egy szegény falusi fiúból; s méghozzá huzamos iskolák nélkül!

GYALOGOS

Hát maga, Tódor bátyám… Mennyi földje van?

TÓDOR

Semmi.

GYALOGOS

Hát az hogy lehet?!

TÓDOR

Zavart a háború. Későn kerültem haza. Negyvennyolcban csak.

GYALOGOS

S mit dolgozik?

ERZSE

Részvevően. Napszámba jár, hova mikor szükség.

GYALOGOS

Az úgy nem egészen jó.

TÓDOR

Nem jó, ne. De segítenek rajta. Valahogy, mindenképpen… Most jut eszébe, hogy mért jött. Mihály bátyám, adjon egy ásót holnapra, az enyim eltörött.

GYALOGOS

Akarna-e traktort vezetni, Tódor bátyám?

TÓDOR

Hát hogyne akarnék! Az volna igazán nekem való.

GYALOGOS

No, akkor jöjjön velem, holnap reggel. Elviszem Pestre, s ott kitanulja a gépet.

TÓDOR

No, az jó lenne. S el is megyek!… Átveszi az ásót. Hát akkor most ezt vigyem, ne vigyem?… Hát arra az esetre, ha a feleségem nem akarná Pestet. Indul az ásóval kifelé. De több esze lesz, remélem. Visszafordul. Vagy akkor viszem őt is.

KASZÁS

A kapuban találkozik Tódorral. Reggel hatkor, Tódor! Ott légy az ásóval! Az asztal felé jön. Nini, egy katona! S ha jól látom, éppen Jánoska. Hát lehet ez?

GYALOGOS

Nem lehet, nem valóság; sőt nem is Jánoska, hanem János!

KASZÁS

S a rang milyen?

MIHÁLY

Hadnagy!

KASZÁS

Nono!

ERZSE

Hadnagy biza; s nem is lesz háború!

KASZÁS

Nekem nagyobb rangom volt.

ERZSE

Nagyobb?! S micsoda?

KASZÁS

Szakács.

Mind nevetnek.

JOLÁN

Izgalommal, bátortalanul jön be a kapun; tisztára, csinosan van öltözve, zsebkendő a kezében.

GYALOGOS

Majdnem felugrik, úgy megy a lány elé. Jolánka! Karon fogja a lányt, aki majdnem elsírja magát. Valami baj van, Jolánkám? Odavezeti az asztal mellé. No, mi baj van? Mondjad!

MIHÁLY

Azt súgja Erzsének: „El akarja jegyezni.”

ERZSE

Nyersen, majdnem rákiált a lányra. Szólj már, Jolán! Mért jöttél?

JOLÁN

Védelmet kérve néz Gyalogosra, amit egy mosolyban meg is kap: erre bizakodva, egyre bátrabban, majd a jogát is érezve mondja. Híre ment, hogy hazajöttél… Nagyon megörültem, amikor hallottam… De aztán mindenki búsítani kezdett… Mert azt mondogatják, hogy te már nem veszel el engem, mivel nagy rangod van, hadnagyi rangod!… Ezt mondják. De én tőled is meg akartam kérdezni, hogy mi az igaz. Ezért jöttem!

GYALOGOS

Határozott, kemény szóval. S kik azok, akik azt mondogatják?!

ERZSE

Megrezzen a fenyegető hangra, feláll, s befelé indul a házba; s majd menet közben, a fiú következő hangjára, még beljebb húzza a fejét.

JOLÁN

Asszonyok.

GYALOGOS

Még keményebben. Név szerint! Kik azok az asszonyok?

MIHÁLY

Meg akarja enyhíteni a fenyegető helyzetet. Összevissza beszélnek.

GYALOGOS

Nagyon keményen. Majd én kiegyenesítem őket!

MIHÁLY

Jolánhoz, hogy a helyzetet tovább enyhítse. Itt a csokor is, nem látod?!

GYALOGOS

Felveszi a csokrot. Igen, itt a virágcsokor. Ma este meglesz az eljegyzés… Jó lesz?

JOLÁN

Boldogan. Jó!… Elveszi a csokrot, és a keblére öleli.

GYALOGOS

Mindenkihez szól. Hát akkor ez rendben van… Hanem azt szeretném, hogy a falu is boldoguljon, mint én. Ezért csinálunk még egy másik eljegyzést is: vagyis eljegyezzük a falut az élettel! Ma este tehát megalakítjuk a földmíves-szövetkezetet.

JOLÁN

Mi ketten?

GYALOGOS

Nem mi ketten, hanem a dolgozó gazdák. Itt van nagyapám, ő lesz az első. S Kaszás gazda a második. Igaz?

KASZÁS

Hallgat.

MIHÁLY

Nem mondom, úgy harmadik. Aki fiatalabb s eszesebb is, az menjen elöl.

GYALOGOS

Hát akkor kettőt még találunk!

KASZÁS

Nagyon kell keresni.

JOLÁN

Ha nagyon, akkor is. Amit János mond, az csak jó lehet mindenkinek. S én hallottam is már ilyenfélét emlegetni a szegényebb gazdák között. Majd meglátják, hogy hányan lesznek itt este! A virágokat odaadja Gyalogosnak. Te csak vigyázz a virágokra. Indul a kapu felé, majd visszafordul. S a János emlékére „Gyalogos Csillag” lesz a neve! Elmegy.

ERZSE

Már kilépett volt a házból, s jöttében hallja, amit Jolán mondott; erre megütközve szól. Gyalogos Csillag?… Hát ha már gyermekük is lesz, ne adjanak neki ilyen cifra nevet!

GYALOGOS

Nem a gyermeknek lesz a neve a Gyalogos Csillag, nagyanyám!

ERZSE

Hát?

MIHÁLY

A földmíves-szövetkezetnek.

ERZSE

Annak jó lesz.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Feltételezhető, hogy 1951-ben keletkezett: a Bor és víz-zel azonos témakörben mozog. A földmíves-szövetkezet történeti képződmény: a termelőszövetkezetnél lazább, kezdetleges fokú társulási forma, amely az egyénileg megtermelt javak közös értékesítését, illetve annak védelmét célozza.

Kossuth nevében^{^*}

Toborzási jelenet

1952

Játszó személyek

FECSKE, postás és dobos a faluban

JULA NÉNE, özvegy asszony

FECSKE FIÚ, az öreg Fecske unokája

KEMENES, falusi legény

ETELKA, a Kemenes mátkája

BÁRÁNY, szegény falusi legény

ANNA, falusi kislány

ŐRMESTER, a toborzás vezetője

BÍRÓ, a falu bírája

BÍRÓ DEÁK, szószóló

TOKOS, öreg legény

JÁVOR, öreg legény

NÉGY HUSZÁR

MUZSIKUS KAR

NÉP

Történik 1848 őszén.

Színhely: bármelyik magyar falu, de mégis inkább a Dunántúlon, mint máshol. Beszéd és öltözet természetesen a választott színhely szerint módosul.

Magának a játéknak a helye szabad térre is tehető. De ez a szabad tér legyen bent a faluban, lehetőleg a faluháza előtt. Ebben az esetben a játszóhely mögött díszlet mutassa a falu házát, háromszínű magyar lobogóval a bejárat fölött, és nyitott ablakokkal, melyek néha megtelnek emberekkel. Ezenkívül a falut és a tájat is jelezniök kell a díszleteknek. Mivel az ilyen szabad tér, maga a puszta föld, táncra nem a legalkalmasabb, helyesebb talán, ha a játszóhelyet a faluházába tesszük. A faluháza nagytermébe, ahol a gyűlések és a táncok is folyni szoktak.

Legyen a faluháza földön ülő épület. Ablakain, melyek nyitva vannak, könnyen ki lehet az utca felé lépni. A házat az utca felől kerítés védi, mely az épület bejárata előtt, ajtó nélkül szabadon nyitva van. Mindez belülről, a teremből is látszik: egyrészt a nyitott ablakokon keresztül, főleg pedig a faluháza nagy ajtaján át, mely mostan tárva-nyitva van. Ezen az ajtón és az ablakokon át a falu és a táj is benéz a terembe. Egyébként, bent a teremben hosszú és kopott fapadok állnak a falak mellett. Talán az ajtó fölött, de mindenesetre jól látható főhelyen, az ország negyvennyolcas címerének nagy képe áll a falon, s a kép alatt Kossuth Lajos arcképe. A jobb falon, a belépő jobb keze felől, az első felelős magyar minisztérium tagjainak csoportos képe áll; balról pedig, egészen a falhoz épített oszlopok tetején, mint a szószólószék, olyan pódium uralkodik; annyira magasan, hogy aki rajta áll, annak a feje szinte veri a mennyezetet. Ennek a pódiumnak, három oldalán, lábmagas pereme van; csak a hátsó oldala nyitott, melyet a néző nem is lát. Ezen a nyitott oldalon falépcső vagy odatámasztott létra vezet fel a pódiumra. Nyilvánvaló, hogy ez a magaslati hely gyűlések alkalmával a szószóló helye, táncok idején pedig a cigányok onnét muzsikálnak. Most ennek a peremes pódiumnak a terem térségére néző oldaláról rúd nyúlik a terem fölé, s azon a rúdon nemzetiszínű lobogó leng. A zászló rúdja a pódium pereméhez van szegezve.

Idő: 1848, ősszel; pontosabban október elején, amikor Lamberg meggyilkolása miatt Bécs és Magyarország között nyíltan is beállott a szakadás.

Amikor a függöny felmegy, még kevesen vannak a teremben, úgy tízen-tizenketten. Azok között is kevesebb a férfi, mint a nő; s inkább afféle vegyes emberek ezek, akik szeretnek minden eseménynél idő előtt ott lenni. Néhány vénasszony a fal melleti padokon üldögél: egy kicsit úgy, mint a templomban. Egyik-másik virágcsokrot is tart a kezében. A fiatalok inkább csoportosan álldogálnak, láthatólag kifelé lesve a világba. Az egész hangulaton várakozás látszik: lesz itt valami a teremben.

A szereplők közül most csak a következők vannak jelen a teremben: Fecske Gáspár, úgy hatvan-hatvanöt éves ember, a falu dobosa-postása és mindenese, ki nagy semmittevéssel azon szorgoskodik, hogy rendezze-csinosítsa a termet; az egyiket félrenyomja a padon, a másikat felállítja, a harmadikat leülteti; különben valami menteszerű kabát van rajta, sas-gombokkal, mint akkoriban a postásokon. Jelen van Jula néne, úgy hatvanéves falusi asszony, ünnepire öltözve s várakozással üldögélve a padon, aztán jelen van Etelka is, egy szép és eleven falusi lány, láthatólag a jómódúak közül.

FECSKE

Tesz-vesz, rendez, nyüzsög.

ETELKA

Várakozva, szinte nyugtalanul ide-oda megy, miközben az öreg Fecske belébotlik. No, Fecske bácsi, el ne üssön!…

FECSKE

Most nem is érek rá, galambocskám.

JULA NÉNE

Folyton a Kossuth arcképét nézte és nézi csodáló ámulattal. Istenem, milyen szép ember…

FECSKE

Úgy véli, hogy neki szólt a megjegyzés: rögtön kihúzza magát. Mért ne volnék?! Mindig is az voltam!

JULA NÉNE

Mi volt kend?

FECSKE

Szép ember! Nem azt mondá, hogy szép ember vagyok?

JULA NÉNE

Nem kendre mondtam! No, nézzünk oda?!

FECSKE

Nem reám mondta?! Rákiált Jula nénire. Akkor álljon fel!

JULA NÉNE

Csodálkozva, kicsit ijedten feláll.

FECSKE

Hát ki a szép ember?

JULA NÉNE

A Kossuth arcképére mutat. Kossuth Lajos.

FECSKE

Nagy megbocsátással. Üljön le.

Amint Jula néne leül, abban a pillanatban messze valahol a faluban megszólal egy tárogató. Mindenki felfigyel a hangra, hogy vajon hol szól a tárogató, és minő dallamot mond. Etelka elöl, s jórészt a többi fiatalok is utána, az ablakokhoz szaladnak. A tárogatón az a dal szól, hogy: „Kossuth Lajos udvarában…” Etelka zümmögi a dallamot, s utána a többi is kezdi; majd az ismétlésnél már énekli is, s véle egyre többen a teremből; úgyannyira, hogy a dal közepétől kezdve már mindenki zeng a teremben.

„Kossuth Lajos udvarában

Áll egy hársfa egymagában,

Tetejibe’ lobogója,

Levelibe’ vagyon írva:

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!”

HANG

Künn valahol, kiáltva. Éljen!

A tárogató elhallgat, a terembe hirtelen csend száll.

JULA NÉNE

Oh, milyen szép ember!…

ETELKA

Hátrafordul az ablakbál. Látta kigyelmed, Jula néne?

JULA NÉNE

Mintha itt volna, húgocskám… Mintha maga volna itt… Tenyérrel, áhítatosan a képre mutat. Hiszen nézd meg…

ETELKA

Oda se néz a képre. Azt gondoltam, elevenen látta.

FECSKE

Még láthatja, s talán már napokat tőtve csak! Mert olyan hír futkorászik, mindenki hallgassa meg, hogy éppen az országot járja mostan. Gyűjti a katonát. De mennek is szavára, ám! Mint Kecskeméten is! Hol a múlt héten járt, csütörtökön. Egészen belémelegedve magyarázza. Tudja, mi volt ott Kecskeméten, Jula néne?!

JULA NÉNE

Kend mért mondja nekem, Fecske uram, hogy Jula néne?

FECSKE

Hát nem az?

JULA NÉNE

Nem!

FECSKE

No.

JULA NÉNE

Határozottan feláll, és szinte tüzesen. Midőn az országot ellenség támadja, akkor nem vagyok Jula néne!

Mindenki kedvesen nevet.

FECSKE

Bókkal meghajtja magát. Engedelmet kérek, tisztelt húgomasszony…

Nevetnek.

JULA NÉNE

Leül, s Fecskéhez. Mondja tovább kend: mi volt Kecskeméten?

FECSKE

No, várjon, mi is volt csak… Gondolkozik, mert megfeledte, hogy hol is hagyta abba; s szorultságában Etelkát kérdi. Hol is hagyám abba, kis húgocskám?

ETELKA

Csütörtöknél; hogy ott járt Kossuth Lajos ama napon Kecskeméten.

FECSKE

Tudom, tudom! Hát ott járt, s tudják kegyelmetek, hogy mi történt?! Úgy beszélt ott az az ország embere, mintha harangot húztak volna! Az emberek oly nagyon meglelkesültek attól az ő beszédjétől, hogy egymás után szökdöstek ki a bőrükből!

JULA NÉNE

Ajh, beh szép lehetett…

FECSKE

Már körülvették egészen. S mind jelentkeztek katonának: öreg és fiatal; még a női nemből is! Más hangon. Ha ott lett volna az ellenség, talán mindjárt vége is lehetett volna a háborúnak.

ETELKA

Hogy-hogyan, Fecske bátyámuram?

FECSKE

Úgy, szép húgocskám, hogy a nagy lelkesülésben, mindjárt ott Kecskeméten, megölték volna mind az ellenséget.

JULA NÉNE

Ejnye, beh könnyen irtaná őket! Hát akkor kendnek, Fecske uram, egy szál ellenség sem maradott volna.

FECSKE

Cirógatja Jula nénit, ki védekezik is, nevet is. Csak húgom asszony egyedül… Ezt győzze le, aki tudja!

Derülnek a játékon.

JULA NÉNE

Pucc-pucc, öreg!

FECSKE

Nem bántom, kis húgocskám… Csak a gyöngéjét keresem.

JULA NÉNE

Etelkával játszogasson, ha mer.

ETELKA

Nagyon nevetgélt a játékon. Le is törné az én legényem bátyámuram derekát.

FECSKE

Kemenes Balázst gondoljam?

ETELKA

Őt magát éppen.

FECSKE

No hát, nem olyan nagy vitéz Kemenes öcs, mert úgy hallom, honvédőnek menni sincsen kurázsi benne.

ETELKA

Benne volna.

FECSKE

Hát akkor?

Vidáman, kézen fogva, bejön egy fiatal pár: Bárány Péter, alig tizenhét éves; és Anna, alig tizenöt. Látszik, igen szegény rendből vannak.

ETELKA

Miközben az ifjú pár a csoporthoz megy, és figyelve dugják előre magukat, azalatt folytatja, szünet nélkül. Akinek már jegyes mátkája vagyon, mint őneki vagyok én, annak már a mátkájával együtt kell gondolkozni.

JULA NÉNE

Szinte meg van botránkozva, úgy áll fel. S te nem akarnád talán, hogy a legényed honvédő legyen?!

ETELKA

S ha meglövik őt, vagy nyomorék lesz, akkor kigyelmedhez menjek hozzá, néném?!

JULA NÉNE

Ha az ellenség mindenünket romlásba teszi, akkor kihez tudsz menni? A holtig való siralomhoz?!

ANNA

Jól beszél, néném asszony!

Mindenki odafigyel az ifjú párra.

ETELKA

Oh, a kis palánta! Mily bátran szól órája előtt! Bár jobb volna, Anna palánta, ha majdan akkor beszélnél ily dologban, midőn te is választottál magadnak!…

BÁRÁNY

Hát én ki vagyok?!

ETELKA

Csodálkozva néz a fiúra, majd Annára. Ezt a rigót választottad?

ANNA

A sasmadár is kicsi egyszer.

ETELKA

Fészkén ül még, ugye?

BÁRÁNY

Jelenteni jöttem magam, hogy katona leszek. Fecskéhez. Írjon fel, Fecske uram!

JULA NÉNE

Lelkesülten megöleli a fiút. Jól van, példás fiam…

ANNA

Írja fel, uram bácsi: Bárány Péter.

FECSKE

Majd az őrmester, kis húgom.

ANNA

Hát kend nincsen olyan felíró jogban?

FECSKE

Hogyan beszélsz: hát az őrmester úr kenyerét is elvegyem?

ANNA

A gombok miatt hittem.

FECSKE

A kabátja gombjait mutatja. Ezek miatt?

ANNA

Ühüm.

FECSKE

A császár rendelte.

JULA NÉNE

Majd levágja Kossuth Lajos!

FECSKE FIÚ

Tizenöt éves lehet, az öreg Fecske unokája; lelkendezve, mint aki gyorsan futott, beugrik a terembe. Megjöttek, nagyapó!… Megjöttek!

Nagy bolydulás támad a teremben; a fiú nyomán kívülről is kezdenek jövögetni.

FECSKE

Nagy izgalomban. Kik jöttek, kis unokám?… Hányan vannak?… Hányan?…

Közben igen buzgólkodik, kicsit teszi is magát, hogy minden rendben legyen; az embereket is tologatja; az első sorba állítja Etelkát, Jula nénit, Bárányt és Annát; ezekre mutatva mondja. Ez a mi címerünk! Aztán sorjában Etelkára, Jula nénire és a két ifjúra mutat, mint gyors számolás közben, mondva. Piros, fehér, zöld!

Tréfás buzgalmán nevetnek.

FECSKE FIÚ

Közben sorolja. Egy-kettő-három-négy: négy huszár jött; s egy őrmester. De főképpen egy őrmester.

FECSKE

A rendezés miatt nem tudott figyelni. Kik jöttek, fiacskám? Ami rendet csinál, mindjárt felbomlik, mihelyt továbblép; igaz, nyugtalan várakozásban is van mindenki.

FECSKE FIÚ

Mondám, hogy négy huszár, s főképpen egy őrmester.

FECSKE

Mintha megijedne ettől a szótól. Főképpen? Mért főképpen?

FECSKE FIÚ

Azért, mert egy nagy-fényes érem lóg a mellyin. S olyan fehér lova van neki… Keresi a hasonlatot.… olyan fehér, mint a madártej.

JULA NÉNE

Kossuth Lajos nem jött, kis fiam?

FECSKE FIÚ

Szinte jött Kossuth Lajos is.

Igen felfigyelnek valahányan.

JULA NÉNE

Jaj, Istenem!

FECSKE FIÚ

Bizony, szinte.

JULA NÉNE

Hogy-hogyan, kis fiacskám?

FECSKE FIÚ

Úgy, hogy ezek a katonák az ő nevében jöttek.

ETELKA

Szépek, te Fecske fiú?

FECSKE FIÚ

Hüh, ha én leány volnék, s meglátnám őket, akkor…

ETELKA

Akkor… Mit csinálnál akkor?

FECSKE FIÚ

Legalább leülnék.

Nevetnek.

FECSKE

A bírónál vannak még? Te, kis unokám, hol vannak, mit csinálnak?

FECSKE FIÚ

Már jöttek errefelé az úton. Csakhogy én elhagytam őket, mert igen szaladtam a hírrel.

FECSKE

A fejéhez kap, és nagyot ugrik. Hijj, azt a rác bocskorát s német óbesterit! A muzsikások sincsenek még itt!

FECSKE FIÚ

Azok is útban vannak.

FECSKE

Már ismét sürög-forog. Hijj, a kotyogását!… Az ablakon kinéz, a népet rendezi, az öregasszonyokat leülteti, felállítja.

Az emberek mulatnak rajta, s a nyomában ismét összefolynak, mint a víz. Mások ismét sűrűbben jönnek kívülről. Ezek között most érkezik az Etelka mátkája, Kemenes Balázs, ki fontos módon utat tör az emberek között, és előrejön a középre, de már útközben elkiáltja magát.

KEMENES

Emberek!…

ETELKA

Mintha útjába akarna állni, a legény elé furakodik, ki nem tudja folytatni a beszédet. Balázs! Mit ígértél volt?!

KEMENES

Azt, hogy nem jövök ide.

ETELKA

Hát akkor!

KEMENES

Nagy hírek vannak. Az emberekhez, hangosan. Emberek! Most jött a híre, hogy Rácz megverte a rácokat!

TÖBBEN

Éljen!

KEMENES

Fehértemplomnál.

EGY HANG

Elég messze van.

KEMENES

Ha közelebb kell, akkor itt Somogyban is nagy csata volt, Györöknél. S meggyőztük az ellenséget!

SOKAN

Éljen Kossuth Lajos!

KEMENES

De a legnagyobb győzelem Pákozd mellett volt, pénteken!

MIND

Éljen a haza!

Ebben a pillanatban megérkeznek a muzsikus cigányok; s láttukra a tömegből rögvest elkezdi egy hang: „Kossuth Lajos udvarában…”

FECSKE

Felemelt karral, mintha előénekelné a többinek. „Áll egy nagy fa egymagában…”

EGY HANG

Belekiált. Hársfa, hársfa!

FECSKE

Legyen hársfa. Int, a második sornál újra kezdi, s mind többen vele éneklik.

„Áll egy hársfa egymagában,

Tetejibe’ lobogója,

Levelibe’ vagyon írva:

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!”

Közben a zenészek egymás után felmentek az emeleti pódiumra, s a dal végére már kézben van mindegyiknek a hangszere. De ekkor Fecske felint a cigányoknak.

FECSKE

Onnét, hogy „Tetejiben…”

Mindenki muzsikaszó mellett énekli.

„Tetejibe’ lobogója,

Levelibe’ vagyon írva:

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!”

Éppen az ének alatt érkeznek meg a terembe: az őrmester, a négy huszár, a falu öreg bírója és a bíró deák fia. A bíró hat csákót hoz magával, kettőt a fején, négyet kézben. Előrejönnek az úton, melyet a nép éneklés közben nyit nekik. Tiszteletükre még jobban kiereszti mindenki a hangját. Midőn a terem közepére érnek, s ott megállnak, éppen akkor hangzik el félig már kiáltva, hogy: „Éljen a haza!”

ŐRMESTER

Felemelt karjával jelzi, hogy szólani akar, mire a muzsikusok „tussal” béhúzzák.

Nagy csend. Mindenki kíváncsi fegyelemmel vár.

ŐRMESTER

Magyarok! Polgárok! Bősz ellenség tört hazánkra. Pedig mi nem bántottunk senkit. Csak éppen szabadságban akartunk élni. De az nekijek nem tetszett. Mi azonban ezt a mi hazánkat, életünket, magyar javainkat megvédelmezzük az ármányos ellenség ellen. Ebből a végből vitéz katonákra van szükség. Minél többre. Azért jöttünk, hogy ezt végbevigyük, ahogy Kossuth Lajos elrendelte. Itten való örömünkre és a jelentkezők búcsúvételire most lefolytatjuk, jó szokás szerint, a verbunkós táncot. Mely örökítse meg azt is, hogy a jelen nagy időkben katonának lenni két dolgot jelent. Haza dicséretét és vitézek vidámságát!

MIND

Éljen!

JULA NÉNE

Ha kell, mind elmegyünk!

Tetszik a népnek.

ŐRMESTER

Felemeli a kezét. Figyelem, honfiak! Aki elvégezi magában, hogy honvédőnek közénk akar állani, az legyen készen. S majd midőn, illendő percben, fennhangon kérdezem, hogy ki jelentkezik, akkor bátorsággal jelentse magát.

BÍRÓ

Megértettük?

TÖBBEN

Meg, meg.

ŐRMESTER

Int a muzsikusoknak. Indul a tánc!

A muzsikusok húzni kezdik a verbunkos táncot, az őrmester pedig és véle a négy huszár lassan járni kezdik. Pengenek a sarkantyúk, csillognak és szólnak a kardok. Nagy körben a nép körülállja a táncoló katonákat; s miközben gyönyörködve nézik a táncot, s a hátsók még ágaskodnak is, egyre többen éneklik a dallamhoz a verset.

„Huszár gyerek, huszár gyerek

Szereti a táncot;

Az oldalán kardot csörget,

De nem a bécsi láncot.

Ha csörgeti, had’ csörgesse,

Pengjen sarkantyúja,

Kossuth Lajos verbunkja

Csatára hívója.”

ŐRMESTER

Az első versszak végén s a második kezdete előtt, vagyis a két versszak között, közmuzsika alatt fennhangon kérdi. Ki jelentkezik?!

KEMENES

Etelkához. Menjek?

ETELKA

Elsőnek mehetsz.

KEMENES

Előlép.

BÁRÁNY

Rögvest Kemenes mellé lép, miben Anna hátulról segítette; hátranyújtott kezével fogja a leány kezét.

ŐRMESTER

Hogy hívják e vitéz honfiakat?

KEMENES

Kemenes Balázs.

BÁRÁNY

Bárány Péter.

ŐRMESTER

Álljatok közénk!

BÍRÓ

Mind a kettőnek csákót tesz a fejére.

A muzsika a második versszakba fordul, s a két legény már táncol is a katonákkal együtt. A nép pedig, belemelegedve, egyre jobban, a muzsika és a tánc mellé fújja a nóta második versét.

„Falu végén, falu végén

Szépen muzsikálnak;

Oda hívnak engem is

Magyar katonának.

Be is állok a verbunkba

Magyar katonának,

S el is megyek, el biz’ én

Jó lovas huszárnak.”

ŐRMESTER

Mint az első versszak után. Ki jelentkezik?

JÁVOR

Öreg legény, előlép. Jávor Bálint.

TOKOS

Kovács, előlép. Tokos Kelemen.

ŐRMESTER

Álljatok közénk!

BÍRÓ

Csákót tesz a Jávor és a Tokos fejére. S már megy is tovább a tánc, árad az ének.

„Magyar népnek, magyar népnek

Magyar a hazája;

Háromszínű lobogóját

A szél fújdogálja.

Ne félj, hazánk, szabad voltál,

S az is leszel újra:

Megvédelmez tégedet

Hű fiaid kardja.”

ŐRMESTER

A tánc alatt már félrecsúszott a csákója; a nép is lelkesedésében már egészen felszabadult. No, honfiak! Ki jelentkezik még?

FECSKE

Nagy mellel előlép az öreg. Fecske Gáspár.

FECSKE FIÚ

Előlép az öreg mellé. Fecske Boldizsár.

FECSKE

Az unokám!

ŐRMESTER

Lépjenek közénk, kigyelmetek!

Az öreg és unokája belépnek a körbe; a bíró csákót tesz a fejükre.

ŐRMESTER

No, honfiak, van még valaki?

JULA NÉNE

Előlép. Özvegy Kováts Péterné, született Szabó Jula.

Örömben-derűben zajlik a nép.

EGY HANG

Asszonyt nem vesznek bé!

MÁS HANG

Miért ne vennének?

A nagy zajban, hogy Jula nénit bevegyék-e, ne vegyék-e, még a muzsikusok is megállnak, s úgy lesik, hogy mi lesz.

ŐRMESTER

Felemeli a kezét, csend lesz; komolyan kérdi. Mi akar lenni, nénémasszony?

JULA NÉNE

Honvédő!

EGY HANG

Főzni jól tud!

Nevetnek.

ŐRMESTER

Ismét felemeli a kezét, s a csendben. Főzni akar a katonáknak?

JULA NÉNE

Ha kell, azt is.

ŐRMESTER

S mit főzne nekik?

JULA NÉNE

Tüzet!

ŐRMESTER

Álljon közénk, vitéz néném asszony!

Nagy ünneplés; az őrmester int a muzsikusoknak, s hogy ismét megindul a tánc, a katonák és a jelentkezett férfiak nagy körben táncolnak; a nagy kör közepén pedig az öreg Fecske és Jula néne egymással. Mindenki énekel.

„Szép a huszár, szép a huszár,

Ha felül a lovára;

Arany mente vállára,

Kard az oldalára;

Virágcsokor a csákóján,

Úgy megy a csatába.

Ne félj, rózsám, megtérek

A szabad hazába.”

BÍRÓ DEÁK

A tánc és éneklés alatt már felment a muzsikusokhoz, a magas pódiumra. Ott állva, félig deákos és félig tábori ruhában, kezében tartja a „Kossuth Hírlapja” 1848. szeptember 18-i számát. Már éneklés közben egyre többen néznek fel reá várakozva.

BÍRÓ

A tánc végén. Tábori deák uram kíván nekünk szólani!

Nagy csend; mindenki várakozva néz fel a deákra.

BÍRÓ DEÁK

Kezében felemeli az újságot. Kossuth Lajos írá az ő újságjában, mondván nékünk, ahogy következik. Olvassa. „Fegyverre tehát, aki férfiú! Az asszonyok pedig, Veszprém és Fejérvár között, ássanak egy irtózatos sírt, melybe vagy a magyar nevet, vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ily fölírással: ÍGY BÜNTETI ISTEN A GYÁVASÁGOT, vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból: A HELY, MELYEN ÁLLASZ, SZENT; Így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség és boldogság a magyarnak”… Énekeljétek ama szent éneket, melyet ismertek!

A zene játszani kezdi; a nép ünnepi lélekkel, a huszárok tisztelegve éneklik:

„Tartsd meg, Isten, országunkat,

Mi magyar hazánkat;

Bontsd meg mi ellenségünket,

Ki üldöz bennünket.”

Lassan a függöny összemegy. Vége.

A hivatkozás helye

Jegyzet

A zenét Lajtha László Kossuth-díjas komponálta.

A táncokat Náfrádi László, az Állami Népi Együttes koreográfusa állította össze.

A Népművészeti Intézettel való jó együttműködés eredménye, hogy Tamási a Bor és víz megjelenésével szinte egy időben Lajtha Lászlóval közösen a toborzó jelenet megírására szerződött 1951. október 16-án. A következő esztendőben, 1952-ben a Színjátszók Könyvtára sorozatban a jelenetet ki is adták. Tamási Áron feljegyzése szerint az Állami Népi Együttes előadta. A Magyar Rádió 1956. március 15-én sugározta.

Búbos vitéz^{^*}

Mesejáték

1952

Játszó személyek

HUJKI, kiskirály

LÓRIKA, a Hujki leánya

BOG, sáfár Hujkinál

BÚBOS, pásztorfiú

EGETVERŐ, erdei fejedelem

HAMÓT, pandúr Hujkinál

HEMÓT, pandúr Hujkinál

ÖREG BÚBOS, cseléd Hujkinál

MEDVE, udvarnagy Egetverőnél

RÓKA, miniszter

MÓKUS, költő

NYÚL, hírhordó

Udvari nép Hujkinál, Szajkó madár, Kis madár, Éneklő madarak, Egy macska.

Első felvonás

Szín: Hujki mesebeli kiskirálynak az udvara.

Ennek az udvarnak kis tere van, mely jóformán csak a hátsó részen nyílik a messze szabadba. Ott a messzeségben erdős hegyek látszanak. Az erdők gerinceit tündöklő s néha lebbenő fényben ragyogtatja a nap, mely nemsokára lenyugodni készül. A hegyek völgyei azonban borongósak. Az udvar mögött egy út vágja át az udvar kis terét. Ez az út balról jobbra vezet. Akik ezen az úton járnak, csak válltól vagy deréktől látszanak, mert az út mellett, innétfelől, keskeny töltés húzódik végig, mely kíséri az utat. Ennek a töltésnek a tetején gyalogösvény vezet, mely oly keskeny, hogy csak egy járó ember számára tud jóformán szolgálni.

Az udvart jobbról a kiskirály palotája szegi, melynek zöld zsalus ablakai az udvarra nyílnak. A zsaluk le vannak eresztve, csak az egyiken áll nyitva a két szárny. Ennek a palotának a túlsó sarkánál, jobbra fordulva, nyilván a palotába lehet jutni. Itt, a palota sarka táján, egy gyönyörű fa áll, mely éppen virágzik.

Az udvaron, szemben a nézőtérrel, nagy rácsos ajtó emelkedik, mely egy pincebörtön bejárata. Nagy lakat lóg az ajtón, s a lakatban kulcs. Eme börtönajtón innét vagy túl, de már az udvar előterén, egy kút is van, mely lehet gémeskút is. Ezen a bal részen és hátrább olyan házikók állanak, melyekben az udvari szolgáló nép lakik. E házak előtt a fák is szegények, rongyosan zöldellnek.

A kis palota ablakából éppen a börtön rácsos ajtójára és a kútra lehet látni.

Távolról furulyaszó hallatszik. A dallam édes, szerelmes, Búbos Antal furulyázik, amint jön valahol a mező felől a kiskirály udvara felé. A furulyaszót énekkel váltogatva, énekli is a dallam szövegét.

BÚBOS HANGJA

Készül a bujdosó fecske,

Hogy jó helyen leszen fészke.

Függöny szétmegy.

Hát én vajjon hova rakjam

Fészkemet, hogy abban lakjam?

LÓRIKA

A palotából, az ablakon át, ahol egy villanásra meg is mutatja magát, visszafelel.

Gyere hozzám, rózsám, lakni

Ott kívánjál fészket rakni.

Ismét furulyaszó.

Hamót és Hemót, a két óriás pandúr, őrködve sétál a töltésen. Rettentő fegyver a vállukon. Hamót nagytestű, zord ember, ki folyton nyög és szuszog; Hemót vékony-hosszú, félszemű. Őrködve sétálnak. Már a furulyaszóra is nagyon felfigyeltek; a Lórika hangjára még jobban. Midőn szembe találkoznak a töltésen, alig tudják kikerülni egymást.

HAMÓT

Elkiáltja magát. Üdv urunknak, Hujkinak! Tisztelgésre mereven áll.

HUJKI

A palota sarkánál előtűnik. Jön az udvar felé. Tökfejű, nagy gömböc ember; sárga csizmában, tarkabarka selymekben. Oldala mellett szolgál az ő sáfárja, Bog.

Ez a Bog egészen kicsi, vékony ember. Trombita és legyező van a nyakába akasztva. Ágaskodva napernyőt tart Hujki fölött, a legyezővel legyezi.

BOG

Nem csípnek a legyek, felség?

HUJKI

Nem. Mondjad, hogy csípjenek. Egy-kettő, csípjen!

BOG

Miért, felség?

HUJKI

Azért, mert nagyon unom magam.

Andalogva sétálnak.

BOG

Gondolj valami szépre, felség. Sok-sok aranyra… Vagy önmagadra, nagy király.

HUJKI

Te hazug sáfár vagy, mert hazudsz.

BOG

Hát parancsolj egyebet, felség.

HUJKI

Azt mondtad nekem, hogy nagy király vagyok, pedig én kiskirály vagyok.

BOG

De kiskirálynak nagy király vagy, uram!

HUJKI

Úgy is unom magam.

BOG

Mit csináljunk ez ellen, uram?

HUJKI

Pufogtassanak az én óriás katonáim.

BOG

Hamót, Hemót! Tűz-tűz!

Az óriás pandúrok lőnek.

HUJKI

Ez sem jó. Mindig egyformán szól.

BOG

Hát parancsolj egyebet, felség.

HUJKI

Hívd ide az udvari népet. Rohanjanak!

BOG

Ordít. Gyülekezés!! Hamar, ki jót akar! Rohanás!

Néhány udvari nép kijön a házakból; egyik fut, másik gyorsan jön. Hátul betegesen kullog egy öreg, ki Búbos Antalnak az apja. Odagyűl a nép az udvarra a kiskirály elé, csak az öreg vánszorog még görnyedezve.

BOG

Parancsoljon, felséged. Itt vannak az emberek.

HUJKI

Számolják meg az udvaron a kavicsokat, s utána a fövenyt. Szemenkint!

BOG

Fövényolvasás! Egy-kettő!

Az emberek lehajolnak, olvassák a fövényt.

HUJKI

A csoszogó öregre mutat. Hát az kicsoda, az a lusta?

BOG

Valami Búbos nevű, elkopott pásztor.

HUJKI

Öreg Búboshoz. Hé, viseltes pásztor! Gyere csak ide!

ÖREG BÚBOS

Odamegy. Itt vagyok, uram.

HUJKI

Lusta vagy, mint egy teknősbéka. Miért nem dolgozol?

ÖREG BÚBOS

Beteg vagyok. Hideg és nedvesség megkorhasztott.

Az emberek odafigyelnek. Kicsi alkalom is, hogy mellőzzék a munkát. Hangok hallatszanak: „Igazat beszél”; „Öreg már”; „Nem tud hajolni”.

HUJKI

Látva, hogy az emberek hanyagolják a munkát. Mi lesz?! Kilép a napernyő alól s az aranyserkentyűvel, mit egy hosszú tokban magánál tartott, szurkálni kezdi az embereket. Közben nagyokat röhög, mert az emberek megbolydulnak, fel-feljajdulnak a szúrásokra.

BOG

Szúrjad, felség, szúrjad!

HUJKI

Elégülten visszajön, mutatja az aranytűt. Hejh, micsoda jó serkentyű ez! Mint aki játszik, bökdös a tűvel Bog felé is, ki ugrál. Aztán bökdösni kezd öreg Búbos felé is, már komolyabban, mondogatván. Beteg vagy, beteg vagy?

ÖREG BÚBOS

Húzódik, fel-felszisszen. Beteg, jaj!… Beteg, jaj!…

HUJKI

Dolgozni nem tudsz? Jajgatni tudsz? Mit tudsz?… Mesélni csak tudsz. Mondj hát egy mesét nekem, hogy ne unjam magam. Szurkálja. Mesét mondj! Mondd a mesét!!

Abban a percben felhallatszik a furulyaszó a töltés körül. Nagy zaj. Lárma, melyből kihallatszik az óriás pandúrok hangja: „Mit akarsz?” „Takarodj!”

BÚBOS

Már felmászott a töltésre. Atyámhoz jöttem. Engedjetek! Dulakodnak, a pandúrok megfogják Búbos Antalt, és odahurcolják Hujki elé. Nyakában egy tarisznya.

ÖREG BÚBOS

Ez az én fiam!

BÚBOS

Kendhez jöttem, édesatyám. Hoztam kelmednek egy sajtot. Kivesz a tarisznyájából egy kerek sajtot, és odaadja az apjának. Aztán kivesz egy kis madarat is, mely a tenyeréről felszáll, és a palota nyitott ablakán berepül.

LÓRIKA

Megjelenik az ablakban. Köszönöm a madarat!

BÚBOS

Szívesen.

HUJKI

Hüledezik. Mily vakmerő! Ki ez a fiú?!

HAMÓT

Itt fogtuk, felség.

ÖREG BÚBOS

Az én fiam, uram.

BOG

Pásztorfiú, uram-királyom.

LÓRIKA

Ő hozza a virágokat a fákra; s éjjel a csillagokat és a holdat is ő hozza fel az égre.

HUJKI

Rettentően mérgesen. Hamót, Hemót! Tűz-tűz! Az ablak felé!

A pandúrok csinálják a tempót, de Lórika már ijedten az ablakból beugrik.

HAMÓT

Nohát.

HEMÓT

Fél a durranástól.

BÚBOS

Az ablakra néz, előbbi dalát dudorászni kezdi.

Az emberek elandalodnak, a pandúrok várnak, Bog Hujkira néz, hogy mi legyen.

HUJKI

Nekem fújod, te gyerek?

BÚBOS

Nem magának, hanem a kislánynak.

HUJKI

De az a kislány az én lányom.

BÚBOS

Tudom. De nem ütött az apjára.

HUJKI

Fújjad nekem. Én vagyok a király!

BÚBOS

A dalnak nincs királya.

HUJKI

De a királynak van hatalma! Van kincse, palotája; okos sáfárja és óriás vitézei, akiket messze földről hozatott. S van neki hosszú aranytűje, gyémántos serkentője… tője… tője… Szurkálni kezdi Búbost.

BÚBOS

Ne szurkáljon, hallja-é!

ÖREG BÚBOS

Engem is megszurkált azzal a serkentyűvel.

Az emberek: „Mindig szúrkál vele!” „Mindenkit szurkál vele!”

HUJKI

Szurkál hát… Szurkál hát… Szurkálja Búbost.

Búbos kiragadja a tűt a Hujki kezéből, s beleveti a kútba. Hujkiék megdöbbennek. Nép morajlik.

BOG

Hüh, haragos egek és fortyogó pokol! Beledobta ez a gaz fiú az aranytűt a kútba!

HUJKI

Ordít. Vedd ki!

BÚBOS

Nem veszem.

HUJKI

Az emberekre. Vegyétek ki!

BÚBOS

Ki ne vegye senki.

Emberek: „Nem vesszük.” „Jó helyen van.” Nagy kavarodás.

BOG

Csend legyen! Micsoda dolog ez?!

HUJKI

Hamót, Hemót! Börtönbe velük!

Bog kinyitja a rácsos börtönajtót, az óriás pandúrok durván beterelik a népséget a pincebörtönbe, hol egymás után eltűnnek. Búbost a végén, az apjával együtt, ütésekkel, erőszakkal teszik be.

LÓRIKA

Megjelenik az ablakban. Ne vigyék! Búbos Antalt ne vigyék!

HUJKI

Dúl-fúl. Hallgass, te rossz kölyök!… Sáfárom, zárd rájuk a lakatot! Hamót, a töltésre! Hemót, a börtön elé! A sáfár velem, hogy készítsük a törvényt! Ítélkezni akarok! Most. Mindjárt. Gyerünk!

Mindenki gyorsan megteszi a dolgát. Hujki és Bog eltűnnek a palota sarkánál. Csend.

LÓRIKA

Sírdogál az ablakban.

BÚBOS

Énekelni kezd lent a börtönben, s így lassan feljön a rácsos ajtóhoz. S miközben énekli a dallamot, Lórika az ablakban énekli a szöveget.

LÓRIKA

Búval derül én reggelem,

Szomorúan jön éjjelem.

Nékem a legtisztább estve

Fekete színnel van festve…

A palota felől megszólal egy trombita.

HAMÓT

Fent a töltésen, nagy hangon, tisztelegve hirdeti.

Halljad, ember, halljad,

S a bőrödből bújj ki:

Most hozza a törvényt

A mi urunk, Hujki!

A töltésről a palota túlsó sarka felé rohan, ahol éppen előtűnik Hujki és Bog sáfár, amint ítélkezésre nagy ünnepélyességgel jönnek. Elöl jön Bog, hóna alatt egy nagy törvénykönyvvel. Utána következik Hujki, bíráskodásra kiöltöztetve. Hujki után, ünnepélyesen feszengve, Hamót jön. A palota oldalánál, szemben a börtön ajtajával, megállnak. Nagy csend és várakozás. Hujki rideg méltósággal körülnéz. Hirtelen meglátnak egy macskát, mely átszalad az udvaron.

HUJKI

Ijedten kiabál. Hamót, Hamót! Űzd el a macskát.

A macska elfutott.

HAMÓT

Bakmacska volt, felség.

BOG

Int. Kezdődik a törvénykezés!

HUJKI

A törvény és igazság nevében!

BOG

Tisztelet a törvénynek! És uralkodjék az igazság!

HUJKI

Állítsátok elém a bűnöst!

HEMÓT

Odaviszi Búbost a kiskirály elé, mellette áll.

HUJKI

No, nagy vitéz, most felelni fogsz.

BÚBOS

Igen, ha kérdez.

HUJKI

Hogy hívnak?

BÚBOS

Búbos Antal.

HUJKI

Mi a munkád?

BÚBOS

Pásztor vagyok, fenn a hegyekben.

HUJKI

Hány éves vagy?

BÚBOS

Tizenhét.

HUJKI

Szóval hetvenkedni jöttél ide; s hogy az én udvaromban az áldott békességet elrontsad? Ugye?!

BÚBOS

Azért jöttem, hogy atyámat lássam.

HUJKI

S az én lányomat bolondítani ki jött?

BÚBOS

Lehajtja a fejét, nem felel.

LÓRIKA

Az ablakból. Mondjad, hogy igenis! Visszahúzódik.

HUJKI

Hamót, tűz-tűz!

HAMÓT

Szükségtelen, uram. Már bement a kisasszony.

HUJKI

Búboshoz. S az aranyserkentyűt ki rabolta el tőlem?

BÚBOS

Csak elvettem és beledobtam a kútba.

HUJKI

Csak?

BÚBOS

Csak; hogy ne szurkálja többet atyámat, se mást.

HUJKI

S az én udvari népemet ki lázította fel?

BÚBOS

Nem volt lázadás. Csak az aranytűt nem vették ki a kútból.

HUJKI

Csak?

BÚBOS

Csak, csak.

HUJKI

Na, ördög fattya! Akkor én sem csinálok egyebet, csak most ítéletet mondok. Boghoz. Add ide azt a törvénykönyvet, sáfár!

BOG

A tizenharmadik oldalon, felség. S ahogy mondja, a könyvet kinyitva a tizenharmadik oldalra, oda is nyújtja Hujkinak.

HUJKI

A törvény és igazság nevében! Nagy ítélkezéssel olvassa. „Hizlald meg egy gólyának újszülött fiát, amennyire csak tudhatod. S meghizlalván, aztán öld meg, zsírját pedig tedd a jégre, és ama hideg zsírral ha szorgalmasan kened magad, elmúlik a köszvényed.” Észreveszi, hogy itt valami nincs rendjén; meg is rázza a fejét, mintha légy szállott volna az orrára.

Mindenki ámul, egyre jobban, de senki sem mer szólni.

BÚBOS

Nekem nincs köszvényem!

HUJKI

Boghoz, bosszankodva. Sáfár, miféle könyvet adtál ide nekem?!

BOG

Ijedten nézi a könyvet, de nem veszi ki a Hujki kezéből. Bocsánatot esdeklek, felség, mert a törvénykönyv helyett a „Házi tudós doktor”-t adtam a kezedbe.

HUJKI

Essék beléd a köszvény! Boghoz vágja a könyvet, aki felveszi; s nagy méreggel Búboshoz. No, gaz kölyök, te oda állasz ahhoz a virágos fához!

BÚBOS

Oda, mért?

HUJKI

Ráordít. Meghalni! Gazember! Pandúrokhoz. Hamót, Hemót! Állítsátok a fához ezt a rablót és lázítót. A pandúrok odahurcolják Búbost a fához. Hamót, te agyonlövöd!

HAMÓT

Szorong, mintha nem akarna engedelmeskedni.

HUJKI

Nem hallottad, zsivány?!

HAMÓT

Nincs golyó a puskában, felség. Ijesztés céljából, kilövöldöztem valamennyit.

HUJKI

Akkor te lődd agyon, Hemót!

HEMÓT

Nekem sincs golyóm, felség. Ok ugyanaz.

HUJKI

Dúlva-fúlva. Nem baj. Nem is kell golyó. Olyan bűnös ez a gazfickó, hogy az üres puska is meglövi őt. Rajta hát! Hamót! Hemót!

A két pandúr feláll, ráfogják Búbosra a fegyvert.

HUJKI

Tűz!

A puskák csütörtököt mondanak.

BOG

A könyvet kiejti a hóna alól, s rettenetesen reszket. Jaj, felséges nagy uram! Jaj nekünk, jaj nekünk…

HUJKI

Mi az? Mi az?

BOG

Jaj, most a sors, ránk jön most a sors, felség. Mert ha süket marad ilyenkor a fegyver, várni kell három napot. Mert előírja ezt a törvény. Sőt, azt ehetik és azt ihatik három napig ez a gaz fattyú, amit éppen kíván. Jaj, amit kíván…

HUJKI

Úgy lesz, ahogy a törvény megszabja. Most visszaveted hát a börtönbe, s majd három nap múlva agyonlövi Hamót. Vagy Hemót. Mind a ketten. Búboshoz. No, szerencsés mákvirág, hát mit kívánsz enni-inni három napig?

BÚBOS

Amit te ennél, azt az ételt. S amit te innál, azt az italt.

HUJKI

Hát akkor én mivel élek három napig?

BÚBOS

Reggel egy mogyorót fogsz enni, délben egy diót, és este egy fügét. De csak egy feltétel mellett.

HUJKI

Mi legyen az?

BÚBOS

Engedd szabadon udvarod népét, és ne sanyargasd!

HUJKI

Igen, ha ehetem egy kis kolbászt is.

BÚBOS

Kicsit ehetsz.

HUJKI

Mekkorát?

BÚBOS

Mint egy dugó.

HUJKI

Boghoz. No, sáfár! Zárd vissza ezt a fukar kölyköt! A kulcsot add ide nekem, s gyerünk, mert este van!

BÚBOS

Hó-hó! Hát az udvari nép?

HUJKI

Sáfár, ereszd ki az udvari népet!…

BOG

Kiengedi az embereket, Búbost bezárja, a kulcsot Hujkinak adja. Az emberek a házaik felé, Hujkiék a palota felé, a pandúrok a töltésre vonulnak. Közben ilyeneket mond: „No, csürhe, gyerünk kifelé! Hamar! Hamar!” „Bújj be, fattyú!”

HUJKI

No, menjünk, mert éhes vagyok. Akkora kolbászt eszem, mint egy nagy hordó dugója!

BÚBOS

Kidugja a karját a rácson, tapogatja a bezárt lakatot. Majd nekidől a rácsajtónak, és énekelni kezdi, felnézve az ablakra, a bús dalt.

Szomorúan jön éjjelem,

Búval derül én reggelem.

Nékem a legtisztább estve

Fekete színnel van festve.

LÓRIKA

A rácsbörtön fölött, a palota ablakában megjelenik; felel Búbosnak a dalra.

Ami engem vidíthatna,

S az életben kedvet nyújtna,

Attól én meg vagyok fosztva,

Az öröm másnak van osztva.

A két pandúr a töltésen ismét megjelenik; s elkezdik őrködő sétájukat.

BÚBOS

Észrevette Lórikát az ablakban, de a katonákat is a töltésen; sóvárogva nézi a lányt, és fojtottan szól. Lórika, látlak!… Vigyázz, a katonák!

LÓRIKA

Te is vigyázz!…

BÚBOS

Három napra bezártak!… Azután agyon akarnak lőni!…

LÓRIKA

Hallottam mindent. Ne félj!

BÚBOS

Szívemnek mondd, hogy ne rebegtesse szárnyát.

LÓRIKA

Mért rebegteti?

BÚBOS

Hozzád szeretne szállni.

LÓRIKA

Okos légy! Itt van a kulcs!

Sötétedik, látszik a negyed hold.

BÚBOS

Miféle kulcs?

LÓRIKA

Börtönöd kulcsa, amivel nyílik a lakat.

BÚBOS

Dobd le! De ügyesen, hogy ide essék a rács között!

LÓRIKA

Nem lehet. Esetleg rosszul esik.

BÚBOS

Hát akkor?

LÓRIKA

Leeresztem aranyfonálon. Már engedi fonálon a nagy kulcsot. Vigyázz! Oda lóbálom, hogy meg tudjad fogni. A rács felé lóbálja a kulcsot.

BÚBOS

A rácsokon kidugja mind a két karját. Jobban! Errefelé! Hangosan. Még egy kicsit!

LÓRIKA

Egészen kihajlik az ablakon. Okos légy! S ne kiabálj!

BÚBOS

Elkapja a kulcsot. Megfogtam! Próbálja beletenni a lakatba. Nem látok jól!…

LÓRIKA

Próbálgassad! Ügyesen!

BÚBOS

Jól van: benne van!… Kizárja a lakatot, s leveszi.

LÓRIKA

Ereszd! Felhúzom az egészet!

BÚBOS

Elengedi a lakatot, benne a kulccsal, mely a fonálon nekiütődik a falnak; ugyanakkor ő kilép a rácsbörtönből.

A lakat ide-oda lóg a fonálon, miközben Lórika húzza felfelé. Búbos szurkolva nézi a műveletet és sóvárogva Lórikát. Közben jobbra és balra tekint, hát a katonák megálltak a töltésen, s erősen figyelnek errefelé, mintha gyanút fogtak volna.

LÓRIKA

Még a játék elején, amikor Búbos elengedte a lakatot. Gyere ki gyorsan!

BÚBOS

Künn vagyok.

LÓRIKA

Akkor mit bámulsz?

BÚBOS

Téged.

LÓRIKA

Most ne táltsd a szemed, hanem fuss!

BÚBOS

Akkor veszi észre a fülelő pandúrokat. Vigyázz! A katonák! Észrevettek!

LÓRIKA

Megijed; ijedtében nagyot ránt a fonalon. A fonál elszakad, és nagy ütődéssel a lakat leesik a földre, pedig már majdnem fent volt az ablaknál. Erre még jobban megijed Lórika, sikolt és eltűnik.

HAMÓT

Elkiáltja magát. Fegyverbe!

HEMÓT

Riadó!

Pandúrok rohannak a rácsbörtön felé.

BÚBOS

Rögtön, hogy Lórika bele ne kerüljön a bajba, felkapja a lakatot, s gyorsan beléveti a kútba. Maga is ott lapul meg a kút gárgyája mellett, mert nincs már ideje semmi másra.

A pandúrok már odaértek, és rémülten kiabálnak, látván is, hogy Búbos nincs benne a rácsbörtönben. Szuronyt szegezve kutatják az udvaron. Az első pandúr megtalálja.

HUJKI

A hangja hallatszik. Mi van? Jaj, mi van?!

Hujki és Bog sáfár futva megérkeznek. Hujki ingben-gatyában van, Bog sáfár kezében egy lámpás.

HAMÓT

Gyerünk, gaz tolvaj! Gyerünk a világosságra!

A lámpás felé nyomják Búbost a szuronyos puskával.

HUJKI

Mi hát, mi történt?

HAMÓT

El akart szökni a gaz tolvaj.

BOG

A lakat is hiányzik! Ráordít Búbosra. Hol van a lakat?

BÚBOS

Megettem.

Szörnyülködve néznek össze.

BOG

Hujkihoz. Most mi legyen?

HUJKI

Hozz egy óriási zsákot. Gyorsan! Átveszi a sáfártól a lámpást.

BOG

Elfut a zsákért.

HUJKI

No, zsivány! El akartál szökni? Bökdösi Búbost, kit erősen tartanak a pandúrok.

BÚBOS

Eltaláltad. El akartam szökni.

HUJKI

S miért akartál elszökni?

BÚBOS

Nem tetszett a rács mögött!

BOG

Megjön a nagy zsákkal.

HUJKI

No, akkor más helyre mész! Ott majd tetszeni fog. Parancsol a pandúroknak. Hamót! Hemót! Fogjátok meg ezt a gaz zsiványt, és tegyétek belé a zsákba. Rajta!

A két pandúr megfogja Búbost, aki rugdalódzik, s nagy nehezen beleteszik a zsákba. A zsák száját lekötik.

PANDÚROK

Nagyon szuszognak. Megvan, uram.

HUJKI

Most pedig vigyétek el nagy erdő közepébe, s ott kössétek meg egy fához!

S onnét meg ne szabaduljon,

Étlen-szomjan elpusztuljon!

Vigyétek!

PANDÚROK

Viszik Búbost a zsákban, miközben ismétlik a verset.

HUJKI

No, sáfár! Örökre megszabadultunk ettől a zsiványtól!

BOG

Bölcsen ítélkeztél, felség.

Függöny

Második felvonás

Szín: Rengeteg erdő közepén egy tisztás. A tisztás mezején változatos virágok. A kis mező szélén, félkörben a fák árnyékában óriási páfrányok. Erdő veszi körül a tisztást. Az erdő fái között be lehet látni az erdőbe. Hátul a középen egy lombos fa áll, mely az erdőből mintha egy kicsit kijött volna a tisztásra. Törzse s ágai a tisztás felé borulnak. Balról, a tisztás szélén egy-egy óriási, csodálatos harangvirág áll; jobbról egy sudár vadcseresznyefa, mely szellőben már virágját hullatja. Maga az erdő, a tisztás körül egyenletes, sima talajon áll, de nemsokára hullámzásba magasodik. Balról jobbra lejt. Hajnalodik, amikor szétmegy a függöny. A lombos fa és a virágos vadcseresznyefa között van kelet. Látszik az egyre gyarapodó fényről, hogy ott fog feljönni a nap. Az erdőben mindenféle madarak bolondul énekelnek, ahogy hajnalban szoktak. Egy őzsuta bukkan ki a tisztásra, melynek a szélén megáll. Figyel és hallgatózik. Mintha a harmatban megmosná az orrát, a füvek tetején megmeríti a fejét, s aztán megrázza. Nemsokára kibukkan egy őzbak is, ki a suta mellett megáll. Ide-oda néz, majd a sutára. Aztán leszakít a szájával egy pünkösdi rózsát, és azzal kedves-ügyetlenül cirógatja a sutának az arcát. Nagy ugrásokkal egy nyúl szalad át a tisztáson. Az őzek nagyon figyelnek. Hátrakandikálnak, majd az óriás harangvirág irányában átfutnak a tisztáson, és az erdő között eltűnnek. Csakugyan hallatszik is már valami erdei lövés zaja. Szellő is érkezik, melynek fuvintó hullámaiban leng a harangvirág, és a fa virága hulladozik. Már ropogás és törtetés is hallatszik, s a fák között feltűnik a két pandúr nyakba vetett puskával, fáradt rogyadozásban; hátukon fekszik a zsák, abban Búbos. Nem jönnek ki a tisztás szélére, hanem a cseresznyefa és a lombos fa mögött fáradtan megállnak. De jól látszik Búbosnak a feje, amint a zsák oldalán egy lyukon kidugva fölfelé kunkorodik: úgy látszik, ott kifúrta útközben a zsákot. Most vidám arccal figyeli, hogy hol van és mi történik. De a pandúrok ezt nem látják, mert olyan fáradtak, hogy lerogynak a földre.

HAMÓT

A cudar fattyát, beh tönkrefáradtam!

HEMÓT

Hosszú éjszaka volt!… Azt a Búbos iskoláját!…

HAMÓT

Hosszú! Lehetett gondolkozni eleget.

HEMÓT

S gondoltál-e legalább valami okosat?

HAMÓT

Én igen.

HEMÓT

S mit?

HAMÓT

Azt, hogy nincs igazság ebben a dologban. Mert nézd meg: ez a Búbos kölyök lovon jött végig, pedig ő a bűnös. Mi pedig, akik engedelmes ártatlanok vagyunk, agyonfáradtunk miatta.

HEMÓT

Ha visszamegyünk urunkhoz, te is kövess el valamit, hogy kerülj zsákba.

HAMÓT

Elszeretem a Lórika lányát! Hetykén ültébe pattan, hogy ő milyen bátor.

BÚBOS

Mordul egyet, mint a medve; s rögtön visszahúzza a fejét a zsákba.

HAMÓT

Ijedten visszahuttyan. Hát ez mi volt?!

HEMÓT

Vacog, aztán. Mit gondolsz, rengeteg erdőben vagyunk, ami tele van mindenféle vadállatokkal!

BÚBOS

Vicsorít egyet, mint a hiúz.

HAMÓT

Nem látsz semmit?

HEMÓT

Még nem.

HAMÓT

Óvatosan körülnézegetve feláll. Intézzük el ezt a Búbos kölyköt, s menjünk innét, úgy gondolom.

HEMÓT

Jobb is lesz. Feláll.

A zsákot előrehozzák a tisztásra. Úgy kínlódnak vele, hogy a puskájuk is lehull a vállukról. Végre kiöntik Búbost.

HAMÓT

Utolsót rúgtál, betyár!…

BÚBOS

Feláll, nyújtózkodik. Utolsót?! Inkább az elsőt ezen a szép helyen!!

HAMÓT

Állj csak oda, a lombos fához! Második pandúrhoz. Hemót! Vedd elő a kötelet!

A nap már fölkelőben. A fák törzse között átragyog. Hemót, amint a kötelet kivenné a zsákból, megpillantja az óriási harangvirágot.

HEMÓT

Hüh, azt a hét csodáját! Nézz oda, te Hamót, minő csodálatos, óriási harangvirág! Nézz csak oda!…

HAMÓT

Csakugyan. Nohát!… Ezt meg kell nézni, meg ezt, közelebbről. Indul. Te csak kösd oda azt a gaz fiút.

HEMÓT

Kötözné Búbost, de a fiú ki-kibújik a kötelékből. Nyughass, tolvaj!

BÚBOS

Aki mondja! Mert az lopta el a szabadságomat!

HAMÓT

Ámulva nézegeti a harangvirágot. Csoda dolog ez, te Hemót!

HEMÓT

Valódi?

HAMÓT

Még illatos is! S ütője van a harangjában!… Csodás ajándék lenne a mi felséges urunknak. Nem igaz? Kihúzom innét, s elvisszük.

BÚBOS

Nagyot kiált. Ne bántsd a virágot! Kiszabadítja magát, s odarohan, hogy védje a harangvirágot. Tolvaj!…

Dulakodnak, mert Hamót ki akarja húzni az óriás virágot, Búbos pedig nem akarja engedni. Dulakodás közben csengetni kezd a virág, ami oly váratlanul jön, hogy a dulakodást abbahagyják.

EGETVERŐ

A cseresznyefánál kijön az erdőből a tisztásra. Csak egy mákszem ember. Nagy szakálla van, hosszú-hegyes taplósüvege és nagyon mély hangja. Harmatos jó reggelt! Mi történik itt?

PANDÚROK

Megrökönyödnek, ámulnak, s mint egy csodabogarat, úgy nézik Egetverőt.

EGETVERŐ

Mély, erős a hangja. Kik vagytok?

HAMÓT

Mi annak a gazdag Hujki kiskirálynak a katonái vagyunk. Elhoztuk ezt a gizgaz fiút, hogy odakössük ehhez a fához, hadd pusztuljon ily módon el. Ez a parancsunk. Hát te ki vagy?

EGETVERŐ

Én ennek a rengeteg erdőnek a fejedelme. Közelebb megy.

HEMÓT

Kicsit gúnyosan. Nagyot nőjj, kegyes fejedelem!

EGETVERŐ

S ugyanbiza mit vétett ez a fiú olyan nagyot?

HAMÓT

Rabolt, lázadott; s az igazságot meg akarta fordítani.

EGETVERŐ

Mit rabolt?

HAMÓT

Gyémántos aranyserkentyűt.

HEMÓT

Kegyes fejedelem!

EGETVERŐ

No, mi az?

HEMÓT

Ennek a fattyúnak itt kell elpusztulni, ahhoz a nagy fához kötve.

HAMÓT

Ne beszélj annyit, hanem kösd meg!

EGETVERŐ

Fölösleges megkötni.

HAMÓT

Mondom, hogy kösd meg!

EGETVERŐ

Mondom, hogy fölösleges.

HAMÓT

Ne gyáváskodj! Eredj!

EGETVERŐ

Várj! Egy lépéssel közelebb megy. Az előbb ki harangozott az én virágharangommal?

HAMÓT

Én.

EGETVERŐ

El akartad lopni?

BÚBOS

El akarta lopni. Bizony!

EGETVERŐ

Búboshoz. S te védted meg?

BÚBOS

Igyekeztem megvédeni.

HAMÓT

Hatalmaskodik. Hemót! Kösd meg a kölyköt! Ne töltsük hiába az időt ezzel a szakállas tökmaggal. Add ide a fegyvereket, ott vannak a fa alatt!

HEMÓT

Indul a fegyverek felé.

EGETVERŐ

Nyugodtan szembe megy Hemóttal, kinek a csípőjéig sem ér. S mint egy kis tank, elgázolja az óriást, aki felbucskázik.

HAMÓT

Dühödten nekimegy Egetverőnek, de a manó őt is elgázolja.

EGETVERŐ

Odamegy a harangvirághoz, és harangoz.

MEDVE

Csörtetve az erdőből előugrik. Mit kívánsz, hatalmas gazdám?

EGETVERŐ

Bőszködnek ezek a katonák, hogy nekik fegyverük is van.

MEDVE

Kettőbe törjem azokat a fegyvereket?

EGETVERŐ

Ha el nem tűnnek, mint a sebes szél, akkor őket is.

A két pandúr hanyatt-homlok elrohan; a nagy zsákot is otthagyják.

EGETVERŐ

Közelebb megy Búboshoz. Mit követtél el?

BÚBOS

Kútba dobtam az aranyserkentyűt, amellyel a kiskirály folyton szurkálódott.

EGETVERŐ

Miért védelmezted meg az én harangvirágomat?

BÚBOS

Ez a hazája. S szépnek találom.

EGETVERŐ

Érezd otthon magad. Vendégem vagy.

BÚBOS

Köszönöm. Odamegy a manóhoz, és illedelmesen bemutatkozik. Búbos Antal a nevem.

EGETVERŐ

Mánuel. Kezet fognak.

BÚBOS

Milyen Mánuel?

EGETVERŐ

Egetverő Mánuel.

BÚBOS

A medvére mutat. S őkelme? Ez a szép medve.

EGETVERŐ

Az udvarnagy.

MEDVE

Meghajtja magát. Uram vendégét uramnak tisztelem.

BÚBOS

No, itt megleszünk együtt.

EGETVERŐ

Remélem.

BÚBOS

Gyönyörű ez a birodalom!

EGETVERŐ

Hát akkor pihenjünk le!

BÚBOS

S beszéljük meg, hogy mit kéne tenni.

EGETVERŐ

Medve uram! Terítse elénk azt a zsákot!

MEDVE

Meglesz, nagyuram. Leteríti a zsákot a földre.

EGETVERŐ

Kínálja Búbost, hogy üljön le. Tessék, kisöcsém!

BÚBOS

Köszönöm szépen.

Egetverő és Búbos leheverednek a zsákra.

EGETVERŐ

A medvéhez. Szólj, medve uram, az udvari népnek, hogy kéretem.

MEDVE

Meglesz. Elmegy.

EGETVERŐ

Hát aztán mik a terveid, Búbos fiú?

SZAJKÓ

Abban a pillanatban a fára röppen. Lórika! Lórika, Lórika!

BÚBOS

Szinte felugrik a meglepő hangra, ugrál a szeme a madárral együtt, aki mindjárt el is röppen.

EGETVERŐ

No, hát nem felelsz?

BÚBOS

Magához rezzen. Mit kérdezett kegyelmed?

EGETVERŐ

Mik a terveid, azt kérdem.

BÚBOS

Sóhajt, bólogat. Hát bizony…

EGETVERŐ

Nem jó itt neked?

BÚBOS

Jó, jó… csak éppen…

EGETVERŐ

Mi az, hogy csak éppen?! Maradt ott valakid?

BÚBOS

A kiskirály udvarában?

EGETVERŐ

Ott.

BÚBOS

Öreg atyám.

EGETVERŐ

Más nem?

SZAJKÓ

Megint a fára röppen. Lórika! Lórika! Lórika!

BÚBOS

Még jobban odavan a madár miatt.

EGETVERŐ

Más senki?

BÚBOS

Más?… Hát a nép, ott az udvarban… Feláll, nézegeti a fa ágait, melyen röpködött a madár, aközben. Nehéz sorsuk van… Nem kéne hagyni őket… Halkan énekelni kezdi.

Mondd meg neki, hogy tiszteli

Egy ártatlan, tiszta szív;

S arra kéri, ha kedveli,

Hogy hozzája, hogy hozzája

Legyen hív.

EGETVERŐ

Átlát a dolgon, s mosolyogva. Nagyon szép?

BÚBOS

Ez a rengeteg erdő?

EGETVERŐ

Nem.

BÚBOS

Hát kicsoda?

SZAJKÓ

Visszaröppen a fára. Lórika! Lórika! Lórika!

EGETVERŐ

Hallod, kicsoda!

SZAJKÓ

Ahogy elröppen, vidáman. Lórika!

BÚBOS

Mint a rózsabimbó!…

EGETVERŐ

Csak nem a kiskirály lánya?

BÚBOS

De bizony.

EGETVERŐ

Feláll; gondolkozik, mint valami nagyon fontos dolgon. Hümmög, a süvegét is megigazítja, majd vidáman kurjant egyet. Hej-haj, világ!

BÚBOS

Minek örül kegyelmed?

EGETVERŐ

Gondoltam valamit!

BÚBOS

No!

EGETVERŐ

Legelőbb azt gondoltam, amikor idehoztak azok a latrok, hogy no: ezt is jó helyre hozták, mert itt a halál biztos!… Aztán, amikor láttam, hogy ki vagy s milyen vagy, azt gondoltam: ezt én fiammá fogadom. Élünk együtt, amíg én is élhetek; s azután pedig legyen az örökösöm.

BÚBOS

Kíváncsian, türelmetlenül. S most, most mit gondol kegyelmed?

EGETVERŐ

Most még annál is jobbat gondolok.

MEDVE

Megjelenik. Nagy fejedelemnek jelentem: jön az erdei nép!

Egymás után megjelennek: elöl egyedül a róka; utána egymás mellett a nyúl és a mókus, majd az őzsuta és az őzbak.

EGETVERŐ

Sorra megyünk: mindenki jelentse magát! Füttyel vagy hangutánzó hanggal megadja a „medvejelt”, és szólítja. Medve!

MEDVE

Jelen!

Én vagyok a medve, köztünk a legnagyobb,

Bölcs választás folytán udvarnagy én vagyok.

EGETVERŐ

Megadja a „rókajelt”, és szólítja. Róka!

RÓKA

Jelen!

Róka vagyok, s másnál okosabb is tízszer,

Azért lettem én itt holtig a miniszter.

EGETVERŐ

Megadja a „nyúljelt”, és szólítja. Nyúl!

NYÚL

Jelen!

Nekem nyúl a nevem,

S lábam a kenyerem.

EGETVERŐ

Megadja a „mókusjelt”, és szólítja. Mókus!

MÓKUS

Jelen!

Mókus vagyok; itt is, ott is;

Ha akarom: hipp is, hopp is.

EGETVERŐ

Megadja az „őzsutajelt”, és szólítja. Őzsuta!

ŐZSUTA, ŐZBAK

Egyszerre felelnek. Jelen! Jelen!

MEDVE

Rászól. Őzbak! Megint elvétetted! Nem hallod, hogy a jel az őzsutának szól?

ŐZSUTA

Bizony.

Én vagyok az őz, a suta;

Helyettem uram a buta.

Bizony.

EGETVERŐ

Megadja az „őzbakjelt”, és szólítja. Őzbak!

ŐZSUTA

A baknak. Most szólj!

ŐZBAK

Jelen! Jelen!

Őzbak a becsületes nevem,

A többit hozzátette nejem.

EGETVERŐ

No, nagyjából minden rendben van.

MEDVE

Foglald el a helyedet, Egetverő fejedelem. A szokott helyre megy, hova Egetverőnek a trónust állítanák. Ott leereszkedik a földre, de a fejét fenn tartja.

EGETVERŐ

Lovagló ülésben leül a medvére.

RÓKA

Előlép.

Uram, a miniszter kérdi.

Most mit kéne megbeszélni?

EGETVERŐ

Ritka vendéget tisztelünk körünkben. Rámutat Búbosra. Ki, bár Hujki országából való, mégis becsületesnek látszik. Úgy vélem hát, hogy feltett céljában meg fogjuk őt segíteni.

RÓKA

Búbos felé fordul. Szólj hát, mi a célod, ritka vendég?

BÚBOS

Szeretnék visszamenni Hujki kiskirályhoz, hogy az udvarában a megszurkált népet jobb sorsra vigyem.

SZAJKÓ

Átröpül fölöttük. Lórika! Lórika! Lórika!

EGETVERŐ

Szerelmes is a tisztelt vendégünk, ama rossz király jó lányába.

RÓKA

Értem.

BÚBOS

Engem két óriási katona hozott ide, zsákban. Azokat fejedelmünk ledöntvén, a Medve uram megijesztvén, valahol már szaladnak is hazafelé. Ha nem sietünk, Hujki király hadat fog gyűjteni ellenünk.

RÓKA

Mit javasolsz tehát?

BÚBOS

Először azt javasolom, hogy innét egy futár menjen a Hujki udvarába. Forduljon öreg atyámhoz azon üzenettel, hogy a nép várjon minket, mert mi meg fogjuk örvendeztetni őket!

RÓKA

S azután?

BÚBOS

Azután? Hát a futár után mi is kerekedjünk fel.

ŐZSUTA

S a jó lánnyal mi legyen?

ŐZBAK

Hát megkéri a kezét!

MÓKUS

Nagy kedvvel ajánlkozik. Én megkérem az ő számára!

RÓKA

A manóhoz fordul. Te döntesz, uram, Egetverő.

EGETVERŐ

Megadja a „nyúljelt”, és szólítja. Nyúl! Hol vagy?

NYÚL

Jelen! A manó elé ugrik.

EGETVERŐ

Tudsz-e jobban futni, mint máskor?

NYÚL

Igyekszem.

EGETVERŐ

Ne adjak mögéd egy kutyát?

NYÚL

Azt az egyet ne tedd, uram! Inkább úgy futok, mintha kettő is volna mögöttem.

EGETVERŐ

Akkor elmész a Hujki kiskirály udvarába. Ott megkeresed az öreg Búbost, és megmondod neki a következőt: a fia azt üzeni, hogy ma estére meg fog érkezni egy hős csapat élén, s meg fogja az elbúsult népet örvendeztetni. Megértetted?

NYÚL

Igenis.

EGETVERŐ

Akkor lódulj!

NYÚL

Gyorsan elszalad.

EGETVERŐ

A rókához. Róka miniszter úr, maga pedig vezesse győzelemre az ügyet!

RÓKA

Ez meg fog történni, Egetverő nagy Mánuel!

EGETVERŐ

Búboshoz. Neked pedig, Búbos Antal, barátsági szerződést ajánlok. Bármi fog történni, ez lebegjen előtted.

BÚBOS

Köszönöm. Részemről hiba nem lesz.

EGETVERŐ

Fölkel, kezet fog Búbossal. Úgy legyen!

BÚBOS

Úgy lesz.

EGETVERŐ

Fegyverek, talpra! A két fegyver magától talpra áll. Sereg, rajta!

RÓKA

Kezdi. „Rajta, menjünk…”

Mind énekli az indulót, melynek a dallamára elvonulnak; legelöl a két fegyver.

Rajta, menjünk a széllel,

S vigyük szerte az éltető hírt;

S álljunk, ha kell, a harcban,

Ahogy áll itthonn a szirt!

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: a Hujki kiskirály udvara, mint az első felvonásban. Az idő is olyan tájban, napnyugta előtt. A színbeli változás nem sok, mégis más hangulatot kell keltenie. Vessen árnyat a Hujki uraságára, és árasszon reményt az udvari nép felé. Például a fa, mely még a tegnap virágba borulva állott, most vedletten álljon, földre hullott virágokkal. De a kicsi fák a cselédség házai táján most sokszínű virágokban díszlenek. Nagy, nyomott csend az udvaron. Az udvar mögött sötét felhők az égen. A nap kibújik-elbújik, a hegyek is hol elborulnak, hol kinyílnak.

Amint a függöny szétmegy, nagy futásban megérkezik a futár Nyúl. Körülszalad az udvaron. Elfut a cselédházak felé. Egyikből kifut, másikba befut. Aztán fel a töltésre, honnét még visszanéz, aztán eltűnik. S éppen, midőn a nyúl visszanéz, a palota felől megjelenik Bog sáfár egy kötéllel, utána Hujki kiskirály, kötélen hozza Lórikát, aki folyton toporzékol.

HUJKI

Nyughass, ádáz kölyök!

LÓRIKA

Nem nyugszom!… Engedjen!

HUJKI

Mindjárt engedlek. Ott a rácsos ajtónál.

LÓRIKA

Most engedjen!

Megérkeznek a börtön ajtaja elé.

HUJKI

Nyisd ki a rácsos ajtót, sáfár!

BOG

Kinyitja a börtön ajtaját.

HUJKI

A kapálózó kislányt beteszi a börtönbe, s hamar rácsukja az ajtót. Kösd be az ajtót, sáfár!

Miközben a sáfár beköti a kötéllel az ajtót.

Sem ételt, sem italt nem adtok neki.

LÓRIKA

Nem is kell!

HUJKI

Hadd szője az ábrándokat éhen és szomjan arról a gaz fattyúról, akit meg akart szöktetni.

LÓRIKA

Meg hát!

HUJKI

Ha megtagadod, kijöhetsz.

LÓRIKA

Azt várhatja.

HUJKI

Akkor senyvedj!… Gyerünk!… Jól bekötötted, Bog sáfár?

BOG

Jól, nagyuram.

HUJKI

Gyerünk! Elmennek.

A cselédházak körül nagy nyüzsgés van, mert a Nyúl átadta Búbos Antal üzenetét. Ide-oda járnak, kézbelieket szereznek. Eközben a távoli égen villámlik, messzi dörög. A szél kavarja a fa alatt a virágokat.

LÓRIKA

Hol szipog, hol kukucskál a rácson; majd nekidől az ajtónak, és szívfájdító szomorúsággal énekli.

Szomorúan jön éjjelem,

Búval derül én reggelem.

Nékem a legtisztább estve

Fekete színnel van festve.

HUJKI

A dal végén a palota ablakában megjelenik. Abban az ablakban, amelyből Lórika leengedte volt a lakatot. A háznak csak ez az egy ablaka van nyitva, a többit beborítják teljesen a zsaluk.

LÓRIKA

A dal után, még egyszer, szepegve mondja. Bizony… „Fekete színnel van festve”…

HUJKI

No, kislányom, hát jobb így?

LÓRIKA

Dacosan elfordul. Ilyen embernek nem is felelek.

HUJKI

Hát mért nem felelsz?

LÓRIKA

Azért nem felelek, mert hazudott nekem!

HUJKI

Én?! Ugyan mikor?

LÓRIKA

Amikor kicsalta, hogy Antika miképpen szabadult ki. Az apja felé fordul. Nem azt mondta nekem, hogy semmi bajom nem lesz, ha megmondom az igazat?! Én megmondtam, s akkor bezárt ide! Tehát hazudott!

HUJKI

Megmondtam, hogy kiengedlek.

LÓRIKA

Üti a rácsot. Hát akkor engedjen ki!

HUJKI

Ha leteszel arról a Búbos fattyúról.

LÓRIKA

Nem tagadom meg!

HUJKI

Bezzeg ő itthagyott téged…

LÓRIKA

Nem igaz! Erőszakkal vitték el! Zsákba kötözve!

HUJKI

Hát akkor várjad.

LÓRIKA

Várom is! Vidáman kezd énekelni, csak azért is, s táncol hozzá.

Amióta szeretek,

Énekelek s nevetek;

Fütyülök is közibe,

Lábam ugrik kedvibe…

HUJKI

Jó éjszakát… Visszamegy az ablakból.

LÓRIKA

Az apja után, makrancos csúfolkodással. Mú-uu-u!

Feltűnik a két pandúr, ahogy a töltésen átjönnek. Bukdácsolva, fáradtan, nagy ijedelemben törtetnek az udvar felé; rémületükben azt sem tudják, mit tegyenek.

LÓRIKA

Nézi, s ahogy felismeri őket. Ide, ide!

HAMÓT

Oda érkezik. Nagy baj van, kegyes szép kisasszony!

LÓRIKA

Tudom.

HAMÓT

Honnan?! Hát csak most jövünk!

LÓRIKA

Csodálkozva, hát a pandúroknak az semmi, hogy ő be van zárva. Honnan…

HEMÓT

Éppen megérkezett. Honnan?!

LÓRIKA

Hát nem látjátok, szökjék ki a szemetek, hogy be vagyok ide zárva?!

HEMÓT

Jaj, kegyes kisasszony… Nem az a baj!

LÓRIKA

Engedjetek ki!

HEMÓT

Jaj, erdők védszentje…

LÓRIKA

Rájuk kiált. Engedjetek ki!

PANDÚROK

Rémülten, zavarodottan forognak. Mit csináljunk?… Jaj, mit csináljunk?!

HUJKI

Az ablakban megjelenik. Mi az? Mi van ott?!

HAMÓT

Jaj, nagy uram, nagy a baj!…

HUJKI

A baj nagy, vagy az uram nagy?

HAMÓT

A baj nagy, felség; a baj nagy!…

HUJKI

Mondjátok már!

HAMÓT

Az a gaz fattyú az erdőben megszabadult, felség.

HUJKI

Mit mondasz, te gazember?!

HEMÓT

Az erdei fejedelem kiszabadította.

HUJKI

Kicsoda?!

HAMÓT

A kicsi szakállas! A fegyverek is odavesztek! Lehet, hogy reánk is ütnek. Készüljünk, felség!

HUJKI

Hüh, ezer ördög!… Ordítani kezd. Bog sáfár! Riadó!

HAMÓT

Ordít. Fegyverbe!

HEMÓT

Fegyverbe, de hol a fegyver?!

PANDÚROK

Jobbra kirohannak.

Trombitán már szól a riadó.

Rémült kiáltozás, nagy zaj. Hujki jobbról be-ki rohan, két kezében két nagy pisztoly, s ide-oda kiáltja: „Fegyverbe! Fegyverbe!” Bog is ki-be rohangál egy fegyverrel. A pandúrok is befutnak-kifutnak, a Hujki kezéből kiragadják a fegyvereket. A töltés fölött megérkezik diadallal a tömeg, az állatok és az udvari nép vegyesen, elöl a zsákzászlóval Búbos, ki a töltés fölött megáll, és kiáltja. „Most lesz, ami nem volt!” A zsákot előredobja a színre.

Balról betör a tömeg, a két pandúr rájuk ront, és bal felé visszaszorítja. Búbos a töltésen áll: „Erdei sereg, ne hagyd magad!”

Az erdei sereg kezd visszanyomulni, elöl a róka. Jobbról rámegy a rókára Bog sáfár, küzd vele, és lelövi. A róka meghal.

Az öreg Búbos is ott van már egy nagy bottal, a róka mögött, és Bogot, a lövés után, leüti a bottal. Bog holtan eldől.

Hujki jobbról egy karddal beront. Őz, ahogy meglátja Búbost, beugrik a töltésről, és a zászló rúdjával vívja Hujkit, akit jobbra kiszorít, de helyébe a pandúrok visszajönnek.

Balról most jön a medve vezetésével az erdei nép, mely jobbra szorítja a pandúrokat. Mielőtt azonban elfutnának, öreg Búbos a botjával leüti őket, kik szédülten elfekszenek. Ekkor Búbos Antal, ki Hujki után kiment volt, most Hujkit belöki jobb felől a színre.

BÚBOS

Itt vagy, nagy vitéz!

HUJKI

Kegyelem!…

Feszült csend és várakozás.

LÓRIKA

Halkan és boldogan énekli a nagy csendben.

Boldogan jön az éjjelem,

Vígan derül én reggelem,

Nekem ez a borús estve

Szerelemmel vagyon festve.

BÚBOS

A dal után. Ki zárta ide ezt a lányt?

HUJKI

Én. De a sáfár mondta!

BÚBOS

A medvéhez. Udvarnagy, engedd ki!

MEDVE

Leszakítja a kötelet a rácsról, kinyitja az ajtót, s kedves tisztelettel mutatja, hogy tessék kisétálni.

LÓRIKA

Kijön a börtönből, s szemérmesen Búbossal szemben megáll.

BÚBOS

A mókusra néz. Szólj, mókus, hiszen megígérted!

MÓKUS

Boldogan Lórika elé lép, és mondja.

Minket, világszép kisasszony,

Holtig megnyernél hívednek,

Hogyha ez ifjú vezérünk

Férjül tetszenék szivednek.

LÓRIKA

Szemérmes mosollyal. Tetszik.

BÚBOS

Udvarnagy, egyengesd mátkámat a palotába. Fektesd bársonyos helyre, és légy szolgálatára, amíg magam is jövök.

MEDVE

Kíséri-egyengeti Lórikát, és elvonulnak a palotába.

BÚBOS

Körülnéz; a két halotton: a rókán és Bog sáfáron akad meg a szeme. Int az őzeknek. Őzbak, őzsuta! Vigyétek e hős rókát a nagy fa alá, s fektessétek a virágos földre!

ŐZBAK, ŐZSUTA

Odaviszik a rókát.

BÚBOS

A mókushoz. Mókus költő, mondj néhány kegyeletes szót a hős róka felett.

MÓKUS

Odamegy, s nagy részvétben mondja.

Kezdetben csak ravasz róka,

Majd okos miniszter voltál;

Legyél most, e szép halálban,

Boldogabb egy bölcs tudósnál.

ŐZBAK, ŐZSUTA

Nyugodjék békességben!

BÚBOS

Rászól a két pandúrra. Ti is fogjátok meg a magatok boldogultját, és tegyétek a palota falának tövébe!

PANDÚROK

Oda teszik Bog sáfár tetemét.

BÚBOS

Ha akartok, szólhattok ti is fölötte.

HAMÓT

Ő sem szíveskedett velem, élő korában.

HEMÓT

Jó ember lett volna, ha nem lett volna rossz ember.

A nép nevet.

BÚBOS

Ránéz Hujkira, s közelebb lép hozzá, ki még egyazon helyben várakozik, hogy mi lesz vele. Nohát, hatalmas úr, te nagy hős. Te maradtál a végire!

HUJKI

Ne hagyj kételkednem abban, hogy kegyes léssz.

BÚBOS

Ki zárta börtönbe az én mátkámat?

HUJKI

Én, de a lányomat.

BÚBOS

Hát engem ki záratott volt a börtönbe?

HUJKI

Én, de azt is a sáfár mondta volt.

BÚBOS

S ki vitetett el engem, hogy elpusztuljak a rengeteg erdőben?

HUJKI

É-én.

BÚBOS

Hát azt ki mondta, hogy zsákban vigyenek el?

HUJKI

Én, de a pandúrok vittek.

BÚBOS

Bűnös vagy-e hát?

HUJKI

Bűnös.

BÚBOS

No, látod… S mégsem kapsz nagyobb büntetést, mint amekkorát te róttál vala rám. A pandúrokhoz. Kössétek ugyanabba a zsákba.

PANDÚROK

Buzgón zsákba kötik Hujkit.

BÚBOS

S most fogyjátok meg, és vigyétek ketten rengeteg erdő közepébe. S ott kössétek meg ahhoz a fához, amelyikhez engem akartatok kötözni. Mókushoz. Te pedig, mókusköltő, mindenütt velük mész. Vigyázol rájuk, hogy megtegyék, amit mondtam. Ha nem találnának engedelmeskedni, jelentsd nekem. Mert akkor hét ország határában is felkutatjuk őket, és göröngyös halálba küldjük.

PANDÚROK

Engedelmesek leszünk. Igenis.

BÚBOS

A mókushoz. S mondd meg az én tisztelt barátomnak, Egetverő Mánuelnek, hogy tiszteltetem őt; s hogy minden úgy van, ahogy kell.

MÓKUS

Mindent úgy teszek, ahogy mondtad.

BÚBOS

Akkor indulás!

Pandúrok elviszik a nehéz zsákot; a mókus utánuk ügyeskedik mindenütt.

BÚBOS

Nno!… Hát ez idáig megvolt. Most immár csak az én végső szavam hiányzik a győzelem tetejébe.

EMBEREK

Halljuk vitézünket, Búbost!

BÚBOS

Hát akkor hallgassatok ide, hűséges népfiak, kétlábúak és négylábúak egyaránt! Amit itt láttok s még azon is túl: az immár mind a miénk! Hát ebből jól megélünk holtig. Márpedig mi egyhamar nem halunk meg, s későbben is bajosan. S hogy ez másképpen ne is lehessen, vasárnap én is megtartom Lórikával a lakodalmat. Mind ott legyetek, mert három napig egyfolytában mulatunk!

MIND

Éljen Búbos vitéz!

ŐZSUTA

Vigyük a mátkájához, fel a palotába!

MIND

A vállukra emelik Búbos Antalt, s boldogan elindítják a palota felé.

BÚBOS

A vállak tetejéről integet a közönségnek. Minden jót! Nektek is!…

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A zenét Farkas Ferenc Kossuth-díjas komponálta.

Bod László, a Bábszínház egykori igazgatója úgy emlékezik, hogy 1951-ben Hont Ferenc közvetítésével került kapcsolatba Tamásival. Megállapodtak abban, hogy mesejátékot ír a Bábszínház számára. Nem sokkal később Tamási már a Búbos vitéz szinopszisát is eljuttatta a színházhoz.

Búbos vitéz

Egy bábjáték meséjének vázlata

Első felvonás

Egy Hujki nevű gazdag uraság udvarában vagyunk. Az udvar közepén házi börtön áll, rácsos oldalakkal. Olyan, mint egy óriási skatulya, melyben azonban minden látszik, ami a skatulyában van. Körül nagy fák, gazdasági épületek; s a palotaház, melynek az ablakai a börtönre nyílnak.

Az uraság egész cselédsége benne nyüzsög a börtönben. Zendülést követtek el, mert az uraság sanyargatta őket és éheztette. Ezért zárta börtönbe őket Hujki. Két fegyveres pandúr kíséretében megjelenik az uraság, hogy ítéletet tartson a bezárt zendülők fölött. Trónust hoznak neki, amelyen nagy tekintéllyel helyet foglal. A pandúrok kiengedik az embereket, és az uraság elébe állítják. Mindjárt kiderül, hogy a zendülés értelmi szerzője az egyik darabont. Fiatal, bátor fiú. Búbos Antinak hívják. Hujki elenged mindenkit, csak egyedül Búbos Antikát záratja vissza. Ráteszik a nagy lakatot a rácsajtóra. Aztán elvonulnak. Éppen beesteledik, és feljön a nagy kerek hold. Búbos rázza a rácsot, de nem tud kiszabadulni. Búsul, hogy mit tehetne. Akkor a palotaház ablakában megjelenik a gazdag uraság szép kicsi lánya, Lórika. Énekel Búbos Antikának, aki énekkel válaszol a kicsi lánynak. Kéri, hogy szabadítsa ki. Lórika lejön titkon a palotából, és kinyitja a börtön ajtaját. De a pandúrok megneszelik, és rajtuk ütnek. Nagy lármát csapnak, mire éjjeli ruhában leszalad Hujki uraság. Megparancsolja a pandúroknak, hogy Búbos Antikát tegyék zsákba, vigyék el egy rengeteg erdő közepébe, s ott kössék meg egy fához, hadd pusztuljon ott. A szerelmes és toporzékoló kislányát felveszi az ölébe és visszaviszi a palotába. A pandúrok is zsákba teszik a fiút és elviszik.

Második felvonás

Rengeteg erdő közepében vagyunk, egy kicsi tisztáson. A nap átcsillog az óriás fák lombjai között. Madarak énekelnek. Róka és őzek futnak át a tisztáson. Megérkeznek a pandúrok, és Búbos Antikát kiöntik a zsákból. A fiú majdnem aléltan hull a földre. Azért mégis odakötik egy fához, és eltávoznak. A fára két galamb száll, és az Antika feje fölött szerelmesen játszanak és burukolnak. Antika is magához tér, nézi a szerelmes galambokat, és szomorú vágyakozással énekel. Vadul erőlködik, hogy elszakítsa a kötelékét, de nem sikerül. Őzek jönnek oda, és mókusok ereszkednek le a fáról. Kéri azokat, hogy szabadítsák meg. Az őzek és a mókusok elrágják a kötelet. Összebarátkoznak. Egy nyúl is jön, aki nagyon figyel. Majd egy róka, aki okos tanácsokat ad. Megállapodnak abban, hogy itt a rengeteg erdő közepében együtt fognak élni; s meglátja Antika, hogy milyen boldogan! Mindenekelőtt a róka tanácsai szerint óvó intézkedéseket kell tenni, hogy biztonságban lehessenek. A nyúl vállalja, hogy megszervezi az őrködő szolgálatot, és körös-körül mindenütt nyúlőrséget fog állítani. Megválasztják a rókát miniszternek, aki udvartartást rendez be Búbos Antikának. Van ott szórakozás is, amikor az őzek madárénekre táncolnak. Medve lesz az udvarnagy, aki mesét is tud mondani; hörcsög a raktáros, béka az időjós. Élelmet is hordanak Antikának; tartanak neki hangversenyt, és mindent elkövetnek, hogy boldogan élhessen a fiú.

Búbos Antika azonban mindig szomorú, s egyre szomorúbb. Hiába faggatják, mert nem mondja, hogy miért oly szomorú. Egyszer azonban álmában kibeszéli bánatát. Az állatok megtudják, hogy szerelem emészti Antikát a gazdag uraság lánya után. Akkor elhatározzák, hogy közös erővel elviszik Antikát az uraság házába, hogy Lórikávai egymásé legyenek. Hadat toboroznak hát, és azzal a haddal elindítják Búbos Antikát, hogy elvigyék az uraság palotájába.

Harmadik felvonás

Az udvari börtönben ül Lórika. Kesergő szívvel énekel szerelmese után. A palotaház ablakában megjelenik az apja. Újból egyezkedik a rakoncátlan kicsi lánnyal. Ha megígéri, hogy nem szökik el, és lemond Búbos Antikáról, akkor kiengedi a börtönből. Lórika azt feleli, hogy soha, soha! Akkor felharsannak riadtan a kürtök, nagy veszélyt jelezve. Az udvarra rohannak a fegyveres pandúrok, s fut a gazdag uraság is oda. Feltűnik az állatok hadmenete, ahogy Búbos Antikát hozzák. Nagy csata kezdődik, melyben a róka miniszter elesik. De a többiek megfogják a pandúrokat és lefegyverzik. A két fegyvert odaadják a medvének, aki kettőbe töri mind a két puskát. A rácsajtóról leszakítják a nagy lakatot. A fiú és a lány boldogan találkoznak, egymás nyakába borulva. Lórika helyett a két pandúrt vetik a börtönbe. Aztán arról tanakodnak, hogy mit csináljanak Hujki urasággal. Törvényt ülnek fölötte, és szavazással úgy határoznak, hogy zsákba kötik az uraságot, és elviszik a rengeteg erdő közepébe. Bele is teszik egy zsákba. Akkor az állatok búcsút vesznek Búbos Antikától, és boldogságot kívánnak neki. Elviszik az uraságot a zsákban. A pandúrokkal cipeltetik, és úgy távoznak, mintha temetni vinnék. Búbos Vitéz és Lórika pedig ott maradnak a palotaházban, és boldogan élnek.

Bod László 1951. december 28-án, Mészöly Miklós dramaturg elgondolását is tartalmazó levelében, némi módosításokat kért:

„A Búbos vitéz című mesejáték átdolgozásával kapcsolatban a következőket javasoljuk:

I. felvonás: Hujki mesebeli kiskirály. Anti pásztorfiú. A két pandúr behemót óriás. Hujkinak van egy aranytűje, mellyel jobbágyait serkenti, szurkálja. Ezt a tűt Anti biztatására kútba dobják. Hujki a jobbágyokat börtönbe veti. Antit kényszeríteni akarja, hogy a tűt a kútból felhozza. Mikor az megtagadja, a sikertelen ítéletvégrehajtós után társai közé zárja. Ekkor szabadítja ki Hujki lánya.

II. felvonás: Egetverő az erdő uralkodója. Anti megakadályozza, hogy a pandúrok elrabolják azt a mesebeli harangvirágot, mellyel Egetverő az állatokat szokta összehívni. Dulakodás közben megszólal a harangvirág. Erre futnak össze az állatok, s jelenik meg maga Egetverő is. Pandúrok csúfosan menekülnek. Antit az erdő barátságába fogadja.

III. felvonás: Két pandúr visszatér Hujki udvarába, s viszik a hírt, hogy Anti kiszabadult. Hujki maga veti börtönbe lányát, ki a pásztorfiú pártját fogja. Aztán riadót fújat a veszedelmes lázadó, Anti ellen. Készülődés a támadásra. Megérkeznek az állatok Anti vezetésével. Medve töri szét Lórika börtönének ajtaját.

A darab egyéb motívumai nem változnak.

Bod László”

1952. január 8-án Bod László igazgató és Tamási megkötötte a szerződést, és március 12-én már az ősbemutatóra is sor került. (Zene: Farkas Ferenc, báb- és díszlettervező Köpeczi Bócz István.) Bod László, aki a darabot rendezte, úgy emlékszik, hogy az egyik előadásra Kodály Zoltánt is meghívták avval a titkos elképzeléssel, hogy előbb Háry-ját iktatják műsorba, majd ennek nyomán további együttműködést alakítanak ki a nagy zeneszerzővel. Egy kora délután (Bod László kifejezésével) „szörnyeteg” hangulatú előadásra toppant be Kodály, negyedórát nézte az előadást, majd „Malacok elé szórt igazgyöngy” megjegyzéssel felállt, és mérgesen elhagyta a Búbos vitéz előadását.

Farkas Ferenc a Búbos vitéz keletkezéséről és előadásairól a következőket jegyezte fel: „Bod László festőművészé, a Bábszínház egykori igazgatójáé az érdem, hogy e művet 1952 tavaszán bemutatta. Ezt megelőzően abban a szerencsében részesültem, hogy 1950 táján én is előfizethettem Tamási géppel írt, sokszorosított és kedvesen dedikált írásaira. Mint aki még Kolozsvárról, tíz esztendeje jól ismertem az írót, rám esett a választás, hogy zenét írjak a darabhoz. Az F. Rácz Kálmán szerkesztésében, a Népművészeti Intézet kiadásában még abban az évben megjelent kis kötet, mely a Búbos vitéz-t is tartalmazza, az előadás után jelent meg. Az előadások tanulságai alapján kitűnő és hasznos utasításokat is készített Bod László, a további bemutatókra gondolva. A zenék elhelyezését és szövegeit együtt beszéltük meg Tamásival. Ez a zene az első, sokszorosított kiadványban hibásan és hiányosan jelent meg, korrektúrát nem kaptam, ezért 1953-ban külön kiadta az intézet a már helyesbített zongorakivonatot. A Búbos vitéz néhány évtized elteltével feltámadt, ezúttal Pécsett, 1975-ben; ehhez az előadáshoz kibővítettem a muzsikát. Ebben a formában került színre később a Budai Várszínházban. Azután Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban mutatták be – ez alkalommal, sajnos, az én zeném nélkül.

Együttműködésünk idejéből egy-egy dedikált példányt őrzök a Zöld ág és a Kikelet című könyvekből. Szó volt egy közösen írandó operáról is, amit akkor nem tudtunk megvalósítani felgyülemlett filmzene-megbízatásaim miatt, melyeket abban az időben nem volt tanácsos visszautasítani, ezenkívül anyagilag sem engedhettem volna ezt meg magamnak.” (A „közösen írandó opera” a Báránybőr.)

Tamási mesejátékát Ortutay Gyula a Színház és Filmművészetben méltatta (1952. április, 4. szám). A napi politikának is tetszelgő ideologizálás után a neves néprajztudós örömmel köszönti a bábjátékot, mondván: „ez a kis mesejáték is jól és híven szolgálja mai harcainkat, eleven irodalom és eleven tanítás egyszerre.” Ortutay nem óhajt belebonyolódni a játék eszmei és tartalmi értelmezésébe. „Zavartalan, jól összehangolt előadás”-ként méltatja. Fontos, amit a bábok karakterével kapcsolatosan megjegyez: „Hol magyar motívumokon, hol pedig idegen, ha úgy tetszik »általános« népi motívumokon épülnek fel. Ezt aligha helyeselhetjük, bátran alkalmazzák csak a magyar díszítőművészet és viselet megfelelő motívumait, ügyelve természetesen arra, hogy egy mesejátékban ne keveredjenek a különböző etnikai csoportok jellemző viselet-darabjai. Ezen a téren még több gondosságra lenne szükség – s nemcsak a Bábszínházban, hanem színpadjainkon egyebütt is. A bábok hanggal való jellemzése sikerültnek, érzékletesnek mondható, s a mozgatás technikája mellett ez a legfőbb feladat itt.” A továbbiakban az előadást így méltatja Ortutay: „Kevés bábuval is sikerült a »tömegjelenet« hatását a királyi udvarra varázsolni, s azt is csak helyeselhetjük, hogy a királyi udvar keveréke a várnak s egy módos nagygazda portájának. A népmese is így képzeli el a királyok portáját. Talán egyedül az erdei képben kevesellettük egy kissé az ötleteket, s a rendezés nagyon is tapadt a szöveghez, nem volt eléggé bátor a fantáziája. Pedig épp Obrazcov példája taníthat arra, hogy az eszmei mondanivaló elsikkadása nélkül is mennyi lehetőséget ád a játékra, ezernyi apró, finom ötlet megvalósítására az a csöppnyi tér, ami a bábok színpada.”

A bábjáték, amelyet százöt alkalommal játszott az Állami Bábszínház, 1952-ben a Bábszínpad 4–5. számaként Kiss Károly–Lakatos István Kocsis László Egerben című játékával egy kötetben jelent meg.

A Búbos vitéz-t 1973. december 2-án a nagyváradi Bábszínház Szabó József rendezésében mutatta be (ezt a román tévé magyar adása 1976. június 9-én sugározta), 1974. június 16-án pedig a kolozsvári Bábszínház adta elő Kovács Ildikó jóvoltából.

Veszprémben a Petőfi Színház együttese (a Dimitrov Művelődési Központban) Pétervári István rendezésében – 1974. november 4-én – már eleven színházi mesejátékként mutatta be. Pécsett Kárpáthy Gyula közreműködésével, Fényes Márta invenciózus elképzelésében (a balett tagjai az erdei állatokat elevenítették meg) a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1975. február 22-én került színre. 1978. január 30-án a Népszínház mutatta be, majd a társulat Csongrádi Mária rendezésében Tapolcán indította ország körüli turnéjára Tamásinak élő színpadra transzformált bábjátékát. Balázs Ádám rendezésében, Ratkó József verseivel pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház első évadának gyermekelőadásaként szerepelt élő színpadra alkalmazva (bemutató: 1981. november 8.).

Bujdosó lány^{^*}

Krónika 1764-ből

1952

Szín: nagy füves halom. Tetejében emlékkő, melyre rá van vésve: Tatár Halom. A halom aljában fenyőbors bokrok, másfelől nyírfa. Háttérben hegyes táj.

Idő: nyár.

Mint megállnak futó vizek és suhanva szálló madarak,

Egynéhány percre állj meg te is, oh szíves emlékezet.

Szállj meg velem e régmultak halmánál pihegni,

S együtt dobogván bujdosó szívemmel, mely, íme, hazatér:

Írd belé, oh emlékezet, a maradó időbe,

Hogy mily nagy vész találta ismét a népet,

Midőn éltünk vala ezerhétszáz után

A hatvannegyedik esztendőben.

Mert jött vala akkor, a hatalmas császárnő

Parancsa szerint,

Egy hóhér generális, kinek neve vala Bukkóv,

Hogy megrontsa nálunk a szabad törvényt.

El is kezdé állítani szabad földünkön

A rabság kitalált katonarendjét,

Fegyverbe akarván húzni szabad atyáinkat

S kedveseinket szívünk mellől.

De ők nem hajlottak a széjjelhordott parancsra,

Minek mögötte császárnő állott

És hóhér generális,

De nem állott mögötte törvény.

Ennek okán ágyús és puskás németjeit

Híres Madéfalvára reá küldötte

Gyilkos generális,

S télnek hideg hajnalán népünk seregét

S közöttük nemzetünknek egybegyűlt jeleseit

Halomra kezdette öletni.

Oh, emlékezet, vésd a szüntelen folyó időbe,

Ami csak történt ama nap hajnalán!

Kínhalálát gyermeknek és jeles fiaknak,

S futását a megrettent csíki népnek,

Minek árjában magam is, éjjel és nappal,

Nyugodalom nélkül menekedém,

Nem is pihenhetvén,

Csak jegyes mátkám busongó szárnyán,

Ki vala Kászoni Pál.

„Mikor Csíkból elindultam, jaj,

Színem se vót, úgy búsultam, jaj…

Kezem fejemre kapcsoltam,

Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj…

Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj,

Nagy szomorán visszanéztünk, jaj…

Láttuk sok kémény füstölgését,

Felfele lengedezését, jaj…

Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj,

Egy fogadóba mind bémentünk, jaj…

Elévettük a tarisnyát,

Azt a csíki tarkabarkát, jaj…

De én még enni sem tudtam,

Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!”

Oh, mátkás jegyesem, Kászoni Pál:

Beh nagy vigasz valál a bujdosásban

Te nekem…

De rettegvén szívem, jobban szivednél,

Hogy bujdosott helyünkön keresők megfognak:

Hányszor mondám, könyörögve neked,

Hogy menj rejtő hegyekbe;

S jaj, te elmentél, Kászoni Pál!

„Elment az én rózsám, elhagya engemet,

Elvitte magával minden jókedvemet.

Gyere vissza, rózsám, ne hagyj el engemet,

Ne vidd el magaddal minden jókedvemet.

Csináltatok néked búból köpönyeget,

Meg is béleltetem sóhajtásaimmal,

Megsinóroztatom hosszú utaimmal,

Meg is gomboztatom sűrű könnyeimmel…”

Hallod énekemet,

Őrizd rejtekedet,

Szívem jegyesem!

Köszönöm szárnyas hírhozódat,

Megbízott szíves madaradat,

Kiről meghallod most

Énekemet.

„Egy gyenge kis madár hozzám kezde járni,

Virágos kertemben,

Virágos kertemben

Fészket kezde rakni.

Azt a sok irigyim észbe kezdék fogni,

Madárka a fészkét abba kezdé hagyni.

Csiriplő madárka, bánatim hordója,

Pendítsd meg nyelvedet,

Pendítsd meg nyelvedet

Gyönyörű nótára!

Hagyd sűrű bánatim felpanaszolását,

Dalold el lelkemnek az felvidulását…”

Oh, földnek virágai,

Oh, egeknek harmatai,

Kik megáldottátok lelkemnek vigalmát,

És vigasztalást adtatok szememnek,

Mely látja kedvesét

Szabad úton mendegélni,

Haza Csík felé,

Haza Csík felé…

„Feljött már az esthajnali csillag,

Az én rózsám hazafelé ballag…

Eresszen ki, édesanyám, sej, hozzája,

Gyenge a szivem, majd meghasad utána…

Jaj, de szépen ragyognak a csillagok;

Sötét van és mégis az utcán járok…

Takarj el, este, sej, fekete takaróval,

Meg ne lássanak a babám karjában.”

A hivatkozás helye

Jegyzet

A népdalbetétek a Kossuth-díjas Lajtha László gyűjtéséből valók.

Mezei Mária Vallomástöredékek című könyvében (kiadta a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.) emlékezik a krónikás ének születésének körülményeire. Egy évet téved, mert az 1953-as esztendő őszére helyezi a rövid életű – mert betiltott – színpadi monológ vidám színpadi előadását. A Siculicidium idejét, az 1764-es tragikus madéfalvi veszedelmet s annak korát megidéző lírai krónikát – úgymond – kilencszer adhatta elő. A színháztörténeti adattár fel sem tünteti az előadás tényét. A mű további sorsát megvilágítja az a levél, amelyet Gál Péter, a Vidám Színpad igazgatója írt Tamási Áronnak:

„Kedves Tamási elvtárs!

Kötelességemnek tartom, hogy azonnal értesítselek arról a megbeszélésről, amelyet tegnap este Mezei Máriával és a minisztérium egyik magas rangú illetékesével folytattam.

Mint minden szükséges szép és új kísérlet kultúrforradalmunkban, a ti művetek bemutatása is megmozgatta és vitába szólította azokat, akik hivataluknál, szakértelmüknél fogva szívükön viselik a színház műsorpolitikájának ügyét. E viták kezdetének magad is tanúja voltál, azt azonban talán nem tudod, hogy mióta műveteket műsoron tartjuk, a vélemények még nem szűrődtek le. Tegnapelőtt Mária ment fel a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályára, valószínűleg az ő kérésére történt az, hogy a minisztérium részéről tegnap megjelentek a Bujdosó lány meghallgatására.

A műsorszám megtekintését követő megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy miután művetek bebizonyította ennek a műfajnak létjogosultságát, azt a jövőben – ígéretetek szerint segítségetekkel – folytatni kell. Mostani formájában azonban a változtatásokkal sem sikerült kiküszöbölni azokat a politikai-hangulati elemeket, amelyek akadályát képezték az első változat bemutatásának. A Bujdosó lány kultúrpolitikai értékének elismerését húzza alá az a döntés, hogy abban az esetben, ha az a fáradozásunk sikerrel jár, hogy Révai elvtársat rábírjuk, hogy áldozzon időt arra, hogy műsorunkat megnézze, az ő jelenlétében ismét műsorra tűzzük műveteket.

Biztos vagyok benne, hogy sem te, sem Lajtha tanár úr nem nehezteltek azért, mert mind a színház, mind felettes hatóságai ilyen szigorú felelősségérzettel fáradoznak azon, hogy a magyar népdalt színházunk közönségével úgy szerettessék meg, hogy annak sikerét semmi ne zavarja.

Gazdasági tekintetben a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja biztosítja a szerzők számára, hogy a már műsorra tűzött művek levétele esetén a szerzők megfelelő kártérítésben részesüljenek. A Ti és színházunk kapcsolata szempontjából pedig biztosan számítunk arra, hogy – amint megígértétek – a közeljövőben már megbeszélhetjük következő műveteknek bemutatását, amelyhez már előzetesen ismerni fogjuk felettes hatóságaink szempontjait is, ami biztosítani fogja, hogy annak műsorra tűzését ne kísérjék a mostanihoz hasonló zavaró jelenségek.

Budapest, 1952. november 10.

Szeretettel üdvözöl:

(Gál Péter)

igazgató”

A monológot az Újvidéki Rádió 1969. december 15-én rögzítette Mezei Mária előadóestje keretében, ez a felvétel rövidítve az 1980-ban megjelent lemezen is hallható. Tudomásunk szerint egy kései, hatvanas évekbeli felvételen a televízió archívuma is őrzi Mezei Mária monológját.

Lajtha László népdalgyűjtéseinek helye és ideje: 1.) Mikor Csíkból elindultam: Szentgerice, Maros–Torda megye, 1943; megjelent zongorakísérettel a Kilenc magyar népdal című kiadványban, Zeneműkiadó, 1962, No. 1. – 2.) Elment az én rózsám: Öcsény, Tolna megye, 1913; megjelent Kodály Zoltán: A magyar népzene című kiadványban, a Példatárt szerkesztette Vargyas Lajos, Zeneműkiadó, 1952, No. 328. – 3.) Egy gyenge kis madár: Csíkverebes, Csík megye, 1911; megjelent ugyanott, No. 155. – 4.) Feljött már az esthajnali csillag: Diósad, Szilágy megye, 1914; megjelent ugyanott, No. 401.

Ördögölő Józsiás^{^*}

Mesejáték három felvonásban

1952

Szereplő személyek

LÁMSZA, Tündérország öreg királya

JÁZMINA, tündérkirálylány, a Lámsza leánya

KÁMZSA, égi mester a királyi udvarban

FANFARUS, hopmester a királyi udvarban

DILLÓ, tündér, a Jázmina udvarhölgye, s majd a tündérek főnöke

IDILLÓ, első tündér, s majd Jázmina udvarhölgye

JÓZSIÁS, a Jázmina kérője, majd király Tündérországban

VILLIKÓ, a Józsiás embere, majd ügymester a királyi udvarban

KÜSZKÜPÜ, a Józsiás embere, majd országnagy Tündérországban

BORICZA, a Józsiás embere, majd honosult tündérlány

BABURA, a Jázmina kérője, Bablónia királya

MURMOG, a Jázmina kérője, Bagaria örököse

BAKSZÉN, a Jázmina kérője, ördögök hercege, majd kancellár Tündérországban

MORDIÁS, az ördög vitézek főnöke

ROPOGÁN, pokolmester és ördög mágus

DURMONYÁS, ördög, udvari ülőmester

CZINCZÁR, ördög, udvari borbély

DUDARÓ, ördög, palotaőr

BAMBUCZ, ördög, az ördög vitézek mintája

MATUZSA, a tündérhoni vének tanácsának feje

KASZIBA, tündérhoni öreg ember

ZÁPOR, tündérhoni férfiú

Tündérhoni nép. Tündérek kórusa. Ördög vitézek. Babura kísérete Bablóniából. Murmog kísérete Bagariából. Józsiás kísérete Borókiából. Bakszén kísérete a Pokolból. Két ördögőr. Legények a Józsiás kíséretéből. Leányok a Józsiás kíséretéből. Egyik a bablóniai emberek közül. Másik a bagariai emberek közül. Trombitások. Ördög dobos. Két bummogó ördög. Tündérhoni dobos.

Első felvonás

Színhely: Tündérország királyának udvari kertje.

Idő: pirkadó gyönyörű hajnal, nyári napéjegyenlőség napján.

A szín tere hátrafelé nyitott. Ebben a nyitott térben a királyi udvar tündéri kertje látszik. Középen, a szín háttere gyanánt, ott áll egy magas sziklafészek. Ebben tanyáznak a tündérek. Valóságos sziklavár ez, melyet maga a természet alkotott. Olyan hatást tesz, mintha húsz-harminc méter magas is volna. Az egész sziklakastélyt buja növényzet futja be, a szikla oldalain kúszva. A növényzetnek nagy levelei vannak, és óriási, változatos virágai, melyek színes harangocskák módjára csüngenek. A szikla teteje alatt nagy, négyszögű barlangocska látszik, melyben egy ember kényelmesen tanyázhatik. Ennek a barlangocskának kis terasza is van, honnét sziklalépcsők vezetnek kétoldalt le a kert földjére. Természetesen nem meredeken vezetnek lefelé, hanem oldalosan, egymástól mindjobban távolodva. A két lépcsősor útjának táján is vannak a sziklában barlangocskák. Ezekből jól ki lehet a lépcső fokaira lépni, s onnét lejönni a kert földjére.

A sziklavár tetején, ott egy kicsi fa áll virágba borulva. Kétoldalt, lent a sziklavár aljában, utacska vezet, mely a sziklavár háta mögé kanyarodva eltűnik; elöl pedig, a sziklakastély előtt, egybefut. Mind a két utat óriási virágok szegélyezik. Eme utacskák fölött, vagyis a sziklavár két oldalánál, a messzeségbe nyílik a látás, hol tündéri fényben paradicsomi tájak lengenek.

A sziklavár előtt, hol az utacskák egybefutnak, teraszos tér van, melynek a hátsó középső részén, hátát majdnem a sziklavárnak vetve, nagy királyi kőszék áll. Ezt a kőszéket is a természet alkotta. Egészen csupasz, növény vagy virágok nem futották be. Előtte, úgy három méterre, kisebb kőszék áll, melynek oldalát és karjait azonban befutották a rózsák. A kővár mögött megszólal egy kürt. Csak néhány másodpercig szól. Hangja a felvirradó nagy napnak szól: ébresztés és köszöntés egyaránt.

Fölmegy a függöny.

Halkan, mint az égi muzsika, zene kezdődik, mely a kürt elhangzott dallamát pillangózza körül. Lassan erősödik a zene. Olyan lesz, mint egy ujjongó tündéri himnusz; mintha meg akarná bűvölni az elérkezett napot, hogy gyönyörű legyen, hozzon jó gyümölcsöt, és örömben múljék el.

Közben pirkad; majd lassan nyílik a nap.

Mihelyt megszólal a zene, a sziklavár barlangocskáiból kezdenek előtűnni a tündérek, és a kőlépcsőkön megindulnak lefelé a földre. Először az első barlangocskákból jönnek elő, s utána sorjában a többiből. Amelyik fent a sziklavár homlokán van, az a barlangocska még csendes. Amelyik tőle jobbra esik, a lépcsők tetején, abból Dilló tündér jön elő; a bal barlangocskából pedig Idilló tündér.

A tündérek mind hosszú, fehér ruhában vannak. Fehér ruhájukon zöld szalagból övet viselnek. Dilló és Idilló zöld gyöngyöt is a nyakon. Amint földre érkeznek a kőlépcsőkön, lent sorjában félkoszorúban állnak, szembe a sziklavárral. A koszorú közepén külön áll, egymás mellett, Dilló és Idilló. Dilló láthatólag a sziklavár homlokára figyel, Idilló pedig a tündérekre, kik között ő most a fő.

A zene halkul.

Ismét felhangzik a kürtszó, mint először; de most nem egy kürt szól, hanem kettő.

JÁZMINA

A barlangocskából, mely fent áll a sziklavár homlokán, előjön; a rózsák között, a barlang előtti kis teraszon megjelenik. Aranygyöngy van a nyakán, a derekán aranyszalag és a lábán aranycipellő. Jó reggelt, gyöngyvirág gyöngyei!

DILLÓ

Széttárt karokkal meghajlik. Jó reggelt, legszebb virágunk, Jázmina!

TÜNDÉREK

Vidáman meghajolnak. Köszöntünk, királyunk leánya!

JÁZMINA

Az égre néz, és körül a világba. Ó, nagy és titokzatos nap!… Íme, eljöttél… Vajon mit rejtegetsz fényed mélyén, és mire nyitottad tündöklő reggeledet?… Megindul lefelé a lépcsőn.

TÜNDÉREK

Az Idilló intésére éneklik; a zene az énekhez csak pillangózva szól.

Fölkelt a nap boldogságra,

Királyunknak szép leánya!

Tündérország legszebb gyöngye,

Mind a népnek jó reménye.

Hozzon e nap szép kérőket,

Hű szivedért esengőket.

Ki megtetszik, tartsd magadnak,

Öröme lesz így napodnak.

DILLÓ

Az ének alatt elejébe megy Jázminának, kit a lépcsők aljában csókkal üdvözöl. Mire ketten a tündérekhez érkeznek, éppen vége az éneknek és az énekkel együtt a zenének is.

JÁZMINA

Ha nem tudnám, hogy a tündéreim vagytok, igazán azt hittem volna, hogy hajnali madarak énekelnek. Köszönöm a szép éneket.

TÜNDÉREK

Meghajtják magukat.

IDILLÓ

Szívünkben termett, felség.

JÁZMINA

Még csak a király leánya vagyok, Idilló!

IDILLÓ

Ó, mire felszárad a harmat, már felség leszel, Jázmina. Jönnek a daliás kérők: te kiválasztod szívednek a legméltóbbat, aki győzni is fog. Aztán királyunk, bölcs atyád, nyugdíjba megy, s te már szerelmes uraddal ülhetsz is a királyi székbe. Vagyis uralkodsz az ország fölött!

DILLÓ

Enyhén rápirít. Kissé bohó vagy, Idilló!

IDILLÓ

Kedvemben csupán a valót mondom, úgy hiszem.

JÁZMINA

De, Idilló, kedved elrejti kissé, hogy választott uram lesz a király.

IDILLÓ

No, és?

JÁZMINA

És a király uralkodik, nem a királyné!

IDILLÓ

Bizony, a király uralkodik. Huncutkodva. A király, az ország fölött, Jázmina pedig a király fölött.

TÜNDÉREK

Tetszik nekik, nevetnek.

JÁZMINA

Huncut vagy, Idilló!

IDILLÓ

Tündérek vagyunk; s Jázmina leginkább! A tündérekhez. Nem igaz, lányok?

TÜNDÉREK

Vidámságukban szinte röpdösnek, ahogy mondják.

A nagy nap fénybe lép,

Dilló faragott kép,

Idilló kedve ép,

Jázmina tündérszép!

DILLÓ

Csakugyan gyönyörű vagy, Jázmina! Ragyogsz, mint a csillag, és szemet vidítasz, mint reggel a rózsa.

JÁZMINA

Igazán?… Örül, hogy szépnek mondják; forog Dilló előtt. Rendben van a ruhám, Dilló?

DILLÓ

Mint virágnak a szirma, aranyom.

JÁZMINA

Jaj, milyen izgalomban vagyok!… Lelkem remeg, s a szívem olyan, mint a bolondos pillangó… Ó, vajon mi lesz?!

DILLÓ

Mi lesz? Kicsit elgondolkozik: csakugyan, mint a faragott kép.

IDILLÓ

Közben meglibben, s vidám-kedvesen meg is játssza, ahogy mondja.

Érkeznek a kérők,

Mind aranyat érők.

Egynek szíve dobban,

Másnak szeme koppan.

A vágyuk is lobban,

Egyre-egyre jobban.

S Jázmina csak sorban

Válogat azokban.

TÜNDÉREK

Az Idilló szavai alatt közreveszik Jázminát, és játszva körülötte forognak, miközben ismétlik.

Egynek szíve dobban,

Másnak szeme koppan.

A vágyuk is lobban,

Egyre-egyre jobban.

S Jázmina csak sorban

Válogat azokban.

Felhangzik a kürtszó, mint előbb; de már három kürt hangja.

IDILLÓ

Hüh-hajh! Valami készül!

TÜNDÉREK

Mozdul a nap,

Indul a nap!

DILLÓ

Igen. Jön Kámzsa, az égi mester.

TÜNDÉREK

Összedugják a fejüket, úgy várják-lesik Kámzsát.

IDILLÓ

Kiált, de csak úgy játékból. Hol vagy, égi bátyus?

DILLÓ

Mintha rendre intené Idillót. Azt hinné bárki, hogy bárányokat őrzöl talán?!

IDILLÓ

Valóban, s egy juhocskát.

JÁZMINA

A sziklavár tetején meglátja Kámzsát. Ott van, ott van! A legtetején! A virágos fánál!

KÁMZSA

Éppen megjelent fent a virágos fánál. Itt Kámzsa szól a világhoz. Lámszának, Tündérország királyának égi mestere, Kámzsa!

IDILLÓ

A tündérekhez. Boruljatok le! S csendben legyetek!

A tündérek leborulnak a földre, Dilló és Idilló is fél térdükre. Csak Jázmina áll, de ő is lehajtott fejjel.

KÁMZSA

Emelt, kihirdető hangon. Halljad, Lámsza birodalma és annak tündér népe! Halljad, egész világ és annak rengeteg tarka lakói! Felvirradt a nagy nap, midőn egyenlő a nappal és az éjjel. Az egek erején már idejében hírré tettük királyunk szavát. Lámszának szava pedig így szólt: „Készüljenek a királyi kérők, és bátorkodjanak az ártatlan daliák, mert Jázmina leányát, országának gyöngyét, ezen a napon férjhez adja Lámsza.” És ímé, eljött a nap! Melynek hajnalán, tizennyolc esztendőt számolván, kinyílott Jázmina. Ó, tündöklő nap, te ragyogó égi tűzkerék: áraszd el meleg fényeddel tündéri földünket! Ó, mennyek birodalma, tisztítsd meg szívünket! Ó, termő és virágos föld, tápláld örömünket! Ámen!

TÜNDÉREK

Felállnak.

DILLÓ

Igazán lelkiből szólott az égi mester.

IDILLÓ

Tud atyus, tud.

Tündérek mosolyognak.

JÁZMINA

Nekem az tetszett legjobban, hogy „ártatlan daliák”.

DILLÓ

Maguk a daliák?

JÁZMINA

Dehogy! Midőn azt mondta, hogy „készüljenek a királyi kérők, és bátorkodjanak az ártatlan daliák”.

IDILLÓ

Ah, vannak is olyanok, manapság!?

DILLÓ

Ugyan, Idilló! Mért ne lennének?

JÁZMINA

Vannak, nincsenek?! Hát ha egy is van, csak jöjjön! Titkolózva. Mert titokban megmondom nektek: szeretnék nagyon egy olyan daliát látni, akinek szíve-lelke valóban ártatlan.

DILLÓ

Úgy gondolod, hogy nem szeretett még senkit? És nem tett gonoszat?

JÁZMINA

Annál is többet gondolok. Legyen oly tiszta, mint a tündöklő fényes csillag, és olyan ártatlan, mint az erdei forrás.

IDILLÓ

Férfiúban? Olyan nincs!

DILLÓ

Hátha!

JÁZMINA

De ha van is, ide az olyan talán nem is jön. Pásztorlányt keres inkább, attól félek. Kicsit durcásan. Mert ha az ember egy királynak a lánya, akkor már kalandosok jönnek, s nagy hazugok.

IDILLÓ

Igen. S azt hazudják, hogy ők ártatlan daliák.

JÁZMINA

Nekem nem lehet azt hazudni, ám!

DILLÓ

Jázmina rajtacsípi!

JÁZMINA

Nem rajtacsípem. Megtudom!

IDILLÓ

Megtudod?! Miből lehet azt megtudni?

JÁZMINA

Mint nagy titkot mondja. Az öregnek, vagyis Kámzsa bátyusnak, van egy titkos könyve, amit elzárva tart örökké, ezer lakat alatt. De én azt egyszer elloptam, s abból mit olvastam! Hát azt olvastam, hogy a mindenség hatalmas és bölcs ura minden országnak adott egy nagy-nagy ajándékot. Nekünk azt adta, Tündérországnak, hogy ezen a mi földünkön olyan embert senki sem győzhet le, aki ártatlan. Vagyis úgy ártatlan, ahogy mondtam az előbb.

TÜNDÉREK

Ámulnak.

IDILLÓ

Hátha tutyimutyi?

DILLÓ

Mindegy, ha ártatlan.

JÁZMINA

Neked mindegy, nekem nem.

IDILLÓ

No, mert nekem sem. Hanem legyen melléje erős, okos és vitéz.

DILLÓ

Vigyázzatok! Jön az égi mester!

JÁZMINA

Amit mondtam örök titok legyen!

TÜNDÉREK

Úgy lesz, titok lesz.

JÁZMINA

Esküdjetek!

TÜNDÉREK

Szivárványnak hét színére,

Daliáknak hű szívére!

Közben Dilló és Idilló már elejébe ment Kámzsa mesternek, ki a sziklavár oldalánál a virágos úton bukkant elő. Meghajlással üdvözölték.

KÁMZSA

Jön; karon fogva hozza Dilló és Idilló. Saruja van, fehér süvege, és piros öv a fehér ruháján. Mélyen meghajlik Jázmina előtt. Jó reggelt, világ legszebb virága, fenséges Jázmina!

JÁZMINA

Jó reggelt, égi mester. Szép volt, amit mondtál. Köszönöm.

IDILLÓ

Arany esze van Kámzsa atyusnak.

KÁMZSA

Öreges, kedves feddéssel. Nem atyus, hanem mester, égi mester! Meg akarja cirógatni Idillót, aki játékosan elhúzódik. A király táltosa, kis huncut!

IDILLÓ

Úgy hiszem, Dillóval összecserélsz, atyám.

KÁMZSA

Ó, nem cseréllek össze. Dillóban, nem tudom, mily parázs szendereg, mert ő azt ügyesen takarja. De a te parazsad takarás nélkül izzik, mint megannyi drágakő.

IDILLÓ

Meghajtja magát. Köszönöm, égi atyám.

JÁZMINA

És te, Dilló, nem köszönöd meg?

DILLÓ

Kormozó üszökre nem csillan parázs.

JÁZMINA

Ejnye, Dilló, milyen fanyar vagy ilyen szép napon!

KÁMZSA

Bizony, nagy nap a mai.

JÁZMINA

Hogyan mondtad, atyám? „Ó, tündöklő nap…”

IDILLÓ

Folytatja… „áraszd el meleg fényeddel tündéri földünket…”

FANFARUS

Nagy izgalommal, sok mozgással jön a virágos úton. Hah jaj-jaj… Hah jaj-jaj!…

DILLÓ

Jön a hopmester!

FANFARUS

Hozzájuk ér, kezében egy nagy kampósbot.

KÁMZSA

No, mi van, öcsém, Fanfarus?

FANFARUS

Őfelsége dúl-fúl! Híjj, de nagyokat káromkodik!

JÁZMINA

Az én atyám?!

FANFARUS

Ő maga, felséges kisasszony.

JÁZMINA

Hiszen soha nem tette, egész életében!

FANFARUS

Igen, de ma nagy, ritka napja van.

JÁZMINA

S mi a baj?

FANFARUS

Nem találja, nem találja a kampósbotot!

IDILLÓ

Hühh, mi lesz itt ma a kérőkkel!

TÜNDÉREK

Az egyiken koppan,

A másikon suppan.

JÁZMINA

S hopmester uram, te nem kerested azt a botot?

FANFARUS

Kerestem, kerestem, de nem találtam. Ha nem egyéb, engedelemmel legyen mondva, ellopta valaki. Ellopta, mert a szerencse jár azzal a bottal.

JÁZMINA

A tündérekhez. Virágaim, nem keresnétek meg atyámnak?

TÜNDÉREK

Dehogynem! Indulnának is.

IDILLÓ

Várjatok egy cseppet! Kámzsához. Égi mesterünk! Te jós vagy, a jövőbe látsz, és mindent tudsz: hol van a bot?

KÁMZSA

Mit adsz, tündérek feje, ha megmondom?

IDILLÓ

Szellő szárnyán egy csókot.

KÁMZSA

Rámutat a botra, mit Fanfarus a kezében tart. Ott van a hopmester kezében!

FANFARUS

Bamba elképedéssel nézi kezében a botot. Csakugyan!

IDILLÓ

Kikapja a Fanfarus kezéből a botot, Kámzsa felé fuvint egy csókot; s a tündérekhez. Usgyé, lányok!

A tündérek szaladni kezdenek tova, majd a sziklavár oldala mellett eltűnnek.

IDILLÓ

Visszafordul. Ki akar még egy csókot?

KÁMZSA

És vele egyszerre Fanfarus. Én!

IDILLÓ

Akkor hopp: aki megfog! Szalad, majd eltűnik a tündérek után.

Kámzsa és Fanfarus iramodva szaladnak Idilló után, de a hopmester jobban fut. Ők is eltűnnek.

JÁZMINA

Nevetve biztatja Kámzsát. Lemaradsz, égi mester! Kicsit még tovább is szalad, hogy utánuk tudjon nézni. Nevetgélve jön vissza.

DILLÓ

Kényszeredetten nevet. Bolondos férfiak…

JÁZMINA

Szeretem őket.

DILLÓ

Én is szeretem. Ámbár nem illendő ily korban egy tündér után futni.

JÁZMINA

Te nem futnál Idilló után, ha férfiú volnál?

DILLÓ

Nem, csillagom. Ha egyáltalán futnék, akkor én utánad futnék.

JÁZMINA

Te utánam, s én Idilló után.

DILLÓ

Ugyan! Annyira tetszenék neked, fenség?

JÁZMINA

Igen, mert Idilló vidám és játszi; s csillogó, mint a napsugár.

DILLÓ

Vagyis pajzán.

JÁZMINA

Maga az öröm.

DILLÓ

Kívánom, fenség, hogy ne csalódjál benne.

JÁZMINA

Szavad meglep. Mire gondolsz?

DILLÓ

Adj alkalmat neki. Vajon hűséggel szolgálna téged?

JÁZMINA

Hogyan? Gondjában van valahány tündérem, hiszen a tündérek feje Idilló!

DILLÓ

Tennéd helyembe bizalmasoddá.

JÁZMINA

No, ennyire szívedre vetted? Dilló! Hát nem lehet mindenki olyan, mint te! Oly okos, komoly és hűséges! Hiszen azért vagy te az én egyetlen bizalmasom és segítőm, mert ilyen vagy.

DILLÓ

Ha királyné leszel, akkor is megtartasz magad mellett?

JÁZMINA

Ha nem leszel irigy.

DILLÓ

Meghajlik. Köszönöm.

KÁMZSA

Szuszogva, nagyokat fújva visszajön. Hüjh, de meleg van…

JÁZMINA

Vidáman. Elveszett a csók, egek atyja?

KÁMZSA

Elveszett, fenséges tündér. Úgy fut az a horgas Fanfarus, mint a hosszú kutya.

JÁZMINA

Fújd ki magad, itt Dilló mellett. Hadd bosszankodjék Fanfarus. Dillóhoz. No, Dilló! Ütögesd a hátát atyuskánknak!

DILLÓ

Ez tetszik neki, nevetve ütögeti Kámzsának a hátát. Ujh, beh erős vagy, egek ura!…

KÁMZSA

Ütés közben a szava baggadozik. Nem sokkal ma… radtam el Fan… farus mögött.

DILLÓ

Jólesik, atyuska?

KÁMZSA

Jó, de… elég!

DILLÓ

Abbahagyja az ütögetést.

JÁZMINA

Remélem, égi atyám, hogy a lelki szemeid nem fáradtak ki.

KÁMZSA

Azok nem.

JÁZMINA

Akkor nyisd ki jól táltos szemeidet, és nézzél a jövőbe. Elég a mai nap. Mi lesz?

KÁMZSA

Jövendölő pózba kezd helyezkedni; dörzsöli a homlokát, a szemét. Látok…

JÁZMINA

Mit látsz?

DILLÓ

Már mindenben részt akar venni; nagy odaadással. Súgjatok neki, égi hatalmak!

KÁMZSA

Behunyt szemmel, puhán legyint Dilló felé. Nem kell súgás… Lassanként révületbe esik. Látok kérőket… Keletről, nyugatról… Egyik kicsi, másik nagy.

JÁZMINA

Okosan szólasz, égi atyám. De kik lesznek azok a kérők?

KÁMZSA

Mintha nem is hallaná a kérdést. Látom őket, ahogy jönnek… Különös ruhákban… Messzi országok urai… S egy ifjú vitéz, ki csodás birodalmát a szívében hozza…

DILLÓ

Izgalmában totyog, a kezét tördeli.

JÁZMINA

Tiszta és ártatlan, atyám?

KÁMZSA

És jön egy rettegett fekete király… Szeme villog… Esze, mint a tűz…

JÁZMINA

Szinte remeg. A tiszta és ártatlan ifjúról beszélj, atyám!

KÁMZSA

Révületben folytatja. A vágya is olyan, mint a tűz… A gondolata rontás… S a szívében ott ül a halál…

JÁZMINA

Majdnem sikoltva kiált fel. Hallgass, atyám!

Akkor hármat jelezve, üt egy harang.

DILLÓ

Jön a király.

KÁMZSA

Megrázza a fejét. A harang szólt?

JÁZMINA

Igen, az ezüstharang. Édesatyámnak jöttét jelezte.

A tündérek kórusa énekel, a hang közelget. Az ének elején a sziklavár mellett már elő is bukkan a menet.

Oszlik most a homály,

Lámsza jön, a király.

Égre száll a fohász

Legyen boldog a nász!

Elöl Fanfarus jön a hosszú hopmesteri bottal. Utána csoszog az öreg Lámsza király. Szakállas fején aranykorona, aranyövén kard és a lábán aranypapucs; kezében a nagy kampósbot. A tündérek félkörbe fogták, és úgy kísérik.

JÁZMINA

Elejébe lép a királynak, meghajol előtte, majd megcsókolja; aztán ismét meghajol. Boldog jó reggelt, édesatyám!

LÁMSZA

Orcád halovány, kislányom. Jól aludtál?

JÁZMINA

Mint kismadár a fészkén, édesatyám.

LÁMSZA

Megsimogatja Jázminát. No, jól van… Majd lesz valahogy… Csak reám hallgass, édes kislányom. Megindul a nagy kőszék felé, de egy-két lépés múlva visszafordul. És a szívedre, kis madaram.

JÁZMINA

Boldogan. Köszönöm, édesatyám.

LÁMSZA

Odamegy a nagy kőszékhez, ott leül, megszusszan; a botját lába közé veszi.

Eközben Fanfarus a baljára áll. Kámzsa pedig jobbja felől. Körülnéz, elégedetten bólogat.

Ajh, be szép reggel van, Fanfarus!

FANFARUS

De még milyen szép, felség!

LÁMSZA

Kámzsához. Ennek a táltos szíve is örvend, ugye?

KÁMZSA

Meghiszem, felség.

JÁZMINA

Közben a Dilló karján a kicsi, virágos kőszékhez ment, amelyre leült.

Jobbjára Dilló állt, baljára Idilló. A tündérek félkörben mögötte állnak.

LÁMSZA

Látva, hogy mindenki a helyén van. Hát, kedves Fanfarus!

FANFARUS

Parancs, királyom!

LÁMSZA

Mondd meg, légy szíves: érkeztek-e már kérők?

FANFARUS

Úgy hallom, érkeztek, felség.

LÁMSZA

Nyilván a vendégudvarban vannak. Ugye?

FANFARUS

Úgy hallom, felség.

LÁMSZA

Úgy hallod? Hát akkor ereszd ide őket! Egyenkint.

FANFARUS

Igenis, felség. Indul.

LÁMSZA

Utánaszól. De a kísérettel együtt, te Fanfarus!

FANFARUS

Csakis. Elmegy.

LÁMSZA

Csakis, azt mondja.

KÁMZSA

Csakis, felség; csakis azt mondja.

LÁMSZA

És a csillagok, nagy jós! Azok mit mondanak? Kedvezőt, remélem.

KÁMZSA

Igen kedvezőt, felség. Nagy boldogságot mutattak az éjjel. Csupán a holdban láttam valami foltot.

JÁZMINA

Hátranéz, sóhajt.

LÁMSZA

Foltot, a holdban? Hát abban kell lenni valami foltnak, te Kámzsa táltos!

KÁMZSA

Kell, kell.

LÁMSZA

Szokott, bizony. A tündérekhez. Ugye, gyerekek, a holdban mindig szokott lenni valami folt?

TÜNDÉREK

Holdban folt,

Mindig volt.

LÁMSZA

Hallod, Kámzsa!

KÁMZSA

Én is csak azt mondtam, felség, hogy:

Láttam a holdban,

Hogy benne folt van.

LÁMSZA

Ha azt láttad abban,

Mit láttál a napban?

KÁMZSA

A napban? Még semmit.

LÁMSZA

Mi ennek az oka?

KÁMZSA

Nem bújhattam utána a föld alá, felséges uram!

LÁMSZA

De már feljött, te Kámzsa! Mért nem vagy szemfülesebb?!

KÁMZSA

Feljött?! No, akkor megnézem most. A sziklavár oldalához lép, és onnét nézi a napot, mely lobogva éppen feljött.

LÁMSZA

No, mit mond?

KÁMZSA

Ajh, nagyon jót, felség. Fénye, mint az arany. Örömben lobog. Erős lesz a viadal.

A sziklavár mögött megperdül egy dob. Közelítve szól.

KÁMZSA

Rögtön visszaszalad a helyére.

LÁMSZA

Azt mondod, hogy erős lesz a viadal?

KÁMZSA

A nap mondja, felség.

FANFARUS

A hangja bal oldalról. Erre, nagy király! Erre!

KÁMZSA

Jönnek!

LÁMSZA

Úgy hallom, elsőnek valami nagy király jön.

Mindenki arra les. Jázmina is, nagy izgalommal.

BABURA

Kíséretével előbukkan.

Fanfarus előre egyengeti őket. Libasorban jönnek. Legelöl maga Babura, a király. Tökfejű, kicsi ember, csupasz arccal. Öltözéke olyan, mint egy mezei törzsfőnöké. Nyakában tökvirágkoszorú. Utána jön a zászlós embere, magasra tartott zászlóval. A zászló széle zöld, középen tököt ábrázol, melyet zöld bab indái kereteznek. A zászló felírása, nagy betűkkel: „Jó babot kívánunk”. A tündérhoni dobos a sziklavár fokánál marad. Maga a kíséret bal oldalon áll fel, libasorban, élén a királlyal. A sor éle Lámsza és Jázmina közé esik. A zászlós ember meghajtja Lámsza felé a zászlót, mire Babura harsányan nagyot köszön.

Jó babot kívánunk!

KÍSÉRET

Egyszerre, ütemesen vágja rá. Babban a tök! Babban a tök!

LÁMSZA

Mit mondtak ezek, Fanfarus?

FANFARUS

Köszönt a király, hogy „jó babot kívánunk”.

LÁMSZA

Azt értettem. Bóbítottam is rá. De azután mit mondtak?

FANFARUS

Azt mondták, felség, hogy: „Babban a tök.”

LÁMSZA

Érthetetlen neki. Ba-bab-ban a tök?!

Tündérek vidulnak, ha mernének, nevetnének.

FANFARUS

Nem, felség. Hanem: „Babban a tök.” Vagyis hogy bab között termik a tök.

BABURA

Szaporán bólogat. Abban, babban. Jázminára vigyorog.

JÁZMINA

Befogja a szemét.

LÁMSZA

S azt mért mondják, hogy babban a tök?

FANFARUS

Az az ő harci kiáltásuk, felség.

LÁMSZA

De a bab kicsi!

FANFARUS

Kicsi, de sok van belőle.

LÁMSZA

Ühüm… Értem… Vannak még kérők?

FANFARUS

Hogyne volnának, felség.

LÁMSZA

Eredj akkor, ereszd a következőt!

FANFARUS

Elmegy; vele megy a dobos.

LÁMSZA

Köhécsel, hogy vajon mit kezdjen ezekkel. Kik vagytok, tiszteletre méltó babosok?

BABURA

Én Bablónia királya vagyok, Babura.

LÁMSZA

Te vagy Babura?!

BABURA

Én!

LÁMSZA

Melyik? A fakó?

BABURA

Az, az!

LÁMSZA

No hát! S milyen földön éltek?

BABURA

Bablóniában, uram. Mely bővelkedik vizekben és terményekben. S olyan az időjárás is benne, hogy jobbat nem kívánhatsz.

Se nem hideg, se nem meleg:

Lányod boldog lesz ott velem.

TÜNDÉREK

S nyugaton lesz majd napkelet!

LÁMSZA

S azon az áldott földön tököt termesztetek?

BABURA

Azt; s főleg babot.

LÁMSZA

Mondod, hogy király vagy. Otthagynád mégis országodat?

BABURA

Most mondám, hogy odavinném ezt a te leányodat. Vigyorogva nézi Jázminát.

LÁMSZA

Hát akkor ki lenne itt nálunk a király?

BABURA

Maradj te.

LÁMSZA

Igen, de én nyugdíjba akarok menni.

BABURA

Hát akkor itt maradok. Ha muszáj.

LÁMSZA

Nem muszáj.

Ismét megperdül a dob. Izgalmában mindenki fészkelődik.

BABURA

Majd megegyezünk.

FANFARUS

A hangja jobbról hallatszik. Utánam! Csak utánam!

EGYIK

A Murmog kíséretéből. Taposs a sarkára!

MURMOG

A kísérete élén előtűnik a sziklavár jobb oldalánál. Nagy taplókalapot visel, madártollakkal. Hatalmas, szakállas ember. Állatbőrökbe van öltözve.

Ők is hatan vannak. A többi is nagy szál ember, tollasan, állatbőrökben. Zászlójuk sárga, középen egy piros gomba. A zászló felírása, nagy betűkkel: „Trónra a gomba!” Zászlójukat meghajtják Lámsza felé, mire Murmog bömbös hangon köszön.

Trónra a gomba!

KÍSÉRET

Rádörmög. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog! Úgy álltak fel, mint Bablónia emberei, csak a másik oldalon.

LÁMSZA

Kik vagytok, szelíd jó emberek?

MURMOG

Bagariából jöttünk ebbe a Tündérországba. Valami erdei rablók hírét hozták, hogy te a leányodat eladod. S véle a királyi foglalkozást is. Hát ebben a dologban jöttünk. Körülnéz: a szeme megakad Jázminán, aki Murmogra meredve, pillogva ül. Nagy kezével rámutat Jázminára. Ez eladó ugye?

LÁMSZA

Úgy van, jó ember.

MURMOG

Hajh, a kan agyarát, beh szép leány!

LÁMSZA

S kinek kérnétek édes leányomat?

MURMOG

A mellére mutat. Nekem!

LÁMSZA

És te ki vagy?

MURMOG

Én vagyok Murmog, Bagaria örököse.

LÁMSZA

Örököse?! Hát mumust mondtatok az előbb! Ugye, Fanfarus?

FANFARUS

Azt, mumust!

MURMOG

Tiltakozik. Nem azt mondtuk!

LÁMSZA

Hát?

MURMOG

Hátrafordul az emberei felé. Trónra a gomba!

KÍSÉRET

Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!

MURMOG

Lámsza felé. No hát!

LÁMSZA

Bocsánat. S mért mondjátok, hogy „mumusunk”?

MURMOG

Hátrafelé bök a hüvelykujjával. Ők mondják, rólam. Mert tőlem félni kell.

LÁMSZA

S ahol ilyen félelmes örökös van, milyen ország az a Bagaria?

MURMOG

Valóságos kincsesbánya. Nagy hegyein rengeteg erdők. A földnek méhe is gazdag. Mindenütt változatos vadak; s rengeteg, rengeteg gomba!

LÁMSZA

Azért oly dicső nálatok a gomba?

MURMOG

Röhög. Azért trónra a gomba.

KÍSÉRET

Azt hiszi, hogy ismét mondani kell. Mumusunk…

MURMOG

Ráordít a kíséretre. Csend legyen!

LÁMSZA

Mondod, hogy változatos vadállatok vannak Bagariában. Nem féltek azok között lakni?

MURMOG

Féljenek ők!

LÁMSZA

Hát, jó ember! Én úgy vélem, hogy itt nálunk nem lenne jó neked. Nincsenek itt rengeteg erdők, változatos vadállatok és várományos gombák.

MURMOG

Ránevet Jázminára. De egy őzike van!

JÁZMINA

Rettegve húzódik össze. Félek…

IDILLÓ

Ne félj, virágunk!

TÜNDÉREK

Nekünk e Murmog nem mumus,

Tündérek gyöngye, el ne fuss!

LÁMSZA

Nyugalom, csak nyugalom. Ugye, Kámzsa?

KÁMZSA

Úgy van.

LÁMSZA

Fanfarus!

FANFARUS

Csakis, felség.

LÁMSZA

Most ne azt mondd, hogy csakis. Hanem azt mondd, hogy vannak-e még efféle kérők?

FANFARUS

Effélék nincsenek, felség. Csak másféle van.

LÁMSZA

No, hozd ide azt a másfélét.

FANFARUS

Elmegy; s vele a dobos is, ki várakozott a sziklavár sarkánál.

Csend támad. Lámsza köhécsel. Kámzsa a szakállát simogatja. Jázmina izgalmában még közelebb húzza magához Dillót és Idillót. A tündérek félnek is, vihognak is, Bablónia emberei félve nézik a Murmog embereit. Murmog szárazon köp is Babura felé.

LÁMSZA

No, Kámzsa! Kérdezz valamit tőlük!

KÁMZSA

Mért nem hoztak Bagariából egy fehér szarvast, királyunk leányának?

MURMOG

Az embereihez. Ugye, megmondtam volt, hogy hozzatok!?

EGYIK

A kíséretből. Hoztunk egy tarkát, nagy uram!

MURMOG

Hát hol van?

MÁSIK

A kíséretből. Megdöglött az úton.

Nevetnek. Maguk a bagariások nevetnek a legjobban.

LÁMSZA

Akar még valaki kérdést tenni?

IDILLÓ

Nyújtja a kezét. Azt szeretném kérdezni, hogy Bablóniában mit csinálnak a tökkel?

BABURA

Megesszük!

IDILLÓ

Azt hittem, gurítják.

Mindenki nevet. Lámsza a legjobban.

IDILLÓ

Mind a két kezét felnyújtja. Még azt is szeretném tudni, hogy Bagariában milyenek a lányok?

MURMOG

Szépek, jók, mindenük van.

IDILLÓ

Ó, mily meglepő!

MURMOG

De biza! Mit gondoltál, hogy milyenek?

IDILLÓ

Azt gondoltam, hogy nincsenek.

Mulatnak rajta. Bablónia emberei a legjobban.

MURMOG

Bosszúsan átszól. Mit kacagsz, te Babura?! Mindjárt kicsírázol!

BABURA

Csúfolkodva. Bamba gomba! Bamba gomba!

KÍSÉRET

A bablóniai. Babban a tök! Babban a tök!

KÍSÉRET

A bagariai válaszol. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!

LÁMSZA

Felemeli a botját, hogy csend legyen.

Megperdül a dob. A közeledő dobszó hamarosan elhallgat, s helyette vidító, édes dallam hallatszik.

JÓZSIÁS

A kísérete élén, a sziklavár bal oldalánál, már fel is tűnt. Vidáman jönnek a vidító dallam mellett. Kicsit katonásan. Legelöl maga Józsiás hozza a zászlót, melyen kék mezőben a nap, a hold és a csillagok vannak. A zászló felírása: „Áldás, Békesség.” Ők is hatan vannak: három legény és három leány. A legényeken ünnepi, falusi, székely ruha, kicsit félrecsapott, virágos, fekete kalappal; a leányokon szintén falusi, színes székely ruha, a hajuk le van eresztve, és világoskék szalagba fonva. Elöl a férfiak, mögöttük a leányok jönnek. Sugárban állnak fel, Bablónia emberei mellett, Jázminával szemben.

JÓZSIÁS

Amint felálltak, rögtön mondja.

Hét országon által jöttünk,

Nap előttünk, hold mögöttünk.

Mit feltettünk, holtig álljuk,

Jázmin virág a virágunk.

A vers utolsó szavával köszöntésre emeli a kalapját. Szerencsés napot adjon Isten, felséges király úr!

LEGÉNYEK

A kíséretéből szintén kalapot emelve. Egész háza népének!

LEÁNYOK

A kíséretéből, rögtön a legények után. S Tündérország minden lakójának!

LÁMSZA

Nektek is, mindnyájatoknak.

JÁZMINA

Hasonló jó szívvel.

Mindenki kedvesre enyhül; csak Babura s főleg Murmog lesz zordabb.

JÓZSIÁS

Köszönjük, fölség. Jázmina felé. Neked is, bölcs király szép virága, tiszta szívvel.

MURMOG

Józsiás felé. Mi is itt vagyunk, hé!

JÓZSIÁS

Látom.

BABURA

Látom, látom! De mi királyok vagyunk, földnek fia! Amaz Bagariában! Én pedig Bablóniában! Koronás király!

JÓZSIÁS

Én arról nem tehetek, uram.

BABURA

S az egész kísérete. Tök, tök, tök!

MURMOG

S az egész kísérete. Gomba, gomba!

JÓZSIÁS

Nevetve. Bolondja mondja.

Mindenki vidul. Tündérek nevetnek.

LÁMSZA

Felemeli a botot. Nyugalom! Hadd beszéljen a föld fia!

JÓZSIÁS

Éppen mondani is akarám, fölség, hogy tiszta szív és nemes szándék vezérelt minket abban, hogy tündérudvarodba eljuthassunk. S most már, hogy szerencsésen itt lehetünk, nevünk szerint is béajánlanók magunkat. Az én nevem Józsiás; s ezek itt a hátam mögött mind hazámbéliek, velem szív és lélek szerint egyek.

LÁMSZA

Úgy hallám, hogy valamelyik muzsikált is, amint jövétek. Melyik volt?

JÓZSIÁS

Villikó. Itt mögöttem elsőnek áll.

LÁMSZA

Ágaskodva néz arra. Nem látom a szerszámot.

JÓZSIÁS

Nyilván a kalapjában van. Hátraszól. Mutasd meg, komám, a király úrnak!

VILLIKÓ

Leveszi a kalapját, s a kalap fejéből kivesz egy rózsalevelet. Itt van, uram-király. Egy rózsalevél csupán. Az ember ezt a rózsalevelet béteszi a két ajaka közé, s már szól is a dal. Megteszi, kicsit játszik az előbbi dallamból, aztán visszateszi a rózsalevelet s a kalapot a fejére. Ennyiből áll az egész, fölség.

LÁMSZA

Hát hiába! Mindig tanul az ember valamit.

VILLIKÓ

Könnyű, uram-király, s mégis szép. És vidító!

LÁMSZA

Majd megtanítasz minket is.

VILLIKÓ

Meg én!

LÁMSZA

Először engem, s majd a lányomat.

VILLIKÓ

Téged, fölséges király, a legszívesebben; de a királykisasszonyt ereszd Józsiásnak, mert nem akarnék a szívök előtt árnyék lenni.

LÁMSZA

No, Józsiás! Legszebb dicséret, kinek barátja ily lovag. Lányomat te fogod rózsalevélen tanítani.

JÓZSIÁS

Szíves örömmel, fölség. Mégpedig olyan rózsalevélen, mint a szívnek az ő formája.

LÁMSZA

Jó lesz, Jázmina kislányom?

JÁZMINA

Feláll, szemét szemérmesen lesüti. Azt hiszem, jó lesz, édesatyám. Leül.

MURMOG

Odamorog. Gomba, gomba!

BABURA

Tök, tök!

JÓZSIÁS

Ezek gombászni jöttek ide, vagy tököt szedni?

LÁMSZA

Szabadságuk van bármit mondani, míg illetlent nem tesznek.

JÓZSIÁS

Értem. S gombára váltják s tökre teszik a szabadságot.

MURMOG

S te mire váltod? Rózsalevélre! Amit a szél megfuvint, s már nincs!

BABURA

Arra; s hízelgésre!

MURMOG

Pedig csak egy kóbori pórfi vagy!

BABURA

Kinek nincs a fejében, könnyen rázza!

Zajongás.

LÁMSZA

Fanfarus, mondd a kérőknek, hogy egymás között ne háborogjanak!

FANFARUS

Rázza a botot. Több tök ne legyen, s goromba gomba!

Mindenki nevet.

LÁMSZA

Hát aztán, Józsiás fiú, milyen országból jöttetek?

JÓZSIÁS

Mi bizony egy Borókia nevű országból jöttünk, nagy király. Messze napkeleten van az a Borókia, s innét a szélin vezet az óriás fekete hangyák országútja. Hát mi azon az országúton keresztüljöttünk, s utána keresztül még hét másik országon, ahol mindegyikben tanultunk valami hasznos dolgot.

LÁMSZA

S miről nevezetes az a Borókia?

JÓZSIÁS

Hát elsőbben is arról, hogy ott nemcsak fák, hanem a szívek is teremnek, mégpedig mindenféle és változatos meséket. Így aztán a mese úgy bélepi ott a nagy eget, hogy a nagy ég örökkétig szivárványos. Továbbá arról is nevezetes, hogy ott minden ember úgyszólván király, mert maga kormányozza magát. S bár ha szegények vagyunk is, végtére mégis olyan nagy úr lesz nálunk mindenkiből, hogy mással viteti magát.

LÁMSZA

Messzi útra is?

JÓZSIÁS

A legeslegmesszibb útra, mert a temetőbe, fölség.

Pillanatig síri csend.

LÁMSZA

Bölcs ország lehet, Józsiás fiam, ahol így beszélnek a halálról. S ti mégis eljöttetek onnét. Az hogy eshetik?

JÓZSIÁS

Úgy, uram-királyom, hogy mi valahányan, akik itt állunk, édes szüleinknek a kilencedik gyermeke vagyunk. Az egek bélyege így rajtunk lévén, gondoltuk hát, hogy bátorsággal próbálhatjuk meg a jó szerencsét. S hátha még Borókiának is tudnánk egy kicsit hírnevet szerezni.

LÁMSZA

Hírnevet? Mivel?

JÓZSIÁS

Mivel?! Nem tudom, mit gondoljak e kérdés felől. Hiszen, mint szabad és becsületes emberek, mi is kérőbe jöttünk. Akivel kell, megküzdünk azzal ármány nélkül. S ha győzni találunk, fölséged lánya s a trónus a jutalom. Nem így van?!

BABURA

Nem ettünk gombát, hogy a pórok fiával versenyezzünk!

MURMOG

Sem kölyökkel, sem tökkel!

Zajongás.

LÁMSZA

Felemeli a botot. Micsoda zavargás? No hát!

Csend.

LÁMSZA

Édes lányom, Jázmina! Mit feleljünk Józsiásnak?

JÁZMINA

Feláll. Ki tiszta szívvel jött, atyám, küzdeni joga legyen.

LÁMSZA

Úgy lesz.

JÁZMINA

Leül.

LÁMSZA

Fiam, Fanfarus! Van még kérő a vendégudvarban?

FANFARUS

Nincsen több kérő, felség.

LÁMSZA

Akkor gyere ide, a helyedre! Hadd végezzük a viadalt!

FANFARUS

Megindul a helyére.

MORDIÁS

Abban a pillanatban, hogy Fanfarus a helyére lépne, jobb felől, ahol Bagaria emberei állnak, fejét és kezét kidugja egy nagy lyukon a földből. Megállj, király!

Mindenki ámul.

MORDIÁS

Kibújik a lyukból; zord ördög, szarva, farka van, ördögruhája. Ti, gyülevész lovagok! S az egész tarka kompánia!

Riadalom. A tündérek összebújnak. Jázmina Dillóba és Idillóba kapaszkodik. Babura fél. Murmog húzódik. Józsiás feszülten néz, hogy mi lesz.

LÁMSZA

Feláll; számonkérő, de nyugodt bátorsággal kérdi. Ki vagy?

MORDIÁS

Pokol hírnöke, Mordiás.

LÁMSZA

S mit akarsz?

MORDIÁS

Játékodat összerontani, vén király! E gyülevész lovagokat széjjelkergetni! Lányodat elvenni! Téged elvinni! A hatalmat kézbe venni! Ha akarod, szépszerével. Ha akarjuk, erőszakkal. Ha úgy kell, ármánnyal. Ez a hír számodra!

LÁMSZA

Mordiásra mutat a bottal. Űzzétek vissza!

JÓZSIÁS

Rákiált. Nem takarodol innét? Már indul is feléje, s vele Villikó és Küszküpü.

KÍSÉRET

Bagariából. Mumusunk, Murmog! Mumusunk, Murmog!

MORDIÁS

Megforgatja a szemét, de visszahúzódik a lyukon.

KÍSÉRET

Bablóniából; elkésve, mert eddig meghunyászkodva vártak. Babban a tök! Babban a tök!

LÁMSZA

Szemtelen ördöge!…

MURMOG

Röhögve. Segített a mumus Murmog!

BABURA

De mi is gurítottuk a tököt!

TÜNDÉREK

Ne gurítson senki más,

Elkergette Józsiás!

BAKSZÉN

Kiles a lyukból, csak vállig látszik.

JÓZSIÁS

Elsőnek veszi észre. Né-né! Egy másik!

LÁMSZA

Feláll. Ki vagy, megint?!

BAKSZÉN

Bakszén vagyok, Bazsalikom hercege.

LÁMSZA

Herceg?!

BAKSZÉN

Derékig emelkedik kifelé. Szent kötelességemnek tartom, hogy eloszlassam a félreértést.

LÁMSZA

Herceg?… Kötelesség?… Zagyva nekem. Mit akarsz valójában mondani?

BAKSZÉN

Már kilépett, meghajtja magát. Üdvöz légy, Tündérország nagy királya! Sisakszerű fehér kalapja van, fehér övén kard, fehér sarkos papucsa. Különben ördögruhában van, szarva, farka is megvan.

LÁMSZA

Jó, jó, de ez micsoda dolog? Az előbb egy ördög jött onnét!

BAKSZÉN

Tudom, felséges uram. Egyik szolgám volt az a hóbortos ördög. Hazug hetvenkedése miatt meg is büntettem igazságosan.

LÁMSZA

Szolgád?! Ördögnek van ördög szolgája!

BAKSZÉN

De nem öt, felség! Mert nekem öt szolgám van, mind pokol fajzata. De hát ennyi szolga dukál is egy hercegnek.

LÁMSZA

Herceg, herceg! Micsoda herceg, aki a föld alól bukkan elő?!

BAKSZÉN

Mondottam, uram-királyom, hogy Bazsalikom szigetének vagyok az ura. Ugyan messze van az a sziget, a háborgó déli tenger közepében, de talán hallottad a hírét.

LÁMSZA

Jó atyám emlegette, mint olyan helyet, hol a legjobb fűszerek teremnek.

BAKSZÉN

Gyömbér és böjtfű, vanília, zsálya;

Szegfűszeg, babér, mustár, majoránna;

Izsóp és üröm, turbulya meg torma,

Kurkuma, sáfrán, bors, ánizs, galanga.

LÁMSZA

Rengeteg!

MURMOG

Pedig a gomba kimaradt!

BABURA

Többet ér a tök!

A hangulat oldódik; derülnek.

LÁMSZA

No, jó; az a Bazsalikom rendben van. Onnét jössz talán, a földgolyón keresztül?

BAKSZÉN

Nem onnét, felség. Ügyem tiszta, mért hazudnám?! A Pokolból jövök.

LÁMSZA

No, látod!

BAKSZÉN

Nem tudod, ó, uram-királyom, hogy kételyed mennyire fáj nekem… A szigetet hét éve láttam utoljára. Azóta ott senyvedek a Pokolban. De most szabadon vagyok. Végre! Mámorában fölemeli a kezét. Üdvöz légy, boldog szabadság!

Mindenkin látszik a lelkesültség, csak Józsiásék figyelnek élesen. Babura és Murmog egy pillanatra még magasba is emelik a zászlójukat.

MURMOG

Trónra a gomba!

BABURA

Babban a tök!

TÜNDÉREK

Nálunk szabadon él a jó,

Boldog valahány honlakó!

LÁMSZA

Szegény herceg. S hogy kerültél a Pokolba?

BAKSZÉN

Egy éjjel, mikor dúlt a vihar, maga Mamuk jött értem, hogy tanítsam meg őket: miképpen kell termelni és használni a fűszereket.

LÁMSZA

Mi az a Mamuk?

BAKSZÉN

Az ördögök főkirálya, felség.

LÁMSZA

Értem. S téged hogy hívnak?

BAKSZÉN

Bakszén, Bazsalikom hercege. Hódolva földig emeli kalapját.

JÓZSIÁS

Abban a pillanatban Bakszénre mutatva felkiált. Ördög ez! Szarvai vannak!

MURMOG

A föld röge ne kiabáljon!

BABURA

Tök neki, tök!

Zajongás támad.

LÁMSZA

Felemeli a botját. Ki itt a király?!

BABURA

Én!

Nevetnek.

FANFARUS

Lámsza szól, a király!

LÁMSZA

A csendben. Ha elrabolt herceg vagy, miért van szarvad? Felelj!

BAKSZÉN

Ellenemre van, felség. Minden éjjel megkötöztek az ördögök, és növesztő olajjal kenegették a fejem, hogy kinövesszék a szarvam. De utálom és megvetem! Íme, a bizonyság! Egy rántással letépi és a földhöz üti a két szarvát.

LÁMSZA

Fordulj!

BAKSZÉN

Háttal fordul a király felé, látszik az ördög farka.

LÁMSZA

Úgy látom, a gerinced végén is megkenegettek.

BAKSZÉN

Tanácstalan: nézi a farkát, fogja-húzza, majd kivonja a kardját. Ezt is levágjam, uram-király?

LÁMSZA

Ha tudod.

MURMOG

Készséges. Várj! Levágom én! Kiveszi a Bakszén kezéből a kardot, s egy suhintással levágja Bakszénnek az ördögfarkát. A farkot is, a kardot is odaadja Bakszénnek. Röhög.

BAKSZÉN

Pokolba vele! A farkot odavágja. A kardot a hüvelyébe teszi. Kihúzza magát. Boldog. Kételkedsz még bennem, uram és királyom?

LÁMSZA

Hol vannak a szolgáid?

BAKSZÉN

A lyukhoz lép, gyorsan szólítja őket.

Első szolgám, rút Mordiás!

Pap Ropogán, Czinczár fodrász,

Tök Dudaró, eb Durmonyás!

Mind előjönnek. Ördögruhában vannak, szegényesen. Odaállnak a Murmog emberei mellé. Durmonyás leghátul, az ő kezében van a zászló: lefelé fordítva, mintha dugná.

BAKSZÉN

Itt vannak, uram-királyom.

Mozgolódás. Bablónia, Bagaria emberei ámulnak. Józsiásék élesen nézik őket.

TÜNDÉREK

Soha lesz, nem lesz:

Élő a dögből,

Arany a tökből,

Más az ördögből!

LÁMSZA

Rámutat Durmonyásra. Micsoda zászlót dug ott az ördög?

BAKSZÉN

Elveszi a zászlót, felemeli. A Pokol ellopott zászlója, felség!

Fekete keretben patyolat mező; a mezőben lángok között háromágú szigony. Felírás.

LÁMSZA

Olvassa a zászlóról a felírást.

Mamuk az Urunk,

Ámen, ha szurunk!

Kérdi. Ámen?! S mért ámen?

BAKSZÉN

Eltöri a zászló nyelét, s az egészet félredobja. Ezért, felség. Vége neki! S ezzel, úgy hiszem, megtettem minden bizonyságot kételyed ellen. Ítélj, bölcs király! Az ördögök élére áll.

LÁMSZA

Bólogat magában; gondolkozva mondja, mérlegelve a dolgot. Herceg vagy, mondod… Föld alól jöttél… A Poklot megtagadtad… Ördög szolgáid vannak… De herceg vagy, mondod…

BAKSZÉN

Bazsalikom hercege, felség.

LÁMSZA

Fanfarus, mit tegyünk?

FANFARUS

Mossa kezeit.

Herceg ő, vagy zsivány?!

Te döntsél, bölcs király.

Ahogy jött, nagy hiba,

De szóljon Jázmina!

LÁMSZA

Szóljál hát, édes leányom!

JÁZMINA

Feláll. Úgy gondolom, atyám, hogy szokást bontani áldatlan lenne. Így nem szólok ősi szokásunknak ellene, bár bizalmamat a herceg nem nyerte meg.

LÁMSZA

És ha győzne a herceg? Mit teszel?

JÁZMINA

Abban, hogy szívem mint dobogjon, nem szokás köt engem, hanem érzelem.

LÁMSZA

Köszönöm, kislányom.

JÁZMINA

Leül.

LÁMSZA

Kíván valaki e fogós dologban szólani?

BAKSZÉN

Szívemből sajnálom, hogy a fönséges királyi tündér bizalmát eleddig el nem nyerhettem. Gondolom, nem küllemem és hő szívem ebben a hibás, hanem sorsom talán, mely valóban kuszának tetszik. Ha lovag módjára küzdhetnék, talán szívemhez szabhatnám sorsomat is. Döntsön a bölcs király.

MURMOG

A pórok fia igen? Egy herceg nem?! Gomba! Gomba!

BABURA

Úgy van! Szerencsés babot a hercegnek!

JÓZSIÁS

Uram, nagy király! Ez a Murmog örökös s imét ez a Babura király ellenem vannak, mivel én a földnek egyszerű fia vagyok. Aki azonban a földnek fia ellen szól, nem tartja becsben magát a földet sem, mely neki a gombát vagy a babot és a tököt termette. De termett engemet is, mint hatalmas anya. Az anya pedig a fiával tart, s azt mondja neki: ne félj, fiam, mert a te szíved tiszta, mint a tündöklő fényes csillag; és ártatlan, mint az erdei forrás…

JÁZMINA

Örömében sírni kezd.

LÁMSZA

Miért sírsz, gyermekem?

JÁZMINA

Feláll; ragyogó arcáról törli a könnyet. Boldog vagyok, édesatyám. Leül.

LÁMSZA

No csak mondjad, Józsiás!

JÓZSIÁS

Hát ha ne féljek, azt mondja a föld, akkor én a herceg dolgában sem félek igaz szót mondani. Ha itt olyan szokás van, hogy a király tündér lányának szívéért és azon által a trónusért mindenki viadalra kelhet, akkor én eme szokást tisztelem és áldom. Mert hiszen magam is ennek köszönhetem, hogy a legnagyobb szerencséért versenghetek. De bizony a királyi kisasszonnyal együtt én is azt mondom, hogy Bazsalikom herceget én nem állhatom.

BABURA

Tök, tök!

MURMOG

Gomba, gomba!

Nagy zajongás tör ki, melyben a kíséretek egy-egy harci kiáltása is hallik.

LÁMSZA

Felemeli a botját, fel is áll. Ördög-pokol! Csend legyen! Mikor csend lesz, leül és szól. Mindenkit meghallgattam, az eszemet is megforgattam. Őseink jó szokása szerint most a négy kérő között megtartjuk a viadalt, mely megpróbálja elsőbben az észt, s azután az erőt. Aki győz, azt leányom magának választhatja. Ha nem választaná magának, kancellárnak vesszük magunk mellé, mivel jó öreg kancellárunk elment az öröklétbe. Ha pedig szíve szerint is magának választaná, akkor kancellár lesz a második győztes, szokásunk szerint. Fanfarusra néz; int is a fejével neki.

FANFARUS

A botjával hármat koppint a földre.

LÁMSZA

Hármat kérdezek. Sorjában. Aki egyikre sem tud megfelelni, illendően elmegy.

Izgalom, várakozás.

LÁMSZA

Babura! Mondd meg nekem: „Mi a neve annak a földnek, amely télen-nyáron egyformán termik?”

BABURA

Tündérország!

LÁMSZA

Legyint Babura felé. Murmog, te mit felelsz?

MURMOG

Temető!

LÁMSZA

És te, Józsiás?

JÓZSIÁS

Fehér papiros, amire írnak.

LÁMSZA

Hát te mit mondasz, Bakszén herceg?

BAKSZÉN

Tündérország? Temető? Papiros? Inkább papiros.

LÁMSZA

Itt nem lehet ódalogni, herceg! Egyenesen felelj!

BAKSZÉN

Fehér papiros.

LÁMSZA

Királyi tudományunk szerint is, mit őseink hagytak reánk, a helyes felelet az, hogy: „Fehér papiros.” Így Bablónia és Bagaria az első kérdésben vesztett. Józsiás és Bakszén pedig nyert.

Mozgolódás.

TÜNDÉREK

Jól vigyázz, Józsiás!

Ne győzzön senki más!

LÁMSZA

Következik a második kérdés, amely így hangzik: „Mit vet az ember holdvilágon?” Halljam, Babura király, mit felelsz!?

BABURA

Mit vet az ember holdvilágon?

LÁMSZA

Igen.

BABURA

Gondolkozik; az emberei sugdosnak neki.

JÓZSIÁS

Most köti fel a fuszulyka szárát!

Derültség. Izgalom. Jázmina Dilló és az Idilló karját fogja. Murmog bőszen áll, mintha tudná a feleletet. Józsiás figyel. Bakszén vigyorog.

LÁMSZA

Halljam hát, Bablónia királya!

BABURA

Mit vet az ember holdvilágon? Hát ágyat vet!

LÁMSZA

Bagaria örököse, Murmog! Mit vet az ember holdvilágon?

MURMOG

Kezit veti, lábát veti. Mármint hányja-veti, mert nem tud aludni.

Nevetnek.

LÁMSZA

No, Józsiás!

JÓZSIÁS

Árnyékot vet!

Helyeslő morajlás.

LÁMSZA

Bakszén herceg! Mit vet az ember holdvilágon?

BAKSZÉN

Árnyékot!

LÁMSZA

Babura és Murmog ismét vesztett. Józsiás és Bakszén győzött.

VILLIKÓ

Igen, de Bakszén Józsiásból él!

LÁMSZA

Miképpen értsem ezt, öcsém?

VILLIKÓ

Úgy, fölséges király úr, hogy Józsiás mindig Bakszén előtt felel; s mivel helyesen adja meg a választ, Bakszén hercegnek a szájába repül a sült galamb!

TÜNDÉREK

Bizony, lesben áll a likon,

Szóljon előbb Bazsalikom!

LÁMSZA

A királyi hatalom, úgy hiszem, nem olyan nagy, hogy a szerencséjét bárkinek elvehetném.

BAKSZÉN

Meghajlik. Köszönöm, bölcs király.

LÁMSZA

Felteszem hát a harmadik kérdést. Mindenki jól figyeljen, de különösen Babura és Murmog!

Igen nagy izgalom.

LÁMSZA

No, Babura! Most jól figyelj!

BABURA

Isten babjai, segítsetek!

Kísérete az ő háta mögött letérdepel.

Mondjad a kérdést, uram!

LÁMSZA

Mondom. „Mit csinál a tűz?”

BABURA

Mit csinál a tűz?!

LÁMSZA

Mit, mit!

BABURA

Ég. Azt csinálja. Ég!

LÁMSZA

A Babura kísérete felé. No, felállhattok… Murmogra int a fejével, s kérdi. No, Murmog! Mit csinál a tűz?

MURMOG

Elalszik. A tűz elalszik.

LÁMSZA

No, fiam, Józsiás?

JÓZSIÁS

Hamut csinál a tűz!

Örvendő szorongás.

LÁMSZA

Hát te mit felelsz, Bakszén?

BAKSZÉN

Hamut mondok én is.

LÁMSZA

Babura és Murmog harmadszor is vesztett. Fanfarus, mutasd meg nekik az utat!

TÜNDÉREK

Sír a tök a babban,

S a gomba még jobban.

FANFARUS

Közben már előrelépett, s int a bottal a bal út felé. Bablónia, erre! Int a jobb út felé. Bagaria, arra!… Ki merre jött. Gyerünk, gyerünk!

Bablónia emberei sunyin gurulnak kifelé. A Murmog emberei morogva húzódnak. Közben ezek is, azok is tiltakozva kiabálják a magukét: „Babban a tök!”, „Mumusunk, Murmog!” Mind elmenvén, jelenti a királynak.

Elmentek, felség.

LÁMSZA

Józsiás fiú! Bakszén herceg! Észben eleddig nem tudtátok legyőzni egymást. Ilyenformán a testi ügyesség és a bajnoki erő fogja eldönteni, hogy kettőtök közül melyik legyen az első. Úgy gondolom, kezdjük is el. Fanfarus!

FANFARUS

Parancs, felség!

LÁMSZA

„Kidől a gólya.”

BAKSZÉN

Leoldja a kardját, s odaadja Mordiásnak, hogy tartsa, amíg ő küzdeni fog.

FANFARUS

Gátra, lovagok! Int Józsiásnak és Bakszénnek, kik a középre mennek.

Ott egymással szemben megállnak. Álltukban a hopmester még egy kicsit egyengeti őket, aztán számol.

Egy!

Erre az „egy”-re Józsiás és Bakszén felemeli a bal lábát, mint a gólya. A lábszár, térden alól, hátrafelé áll.

Kettő!

Erre a bal kézzel a bal bokájukat átfogják.

Három!

Mintha keményen kezet fognának, most a jobb kéz egymásba markol. Erre Fanfarus a szó kimondásával indít, a szó végén a bottal is megüti a földet.

„Kidől a… gólya!”

Józsiás és Bakszén taszítják, húzzák, ide-oda ingatják egymást, miközben fél lábon szökdösnek és egyensúlyt keresve dülöngélnek. Mindenki nyújtja a nyakát, úgy figyeli őket. Végre úgy dőlnek ki, hogy a bal lába mind a kettőnek egyszerre toppan le a földre. Igen szuszognak.

FANFARUS

Jelenti. Egyenlők, felség!

LÁMSZA

Tekergeti a fejét. A bimbaját neki…

TÜNDÉREK

Boldog leszel, Józsiás!

De most aztán nekiláss!

KÍSÉRET

Borókiából. Rá kell a győzelmet bízni!

KÍSÉRET

Az ördögök a Pokolból. Nem fog a májatok hízni!

FANFARUS

Az ördögnek itt nincs szava! Nézzünk oda! Lámszához. Felség, az új próbára készen állnak a lovagok!

LÁMSZA

„Háttal a tülök.”

FANFARUS

Hátat a hátnak, lovagok!

Józsiás és Bakszén hátat feszítenek egymásnak. Lábukat megvetik, s a karjukat begörbítve tartják, mint nagy erőfeszítés előtt.

Várják az indítást.

FANFARUS

„Háttal a… tülök!” Botjával a földre üt.

Józsiás és Bakszén háttal ide-oda nyomják egymást. Erőlködnek, fújnak. Mindenki nyújtja a nyakát. Józsiás már nagyon szorítja az ördögök felé Bakszént. De akkor Bakszén, gyors cselvetéssel, hirtelen lehúzza magát, mire Józsiás keresztülesik rajta. Rögtön kitör a nagy zaj. Az ördögök örömükben ugrálnak. A Józsiás emberei „csalást” kiabálva, várakozón nézik a királyt.

TÜNDÉREK

Ördög, aki henceg,

Cselt vetett a herceg!

LÁMSZA

Mi történt, Fanfarus?

FANFARUS

Cselt vetett a herceg!

LÁMSZA

Bazsalikom hercege! A föld fia mutasson nekünk példát az erényből?! Ámulok, hogy ilyent tettél!

BAKSZÉN

Csupán játékból, felség.

LÁMSZA

Ejh, hát játék neked a királyi szék?! És játék leányom keze?! Jázmina, szólj!

JÁZMINA

Feláll. Remeg a lelkem, atyám. Szívem a fény és a remény fészkében ül, mint a váró madár. Rebbentsd már feléje párját, atyám! Szólítsd oly viadalra e két lovagot, honnét suhanva szállhat mellém!

LÁMSZA

Feláll; kivonja kardját. Add ezt a kardot a Józsiás kezébe!

JÁZMINA

Átnyújtja a kardot; kezük és szemük találkozva marad, amíg mondja. Itt a kard; de zöld ág, meglehet.

JÓZSIÁS

Szikrából virága sok lehet.

JÁZMINA

A helyére megy, ahol állva marad.

BAKSZÉN

Ijedt, gyanakodó arccal. Kardot adsz ellenem, nagy király?!

LÁMSZA

Szavaid mögött szolgáid lelke lappang, herceg! Nem hóhér e hon királya, hogy fegyvert adjon vendége ellen, ki védtelen! Vedd a kardod!

BAKSZÉN

Bocsánat, felség!

MORDIÁS

Odaviszi Bakszénnek a kardot.

LÁMSZA

Fanfarus!

FANFARUS

Parancs, felség!

LÁMSZA

A kardok egyenlők?

FANFARUS

Megvizsgálja, összeméri a kardokat. Egyenlők, felség.

LÁMSZA

Vívjanak meg!

FANFARUS

Bajvívás, lovagok! Szembe, karddal állani! Felállnak. Megnézi őket. Aztán indít. Mehet!

Józsiás és Bakszén összecsapnak. A nagy figyelésben mindenki áll, és nyújtja a nyakát. Bakszén egy ügyes suhintással leüti a kalapot a Józsiás fejéről. Ijedt moraj. Idilló felkapja a kalapot, a Jázmina kezébe adja, aki izgalommal szorongatja. Józsiás, mint a tigris, úgy küzd. Szorítja Bakszént. Aztán egy vágással levágja a Bakszén fejéről a kalapot. Bakszén a kalap után pillant, s abban a percben Józsiás kivágja a kezéből a kardot. A kard megcsendül a földön.

FANFARUS

Kiált. Állj! Vége!

Dermedt csend.

FANFARUS

Kihúzza magát, jelenti Lámszának. Józsiás győzött, uram-királyom!

Felzúg az ujjongás. Az ördögök a lyuk felé húzódnak, sunyítnak. Bakszén lehajtott fejjel áll.

LÁMSZA

Királyi szavunkkal hírül adjuk a jelenlevőknek; valamint hírül adjuk eme helyről a világnak, hogy a mai ünnepi viadalban, hibátlan lovag módjára, Borókia földjének fia, Józsiás győzött!

MIND

Csak Bakszén áll lehajtott fejjel, és az ördögök sunyítnak.

Éljen Józsiás,

A borókiás!

ÖRDÖGÖK

Nehogy baj legyen, a végin elkésve mégis károgják. …kiás! …kiás!

Mindenki nevet az ördögökön.

LÁMSZA

Ilyenformán, királyi székünkben nem lesz más utódunk, mint a mi bátor és kedves fiunk, Józsiás. Neki pedig: Józsiás királynak, régi szokásaink szerint, kancellárja lesz a második győző, vagyis Bazsalikom hercege, Bakszén!

BAKSZÉN

Meghajtja magát a király felé. Köszönöm, felség.

LÁMSZA

Kislányom, magadnak választod Józsiást?

JÁZMINA

Igen, édesatyám.

LÁMSZA

És te, Józsiás fiam: magadnak választod Jázmina lányomat?

JÓZSIÁS

Szívből és örökre atyám.

LÁMSZA

Kámzsához szól. Áldd meg őket, égi mester!

KÁMZSA

Lejön, és áldólag a fejükre teszi a kezét. Halljad, Lámsza birodalma! Halljad, egész világ! Ímé, elindul a boldog mátkapár, hogy nászt üljön tündéri földünkön. Áraszd el fényeddel sorsukat, ó, égi tűzkerék, hogy sötét fondorlat ellenük teremni ne tudjon; s hogy a nép üdve homályba’ ne maradjon. És adj segedelmet nekik minden jóra, ó, mennyek birodalma; és adj győzelmet minden rossz fölött, hogy az ő boldogságuk a miénkkel együtt ragyogjon. Elveszi Jázmina kezéből a kalapot, s miközben a Józsiás fejére teszi. Ámen.

Függöny

Második felvonás

Színhely: kormányzási terem, a tündérországi királyi palotában. Idő: néhány héttel az első felvonás után; olyan reggeli időben, midőn hol elbújik, hol kiragyog a nap.

A szín a nagy kormányzási termet ábrázolja, mely különleges, kissé nyugtalanító benyomást kelt. A falak és a bútorok színe általában patyolatfehér; arany, zöld és fekete díszítéssel. A terem hátsó fala a királyi udvar tündéri kertjére szolgál. A kerten keresztül kis gyümölcsfák és nagy virágok között út vezet a terem bejáratához. Bejáratul, a hátsó fal közepén, kétszárnyú nagy ajtó szolgál, mely kapunak is beillenék. Az ajtó szárnyait arany vonal keretezi. Zára, nagy kilincse is arany. De az aranyzár fölött most fekete lánc van, mely a két szárnyat összefogja, és az ajtót belülről elzárja. Emiatt, a játék elején, a terembe való bejárás nem is a szárnyas nagy ajtón keresztül történik, hanem egy kis ajtón, mely a nagy ajtónak a bal szárnyába van vágva. Ezt a kicsi ajtót fekete vonal keretezi. Ha a nagy ajtó nyitva van, látszanak a széles lépcsők, melyeken a kertből a terembe jutnak a járók. Eme lépcsők teteje és az ajtó között kis márványköves előtér van. Itt áll a fegyveres ördög, a palotaőr.

A kétszárnyú ajtótól jobbra és balra egy-egy ablak áll a falon. Tündéri színes üvegek borítják ezeket az ablakokat. Átdereng rajtuk a külső világ: kiragyognak, ha süt a nap, vagy elborulnak, ha a felhők mögé bújt el a nap.

Az ajtón innét, balról s a terem közepe táján, de a falhoz egészen közel, ott a kormányzósági titkárnak, az „ülőmesternek” az asztala áll. Az asztalon könyvek, papiros és rengeteg levél, melyek mind azt mutatják, hogy nagy ügyvitel folyik. Az asztal mellett a falon furcsa találmány látható. Ugyanis ablakformára fekete keret van festve a falra, mely keret mentén mindenütt színes lámpácskák állnak. Ezek égni is tudnak. Afféle színes üveggömböcskék. Minden udvari embernek van ezek között egy lámpácskája, mely az illető jöttét jelezve kigyúl; amíg a teremben tartózkodik, állandóan ég; ha pedig kilép, akkor elalszik. Van olyan lámpás is, mely az idegenek jöttét jelzi. A lámpácskák rámájában, vagyis az ablakmező közepén, jókora mélyedés van, melynek a peremét színes gyöngyök díszítik, vagy állandóan égő kicsike lámpák. Bent az üregben búvik meg a király, a királyné és a kancellár szoborképe. Ha ezek közül valamelyik elindul, hogy a terembe lépjen, a szoborképe előugrik az üregből, mint az órából a kakukk. Előugrik és világít: a királyé pirosban, a királynéé zöldben és a kancelláré sárgában. De mihelyt az illető belép a terembe, a szoborkép rögtön visszaugrik.

És ez az egész keretes szerkezet leplez valamit: ugyanis a keret vonalán egy titkos ajtó nyílik, mely csak az ördögök számára szolgál.

Ezen a titkos ajtón ismét, majdnem elöl a bal falon, ott nyílik a Bakszén kancellár ajtaja. Fekete rámája van az ajtónak, a kilincse arany.

A másik falon, vagyis a jobb oldalán, szemben az íróasztallal, nagy tükör áll a falon. A tükör előtt fehér fodrászszék, körül fehér kis székek; a tükör talpán pedig mindenféle felszerelés, ami kell egy fodrász ördögnek. A tükörtől innét pedig, szemben a kancellár ajtajával, a királyi pár ajtaja nyílik. Az ajtó kerete és a kilincse is arany, az ajtó fölött aranykorona.

Mind a két falon, úgy két méter magasságban, kiugró párkány húzódik végig, legalább fél méter széles. Végig ezeken a párkányokon, egymástól úgy másfél méter távolságban, korsókban virágok állanak. A Bakszén oldalán a párkány színe és a korsók színe egyaránt fekete; a király oldalán mind a kettőnek a színe zöld.

A terem közepén nagy tanácskozóasztal áll, székekkel. Az asztal és a székek színe fehér. Az asztal fölött óriási nagy arany csillár függ.

Józsiás király öltözete: régi fekete csizmája és a szűk, fehér posztónadrágja megmaradt; fölötte fekete mellényt visel, és a mellény fölött aranygombos fehér ujjast, melynek a nyak alatt megtartó aranylánca van. Ezt a fehér ujjast csak vállra vetve szokta viselni; csupán hivatalos és ünnepi alkalommal ölti fel: ilyenkor aranyövet tesz rá, melyen a kardja függ. A Józsiás emberei mind megtartották hazai viseletüket, csak a két karjukon hordanak fehér szalagot és a lányok fehér pántlikát a hajukban. Bakszén sarkantyús sárga csizmában jár, fekete nadrágban, sárga gombos fehér ujjasban. Hivatalos vagy ünnepi alkalommal sárga sisakot is tesz, sárga övet ölt, és arra kardot. Az ördögök a régi, rossz fekete nadrágjukban maradtak, de kaptak hozzá fekete gombos fehér kabátot, mely leér a comb közepéig. Durmonyásnak fekete csuklyája is van.

Fölmegy a függöny.

A kert felől tréfás, vidám dallam hallatszik: rózsalevélen próbálja, fújja valaki.

DURMONYÁS

Kicsit sánta, öreg mihaszna ördög. Az íróasztal mellett, a székbe belehuppanva alszik. A fekete csuklyát arcára húzta. Kezében, mint valami pálmaágat, egy ördögfarkot tart, mely a távoli zeneszó dallamára inogni kezd, egyre jobban. Aztán ébredezik ő is: a csuklyát arcától lehúzza, de az ördög farkával állandóan kíséri a dallamot. Lassan feláll, ugyanakkor énekelni kezdi a dallam szövegét.

Szomorú az élet

Varjútojás nélkül;

Meghasad a szívem,

Babám, nálad nélkül…

Közben odament a tükörhöz, és a tükör előtt az ördögfarkat a helyére próbálgatja, magának. A szarva helyét is nézegeti. Majd legyint a farokkal, s miközben visszamegy az asztalhoz, a második versszakot is énekli.

Szomorú az ördög

Farka-szarva nélkül,

Mint a rózsabokor

Legszebb ága nélkül.

Leteszi, dobja az ördögfarkot az asztalra, és savanyúan mondja. No de most már mindegy… Úgy van, ahogy van… Közben elveszi az asztali levélcsomó tetejéről az első levelet. Olvassa. „Felséges Józsiás király! Bár messze napkeletről jöttél hozzánk, szívünkbe fogadtunk téged. Nem tudjuk hát elgondolni annak okát, hogy koronád alatt miért kezd romlani tündéri honunk, mely azelőtt…” Abbahagyja az olvasást, a nyelve kilóg, csámcsog-dörmög. Közben hurkába csavarja a levelet, az asztali nagy fekete fazék mögött ráfúj, mitől a papír lángra lobban és ég. Essék reátok a nap és a hold!…

Az előbbi dallamocska közeledik, s Durmonyás az égő levél mellett szurkol, mint aki titkos dolgot cselekszik. Végre az égő papirost beleejti a fekete fazékba. Megnézi a kigyúlt lámpácskát.

LÁMSZA

Belép; a dallamot rózsalevélen ő fújdogálja. Kezében a régi kampósbot, fején nagy, fehér kalap.

DURMONYÁS

Meg sem fordul. No, mi az, felség?

LÁMSZA

Hátul is van szemed? Vagy a nótáról tudod, hogy én vagyok?

DURMONYÁS

Sohasem hallottalak még nótát fújni.

LÁMSZA

Nem is tudtam. Boldogan. Most tanított meg Villikó!

DURMONYÁS

Ülj le nálunk. Hogy szolgál a nyugdíj?

LÁMSZA

Köszönöm. A rózsalevelet a kalapjába teszi. Leül egy kicsi fodrászszékre. Látod, vígan pislákolok. A jót hamar megszokja az ember. Három hét elegendő.

DURMONYÁS

Csak annyi volna, öreg atyus? Nekem úgy tűnik, mintha régebben lett volna a lakodalom!

LÁMSZA

Igen, mert te ülőmester vagy. Ország gondját bonyolítod. Érkezik sok levél?

DURMONYÁS

Rengeteg! Rámutat. Nézd meg!

LÁMSZA

S miket írnak?

DURMONYÁS

Mind jót, hál’ istennek. Magasztalják a királyt, és dicsérik a kancellárt.

LÁMSZA

Abból neked is jut.

DURMONYÁS

Nekem? Jut; a munkából.

LÁMSZA

Bizonyosan jól érted, amit végzel. Azért osztották reád. A Pokolban is nyilván valami effélit csináltál.

DURMONYÁS

A Pokolban?! Ajh, ott jobb dolgom volt, mint itt, öreg atya! Mert ottan csak szenvedtem. De kényelmesen, urason! Hanem azelőtt, fent a földön! Ide-oda sántikálva magyaráz: mikor teheti, a nyelve kilóg. Otthon, Libèlliában! Ott én csináltam a törvényeket. Lelkemre mondom, jó törvényeket csináltam. Kezdetben. De mivel az emberek nem tartották be a jó törvényeket, újakat kellett csinálni. Már valamivel rosszabbakat. Így aztán szaporodtak a törvények, és romlottak is. Úgyannyira, hogy már én sem tartottam be őket.

LÁMSZA

Pedig te hoztad!

DURMONYÁS

Tudod, milyen jó az: másnak törvényt hozni, amit magunk nem tartunk be?!

LÁMSZA

Ha mondod, jó lehet. De későbben ördögnek kell lenni!

DURMONYÁS

Ördögnek? Az még megjárná. De ülőmesternek! Itt! Nyakig a munkában! Belé kell bolondulni! Lerogy a székbe; nyög, szipog, a nyelve kilóg.

LÁMSZA

Odamegy, vigasztalja. No, fel a fejjel, Durmonyás! Ki látott ilyent? Hogy egy ördög így bánatba tudjon esni?! Kiveszi a rózsalevelet a kalapjából, és egy új, tréfás dallamot kezd játszani; s majd énekli is hozzá a szöveget.

A zúristen úgy adta volt,

Ahol lyuk van, legyen egy folt.

Az ördögnek két patája,

A legénynek egy babája,

Heje-huja,

Diri-dám!

A végén még illeg is kicsikét hozzá.

DURMONYÁS

Az elején öklével még a szemét törölgette; aztán mosolyogni kezdett, felállt, s a dallam végére már illegésbe fogott ő is.

IDILLÓ

Belép; egy kosárban rózsákat hoz. Lámsza előtt meghajtja magát. Víg napot, boldog atyám! A fejével inti. S ha jut, Durmonyásnak is adjál belőle.

LÁMSZA

Azt csinálom, kis virágom. Ismét fújni kezdi a dallamot.

DURMONYÁS

Illeg a dallamra, közelítve Idillóhoz, mintha táncra akarná a tündért csalni. Közben mondja a verset.

Más ördögnek két patája,

Durmonyásnak egy babája –

Sincsen, sincs!

DILLÓ

Belép; s álszent megbotránkozással. Ó, kelletlen percben jövök?! Előbbre lép. Vagy rossz helyen járok talán?!

DURMONYÁS

Hova kívántál menni, kegyes Dilló?

DILLÓ

Idillóra néz. Nem valami táncterembe! Hanem a királyi kormányzás csarnokába!

IDILLÓ

A kívánt csarnokban vagy, erények virága. A tánc tévesztett meg talán?

DILLÓ

Ó, nem. Inkább a te ledérséged, édesem.

IDILLÓ

Széttárt karokkal Dilló felé meghajol.

Csoda ez, vagy maga Dilló,

Hiszen erénye millió!

DILLÓ

Felhúzza az orrát. Ülőmester! Itthon találom a hatalmas kancellárt?

DURMONYÁS

Számodra mindig itthon van, kegyes Dilló. Parancs van rá.

DILLÓ

Felvetett fejjel megindul a kancellári ajtó felé.

Alig lép néhányat, a háta mögött kiugrik a királyné szoborképe. Durmonyás észreveszi, de hamarjában szólani sem tud, csak topog, hápog.

JÁZMINA

Boldog nevetéssel kilép a királyi ajtón. Fején, nyilván játékos tréfából, ott van a Józsiás régi, virágos kalapja. Szeme éppen a kancellári ajtó előtt fogja meg Dillót. A nagy meglepetésben az ajtó nyitva is marad: úgy szól rá rögtön a tündérre. Dilló!?

DURMONYÁS

Elkésve kiáltja ki. Királyné asszonyunk, felséges Jázmina! Nyakát behúzza, bocsánatkérően körülnéz.

DILLÓ

Nagy zavarban van.

JÁZMINA

Nem törődik a Durmonyás működésével: Dillóhoz. Hova indultál, bizalmam tündére?! Talán valami ügyes-bajos dolgod van a kancellárral?

JÓZSIÁS

Bentről a hangja, a nyitva hagyott ajtón keresztül. Édes egyem, nem láttad a kalapomat?

JÁZMINA

Leveszi a kalapot a fejéről; visszaszól. Itt van, arany királyom.

DILLÓ

Jázmina felé meghajtja magát. Felség.

JÁZMINA

Első udvari hölgyem vagy! Nem felelsz?

DILLÓ

Gondoltam, csupán bemegyek… És talán megkérdezem a kancellártól, hogy vajon illő dolog-e, ami itt történik… A királyi kormányzás termében.

JÁZMINA

Gyere, ide! Kézen fogja Dillót, és megindul vele Durmonyás felé. Ülőmester! Dilló tündéremnek panasza van!

DURMONYÁS

Te ítélsz, királyné asszonyunk.

IDILLÓ

Előbbre lép. Nyilván reám szól a panasz, felséges Jázmina. Az ördög ülőmester egy kedves nótára éppen izgett-mozgott, midőn Dilló belépett a terembe.

DILLÓ

Igen, Durmonyás éppen illegett, és előtted illegett, édesem.

IDILLÓ

Vajon hibás a kis őz, ha girhes bivaly illeg előtte?!

DURMONYÁS

Mellére teszi a kezét, és tátott szájjal ámul. Girhes bivaly?!

JÁZMINA

És?!

DILLÓ

Ez történt, felség.

JÁZMINA

Odainti Idillót, átöleli. Te leszel az első udvari hölgy, kis pillangóm. És a barátom.

IDILLÓ

Meghatva. Köszönöm, királynőm.

DILLÓ

No, és én?!

JÁZMINA

Te szabad vagy, Dilló.

DILLÓ

A tündérek feje leszek talán?

JÁZMINA

A tündérek feje a borókás Boricza lesz. Te szabad vagy, mondom ismét. Bemehetsz a kancellárhoz. Int, hogy mehet.

DILLÓ

Szipogni kezd, megfordul; szipogva bemegy a kancellári ajtón.

LÁMSZA

Ingatja a fejét. Ajh-jajj… Ki gondolta volna, hogy ilyen zenebona lesz ebből?…

JÁZMINA

A felhőt nem te hoztad, édesatyám.

LÁMSZA

De biza én hoztam. Mert én fújtam azt a nótát!

JÁZMINA

No, akkor gondolom, milyen illetlen lehetett. Nevet, megölelgeti atyját.

LÁMSZA

Ó, dehogyis… Vidám csak, s egy kicsit tréfás. Előveszi a rózsalevelet, s büszkén. Hallgasd csak meg! Fújni kezdi a dallamot. A király szoborképe kiugrik.

DURMONYÁS

Belekiált a dallamba. Őfelsége, Józsiás király!

JÁZMINA

Ó, beh kedves… Fújjad csak, atyám!

JÓZSIÁS

Nagy jókedvvel kilép az ajtón, s mindjárt a dallamra áll a füle. Már jöttében mondja. Hát ezt a nótát én üsmerem!

LÁMSZA

Míg kimondja a szót, csak addig hagyja abba. Villikótól tanultam!

JÓZSIÁS

Mire odaér, már dallamra mozog; Jázminát mindjárt táncra kéri. Tánc alatt mondja a szöveget is, miközben Jázmina neki a fejére teszi a virágos kalapot.

A zúristen úgy adta volt,

Ahol lik van, legyen egy folt.

Az ördögnek két patája,

A királynak édes párja,

Heje-huja, diri-dám!

A tánc végén összeborulva nevetnek. A többiek is.

JÓZSIÁS

Ez a beszéd!… Ugye, Durmonyás?

DURMONYÁS

Igenis, felség.

JÓZSIÁS

A kedve még tart, de a szeme már másfelé figyel, és az esze a király dolgain jár. Sok a munka… Az íróasztalhoz lép. Rengeteg a levél… Egy-egy levélcsomót felemel. Hüh, de mennyi!

DURMONYÁS

Ijedtében, hogy a király olvasni kezdi a leveleket, kilógó nyelvvel topog.

JÓZSIÁS

Meglátja az asztalon az ördögfarkat, felveszi: legyez vele, aztán suhint. Mamuk kardja!… Rólad vágták le, Ülőmester?

DURMONYÁS

Rólam, felség.

JÓZSIÁS

Akkor ereklye.

DURMONYÁS

Ereklye, felség. Úgy teszi vissza az asztalra az ördögfarkat, mint a piros tojást.

JÓZSIÁS

Mi hír Küszküpüről, az országnagyról?

DURMONYÁS

Te küldötted el, felséges királyom, hogy országot járjon. S hogy a te járó utadat is előkészítse. Ámbár sokan úgy gondolják, hogy boldogságod örömét korán cseréled fel a fáradalmas országos úttal.

JÁZMINA

Józsiás felé lép. Hallod, édes királyom?! Simogatva kérleli. Ne siess oly nagyon!… Itt öröm minden perc, ott gond minden óra… Maradj még!

JÓZSIÁS

Mosolyog. Édes virágom, neked szerelmes férjurad vagyok, de az országnak atyja! Ismernem kell a hont! Ha az én örömem fogyatkozik is, amíg egyedül vagyok, az övét növeszteni akarom. És tudni a bajt is, ha van.

JÁZMINA

Ó, mily erős vagy szívedhez; s az enyémhez fukar!

JÓZSIÁS

Három hét, Jázmina! Boldogságra kevés, de bajra elegendő, meglehet. Eszem látni akar, a lelkem pedig ázni a király munkájában.

LÁMSZA

Menjen csak, menjen.

JÁZMINA

Holnap… Akkor már holnap?

JÓZSIÁS

Ma!

JÁZMINA

Szólani sem tud, szinte esdekelve néz Józsiásra.

JÓZSIÁS

Küszküpüt várom csupán. Megfogja a Jázmina kezét. Gyere, megvidulsz a rózsák között! Gyere! Megindulnak kifelé. Egyszerre meglátja a láncot az ajtón. Elengedi a Jázmina kezét. Odamegy. Ülőmester! Ki tette ide ezt a fekete láncot?

DURMONYÁS

Mi tettük, urunk-királyunk. A nagy kancellár parancsára. A munka és a nyugalom miatt. S mivel féltünk tégedet, felség.

JÓZSIÁS

Hozzáfog, hogy levegye a láncot.

IDILLÓ

Közben odamegy Jázminához, a kosárban a rózsákkal. Neked hoztam a rózsákat, királynő csillagom.

JÁZMINA

Köszönöm, kis gyöngyöm. Maradj atyámmal. S majd a rózsákat vidd a szobámba, és ültesd korsókba őket.

JÓZSIÁS

Közben levette a láncot, és kinyitotta mind a két szárnyát az ajtónak.

Egyszerre beáramlik a fény, elönti a termet.

Így, né!… Nem börtönben vagyunk mi, hanem az ország homlokán. Ahonnét látni kell, ki a világba; s amit a világnak is látnia kell. Durmonyáshoz, a parancs hangján. Mindig nyitva legyen, ülőmester!

DURMONYÁS

Nyitva lesz, felség.

DUDARÓ

Az ajtón kívül, mint palotaőr, fegyveres őrségen áll. A márványköves előtéren sétálva, éppen abban a pillanatban ér az ajtó elé, amelyen benéz. Oly váratlanul pillantja meg a királyt, hogy ijedt zavarában és tisztelegve így kiált. Mamuk az Urunk!

JÓZSIÁS

Mit beszélsz?! Nem a Pokolban vagy!

DUDARÓ

Igenis, felség. Áldás, békesség!

JÓZSIÁS

Visszafordul, kezét Jázmina felé nyújtja, de Durmonyás felé a fejét csóválja. Ejh… Ejh! Átöleli Jázminát. Ha Küszküpü jönne, vagy bárki más: a rózsakertben vagyunk.

Mennek.

DURMONYÁS

Meghajol. Nem mulasztunk el semmit, felség. Mihelyt Józsiás és Jázmina tovatűnnek, a mutatóujjával beinti Dudarót.

DUDARÓ

Büszkén, mintha dicséretet várna, úgy áll feszesen, valamivel az ajtón belül.

DURMONYÁS

Kis ideig, lassan közeledve Dudaróhoz, nyársaló szemekkel nézi, majd egészen közelről, szárazon szembe köpi. Mehetsz!

DUDARÓ

Prüszköl, mint a macska; visszamegy a helyére.

IDILLÓ

Látszik, magában mulat a dolgon; a virágoskosarat ismét egy székre teszi, maga a tükör elé áll.

LÁMSZA

Pusmog, bólogat. Hiába, nehezen szokja a fekete a fehéret…

MORDIÁS

Sietve, nyersen bejön; fekete sisakja van, fekete övén kard, lábán sarkantyú. Rögtön kérdi. Itthon van a kancellár?

DURMONYÁS

Itthon, vitézek feje.

MORDIÁS

Ahogy beljebb lépve indulna a kancellári ajtó elé, meglátja Idillót a tükör előtt. Áhh, Idilló! Még mindig az erényed ápolod, szép tündér?

IDILLÓ

Mit tegyek, uram, ha nekem van?

MORDIÁS

Remélem. De nyelved biztosan.

IDILLÓ

Ami neked van, nem több a kard?

MORDIÁS

Zavarában nyersen. Durmonyás, itthon van a kancellár?

DURMONYÁS

Még mindig, vitézlő uram.

MORDIÁS

Lámszához. Hát te mit csinálsz itt, kalapos öreg?

IDILLÓ

Felséges atyánk! Úgy mondjuk.

MORDIÁS

Nektek volt, nekünk holt. Durmonyáshoz. Itthon van a kancellár?

DURMONYÁS

Folyton, uram. Előre akar sietni. Jelentem neki, hogy itt a vitézek feje. Tudod, a törvény. És benn a tündér.

MORDIÁS

Kuss, kuvasz! Félrelöki Durmonyást, és bemegy a kancellárhoz.

IDILLÓ

Lámszához.

Még csupán bolha kell a kuvaszra,

S már nem lesz semmi ok a panaszra.

LÁMSZA

Pedig az orrom úgy szagolja,

Szűkiben nem lesz itt a bolha.

MORDIÁS

Menekülve jön ki az ajtón, majdnem kiesik.

BAKSZÉN

Ostorral üti-kergeti Mordiást az ajtó felé. Az ostor fehér, a nyele fekete. Maga sarkantyús csizmában van, de deréköv és sisak nélkül.

MORDIÁS

Kimenekül az ajtón.

BAKSZÉN

Durmonyáshoz. Mit parancsoltam neked, vén kukac?!

DURMONYÁS

Mondtam neki.

BAKSZÉN

Ráförmed. Húzd be a nyelved! Tovább lép: mintha most látná meg Idillót a tükör előtt, s a rózsákat. Nekem hoztad a rózsákat, tündér?

IDILLÓ

Még a töviseket sem.

BAKSZÉN

Kinek hát?

IDILLÓ

Akiért hiába küzdöttél.

BAKSZÉN

Kivesz egy rózsát a kosárból, megcsókolja. Mondd meg királyné asszonyodnak, hogy az egyiket megcsókoltam.

IDILLÓ

Felveszi a kosarat. Ha addig el nem hervad. Bemegy a királyi ajtón.

BAKSZÉN

Lámsza felé bök a fejével. Te itt mit csinálsz, avas király?

LÁMSZA

Nyugdíjban vagyok. Ráérek.

BAKSZÉN

Nem kívánsz elmenni?

LÁMSZA

Mily okosan szóltál! Mert nagyon kívánok innét elmenni. Lassan kimegy.

BAKSZÉN

Ahogy utánanéz Lámszának, hirtelen meglepődik. Ki nyitotta ki az ajtót?

DURMONYÁS

A király.

BAKSZÉN

Nem akarja hinni; az ostorral ráüt az asztalra. Ki nyitotta ki az ajtót?!

DURMONYÁS

Józsiás király, maga.

BAKSZÉN

Szeme villog, összehúzza. Mit mondott?

DURMONYÁS

Azt mondta, hogy mindig nyitva legyen. Mert ez a palota az ország homloka, honnét mindent látni kell.

BAKSZÉN

Kurkászta személyemet?

DURMONYÁS

Téged, hatalmas uram, nem is említett.

BAKSZÉN

Vigyorog. Az együgyű borókás… Nem is sejti, hogy buta agyában a horgom… Jól megfogtam véle!… Mi?! Vén Durmonyás!

DURMONYÁS

Megfogtad, uram. Esküt tenne rá, hogy valóban Bazsalikom hercege vagy; s még álmában sem hinné el, hogy a nagy Mamuk ördögfia!

BAKSZÉN

A Pokol büszkesége! Mi?! Kacag, gonosz élvezettel.

DURMONYÁS

Szintén nevet, mint a Bakszén árnyéka.

BAKSZÉN

Hirtelen megszakítva a kacagást, kiáltja. Mamuk az Urunk!

DURMONYÁS

Feszesen; keményen felel rá. Ámen, ha szúrunk!

Ismét kacagnak mind a ketten.

BAKSZÉN

Egyebet nem kurkászott?

DURMONYÁS

Ország dolgát inkább.

BAKSZÉN

Terve szerint indul? Holnap?

DURMONYÁS

Még ma. Ha Küszküpü megjön.

BAKSZÉN

Ma-a?!

DURMONYÁS

Jobb nekünk a ma, mint a holnap, hatalmas uram. Ha távol van, könnyebben tehetjük, amit akarunk.

BAKSZÉN

Szúrósan. Azt akarnád, hogy a nép között ellenünk megmaradjon?! Buta! Ne fecsegj a rothadt eszeddel! A fejet kell megfogni! Itthon! Akkor minden zuhan utána! Te gyomlált fejű!

DURMONYÁS

Igenis, nagy uram.

BAKSZÉN

Nyugtalankodni kezd; az ostorral a csizmája szárát csapkodja. Csak a levél… Mért nem jön a levél?!

DURMONYÁS

Az asztalra mutat. Dögivel jön, uram!

BAKSZÉN

Durván. Süsd meg! Ostorával ráüt az asztali levelekre. Nem ezeket várom, te üszökvég! Hanem a pokolbéli levelet, Mamuk atyámtól! A válaszlevelet, amit a pokolmesternek kell hoznia! Ropogánnak! Érted, te hamubogár?!

DURMONYÁS

Ijedtében nagyon kilóg a nyelve. Igenis.

BAKSZÉN

Húzd be a nyelved!

DURMONYÁS

Behúzza a nyelvét, még két ujjával is nyomja hátrafelé.

Kigyúl egy lámpácska.

BAKSZÉN

Nézd meg, ki jön?

DURMONYÁS

Megnézi. Valami idegen.

BAKSZÉN

Nem vagyok itthon. A szobájába siet.

MATUZSA

Bejön; tündérhoni vénember, rongyos, fehér ruhában; még látja eltűnni Bakszént.

DURMONYÁS

Meg sem fordul; Matuzsának még köszönni sincs ideje. Ki vagy?

MATUZSA

Előbbre jön. Honi vagyok, kegyes uram. A nevem Matuzsa. Legöregebb a vének tanácsából, mely a tündérek vára mellett várakozik.

DURMONYÁS

Ránéz. A vének tanácsából?!

MATUZSA

Igen, uram. A honi nép követei lennénk hárman. S én most azért jövék csupán egyedül, hogy megtudnám: vajon a vének tanácsát mikor tudná meghallgatni az ifjú király?

DURMONYÁS

S mit akarnátok mondani neki?

MATUZSA

Hát a nép panaszlását.

DURMONYÁS

Okos volna. Csakhogy a királlyal nem tudtok beszélni, jó öreg. Törvényt tett, hogy senkit hozzá ne eresszünk.

MATUZSA

Valami ferdítés lesz az a törvény, kegyes uram. Mert én abban vagyok, hogy a király olyant nem tehetett. Mivelhogy maga is a népből való.

DURMONYÁS

Látod: ilyen az, ha a semmiből lesz nagy valaki! Nem a nép a gondja, hanem az örömnek él!

MATUZSA

Egész nap?

DURMONYÁS

Éjjel és nappal.

MATUZSA

Bólogat, aztán felemeli a fejét. Hát akkor a nagy kancellár! Hadd beszélnénk legalább azzal!

DURMONYÁS

Jó volna bizony. Ha itthon volna. De éppen ország dolgában fárad valahol.

MATUZSA

De hát mondják, hogy itthon látták!

DURMONYÁS

Szúrd ki a szemit annak!

MATUZSA

Pillog, meg van zavarodva. Akkor egyszerre Dilló és Idilló kilép a két ajtón. Dilló fölveti a fejét, és Idillót megelőzve kifelé siet.

MATUZSA

Dilló elejébe áll. Kegyes tündérnő, úgy látom, te közülünk való vagy: hallgass meg engem!

DILLÓ

Nincs időm. Kimegy.

IDILLÓ

Megfogja a Matuzsa karját. Mit szeretnél, bátyuska?

MATUZSA

Majdnem sír. Beszélni, tündér gyermekem.

IDILLÓ

Gyere, apócskám! Karon fogja az öreget. Öntsd ki szívedet, gyere! Vezeti, kimennek.

DURMONYÁS

Fogja a fejét.

Jaj, te Mamuk, mi lesz most ebből?!

Kiszedi a szót az öregből!

Túlfelől, a titkos fali ajtón, erős kopogtatás hallatszik.

DURMONYÁS

Ijedten körülnéz, a fülit az ajtóhoz nyomja. Ki az?!

ROPOGÁN

Túl az ajtón, a hangja. Én vagyok, a pokolmester! Ropogán! Hát ott?!

DURMONYÁS

Durmonyás.

ROPOGÁN

Nincs ott idegen?

DURMONYÁS

Nincs.

ROPOGÁN

Meghoztam a levelet Mamuktól! Jöhetek?

DURMONYÁS

Abban a pillanatban hanyatt zökken, mert a feje mellett kiugrik a király és a királyné szoborképe. De rögtön visszabújik az ajtóhoz, és vészhangon. Várj! Veszély! Jelemre várj! Veszély! Az asztal mellé ugrik, hogy a belépő királyi párt fogadhassa. Már áll is görnyedt meghajlásban, a térde reszket.

S belépnek: Jázmina és Idilló elöl, utánuk Józsiás. Jázmina és Idilló egyenesen előremennek, s bemennek a királyi szobába.

JÓZSIÁS

Megáll Durmonyás előtt; az állát megfogja, felemeli: a szemébe néz. Mért hazudtad, hogy a kancellár ország dolgában távol van?

DURMONYÁS

Felséges király…

JÓZSIÁS

Mért hazudtad, hogy senkit sem szabad hozzám ereszteni?!

DURMONYÁS

Felsé… Kínjában lóg a nyelve.

JÓZSIÁS

Elvágja a Durmonyás szavát. Mért hazudtad nekem, hogy az ország emberei nem írnak panaszos leveleket?!

DURMONYÁS

Térdre rogy.

JÓZSIÁS

Kelj fel, féreg! Holnap Villikó ül a helyedbe! Semmit el ne vígy az asztalról! Rögtön szólj, ha jönnek a követek!

DURMONYÁS

Rögtön, felség.

JÓZSIÁS

Bemegy a szobájába.

DURMONYÁS

Odamászik a titkos ajtóhoz, odanyomja a fejét. Gyere! Gyorsan!

ROPOGÁN

Kijön az ajtón, ördögruhában; szarva, farka is megvan. Zord ördög. Fúj; törölgeti az arcát.

DURMONYÁS

Hamar a levelet!

ROPOGÁN

Ne oly mohón, naplopó! Háttal áll, kicsit meghajol. Vedd ki! A farkamban van!

DURMONYÁS

Mint egy csőből, a Ropogán farkából kihúzza a levelet, s már fut is lógó nyelvvel, be a kancellárhoz.

ROPOGÁN

Közben undorral szaglászik, pökdösik.

BAKSZÉN

Kirohan a szobájából, Durmonyás a sarkában; most deréköv is van rajta, kezében ostor. Odaveti Ropogánnak a köszöntést. Mamuk az Urunk!

ROPOGÁN

Ámen, ha szúrunk!

BAKSZÉN

Mért késtél, pokolmester?

ROPOGÁN

Nem gondolnám. Vagy elfelejtetted már, hogy mily hosszú és nehéz az út, a Pokoltól idáig?

BAKSZÉN

Szavad több, mint az idő. Odaböki neki a levelet. Olvasd!

ROPOGÁN

A levél nagy tekercs; mintha bőrre volna írva. Olvassa. „Kisfiam, Bakszén! Hallom, a tündérek híres országában kancellári méltóságot szereztél magadnak. Ennek örvend atyai lelkem. Boldogsággal hallom a tervedet is, a királyság dolgában. Szurkolunk neked, és izgalmunkban szorítjuk a lelket az itteni kárhozott népben. Elméd és a tűz lelke segítsen téged, hogy a koronát is hamarosan meg tudjad csakugyan szerezni: Ebből a célból fegyveres vitézeket kértél tőlem, ámbátor a nép melletted áll. Tapasztalásból tanácsolom neked, hogy inkább a fegyverekben bízzál, mint a népben. Ezért némileg több vitézt küldök, mint óhajtottad. S velük együtt némi atyai intelmet is. Azt hallom ugyanis a pokolmestertől, hogy a pokolbeli régi jó szokásokat kezditek elhagyogatni; s hogy a szívedet megejtette Jázmina királyné. Hát ez egyik sem helyes. Mert a mi szokásaink erőt és szilárd talapzatot adnak; a szerelmes szív pedig puhítja az elmét. Ezzel maradok atyád, Mamuk.”

BAKSZÉN

Nagyon figyelt. Vajon azért küldtelek…

ROPOGÁN

Belevág. Még biggyesztés is van, nagy uram!

BAKSZÉN

Olvasd!

ROPOGÁN

Olvassa. „Utóirat. Egyébként jól vagyunk. Azúriából elhoztuk a dúsgazdag császárt, egész családjával. Pénzével a tűz hőfokát tetemesen javítottuk. Gyönyörű lányát Csumi bátyád magának vette. Én finom bőrét kedvemre használom. Neked is, amint látod, bőrének egy nemesebb darabjára írtam ezt a levelet. Atyád. Mint fent.”

BAKSZÉN

Kész?

ROPOGÁN

Betűről betűre, nagy uram.

BAKSZÉN

Durmonyáshoz. Ülőmester! Égesd el a levelet!

DURMONYÁS

Átveszi a levelet, az íróasztalhoz megy, a fekete fazék mögött ráfúj a levélre, amely nagy lánggal, sercegve kezd égni; majd a fazékba ejti a hamvadó levelet. Közben, mint máskor is, a titkos ajtó tábláját nézi.

BAKSZÉN

Ropogánhoz. Tudni szeretném: miért védelmezed a régi szokásokat? Hogy még atyámnak is panaszt tettél emiatt reám!?

ROPOGÁN

Ördögök vagyunk, nagy uram. Éles eszünk, egyenes természetünk; díszes szarvunk, alkalmas farkunk. Ha ezeket megtartjuk, félnek tőlünk. Ha magunkból kivetkőzünk, imbolygás lesz belőle. Ez a véleményem.

BAKSZÉN

Kemény, dölyfös. Ki vagyok én?!

ROPOGÁN

Te a fejünk vagy. És hatalmas kancellár.

BAKSZÉN

A fej gondolkozik. A kancellár cselekszik. Nem ez a helyes?

ROPOGÁN

Azt hittem, mondhatok véleményt.

BAKSZÉN

Türelmetlen, nagyon nyers. Ne mondj, hanem kérj! Tőlem!

ROPOGÁN

Rendben van, nagy uram.

BAKSZÉN

És a szívembe, oda mért ütötted bele az orrodat?!

ROPOGÁN

Félek, uram, hogy nem miattunk, hanem Jázmina miatt akarod a hatalmat.

BAKSZÉN

Te mondád, hogy a fejetek vagyok. A szívemet már a kutyának vetnéd?

DURMONYÁS

Az asztal mellett áll. Onnét hol a Bakszén Ropogán beszédét figyeli, hol pedig a titkos ajtóra pattan a szeme. Szívünk is vagy, hatalmas uram!

BAKSZÉN

A pokolmestert kérdeztem!

ROPOGÁN

Légy boldog, uram.

BAKSZÉN

Ahhoz nekem nemcsak a hatalom kell, hanem Jázmina is. A korona mellé a bőre, csobogó szavához a szíve! Mosolyához a mámor tüze; s ölelő két karjához lábam előtt az esdeklés! Hadd emeljem fel, mint parazsat a szél!

ROPOGÁN

Hát akkor: mit tegyünk, uram?

BAKSZÉN

Összevonja a szemöldökét; s úgy néz, mint kinek agyában sistereg a terv. Hol vannak a pokolbeli vitézek, akiket küldött atyám?

ROPOGÁN

Túl a titkos ajtón, a búvóteremben, nagy uram.

BAKSZÉN

Fejed rajtuk, pokol szentje! Lapuljanak ott, amíg parancsot kapsz! Most pedig hívd össze az ördögtanácsot. Rögtön! Rohanj!

ROPOGÁN

Rohanva indul kifelé, de útjában egyszerre megtorpan, mert belép Villikó és a Vének Tanácsának három tagja: Matuzsa, Kasziba és Zápor. Tanácstalanul néz Bakszénre, hogy most már mi legyen.

BAKSZÉN

Ráförmed Ropogánra. Mit toporogsz itt?!

ROPOGÁN

Szél jött. Felhőt hajtott. Mit tegyek?

BAKSZÉN

A felhő elvonul. Kisüt a nap. Takarodj!

ROPOGÁN

Elmegy.

BAKSZÉN

Odaszól Villikóhoz, ki közben a tanácskozóasztalhoz vezette az öregeket. Mit óhajtasz, ügymester?

VILLIKÓ

Az öregekhez. Üljetek csak le. S itt várjatok, hadd szóljak a királynak.

BAKSZÉN

Közelebb lép. Ország dolga tanácsot sürget az embereimmel, ügymester! Ereszd az öregeket, hadd várjanak más és kellő alkalomra!

VILLIKÓ

Ha a panaszra alkalom kell, akkor igen kellő ez.

BAKSZÉN

Te vagy a kancellár, vagy én?!

VILLIKÓ

Ország ügye ez, én pedig ügymester vagyok. Bemegy a királyhoz.

Az öregek félnek a kancellártól. A székek szélén kucorogva ülnek.

BAKSZÉN

Forr benne a méreg; kis habozás után. Durmonyás, ország ügye ez?!

DURMONYÁS

Félve. A király megparancsolta, hatalmas uram.

BAKSZÉN

Mit parancsolt meg?

DURMONYÁS

Hogy izé… A követeket rögtön…

BAKSZÉN

Fúj egyet maga elé, mint a mérges bakmacska. Fújjátok fel a követeket! Bemegy a szobájába.

DURMONYÁS

Szájára tett ujjal mutatja az öregeknek, hogy aztán jó lesz vigyázni a szájra; tanács gyanánt mondja is.

Okos ember panasza gyér,

Mit ki nem mond, aranyat ér!

VILLIKÓ

Kilép a királyi ajtón; a nyitva tartott ajtónál jelenti. Fölségünk, Józsiás király!

Az öregek felállnak.

JÓZSIÁS

Kilép; Villikó vele jön. Miközben odalép az öregekhez. Ti vagytok a nép követei?

MATUZSA

Mi vagyunk, fölséges királyunk.

JÓZSIÁS

Igaz, hogy írtatok nekem panaszos leveleket?

MATUZSA

Igaz, urunk.

JÓZSIÁS

A levelek nem jöttek kezembe.

MATUZSA

Eme asztali ördög – Durmonyásra mutat. – az élőszóval is azt akará tenni. Mert úgy mondá nekem, hogy a nép követeivel szólani időd nincs, mivel éjjel-nappal az örömnek élsz.

KASZIBA

De ne gondold, urunk-királyunk, hogy mi ezt hittük volna.

ZÁPOR

Hittük, nem hittük: nem ez most a velő! Hanem az: ki és mily okból akarja elszakasztani tőlünk az ifjú királyt?! Ezt a nép tudni akarja! Még ma! Most!

MATUZSA

Vár téged a nép, uram.

JÓZSIÁS

Útra kelek, mihelyt az országnagy érkezik.

ZÁPOR

Jó, jó, de addig mit tegyen? Kedve hullámzik, és panasz habzik a hullámokon; s az élelme elfogy!

MATUZSA

A tündérek váránál, ott várják a királyt.

JÓZSIÁS

Hirtelen lobbal, örömmel. Itt táboroznak?! Most bökitek ki?! Villikóra néz. Te is úgy hallgatsz itt, mint holtban a lélek! Gyertek!

Megindulnak kifelé. Elöl, gyors buzgással, a király. Utána igen igyekszik a három öreg.

VILLIKÓ

Hátul megy, Durmonyás mellett lassít, odaszól neki. Egyszer volt, hol nem volt…

DURMONYÁS

Mi volt?

VILLIKÓ

Durmonyásnak hivatala. Nevet.

DURMONYÁS

Utánaszól Villikónak. Nyugdíj lesz?

VILLIKÓ

Visszaszól. Lesz, jó vastag. Gyorsan utánuk megy.

Abban a percben, amint Villikó is kilép, besurrannak az ördögök. Elöl Ropogán, utána Mordiás; majd Czinczár és Dudaró a puskájával. Gyorsan cselekszenek.

DURMONYÁS

Üljetek le! Berohan a kancellárhoz, miközben az ördögök gyorsan húzódva leülnek a tanácskozóasztalhoz. Dudaró fegyverét az asztalra teszi.

BAKSZÉN

Kilép. Mamuk az Urunk!

ÖRDÖGÖK

Felállnak. Ámen, ha szúrunk! Leülnek.

DURMONYÁS

Szintén közéjük ül.

BAKSZÉN

Durmonyáshoz. Figyeld a királyt!

DURMONYÁS

Figyelem.

BAKSZÉN

Az asztal körül jár, az ostorával legyez. A fegyvert az asztalról Dudaróhoz löki. Az öledben tartsd, bárdolatlan! Az asztalfőnél megáll. Ész és fegyver vitézei! Végső tanácskozásra hívtalak, melyen mindenről határozunk. A fületek nyitva legyen! Agyatokban tapadjon meg a szó! Ismét járni kezd az asztal körül: meg-megáll, az ostorával csapkod. Azért jöttünk ebbe a Tündérországba, hogy enyém legyen a Jázmina keze; és miénk a hatalom! Ez nem akart, amint tudjátok, bökkenő nélkül menni. Mert jött egy sehonnai Józsiás, nyomorult röge a földnek, ki az udvarral és a vén királlyal ellenünk összejátszott. De én feszítettem mégis egy nyílást, amelyen a kancellárságba bejöttünk. Most innét a kancellárságból egyetlen csapással utat vágunk a koronához. Jó atyám elküldötte a harcosokat!

ÖRDÖGÖK

Felállnak; Ropogán és Mordiás mondják. Mamuk az Urunk!

Czinczár és Dudaró felelnek. Ámen, ha szúrunk! Mind leülnek.

BAKSZÉN

Folytatja. A harcosok lent a palota alatt, a búvóteremben várják a parancsomat. Legyetek ügyesek, bátrak és készek. Mert közelg a perc, amidőn a Pokol vitézei megszállják a palotát, és foglyul ejtik a királyt!

MORDIÁS

Haljon meg a király.

BAKSZÉN

Bízd ítéletemre a királyt, vitéz Mordiás! Ellenben gondod legyen arra, mint a harcosok fejének, hogy a királyné asszonyt bántalom ne érje!

MORDIÁS

Féltő gondom lesz arra, nagy uram!

BAKSZÉN

Ropogánhoz. Pokolmester! Te megmutatod majd a titkos utat Mordiásnak! És együtt kioktatjátok a vitézeket, hogy miképpen törjenek elő!

ROPOGÁN

Meglesz.

BAKSZÉN

Továbbá: majd a győzelem után az ördög harcosokat kézbe veszi a borbélymester. Szarvukat-farkukat levágja, szőrüket szelídíti, és a ruhájukat olyanra cseréli, mint a miénk!

CZINCZÁR

Úgy lesz, hatalmas uram: levágom, szelídítem, cserélem.

ROPOGÁN

Szabad egy szót szólanom?

BAKSZÉN

Szólj!

ROPOGÁN

Ördögök vagyunk, uram! Ha formánkból kivetkőzünk, imbolygás lesz belőle!

BAKSZÉN

Dévajul kacag. Imbolygás?!… Milyen az, pokolmester?… No, állj fel, s mutasd meg! Ostorával ráüt az asztalra, s nyersen rákiált Ropogánra. Állj fel! Nem hallottad?!

ROPOGÁN

Feláll.

BAKSZÉN

Indulj: imbolyogj át a titkos ajtón, s hozz rögtön egy harcost! Hadd csináljon belőle, itt a szemünk előtt, a borbély egy mintát!

ROPOGÁN

Bemegy a titkos ajtón.

BAKSZÉN

Halljam, Czinczár: mit fogsz csinálni?

CZINCZÁR

Szarvukat, farkukat levágom, szőrüket szelídítem, a ruhájukat fehérre cserélem.

BAKSZÉN

Jól van.

ROPOGÁN

Kihoz a titkos ajtón egy ördög harcost, kinek a nyakában fegyver, s az övében kések vannak. Hol előre bökdösi, hol hátul a nyaka alatt emeli, rongyos ördögruhájánál fogva.

BAKSZÉN

Kacag a bugyuta, ijedt ördögön. Mi a neve?

ROPOGÁN

Bambucz. Ez a legfiatalabb valahány között.

BAMBUCZ

Pislog, zsugorodik, vigyorog.

BAKSZÉN

Czinczárhoz. Borbély! Nyomd a székbe!

CZINCZÁR

Egy borbélyszékbe nyomja Bambuczot, és szerszámokat vesz elő. Az ördög rettegve ül, miközben a szerszámok villognak-csattognak.

BAMBUCZ

Mamuk, Mamuk!… Ments meg engem!…

CZINCZÁR

Hallgass, nem lesz semmi baj.

Belép a király. Kíséretében Villikó és Idilló. Az ördögök megrebbennek. Durmonyás az asztalához megy, de Mordiás és Ropogán a tanácskozóasztal mellett marad. A király megáll, körülnéz. Feszült, várakozó csend.

BAKSZÉN

Feltalálja magát, a várakozó csendben a királyhoz lép, udvariasan meghajtja magát, s majdnem alázatos kedveskedéssel mondja. Szívünk fáj, hogy felségedet oly ritkán látjuk!

JÓZSIÁS

Nagyon fáj?

BAKSZÉN

Becsületemre mondom, felség!

JÓZSIÁS

Kinek mi van, kancellár uram.

Dudaró, ki észrevétlenül húzódott kifelé, most a király háta mögött ki akar szivárogni a helyére, de a király észreveszi.

Hol sündörögsz?! Palotaőr vagy! Mért nem állsz a helyeden?

DUDARÓ

Kapkod; a fegyverét éppen akkor helyezné el a vállán. A hatalmas kancellár tanácsba hívott, felség.

JÓZSIÁS

Tanácsba?!

DURMONYÁS

Ördögtanácsba, csak.

JÓZSIÁS

Bakszénre néz. Törvényeink szerint csak ország tanácsa van egyedül. Így van, kancellár?

BAKSZÉN

Így van.

JÓZSIÁS

Mit tanácskoztok tehát?

BAKSZÉN

Éppen a törvények dolgában, hogy szigorúan tartsák őket.

JÓZSIÁS

Bólogat, mindenre figyel. Elveszi a Dudaró válláról a fegyvert. Majd mi ügyelünk reád, ne félj. Állj a helyedre!

DUDARÓ

Kimegy a márványköves előtérre.

JÓZSIÁS

A fegyverrel a kezében odalép Bambuczhoz. Ez kicsoda?

BAKSZÉN

Ez egy Bambucz, felség. Kóbor ördögfiú. Ideszökött az atyjához, hogy meglátogassa.

JÓZSIÁS

S ki volna neki az atyja?

BAKSZÉN

Az ülőmester Durmonyás, felség. Idillóra néz. Hasonlítanak is: nem igaz, nagy tündér?

IDILLÓ

Jaj, hát csakugyan: mint görény s az egér!

DURMONYÁS

Rögtön megértette a Bakszén hazudását, s odament. Nagyon apás gyerek, felséges uram!

BAKSZÉN

Apás; s az elméje is gyenge. Beszélni sem tud.

JÓZSIÁS

Szegény. Akkor nem is kell neki fegyver. Bambuczhoz. Ugye, Bambucz, nyom ez a fegyver?

BAMBUCZ

Nyom-nyom.

JÓZSIÁS

Hát tud ez beszélni!

DURMONYÁS

Csak ilyen „nyom-nyomot” tud mondani, felség.

JÓZSIÁS

Közben a Bambucz nyakából kiveszi a fegyvert, s az övéből a késeket. Így, né! Látod, a király könnyít rajtad. Odaadja a fegyvert s a késeket Villikónak, a Dudaró fegyverét is. A te elméd nem gyenge, ugye, Villikó?

VILLIKÓ

Nem gyenge, fölség. Ránevet Idillóra. Ami gyengeség van bennem, az mind a szívembe gyűlt.

JÓZSIÁS

Gyöngéden összefogja Villikót és Idillót. No, akkor vigyétek ketten a fegyvereket a sziklavárhoz, s adjátok a nép kezébe. Vigyétek! S aztán gyertek vissza!

VILLIKÓ

Idillóval kézen fogva kifelé indul; majd kimennek.

JÓZSIÁS

Ördög urak, ti is elmehettek; s a kancellár!

Bakszén, Mordiás és Ropogán bemennek a kancellári szobába, Czinczár kivonul.

JÓZSIÁS

Miközben az ördögök vonulnak. Ülőmester!

DURMONYÁS

Az asztalánál feláll. Parancsolj szolgádnak, felség!

JÓZSIÁS

Ha Küszküpü érkeznék, tudassad velem. Azon nyomban!

DURMONYÁS

Azon nyomban, felség.

BAMBUCZ

Egyedül maradván, a borbélyszékben sírni kezd.

JÓZSIÁS

Egy pillantást vet Bambucz felé, aztán megfordul, és befelé indul.

DURMONYÁS

Ugyanakkor az asztal mellől mondja a síró Bambucznak. Gyere ide, apukához!

KÜSZKÜPÜ

Útról érkezve belép. Csizmája poros, nagy fehér kalapja van és kardja. Rögtön meglátja hátból a királyt, ki a szobájába igyekszik. Áldás! Békesség!

JÓZSIÁS

Visszanéz, s örömmel. Megjöttél, Küszküpü komám?!

KÜSZKÜPÜ

Amint megy a király felé, éppen akkor megy-mászik át előtte Bambucz Durmonyáshoz. Majdnem rálép. Mi ez?! Fekete bakmacska?!

DURMONYÁS

Az én fiam, országnagy uram. Az asztala mellé a földre ülteti Bambuczot.

JÓZSIÁS

No, mi hír, Küszküpü?

KÜSZKÜPÜ

A király előtt leveszi kalapját. Nagy bajok vannak, fölség. Csak amióta elétűnt az újhold, hát azóta is sokat nőtt a zavarodás az országban. Felbiztatott s fizetett emberek hazug leveleket írnak neked, mintha rózsák között, igazságosan menne a nép élete. Holott a szegénynek csorbítják szavát, s a gazdagé napról napra nagyobb nyomatékot nyer. A régi jó szokásokat nevetséggel rontják, s mindjárt nagy ember lesz, ki a kancellárt az ég felé nyomja.

JÓZSIÁS

Ki a kovász?

KÜSZKÜPÜ

Mondják, hogy a vitézek feje s a pokolmester itt is, amott is fel-felüti a fejét.

JÓZSIÁS

No, jó. Ennek most a végire járunk! Menj hamar a sziklavárhoz, ahol sereglett népet találsz.

KÜSZKÜPÜ

Többülnek most is.

JÓZSIÁS

Hirdesd meg nekik, hogy legyenek nyugalomban, és várjanak reménnyel, mert rögvest országtanácsot kezdünk, melyben helyrebillentjük a szekeret. Ha aztán végezünk ezzel, ismét szólani fogok hozzájuk, és kiteszem a lelkemet.

KÜSZKÜPÜ

Tedd ki, uram-királyom, hadd merítsenek reményt!

JÓZSIÁS

Reményt?! Nemcsak reményt, barátom, hanem boldog életet! No, siess! S útközben hívót fúvass, hogy ország tanácsába jöjjön minden főrangú ember! Ördög urak és magunkfélék, férfiak és a női nemen lévők egyaránt! Egy-kettő, serényen!

KÜSZKÜPÜ

Meglesz, meglesz. Felvágja a kalapját, s gyorsan elmegy.

JÓZSIÁS

Bemegy a szobájába; a mozdulatain is látszik, hogy el van szánva.

DURMONYÁS

Ahogy betevődik a királyi ajtó, rögtön Bambuczhoz, ki mint egy kutya, úgy kuporog az asztal mellett. Itt maradsz, te füstbogár! Ha elmozdulsz, életeddel lakolsz! Értetted?!

BAMBUCZ

Szaporán bólogat. Lak-lak-lak.

DURMONYÁS

Futva bemegy a kancellár ajtaján; majd rögtön Bakszénnel, Mordiással és Ropogánnal tér vissza.

Mind gyors sietésben vannak.

BAKSZÉN

Hamar, Bambuczot vissza!

MORDIÁS

Bambuczra mutat. Mit kezdjek ezekkel?! Ilyen harcosokkal?! Korcs valahány!

ROPOGÁN

Elfajzott beszéd!

BAKSZÉN

Nincs idő!

MORDIÁS

Ropogánhoz. Harcolj te velük!

ROPOGÁN

Meg is teszem!

BAKSZÉN

Nincs idő! Indulj hát, pokolmester! Gyorsan! Rákiált Bambuczra. Bambucz!

BAMBUCZ

Felemelkedik, fél. Mamuk… Mamuk!

BAKSZÉN

Gyorsan, Ropogán! Vidd Bambuczot, nyomd előre! Gyerünk!

Durmonyás kinyitja a titkos ajtót: azon benyomják Bambuczot, majd Ropogán is utána indul.

ROPOGÁN

Visszadugja a fejét. Jelszót, nagy uram! Mi lesz a jelszó?!

BAKSZÉN

A jelszó?! Csak pillanatig gondolkozik. Az lesz a jelszó, hogy: „Mamuk az Urunk.” Hallgatózzál az ajtón belül, s amikor hangomon hallod, kiáltva, hogy „Mamuk az Urunk”, akkor zúduljon a támadás!

ROPOGÁN

Úgy lesz. Bambucz után eltűnik a titkos ajtón.

DURMONYÁS

Gondosan beteszi az ajtót.

BAKSZÉN

Így van jól, Mordiás.

MORDIÁS

Ahogy te döntesz, úgy mindig jól van, hatalmas uram.

DURMONYÁS

Nagy izgalmában lóg a nyelve. Ó, Mamuk!… Segíts meg, Mamuk!… Bakszénnek. Vigyázz magadra, nagy uram! Mordiáshoz. S reánk is, Mordiás!

BAKSZÉN

Csak nyugalom, Durmonyás! Ha mind itt lesznek ország tanácsában, nekünk csak akkor szóljanak! Gyere, Mordiás!

DURMONYÁS

S ha a sereglett nép ide törne, nagy uram?!

BAKSZÉN

Ne félj, szobám falán is van egy titkos ajtó. Kivezet a berekbe!

DURMONYÁS

De velem mi lesz?!

BAKSZÉN

Már az ajtóból szól vissza. Te dögölj meg! Bemegy Mordiással az ajtón.

DURMONYÁS

Ó, Mamuk! Mit csinálsz?!

VILLIKÓ

Belép, s vele Idilló. Majdnem összebújva jönnek, s mint szerelmesek. De feszült, élénk hangulatban. Rögtön szól, ahogy belépnek. Durmonyás!

DURMONYÁS

Mit kívánsz, ügymester uram?

VILLIKÓ

Eredj hamar, s jelentsd a kancellárnak, hogy készüljön ország tanácsába!

DURMONYÁS

Tudja.

Kinn megszólal a kürt, mely ország tanácsába hívja az embereket.

IDILLÓ

Vidd neki üdvözletemet, s meglásd: méz fog agyaráról csepegni.

DURMONYÁS

Bizalmaskodva ránevet Idillóra. Nem kétlem, szép virág. Bemegy a Bakszén szobájába.

IDILLÓ

Odabújik Villikóhoz; sóhajt, remeg, nyugtalan.

VILLIKÓ

Remegsz, Idilló, mint szélben a zsenge levél.

IDILLÓ

Félek… Féltem a királyt és magunkat. Lappang valami ellenünk, ármány talán. Nagy veszélyt érzek, Villikó!

VILLIKÓ

Bajban ember az ember. Ne félj! Szigorúan mindig mellettem maradj. S ne félj!

IDILLÓ

De ha veszély lesz, mit tegyünk?!

VILLIKÓ

Csak reám figyelj, adódjék bármi. Hallod, virágom! Csak reám figyelj! S ha úgy lenne, hogy nekem ütni kell, akkor te bújj az asztal alá. Ha pedig úgy látom, hogy egyéb nem segít, csak az ész és a ravaszság, akkor legyél te is mintámra ravasz! S legyen a többi is mind. Ne félj!

IDILLÓ

Az leszek: ravasz!

VILLIKÓ

Ravasz és merész!

IDILLÓ

Csak szeress.

VILLIKÓ

Azt nem kell szívemnek mondani.

DURMONYÁS

Közben kijött a kancellártól, s jövet most éppen odalép Idillónoz. Ő is hódolva üdvözöl, s a reménység ágán!

DILLÓ

Belép. Mi az, Durmonyás? Urad számára csirkéket költesz talán?

DURMONYÁS

Amint látod, ki is keltek már, kegyes Dilló.

DILLÓ

Mit csinál a kancellár?

DURMONYÁS

Kukorékol örömében.

DILLÓ

Bemegy a kancellár ajtaján.

Villikó, Idilló és Durmonyás nevetnek.

KÜSZKÜPÜ

Már kinn az ajtó előtt ráz egy kolompot, úgy jön be. Hirdeti.

Mindenki a tanácsba!

Kakastej a kalácsba!

Már jönnek is, sietve, ünnepélyesen. Az arcokon izgalom. Elsőnek Czinczár érkezik, a borbély. Aztán nagy fehér kalapjában és a kampósbottal az öreg Lámsza, kit Kámzsa mester és Fanfarus kísér. Fanfarus most bot nélkül. Aztán jön Boricza, virágkoszorúval a fején. Mindenki komoly sietséggel az asztal mellé ül. Durmonyás az ő asztala mellett marad, Dudaró az ajtó előtt őrködik. Mihelyt mindenki ülhet, akkor a kancellári ajtó előtt Küszküpü megrázza a kolompot, mire onnét kilép Bakszén, Dilló és Mordiás. Bakszén fején sárga sisak, derekán, sárga övén fekete kard, sárga csizmáján sarkantyú. Mordiásnak fekete sisakja van, fekete övén fekete kard.

Mind az asztal belső oldalára ülnek, hogy senki se legyen háttal a nézőknek. Középen helyet hagytak a királynak. Az asztal két végéhez, vagyis bütüben, egy-egy nagy tekintély ül: mégpedig az egyik végéhez Bakszén, s a másik végéhez majd Küszküpü. Így végül az egész ülő sor a következőképpen alakul: a király üresen hagyott helyétől jobbra: Lámsza, Mordiás, Czinczár, Dilló és az asztal bütüjén Bakszén. A király helyétől balra pedig: Kámzsa, Fanfarus, Villikó, Idilló és az asztal bütüjén Küszküpü. Boricza a király ülőhelye mögött áll, s majd végig a király mögött.

KÜSZKÜPÜ

Midőn már mindenki a helyén ül, kinyitja a király ajtaját, és jelenti. Urunk-királyunk, Józsiás!

JÓZSIÁS

Kilép; fején kis aranykorona, kardja is van.

A király láttára mind felállnak.

JÓZSIÁS

A várakozó nagy csendben a helyére megy.

Boricza helyezgeti neki a széket. Küszküpü is a helyére megy. A király leül. Erre mindenki leül. Néhány pillanatig feszült csend, melyben a király figyelmesen megnézi a jelenvalókat; végül a szeme Küszküpün nyugszik meg.

Mindenki jelen van, országnagy?

KÜSZKÜPÜ

Feláll. Urunknak-királyunknak jelentem: ország dolgában ország tanácsa egybeült. Csak Ropogán, a pokolmester hiányzik.

JÓZSIÁS

Pokolmester?! Tündérországban vagyunk, nem a pokolban!

KÜSZKÜPÜ

A kancellár uram adott ily címet neki.

BAKSZÉN

Pokolmester vagy tündérmester: az én mesterem!

JÓZSIÁS

Ország tanácsában mindenki állva szól, kancellár!

BAKSZÉN

Feláll.

KÜSZKÜPÜ

Leül.

JÓZSIÁS

Hol van a mestered?

BAKSZÉN

Nem akarván itt honosodni, visszament a Pokolba.

JÓZSIÁS

Nyilván Bambuczot is magával vitte, beszélgetni.

BAKSZÉN

Magával vitte, felség. Leül.

KÜSZKÜPÜ

Feláll. Ország ügyiben urunk-királyunké a szó! Leül.

JÓZSIÁS

Feláll. Üdvözlésem ország tanácsának! Melyet első ízben hívattunk egybe. Mióta boldog atyánktól, Lámszától, koronánk alá vettük ezt a békességes Tündérországot. Annak minden kincsével és gondjával együtt. Ama kincsével is, melyet nem a föld terem, hanem a lélek és az értelem. Ilyen a jónak, a szépnek és a tisztességnek a becsülete. Ilyen a jog és az igazság is, melyben egyformán osztoznak az ország lakosai. Gondjainkba vettük, hogy eme kincseket őrizni és ápolni fogjuk, s ilyen értelemben rendelkeztünk is a kormányzásnak. Mégis azt kell hallanunk, hogy parancsunkat a kormányzás kicsibe vette.

BAKSZÉN

Miben?

JÓZSIÁS

Nem parancsunk értelmében kezdenek munkálkodni, hanem a szépnek, a jónak és a tisztességnek csorbításával. Mint teszik a népnek jó és szép szokásaival, melyeket imitt-amott már nevetséggel rontanak.

BAKSZÉN

Ki mondja?!

KÜSZKÜPÜ

Láttam szememmel.

Már kezd fújni az izgalom.

JÓZSIÁS

A szegénynek csorbítják szavát, míg a gazdag szava, ha ártalmat rejt is, nagyobb nyomatékot kap. A tündérhoniak morajlanak. Vannak felbiztatott emberek, akik ámító leveleket írnak nekem, melyekbe azt írják hazug módon belé, hogy az emberek élete rózsák között igazságosan halad. Ellenben ha valóságosan azt írja a levelébe valaki, hogy itt ilyen s amott olyan baj van, akkor megakadnak valahol azok a levelek, s a királynak szeme elé nem kerülnek!

BAKSZÉN

Nem igaz!

KÜSZKÜPÜ

Igaz bizony!

JÓZSIÁS

Ügymester, Villikó! Hol vannak a panaszló követek?

VILLIKÓ

A sziklavárnál időznek, fölség.

JÓZSIÁS

Kancellár, béhívassam a nép követeit?!

BAKSZÉN

Pököm rájuk!

Morajlás.

JÓZSIÁS

Ez hercegi beszéd egy fuvalkodott kancellártól. De ha olyan nagyon pökhetnéd van, akkor közelebb kapod ott melletted Mordiást, aki Ropogánnal együtt itt-ott megjárta az országot. S bizony, nem a tisztesség és a jog termett meg a lábuk nyomán! Hanem mi?! Az a hitványság, hogy nagy emberré tették mindjárt, aki a kancellárt nyomta az ég felé!

BAKSZÉN

Kit nyomtak volna mást?!

JÓZSIÁS

Királya van az országnak, kancellár!

BAKSZÉN

Ura van és királya.

JÓZSIÁS

Egy személyben!

BAKSZÉN

Még nincs fejemen a korona.

Botránkozás.

JÓZSIÁS

Legyőztelek téged! Kancellárnak vettelek magam mellé, és bizalmat adtam neked! Most dölyffel szólasz, és a pokol bűzével, mint ördög szól, s nem tisztes ember! Kancellárságod elmúlt, mint a perc! Állj fel! Béhintjük sóval a helyedet!

BAKSZÉN

Feláll, szeme villog, arcán gyűlölet. Nem állok fel! Nem én vagyok a földnek röge! S nem is Bazsalikom hercege vagyok, hanem a pokol-királynak, Mamuknak a fia! S amíg Mamuk az atyám, addig nem te parancsolsz nekem! Sem másnak! Mert Mamuk az Urunk! Ordítja. Mamuk az Urunk!

ROPOGÁN

Kiugrik a titkos ajtón, mely a jelszóra kivágódott. Ámen, ha szúrunk!

Szörnyű megdöbbenés. Mind felugrálnak az asztal mellől. Néhány fegyveres ördög, Ropogán után, már elő is bújt a titkos ajtón.

JÓZSIÁS

Kirántja a kardját. Orvul támadsz királyodra, gaz ördög?!

A király vágni akar, de már Bakszénnek is kivonva a kardja, s így kivédi a vágást. Abban a pillanatban ott terem Küszküpü és Villikó. Villikó a királyt fogja le: hátulról, a füléhez bújva, mintha súgna neki valamit. Küszküpü Bakszénnel vívni kezd, de csak egy-két vágást tehet, mert az arcán megsebesül. Villikó pedig őt is lefogja. Közben már előtódultak az ördög harcosok, s körülvették az asztalt. Mind lövésre tartják a puskát. Nemcsak az asztal körül vannak ördögök, hanem felkuporodva az íróasztalon is, minek alatta Durmonyás kuksol. És más helyeken is, lehetőleg minél magasabbra állva, vagy kuporodva. Fent a párkányokon is, a Bakszén oldalán, eltűntek a virágos korsók, s azoknak a helyén is egy-egy ördögnek a feje és a válla bújt elő.

BAKSZÉN

Józsiásra mutat. Fogjátok meg! Mordiás!

MORDIÁS

Fogjátok meg, vitézek!

Az ördögök megfogják Józsiást.

ROPOGÁN

Haljon meg!

BAKSZÉN

Magasra emeli a kardját. Úgy van! Halálra ítélem! Elviszitek, és a berekben rögtön megölitek! Kiált az ajtó felé. Dudaró, zárd be az ajtót! Lánccal, gyorsan!

DUDARÓ

Bezárja a nagy szárnyas ajtót.

Közben Dilló a kancellár mellett áll, majdnem hozzá lapulva. Az öreg Lámsza az asztalra borulva zokog. Boricza a Józsiás lábait sírva öleli.

VILLIKÓ

Elhúzza Boriczát. Nem szégyelled magad, te Boricza?! Aki minket megtagadott, annak szorongatod a lábát?!

JÓZSIÁS

Elárulsz engem, Villikó?!

VILLIKÓ

Bakszén elé lép. Hatalmas uram! Én jobban tudom, mint te, hogy ki volt ez a hitvány zsarnok. Add meg hát életem nagy örömét, hogy én ölhessem őt meg!

IDILLÓ

Szintén odaáll. Nagy lovag! Ha igaz volt üdvözleted, melyet zöld ágon küldöttét nekem, bennem is bízhatsz.

DILLÓ

Ne bízzál benne, uram!

BAKSZÉN

Továbbnyomja maga mellől Dillót; s Idillóra nevet. Okos madár vagy, hogy ágamra szálltál.

JÓZSIÁS

Idilló! Benned holtig bíztam ugyanvalóst!

BAKSZÉN

Még itt van a király?! Vigyétek a berekbe rögtön. Öljétek meg, s hozzátok a szívét bizonyságul vissza! Itt akarom látni, itt az asztalon!

IDILLÓ

Tenyeremen fogom neked elhozni, felség.

BAKSZÉN

Vigyétek hát! Mordiás, velük mész! Induljatok!

Villikó, Idilló és Mordiás elviszik a királyt, a kancellár szobáján keresztül.

DURMONYÁS

Az íróasztal mellől, mely alól akkor búvik elő. Üdv az új királynak! Mamuk az Urunk!

MIND

A harcosok a fegyvert is rázzák. Ámen, ha szúrunk!

LÁMSZA

A fejét felemeli az asztalról. Ezen a földön király csak az lehet, aki törvénynek parancsát megteszi!

BAKSZÉN

Gőzölög a győzelemben. Megtesszük, öreg! Mi a törvénynek parancsa?

LÁMSZA

Tudod.

BAKSZÉN

Küzdelem? Ésszel és ügyes lovag módjára? A sziklavár előtt?

LÁMSZA

Úgy van.

BAKSZÉN

Vigyorog. És ha unnám a ceremóniát? Ha lányodat mindjárt magamnak venném?! Ugye, megtehetném, vén tutymuty?!

LÁMSZA

Ha előbb megölsz engem is.

BAKSZÉN

Kacag. Jól van, öreg. Tőlem élhetsz, míg a világ. Reggel megtartjuk az ünnepet. Mordiás majd megrendezi a leánykérő komédiát. Hadd kacagjon a világ és az emlékezet! Ropogánhoz. Pokolmester! Hirdesd meg Jázmináért a viadalt! A sziklavárhoz holnap reggelre!

ROPOGÁN

Meglesz, felség.

BAKSZÉN

Nevetve megfogja a fülét az öreg Lámszának, ki szó közben, mert a fülét húzzák, feláll. No, boldog atya! Van még valami kívánságod?

LÁMSZA

Nincs több. Köszönöm.

Függöny

Harmadik felvonás

Színhely: a királyi udvar kertje, Tündérországban.

Idő: a második felvonást követő reggelen, virradás kezdetén; borongós napon, mely néha egészen el is borul.

A szín tere külsőleg és elrendezésében olyan, mint az első felvonásban. A hatás azonban, amit a tündérek sziklavár tanyája és a környezet kelt, most nem örömteljes és vidító, hanem ellenkezőleg: a hervadás szomorúságát leheli, sőt belevegyíti kissé a pusztulás zordságát is. Az a buja és rózsás növényzet, mely az első felvonásban befutotta volt a sziklavár oldalait, most hervadtan, kiütköző aszott indákkal szomorkodik. Egy-egy virító virág, a sok hervadt virág és a levelek fonnyadozva csüngenek. A szellőben néha levelek és virágszirmok hullnak. Itt-ott a sziklavár oldala is hasadozik. A tündérek barlangocskáit sem udvarolják most a zöld lombok; még a Jázmináét sem, melynek kis teraszán két fegyveres ördög őrségen áll. S fent a sziklavár tetején foszlott a virágos fa: tetejébe kötve az ördögök zászlója leng, melyet az első felvonásban megtagadott Bakszén.

A sziklavár előtti kicsi téren, régi helyén, most is ott áll a nagy és a kisebb kőszék. Oldalt a két út fonnyadt lombok között vezet el. Az utak fölött, közel és távol, szikkadt tájak látszanak; a tájak fölött nehezen világosodó égbolt, melyen vastag felhők gomolyognak. Jobbról, két ilyen vastag felhő között, szokatlan fénnyel tündököl még az esthajnali csillag. Balról az ég alja vörösen pirkad: jelezve, hogy ott kelőben van a nap.

Valahol a kővár mögött megszólal egy kürt. Hangja, mint az első felvonásban, most is a felvirradó nevezetes napnak kíván szólni. De most nem örömteli köszöntés zeng a hangban, hanem dölyf és erőszak, mintha a napnak is parancsolni akarna.

Néhány másodpercig szól a kürt.

Fölmegy a függöny.

Ekkor halk zene kezdődik, mely mint a pokol dörmögése, a kürt elhangzott dallamából kúszik elő. Lassan erősödik a zene, s hamarosan kibomlanak benne a pokol hangjai, melyek közé azonban egy-egy tiszta sóhaj és felröppenés is vegyül: különösen attól az időtől kezdve, midőn megmozdulnak és kezdenek gyülekezni a tündérek.

S már kezdenek is, mialatt szól a zene, a barlangocskákból előtűnni a tündérek. Kétoldalt a sziklavár lépcsőin bizony bánatosan jövögetnek lefelé a földre: előbb a legalsó barlangocskákból, s utána sorjában a többiből. A Jázmina barlangocskája, fent a sziklavár homlokán, az még csendes; amelyik tőle jobbra esik, legfelül a lépcsők tetején, abból Idilló jön elő; s amelyik balra esik tőle, abból Dilló. Mire Idilló és Dilló is leérnek a földre, a zene már majdnem tündérivé változott, a pokolnak már csak egy-egy hangja röffen ki belőle. A tündérek mind fehér ruhában vannak, mint az első felvonásban, de a fehér ruhájukon; a gyász jeléül, most lila övet viselnek. Szembe állnak fel a sziklavárral, félkoszorúban. A koszorú közepén Idilló és Dilló állnak. Kénytelen helyzetükben udvariasan viselkednek egymással, de Idilló megveti Dillót, Dilló pedig gyűlöli Idillót. Kettőjük közül Idilló a sziklavár homloka felé figyel, szeme Jázminát várja; Dilló inkább a tündérekre ügyel, akik nem szívesen engedelmeskednek neki, mert Bakszén erőszakkal tette a fejükké. Ismét felhangzik az ördögi kürtszó, két kürtnek a hangján.

JÁZMINA

Előjön a kis homlokzati barlangból, s előtte, a két fegyveres ördög között, megáll. Fehér ruhában van, derekán széles lila öv, és a nyakán lila gyöngy. Köszön, le a tündéreknek. Jó reggelt, reményem gyöngyei!

IDILLÓ

Széjjeltárt karokkal meghajol. Jó reggelt, kedvünk reménye, felséges Jázmina!

TÜNDÉREK

A Dilló intésére. Köszöntünk, tündöklő özvegy!

JÁZMINA

Az égre néz. Ó, nagy és titokzatos nap! Vajon mire nyitottad borongós reggeledet?… Megindul lefelé a lépcsőkön. A két fegyveres ördög mindenütt a nyomában megy.

TÜNDÉREK

A Dilló intésére énekelni kezdik; a zene, mely idáig is folyvást tartott, ebbe az énekbe folyik át.

Legszebb virág a földünkön,

Üdve legyen a szívünkön!

Jöjjön a nap örömére,

Váljék neki jó kedvére!

Ura legyen Bakszén urunk,

S mi legyünk a koszorújuk!

Úgy éljenek, mint két virág,

Övék legyen mind a világ!

IDILLÓ

Az ének alatt elejébe ment Jázminának, kit a lépcsők aljában meghajlással üdvözölt. Az üdvözlést Jázmina alig fogadja, s rögtön megindulnak a tündérek felé. Sarkukban a két fegyveres ördög. Már éppen elhangzott az ének, és vége a zenének is, mire a tündérekhez érnek.

DILLÓ

Köszönti Jázminát. Mamuk az Urunk!

TÜNDÉREK

Igen, ha szúrunk!

JÁZMINA

Ha nem tudnám, hogy a tündéreim vagytok, azt kellene hinnem: atyátok ördög!

DILLÓ

Valóban, felség. Mert a mi királyunk Bakszén; királyunkat pedig jó szokás szerint atyának nevezzük.

TÜNDÉREK

Kórusban, kitörve a fegyelem alól.

Kinek lenne Bakszén az atyja?!

Mi nem vagyunk a pereputtya!

A két ördög morog.

IDILLÓ

Nem szeretem, hogy e két vitéz hozzánk ily közel áll.

DILLÓ

Urunk parancsára állnak itt!

JÁZMINA

Bár, úgy gondolom, ti nem akartok elrabolni engem!?

DILLÓ

Nem vagyunk férfiak, szép királynő!

IDILLÓ

Amint azt Dillóról Bakszén urunk is tudja.

Tündérek nevetnek.

JÁZMINA

Nyelvetek, mint fullánk. S lám, e két vitéz mégsem retten vissza!

A két ördög berzenkedik.

TÜNDÉREK

Sőt, fúródnak még jobban:

Már a szemük is koppan!

JÁZMINA

Vagy uratok talán nem bízik bennetek? Pedig az árát, úgy tudom, jól megadtátok!

DILLÓ

Bennem bizalma biztos, úrnőm!

IDILLÓ

No, bennem is.

JÁZMINA

Parancsoljatok tehát, uratok nevében! E szurkos vitézek hadd húzzák magukat tisztes távolba!

DILLÓ

Bár tegnap szükségtelenül voltál ellenemre, úrnőm: most lásd, a magam részét mégis megteszem. A két ördög felé indul. Mamuk az Urunk! Rámutat az egyikre. Állj a sziklavár falához, az útra!

Már megy is az őr.

IDILLÓ

Rögtön a másik őr felé fordul. Úr ugyanaz! Állj a sziklavár másik falához, az útra! Ez is megy.

A sziklavár két sarka mögé áll a két ördög őr; egyik balról; s a másik jobbról. Onnét a beszéd alatt néha leskelődnek.

JÁZMINA

Köszönöm, Dilló és Idilló!

DILLÓ

Elfordul.

IDILLÓ

Örömmel, királynőm.

DILLÓ

Én is szívesen tettem. De nem oly szívesen, mint ahogy te küldöttél el magad mellől, hogy Idillót helyembe tehesd.

JÁZMINA

Irigy voltál… És hitszegő!

DILLÓ

Pattanva megfordul, gyűlölettel nevet. Hitszegő?! Bezzeg Idillóban örömöd telt!

JÁZMINA

Ó, szomorú föld!… Ó, bánatos egek!… Mily balga voltam én!

IDILLÓ

Gyöngéden a Jázmina vállát öleli. Nyugodj meg, királynő asszonyom! Bármit ha kívánsz, megteszem.

JÁZMINA

Egy mozdulattal lefejti az Idilló karját. Bármit?! Add vissza a szívet! Szerelmesem ártatlan, hű szívét! Tenyerébe szorítja arcát. Ó, Józsiás! Mért nem halok meg?!

IDILLÓ

Ismét öleli, vigasztalja. Nyugodj meg… Hogy királyod szívét is visszanyerd: talán azt is megteszem.

JÁZMINA

Ámuló, örvendő szemekkel pillant fel. Megteszed?!

DILLÓ

Nevet.

Ígér ez:

Havat, esőt,

Arany szellőt,

Szívet: kellőt!

TÜNDÉREK

Dillót a méreg eszi,

Hogy Idilló megteszi!

IDILLÓ

Tündér vagyok!

JÁZMINA

A sóvárgó szerelmes áhítatával. Ó, melengető föld!… Ó, egeknek biztató csillagai! Lassan fél térdre ereszkedik; s szavai alatt a tündérek is, csak Dilló marad állva. Ó, melengető föld, adj éltető meleget szívembe, mely egyedül az ő királyát hordozza magában!… Ó, biztató csillagok, űzzétek el lelkemnek borongó felhőit, és egyedül csak ti ragyogjatok tiszta egén!…

DILLÓ

Megfogja a Jázmina karját. Állj fel, úrnőm! Az őrök bajba kevernek!

JÁZMINA

Feláll; szelíd arccal mosolyog.

A tündérek is felállnak.

JÁZMINA

Szelíden. Megnyugodtam egy kicsikét…

IDILLÓ

Legyél hát vidám, királynő virágunk!

JÁZMINA

Nevet, arca átszellemült. Vidám vagyok… Hiszen, ha jól tudom, ma ünnep lesz ismét. Nagy ünnep!

IDILLÓ

S az ünnep előtt még egy csepp vidulás is, úrnőm! A tündérekhez. Mert mi is lesz ismét, gyerekek?

TÜNDÉREK

Közreveszik Jázminát, s koszorúban körülötte forognak, miközben játékosan mondják.

Érkeznek a kérők,

Likas garast érők.

Egynek szava vegyes,

Másnak szarva hegyes.

Bamba ez is, az is,

Mind hazúg és hamis.

Nem lesz azért hiba

Virul majd Jázmina!

JÁZMINA

Köszönöm, reményem gyöngyei. Vidító kedvetek úgy csillog, mintha nem volna oly borongós felettünk az ég. De hát eloszlik talán a ború, és kiragyog az ég. Ugye, remélni lehet, Idilló?

IDILLÓ

Igen, virágunk. Hiszen a remény és a szerelem: egy ágon két virág.

JÁZMINA

Ó, Idilló, mily szépen tudsz te szólani! Bár a kezed is olyan tiszta volna, mint szavad amilyen szép!

IDILLÓ

Majd a kezemet megmosom a fényben, királynőm, ha kiragyog a nap.

JÁZMINA

Pedig biztosan kiragyog!

DILLÓ

Biztosan, úrnőm! Mert a viadal után jön a nász!

JÁZMINA

A nász?!

DILLÓ

Igen, a te nászod Bakszén urunkkal!

JÁZMINA

Szívéből kitör. Soha! Soha! Hangja lejjebb száll, de hitében égető. Különben szóljatok bármit! Ordítsátok százan, amit mondtál! S tereljétek a szívemet ördög uratoknak, ezren és ezren! Én úgyis szerelmesemé maradok! Az övé maradok, akiről azt mondjátok, hogy ármányban elveszett! De nem veszhetett el! Mert az egek nagy ajándéka nem hazugság! Mert él a törvény, hogy aki tiszta és ártatlan, azt nem győzheti le a gonosz! Az én Józsiás királyom pedig tiszta, mint a tündöklő fényes csillag; és ártatlan, mint az erdei forrás!

Megszólal a három kürt: a hangjuk parancsoló, erőszakos. A kürt szavára a tündérek kelletlen várakozásban mozgolódnak.

ROPOGÁN

Megszólal fent a sziklavár tetején, a zászló mellett; a hangja kemény és zord. Itt Ropogán szól a világhoz!

JÁZMINA

Riadtan. Ki az?!

DILLÓ

Az új főpap, úrnőm: a pokolmester. Ott áll, odafent! Mutatja.

JÁZMINA

Döbbenten felnéz, hirtelen eltakarja az arcát. Ó, tündérek földje!…

DILLÓ

A tündérekhez. Vigyázz! Figyelem!

Feszesen állnak.

ROPOGÁN

Maga szól Ropogán! A Pokol mestere! A hatalmas Bakszénnek, Tündérország királyának főpapja!

JÁZMINA

Felcsap, mint a láng. Nem Bakszén a király!

A két ördög feje fenyegetően bukkan elő.

IDILLÓ

A tenyerét gyöngéden a Jázmina szájára teszi. Nyugodj meg, egyetlen virágunk!

ROPOGÁN

Folytatja. Halljad, tündérek birodalma! Halljad, egész föld! Halljad, Pokolnak örvendező népe! Magunknak erején király lett eme földön Bakszén! A nagy Mamuk hatalmas fia! Ünnepeljetek és örvendezzetek, mert boldog ez a nap! Midőn nászra viszi Tündérország legszebb virágát, Jázminát! Örvendezzetek a közös örömben! És hódoljatok az igazságos Bakszén királynak, ki ország régi szokását kegyesen megtartja! Minek jogán eljönnek ismét a kérők, hogy a nép mulatságára egymással megküzdjenek! S hogy utána hírül vigyék a világba, hogy a hatalmas Bakszén lovagnak is győzhetetlen! Aminthogy győzni fog azokban a harcokban is, melyekkel birodalmát messze földre ki fogja terjeszteni! Úgy legyen! Úgy lesz!

DILLÓ

Kiáltja. Mamuk az Urunk!

TÜNDÉREK

Igen, ha szúrunk!

JÁZMINA

Ó, atyám!…

TÜNDÉREK

Levele hull öreg fának,

Fehér tolla rab madárnak…

JÁZMINA

Hova, hova szállnak?!

IDILLÓ

Sírjára a násznak!

MORDIÁS

Erős hangja a sziklavár jobb oldali útján. Ebadta, fekete fattya! Mit lapulsz itt?!

Hátulról előrelódítja az ördög őrzőt, ki bukdácsolva kalimpál előre. Utána maga is rögtön előbukkan a sziklavár sarkánál, s mellette Villikó.

VILLIKÓ

Nevet. Azt sem tudá, hogy röppenjen-e vagy másszék!

MORDIÁS

Kacag; kezében a sisakja, melyet a szíjánál fogva tart, mint egy kosarat. Miért nem született hollónak! Jázmina felé hódolattal meghajlik. Mordiás hódolattal köszönt, királyné asszonyom!

VILLIKÓ

Boldog jó napot, fölséges Jázmina!

JÁZMINA

Elfordul.

MORDIÁS

Csendesen Villikóhoz. Haragszik.

VILLIKÓ

Meg is érdemeljük.

MORDIÁS

A másik őrhöz, ki a fal mellől elődugta a fejét. Te pokol bogara! Gyere csak te is ide!

Az őr odamegy.

Állj a másik mellé, oda hátra!

Odaáll.

VILLIKÓ

Közben Idillóhoz lépett, gyöngéden megsimogatta. Nehéz a szíved, patyolat madaram?

IDILLÓ

Még nehéz.

MORDIÁS

Jázminához. Engedd meg, királynőm, hogy az ördögök ünnepi szokása szerint kötelességemet elvégezzem.

JÁZMINA

Rá sem néz Mordiásra. Végezd.

MORDIÁS

A sisakjából az ördögszőrt hinteni kezdi a földre, miközben bejárja a kis teret, s mint valami szertartást, mondja, mondja.

Mamuk nagy ereje:

Világnak kezdete!

Bakszén dicsérete

Világnak közepe!

Pokolnak serege:

Világnak nincs vége!

Mindenki ámul.

JÁZMINA

Csodálkozva néz; személytelenül kérdi. Mit csinál?!

VILLIKÓ

Ördögnek szőrit hinti széjjel.

JÁZMINA

A magáét?

VILLIKÓ

Azt hiszem, a másét pazarolja.

JÁZMINA

S mért teszi?

VILLIKÓ

Ilyen nekik a babonájok.

MORDIÁS

Ahonnét kiindult, oda visszatér; most a szájából füstöt kezd fújni, s a ruhája alól is füst gomolyog elő. Ha ezt nem tudná megtenni, a sisakból füstöl. Így füstölve is újból körbejár, s mondja, mondja.

Világnak a vége

Ha mást el is érne:

Mamuknak ereje,

Bakszén dicsérete,

Pokolnak serege:

Úgy is tovább élne!

Kifújja a maradék füstöt s a gizgazt a sisakból, s azt rögtön a fejére teszi. Az egész „szertartást” kicsit hányaveti módon csinálta; s most a beszédben is az. No, én az ágyat megvetettem: jöhet a mulatság, s a viadal!

TÜNDÉREK

Ha itt volna Józsiás:

Nem így szólna Mordiás!

MORDIÁS

Zsákban macskát, kis pillangók, nem árulnék akkor sem! Kivált ily alkalommal, mint a mostani! Midőn tiszta a cél, és sürget a nemes tett! Úgy tesz, mintha hirtelen csak most jutna eszébe. Hű, ebadta! Hiszen urunk vár téged s a pillangóidat, tündérek főnöke!

DILLÓ

Nem tudtál hamarabb szólni?!

MORDIÁS

Bocsáss meg, sok dolgom kitúrta fejemből.

DILLÓ

Gyertek, lányok! Fussatok!

Eltűnnek a sziklavár mellett.

MORDIÁS

Miközben szaladnak a tündérek, az ördög őrökre ripakodik. Ti is itt vagytok még?! Pokol vadhajtásai!

A két ördög zsugorodik.

Rögtön hazamentek! S megviszitek az üzenetet, hogy uratok fején megfészkelte magát a korona! Hamar! Közben kinyitja nekik a Pokolba vezető lyukat. Egy-kettő! Ide a fegyvert! Elveszi tőlük a fegyvert. Nincsenek rablók a pokolbeli úton! Gyorsan, gyorsan!

A két ördög bebújik a lyukon.

Utánuk kiált. Én is tiszteltetem az öreget, Mamuk tatát! Bezárja a lyukat, a lábával lombokat, földet kapar rá.

JÁZMINA

Még közben. Mily különös ördög… Félek tőle!

VILLIKÓ

Nincs annak semmi baja. Csak ami van neki.

MORDIÁS

Villikó! Ezt a két fegyvert odateszem a szék háta mögé. Tudjad! A királyi szék háta mögé dugja a két fegyvert.

IDILLÓ

Kedves-tréfásan csinálja. Jaj, én is félek tőle! Odabújik Villikóhoz.

VILLIKÓ

Jobban félj! Magához karolja.

MORDIÁS

Gondosan helyezte el a fegyvereket, előbb meg is köpdöste; s már jön vissza Villikó felé, ki egyik karja alatt tartja Idillót, s másfelől ott áll Jázmina. Most ne gyöngyölődj, ügymester barátom! Inkább tudd a két fegyvert! Szükség lehet rá!

JÁZMINA

Az egekre?! Mi készül itt?

MORDIÁS

Villikótól kérdi. Nem tud még a királynő semmit?

VILLIKÓ

Idillótól kérdi. Tud valamit?

IDILLÓ

Nem tud még semmit. Mint véletlen szellő, csak úgy szólhattam.

MORDIÁS

Gyorsan! Mondjátok el neki, ami szükséges! Már indulna el. De rólam is! Kegyét megérdemlem, úgy hiszem. És a nép kegyelmét, kivált! Mutatja a kardját. S ha kell majd, itt a kard is! Gyorsan, mert mindjárt vonul Bakszén, a kakas! Gyorsan! Gyorsan eltűnik, ahol a tündérek is elmentek.

JÁZMINA

Remeg, borzong. Nagyon fázom… Nem értek semmit…

VILLIKÓ

Az ujjasát a Jázmina vállára teríti, s közben már mondja is. Hát az úgy volt, édes-kedves királynénk, hogy a tegnap, midőn az ország tanácsa éppen készül vala egybeülni, hát akkor én azt mondtam Idillónak, kit már régideje három szívvel szeretek, pedig csak egy van nekem…

IDILLÓ

Beleszól, a királynőnek mondja. Azt mondta nekem, hogy aztán bújjak az asztal alá!

VILLIKÓ

De csak akkor, ha én ütni fogok! Mármint az ország tanácsában. De ha olyan nagy lesz a baj, mondám továbbá neki, hogy az ütés nem látszik elegendőnek, akkor ravaszok leszünk mind a ketten. Hát olyan nagy lett a baj! Mert Józsiás királyunkat a sok fegyveres ördög egyszerre körülvette, s az a vérszomjas Bakszén halálra is ítélte mindjárt. No, gondoltam, itt már csak a ravaszság segíthet egyedül, semmi egyéb. S akkor mi tettük magunkat, hogy a kancellárnak a legeslegnagyobb hívei vagyunk.

JÁZMINA

Remegve. Jaj, egeknek biztató csillagai!

VILLIKÓ

No hát, én rögvest azt mondám a gőzölgő nagy ördögnek, hogy a királyt én szeretném a berekben megölni.

IDILLÓ

S hogy én a király szívét visszahoznám neki, mondottam én.

VILLIKÓ

No hát, mi hárman el is indítottuk onnét a királyt, hogy parancs szerint a berekben megöljük, s a szívét a nagy ördögnek visszavigyük.

JÁZMINA

Hárman?!

VILLIKÓ

Igen, mert Mordiás is velünk volt, az a füstölő nagy vitéz.

JÁZMINA

S ő is csak színlelt?

VILLIKÓ

Színlelt hát! De már régebbről!

IDILLÓ

Hiihh, nagyon haragszik Bakszénre! S okkal is, mert az a főördög korbáccsal egyszer megverte, s csapkodva kergette ki a kormányzási teremből. Dilló miatt, s előttem! Kire ugyancsak meresztgették mind a ketten a szemüket!

VILLIKÓ

Nagy kártevők ezek, még a tündérekben is!

JÁZMINA

S azután? Villikóhoz. Mi lett a berekben?

VILLIKÓ

A berekben semmi sem lett, mert mi Józsiás királyt nem oda vittük, hanem nagy egyetértésben s egy rejtett úton a sziklavárhoz, ahol a nép éppen egybegyűlve várakozott. Ejh, micsoda öröm volt, amikor meglátta a nép, hogy hozzuk neki a királyt!

JÁZMINA

Rajongva. Ugye, nagyon örültek neki?!

VILLIKÓ

Ették meg!

JÁZMINA

Ó, melengető föld!… Mondjad, Villikó!

VILLIKÓ

S ahogy nézzük vala abban a nagy örömben, hát éppen egy őzbakot nyúznak az emberek, valami szent remete fohászkodása mellett, hogy áldoznának a tündérek istenének. No, mi abban a helyben elkértük annak a nemes állatnak a szívét, hogy mint a Józsiás királyét visszahozzuk az ádáz kancellárnak. S azt vissza is hoztuk.

JÁZMINA

S a király, Józsiás?!

VILLIKÓ

Őt a nép gondjába tettük.

JÁZMINA

Él?!

VILLIKÓ

Meghiszem, hogy él! Egészségben s biztos reményben!

JÁZMINA

Az ég felé nyújtja a két karját, az ujjas lassan a földre csúszik a válláról. Ó, biztató csillagok, elűztétek hát lelkemnek borongó felhőit, s most már egyedül csak ti ragyogtok tiszta egén!… Leengedi a két karját.

VILLIKÓ

Felemeli az ujjast, s tenné ismét Jázmina vállára. Megfázol, királyné asszonyunk!

JÁZMINA

Köszönöm, csillagok fia. Melegem van! Idillónak a nyakába borul. Melegítő tüzet gyújtottatok bennem, Idilló! Örömben lobogok! Józsiás él! Királyom él!

IDILLÓ

Mindig boldog légy, Jázmina.

Három ütéssel megszólal a harang. Az ütések kemények, erőszakosak.

JÁZMINA

Nagy szemekkel. Most jönnek?

IDILLÓ

Úgy hiszem.

VILLIKÓ

Magára veszi az ujjast. Jön az ördög, a bitorló király! De itt lesz az igazi is, Józsiás király!

JÁZMINA

Itt lesz?! Idejön? Az én királyom?!

VILLIKÓ

Bizony. Józsiás király. Ő maga. Itt lesz!

JÁZMINA

Mint kérő? Álruhában?

VILLIKÓ

Azt nem tudom, mint egyezett a néppel. De itt lesz, s véle a nép!

JÁZMINA

Ó, adj erőt, tündérek földje!

VILLIKÓ

De ügyelnünk kell, királyné asszonyunk! Mert csak mi tudjuk hárman az egészet: mi itt hárman, s Mordiás! Igen ügyelni kell! S úgy tenni nekünk, mintha Józsiás király holtában feküdnék csakugyan! S mintha nagy gyászunkban is jól tűrnők a nagy komédiát, ami most következik!

Közelgő dobpergés hallatszik. Dörmögő bummogás is, valami játékos ördögdallamra.

JÁZMINA

Az Idilló karjába kapaszkodik. Mellettem maradj, te napnak édes sugara!

IDILLÓ

Melletted maradok, virágom. Erős légy!

A dobpergés már egészen közeledik.

VILLIKÓ

Játszi buzgalommal előreszalad a sziklavár sarka felé, s közben kiáltja. Füvek, ámuljatok! Lombok, táncoljatok! Visszafordul, s tréfás fintorral mondja. Mit csináljak, ha nem ámulnak; s nem is táncolnak!?

A sziklavár sarkánál előbukkan a menet. Legelöl három ördög halad. A középső ördög dobol, a másik kettő ördögfarkán bummogva trombitál. Utánuk nehéz járással Lámsza jön: fején a nagy fehér kalap, egyik kezével botjára támaszkodik, másik kezével a szemét törölgeti egy nagy, lila szélű zsebkendővel. Lámsza után Boricza és Küszküpü jönnek, kezüknél fogva egybekötve; Küszküpünek a fején kötés van. Aztán Kámzsa és Fanfarus következik, szintén összekötve ketten. Utánuk Mordiás jön: kivont kardját bőszen magasra tartja, hirdetve a Bakszén dicsőségét, ki őutána lépked, mint vigyorgó pávakakas. A Bakszén fején aranykorona van, aranykardja neki, és sarkantyús sárga csizmája. A tündérek félkoszorúba fogták, úgy kísérik. Dilló éppen a háta mögött lépked. Bakszén mellett jobbról Ropogán halad, balról pedig Czinczár, aki egy fehér, egy sárga és egy piros rózsát tart a kezében, melyeket az egész játék alatt felváltva szagoltat Bakszénnel. Midőn Bakszén elhalad Jázmina előtt, kegyes vigyorgással csókot int feléje. Az egész menetet oldalt fegyveres ördögök kísérik. A dobos és a két trombitás, a vár sarka körül, háttérben maradnak. Mordiás kivont karddal, komédiás bőszködéssel rendelkezik. Villikó mindenfelé nagyokat köszön.

BAKSZÉN

A királyi székhez érve, ott hatalmasan áll.

Még mozgás, helyezkedés van, de hamarosan mindenki a helyén áll már. Bakszén mellett jobbról Ropogán, balról Villikó. Bakszén előtt, vele szemben, Czinczár térdepel a rózsákkal. Tőle innét Lámsza ül a földön. Jázmina a kicsi kőszék mellett áll, háta mögött Idilló, Bakszéntől Jázmináig, kétoldalt, a tündérek sorfala áll. A tündérek sorfalán kívül, egyik oldalon, a háttérben Küszküpü és Boricza áll, a másik oldalon Kámzsa és Fanfarus. A fegyveres ördögök a széleken őrködnek. Minden ördög a maga ördög mivoltában van, csak a régieknek hiányzik szarva, farka.

BAKSZÉN

A nagy csendben. Mamuk az Urunk!

MIND

Főleg az ördögök. Ámen, ha szúrunk!

BAKSZÉN

Üdv a népnek! Leül.

JÁZMINA

Szintén leül.

BAKSZÉN

Mordiás, vitézek feje!

MORDIÁS

Parancsolj, felséges királyom!

BAKSZÉN

Érkezett oly vakmerő koronás fő vagy közönségesebb személy, aki meg akarná kérni Jázminának kezét?

MORDIÁS

Érkezett, felség!

BAKSZÉN

Remélem, illő küldöttséggel járulnak elénk.

MORDIÁS

Mind küldöttséggel vannak, felséges királyom. Már amilyent hamarjában össze tudtak kaparni maguknak.

BAKSZÉN

A Czinczár kezéből rózsát szagol. No, ezen csodálkoznunk kell. Hiszen idejében meghirdettük ezt a mulatságot! Nemde?!

MORDIÁS

Igen, felség! Idejében meghirdettük az ünnepséget.

BAKSZÉN

Ropogánhoz. Igaz, mágiás mester?

ROPOGÁN

Szent igaz, nagy király. De azért légy kegyes a kérőkhöz. Ne mérd őket a magunk mértékével, mert a mi eszünk éles, természetünk egyenes. S tudjuk a célt!

BAKSZÉN

Igazad van, mester. Elnézzük nekik, hogy hebehurgyák, és a tetteikben imbolyognak. Villikóhoz fordul. Te is így gondolod, borókás ügymester?

VILLIKÓ

Mindenki tudja, felség, hogy te kegyes úr vagy. Hiába tanácsolnám hát, hogy üttesd agyon a mihaszna kérőket, mert te úgyis csak félig üttetnéd agyon.

BAKSZÉN

Igazad van. A király csak büntessen, de elvinni a halál vigye el.

TÜNDÉREK

A Dilló intésére.

Hódolat a nagy királynak,

Urunk, Mamuk nagy fiának!

BAKSZÉN

Vitézem, Mordiás!

MORDIÁS

Parancsolj, felséges királyom!

BAKSZÉN

Tudod, kik jöttek kérőbe? És hányan vannak?

MORDIÁS

Tudom, felség.

BAKSZÉN

No, akkor várj. Tegyen próbát a mágus. Hadd ámuljon az ünnepi gyülekezet. Ropogánhoz fordul. Mágiás mester! A te tudományod bűvös: szem nélkül is látsz, szavak nélkül is hallasz. Vagyis tudsz jövendölni. Mondd meg hát nekünk, hogy kik jöttek kérőbe?

ROPOGÁN

Nagyot nyel. Igenis, felség.

BAKSZÉN

De csalni ne merj, mágiás! Ha láttad őket, vagy beszéltél velük: valld be! Ha szemmel nem láttad őket, és szóval nem hallottál róluk, akkor jövendölj!

ROPOGÁN

Szemmel nem láttam őket. Szóval nem hallottam róluk.

BAKSZÉN

Akkor halljam!

ROPOGÁN

Felséges királyom! Akikkel a nyár elején győztesen megküzdöttél, azok jöttek el most is. Eljött a babtermesztők Babura királya. Eljött Bagaria örököse, az a bárdolatlan Murmog. És eljött Borókiából a föld röge, Józsiás!

Ámuló moraj.

JÁZMINA

Feláll; ámulat és rettegés van az arcán, ahogy Bakszénre néz.

BAKSZÉN

Ne félj, szép özvegy! Eme komédiával csupán mulatságot akarunk szerezni neked. Ülj le!

JÁZMINA

Leül, amiben Idilló is, karját gyöngéden fogva, segít neki.

BAKSZÉN

Más nem jött, mágiás mester?

ROPOGÁN

Más nem, felség.

BAKSZÉN

Fővitéz, Mordiás! Ugye, te láttad a kérőket, és beszéltéi velük?

MORDIÁS

Igen, felség.

BAKSZÉN

Felelj akkor: igazat mondott a mágiás mester tudománya?

MORDIÁS

Igazat mondott, felség. Csupán a remetét felejtette ki.

BAKSZÉN

A remetét? Miféle remetét?!

MORDIÁS

Honi remete, felség. Öreg. Nagy szakálla neki, s kicsit púpos. Úgy nézem, hogy öregségire meggerjedett. Hát eljött mint kérő.

BAKSZÉN

Nagyon öreg?

MORDIÁS

Hát bizony. Halál helyett is jöhetett volna talán.

BAKSZÉN

Kacag. És az esze? Kotty-kotty?!

MORDIÁS

No, nem bolond. Ügyefogyott csupán.

BAKSZÉN

Még jobban kacag. Csupán?… Hát az jó mulatság lesz, Mordiás! A többinek a tetejébe!… Hüh, micsoda mulatság lesz! Nehogy el találjon menni! Hadd mulassunk rajta! Most van a napja! Ugye, Jázmina?

JÁZMINA

Feláll. Jó szokást megtenni legjobb mulatság.

BAKSZÉN

De szeretném, hogy kedvedre is legyen.

JÁZMINA

Ha tisztes a mulatság, kedvemre lesz. Leül.

BAKSZÉN

Hallod, Mordiás! Fejeddel lakolsz, ha illetlen lesz a remete!

MORDIÁS

Szent ember az, felség!

BAKSZÉN

Gúnyosan Ropogánra nevet. Talán azért nem fogja őt a mágia?!

ROPOGÁN

A tudomány csak érdemes dolgokra terjed, nagy király.

BAKSZÉN

De azért mulatságra jó lehet a remete. Igaz?!

ROPOGÁN

Arra igen.

BAKSZÉN

No, Mordiás! Akkor bocsásd elénk az első kérőt. Ki lesz az?

MORDIÁS

Babura, a fakó.

BAKSZÉN

No, jöjjön.

MORDIÁS

Már odarohant a sziklavár bal oldalához; közben kiáltja, majd integet az út felé. Bablónia, előre! Gyertek, gyorsan-gyorsan!

Midőn előbukkannak, a kardjával inti, hogy merre menjenek, s hol álljanak fel.

BAMBUCZ

Két másik ördöggel jön. Ő játssza Baburát, a másik kettő a kísérője.

A helyükre állnak. Bambucz Baburának van öltöztetve, a másik kettő is bablóniai ruhába. De meg lehet ismerni, hogy ördögök. Szarvuk, farkuk is látszik. Egyébként is minden úgy van, mint volt a bablóniaiakkal az első felvonásban. A zászlójuk is ugyanaz. Játszani is úgy játszanak, csupán torzítják és túlozzák a dolgot.

MORDIÁS

Látva, hogy csak bambán megállnak ott az ördögök, rászól Bambuczra. Bár király vagy, mégsem tudsz illendően köszönni?

BAMBUCZ

Meghajtja a zászlót. Jó babot kívánunk, felség!

BAKSZÉN

Igen élvezi a komédiát. Jó babot nektek is. Hogy vagytok?

BAMBUCZ

Beg bagyunk bárom bördög.

BAKSZÉN

Mordiáshoz. Mit mond ez a király?

MORDIÁS

Köszöni. Megvannak jól a három ördög.

BAKSZÉN

Rákiált Bambuczra. Babura vagy, nem három ördög!

BAMBUCZ

S véle a másik két ördög. Tökkel a bab! Tökkel a bab!

BAKSZÉN

No, látod!

ROPOGÁN

De nyáron „babban a tököt” mondtak, felség!

BAKSZÉN

Fejlődnek ők is! Ugye, Mordiás?

MORDIÁS

Hogyne! Reformokat léptetnek életbe!

BAKSZÉN

No, jól van, Babura. Legyen tökkel a bab. Csak azt mondd meg, hogy milyen országból jöttetek?

BAMBUCZ

Baba-Lónia!

BAKSZÉN

Milyen ország az?

BAMBUCZ

Roskatag. A terményekben. Bőség a bizekben. Télen-nyáron kerülgetni kell.

BAKSZÉN

Hát télen nem fagynak be?

BAMBUCZ

Be-be.

BAKSZÉN

Hát akkor miért kell kerülgetni?

BAMBUCZ

Elesünk a jégen.

BAKSZÉN

Ühöm. Óvatosak vagytok.

BAMBUCZ

Bagyunk.

BAKSZÉN

Ha olyan sok a víz, mi termik az országban?

BAMBUCZ

Néz Mordiásra, hogy segítsen neki.

MORDIÁS

Súgja neki. Tök.

BAMBUCZ

Tök-tök!

BAKSZÉN

Bab nem?

BAMBUCZ

Bab is.

BAKSZÉN

Mit csináltok véle? Megeszitek?

BAMBUCZ

Eladjuk pénzért.

BAKSZÉN

S mit vesztek a sok pénzzel?

BAMBUCZ

Babot.

BAKSZÉN

Babot? Hát akkor mért adjátok el?!

BAMBUCZ

Behúzza a nyakát, s bamba arcot vág, hogy ő azt nem tudja.

MORDIÁS

Kereskedő nép ez, felséges uram!

Nevetnek.

BAKSZÉN

Azt mondják, hogy te vagy Bablóniában a király. Hát ilyen nálatok egy király? Ha madarakból állna a néped, elijesztenéd őket! Szerencsétlen! S buta is vagy, mint babban a tök! S mégis a világ legszebb tündére kéne neked?! Felelj!

BAMBUCZ

Ijedtében zsugorodik. Mordiásra néz, kitől védelmet remél.

BAKSZÉN

Jázminára fáj a fogad? Ki vagy te?!

BAMBUCZ

Bambucz.

BAKSZÉN

Bambucz?! Hát akkor hogy mersz ide jönni?!

BAMBUCZ

Mordiásra mutat. Ő mondta!

BAKSZÉN

S itt királynak adod ki magad?! Te gaz ördög! Parazsat teszünk a szarvad közé!

BAMBUCZ

Sírni kezd, mint egy majom.

BAKSZÉN

Megkegyelmez neki. No, jól van, Bambucz. Ha Mamuk segít, leszel te még Bablóniában király… Mordiás, jöhet a következő!

MORDIÁS

A sziklavár jobb sarka felé elrohan.

BAKSZÉN

Közben Villikóhoz. Te borókás ügymester, ha meghódítjuk Bablóniát, ezt a Bambuczot tesszük oda királynak

VILLIKÓ

Senki mást, felség.

MORDIÁS

Integet a karddal. Bagaria!… No, gyerünk-gyerünk!

Dudaró előjön két ördöggel. Ő Murmog, a kettő kísérő. Úgy is vannak öltöztetve. Játékban is utánozzák a valódiakat. De jobban tudják a szerepüket, mint Bambuczék. A gombás zászlót maga Dudaró hozza. A kísérő két ördögnek szarva, farka kilátszik. Mialatt a helyükre állnak, azalatt is morognak.

DUDARÓ

Meghajtja a zászlót. Trónra a gomba!

BAKSZÉN

Ne légy goromba!

DUDARÓ

Egy pillanatig zavarban van. Vissza a gomba!

Nevetnek.

KÍSÉRET

Dudaróval együtt. Mumusunk Murmog! Mumusunk Murmog!

BAKSZÉN

Kik vagytok, szép emberek?

DUDARÓ

A java Bagariából, nagy király.

BAKSZÉN

Hol van az a Bagaria?

DUDARÓ

Olyan régen jövünk, hogy elfelejtettük.

BAKSZÉN

Talán azt is, hogy miért jöttetek.

DUDARÓ

Röhög. Azt nem! Mert azért törtettünk ide, hogy a tündérek királynőjét elvigyük!

BAKSZÉN

Neked kéne a szép királynő?

DUDARÓ

Nekem. Az egész!

BAKSZÉN

S te ki vagy, nagy mohó?

DUDARÓ

Én vagyok ott a várományos, a trónra. Maga Murmog.

BAKSZÉN

Ha te vagy a várományos a trónra, akkor miért mondjátok, hogy trónra a gomba? Miért nem mondjátok, hogy Murmog a trónra?!

DUDARÓ

Az mindegy.

BAKSZÉN

Miképpen lehet az? Hiszen a gomba növény, te pedig ember vagy!

DUDARÓ

De én megeszem a gombát: tőle okos leszek, s így a trónra kerülök.

BAKSZÉN

Hát akkor én miképpen kerültem trónra? Hiszen itt nincsen gomba!

DUDARÓ

Itt is van alattomba.

MORDIÁS

Ráripakodik. Fogd a nyelved, te Dudaró!

DUDARÓ

Én Murmog vagyok!

BAKSZÉN

Ne bántsd ezt a Murmogot, vitéz Mordiás! Nem tudja, vendég nyelve mit beszél, mert a gyalázkodásra Dudaró tanította. A büntetés hát Dudarót illeti. Ezért elrendelem, hogy ma délután a berekben a Dudaró hasán gombát süssetek!

TÜNDÉREK

Nem lesz szita szőriből,

Csak rosta a bőriből!

DUDARÓ

Térdre hull. Kegyelmet kérek, nagy király!

BAKSZÉN

Mondtam, hogy nem te vagy hibás.

DUDARÓ

De én vagyok Dudaró! Csak komédiából teszem, mintha Murmog volnék, a Mordiás parancsára! Kegyelmet kérek!

BAKSZÉN

Gomba sül a hasadon, gaz ördög!

DUDARÓ

De én nem azt mondtam, hogy itt is van gomba alattomba!

BAKSZÉN

Hát mit mondtál?

DUDARÓ

Azt mondtam, hogy van gomba a szatyromba.

BAKSZÉN

Akkor jól van. Állj fel!

DUDARÓ

Boldogan feláll, hálásan meghajtja a zászlót. Szatyorba gomba!

Nevetnek.

BAKSZÉN

Legjobban mulat a dolgon. No, Mordiás! Ki következik?

MORDIÁS

Az a hetvenkedő Józsiás.

BAKSZÉN

No, hetvenkedjék ide!

TÜNDÉREK

Nem lesz ez Józsiás!

Se ördög, senki más

Egyedül Durmonyás!

MORDIÁS

Közben már integet a sziklavár bal oldalánál. No, ha mertek! Ide gyertek!

Már jönnek is. Elöl Durmonyás, Józsiásnak öltözve. Kíséretének két ördöge is székely ruhában van, de szarvuk, farkuk kilátszik. Figurázva jönnek, hetvenkedve. Már jövet dudorásszák az első felvonásbeli belépő dallamot, ördögösre rontva. S mialatt felállnak, éneklik is.

Addig-addig ténferegtünk,

Míg ez helyre elérkeztünk.

Mit feltettünk, most levesszük,

Amit főztünk, mind megesszük,

Hija-haj!

BAKSZÉN

Rájuk förmed. Mi ez?! Nincs gyaluforgács a vár fokán!

DURMONYÁS

Titokban mérik hát az italt?

BAKSZÉN

Mondtam, hogy nem kocsma ez!

DURMONYÁS

No-no! Bátran adhat nekünk: nem vagyunk mi fináncok!

BAKSZÉN

Mordiás! Csapd le kardoddal a hegyes nyelvüket!

MORDIÁS

Rájuk kiált. Nyelvet kidugni!

DURMONYÁS

Csapd le kidugás nélkül, ha olyan nagy vitéz vagy.

MORDIÁS

Bakszénhez. Garázda mezei nép ez, felség. Mit tegyek velük?

BAKSZÉN

Álljanak fél lábra! S maradjanak úgy! S amelyik lebillen a másik lábára, azt vágjad a karddal!

MORDIÁS

Hallottátok?!

DURMONYÁS

Már rég állunk, uram!

Csakugyan fél lábon állanak már. Olykor inognak. Egyszerre a hátsó ördög le is billen a másik lábára, de azt oly hirtelen kapja fel, hogy rögtön átbillen a másik oldalra, s csak kalimpálva tudja egyensúlyozni magát.

MORDIÁS

A kard lapjával húz egyet a hátsó ördögre, mire az nekiesik az előtte levőnek, az pedig Durmonyásnak. Dülöngélnek mind a hárman, mire supp-supp rajtuk is a kard.

BAKSZÉN

Hízik a mája. Úgy van, Mordiás! Vágjad csak! Vágjad!

DURMONYÁS

Az ütéseket megelégeli mégis, s megfeledkezik a játékról. Ne üttess engem, felséges uram! Hiszen tudod, hogy én nem a borókás Józsiás vagyok, hanem a te híved, Durmonyás!

BAKSZÉN

Ne hazudj! A ruhádról is látszik, hogy Józsiás vagy!

DURMONYÁS

Mordiás adta rám! S Józsiás meg is halt!

BAKSZÉN

Kuss!

MORDIÁS

Ha a király azt mondja, hogy Józsiás vagy, akkor Józsiás vagy! Ezen nem lehet segíteni!

DURMONYÁS

Mamuk sem tud?!

MORDIÁS

Felség, Mamuk tud ezen segíteni?

BAKSZÉN

Nem is akar, egyáltalán!

MORDIÁS

Akkor a remete talán?

BAKSZÉN

Igazad van. Jöjjön a remete!

MORDIÁS

A sziklavár jobb sarkához megy.

TÜNDÉREK

Közben mondják.

Kicsi macska megette:

Öreg már a remete!

MORDIÁS

Integet a sziklavár sarkánál. Iparkodás, öreg! Egy kicsit gyorsabban, gyorsabban!

JÓZSIÁS

Még csak öreges hangja hallatszik. Légy türelmes, nagy vitéz… Előbukkan. Gyöngécskék már a lábaim. Tündérhoni fehér ruhában van, melyet a derekán fahánccsal kötött át. Fehér kalap rajta, és fakéregből saru. Szakálla fehér, háta kissé hajlott.

Kísérete két tündérhoni ember. Egyik subás pásztor bottal; a másik favágó, oldalára akasztott szekercével. Utánuk más tündérhoni nép is szállingózik; de a másik oldalon is. Láthatólag kíváncsiságból szállingóznak, de együttérzéssel is a remete iránt. A megindult beszélgetés alatt sem szűnik meg a nép csendes gyülekezése. Sőt halk járással mindent megszállnak az emberek, s szinte észrevétlenül lepik el még a sziklavár lépcsőit is, valamint a sziklavár tetejét.

BAKSZÉN

Rózsákat szagol, közben figyeli a remetét és a kíséretét.

JÓZSIÁS

Megemeli a kalapját, öregesen meg is hajol. Kedves jó napot kívánunk, felséges urunk! S boldog jövendőt tündér honunknak!

BAKSZÉN

Részed legyen benne, öreg.

JÓZSIÁS

S a hon minden lakójának, felség.

BAKSZÉN

Hallom, remete vagy.

JÓZSIÁS

Az egek akarata szerint; és a nép üdvére, felség.

BAKSZÉN

S a kísérőid is remeték, mind a kettő?

JÓZSIÁS

Favágó az egyik; s a másik pásztor. Félnapi járásra lakunk innét, a Szivárvány hegyén. Így aztán éjfél óta jövünk, abban a táplált reményben, hogy a nagy ünnepségből minket sem fogsz kirekeszteni.

BAKSZÉN

Látod, nem is tettem.

JÓZSIÁS

Nyerjél jutalmat érte, uram.

BAKSZÉN

Elődeink szokása szerint minden tisztes ember eljöhet ide, ezen a nagy ünnepen. Én a szokásokat megtartom; s a nép üdvét megtenni királyi célom. Nézd a bizonyságot: ott áll melletted Bagaria örököse, veled szemben pedig Babura király, s az a hetvenkedő Józsiás is, a pórok fia, aki azt hitte, hogy Tündérországot alamizsna gyanánt a tarisznyájába tesszük.

JÓZSIÁS

Megnézi, akiket Bakszén felsorolt; s a végén Durmonyást különösen. Ez lenne a pórok fia, ama Józsiás?

BAKSZÉN

Nevet; rászól Durmonyásra. Ki vagy te?! Mondd meg ennek a tisztes remetének!

DURMONYÁS

Én vagyok a csepp óriás,

Három kerék, egy Józsiás!

JÓZSIÁS

Nem győzök ámulni, uram! Mert úgy mondják, hogy Józsiás meghalt.

BAKSZÉN

Úgy is van!

JÓZSIÁS

Hát akkor ez csupán komédia?!

BAKSZÉN

Úgy van, bölcs öreg. A valóságot kijavítottuk, s most ez a komédiás megmutatja nekünk, hogy igaziból milyen is volt az a Józsiás. Hadd okuljon mindenki belőle!

JÓZSIÁS

De hát mi volt a bűne, uram?

BAKSZÉN

Ámító volt és pökhendi. Pedig úgy jött ide Borókiából, mint egy tarisznyás koldus.

JÓZSIÁS

Mi is tarisznyás szegények vagyunk, uram.

BAKSZÉN

Hajh, öreg! Milyen távol állasz te Józsiástól! Te a szegénységedben jámborul megülsz, de ő ágált folytonosan benne! Sőt, ki akart kelni belőle, mint a kukac!

JÓZSIÁS

Vagy mint a pillangó, felség!

BAKSZÉN

Élesebb már a hangja. Pillangó, pillangó! Az is kellett neki! A legszebb pillangó, a tündér Jázmina! Mint neked is! Te gerjedt remete!

JÓZSIÁS

Nem tagadom, uram.

BAKSZÉN

Csúfondárosan kacag. S ugyan mit csinálnál vele, te vén tapló? Hiszen szent is vagy, s a szakállad már a sírodon nő! Mit csinálnál Jázminával?!

JÓZSIÁS

A nép szívébe röpíteném, felség.

BAKSZÉN

Hát így nincs a nép szívében, hogy az enyémben van?!

JÓZSIÁS

Ha te is a nép szívében volnál: csak akkor, uram.

BAKSZÉN

Majdnem felugrik. Kételkedsz abban?!

JÓZSIÁS

Még csupán a küszöbön ülsz, úgy hiszem.

BAKSZÉN

Mutatva ütögeti a trónszéket. Ez neked küszöb?! Vigyázz! Jól felkötötted a háncsot?

JÓZSIÁS

Egy kardot és egy pillangót elbírna, felség.

BAKSZÉN

Fúj. Igen?! Meglátjuk mindjárt! Odaszól Mordiásnak. Mordiás!

MORDIÁS

Parancsolj, nagy király!

BAKSZÉN

Megkezdjük a viadalt! Felteszek egy kérdést. Egyetlenegyet. Aki nem tud megfelelni rá, rögtön takarítsd innét!

MORDIÁS

Igenis, nagy király.

BAKSZÉN

Babura! Te leszel az első! Figyelj ide jól! Mondd meg nekem: „Ki volt az az ember, aki két bőrben volt?”

BAMBUCZ

Bambán két ujját próbálja megszámolni.

BAKSZÉN

Igen-igen. Mutatja az ujján. Nem egyben, hanem kettőben. Bőrben! Kettőben!

BAMBUCZ

Röhög, mintha kitalálta volna. Bőr-bőr!

BAKSZÉN

Hogy-hogy?!

BAMBUCZ

Két bőr: bőr-bőr!

BAKSZÉN

Buta vagy! Takarodjatok! Szökdösve, mint a veréb! S minden szökésre mondjátok, hogy bőr!

MORDIÁS

Már emeli is a kardját. Még itt vagytok?!

BAMBUCZ

És a két ördög kísérője szökdösve menekül kifelé, miközben kiabálják. Bőr, bőr, bőr!

Mindenki neveti őket; eltűnnek.

BAKSZÉN

No, mumus Murmog! Mondd meg te, hogy ki volt az az ember, aki két bőrben volt?

DUDARÓ

Büszkén. Én vagyok!

BAKSZÉN

Miképpen volnál te?

DUDARÓ

Mert alól vagyok ördög bőrömben, s felül vagyok Murmog bőrömben.

BAKSZÉN

Élő bőr legyen! Mind a kettő! Te suta!

DUDARÓ

Élő bőr?

BAKSZÉN

Élő bőr!

DUDARÓ

Akkor nem tudom.

BAKSZÉN

Mehettek! Négykézláb, mint a vadszamár! S bőgjetek!

Dudaró s a két kísérője négykézláb megy kifelé; s közben bőgnek. Mindenki neveti őket; eltűnnek.

BAKSZÉN

No, te árnyék Józsiás! Most te felelsz! Ki volt az az ember?

DURMONYÁS

Te vagy, felséges király!

BAKSZÉN

Én?!

DURMONYÁS

Igen: belül a magad bőrében, s kívül a népnek a bőrében!

BAKSZÉN

Mit beszélsz, te csipkebogyós gazember?!

DURMONYÁS

Vagyis benne ülsz a nép szívében!

BAKSZÉN

Dühében meg sem hallotta az utolsó szavakat. Takarodjatok! Fél lábon! Vágjad őket, Mordiás!

MORDIÁS

Veri őket a kardlappal.

DURMONYÁS

Fél lábon menekül a két kísérőjével; eltűnnek.

Mindenki nevette őket. Nagy csend és várakozás.

BAKSZÉN

Szagolja a rózsákat; közben szúrós szemekkel nézi a remetét. Tudsz felelni, te kotnyeles remete?!

JÓZSIÁS

Meghallod, hogy tudok-e.

BAKSZÉN

Vigyázz! Csúszni fogtok kifelé, mint a féreg!

JÓZSIÁS

Ha csúszni is kéne rajta, szeretjük ezt a földet, uram. A miénk!

BAKSZÉN

Felelj hát! Ki volt az az ember, aki két bőrben volt?

JÓZSIÁS

Az az ember Jónás volt, amikor elnyelte őt a cethal.

BAKSZÉN

Az orra elől úgy félreüti a rózsákat, hogy azok kirepülnek a Czinczár kezéből; s felugrik.

JÁZMINA

Feláll, a szeme Bakszénen.

BAKSZÉN

A remetéhez. Honnét loptad a választ?!

JÓZSIÁS

Igaz, vagy nem igaz?

BAKSZÉN

Szinte ordít. Honnét loptad a választ?!

JÓZSIÁS

Ha igaz, szólj csendesebben!

A nép mozgolódik.

BAKSZÉN

Felelj a királynak!

JÓZSIÁS

Ha igaz, amit mondtam, ne szökdössél a koronával! Hanem inkább felelj meg te is az én kérdésemre!

BAKSZÉN

Még te mersz kérdést tenni nekem?!

JÓZSIÁS

A nép kívánsága, hogy neked a kérdést feltegyem!

A nép morajlik, tolul.

BAKSZÉN

Körülnéz, a nép láttán néhány pillanatig gondolkozik, aztán határoz. Tedd fel a kérdést!

JÓZSIÁS

Mondd meg hát, hogy mire ég a gyertya?

BAKSZÉN

Nem tud felelni. Arca beletorzul. Rákiált Mordiásra. Mordiás, vágd agyon a karddal!

NÉP

Kórusban. Feleljen a király!

Mindenki dermedten áll. Jázmina és Idilló egymás kezét szorítják.

JÓZSIÁS

Feleljen: mire ég a gyertya?!

BAKSZÉN

Ordít. Mordiás, vágd agyon a karddal!

NÉP

Feleljen a király!

JÓZSIÁS

Mire ég a gyertya?!

BAKSZÉN

Mordiás!

MORDIÁS

Nem lenne jobb, uram, ha felelnél?

BAKSZÉN

Egy hóbortos remetének?! Nem felelek!

JÓZSIÁS

Te nem felelsz, mert nem tudsz! Pedig nagyon lobog a gyertyád! Vigyázz, mert minden gyertya egyszer a végire ér!

BAKSZÉN

Már dühében topog, rúg is. A végire?! De nem az én gyertyám, hanem a tiéd! Te rongy! Kivonja a kardját, s elszántan a remete felé tart. Nem az én gyertyám égett a végire, hanem a tiéd! Már emeli is a kardját.

A nép zúg, tolul. A fehér ruhák alól kezdik a fegyvereket elővenni.

JÁZMINA

Elejébe áll Bakszénnek, mögötte közel Józsiás. Karddal támadsz védtelen emberre?!

BAKSZÉN

Durván félrelöki Jázminát.

JÓZSIÁS

Kiragadja a Mordiás kezéből a kardot.

S a két kard már össze is vág. Bakszén, a Jázmina félrelökése miatt, egy pillanatot késett. Így Józsiás már az első ütésre leüti a fejéről a koronát, s a Bakszén arcát is megsebezi. Bakszén az arcához kap, mire Józsiás a kardot is kiüti a kezéből. Bakszén lerogy. Arca rémült, véres. Karjait félig, bizonytalanul emeli, mintha kegyelmet akarna kérni. Hörög.

JÓZSIÁS

Tartja a kard hegyét Bakszén felé. Hörögsz?! Pokol fajzata!

JÁZMINA

Közben lefejti Józsiásról a remeteruhát; s ott áll a régi Józsiás, ahogy az ország tanácsában elfogták volt. Csupán a nagy fehér kalap maradt rajta.

BAKSZÉN

Ne bánts!… Vitézeim! Mordiás! Akkor látja meg, hogy a levett ruha s a lerántott szakáll alól Józsiás jött elő. Utolsó rémületében csak ennyit tud mondani. A király!… Kegyelem!… Utolsót hördül, a földön összedől.

JÓZSIÁS

Villikónak, ki egy fegyverrel, mit a szék alól vett elő, már ott áll mellette. Nézd meg, Villikó, él-e még?

VILLIKÓ

Megvizsgálja Bakszént; jelenti. Felségednek jelentem, hogy Bakszén kancellár megdöglött!

Egyszerre örömrivalgás tör ki a népből, rázzák a fegyvert. Az ördög vitézek eldobálják a fegyvereiket, és menekülnek. A hivatalbeliek a pokolbeli úton. Józsiás körül a hívei maradnak, körül az ujjongó nép. Lámsza a Jázmina nyakába borulva sír. Az ördögök közül csak Mordiás maradt ott, folyton a királyt lesi, dicséretre várva. Dilló is ugyanúgy, Mordiáshoz bújva.

JÓZSIÁS

Lassan Küszküpü felé megy, Villikó mindenütt mellette. A karddal elvágja a köteléket, mely Boriczát és Küszküpüt összekötötte. Aztán elvágja azt is, ami Kámzsát és Fanfarust fűzte egybe. Aztán a királyi székhez megy, ahol megáll. Villikó barátom! Küszküpü komám!

VILLIKÓ, KÜSZKÜPÜ

Itt vagyunk, fölség!

JÓZSIÁS

A karddal a Bakszén tetemére mutat. Fogjátok meg azt a dögöt, s vessétek a vár oldalába!

Abban a percben, midőn Villikó és Küszküpü megfogják a két végénél a Bakszén tetemét, halk zene kezdődik, melynek hangja mellett Bakszént a várút oldalába vetik.

JÓZSIÁS

Jöjjenek ide a nép követei!

Matuzsa, Kasziba és Zápor a király elé állnak.

MATUZSA

Itt vagyunk, urunk-királyunk!

JÓZSIÁS

Igazságos volna, úgy gondolom, ha a jók és a hősök mindjárt jutalmat nyernének.

MATUZSA

A nép nevében és a magad szavával jutalmazd meg őket, uram.

JÓZSIÁS

Akkor legyen Küszküpü országnagy, és honunk legfőbb bírája!

MATUZSA

Érdemes rá.

JÓZSIÁS

Villikó legyen a kormányzás ügymestere!

MATUZSA

Úgyszintén.

JÓZSIÁS

Továbbá: Idilló legyen a királyné tündére és a Villikó hűséges párja!… Kámzsa urunk ismét az égi mester, Fanfarus atyánkfia pedig a hopmester! Boricza legyen a tündérek feje; a tündéreknek pedig csináltatunk új ruhát! Jó lesz így?

MATUZSA

Jó és igazságos lesz, fölség.

JÓZSIÁS

Lámsza atyánknak pedig megpótoljuk a nyugdíját!

MATUZSA

Jó lesz!

JÓZSIÁS

No de mi legyen az árulókkal?

ZÁPOR

Halál!

VILLIKÓ

De Mordiás hasznos volt!

JÓZSIÁS

Küszküpühöz fordul. Az ország bírája mit szól?

KÜSZKÜPÜ

Száműzetés legyen a sorsuk!

A nép helyeslő módon zúg.

JÓZSIÁS

A kormányzás ügymesterének gondja legyen tehát, hogy Dilló tündér és Mordiás még a mai napon száműzetésbe menjenek!

VILLIKÓ

Úgy lesz, fölség.

JÓZSIÁS

Hívólag nyújtja a kezét Jázmina felé, aki boldogan Józsiáshoz fut.

Megfogják egymás kezét, s abban a percben a tündérek és a nép kórusa énekelni kezd.

Édes honunk, tündérek földje,

Benned virul a jók reménye!

Őrzője légy mindig a fénynek,

S védő pajzsa tiszta szíveknek!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A darab fogantatására utaló első jel Both Béla levele, aki 1951. november 16-i datálással felkérte Tamásit, hogy írjon művet az Úttörő Színház számára. 1951. december 23-án Parázsbajnok címmel Tamási szerződést kötött az Ifjúsági Színházzal egy színdarab írására. A határidőt 1952 májusában jelölték meg. 1952. augusztus 18-án már Szendrő Ferenc igazgató jegyezte azt a megállapodást, miszerint a műnek Gyopárkirály lesz a címe, s a kiutalandó előlegből le kell vonni a Parázsbajnok-ért korábban felvett összeget. Bizonyára nem véletlen, hogy néhány nappal később a Szabad Ifjúság érdeklődött Tamási írói terveiről.

Két ifjúsági prózai munka készült el, nyilatkozta Tamási az 1952. augusztus 22-i számban. (A Bölcső és Bagoly-ra és a Hazai tükör-re célzott.) S a színpadi terv: „drámai mesejáték az Ifjúsági Színház részére, melyet az őszi hónapokban írok meg.” Elképzelése szerint: „A mesejáték színes drámai munka lesz. Nem filozofikus mese, mint például a Csongor és Tünde, hanem népmese: világos és erős történettel, humorral és drámai súllyal. Nem származik valamelyik népmeséből, hanem maga a mese.” Célja pedig: „a felelősséget példázza: egy olyan hősnek a felelősségét, akinek gondjába tevődött a nép üdve, melyre vigyáznia kell.”

Feltételezhető, hogy az őszi hónapokban készültek azok a jegyzetek, amelyek a mesejáték dramaturgiai alakulását világítják meg.

„Általános megjegyzések:

1. A darab jelenlegi címe ideiglenes.

2. A felvonások színeire vonatkozó változásokat meg kell beszélnünk. A kosztümök dolgát ugyancsak. Mind a kettőre nézve, főleg a kosztümök dolgában, irányelv legyen, hogy egy színes népi világot fejezzen ki, mely a mese és a valóság egymással küzdő keveréke: mint például a fény és az árnyék, vagy a jó és a rossz, avagy a derű és a ború.

3. A színtér Tündérország helyett Tündér Birodalom lesz. Ennek a hatalmas Birodalomnak egy-egy távoli tartománya Bablónia, Bagaria, Borókia és Bazsalikom. Ezeknek a tartományoknak egy-egy fejedelmük vagy királyuk van, akiknek feje maga Lámsza, a központi király.

4. A leánykérő fejedelmek kísérete ne álljon öt-öt emberből, hanem csak háromból. Csak a Bakszén kísérete álljon rajta kívül négy ördögből. Így Dudaró vagy Czinczár ördög kimarad; s amelyik kimarad, annak a szerepét a másik fogja átvenni.

5. Dilló, a Jázmina udvarhölgye kimarad. Ahol szükségesnek látszik, a helyét és a szerepét Idilló fogja átvenni.

6. Napokon keresztül gondolkoztam és tusakodtam azon az ötleten, hogy a Poklot, mint színteret, szükséges-e belehozni a darabba; s ha igen, akkor miképpen lehetne. Végül is, úgy látszik előttem helyesebbnek, ha a Pokol színterét nem hozzuk a darabba, hanem eme színtér lényeges mondanivalóját másképpen oldjuk meg. Mégpedig úgy, hogy a Pokol muzsikáját, nemkülönben Bambucz ördögöt, valamint Mamukot, a Pokol királyát, felhozzuk a tündérhoni színekre. Ezzel ugyan elveszítjük a Pokol színtéri képét, de megtartjuk a darab töretlen szerkezetét, vagyis a klasszikus három felvonást, ami egyik főerénye lehet a darabnak.

Részletes megjegyzések, melyeknek során igyekszem a változásokat a papír bal oldalán s az új elemet a jobb oldalon feltüntetni. (Annak megemlítésével, természetesen, hogy a megjegyzéseim nem kimerítő jellegűek.)”

A játék 1952 őszén elkészült. Tamási október–novemberben többször is tárgyalt a színház vezetőivel. Jegyzeteiből az is kitűnik, hogy eredetileg Ördögölő Magyari címet adta játékának. A mű további sorsa? 1953-ban, nyárelőn „legújabb munkáiról” készített feljegyzéseiben így számolt be a fejleményekről:

„Ördögölő Józsiás

Az Ifjúsági Színház felkérésére írtam ezt a háromfelvonásos drámai mesejátékot. A darab meséjét, természetesen, előre megbeszéltük. Tavaly ősszel felvonásonkint adtam át nekik a darabot, azzal a megjegyzéssel, hogy a végén mind a három felvonásban javításokat kívánok tenni. Ezeket egyeztettem a színház vezetőségének javító észrevételeivel. Ebből a célból nyolc óra hosszat tárgyaltam a vezetőséggel. Így jött létre a darab végső formája, melyet karácsonykor át is adtam a színháznak. Azóta semmi válasz a darabra.”

Köpeczi Bócz István már a jelmezterveket is elkészítette, de a darab továbbra sem juthatott színpadra. A mű végül Szántó Piroska rajzaival a Kakasok az Édenben című kötetben 1956-ban (Szépirodalmi Könyvkiadó) jelent meg.

Tamási 1956. október elején hivatalosan Erdélyben járt, tizenkét esztendővel korábbi menekülése óta másodszor; először édesanyja temetésére utazhatott 1956 januárjában. Az őszi utazással függ össze, hogy az Igaz Szó szeptemberi száma részletet közölt a darabból, s az Utunk szeptember 28-i száma pedig arról tudósított, hogy, a Székely Színház 1956–1957-es évadában bemutatja az Ördögölő Józsiás-t. A történelmi ősz elfújta ennek esélyét.

A darab sorsával kapcsolatos újabb tervet villantja fel az a levél, amely 1957. január 16-án Major Tamás, Hubay Miklós és Benedek András aláírásával arról tudósított, hogy „A Nemzeti Színház Intézőbizottsága egyhangúlag úgy határozott, hogy Ördögölő Józsiás című zenés mesejátékát 1957 őszén, lehetőleg még szeptemberben bemutatja. Örömmel értesültünk róla, hogy a darab zenéjének szerzésére vagy Lajtha Lászlót, vagy Szervánszky Endrét óhajtja felkérni. A színház bármelyiket örömmel látja…”

Az évad indulásakor Gách Marianne, a Film Színház Muzsika munkatársa, az Ördögölő Józsiás-ról még kérdezi (21., október 4-i szám). Az „egyhangú” határozat azonban semmissé vált, s a darabra a Nemzeti nem tartott igényt. Újabb fordulat, amikor a Petőfi Színház képviseletében 1960. október 10-én Szirtes György üzemigazgató levelet írt Tamásinak: „Megbízzuk Önt az Ördögölő Józsiás című prózai darabjának zenés színpadra való átdolgozásával.” Feltehetően telefonon Tamási elutasította az ajánlatot, mert 1960. október 28-án módosított elgondolással kapott szerződést. „A Petőfi Színház és Tamási Áron Kossuth-díjas író között, mely szerint Tamási Áron a színház rendelkezésére bocsájtja az Ördögölő Józsiás című színművét, melynek egyszersmind zenés átdolgozását is vállalja. A darabot a Petőfi Színház tervei szerint a jelen vagy a következő színházi évadban mutatja be.” A szerződést Tamási nem írta alá, eredetije hagyatékában ma is megtalálható. Bizonyára elment a kedve az éveken át tartó, megalázó, folytonosan átdolgozásra biztató kultúrpolitikai hadműveletektől. Miért kell megzenésíteni azt, ami prózában íródott, s miért épp musical színházban kellene bemutatni? Népi ihletésű játékot írt, a Petőfi Színház készületlen volt erre; a mű szelleméhez alkalmazkodó zenét se igen garantált volna. A Petőfi Színház egyébként hamarosan megbukott.

Nem számíthatjuk ősbemutatónak azt a gyulai produkciót, amely 1979 nyarán a darab néhány jelenetéből állt össze előadássá Nagy András László rendezésében (Lámsza – Tyll Attila, Jázmina – Káldy Nóra, Józsiás – Farádi István, Bakszén – Koncz Gábor).

Az első teljesnek tekinthető előadást Debrecenben Gali László rendezte (1983. szeptember 16.), melynek dramaturgja Osztovits Levente volt, díszlet- és jelmeztervező Koós István, koreográfus: Novák Ferenc, zenéjét összeállította és közreműködött a Délibáb-együttes. A szereposztás Lámsza – Sárosdy Rezső, Jázmina – Markovits Bori, Kámzsa – Csikos Sándor, Fanfarus – Wellmann György, Dilló – Bessenyei Zsófia, Idilló – Muszte Anna, Józsiás – O. Szabó István, Villikó – Fésűs Tamás, Küszküpü – Lipcsei Tibor, Boricza – Szennyay Mária, Babura – ifj. Mucsi Sándor, Murmog – Dánielffy Zsolt, Bakszén – Sárközy Zoltán, Mordfás – Sziki Károly, Ropogán – Horányi László, Durmonyás – Korcsmáros Jenő, Czinczár – Tóth Tibor, Dudaró – Böröndi Tamás, Bambucz – Csoma Judit, Matuzsa – Sárady Zoltán, Kasziba – Kiss László, Öregasszony – Hegedűs Erzsébet, Előénekes – Szabó Viola, Murmog első kísérője – Vajay Péter.

A darabot az 1984–85-ös évadban is játszotta a színház, Jázminát ekkor Kállai Bori alakította, a televízió pedig 1985 karácsonyán sugározta.

Az előadást dramaturgiai keretbe illesztette a rendező; lányok és fiúk egy székely gazda portáján játsszák el a történetet. Cs. Nagy Ibolya beszámolóját teljes terjedelmében idézzük, mert nemcsak Tamási művét, hanem az előadást is árnyaltan és pontosan elemzi. (Film Színház Muzsika, 1983. 40. szám, október 1.)

„Ördögölő Józsiás

Minden meg van írva: ha nem a csillagokban, úgy a mesékben. A mese ősforma, viszonyrendszere s alapvetően reményteljes hangoltsága százados tapasztalatokat sűrít: hogyne volna alkalmas bárminemű mondandó szimbolikus megjelenítésére. Dramaturgiája is kerek: a mese a maga játékidejében tökéletesen elrendezi a dolgokat. Tamási Áron nagyon jól ismeri és nagyon jól használja a mesét. Minden direkt utalás, minden meseidegen elem nélkül képes akár az adott kor legfájóbb politikai-társadalmi bajaira láttatni, miközben, a mesedramaturgiai törvények szerint, furfangos szelídséggel, de határozottan tologat bennünket a Remény kitárt karjai felé.

A mű meseként is »szabályos«. A számmisztika gyakorlata szerint három felvonásban, három próba árán győz Józsiás, a Borókiából érkezett népfi, szegény parasztlegény, s elnyeri a tündérkirály lányának kezét. El a királyságot is, amelyet időlegesen visszarabol tőle Bakszén, a pokol hercege, de amely végül (és a meseidőn belül végérvényesen) Józsiásé és a népé lesz. Ez, így, az ötvenes évek politikai légkörében igazából tetszetős elméletnek tűnhetett volna fel: de a darab nem ez, illetve nemcsak ez. Nem kérdőjelezi meg az Igazságban, a jóban való hitet, sőt épp a mesével sugalmazza: emberöltőnyi időszeletek kudarcai sohasem jelenthetik a teljes legyőzetést. Konkrét, »helybéli« győzelmekkel, sikeres próbákkal erősíti hitünket a végül mindig győztes Igazság ideájában. De a hangsúlyozottan mesei közeg finom figyelmeztetés: akárhogyan is, Józsiás, a népfi Tündérországban győz, s nem otthon, Borókiában! S mindeme elsődleges és nyilvánvaló közlendőjén túl az író érzékenyen és pontosan működő politikai szeizmográfja mélyebben fekvő jeleket is küld. Arról a kettős igazságról például, amely szerint nemcsak úgy igaz a mese, hogy: a tiszta, jó ügy még a pokolbeli Mordiást, az ördögvitéz főnökét is elcsábítja, s ama jó ügy, Józsiás ügye mellé állítja. Igaz reálpolitikai nézetből is: vagyis, hogy a győzelemhez az ellenfél segítsége is szükséges. Itt éppen: a fajtája megtagadása. Bölcs a poklok ura (s az író), mert tudja: a hagyományok feladása »imbolygáshoz« vezet, s végül magafeladáshoz. Ördögéknél is. S ez természetesen időtlen, mint a mese, s konkrét, ha azzá teszi az adott korszak realitása.

Gali László rendező megkeresi s egyúttal tévedhetetlenül kijelöli a politikusság közvetítő pontjait, ugyanakkor gondosan vigyáz, hogy a mű meseként is jól működjék. A játéknak feszültsége, ritmusa van, él a cselekmény fordulatossága, feszesek a viadalok. Annak ellenére, hogy nem indul túl biztatóan a darab: valami ideges harsányság űzi-riasztja a nézőt. Hiányzik a csönd, a mérték, mondhatnánk, az elegancia. Kihegyezi, kiemeli a beszédközegből az érintett szót, mondatot – holott azok attól olyan humorosak, hogy természetes helyük van a többi között, hogy szinte eltűnnek a beszédben. A cserfes cselédlány modort sem Tamási nőalakjai számára találták ki. Műértelmezés dolgában jóval határozottabb a rendező. Figyelemre méltó leleménye, hogy megváltoztatja a cselekmény színhelyét (Koós Iván díszlettervező hatásos segítségével). Ennek van némi vesztesége is. Gali nem az »égben«, a díszes-girlandos Tündérországban, hanem egy falusi portán játszatja a történetet. Tamási tündérekről ír, akik úgy beszélnek-mozognak, mint valamely farkaslaki lány vagy legény – Gali parasztlányokat s legényeket mutat, akik tündért játszanak. Különbség lényegében nem sok látszik, de van. Az egyik a humorban jelentkezik: másképpen hangzik a káromkodás, ha tündérkirály ereszti meg, virághalmok között, mintha öreg gazda, a maga portáján. A másik: Tamási barlangos-ligetes Tündérországa, melyet röviden Hargitának nevezhetnénk, az ember és a természet ősibb, elemibb, misztikusabb kapcsolatára utal. S arra: az író természetszimbolikája szerint mindig a jóság, a tisztaság forrásvidéke az embert bújtató rengeteg. Van azonban a Gali László-féle értelmezésnek (s helyszínváltoztatásnak) néhány nagy és szép nyeresége. Számára e játék mindenelőtt a közösségi lét egyik nagy alkalma: »földi« lehetőség az együttlétre, a hagyományőrzésre, az erőgyűjtésre; s ez az értelmezés minden ízében Tamási-szellemű. A gyönyörű zárókép is: a fiatalok a játék végeztével elvonulnak, s a porta két öreg gazdája egyedül, némán őrzi tovább az üres házat. Kibillennek már az életből, szükség csak alkalmanként van rájuk, alighanem a hitük is megkopott. De a kultúra, a közösség létfolytonosságának ez a feltétele: átadó és átvevő nemzedékek egymásmellettisége, az átadók csöndes félreállásával.

Az Ördögölő Józsiás-t – természetéből következően – színpadon a közös játék milyensége határozza meg. A stílus említett hibái úgy értelmezendők: majd’ mindenki harsányabb a kívánatosnál. Legkevésbé Korcsmáros Jenő (Durmonyás) és Sárosdy Rezső (tündérkirály): a mértékről való fogalmaik példaadóak, tiszta, élvezetes az alakításuk. O. Szabó István Józsiása nemes és győzelemre termett figura: a színész, neki való szerepben erőfeszítések nélkül jó. Bakszént, az ördögök hercegét Sárközy Zoltán játssza: félelmet inkább a gátlástalansága, vadsága, hangereje kelt, s kevesebb benne a kiszámíthatatlan raffinéria – ami pedig veszélyesebb lehet a leplezetlen dühnél. Mordiás – Sziki Károly. Ördögi ördög, de nagyon hadar. Markovits Bori alakításából (Jázmina – a tündérkirály lánya) teljesen hiányzik a szépség, a szemérem, a nemesség ereje-bája, komolysága. Nem tudja visszafogni az indulatait, sikolt, amikor az elnémulás többet mond, s egyáltalán: érezhetően idegen tőle a figura. Idegen Bessenyei Zsófiától is (Dilló – a tündérek főnöke): csak nyers, de azt is árnyalatlanul. Muszte Anna indokolatlanul kényeskedő Idilló: viszont helyenként szép pillanatokkal. Érvényes rá is, ami az egész játékra: csak egy kicsit kellene fékezni a lángot. Hogy a pattogás-recsegés helyett felszikrázzon – a költészet! Ami nélkül Tamási nem azonos önmagával. Szép játék ez, jó játék: de Tamásinál szárnyalóbb.”

Szegény ördög^{^*}

Bábjáték

1953

Szereplő személyek

KÁMPECZ, szegény ördög

LÁMENTA, az ördög felesége

TÉNFERUS, a szegény asszony

MÓDUS BEKE, gazdag ember

DUNDA, a gazdag ember felesége

RÓKA

MEDVE

Első szín

Mesebeli erdő, buja és vad növényzettel. Középen kis tisztás. A tisztás szélén egy levágott nagy fának a törzsöke áll. A fatörzsök mellett erdei ösvény vezet az erdőn keresztül. Messze, a lombok között, erdei házacska teteje látszik. Patak zúg valahol, néha valami roppan. Máskor hang dörmög, vagy madár vijjan.

KÁMPECZ

Öreg, szegény ördög; félig embernek s félig ördögnek öltözve. A buja növényzet között kijön az erdőből a tisztásra. Nagyon gondterhelt, vakarja a fejét. Mi az ördögöt tudjak csinálni? A feleségem zakatol, a két gyermek sír… Pénz nincs, kenyér nincs… Az ösvényen állva jobbra néz, balra néz. Még ha jönne valaki, akit meg lehetne sarcolni. De nem jön… Lehajol az ösvény földjére, és szagolja-szimatolja. Embernek még szaga sincs rajta. Mit csináljak?! Hát várok. Majd talán az isten megkönyörül a maga ördögén…

LÁMENTA

Hangja az erdőből. Kámpecz!

KÁMPECZ

Itt vagyok.

LÁMENTA

Közeledik. Mit csinálsz?

KÁMPECZ

Lesben állok, hátha jönne valaki. Valami gazdag ember.

LÁMENTA

Kibukkan a tisztásra. Egy csepp szerencséd sincsen mostanában.

KÁMPECZ

Tehetek én róla?!

LÁMENTA

Tehetsz, nem tehetsz: nyakig vagyunk a nyomorúságban. S te csak vársz, vársz…

KÁMPECZ

Mit tehetnék egyebet, angyalom?

LÁMENTA

Tőlem kérdezed? Ördög vagy! Légy leleményes! Pattog. Bezzeg, amikor feleségül vettél engem, tudtál dicsekedni!

KÁMPECZ

Egy váratlan pattanással felugrik a magas fatörzsök tetejére. Látod, hogy igyekszem.

LÁMENTA

Nem igyekszel, hanem kuporogsz!

KÁMPECZ

De hol? Itt fenn a magasban, mert innét messze látok. Ez az igazság.

LÁMENTA

Felcsattan. Az az igazság, hogy miattad a pokolból kitiltottak minket, mert beléd esett a métely!

KÁMPECZ

Micsoda métely?

LÁMENTA

A földnek a mételye! Az, hogy gyámoltalan vagy. S hogy az emberek között már-már különbséget teszel; sőt néha már a szánalom is megkörnyékez.

KÁMPECZ

Tehetek én róla, hogy a szegénynek nincs semmije? S hogy a gazdagnak van?!

LÁMENTA

Így pedig nem lehet élni! Tudd meg, te tökfejű!

KÁMPECZ

Több tiszteletet, oktalan asszony!

LÁMENTA

Tiszteletet? Te semmiházi! Lehúzlak onnét, mint egy hernyót! Mérgesen ugrik, hogy megfogja Kámpecznak a lábát, de mikor megfoghatná végre, Kámpecz rúg egyet rajta.

KÁMPECZ

Eredj a pokolba!

LÁMENTA

A rúgástól elterül a földön, és szipog-vinnyog. Mennék is, ha lehetne. Te vagy az oka, te…

KÁMPECZ

A fatörzsök tetejére áll, és dicső módon körülnéz. Figyel és fülel. Leszól onnét, odavetve. Csendben légy, odalent!

Mintha gyermekek nyafognának valahol a közelben.

Hol vannak a gyermekek?

ÁMPECZ

Abban a pillanatban sikít egyet, s egy ágnak a tetején ülve, mely a tisztás fölé előrehajlik alatta, megjelenik.

LÁMENTA

Felugrik a földről, és ijedten. Ámpecz!

ÁMPECZ

Az ágon lovagolva, mely nagyokat hajlik-lendül a föld felé. Itt vagyok, anyuka!

LÁMENTA

Hát Bépecz hol van?

ÁMPECZ

Itt mászik a hátam mögött.

BÉPECZ

Csakugyan mászik Ámpecz felé az ágon, mely egyre jobban meghajlik, majd egyszerre letörik; s a roppanással együtt a két ördögfiú egyenest Kámpecz nyakába pottyan. Elhemperednek, de Kámpecz már ugrik is, és ismét fenn trónol a fatörzsökön.

LÁMENTA

Jajgatva a két gyermekhez ugrik. Jaj, mit csináltatok?

ÁMPECZ

Nyafog, majdnem visít.

KÁMPECZ

Mi bajod van?

ÁMPECZ

Éhes vagyok.

BÉPECZ

Szintén vinnyog.

KÁMPECZ

Hát téged mi lelt, Bépecz?

BÉPECZ

Fáj a hasam.

KÁMPECZ

Legyetek türelmesek. Ne vinnyogjatok.

ÁMPECZ, BÉPECZ

Nyikorognak, majdnem visítanak. Apuka, adj nekünk enni!

KÁMPECZ

Menjetek az erdőbe: keressetek ott makkot és gombát!

LÁMENTA

A gombától fáj a hasuk.

KÁMPECZ

Először fáj, aztán megszokják. Vidd őket!

LÁMENTA

No, gyertek! Legyetek engedelmes, jó ördögök!

A szóra Ámpecz rögtön a válla közé ugrik hátulról; Bépecz pedig éles rivalgással rá Ámpeczra. Az anyjuk roskadozva emeli őket.

Köszönjetek apukának!

ÁMPECZ, BÉPECZ

Köszönnek. Szegit strófolom, kezit csókolom!

LÁMENTA

Indul az erdő felé a két ördögkölyökkel a vállán. Mentiből visszaszól még Kámpecznak. Figyelj jól! S ha bárki jön, ne légy irgalmas. Hallod, atyánk?!

KÁMPECZ

Ne félj, feleség. Csak eredj már! Álltában a magas fatörzsök tetején, hősi módon tekinget körül. Lámenta a két ördögkölyökkel eltűnik az erdő felé. Kámpecz, ahogy Lámenta eltűnik, rögtön leül.

RÓKA

Jobbról jön az ösvényen. Jó napot, ördög úr, Kámpecz.

KÁMPECZ

Aj, beh jó, hogy jössz, édes egy komám.

RÓKA

Megáll, Kámpeczra fölnéz. No!

KÁMPECZ

Segíts rajtam, ha istent ismersz. Megöl az éhség. Nem láttál valakit járni-kelni errefelé? Valami gazdag embert.

RÓKA

Egy szegény asszonyt láttam csupán, amint szedegette a száraz ágakat.

KÁMPECZ

Annak is lesz valamije: eredj, küldd ide!

RÓKA

Elmegy, visszafelé.

MEDVE

Jön az ösvényen, balról. Jó napot, ördög uram! Hogy lóg a fityeg?

KÁMPECZ

Rosszul, kedves barátom.

MEDVE

No!

KÁMPECZ

Gyötör mindnyájunkat az éhség. Nem hoztál egy kicsi mézet?

MEDVE

Ejnye, bárha a tegnap szóltál volna. Mert tegnap csakugyan találtam egy kas mézet. A talpam még most is ragad tőle.

KÁMPECZ

Rögtön leugrik a fatörzsök tetejéről. Mutasd!

MEDVE

Készségesen leül, felemeli a két első lábát, s mutatja Kámpecznak a talpát.

KÁMPECZ

Megszagolja, csámcsog. Hijj, ezen még most is van méz, barátom! Nyalhatok róla egy kicsit?

MEDVE

Akár az egészet lenyalhatod, uram. Mind a kettőről.

KÁMPECZ

Nyalja a medve talpát, majd fintorogva megszólal. Ejh, beh furcsa íze van! Nem jártál te valahol szarvasmarhák között?

MEDVE

Között nem. De láttam az előbb egy tehenet, amelyik előttem ment az úton.

KÁMPECZ

Undorral köpdös. Tágulj innét, te büdös medve!

MEDVE

No-no.

KÁMPECZ

Trágyás nyavalyás!

MEDVE

Kacag, kínálja az egyik talpát. No, még egy kicsit!

KÁMPECZ

Leköpi a medve talpát.

MEDVE

Úgy pofon csapja Kámpeczot, hogy elesik és vinnyog. Tiszteltetem az egész családot. Illegve-billegve elmegy, vissza balra.

RÓKA

Jobbról jön, mögötte Ténferus. Az egyik lábát felemelve mutatja Ténferusnak az ördögöt. Ott van! Gyere!

TÉNFERUS

Jaj, nagyon félek. Az ördögtől nagyon félek.

RÓKA

Ne félj semmit. Csökkent ördög ez, ne félj. Fogd meg a farkamat. Gyere!

TÉNFERUS

Megfogja a róka farkát, lassan, óvatosan jönnek.

KÁMPECZ

Szűnik a vinnyogása, de arcra borulva marad a földön: úgy figyeli a közeledő lépéseket.

TÉNFERUS

Midőn odaérnek Kámpecz mellé, halkan. Ez a Kámpecz ördög?

RÓKA

Ez. Légy bátor.

TÉNFERUS

Nem visz el engem a pokolba?

KÁMPECZ

Hirtelen felugrik. De elviszlek!

TÉNFERUS

Térdre veti magát. Kegyelem, tekintetes ördög úr!

KÁMPECZ

No, jól van. Lássuk előbb a hasznot. Felugrik a fatörzsök tetejére, s trónolva ül ottan. Róka komám, te elmehetsz.

RÓKA

Nem kapok semmit a szolgálatomért?

KÁMPECZ

De kapsz. Adj neki valamit, asszony!

TÉNFERUS

Csak egy darabka kenyerem van, tekintetes fekete úr.

KÁMPECZ

Add ide nekem!

TÉNFERUS

Felnyújtja Kámpecznak a kenyeret. Tessék. Egy kicsit száraz.

KÁMPECZ

Nem baj. Letör a kenyérből egy cseppet, és odadobja a rókának. Itt a béred, elmehetsz.

RÓKA

Bekapja a kenyérdarabkát. Csak egy morzsa volt.

KÁMPECZ

Rákiált. Mondtam, hogy takarodj!

RÓKA

Megyek, megyek. Megfordul, s a farkát fölveti, hogy a feneke Kámpecz felé legyen, s elmegy.

KÁMPECZ

Miközben nagy élvezettel majszolja a kenyeret. Te ki vagy?

TÉNFERUS

Szegény asszony, Ténferus.

KÁMPECZ

Nincs semmid?

TÉNFERUS

Két gyermekem.

KÁMPECZ

Aj-jaj, ez nem jó.

TÉNFERUS

Nagy kincs nekem.

KÁMPECZ

Nekem is van két fiacskám. És hát pénznek, élelemnek szűkiben vagyunk. Kéne nekem egy gazdag ember.

TÉNFERUS

Pokolba vinnéd?

KÁMPECZ

Fenét vinném a pokolba. Elvenném a pénzét, a kincsit. Nem ismersz egy gazdag embert?

TÉNFERUS

Hát ismerni éppen ismerek.

KÁMPECZ

Akkor eredj, és hozd ide. Minden kincsivel.

TÉNFERUS

Nem volna az istenfélő cselekedet, fekete úr!

KÁMPECZ

Felugrik, megragadja. Akkor viszlek a pokolba!

TÉNFERUS

Kapálózik. Jaj, eresszen! Hogy tudnám én idehozni azt a gazdag embert?

KÁMPECZ

Keresd fel éjjel, s csald ide.

TÉNFERUS

Éjjel?

KÁMPECZ

Igen, álmában. Megrázza. De ne ellenkezz tovább, hallod-e?

TÉNFERUS

Ijedten. Jaj, dehogyis, ördög úr! Álmomban elmegyek hozzá, s álmomban elhozom neked. Jó lesz?

KÁMPECZ

Nem úgy, nem! Te ébren menj hozzá, amikor ő álmodik. Rakasd zsákba a kincsit, s indítsd az úton errefelé. Megértetted?

TÉNFERUS

Bizonytalanul. Igen. Akkor az úgy lesz, hogy álmában én neki megjelenek.

KÁMPECZ

Elengedi. Úgy, de megtedd, amit mondtam, különben érted megyek, s viszlek.

TÉNFERUS

Siránkozva. Kegyelem, tekintetes úr! Megteszem.

KÁMPECZ

No, siess akkor, hiszen már alkonyodik.

Csakugyan alkonyodik.

TÉNFERUS

Reggel itt lesz. Indulni készül.

KÁMPECZ

S hogy hívják azt a te gazdag emberedet?

TÉNFERUS

Visszafordul. Beke, Módus Beke.

KÁMPECZ

S nagyon gazdag?

TÉNFERUS

Ejh, de milyen! Engem is megsarcolt.

KÁMPECZ

S gyermeke van?

TÉNFERUS

Egy szem sincs.

KÁMPECZ

Az jó! Siess! Miközben Ténferus halad és eltűnik jobbra, feláll a fatörzsök tetején, és onnét biztatja, kiált utána. Szedd a lábad! Siess!… Nagyot kurjant.

Négy ökörrel szánt az eke,

Itt lesz reggel Módus Beke.

Zsákja, zsebje kinccsel tele.

Kacag hosszan.

Függöny

Második szín

Mesebeli falusi szoba. Gazdag, de kapzsi ember hajléka. A szoba sarkában létra, mely a padlásra, egy lappancson keresztül, felvezet. Hajnali idő lehet. A hold besüt az ablakon. Van egy sokpárnás vetett ágy is, de Módus Beke egy rozoga ágyban alszik a feleségével együtt.

TÉNFERUS

A padlás felől, a létra tetején, óvatosan megjelenik. Fehér lepedő fityeg róla, fehér szárnyakat is próbált magának csinálni. Úgy beszél és viselkedik, mintha csakugyan nagyon akarná, hogy Módus Beke álmában lássa is, ami történik. De néha izgalmában megcsuklik a hangja. Dicséret neked, óh, Módus Beke!… Nyíljék meg szavamra a te füled, és rejtsd el szívedbe az örömhírt, amit mostan hallasz, nehogy irigy emberek keljenek ellened.

MÓDUS

Álmában. Ki vagy?

TÉNFERUS

Boldog szellem, a nevem Pasztilla.

MÓDUS

Szólj, mert megőrzöm a titkot.

TÉNFERUS

Kinyilatkoztatásszerűen. Szerencsés vagy az emberek között, mert nagy-nagy gazdagodás várakozik reád. Rakjál hát a zsákjaidba bőséges eledelt, és gyűjtsed más zsákokba a kincsidet. S így elkészülvén, vedd magad mellé a te feleségedet, és indulj el Pediglen városába. Menj egyenesen a zsibongó vásárba, ahol nagy-nagy szerencse várakozik reád.

MÓDUS

Mit kell a vásárban tennem?

TÉNFERUS

Csupán két dolgot, szerencse fia, Módus Beke. Egyik az, hogy a nagy erdőn kell keresztül menned, magadba mélyedve mindig, haladván az erdei ösvényen. A másik az, hogy mindig csak azt mondd: „Éhes az ördög. Éhes az ördög.”

MÓDUS

Álmosan fordul az ágyban, nyöszörögve mondja. Éhes az ördög… éhes az ördög…

TÉNFERUS

Kelj fel hát, és tedd, amit mondtam. Fel a padlás felé eltűnik.

MÓDUS

Feláll az ágyban, dörzsöli a szemét, majd az ablak felé pislog, melyet a beszéd alatt már kezdett elönteni a virradat fénye. Aztán, mint aki hirtelen észbe kap, felugrik az ágyból, s izgalmában ugrál és kiabál. Asszony! Hamar!… Elkésünk! Hamar!…

DUNDA

Ébredezik.

MÓDUS

Dunda! Hamar, az angyalát! Bűnbánóan a szájára üt. Bocsánat, Pasztilla… Éhes az ördög!… Éhes az ördög!… A lappancshoz szalad, s nézi a helyet, ahol Ténferus állt, miközben ezt kiabálja.

DUNDA

Felemeli a fejét. Megbolondult kigyelmed, Beke?

MÓDUS

Hamar-hamar! Ne beszélj…

DUNDA

Miközben fölül. Jól van már! Mit kiabál kigyelmed?!

MÓDUS

Tégy hamar egy zsákba bőséges élelmet! Kalácsot, kolbászt, sonkát, szalonnát! S a másik zsákba belé mind az aranyat! S a harmadikba a gyémántot! Siess!

DUNDA

Megbolondult maga?!

MÓDUS

Rakjad hamar! Siess. Kirántja az asszonyt az ágyból.

DUNDA

Mi baj? Mondja már! Közben húzza-vonja magára a szoknyát, ruhát.

MÓDUS

Ne beszélj, hanem cselekedj! Gyorsan! Álmot láttam. Mennünk kell!

DUNDA

Sopánkodik, veszi a zsákokat. Jaj nekünk, mi lesz velünk!?…

MÓDUS

Ne jajgass, hanem örvendezzél! Közben üvegben italt és poharat tesz az asztalra: melléje ül, s majd boldog terpeszkedésben iszik. Pöffeszkedve csak onnét parancsolgat, mint egy pasa. Örvendj, ahogy csak tudsz… Mert hiszen reánk köszöntött a legnagyobb szerencse! Mint egy király, olyan gazdagok leszünk. Mint két király! Mint három király!… Benne van a zsákban a sonka?

DUNDA

Közben kapkodva tömi a zsákokat. Benne, benne… De hát volt itt valaki?

MÓDUS

Volt, biza!

DUNDA

Kicsoda?

MÓDUS

A vásárok védő szelleme, maga boldog Pasztilla… Kolbászt is tettél?

DUNDA

Éppen egy hatalmas kolbászfüzérrel veszkődik. Tettem, tettem… S mit mondott az a Pasztilla?

MÓDUS

Azt mondta, hogy induljunk tüstént minden kincseinkkel Pediglen városába, ott egyenesen a vásárba, ahol nagy-nagy szerencse fog érni minket. Bizony. Csak siess!

DUNDA

A maga eleven személyében volt itt az a jótékony Pasztilla? Nagy sonkát rak a zsákba.

MÓDUS

Úgy hát!… Az aranyat is beléraktad, mind?

DUNDA

Belé… Biztosan maga Pasztilla volt, nem valaki más?

MÓDUS

Ejh, te hitetlen asszony! A gyémántok is együtt vannak?

DUNDA

Együtt a zsákban. Minden készen van.

MÓDUS

Mind a három zsák?

DUNDA

Mind a három.

MÓDUS

Jól bekötve?

DUNDA

Jól.

MÓDUS

No, akkor add ide nekem a kampós pálcát!

DUNDA

Odaadja a kampósbotot. Itt van, fogja.

MÓDUS

No, mehetünk! Kinyitja az ajtót. Vedd a zsákokat a hátadra, s gyere!

DUNDA

A három zsákot?

MÓDUS

Mit csináljunk, ha három van? Hamar-hamar!

Közben két kócos fej jelenik meg az ablakban, kíváncsian befelé tekinget.

DUNDA

Jól tudja kigyelmed, hogy hektikás vagyok. Meghalnék akár egyik alatt is.

MÓDUS

Próbáld csak! Nyakába rakja a legnagyobbat.

DUNDA

Összecsuklik. Jaj, nem bírom!

MÓDUS

Dühösen. Hát én vigyem, mint egy szamár?

DUNDA

Ne mint egy szamár, hanem mint Módus Beke.

MÓDUS

Mit mondtál? Én s a szamár mindegy vagyunk?!

VIRGONCZ

Az ablakból. A szamár kisebb!

ŐSZIKE

Nem kisebb, mert éppen akkora. Hihihi! Lebuknak.

MÓDUS

Dühösen felhorkan, s kiszáguld az ajtón. Csúfolkodtok, adta kölykei? Gyertek csak! Fülüknél fogva beráncigálja Virgonczot és Őszikét.

A gyermekek nagyon szegényesen vannak, mezítláb.

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Jaj, ne bántson, bácsi!

MÓDUS

Rájuk vág a botjával. Ki a szamár?

A két leányka sivalkodva elugrik.

DUNDA

Elkapja Virgonczot és Őszikét. Mondok valamit kigyelmednek, Beke. Vigyék ők a zsákokat.

MÓDUS

Leereszti a botot, megvetően. Ez a két gyenge gyerek?

DUNDA

Hát… Ha ők nem, majd az anyjuk. Erre jön éppen. Kikiált az ajtón. Hé, Ténferus!

TÉNFERUS

Belép. Jó reggelt kívánok, tekintetes Módus gazduram és gazdáné asszony. Megpillantja gyermekeit. Hát ti mit kerestek itt?

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Anyjuk szoknyája mögé bújnak. Beke bácsi…

DUNDA

Közbevág. Éppen felfogadtuk őket.

MÓDUS

Megyünk Pediglen városába, egyenest a vásárba. Segíts te is, Ténferus. Vedd a hátadra azt a zsákot hamar, s hozzad.

TÉNFERUS

Egészen a városig, a vásárba?

MÓDUS

Öhöm.

TÉNFERUS

Hosszú az út, gazduram. Halkan. S nem jó vége lesz.

MÓDUS

Megfizetlek jól. No, egy-kettő! Rakja a nagy zsákot Ténferusra.

TÉNFERUS

Leteszi. S mi lenne a fizetség?

MÓDUS

Minden száz lépés egy garas.

TÉNFERUS

Minden zsák után?

MÓDUS

Dühösen. Ejnye, milyen nagy kufár vagy! Hiszen minden vagyonom rámegy akkor! Fúj egyet. Node mindegy! Legyen minden zsák után egy garas. Csak induljunk, menjünk.

TÉNFERUS

Megemeli a nagy zsákot. Hühh, milyen nehéz! Mi van ebben?

MÓDUS

Ez is, az is. Gyerünk!

TÉNFERUS

Tapogatja a zsákot. Mintha nagy-nagy sonkát éreznék benne, kettőt is.

MÓDUS

Csizma az! Induljunk már!

TÉNFERUS

Akkor zsírral van megkenve a csizma, úgy szagolom.

MÓDUS

Elég a szóból! Vedd a kisebb zsákokat is; s egy-kettő, menjünk!

TÉNFERUS

Virgoncz, vedd azt a nagyobbik zsákot!

VIRGONCZ

A vállára veszi az arannyal tele zsákocskát. Öööh, beh nehéz! Mintha arany volna benne!

MÓDUS

Só van, ne beszélj!

TÉNFERUS

No, Őszike: te is vedd azt a kicsi zsákot!

ŐSZIKE

Felveszi a zsákocskát. Ha-ha! Ez csengve csörög, mint az ezüstmogyoró!

MÓDUS

Mogyoró-mogyoró… Indulj előre!

TÉNFERUS

Megindul az ajtó felé.

MÓDUS

Indul Ténferus után. Eredj csak, Ténferus, eredj! Majd én számolom a lépést. Ahogy megy kifelé, számolja is, csalva. Egy, kettő, három, négy… Három, kettő, négy…

Függöny

Harmadik szín

Ugyanaz az erdei tisztás, mint az első színben. Virrad. Az erdőben szorgalmasan szólnak a madarak.

KÁMPECZ

A hosszú éjszakai virrasztás után igen bóbiskol a magas fatörzsök tetején. Nagyokat bicsaklik a feje. Néha majdnem lebukik onnét a magasból. Majd mintha már nem bírná tovább, álmosan és lassan lemászik a fatörzsökről, s alant lefekszik a földre, az ösvény útján keresztül.

RÓKA

Jön jobbról az ösvényen; meglátván az alvó ördögöt, figyelve-óvakodva közelíti meg, nehogy csapdába essék. Lábát-fejét megszagolja, fintorogva emeli fel az orrát; majd hirtelen átugorja az ördögöt, és eltűnik az erdőben.

MEDVE

Jön balról az ösvényen. Szájában egy gombát hoz. A gombát leteszi az ördög fejéhez, megpökdösi, majd vissza-vissza tekintve bemegy az erdőbe.

TÉNFERUS

Jön az ösvényen, görnyedve a nehéz zsák alatt. Mögötte, kicsit elmaradva, Virgoncz és Őszike. Az asszony megütközve veszi észre, hogy alszik az ördög. De aztán felemeli a szoknyáját, és úgy lép át rajta, hogy fölötte legyez a szoknyájával. Hátraint a két gyermeknek, hogy vigyázzanak, és csend legyen.

VIRGONCZ

Odaér, álmélkodva. Ajj, beh csúnya!

ŐSZIKE

Mi ez, édesanyám!

VIRGONCZ

Szőrös vadember. Nem látod?

TÉNFERUS

Gyertek onnét!

ŐSZIKE

Édesanyám, miért olyan gyapjas ez a vad valami?

TÉNFERUS

Ördög az! Mondom, hogy gyertek onnét!

A két gyermek ijedten előrefut. Ott megállnak.

TÉNFERUS

Lehajol az ördög fölé, s úgy súgja neki. Ördög úr!

KÁMPECZ

Felkapja a fejét. Itt van a gazdag ember?

TÉNFERUS

Mindjárt jön.

KÁMPECZ

Jól van. Bízd rám. Visszadugja a fejét, mintha megbújva aludna.

Virgoncz és Őszike, látván, hogy mozdult az ördög, félve és ijedten visszafutnak az anyjukhoz, akit igyekeznek elhúzni onnét, a szoknyájába kapaszkodva.

VIRGONCZ

Mozdult, édesanyám! Jöjjön onnét!

ŐSZIKE

Él az ördög! Él az ördög!

TÉNFERUS

Miközben tovább mennek. Csendben legyetek! Álljatok itt meg. Hadd lássuk, mi lesz.

Tisztes távolban megállnak.

VIRGONCZ

Amott jön már Beke bácsi! Jaj, vajon mi lesz? Mi lesz?!

KÁMPECZ

Kissé ismét felemeli a fejét, de meglátván, hogy közeledik Módus Beke, ismét visszafekteti a földre. Úgy lesi a lépéseket.

ŐSZIKE

Édesanyám, megfogja Módus Beke bácsit az ördög?

TÉNFERUS

Csend legyen!

MÓDUS

Urasan, kényelmesen jön a kampósbottal. A felesége utána. Midőn közel érkezik Módus, csak akkor veszi észre az ördögöt. Kis tusakodás után a botjával meg akarja piszkálni, hogy vajon él-e.

KÁMPECZ

Ahogy a bot hozzáér, abban a pillanatban megragadja Módus Bekének a lábát. Megfogtalak, te zsivány!

MÓDUS

Kapálózik. Jaj, az ördög!

Virgoncz és Őszike sikong.

TÉNFERUS

A két gyermekhez. Csend legyen! Jaj, csend legyen!

DUNDA

Térdre veti magát. Úristen, irgalmazz nekünk!… Szűz Mária, segíts!

MÓDUS

Könyörögj, Dunda, könyörögj!

DUNDA

Térden odacsúszik az ördög elé, ki már felállott. A szent tűzre kérlek, hatalmas ördög…

KÁMPECZ

Ellöki Dundát. Fogd be a szád! Közben már elvette Módusnak a botját, kalapját, s szigorúan kérdi. Hol a pénz?

MÓDUS

Pénz? Szegény ember vagyok.

KÁMPECZ

Hazudsz! Hol a pénz? A sok kincs. Ide vele!

MÓDUS

Semmim sincs, ha mondom. Csak ez a feleségem.

DUNDA

Jaj! Odaad engem!

KÁMPECZ

Nincsen semmid?!

MÓDUS

Mindenki tudja, hogy szegény ember vagyok.

KÁMPECZ

Hazudsz! Módus Beke vagy!

DUNDA

Sikít. El vagyunk veszve!… Kámpecz nagyot rúg belé, Dunda elterül a földön.

KÁMPECZ

Igaz, hogy Módus Beke vagy?

MÓDUS

Az igaz.

KÁMPECZ

Igaz, hogy a vásárba akarsz menni?

DUNDA

Jaj! Kinyújtózik a földön.

KÁMPECZ

Igaz vagy nem igaz? Felelj!

MÓDUS

A szellem árulkodott, Pasztilla?

KÁMPECZ

Szellem, nem szellem: mindent tudok én! Kapzsi Beke! Mert tudom azt is, hogy minden kincsidet is magaddal hoztad.

MÓDUS

Óóóh, jajj!…

KÁMPECZ

Ide a kincsekkel!

MÓDUS

Végső menedékül szaporán integet Ténferus felé, hogy menjen-menjen tovább, vigye a zsákokat. Nincsen, csak ami rajtam van.

KÁMPECZ

Torkán ragadja Módust. Hazudsz! Mért integetsz ama szegény asszony felé? Talán ott van a kincs?… Gyere ide, szegény asszony!

TÉNFERUS

Csak csupán egy pár csizma van, ördög úr.

MÓDUS

A halál torkából is kétségbeesve integet Ténferusnak. Tűnjetek el! Fennhangon. Csizma sincs! Semmi sincs!

KÁMPECZ

Ténferusnak. Hozd ide azt a csizmát, te szegény asszony!

TÉNFERUS

Odamegy az ördöghöz, Virgoncz és Őszike is vele. Itt vagyok.

KÁMPECZ

Ezek a te gyerekeid?

TÉNFERUS

Az enyémek, bizony! Az egyik Virgoncz, s a másik Őszike.

KÁMPECZ

Derék. Megveregeti a két leányka arcát. Hol van hát az a csizma?

TÉNFERUS

Itt van a zsákban.

KÁMPECZ

Vedd ki!

MÓDUS

Ne vedd ki!

KÁMPECZ

No, hát akkor hadd legyen igaza ennek a gazdag embernek; kiveszem én. Belenyúl a zsákba, s kihúz egy sonkát. Itt a csizma! Élvetegen szagolja. Eh, beh jó sonka-csizma!… Ugye, Módus Beke!

MÓDUS

Csizma bizony.

KÁMPECZ

Hogy-hogy? Én sonkának látom-szagolom. Miképpen csizma ez neked?

MÓDUS

Úgy, hogy disznónak a csizmája.

KÁMPECZ

Kacag. No, öntsd ki a többit is, Ténferus asszony! Öntsd ki az egész zsákot!

TÉNFERUS

Kiönti a zsákot.

KÁMPECZ

Ámul, a gyermekek is. Hühh, a lakodalmát! Még egy sonka! Kolbász, szalonna! Cipó, kalács!

TÉNFERUS

Minden, ami jó.

KÁMPECZ

No, te hazug Módus Beke: kié mindez a sok jó?

MÓDUS

Ezé a szegény asszonyé.

KÁMPECZ

Úgy?! Ezé a szegény asszonyé?! Hát akkor hallgass ide, te szegény asszony: mivel neked is két gyermeked van, nem veszem el tőled ezt a sok jó ennivalót. Nem veszem el, ha a végén együtt lakomázunk belőle. Jó lesz, helyes lesz?

TÉNFERUS

Jó lesz.

KÁMPECZ

No, akkor rakd vissza mind a zsákba!

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Hüppögnek. De éhesek vagyunk!

TÉNFERUS

A sok étket visszarakja a zsákba. Várjatok még egy kicsit!

KÁMPECZ

S mi van abban a másik zsákocskában, te Virgoncz leányka?

VIRGONCZ

Odacipeli a zsákot. Ebben só van, ördög bácsi.

KÁMPECZ

Hadd lám azt a sót! Belenyúl a zsákba. Hűhá, hát ez arany! S milyen rengeteg! Ez is a szegény asszonyé, te Módus Beke?

MÓDUS

Hát izé… Kap a zsák után, de Kámpecz úgy ellódítja, hogy messzire csúszik.

KÁMPECZ

No, ha izé, akkor én ezt a zsák aranyat mind elveszem.

DUNDA

Ki eddig elterülve feküdt, mint egy holt: abban a pillanatban felugrik, s ádáz dühösséggel kiáltja, majd Kámpecznek neki is ugrik. Elveszed?! Te gaz ördög! A mi aranyunkat veszed el? Tolvajok tolvaja! Te rabló! Üti Kámpeczot.

KÁMPECZ

Megrémülve kiált segítség után. Lámenta, segítség! Ámpecz fiam, Bépecz fiam! Gyertek!

A kiáltásra Ámpecz és Bépecz a fa tetejéről, mely testüknek súlya alatt a tisztás felé borulva meg is hajlik, leugranak a tisztásra, éppen Dunda nyakába. Felugrálnak, körbeszimatolnak. Ámpecz a következő párbeszéd alatt óvatosan elcseni a nagy zsákot.

LÁMENTA

Eközben kitörtetve az erdőből, a tisztáson megjelenik. Mi az? Mi van itt?!

KÁMPECZ

Mint az oroszlán, reám jött ez a gazdag aszszony.

LÁMENTA

S te félsz egy asszonytól?

KÁMPECZ

Félek.

LÁMENTA

Akkor állj félre, te nyavalyás! A fatörzsök mögé löki Kámpeczot; aztán nagy számonkéréssel a tápászkodó Dundához. Te ki vagy?

DUNDA

Ennek a Módus Bekének a felesége.

Virgoncz, Őszike és a két ördöggyerek közben nagy visongással nekiesnek a kövér zsáknak. Sonkát, kolbászt falnak nagy csámcsogásal, sorba kiülve a paravánra.

LÁMENTA

Gazdagok vagytok?

DUNDA

Voltunk. Aranyunk, gyémántunk most ott van, azokban a zsákokban.

LÁMENTA

Akkor az arany s gyémánt marad. Ti mehettek!

DUNDA

Felcsattan. Még hogy mehetünk?! Ténferushoz ugrik. Ténferus, add vissza a zsákokat!

TÉNFERUS

Nem adom!

DUNDA

A gyermekek kezéből rángatja ki az ennivalót. Adjátok vissza rögtön!

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Nem adjuk!

ÁMPECZ, BÉPECZ

Hirtelen Dunda nyakába kapaszkodnak. Nem adjuk! Ütik Dunda fejét, az sivítva szalad fel s alá, nem tudja lerázni magáról az ördögfiakat.

LÁMENTA

Úgy van! Adjátok ide nekem!

TÉNFERUS

Nem adjuk!

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Nem adjuk!

ÁMPECZ, BÉPECZ

Nem adjuk!

DUNDA

Elterül a két ördögfi alatt. Végem van!

KÁMPECZ

A háttérben feljajdul. Ó, jaj, mit mondanak a fiaim?!

LÁMENTA

Kámpeczhoz. Nem fogod be a szád, te gyávaság! Az ördögfiakhoz. Ámpecz, Bépecz, gyertek ide anyátokhoz.

ÁMPECZ, BÉPECZ

Leugrálnak Dundáról, s odasorakoznak a leánykák mellé. Nem megyünk!

LÁMENTA

Micsoda beszéd ez?

ÁMPECZ

Én itt akarok maradni a szegény asszonynál; s ezzel a Virgoncz kislánnyal játszani!

BÉPECZ

Én is, Őszikével!

LÁMENTA

Nem jutok szóhoz!…

VIRGONCZ, ŐSZIKE

Könyörögve Ténferushoz. Vigyük haza őket, édesanyám!

VIRGONCZ

Olyan jól játszanék Ámpeczcal!

ŐSZIKE

Én meg Bépeczcel!

TÉNFERUS

No, jól van. Odalép Lámentához. Tessék nézni, ördögné asszony; ezek az ördögfiak még nem gyökeresek a gonoszságban. Majd én felnevelem őket, hátha jóféle emberek lesznek.

LÁMENTA

S az arany és a gyémánt?

TÉNFERUS

Kell a nevelésükre.

KÁMPECZ

Előugrik a fatörzsök mögül. A kincs az enyém! Elég nektek a sonka is! Felragadja a földről a legkisebb zsákot.

DUNDA

Felpattan, és Kámpecz után veti magát. Tolvaj! Add vissza a gyémántot!

Kámpecz menekül, Dunda utoléri; záporoznak az ütések az ördögre. Lámenta segíteni akar, mindhárman összegabalyodnak.

TÉNFERUS

A verekedés alatt vállára veti a nagy zsákot, és gyorsan tereli a gyermekeket. Gyertek, gyerekek, gyertek!

Ámpecz még visszaszalad, a verekedők alól kiszedi a kisebbik zsákot, és utánuk fut.

KÁMPECZ

Jajgatva felpattan a fatörzsökre. A fejem! Lámenta, engem ütsz! Észreveszi a menekülőket. Hühh, viszik a gyémántot!

Ténferusék éppen eltűnnek a fák között. Lámenta a szín szélén földre teperi Dundát; erre a kiáltásra felpattan.

MÓDUS

Az ellenkező oldalon besántikál. Megpillantja az őrizetlen nagyobbik zsákot, felkapja, s fut el vele.

LÁMENTA

Rémülten felkiált. Meg az aranyat!

KÁMPECZ

Módus nyakába ugrik a fatörzsökről. Megállj, Módus Beke! Ide a zsákot!

MÓDUS

Vergődik alatta. Nem adom!

KÁMPECZ

Akkor pokolba viszlek! Ilyen zsíros zsákmányért bocsánatot nyerek, talán! Kanyarít a karjával, láng csap fel, s Módus, nyakában Kámpeczcal, elsüllyed. Az ördög hangja már a föld alól szól vissza. Lámenta, hozd a másikat is!

Dunda erre felpattan, segítségért kiáltva futna el, de Lámenta utánanyúl Módus kampósbotjával, s elkapja a nyakát. Ismét láng és füst: a két asszony is elsüllyed.

Róka bejön, körbeszaglász, talál valami sonkamaradékot. Élesen felkacag, csámcsogva falni kezd. Megcsendül az erdő, páfrányok nőnek ki a földből. A madarak énekelnek.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Első változata: Tarka ördög, Tamási 1953-ban írta, s 1953 decemberében Szegény ördög címmel véglegesítette. Így jelent meg a Népművészeti Intézet szerkesztésében a Művelt Nép Könyvkiadónál 1954-ben. A darabhoz Németh Antal írt rendezői utasításokat. (A bábjáték egy kötetben szerepel A párbaj című guignol-játékkal, továbbá N. Gernet–T. Gurevics Kiskacsa, Muharay Elemér János, a nagyerejű című darabbal, s ugyancsak a könyvecskében olvasható Muharay Elemér tanulmánya Bábjátszásunk néhány kérdéséről címmel.) A bábjáték 1974-ben a Kriterion Könyvkiadónál is megjelent a Báboskönyv című gyűjteményben. A darabhoz Kovács Ildikó írt rendezői útmutatót. Az ő nevéhez fűződik a darab hivatalos ősbemutatója is: 1973. március 16-án a kolozsvári bábszínházban játszották először, majd 1975. december 25-én Furfangosok címmel (Weöres Sándor Csalóka Péter-ével egy műsorban) Országh Lili báb- és díszlettervével, Bánd Anna rendezésében az Állami Bábszínház adta elő; a darabot azóta is műsoron tartják. 1987. május 13-án pedig a kecskeméti Katona József Színház bábtagozata, a Ciróka-együttes Seprődi Kiss Attila rendezésében vitte színre.

Tűzálló Pál^{^*}

Rádióelőadásra írott mesejáték

1955

Szereplő személyek

NAGY GALAGONYA KIRÁLY

TEKETÓRIA KIRÁLYNÉ

ZSUZSKA, a lányuk

CZINKE PÁL

CITERÁS

INAS

AJTÓNÁLLÓ

HAJDÚ

A király és a királyné, ebéd végeztén, asztalnál ülnek. Az udvari muzsikus citerán játszik nekik, s majd kedveskedve énekli.

Hegyen megyen henderi,

Hátán viszi kenderit.

Ha nem szánnám henderit,

Meggyújtanám kenderit.

KIRÁLY

Megrázza az asztali csengőt. Elég lesz az andalításból, citerás mester! Az ebédnek végire járunk, s ha a feleségem, a királyné asszony, szintén úgy gondolja, akkor elmehetsz. A királynéhoz. Úgy gondolod-e, kedves Teketória?

KIRÁLYNÉ

Tőlem elmehet a citerás, felséges király uram.

CITERÁS

Igenis. Elmegy.

KIRÁLY

Ismét megrázza a csengőt. Hol vagy, asztali inasom?

INAS

Itt vagyok, felséges uram, a felséged háta mögött.

KIRÁLY

Hát miért állasz te az én hátam mögött?!

INAS

Azért, felség, hogy ételben-italban rögtön szolgálatodra lehessek.

KIRÁLY

No, jól van, de most mondám, hogy a végire járunk az ebédnek. Vagyis ha a feleségem, a királyné asszony, szintén úgy gondolja, akkor te is elmehetsz. A királynéhoz. Úgy gondolod-e, kedves Teketória?

KIRÁLYNÉ

Tőlem elmehet az asztali inas is, felséges király uram.

INAS

Igenis. Elmegy.

KIRÁLY

No, ketten maradtunk, Teketória.

KIRÁLYNÉ

Elegen vagyunk mi ketten is. Nem gondolja kend?

KIRÁLY

Magunknak elegen, az igaz. De hát az ember emberek között él. Mivel hát úgy vagyunk teremtve: s aztán kötelesség is, kedves feleség.

KIRÁLYNÉ

Kötelesség?! Hát kend a király, a Nagy Galagonya! Azt tehetjük, amit akarunk! S mi mégis úgy élünk ebben a nagy palotában, mint valami rabságban! Tele vagyunk bajjal-gonddal, s mindenféle gézengúz emberekkel. Az egyik itt citerázik, a másik amott leselkedik. S kend úgy beszél valahánnyal, mintha nem is szolgákkal beszélne, hanem valami nagy urakkal.

KIRÁLY

Éppen te mondád, kedves feleségem, hogy én vagyok a király, a Nagy Galagonya! Hát azért van minden így, mert nem akarnám, hogy aztán az utókor rosszat beszéljen rólam. Hadd mondják, hogy emberséges, nagy király volt az a Galagonya király.

KIRÁLYNÉ

Emberséges?! Hát emberséges király az olyan, aki a feleségével alig is tölt valami időt?

KIRÁLY

Ejnye, hát most is együtt vagyunk, Teketória.

KIRÁLYNÉ

Együtt vagyunk?! Fogadni mernék, hogy kend mindjárt szundítani tér.

KIRÁLY

Csakugyan szundítok egyet, anyjok!

KIRÁLYNÉ

Ugye mondtam!

KIRÁLY

Abba a süppedékes székbe, amott ni, abba beleereszkedem. Megindul. Ejh, beh jó lesz. Leül, nyög. Így ni… Hát te nem szundítasz, anyjok?

KIRÁLYNÉ

Tudja kend, hogy én nem érek rá. Ezt a sok drága miegymást le kell az asztalról szednem, s aztán, brrr, jön a mosogatás!

KIRÁLY

Hát azért tartom én azt a töméntelen szolgálót, hogy te mosogass?

KIRÁLYNÉ

Szolgáló, szolgáló! De mit csinálok, ha aztán eltördösik az aranytányérokat?! Ugye, hogy a múltkor is potty az egyik. Hát inkább leszedem én, s elmosom én!

KIRÁLY

Jól van, nem szólok a dolgodba. Én mindenesetre nyugszom egy kis ideig. Ha aztán el találnék szundítani, csendességben legyen az egész palota. Hallottad-e?

KIRÁLYNÉ

Meglesz a csend, ne búsuljon.

A macska dorombolni kezd. Egy-egy tányérnak, késnek és villának a zaja hallik, majd kedves és tréfás altató muzsika hangzik.

KIRÁLY

Már hortyog.

KIRÁLYNÉ

Miközben szedi le az asztalt, halkan dudorászik.

Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom,

Nem söpri meg többet az én gyönge karom.

Az ének és a zene egészen elhalkul, majdnem elhal. Ebben a szünetben a király hortyogása hallik, a macska dorombolása és a tányérok koccanása.

KIRÁLYNÉ

Folytatja.

Udvarom közepin egy arany…

Az „arany” szóra egy tányér a földre esik, és nagy csörömpöléssel eltörik.

KIRÁLY

A szendergésből felriad. Mi az?! Mi az?!

KIRÁLYNÉ

Semmi. Csak szundikáljon kend.

KIRÁLY

Nem semmi, mert igen csörömpölt.

KIRÁLYNÉ

Hát egy tányér a földre esett.

KIRÁLY

Aranytányér?

KIRÁLYNÉ

Tudja kend, hogy nincs más.

KIRÁLY

Ejh, anyjok, anyjok! Hát azért tartom én azt a töméntelen szolgálót, hogy te vagdosd a földhöz azokat az aranytányérokat?! No mindegy. Úgyis elvitte a kutya az én szundikálásomat.

Künn az udvaron nagyon ugat a kutya.

KIRÁLYNÉ

Hallja kend, a kutya úgyis felébresztette volna.

KIRÁLY

Nézz ki az ablakon, mit fog az a kutya.

Ablak nyílik.

KIRÁLYNÉ

Nem hallgatsz, te Murok! Ki bujkál ott az áléban?

KIRÁLY

Ugyan, anyjok! Ki bujkálna ilyenkor, ott a lugasban? Nyilván csak szellő lebbenti a lombokat, vagy madár szökdécsel az ágak között.

KIRÁLYNÉ

De bizony bujkál ott valaki, felséges férjem uram.

KIRÁLY

Kiálts egyet!

KIRÁLYNÉ

Kiált. Hohé, ki bujkál abban a lugasban?!

ZSUZSKA

Kívülről a hangja. Én vagyok.

KIRÁLYNÉ

Te vagy, Zsuzska?

KIRÁLY

Ki az, anyjok?

KIRÁLYNÉ

A felséged leánya, Zsuzska.

KIRÁLY

Ejnye, ha bujkál: akkor az én leányom, ha pedig valami dicséretes dolgot művel, akkor a tiéd? No, jó. Szólj hát az én leányomnak, hogy jöjjön csak ide.

KIRÁLYNÉ

Az ablakon át. Atyád parancsa: gyere be!

ZSUZSKA

Kívülről jövet. Megyek, de ne legyetek szigorúak.

KIRÁLY

Jön?

KIRÁLYNÉ

Már jön.

KIRÁLY

Nem rossz kislány ez, lelkemre mondom.

KIRÁLYNÉ

Csak akaratos és rakoncátlan.

KIRÁLY

Hát aztán? Gyermek!

KIRÁLYNÉ

Nohát, amikor én voltam ekkora, akkor már kend sugdosott a fülembe. Csakhogy felséged arra már nem emlékszik.

KIRÁLY

Ajh, dehogynem!

ZSUZSKA

Belép. Kezit csókolom!

KIRÁLY

Gyere csak ide, Zsuzska! Állj ide elém!

ZSUZSKA

Itt vagyok, atyám.

KIRÁLYNÉ

Milyen ruha van rajtad, kislányom?!

ZSUZSKA

Hát ilyen kis nyári ruha, anyácskám.

KIRÁLY

Ne ruházzatok most. Nyári ruhácska van rajta, mert nyár van. Nohát. Most nem a ruháról van szó, hanem másról. Vagyis felelj nekem, kedves kislányom, hogy miért bujkáltál te a lugasban?

ZSUZSKA

Miért?

KIRÁLY

Igen. Miért?

ZSUZSKA

Az igazat mondjam?

KIRÁLY

Bizony, a színtiszta igazat.

ZSUZSKA

El akartam menni a virágos mezőre, hogy ott virágot szedjek. El akartam osonni a lugason keresztül: vagyis el akartam szökni hazulról.

KIRÁLYNÉ

Nem rossz kislány ez.

KIRÁLY

Nem hát! Mi volna abban rossz, ha valaki virágot akar szedni a réten?

KIRÁLYNÉ

Nem valaki, Nagy Galagonya! Hanem egy királykisasszony! Ki hallott olyant, hogy egy király leánya elinduljon egyedül a virágos rétre?!

KIRÁLY

Nem mondom, hogy szokott dolog volna, az igaz. De hát, ami sohasem volt, annak is meg kell egyszer történnie. Mi fenyegeti őt, ott a virágos réten? Medve talán, vagy oroszlán?

ZSUZSKA

Csak virágok vannak ott, és pillangók, sok szörnyűség, esetleg vérszomjas tücsök, s akkora sáskák, mint a sárkány.

KIRÁLY

Nevet. Milyen tücsök? Mondd még egyszer!

ZSUZSKA

Vérszomjas tücsök!

KIRÁLY

Hát nem kedves gyerek ez, anyjok?

KIRÁLYNÉ

Kedves, kedves, de mi lesz, ha valami kóbor haramia vagy illetlen fickó meglátja őt a virágos réten?

KIRÁLY

No, Zsuzska! Mi lesz akkor?

ZSUZSKA

Lehúzom magam a virágok közé.

KIRÁLY

Hallod, anyjok! Lehúzza magát a virágok közé, s olyan lesz maga is, mint egy virág. Meg sem ismeri a haramia, hanem csak azt mondja: „Ejh, be szép virágok vannak ezen a réten!”

KIRÁLYNÉ

S ha le akarja szakítani?

ZSUZSKA

Akkor elfutok.

KIRÁLYNÉ

S ha utolér téged?

ZSUZSKA

Olyan haramia nincs!

KIRÁLY

Én is azt mondom, hogy olyan haramia nincs. Mert mi történik? Jön, jön a haramia, andalog szépen a virágos réten. Egyszer hát meglátja a legszebb virágot, s odalépeget, hogy leszakítsa. De ahogy nyújtaná a kezét a haramia, hát a virág egyszerre felugrik, amitől a haramia úgy megijed, hogy talán meg is hal menten.

KIRÁLYNÉ

Így képzeli a Nagy Galagonya király.

KIRÁLY

Így.

KIRÁLYNÉ

Na, jó. De aztán, aki csinálja a bajt, az el is igazítja! Vagyis kend felel mindenért, ami esetleg történni fog.

KIRÁLY

Aki felelni tud az egész országért, talán egy gyerekért is tud.

KIRÁLYNÉ

Csakhogy egy leányért nehezebb, felség!

KIRÁLY

Nehezebb, nem nehezebb: megteszi Nagy Galagonya. Zsuzskához. Elmehetsz, Zsuzska!

ZSUZSKA

Köszönöm, atyám. Elmegy.

KIRÁLY

Megrázza a csengőt, majd kiált. Ajtónálló!

AJTÓNÁLLÓ

Beugrik. Parancsoljon, felség.

KIRÁLY

Mondd meg az udvarbírónak, hogy a királykisasszony elment a virágos rétre. Küldjön utána egy szemfüles hajdút, aki tisztes távolból vigyázzon reá. De észrevétlenül, hallod-e?! S meg ne háborítsa kedves leányomat, csak ha nagy-nagy baj fenyegetné az ő testi és lelki épségét. Értetted-e?

AJTÓNÁLLÓ

Igenis, felség. Elmegy.

Muzsika kezdődik: lengén, röppenve megy Zsuzska a virágos rét felé, majd dongók kezdenek dongani, tücskök szólnak, sáskák hegedülnek, és madarak énekelnek.

ZSUZSKA

Megérkezett a virágos rétre, dalol.

Aki engem szívből szeret,

Könnyen a rabjává tehet.

Szeress engem szívedből,

Két fekete szemedből.

PÁL

Meghallotta az éneket, a távolból odakiált. Halljunk oda!

ZSUZSKA

Jesszusom! Valaki meglátott!

PÁL

Énekelve közeledik.

Gyere hozzám szép madárka!

Nem zárlak én galickába,

Mikor tetszik, elrepülhetsz,

Ha kedved lesz, visszajöhetsz.

Csend. Csupán tücsökszó hallik, és a sáskák hegedülnek.

PÁL

Hol van az a madár?… Hé!… Elrepültél? Tündér voltál?!… Ejnye… No, várj csak, majd megidézlek én téged azzal a kicsi verssel, hogy…

Kicsi leány bujában

Belebújt a burjánba.

ZSUZSKA

Elneveti magát a virágok között.

PÁL

Ugye, hogy itt vagy! Bújj csak elé, onnét a virágok közül!

ZSUZSKA

Előbújik. Azt hiszed, hogy félek?

PÁL

Hát akkor miért bújtál a virágok közé?

ZSUZSKA

Mert nekem úgy tetszett.

PÁL

Egyszóval, nem félsz?

ZSUZSKA

Nem én! Pedig tudom, hogy te ki vagy. Mert te egy haramia vagy.

PÁL

Nem találtad el.

ZSUZSKA

Akkor illetlen fickó vagy.

PÁL

No-no!

ZSUZSKA

Hát akkor ki vagy?

PÁL

Az vagyok, akit látsz. Szegény molnár árva fia.

ZSUZSKA

Ha molnár fia volnál, malomban volnál. De itt ólálkodol a virágos réten. Nem tiszta dolog ez!

PÁL

Nevet. Tiszta ez, arany madaram. Tiszta bizony, mint a harmat.

ZSUZSKA

Aki esküdözik, hamar hazudozik.

PÁL

Nézz a szemembe!

ZSUZSKA

Fekete.

PÁL

De nem látod benne, hogy igazat mondok?

ZSUZSKA

Látom, nem látom, szóból ért az ember. Mit keresel te ezen a virágos réten?

PÁL

Kincset.

ZSUZSKA

Kincset?

PÁL

Igen. Találtam is.

ZSUZSKA

Hol van?

PÁL

Itt van a te becses személyedben.

ZSUZSKA

Egyszer kincs, máskor arany madár. Hát még mi?

PÁL

Minden! A csillag libegő fénye, a hold bűbájos igézete! A hajnal felderítő öröme és a csillogó gyöngyös harmat! A virág üdesége és a szívem reménye.

ZSUZSKA

Sóhajtva. Ajh-ajh!…

PÁL

Ajh-ajh, bizony.

ZSUZSKA

Mindent halomra gyűjthetsz, ami szép. Úgysem ér az semmit, hiszen még azt sem tudod, hogy ki vagyok.

PÁL

Minden, ami szép és boldogító!

ZSUZSKA

De hogy kinek vagyok a lánya! Nem érted?

PÁL

Bárkinek, nekem mindegy.

ZSUZSKA

Hátha az apám… az apám harangozó?

PÁL

Segítek neki harangot húzni.

ZSUZSKA

S hátha király?

PÁL

Miért nem mondod mindjárt, hogy maga a kínai császár?

ZSUZSKA

Úgy hát neked mindegy.

PÁL

Nekem igen.

ZSUZSKA

Hát akkor?

PÁL

Akkor, akkor… Mit is énekeltél legelőször? „Aki engem szívből szeret, könnyen a rabjává tehet.” Ugye, azt énekelted?

ZSUZSKA

Azt.

PÁL

Hát akkor én téged szívből szeretlek!

ZSUZSKA

Csak ennyi?

PÁL

S most meg is csókollak!

ZSUZSKA

Védekezve felkiált. Ne bánts!

Muzsika: Zsuzska boldog ijedelemmel fut, szalad.

PÁL

Zsuzska után kiált. Megállj, madaram!

Muzsika elhal.

HAJDÚ

Dörren a hangja, és jön. Mit csináltál, gazember?

PÁL

No-né! Jön a király hajdúja!

HAJDÚ

Elment az eszed, te szerencsétlen? Mit követtél el?!

PÁL

A király hajdúja vagy, vagy a liliomok őrzője? Folytasd a hivatalodat, s ne üsd az orrodat a szívembe!

HAJDÚ

Még te oktatsz engem, nyavalyás?

PÁL

Nyavalyás az, aki oktalanságot tesz.

HAJDÚ

A király parancsát teszem.

PÁL

Nem hiszem.

HAJDÚ

No, ha nem hiszed, gyere a király elé!

PÁL

Jó.

HAJDÚ

Mars előre!

Muzsika: Pál és a hajdú mennek a mezőn, árkon-bokron, mennek a király elé.

AJTÓNÁLLÓ

Belép a királyhoz. Felség!

KIRÁLY

No, mi az, te ajtónálló?

AJTÓNÁLLÓ

Itt van a hajdú s egy réti fiú.

KIRÁLY

Micsoda réti fiú?

AJTÓNÁLLÓ

Fogta a virágos réten.

KIRÁLY

Ereszd be őket.

AJTÓNÁLLÓ

Kinyitja az ajtót. Belépni!

Pál s a hajdú belépnek, az ajtónálló kimegy, az ajtó becsukódik.

HAJDÚ

Felséges uram, királyom, jelentem alássan, hogy mint kiküldött hajdú, ezt a vétkes fiút hoztam.

KIRÁLY

Honnan?

HAJDÚ

A virágos mezőről.

KIRÁLY

Ajh-ajh, az nagy baj, de lássuk, hogy mekkora.

HAJDÚ

Felség…

KIRÁLY

Várj-várj, majd én kérdezek. Pálhoz. Hát, fiú, ki vagy te?

PÁL

Czinke Pál, felség.

KIRÁLY

S mi vagy te?

PÁL

Árva molnárfiú, felség.

KIRÁLY

Mit kerestél te a virágos mezőn?

PÁL

Kincset.

KIRÁLY

Találtál-e?

PÁL

Igen.

KIRÁLY

S hol Van?

PÁL

Elfutott.

KIRÁLY

Elfutott? Hát milyen kincs volt az?

PÁL

Egy kislány volt, felség. Szép, mint a mezők virága, harmat módján csillogó és okos, bár egy kicsit nyelves.

KIRÁLY

Látom, igen megtetszett neked.

PÁL

Életre-halálra, felség.

KIRÁLY

S kinek a leánya az a kislány?

PÁL

Azt én nem tudom.

KIRÁLY

Megmondjam neked?

PÁL

Hát szíveskedjék megmondani.

KIRÁLY

Abbizony az én kislányom.

Csend.

KIRÁLY

Látom, megakadt a szavad.

PÁL

A nyakamat a kezedbe ajánlom, felség.

KIRÁLY

Ott van. A hajdúhoz. No, hajdú! Vidd ezt a fiút, és zárd be az elítéltek kamrájába!

HAJDÚ

Igenis, felség. Kimennek.

KIRÁLY

Megrázza a csengőt. Ajtónálló!

AJTÓNÁLLÓ

Belép. Parancsoljon, felség.

KIRÁLY

Jöjjön ide a kislányom!

AJTÓNÁLLÓ

Igenis.

Muzsika: élet vagy halál?

ZSUZSKA

Belép. Itt vagyok, atyám.

KIRÁLY

A hajdú kezemre adta azt a molnárfiút, aki megháborgatott téged a virágos mezőn.

ZSUZSKA

Engem nem háborgatott meg.

KIRÁLY

Hát mit csinált?

ZSUZSKA

Meg akart csókolni.

KIRÁLY

Mit mondasz?

ZSUZSKA

Nem mindjárt! Előbb a csillag fényének nevezett engem, aztán a hajnal örömének, s majd csillogó harmatnak. Csak azután akart megcsókolni.

KIRÁLY

Csak?!

ZSUZSKA

Csak, csak…

KIRÁLY

S te mit csináltál?

ZSUZSKA

Elfutottam.

KIRÁLY

Úgy hát tetszik neked?

ZSUZSKA

Azért futottam el.

KIRÁLY

Öreg Galagonya vagyok már, de én ezt nem értem semmiképpen. Az egyiknek az esze fut el, a másik maga fut el: mit csináljak? Szólj!

ZSUZSKA

Járja végire, hogy igazat mondott-e az a molnárfiú.

KIRÁLY

Tegyem próbára?

ZSUZSKA

Tedd.

KIRÁLY

Hát jó. Öltözzél hamar hajdúnak, s állítsd elém azt a fiút. De aztán olyan hajdú légy, mint a parancsolat!

ZSUZSKA

Egy kicsi bajuszt tehetek?

KIRÁLY

Tehetsz, nagyobbat is.

ZSUZSKA

S rangja nem lesz a hajdúnak?

KIRÁLY

Rangja? Káplár! Elég?

ZSUZSKA

A hajdúkáplárt megjátssza hanggal. Felségednek alássan jelentem, hogy a káplári rangot, mint királyi hajdú, ezennel felvettem.

KIRÁLY

Parancsot rögtön végrehajtani!

ZSUZSKA

Igenis. Kimegy.

KIRÁLY

Megrázza a csengőt. Ajtónálló!

AJTÓNÁLLÓ

Belép. Parancsoljon, felség!

KIRÁLY

Hallottad te hírét a Kecskerágó királynak?

AJTÓNÁLLÓ

Hogyne hallottam volna, felséges uram! Beszéltem is olyan emberekkel, akik odavalók voltak, a Kecskerágó király országába. Azt mondják, hogy nagy és hegyes-völgyes birodalom az, s azt is mondják, hogy a nyúlnak is hosszú farka van, s az emberek igen nagy vitézek.

KIRÁLY

Nagy hazug vagy te, ajtónálló. Mert lehet, hogy az a Kecskerágó király nem is létezik.

AJTÓNÁLLÓ

Igenis, felség. A Nagy Galagonyán kívül nem létezik más király.

KIRÁLY

No-no. Annak a Kecskerágó királynak mégis léteznie kell, mert először: nekem jó barátom, másodszor pedig küldött nekem ajándékba egy vitéz hajdúkáplárt, akinek a jövésit várom minden pillantásban.

ZSUZSKA

Érkezőben, káplári hangon. Előre, betyár! Nem a virágos mezőn vagy!

KIRÁLY

No, már itt is van.

AJTÓNÁLLÓ

Hüh, ez daliás legény, felség!

KIRÁLY

Abbizony. Te elmehetsz.

AJTÓNÁLLÓ

Igenis. Elmegy.

KIRÁLY

No, mi van, hajdúkáplár?

ZSUZSKA

Felségednek jelentem, idehoztam ezt a réti fiút.

KIRÁLY

Engedelmes volt?

ZSUZSKA

Mint a bárány.

KIRÁLY

Igaz, Czinke Pál?

PÁL

Mindent elmondtam felségednek. Engedelmesen várom az ítéletet.

KIRÁLY

Mit szólnál ahhoz, ha kegyelmet nyernél?

PÁL

Jobb nekem itt a rabság, mint künn a világban a szabad élet, felség. Mert itt ha rab vagyok is, de annak a közeliben vagyok, akit szeretek.

KIRÁLY

Ez az egy igaz. De ez a hajdúkáplár vigyázni fog reád, hogy túlságosan közel mégse kerülhess hozzá.

PÁL

Reám vigyázhat, de a szívemre nem tud.

KIRÁLY

Annyira szereted őt?

PÁL

Mindent megtennék érte, felség!

KIRÁLY

Tűrnél hideget és meleget?

PÁL

Tűrnék!

KIRÁLY

Bemennél például egy jégverembe, ahol olyan hideg van, hogy mire tízig számolsz, benne a víz is megfagy?

PÁL

Bemennék.

KIRÁLY

S amíg harmincig számol az ember, addig meg tudnál maradni benne?

PÁL

Meg tudnék, felség!

KIRÁLY

Hát átal tudnál-e menni egy háromöles tűzön, melynek a lángja a fejeden átcsap?

PÁL

Átmennék, felség!

KIRÁLY

Te hajdúkáplár!

ZSUZSKA

Parancsolj, uram-királyom!

KIRÁLY

Beteszed ezt a fiút a jégverembe, egyezség szerint, azután pedig átmegy a tűzön. Ha mind a kettőt meg tudja tenni, keresse meg a lányomat, aki itt van a palotában. Zár vagy rejtek ne legyen előtte.

PÁL

S ha megtalálom?

KIRÁLY

Magadnak találtad meg.

PÁL

Köszönöm, felség. Nem egyszer, hanem kétszer megyek át a tűzön! S nemcsak a hideget állom ki abban a jégveremben, hanem kiállom azt is, ha hideg vízzel öntöznek azalatt!

KIRÁLY

Hát akkor kétszer a tűz, s hideg vizet rá. Megértetted, hajdúkáplár?

ZSUZSKA

Igenis, felség: kétszer tűz, s hideg vizet rá!

KIRÁLY

Mehettek.

ZSUZSKA

Előre, bajnok!

Kimennek.

KIRÁLY

Megrázza a csengőt. Ajtónálló!

AJTÓNÁLLÓ

Belép. Parancsoljon, felség!

KIRÁLY

Jöjjön ide a citerás!

AJTÓNÁLLÓ

Kiált az ajtóból. Citerás!

CITERÁS

A hangja. Itt vagyok, mit akarsz?

AJTÓNÁLLÓ

Hívat a király!

Halkan muzsika indul, mely beszéd közben a beszéd mögött áll, máskor pedig hol a víz s hol a tűz próbáját idézi messziről. A citera mindig elöl áll a tréfás énekkel.

KIRÁLY

Türelmetlen, kiszól az ajtón. Hol a citerás?

CITERÁS

Itt vagyok, felség!

KIRÁLY

Gyere, pengess nekem valami jót.

CITERÁS

Mit pengessek, fenség?

KIRÁLY

Tréfás legyen, szerelmes legyen: tűz-víz is benne legyen.

CITERÁS

„Halljatok újságot ez életben.” Jó lesz?

KIRÁLY

Hajaj! De milyen jó!

CITERÁS

Pengetni és énekelni kezdi.

Halljatok újságot ez életben,

Ádámról s Éváról az Édenben.

Egykor megunván magát az Úr,

Egy darab agyagból Ádámot gyúr.

KIRÁLY

Nocsak, gyúrjad! Hadd vacogjon Czinke Pál a jégveremben! S mit szól az Úr, amikor Évát is megszerezte?

CITERÁS

Szólt az Úr: a kertben egy fa vagyon,

Melyről ha esztek, ütlek agyon.

KIRÁLY

S mit mondott Éva Ádámnak az almáról, te citerás?

CITERÁS

Monda Ádámnak: no, egyél te is,

Hiszen jó édes még a leve is.

KIRÁLY

Kiált. Hát a tűz milyen, Czinke Pál?

CITERÁS

Ádám beléharapott az almába, felség!

KIRÁLY

Nevet. Hát akkor megvan a baj!

CITERÁS

Megvan, felség, mert jött az Úr, s akkor:

Éva nagy gyorsan a bokorba fut,

S Ádám ijedtében melléje bújt.

Minden elhallgat, nagy csend.

AJTÓNÁLLÓ

Belép. Felség!

KIRÁLY

No, mi az, ajtónálló?

AJTÓNÁLLÓ

Itt van a hajdúkáplár és a réti fiú, felség!

KIRÁLY

Jöjjenek be gyorsan.

Bejönnek.

ZSUZSKA

Felséges uram-királyom, minden megtörtént.

KIRÁLY

Mi az eredmény?

ZSUZSKA

A vizet-tüzet jól állotta a bajnok.

KIRÁLY

A tüzet is?

ZSUZSKA

Igen, mert ahogy a jégveremben öntözték, mind ráfagyott a víz, s abban a jégburokban könnyen átalment a tűzön.

KIRÁLY

Emmá beszéd! Okos fiú vagy, Cinke Pál!

PÁL

De a királykisasszonyt nem találtam meg, felség. Lehetetlen, hogy itt legyen, ebben a palotában!

KIRÁLY

Pedig itt van, mondom neked.

PÁL

Lehetetlen, felség!

KIRÁLY

Lehetetlen, hogy szívből szeretnéd. Mert ha szívből szeretnéd, akkor megtaláltad volna!

ZSUZSKA

Bizony, mert aki őt a szívéből szereti, könnyen a rabjává teheti.

PÁL

Felség!

KIRÁLY

No, mit akarsz mondani, bajnok?

PÁL

Azt akarom mondani, hogy ha már nem találtam meg a királykisasszonyt, akkor megelégszem egy káplárral is. Ezzel a hajdúkáplárral, aki mellettem áll.

KIRÁLY

Szóljon a káplár!

ZSUZSKA

Megtarthatom a rangomat is?

PÁL

Megtarthatod, arany madaram.

ZSUZSKA

Akkor parancsolom, hogy kérj meg engem feleségül!

KIRÁLYNÉ

Belép. Mi van itt?

ZSUZSKA

Jesszusom, itt van anyám!

KIRÁLYNÉ

Mi van itt, Nagy Galagonya?

KIRÁLY

Mi volna! Férjhez adom a lányomat.

KIRÁLYNÉ

Csak így? Azt gondolja kend, hogy a mesében vagyunk?

KIRÁLY

Nem gondolom, hanem tudom, sárkány madaram.

KIRÁLYNÉ

Az más. Akkor megkérheti, elviheti.

PÁL

Megkérem hát szívemnek,

S elviszem őt kincsemnek.

KIRÁLY

Legyen a tiéd, bajnok.

Vége

A hivatkozás helye

Jegyzet

Feljegyzések, szerződések igazolják, hogy Tamási valóságos színpadra nem jutván, a báb, a rádió és a film világában próbált tért szerezni írói becsvágyának és anyagi megélhetésének. Kötetünkben is közöljük a Szüntelen király című mesejátékát, amelynek első változatát, a Baraboly király-t 1954-ben írta. Tudjuk, hogy ekkortájt foglalkozott az Árgirus-história megírásával. (A Művelt Nép 195. július 21-i száma adott hírt arról, hogy az Állami Bábszínház felnőtt műsorának írja.) 1954. október 15-én Molnár József, a Bábszínház igazgatója levélben megrendelte az Árgirus-történetet. Az újabb együttműködés mégsem valósult meg. Noha Tamási ebben az évben Kossuth-díjat kapott, ám Molnár elődjét, Bod Lászlót menesztésekor többek között azzal is vádolták, hogy Tamásival és Tatay Sándorral (Kinizsi Pál) a „nacionalizmus” szellemét igyekezett becsempészni a bábszínházba. Érthető tehát, hogy Molnár jó szándéka kevésnek mutatkozott arra, hogy a Búbos vitéz szerzője ismét jelen legyen a Bábszínházban. (Az Árgirus-história terve még egyszer felmerült, amikor 1958-ban rádiójáték írására szerződött Tamási, de ez sem valósult meg.) Tamási a rádió dramaturgiájával is több és hiábavaló együttműködésbe kezdett. A kevesek egyike a Tűzálló Pál, amely mikrofon elé juthatott. Szécsi Ferenc rendezésében 1955. április 4-én sugározta a rádió. Főszereplők: Gombos Katalin, Besztercei Pál, Völcsey Rózsi, Rózsahegyi Kálmán. Az elmúlt évtizedekben a hangjátékot sokszor megismételték. Téved Balázs Ádám, Tamási színpadi művei Ősvigasztalás című, harmadik kötetének gondozója, aki azt írja a könyv jegyzeteiben, hogy „A mesejáték most jelenik meg először nyomtatásban.” (Szépirodalmi Kiadó, 1978., 281. l.) Valójában a mesejátékot a Csillag 1955. júliusi, 7. száma közölte először.

Hegyi patak^{^*}

Drámai színjáték három felvonásban

1957

Játszó személyek

GIDRÓ, gazda a hegyen és ezermester

CIPRIÁN, erdei munkás, rendjéből kiszakadt szerzetes

VIKÁROS, vándor doktor

ANKA, a Gidró leánya

FÜLÖP, erdei munkás, a szerzetes öccse

LÁZÁR, erdei munkás, vadász-madarász

TIRI DORÓT, erdei munkás, enyhe jehovista

LINKA, gyógyásznő, a Vikáros asszonya

MÁRIKA NÉNI, a Gidró felesége

TERGE, szökött és kóbor katona

Történik a második világháborút megelőző években.

Első felvonás

Szín: gyorsan épített alkalmi házacska, nagy erdő szélén. Amolyan lakhely, amely barakknál jobb, de háznak mégsem mondható. Fakitermelő és szénégető munkások laknak benne, négyen: Ciprián barát, a barát öccse: Fülöp, Lázár és Tiri Dorót. Ősszel építették, télen is benne laktak. A házacska teteje is látszik: deszkával van födve, a kályha csöve kivezet a tetőn és füstöl. A házacska mellett, jobbról és balról, a háttérben nagy fák látszanak, melyeken most bomlanak a rügyek. Távol, a fák között, egy zöldellő lankás oldalon erdei ház zsindelyes teteje látszik: a Gidró háza. Három-négyszáz méter távolságban fekszik a ház, zsindelyes tetején füst szivárog: élet van a házban. Közel, a munkások házacskájának két oldalán, már leveles tavaszi bokrok állanak, főleg fűzfa- és vadbarkabokrok. A házacska tégla alakban épült. A keskenyebb oldalával néz felénk. A túlsó keskeny oldalon van az ajtó, mely délre néz. Tehát a nézőnek jobb oldalon nyugszik a nap. Most éppen nyugovásra készül: az erdő fái között, az ágak fekete hálóján keresztül látszik is, ahogy a Gidró háza mellett hanyatlik piros korongja.

Bent a házacska képe jól mutatja, hogy erdei munkások alkalmi lakása. Az ajtó kifelé nyílik, kilincs helyett belül faretesz áll rajta. Az ajtón innen, a nézőnek jobb felől, alacsony polcon egy hordó áll, melyben vizet tartanak. A hordónak nagy és fogantyús fadugója van a tetején, ahol a vizet a hordóba öntik. Elöl csapja van, azon eresztik a vizet. A hordó alatt nyers deszkából tákolt, négyszögű zsámoly s azon egy mosdótál. A hordó fölött, a bal és jobb oldalon, egy-egy kicsi polc, melyeken a tisztálkodószereket tartják, s mindenki magának egy bögrét vagy poharat. A törülközők is ott lógnak, kettő jobbról és kettő balról. A hordóval szemben, az ajtótól balra, ott egy nagy vaskályha áll, a tetőn kivezető kürtővel. A kályhának nagy lapos teteje és sütője van. Vagyis nemcsak melegítenek vele, hanem főznek is rajta. Most is égdegél benne a tűz. A kályhán innen a bal oldalon, úgyszintén a hordón innen a jobb oldalon, két-két fekvőhely áll a fal mellett. Inkább olyanok, mint a priccs. Különböző pokrócokkal és csergékkel vannak letakarva. Mindegyik fekvőhelyhez, a fej felett, tartozik egy polc. Ezeken apró használati tárgyak állanak; a szerzetesén egy feketébe kötött, kis biblia is. Mind a két oldalon, ahol a két-két fekvőhely érintkezik, fent jó magasan áll egy-egy kicsi ablak, mely fából való horgolóval záródik. Az egyvégtiben álló két-két fekvőhely között, hosszan a házacska közepén, szabad járás van, mely lehet úgy másfél méter szélességű. Az építménynek nincs mennyezete, csak három kakasülő rúd áll keresztül fenn a tető alatt. A középső rúdról csüng alá, hosszú dróton, a petróleumoslámpa.

Balról a kályha melletti ágy a Tiri Dorót ágya, annak végtiben a másik, vagyis a nézőhöz közelebb eső ágy a Fülöpé. Jobbról a hordó melletti ágy a Lázáré, annak a végtiben levő a Ciprián baráté. Vagyis a Fülöp és a Ciprián ágya szemben állnak egymással. A Ciprián ágya fölött, a meszeletlen falon egy fekete feszület lóg.

Idő: tavasz kezdete.

A függöny felmegy. Nincs senki a színen. Az erdő felől favágás és fűrészelés zaja hallatszik. A zaj fészkéről néha füst is szálldos a magasba, mert ott baksában szenet égetnek.

TIRI

Derűsen lép be az öreg: két vízhordó kártyában vizet hoz, amit a hordóba tölt. Már jöttében, majd munkája közben mondja a zsoltárt, a beszéd és az éneklés keverékének a hangján, de szokása szerint a zsoltár eredeti szövegével nem sokat törődve.

„Akik gyűlölnek minket, szégyent borítottál azokra!

Istenben dicsekszünk egész nap,

És a Te nevedet dicsérjük örökké!”

ANKA

Óvatosan bedugja az ajtón a fejét. Egyedül van, Tiri bácsi?

TIRI

Az Úrral, Anka, az Úrral.

ANKA

Akkor jó. Belép.

TIRI

Aki teremtette a vizet, hogy az emberek és a barmok ne szomjúhozzanak. Hogy a fák és a virágok szárazságot ne lássanak. Dicsérjük az Urat!

ANKA

Elhoztam a tejet. A kantáros fazekat, melyben három-négy liter tej van, leteszi a kályha tetejére; de a kezében, fehér asztali ruhába kötve, még tart valamit.

TIRI

Közben a két vízhordó kártyát a hordó alatt elhelyezi. No, talán nincs valami baj?

ANKA

Nincsen, Tiri bácsi. Nagyobb baj nincs. Miért kérdi?

TIRI

Hát azért, hogy magad hoztad el a tejet. Én szoktam. Szeretem azt az erdei sóhajtást: a házatokig. Leveleznek a bokrok, s az Úr reménysége pattogzik a fák ágain.

ANKA

Gondoltam, beszélek Fülöppel is. Ha lehetne valahogy, négyszemközött.

TIRI

Fejével a csomagra int, melyet Anka a kezében tart. Neki hoztad?

ANKA

Kalács a tejhez, s két alma.

TIRI

Tedd a párnája alá!

ANKA

Előrejön a Fülöp ágyához, s ott a párna alá teszi a csomagot. Ugye, segíteni fog, Tiri bácsi? Ügyesen hírt ad neki, hogy itt vagyok. De úgy, hogy a bátyja meg ne gyanítson valamit.

TIRI

A barát!

ANKA

Az.

TIRI

Szemfüles a barát. Úgy mondom, ahogy van: szemet és fület jót adott neki az Úr.

ANKA

De szívet nem, bezzeg.

TIRI

Nem tudjuk, Anka fiam, hogy mi végre van az Úr munkája. Neki sem oktalanul adta azt a kemény szívet, Ciprián barátnak.

ANKA

Én csak azt tudom, hogy két szerető szív megnehezült miatta. Hiszen titkon és félelemmel vagyunk előtte, igaz ügyünkkel. Fülöp álorcát viselni kénytelen, én pedig borulásban vagyok mindig. Nappal nem látjuk egymást; éjjel pedig én otthon forgolódom az ágyban, s ő pedig itt, ebben a gyarló alkotmányban.

TIRI

Bibliai szöveget mond. „Agyamban éjenkint keresem, kit az én lelkem szeret. Keresem őt, és nem találom.” S közli, szokott beszéde hangján. Így énekelt Salamon király.

ANKA

No, látja!

TIRI

Jó, jó, az sem volt oktalan dolog, a Salamon gyötrelme! Azért mondom a barát kemény szívét. Mert az ő kemény szíve nélkül te sem jutottál volna odáig, hogy a Salamon énekit megértsed.

ANKA

De Salamon sem maradt mindig a gyötrelemnél, Tiri bácsi!

TIRI

Várj! Minden völgy betöltetik, és a görbék egyenesekké lesznek. Vagyis legyen hited. Mert hit által nyer bizonyságot a remény; és mindaz, ami még láthatatlan. Hit által bizonyult meg Ábelnek az ő igaz volta; és hit által fogant gyermeket Ábrahám öreg felesége, a magtalan Sára.

ANKA

Bennem megvan a hit, Tiri bácsi.

TIRI

Hát akkor?!

ANKA

Csak segítsen. Valahogy kerítse ide Fülöpöt, s a bátyját ügyesen tartsa távol.

Közeledő lépések hallatszanak.

TIRI

Bújj el! Valaki jön!

ANKA

Gyorsan a Fülöp ágyába bújik, a pokróc alá.

TIRI

Mintha nem volna senki a szobában.

Fölkelek és körüljárom az erdőt,

És a mezőkön keresem, kit az én lelkem szeret.

LÁZÁR

Tréfás énekszóval érkezik.

„Szép állat a liba,

Nincsen abban hiba.”

Belép. Dicsérjük az Urat! Rögtön utána énekli az ének harmadik sorát. „Többet ér, mint két fejős tehén.” Fűrésszel és fejszével érkezett, arca-keze kicsit szenes.

ANKA

Az ének harmadik sora után kibújik a takaró alól.

LÁZÁR

Nini! Ez aztán a tavasz: még az ágy is virágot termik! Tréfásan megfenyegeti az öreget. Maga kit dugdos itten, Jehova csecsemőjét? Vigyázzon, mert Armagedon mezején levágják magát az arkangyalok! A fűrészt, fejszét a sarokba teszi.

TIRI

Kuncog, tetszik neki. Lázár, Lázár! Jaj annak, aki megbotránkoztat egyet is az ártatlanok közül!

ANKA

Megijedtünk, hogy a Fülöp bátyja jön esetleg, Ciprián barát.

LÁZÁR

Attól ne félj. Mert éppen most kigyulladt a baksában a szén, s annak az elfojtásán dolgozik. S olyan buzgalommal, akár az ördög a pokolban!

ANKA

Fülöp is ott van?

LÁZÁR

Fütyi-e? Egen. Ott segédkezik neki. Közben elővette a mosdótálat, és vizet eresztett belé: a vállára csapja a törülközőt, szappant vesz magához, s a mosdótállal kimegy az ajtón, miközben ismét énekli.

„Szép állat a liba,

Nincsen abban hiba:

Többet ér, mint két fejős tehén.”

TIRI

Látod: maradhatsz bátron.

ANKA

Hát nem segít nekem, Tiri bácsi?! Segítsen, hiszen maga volt az egyik tanú!

TIRI

Jó jó. Csak gondolkozom egy kicsit. Töprengve. Ha odamegyek: az nem jó, mert reám lobban a barát. Ha kiáltok, de hát mit kiáltsak?

ANKA

Kiáltsa, hogy itt a tej.

LÁZÁR

Künn kiöntötte a vizet, most éppen belép: a tálat és a szappant a helyére teszi, s még törölgeti a kezét-arcát.

TIRI

Lázár, te is tanú voltál.

LÁZÁR

Micsoda tanú?

TIRI

Hát Fülöpnek a tanúja: amikor ezek megházasodtak.

LÁZÁR

Tanú-tanú. De a békát miért akarja kivenni a kútból?

TIRI

Segíts nekünk, azért.

LÁZÁR

Mókásan. Mi baj van, Tiri bácsi?!

TIRI

Anka azért jött, hogy szeretne Fülöppel beszélni. Négyszemközött. Valaki okka bé kellene hívni.

LÁZÁR

Teszi, hogy elzordul. Bögrébe tejet tölt, s miközben issza. Hát maga imádkozza ide. Mondja, hogy:

Uram, aki vezetted Jákobot, mint a juhot,

Úgy vezessed Fülöpöt is az ő szerelmeséhez!

TIRI

Malomkövet kapsz a nyakadra!

ANKA

De igazán: szóljon valaki!

LÁZÁR

Mit adsz?

ANKA

Egy almát. Gyorsan kiveszi, odaadja.

LÁZÁR

Nézi az almát. Ér annyit, mint egy csók, Tiri bácsi?

TIRI

Éva almája emberré tette Ádámot; a Júdás csókja istenné tette az embert.

LÁZÁR

Hát akkor inkább Ádám leszek. Kiáll az ajtóba, bögre a kezében, s hörpintések között kiált. Füülöp!

FÜLÖP

Távoli hangon. Mi az?!

LÁZÁR

Gyere bé! Leveled jött!

FÜLÖP

Ki küldte?!

LÁZÁR

Mózes a pusztából. Rögtön visszalép a szobába. Hát én megtettem.

TIRI

Sokan vannak, akik bárány képiben kiáltoznak, belül azonban ragadozó farkasok.

ANKA

Tiri bácsi, menjen maga!

TIRI

De mit mondjak neki?

LÁZÁR

Mondja, hogy a feladót rosszul néztük: mert nem Mózes küldte a levelet, hanem Szent Pál Efézusból.

ANKA

Tudom-tudom! Mondja neki, hogy itt van egy vándor doktor, aki valami címet akar megkérdezni tőle.

TIRI

Én nem hazudok!

ANKA

Ez nem hazugság, Tiri bácsi. Mert az a Vikáros doktor csakugyan itt van, az asszonyával együtt. Még ott üldögél nálunk, de ide szándékozik, mert Ciprián baráttal meg akar ismerkedni.

TIRI

Úgy már más. Indul.

LÁZÁR

Menjen, menjen. Mi addig majd áldjuk itt az Urat. Leteszi a bögrét, és megtörli a száját.

TIRI

Beh türelmes vagy, Istenem! Kimegy.

LÁZÁR

Egyszerre megváltozik, sóváran nézi Ankát. Hogy vagy, téli virág?

ANKA

Látja.

LÁZÁR

Látom, hogy egészen kinyílott a virág. S ebben nekem is részem van, ha nem tudnád. Mert az én hevítő vágyam sokat ragyogott feléd: messziről, mint a nap. S azalatt te kinyílottál, s a nap pedig kóborol az égen.

ANKA

Sok bajom-bánatom van.

LÁZÁR

Bezzeg nem volna, ha felém hajlottál volna. Erdész voltam, jó házban laktam: Paradicsomba vittelek volna. De hát neked Fülöp kellett.

ANKA

Ahhoz mentem, akit szerettem.

LÁZÁR

Igen: te elmentél egyfelé, én pedig istenszeribe hagytam magamat. Így aztán most csak vadászgatok, s egy-egy kicsit erdei munkálkodom. De várok, ameddig kell. Mert ez a Ciprián barát úgyis széjjelhasít titeket.

ANKA

A természet rendje ellen a barát sem tehet.

LÁZÁR

Te nem ismered ezt a barátot.

ANKA

Nem hétfejű sárkány, assem. S egyedül van ellenünk. Ha csak maga nem segít neki, a szerelmi elmaradás miatt.

LÁZÁR

Én nem teszek a tarisznyába semmit: sem az egyikébe, sem a másikéba. Hanem csak várok. A disznó is addig nézi a makkot, amíg a fáról egyszer az lehull neki.

ANKA

Azt köszönöm, ha csak a makkot fogja nézni. Mert akkor nem is lesz baj, abban reménykedem.

LÁZÁR

Nono! Annak a reménységnek a leveleit le tudom én rágni!

ANKA

Azt bajosan, mert édesapám ügyünknek fényes nappala; most pedig a vándor doktor is a barátra hevül.

LÁZÁR

Azt a gebét is béfogtátok a járomba?

ANKA

Nem biztatta őt senki, inkább megfordítva.

LÁZÁR

A gebe szereti a rügyet.

ANKA

Ha szereti, ott van a gyógyászasszonya neki: nem rügy bár, de egész bokor!

LÁZÁR

Hát akkor miért köhög ebbe belé?

ANKA

A halálból húzott vissza, amikor egyesztendős voltam. Emiatt testi atyámnak nevezi magát, s minden száz esztendőben meglátogat minket.

LÁZÁR

Testi atyádnak?!

ANKA

Igen, mivel neki az ember csak csupán test.

TIRI

Miközben vidáman érkezik, s belép.

Körüljártam az erdőt és a mezőkön kerestem.

Kerestem őt, és megtaláltam.

Rendes hangján. Mindjárt itt lesz.

ANKA

Boldogan. Én elbúvok, künn a ház mellett. Az ajtóból. De meg ne mondják neki, hogy itt vagyok. Kifut.

LÁZÁR

Mit mondott neki, vén öreg?

TIRI

Hát a vándor urust.

LÁZÁR

Miközben beszél, az ágyához megy, és a szalmazsák alól elővesz egy katonafegyvert, s azt a bal karjára akasztja. Vén bárány maga, Tiri bátya. Nem tudja, hogy milyen sok veszedelmes hely van manapság a világon. De a sok között van egy, ahol kiváltképpen nem szeretnék lenni. Szembefordul az öreggel. Tudja, hol?

TIRI

No?

LÁZÁR

A maga bőriben!

FÜLÖP

Belép, s egy-két pillantással körülnéz. Hol van a vándor…

ANKA

Fülöp után gyorsan besurrant, s mielőtt Fülöp befejezhetné a szót, hátulról befogja a szemét.

Egy-két pillanatig feszült várakozás van.

FÜLÖP

Megfogja a játékos két kezét, majd elmosolyodik. Akárki legyen ez, én soha többet el nem eresztem. Gyorsan megfordul, s Ankát átöleli.

LÁZÁR

No, én megyek.

FÜLÖP

Az ölelésből, az Anka feje fölött. Hova megy, Lázár bátyám? Abbahagyja az ölelést.

LÁZÁR

Láttam az előbb egy rongyos rókát, azt valahol megkeresem. Kimegy.

FÜLÖP

Ragyog arca-szeme. Hát te itt vagy, édes virágom?

ANKA

Már engedi a mosdótálba a vizet, majd tartani is akarja Fülöpnek, hogy a kezét és az arcát megmossa; de az öreg készségesen elveszi a tálat, hogy ő tartani fogja. Így Anka a szappant és a törülközőt gondozza, miközben a mosakodás történik, s miközben folyik a beszéd. Ha igaz, hogy vagyok, akkor itt vagyok.

FÜLÖP

Még egyszer sem voltál itt, négy hónapon keresztül.

ANKA

Ha nem is voltam itt, azért itt voltam.

FÜLÖP

Mivel az öreg egy kicsit magasan tartja a tálat. Alább egy cseppet, Dorót bátya!

TIRI

No, most elég alá van, ugye?

FÜLÖP

Nappal illatodat s éjjel a melegedet éreztem is.

TIRI

Beleszól. A lelkit, a lelkit!

FÜLÖP

Mi az, Tiri bácsi?

TIRI

Mondom, hogy a lelkit érezted, a lelkit!

FÜLÖP

Mosolyogva. Az „Énekek Éneké”-t ismeri-e, öreg bátya?

TIRI

Hogyne, a Salamon királyét.

FÜLÖP

Hát abban a szerelmes nőnek a lelke van-e benne, vagy az illata?

TIRI

Abban? Nehezen nyögi ki. Hát inkább, csakugyan.

FÜLÖP

No, látja!

TIRI

Hirtelen eszibe jut. Csakhogy az nagyon régen volt. Olyan régen, hogy akkor a nőnek még nem is volt lelke.

Nevetnek. Az öreg kiviszi és kiönti a vizet, majd visszajön. Anka egy bögrébe tejet tölt Fülöpnek, s a kalácsból is, amit hozott, ad a tej mellé. Közben folyik a beszéd.

ANKA

Kedves ember ez a Tiri bácsi.

FÜLÖP

Bátyám nem szereti. Azt mondja, hogy az örök üdvösségit láng nélkül akarja megfőzni; s Isten baglyának nevezi; aki a sötétben kuvikol.

TIRI

Éppen belép, a helyére teszi a mosdótálat. Így, ni! Ha már örvendezik a lélek, hadd legyen rend is.

FÜLÖP

Dorót bátya!

TIRI

No csak, mondjad!

FÜLÖP

Kéne nekem egy angyal, aki a ház előtt őrséget álljon; s aki idejében jelentené nekem, ha netalán egy Ciprián nevű szerzetes errefelé jönne. Mert hát, tudja maga.

TIRI

Tudom, tudom.

FÜLÖP

Üsmer egy ilyen angyalt?

TIRI

Üsmerek. Tiri Dorótnak hívják. S most rögtön meg is mondom neki, hogy egy bokor alól s nagy éberséggel lesse azt a Ciprián barátot.

FÜLÖP

Jól van, angyali üdvözlet érte.

TIRI

Áldjuk az Urat! Kimegy.

FÜLÖP

No, most már nyugton lehetünk.

ANKA

Vártam is. Egy hete nem láttalak.

FÜLÖP

Odanyújtja Ankának a bögrét. Köszönöm, nagyon jó volt. Miközben Anka leteszi a bögrét. Egy hét… sok idő! Nemcsak egy szerető szívnek, hanem az életben is. Bizony, sok. Mert csak ötvenkettő van egy egész esztendőben; s ha kedvez a szerencse, akkor is csupáncsak háromezer hét az egész élet. De ebből százat az elején elsírdogálunk, s a végin néhány százat eltotyogunk. Közből pedig dolgozunk. Mi marad hát az örömre?!

ANKA

Mégsem jöttél el hozzám, egy egész hétig. Pedig közel van a ház: egész nap láthatod a tetejét, s reggel-este a füstjét. A madárnak is csak egy röppenés.

FÜLÖP

A madárnak nincsen konok bátyja, aki egész nap fogja a szemével, mint egy égető kötéllel; s aki éjjel a pihegését is Istennel figyelteti.

ANKA

Az égető kötélnél erősebb a szivárvány, ami két szívet… összeköt. Kicsit megingott, s kapaszkodva fogja meg a Fülöp karját.

FÜLÖP

Megijed, gyámolítólag megfogja Ankát. Rosszul vagy, kicsi virágom?!

ANKA

Nem, nem. Már mosolyog. Csak mostanában, néha: úgy megfut bennem a vér, meleg hullámban. S olyankor pára száll a szememre. De nem rossz, nagyon jó.

FÜLÖP

Gyere, ülj le. Gyöngéden a maga ágyához vezeti, arra leülteti. Pára száll a szemedre?

ANKA

Igen, bársonyos pára.

FÜLÖP

Megcsókolja az Anka két szemét. Úgy száll a harmat is: a virágra a harmat. Maga is leül Anka mellé. S otthon nyugton vagy, mindenben jól vagy, aranyom?

ANKA

Ó, édesapám mindig a tenyerén hordana, mint egy katicabogarat; s anyám pedig minden jóval etetne, csakhogy ne búsongjak.

FÜLÖP

Hát ne is búsongj!

ANKA

Nem öröm, hogy így kell nekünk lenni. Mintha te az egyik csillagon laknál, én pedig a másikon. Pedig csak egy sóhajtás hozzánk a járás; és azonkívül pedig Isten és a törvény előtt uram is vagy, ha a világ előtt egy kicsit titokban is.

FÜLÖP

Feláll. Igaz, igaz. De egy kicsi bajjal mégis megváltjuk a nagyobbat. Mert ha megtudná bátyám, hogy én valaki nővel életre léptem, akkor reánk ontaná az eget, s magára is.

ANKA

Hát én csak valaki vagyok?

FÜLÖP

Nekem az egyetlen, de neki minden nő maga a kárhozat. Szűz Máriát is csak azért szenvedi el, mert az Isten fiát szülte.

ANKA

Akkor a szíve kormos üszög.

FÜLÖP

Leül Ankával szemben, a Ciprián ágyára. Hát, az bizony megégett a lélek tüzében. Annyira meg, hogy a maga számára sem ismer könyörületet. Tejjel él, és aszalt gyümölccsel; s még éjjel is, nemegyszer, öli magát, úgy dolgozik.

ANKA

S az embereket is igázza?

FÜLÖP

Étel-italban nem, s a munkában. De a lélek dolgában igen. Kedveskedve. Ha nem ügyelsz, benned is elárasztja a lelket.

ANKA

Bennem?! Száz Cipriánnak sincs annyi lelke, hogy elárassza bennem a szívet. Mint ahogy száz Vikárosnak sincs annyi tukmája, hogy kiszárassza belőlem a lelket.

FÜLÖP

Vikáros?

ANKA

Igen, a vándor doktor.

FÜLÖP

Feláll. Mit akar veled az a ferde gyógyász?

ANKA

Amit Ciprián bátyád teveled, csak éppen megfordítva. Az egyik: minden lélek; a másik: semmi lélek.

FÜLÖP

Féltelek, Anka.

ANKA

Engem te ne félts. Megfeleltem én a kóbor doktornak.

FÜLÖP

A bátyámtól féltelek. Angyalokat küld reád, rabságba ejt, és lángba borít.

ANKA

Tud rólam?

FÜLÖP

Tud.

ANKA

Tőled?

FÜLÖP

Hüh, dehogy tőlem! Egy embertől, aki télen itt járt. Azt mondta az a hegyi ember, hogy van Gidró Benkének egy lánya, de olyan, mint egy szűz virág. Én azonban csak hallgattam, mint a mézen a darázs, mert azt gondoltam: ha szólok, akkor jön a jégverés; ha pedig hallgatok, akkor bántalom nélkül megmarad nekem a virág.

ANKA

Megismerkedtünk: hallgattál. Megszerettük egymást: hallgattál. Megesküdtünk: hallgattál. De most már nem lehet, tovább nem lehet.

FÜLÖP

Pedig jobb, ha most is hallgatunk.

ANKA

De nem lehet.

FÜLÖP

Apád is azt mondta, hogy az igaz ügy maga harcol az igazakért.

ANKA

Mondom, hogy nem lehet!

FÜLÖP

Miért ne lehetne?

ANKA

Azért, mert a virágnak bimbója sarjadt.

FÜLÖP

Mit beszélsz?!

ANKA

Bimbója: gyermek.

FÜLÖP

A rázuhant örömben inog, nem tudja, mit csináljon.

ANKA

Azért futamszik meg néha, meleg hullámban, bennem a vér; s azért száll a szememre a pára.

FÜLÖP

Az öröm szorultságában paposan-gyermekesen. Istenem, te: aki úgy rendelkeztél, hogy benépesítsük a földet…

ANKA

Meleg tréfával. Mi ketten?

FÜLÖP

A másik végletbe esve, derékon ragadja Ankát, és felemeli a levegőbe. Kedves virágom!… Lelkem édesem!

ANKA

Nevetve védekezik. Ne lebegtess, te bolondos! Vagy azt akarod, hogy szárnya legyen a gyermeknek?!

FÜLÖP

Igazad van. Gyöngéden visszateszi Ankát az ágyra.

ANKA

No, most már érted, hogy nem lehet tovább hallgatni.

FÜLÖP

Nyugtalanul jár-kel az ágyak közötti keskeny úton; meg-megáll, tusakodik; majd határoz, és szembefordul Ankával. Nem lehet, nem. De mégis muszáj.

ANKA

Erős tekintettel. Most is azt mondod?!

FÜLÖP

Azt. Várjuk meg az alkalmat.

ANKA

Feláll. Lássad. Nekem a gyermek megvan.

FÜLÖP

Boldogan mutat magára. Az enyim!

ANKA

Mondja a darázs.

CIPRIÁN

Gyanútlanul belép, s ahogy megpillantja a fiatalokat, rögtön megáll: úgy nézi őket, mintha hihetetlent látna, kicsit hunyorogva, mert a szobában már kezd alkonyodni.

ANKA

Feszült, de komoly várakozásban néz a barátra.

FÜLÖP

Majdnem Anka előtt áll, kissé védőleg és várakozva.

CIPRIÁN

Közelebb lép, s úgy méregeti őket; nem nyers, hanem inkább fegyelmezett, a hangja is. Hol van az öreg?

FÜLÖP

Valahol künn, lesben áll.

ANKA

Hátulról megböki Fülöpöt, hogy el ne árulja az öreget.

CIPRIÁN

Kire leselkedik?

FÜLÖP

Lázár egy rókát látott, azt lesi.

CIPRIÁN

Odamegy az ajtóhoz, megnyitja, és nagyot kiált. Tiri Dorót!

TIRI

Mint aki szundításból felriad, elég messziről a hangja. Te-te! Tessék!

CIPRIÁN

Nyitva hagyja az ajtót, néhány lépést előresétál, majd vissza.

TIRI

Törtetve érkezik, dörgöli a szemét, pislog. Itt vagyok. No!

CIPRIÁN

Gyújtsa meg a lámpát!

TIRI

Veszi a hordó alól a tákolt széket, a széket a lámpa alá teszi, s arra feláll; s mialatt előveszi a gyufát, s a gyufát zörgetve meggyújtja a lámpát, halkan odaszól Fülöpnek. Egy kicsit elaludtam a bokor alatt.

CIPRIÁN

Lámpagyújtás alatt a hordóból vizet ereszt a törülköző egyik végére, s a vizes törülközővel lemossa az arcáról és a kezéről a munka kormát.

FÜLÖP

Int az öregnek, hogy hallgasson; s válaszul neki hangosan azt mondja. Van olaj a lámpában, elegendő?

TIRI

Van, mert tőtöttem vót.

FÜLÖP

Ügyeljen, hogy aztán ne füstöljön.

TIRI

Úgy fog ez égni, mint a macska szeme: füst nélkül. Meg is gyúl, feljebb csavarja. No, ugye?

FÜLÖP

Nézi-nézi. Csakugyan.

TIRI

Leszáll, a széket a helyére teszi, s jelenti Cipriánnak. Ég, tisztelendő uram!

CIPRIÁN

Menjen, s őrködjék künn a baksánál. Ha ki talál gyulladni, szóljon.

TIRI

Úgy lesz. Indul. Áldjuk az Urat!

CIPRIÁN

Hagyjon neki békét!

TIRI

Az ajtóból. Közös birtok az Úr! Kimegy.

CIPRIÁN

Lassan a fiatalok felé megy, megáll velük szemben, megnézi jól Ankát, majd Fülöphöz szól. Nézz a szemembe!

FÜLÖP

Néz. Tessék. Néha pillog.

CIPRIÁN

Az öcsém vagy. Én neked több vagyok, mint a bátyád. Mert neveltelek, és rávittelek az egyenes útra, s azon vezettelek. Mi az egyenes út?

FÜLÖP

A lélek útja.

CIPRIÁN

De úgy látom, hogy te mégis a test görbe útján jársz. Ráint a fejével Ankára. Ki ez a nő?

FÜLÖP

A Gidró Benke leánya.

CIPRIÁN

Kissé megenyhül, rögtön Anka felé fordul. Atyádról hallottam. Azt mondják, bölcs férfiú, bár a lélek fölé teszi a testet.

ANKA

Majdnem elérzékenyedve. Nekem igazi édesapám, test és lélek szerint egyaránt.

CIPRIÁN

Egyszer rólad is mondott szót valaki. Mintha gondolkoznék.

FÜLÖP

Örül, hogy mondhatja. Télen, a hegyi ember.

CIPRIÁN

Úgy van.

FÜLÖP

Azt mondta Ankáról, hogy olyan, mint egy havasi szűz virág.

CIPRIÁN

Nem inkább bárányt mondott, fehér bárányt?

FÜLÖP

Lehet, hogy fehér bárányt mondott. De bennem a szűz virág cseng.

CIPRIÁN

Jobb is a virág. Mert a bárányok néha úgy jönnek hozzánk, hogy belül ragadozó farkasok.

ANKA

Gyermekesen, rövidet nevetve. A színe bárány, a fonákja farkas.

CIPRIÁN

Az evangéliom nem tréfa, hanem az Isten Igéje. Vagyis maga a lélek.

ANKA

Az nem lehet.

FÜLÖP

Hátratett kézzel int Ankának, hogy ne vitatkozzék.

CIPRIÁN

Meglepődve, kicsit élesedve is. Mért nem lehet?

ANKA

Azért nem lehet, mert a vallás azt mondja, hogy az Ige testté lett. Ha ez így van, akkor az Ige már nem lehet lélek, hanem csak a test, amiben benne van azóta a lélek is.

CIPRIÁN

Ha jól értem: ez a magyarázat arra, hogy te nem lélekben jöttél el ide, hanem testben.

ANKA

Lélekben nem is tudtam volna a tejet idehozni.

CIPRIÁN

No, Fülöp! Mi ehhez a te szavad?

FÜLÖP

Egyik lábáról a másikra áll. Ezen még gondolkoznom kéne.

CIPRIÁN

S addig?

FÜLÖP

Addig azt gondolom, hogy Ankának igaza van.

CIPRIÁN

Ismét élesedve. Úgy látom, nagyon a test pártján vagytok mind a ketten. De vigyázzatok, mert azt monda az apostol, hogy amíg testben vagyunk, távol járunk az Úrtól.

ANKA

Ki távol, s ki nem.

CIPRIÁN

S ki nem?

ANKA

Aki szívében hordja az Urat.

CIPRIÁN

Az evangélista szerint a szívből erednek a gonosz gondolatok, s főleg a paráznaság. Tehát rosszul szólottál, leány.

ANKA

Nem vagyok leány.

CIPRIÁN

Megütődik. Mit mondasz?!

ANKA

Nem vagyok leány. Asszony vagyok!

CIPRIÁN

S a férjed hol van?

ANKA

Itt van a hegyen.

CIPRIÁN

Úgy hát ilyen a te igéd: a férjed itt van a hegyen, te pedig a fészkiben egy legénynek.

ANKA

Nem valami nagy legény.

CIPRIÁN

Az ágya fölötti polcról leveszi a bibliát, abban megkeresi a szöveget, és olvassa. „Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma? Fussatok tehát a paráznaságtól, mert aki paráználkodik, lerontja a Szentlélek templomát.” Becsukja a könyvet. Nem én mondom, hanem Szent Pál. Visszateszi a könyvet a polcra.

ANKA

Ha Szent Pál mondta, nem nekünk mondta.

CIPRIÁN

Az Írás mindenkinek szól.

FÜLÖP

Helyes: fussanak hát a paráznák; az igazak pedig, mint a csengős bárány, menjenek tovább az egyenes úton.

ANKA

Hát akkor én el is bégetek haza.

FÜLÖP

Elkísérlek, legalább egy darabon.

CIPRIÁN

Fülöp, te itt maradsz!

ANKA

Bátron maradhatsz: egyedül sem vétem el az egyenes utat. Ciprián felé. Dicsértessék!

CIPRIÁN

Mindörökké.

ANKA

Elmegy.

Várakozó csend, melyben Ciprián rá-ránéz Fülöpre; Fülöp pedig mindig megfogja a tekintetét, és várja, hogy a bátyja mit fog mondani.

CIPRIÁN

Végre. A test örömeivel táplálkozik az ördög.

FÜLÖP

Neki is élni kell valamiből.

CIPRIÁN

Gondoskodom róla, hogy rajtad ne tudjon meghízni.

FÜLÖP

Az én örömeim csak olyanok, mint a manna. Azon pedig felkopik az ördögnek az álla, és zörögni fognak a csontjai.

CIPRIÁN

Hát ebben a soványításban segíteni fogok én is. Eredj, s küldd bé a vénembert! El akarom meneszteni Gidróhoz, mert beszélni szeretnék vele.

FÜLÖP

Örömmel. Jó lesz.

CIPRIÁN

Te pedig maradj is künn a szén mellett.

FÜLÖP

Úgy lesz. Kimegy.

CIPRIÁN

Ahogy járkálni kezd a két sor ágy között a középen, megpillantja az asztali ruhának a csücskét, amely kilóg a Fülöp párnája alól. Kiveszi a ruhát, és kibontja: s hát a kalács mellett egy csokor tavaszi virág is van. A virágot megszagolja, majd egy pohárban vízbe teszi.

TIRI

Közben belép. Áldjuk az Urat!

CIPRIÁN

Jehovát, Jehovát!

TIRI

Az is az Úrnak neve. Magának is több neve van, pedig nem isten.

CIPRIÁN

De egyik nevem sem olyan, hogy azon hordanám Gidróéktól a tejet. Hanem Tiri Dorót néven hordjuk. Úgy egyeztünk volt.

TIRI

Hozom is mindennap. Ma is éppen indultam volna, de a leány fürgén megelőzött.

CIPRIÁN

Leány?! Asszony, azt mondják.

TIRI

Ki mondja?

CIPRIÁN

Ő maga.

TIRI

Aki tudja, az mondja.

CIPRIÁN

Hol laknak?

TIRI

Látszik a ház teteje.

CIPRIÁN

Ismeri az öreget?

TIRI

Hogyne! Nagy ezermester; s okos ember. Valami magasabb iskolát is járt, valahány osztályt. Belőle él itt a fél világ!

CIPRIÁN

No, akkor induljon! s mon…

TIRI

Rögtön megfordul, s indul.

CIPRIÁN

Várjon, várjon!

TIRI

No!

CIPRIÁN

S mondja meg Gidrónak, hogy Isten áldását küldöm; s ha ideje engedi, látogasson meg. Várja őt meg, s jöjjenek együtt.

TIRI

Úgy, úgy. Éppen indul.

De akkor, éppen az orra előtt, kopogtatnak az ajtón, amely kinyílik: s megjelenik Vikáros és Linka. Vikáros gondozatlan s keserű-mogorva. Kampósbottal jön, s egy kicsit billegve is jár mindig, mint aki megszokta a botot. Linka egy szatyrot lógat a kezében: a szatyorból, kendők és üvegek közül, kikandikál egy gyógynövényes könyv s egy köteg gyógyburján.

TIRI

Mielőtt a látogatók még köszönni tudnának. No, immár nem halunk meg, mert itt van a kóbori doktor.

VIKÁROS

Na! Ki vagy be?

TIRI

Megosztjuk. Kimegy.

VIKÁROS

Nyújtja a kezét. Vikáros, doktor vagabundus.

CIPRIÁN

Kezet fog. Ciprián, pater extra ordinem.

VIKÁROS

Rámutat Linkára. A feleségem, Linka.

LINKA

Szemérmes pirulással. Katalinka, eredetileg.

Nem fognak kezet.

CIPRIÁN

Vikároshoz, gyengén a Fülöp ágyára intve. Tessék.

VIKÁROS

Leül az ágyra: meglátja a kiterített asztali kendőben a kalácsot, gyorsan begöngyöli és begyömöszöli a párna alá.

CIPRIÁN

Közben kérdi. Minek köszönhetem a látogatást?

VIKÁROS

Semminek.

CIPRIÁN

Ilyenformán érdek nem fűződik hozzá.

VIKÁROS

Személyes érdek, részemről, nem.

CIPRIÁN

Más?

VIKÁROS

Talán.

CIPRIÁN

Például?

VIKÁROS

Gidró Benkének van egy leánya, kinek én második atyja vagyok, mert egyéves korában én mentettem meg a haláltól. Önnek is van egy öccse, kitől az atyai szigort nem vonja meg. Azonkívül tisztelendő uram talán beteg is. Érdek lehetséges tehát, de egyik sem önző.

CIPRIÁN

Én nem érzem betegnek magam.

VIKÁROS

Vannak betegségek, amelyeket nem a beteg maga érez, hanem inkább a környezete.

CIPRIÁN

Valóban, az ön környezetében, most érzek is valami effélét.

VIKÁROS

Viselje isteni türelemmel, s majd meggyógyítom. Szintén renden kívül.

CIPRIÁN

Persze, ön gyógyász. Renden kívül. És vándorol; urusol és vándorol.

VIKÁROS

A víz vándorol; a madár vándorol; a vér vándorol; az ember vándorol; az orvos vándorol. Minden és mindenki vándorol!

CIPRIÁN

Az Isten nem vándorol.

VIKÁROS

A betegek között nem.

CIPRIÁN

Hanem mindenütt jelen van.

VIKÁROS

Mindenütt? Nóta is van arról, hogy sehol sem találják! Linkához. Ugye, asszony?

LINKA

Aki zavartan még mindig áll. A papok tudják az ilyent.

CIPRIÁN

Az asszonyhoz. Tessék leülni!

LINKA

Köszönöm. Leül Vikáros mellé.

CIPRIÁN

Tessék letenni azt a csomagot is, talán kényelmesebb.

VIKÁROS

Tedd le a szatyrot, ha mondják neked!

LINKA

Maga mellé teszi a földre. Köszönöm.

CIPRIÁN

Közben ő is leül a maga ágyára, szembe velük. Gidróéknál voltak, nyilván.

LINKA

Onnan jövünk.

VIKÁROS

Szokása szerint egyenetlenül beszél: néha gyorsabban, máskor lassabban; a hangsúlya is egyenetlen. Ügyes ember az öreg. S okos ember! Hosszú lába van neki, hosszú! Olyan hosszú, hogy a feje a felhők között van, s a talpa mégis éri a földet. Igaz: gyengén. Ez az egyetlen baja. Mert tudja ön… Hirtelen eszébe jut. Hogy szólíthatom?

CIPRIÁN

Ciprián.

VIKÁROS

Azt nem mondom! Folytatja. Mert tudja ön, tudnia kell: álljon az ember egészen a földön, mind a négy lábával. Sőt, az eszével is; életével és halálával! Bizony, kedves égi barát. Ismét közbeszólással. Nem én találtam ki, az emberektől hallottam. Ismét folytatja. Hát ez a baja az öreg Benkének: a feje fenn, a lába lent. Pedig kár. Mert ha egészen a földön állna, akkor azt mondanám: ilyen ember kéne minden négyzetkilométerre egy. Csak egy! Mint Gidró Benke! Akkor, bezzeg, másképpen állna a világ. Dehogy állna! Menne, másképpen menne!

CIPRIÁN

És a leánya?

LINKA

Asszony.

VIKÁROS

Koppant a bottal, amit maga előtt tart. Most én beszélek!

CIPRIÁN

Milyen a lánya?

VIKÁROS

Vadmacska!

LINKA

Lappangj egy kicsit, kérlek.

VIKÁROS

Nagyobbat koppant. Vadmacska! Csendesebben. Különben esze van, mint az apjának. S a természete is olyan: s az anyja figyelmessége benne. De ne kerüljön szembe vele, azt mondom. Ámbár szép, mint a virág! Látja, annak kéne egy Szent József: mindjárt Szűz Mária lenne belőle!

CIPRIÁN

Ahhoz isteni szándék is kellett.

VIKÁROS

Barát-beszéd! Isteni szándék? Amit ön így nevez, semmi egyéb, mint a természet törvénye! A test becsvágya, hogy két állatból három legyen!

CIPRIÁN

Háromig a kutya is tud számolni. Ehhez nem kell orvosi tudomány.

VIKÁROS

Tudomány?! Az ember a tudomány, nem a papiros! Tudja, mit csináltam én? Nyilvánosan elégettem az indexet. Az egyetemen, az ötödik évben. Tiltakozásul, hogy istent és lelket kevertek az orvosi tudományba! Azóta vagyok medicus vagabundus. Faluról falura járok, házról házra, s gyógyítok embert és állatot. Mindenkit, aki beteg. Ne emlegesse hát velem együtt a kutyát.

CIPRIÁN

Jelkép volt a kutya.

VIKÁROS

A tévelygők útján teremnek a jelképek. Az igazságról egyedül a puszta tények beszélnek!

CIPRIÁN

Ön azt mondta, hogy az isteni szándék semmi más, mint a természet törvénye. A természet törvénye pedig az, hogy két állatból három legyen. Vagyis: az Isten nem akar egyebet, mint szaporítani az állatokat és az embereket.

VIKÁROS

Kotyvaszt, uram, kotyvaszt. Az isten maradjon ki a fazékból: egyedül a természet törvénye működik!

CIPRIÁN

Csak úgy, bolondjában!?

VIKÁROS

Úgy van! Hullámokban. Mert szeszélyes a természet, akár a nő! Jön a hideg, s megveszi a fán a virágot. Jön a napfény, és hókusz-pókusz: hol a jég?

LINKA

Komolytalanul. Vándorol.

VIKÁROS

Úgy van. Büszke az asszonyra; s itt az alkalom is, hogy mint idomított tanítvány, tanúságot tegyen mellette. Mivel gyógyítjuk a görcsöt?

LINKA

Papaver somniferum.

VIKÁROS

Mit adunk izzasztásra?

LINKA

Sambucus ebulus.

VIKÁROS

Mi a világ?

LINKA

Az anyag zsarnoki és hitvány birodalma.

VIKÁROS

Mi az ember?

LINKA

Szerves anyagok tökéletlen kémiai vegyülete.

VIKÁROS

Mi a lélek?

LINKA

Államilag támogatott szóbeszéd.

VIKÁROS

Felugrik, s büszkén mutat rá Linkára. Íme, az én tanítványom! Akit nemcsak gyógyításra tanítottam meg. Hanem arra is, hogy lássa a hitvány világot és a pökhendi embert. Igaz mivoltában mind a kettőt. Nem úgy, ahogy az ön tanítványa!

CIPRIÁN

Nem tudom, kiről beszél.

VIKÁROS

A kedves öccséről beszélek, Fülöpről!

CIPRIÁN

És honnan tudja, hogy mire tanítom én Fülöpöt?

VIKÁROS

Tudom! Sanyargatja! És magtalanságra tanítja!

CIPRIÁN

Az Ige a mag.

VIKÁROS

De hiszen testté lett az ige: maguk azt mondják!

CIPRIÁN

Egyszer Krisztusban. Isteni kegyelem folytán.

VIKÁROS

És az én testem?!

CIPRIÁN

Az ördög műve.

VIKÁROS

Kacag. Hát nem isten teremtette?!

CIPRIÁN

Isten teremtette, igen. De az eredeti bűn által az ördög megszerezte, és az enyészet hajlékává tette.

VIKÁROS

És a törvény: vagyis a szaporodás?!

CIPRIÁN

Az Isten és az ördög munkája nyomán két törvény van. Ezek együtt, egymással összevetve, esnek ítélet alá. Az ítélet pedig így szól: az isteni lélek törvénye a hit, az ördögi test törvénye a bűn. Vagyis a test maga az ördög, a hit pedig maga az Úr. Választani kell! Feláll.

VIKÁROS

Nekünk jó lesz a test: ugye, Linka?

LINKA

Felhúzza a vállát. Tudja a csuda.

VIKÁROS

Egy pillanatig zavart, de aztán Cipriánhoz. S magának marad a lélek.

CIPRIÁN

Isten akarata szerint.

VIKÁROS

S akkor mi lesz ezzel a világgal?

CIPRIÁN

Ne szeressétek ezt a világot, mondja János apostol; sem azokat, amik e világban vannak. Mert aki e világot szereti, nincs abban az Atyának szeretete.

VIKÁROS

Pusztuljon el?

CIPRIÁN

Úgy van.

VIKÁROS

Egyszerre kitör belőle az indulat. Gyerünk hát! Pusztuljunk el! Felemeli a botját.

LINKA

Odaugrik és megfogja a botot. Megbolondultál?!

VIKÁROS

Fúj, szuszog. Ez a lelki hóhér nem engedi, hogy szaporodjék az emberiség!

LINKA

Neked engedi.

Kopogtatnak az ajtón, s rögtön belép Terge, a katona. Nagyon gyűrött a ruhája, egy katonatarisznya van a nyakában, a sapkáját nem veszi le.

TERGE

Jó estét adjon Isten!

CIPRIÁN

Egyet lép a katona felé. Kit keresel?

TERGE

Azt mondják, dolgozik itt egy égi barát. Azt keresem.

CIPRIÁN

Közelebb lép a katonához. Én vagyok.

TERGE

Előrejön, útközben leveszi a sapkáját, és Ciprián előtt megáll. Amint tetszik látni, én katona vagyok, de bizonytalan katona. Közelebbi szóval: bennem a vitézi láng bizony hajladozik, s ezért kirostáltam magam a többiek közül.

CIPRIÁN

Elszöktél, röviden.

TERGE

El én. Mert ha háború lesz, reám is sor kerülhet. S én nem tudom, hogy abban az esetben harcoljak-e vagy ne harcoljak. Azért jöttem tehát, hogy magát, mint Isten emberét, efelől megkérdezzem.

VIKÁROS

Odabilleg a bottal, s mintha nem hallotta volna jól az eddigi szót. Miről van szó?!

TERGE

Az úr kicsoda?

VIKÁROS

Vándor doktor.

TERGE

Mondom, hogy tanácsért jöttem a szerzetes úrhoz. Vagyis lelki eligazításért, hogy vajon szükség esetén harcoljak-e, vagy ne harcoljak.

CIPRIÁN

Vikáros miatt kicsit elhúzódik onnét, gondolkozik és figyel.

VIKÁROS

Hát szereti-e a hazát?

TERGE

Jó jó, de én helyesen akarom szeretni. S ez nem könnyű dolog. Mert egyrészt korpa van a hazafiságban; másrészt pedig én oltott gyümölcs vagyok.

VIKÁROS

Ezt nem értem!

TERGE

Mintha nehéz felfogású embernek magyarázna. Tetszik tudni: az én apám török volt. Csak az édesanyám volt magyar. Apám édességet árult a városban: anyám megtetszett a szeminek, egy darabig az édességet ingyen adta neki, s aztán elvette feleségül.

VIKÁROS

Most már értem.

TERGE

No, hála Istennek!

VIKÁROS

Hö-hm, a tanács nem könnyű.

TERGE

Hát akkor ne tessék erőltetni magát.

VIKÁROS

S mi a foglalkozása, civilben?

TERGE

Kéményseprő.

VIKÁROS

Pláne! Nem adok tanácsot.

TERGE

Én nem is a Vándor urat kérdeztem, mert ez a dolog a lélekben fekszik: s lélektől vár tanácsot is. Odalép Cipriánhoz. Mit tetszik mondani, szerzetes úr?

CIPRIÁN

A vállán átöleli a katonát. Édes fiam! Te lélekkel jöttél, s én lélekből szólok, mint ahogy Szent Pál szólott hozzám. A haza, melyért harcolni kell, a mennyekben van. Ez minden, amit éntőlem válaszul nyerhetsz.

TERGE

Lehajtja a fejét. Hát akkor én még gondolkozom.

CIPRIÁN

Gondolkozzál, fiam.

TERGE

Most a Kápolnás mezőre megyek: s amíg megyek, addig is gondolkozom.

VIKÁROS

Az esztenára?

TERGE

Oda.

VIKÁROS

Az egit, micsoda szép lány van ott!

TERGE

Szép bizony… De nem beteg!

VIKÁROS

Ne is legyen! Inkább szaporodjék általa az emberiség!

LINKA

Csitulj! S menjünk!

VIKÁROS

A botjával nagyot koppant a földre. Ne vezényelj nekem! Nem kell nekünk őrmester: szökött katonák vagyunk! Vándorolunk, gyógyítunk, szaporítunk: ez a honvédelem! Gyerünk!

Kimennek, Terge is.

LINKA

Készakarva az ágy mellett felejtette a szatyrot, az ajtóból még visszafordul, és alázatos-kedvesen Ciprián felé. Ezer bocsánat… Kimegy.

CIPRIÁN

Csendesen. Jó éjszakát! Sóhajt, sétálni kezd; de mindjárt kinyílik az ajtó.

LINKA

Belép. Bocsánat, itt felejtettem a szatyrot.

CIPRIÁN

Tessék, ott van.

LINKA

Odamegy a szatyorhoz, zavart és dúlt; hirtelen elhatározza magát. Atyám! Tisztelendő atyám! Gyóntasson meg!

CIPRIÁN

Meglepődik, de aztán természetesen. Én nem gyóntatok, asszonyom.

LINKA

Atyám! Térdre omlik ott az ágy mellett. Engem hazugság vesz körül! Megteltem bűnnel, mint vízzel a kút. Tisztelendő atyám…

CIPRIÁN

Mondtam, hogy már nem gyóntatok.

LINKA

Nem hallgat rá. Nem igaz, hogy én hű tanítványa vagyok ennek a rozogának! Nem vagyok a lelketlenség tanítványa, atyám! Mert én lelket vallok magamban, és lélek után epedek! Megtagadom, amit a világról s amit az emberről mondtam! Hallgasson meg, atyám, és oldozzon fel engem!

CIPRIÁN

Otthagytam a kolostort: nem gyóntatok!

LINKA

Megtikkadok a bűnben…

Nem tudja folytatni, mert kopogtatnak az ajtón, ami ki is nyílik rögtön.

Belépnek: elöl Gidró, utána Anka és Tiri Dorót.

GIDRÓ

Derűsen. Jó estét!

CIPRIÁN

Tessék, tessék.

LINKA

Amikor nyílott az ajtó, zavarában nem állott fel, hanem úgy tett, mintha az ágy mellett a földön keresne valamit, amit elveszített. Most, éppen a Ciprián szava után, szinte felkiált. Na, megvan! S már siet is a szatyorral kifelé, de eszébe jut, s boldog mosollyal köszön oda Cipriánnak. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

CIPRIÁN

Mindörökké.

LINKA

Derűs figyelem között, gyorsan és szinte osonva kimegy.

GIDRÓ

Előrejön Cipriánhoz, a kezét nyújtja neki, s csak a szavai végén engedi el a barát kezét. No, végre; hadd nézzem meg ezt a szigorú embert, akitől úgy fél a világ. Derűsen nézi, vizsgálja. Nno, nem is olyan félelmetes!

TIRI

Ejh, dehogynem! Kicsit játékból is: rögtön sunyít, s a kályha felé visszahúzódik.

GIDRÓ

Maga a pillangótól is fél, Dorót! Látván, hogy oldalog az öreg, a többit Cipriánnak mondja. Azt hiszi a pillogó lepkéről, hogy ragadozó kőszáli sas!

CIPRIÁN

Eddig szomorkásan mosolygott. Tessék leülni nálunk! Mutatja, hogy a Fülöp ágyára. Ahogy lehet.

GIDRÓ

Jó lesz ez. A medve rosszabbul ül a vaddisznó hátán. Közben leül, és lapogatja maga mellett az Anka számára a helyet. Gyere, gyermekem! Gyere, ülj ide szépen!

ANKA

Ide, a Fülöp ágyára. Közben leült, s próbálgatja, hogy miképpen esik az ágyon az ülés. No, nem is vaddisznó háta ez, hanem inkább szelíd szarvasé!

GIDRÓ

Ajh, csak az tud igazán megveszekedni!

ANKA

De nem tavasszal.

TIRI

A kályha mellől. Az idő nem számít: megmondta Salamon király.

Nevetnek.

GIDRÓ

Készülődik a szóra, köhint. Hát, tisztelendő öcsém!

CIPRIÁN

Tessék, Gidró bátyám. Közben leül a maga ágyára, szemben Gidróékkal.

GIDRÓ

Hát elhoztam magammal ezt a női gyermeket is. Mert hát itt valami fű kezdett sarjadni, amire a bárányt elviszi a jó pásztor.

CIPRIÁN

Fű a báránynak?

GIDRÓ

Igen. Selymes fű. A báránynak és a kosfiúnak.

CIPRIÁN

Mármint Ankának és Fülöpnek?

GIDRÓ

Úgy, úgy!

CIPRIÁN

Inkább a fegyelem világosságával, mint nyersen. Itt fű csak az égi Báránynak terem, bátyám.

GIDRÓ

A földön vagyunk, öcsém!

CIPRIÁN

Ez a kócifer doktor is azt mondja.

GIDRÓ

A doktor négy lábbal áll a földön. Én csak kettővel. Nagy különbség!

ANKA

Az egyik ember, a másik fajzat.

CIPRIÁN

Odaszól az öregnek. Tiri bátya! Hívja bé az öcsémet!

TIRI

Jobb is lesz. Kimegy.

GIDRÓ

Enyhébben, mint az előbb. Négy lábon jár, hogy jobban tudjon vicsorogni a világra. Amelyikből kiszakadt, mint egy kerge kos, már ifjú korában. De különben nem volna rossz ember.

ANKA

Nem is. Csak éppen, ha reá hallgatnék, akkor kölykeim lennének, mint a vadmacskának. De én azt akarom, hogy gyermekem legyen! Kicsi emberem!

GIDRÓ

Vállon öleli Ankát, egyszer-kétszer magához huzintja, aztán leveszi a kezét; s közben mondja. Jól van, gyümölcsöm! Én is így értettem, hogy a földön állok.

CIPRIÁN

Maga úgy mondja, Gidró bátyám, hogy a földön állunk. Én azt mondom, hogy a siralom völgyében. De ha a földön állunk is, akkor sem bárány immár, aki asszony.

GIDRÓ

Asszony is, nem is.

CIPRIÁN

Nem tudom, hogy ez miképpen lehetséges.

ANKA

Én sem tudnám, ha nem tudnám.

CIPRIÁN

Hát hogy van ez?!

GIDRÓ

Úgy van, öcsém, hogy szinte csak lélek a férje neki. Mert hit szerint mind a kettő van: lélek is, férj is, de a valóságban egyik sincs.

CIPRIÁN

Csak nem halt meg a férj!

ANKA

Ó, dehogy!

CIPRIÁN

Hát?

ANKA

Csupán lebeg, mint Jákob a lajtorján.

CIPRIÁN

De él?

ANKA

Él bizony!

CIPRIÁN

Hol van hát?!

Megnyílik az ajtó: Tiri és Fülöp belépnek.

TIRI

Már az ajtóból. No, itt van!

FÜLÖP

Jó estét!

CIPRIÁN

Gyere ide!

FÜLÖP

Odamegy és megáll. Tessék!

CIPRIÁN

Ülj le!

FÜLÖP

A Gidró baljára leül.

CIPRIÁN

Azt mondja Gidró bátyám, hogy itt valami selymes fű kezdett a ti számotokra nőni. Mármint az Anka számára s a te számodra.

FÜLÖP

Kezdett, igen.

CIPRIÁN

Kissé élesen. Hát bakkecske vagy te?!

FÜLÖP

Ha netalán az lennék is, nem szégyenkezném miatta. Mivelhogy Salamon király is bakkecskéhez hasonlította a vőlegényt, az „Énekek Éneké”-ben.

CIPRIÁN

Beh megnőtt titokban a szarvad!

ANKA

Nem baj: rozmaringot kötünk rá!

TIRI

A kályha mellől. Én meg is öntözöm!

CIPRIÁN

Gyorsan feláll, s éles szigorúsággal néz az öregre.

TIRI

No, jól van: szenteltvízzel gondoltam, na!

GIDRÓ

Közbenjárólag. Meg van bocsátva.

CIPRIÁN

Elszánja magát a leszámolásra, egészen Fülöp felé fordul. Fülöp!

FÜLÖP

Itt vagyok.

CIPRIÁN

Amikor árván maradtál, apa helyett apád lettem. Ki nevelt hát téged, és mire?! Emberségre én, vagy selymes fűre, mint a bakkecskét, a vadon?!

FÜLÖP

Már gépiesen. Bátyám nevelt.

CIPRIÁN

És ki vitt bé téged a kolostorba? Szerzetes fráternek! Hogy ott a lélek legyőzze benned a testet?!

FÜLÖP

Bátyám vitt bé.

CIPRIÁN

És ki hozott ide is magával, hogy itt a kolostor törvényét is összetörjük, és a hitet megtartsuk?!

FÜLÖP

Bátyám.

CIPRIÁN

Kinek vagy hát adósa és tanítványa?!

FÜLÖP

Bátyámnak.

CIPRIÁN

És úgy fizet az adós, hogy az árulás titkos útjait szaglássza?! És úgy vizsgázik a tanítvány, hogy nem a hit lobog a lelkéből, hanem a szíve mekeg?!

ANKA

Az is valami.

GIDRÓ

Intelemmel. Rendjiben, mindent rendjiben!

CIPRIÁN

Meg sem hallja a más szavát; egészen Fülöpön van, kemény, majd egyre élesebb. Lélek dolgában mire tanítottalak?!

FÜLÖP

Aki a léleknek ellene szól, nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a jövendőben.

CIPRIÁN

Mi a lélek?

FÜLÖP

Lélek az Isten.

CIPRIÁN

Mi a test?

FÜLÖP

A bűn nyomorult fészke.

CIPRIÁN

És mi a föld?

FÜLÖP

Egy szennyes porszem az Isten fényességében.

CIPRIÁN

Állj fel!

FÜLÖP

Feláll.

CIPRIÁN

Ha bárki asszonyi személlyel összefűzöd magad, tüzes karóval választalak széjjel! Tégy vallomást, hogy ezt nem cselekszed!!

Anka, majd Gidró is feláll, az Öreg is nyújtja a kályha mellől a nyakát. Mind feszülten várnak.

FÜLÖP

Küzd, a fogai majdnem csikorognak.

CIPRIÁN

Halljam!!

FÜLÖP

Vallom a Teremtés igéit… Teremté Isten az embert az ő képére… Férfiúvá és asszonnyá teremté őket… És megáldá őket, és mondá: növekedjetek és sokasodjatok. Töltsétek bé a földet, és hajtsátok azt birodalmatok alá!

CIPRIÁN

Nagyon kemény. Ne a Jehova poros igéit mondd! Hanem az isteni lélek parancsát!

FÜLÖP

Már határozott. Azt mondottam.

CIPRIÁN

Isten a lélek, a test maga a sátán. Arra felelj hát: test vagy lélek?!

FÜLÖP

Együtt.

CIPRIÁN

Tűz és víz nem lehet együtt.

FÜLÖP

Szívemben, az Anka számára, együtt vannak.

CIPRIÁN

Az arkangyalok kardjával vágom kettőbe a szívedet. Mozdul.

GIDRÓ

Rögtön Ciprián és Fülöp közé áll. Értelemmel, öcsém, értelemmel!

CIPRIÁN

Az arkangyalok tüzes kardjával!

GIDRÓ

A jehovistáké az a kard, tisztelendő öcsém. S bajosan adták ide nekünk, mert kell az utolsó ítélethez.

TIRI

Úgy van! A kardot nem szavazom meg!

Függöny

Második felvonás

Szín: a Gidró Benke otthona, vagyis a ház a hegyen, és a kertes előtér, mely a ház bejárata előtt fekszik. Ez az előtér, láthatólag, kedves tartózkodási helye Gidrónak. Itt folyik a játék. A következők vannak ebben az előtérben. Mindenekelőtt egy hatalmas asztal, mely tölgyfából készült és kerek. Vaskos, de mégis kecses alkotmány. A lapja vastag, s csak egyetlen lába van a középen. Ez a láb oszlopszerű, de alul és felül, vagyis ahol a földet és ahol az asztal lapját fogja, ott tölcsérszerűen kiszélesedik. Ez az oszlopláb is tölgyfából van faragva, és nem négyszögű, hanem gömbölyű. Az asztal mellé, szintén tölgyfából, padok vannak építve; csupán azon a részen áll szabadon, mely a nézőre tekint. De jobbról és balról, valamint a túlsó részen kerekíti egy-egy pad. Vagyis a jobbról és balról levő pad hátul sem fut egészen körben, hanem az asztal fele részén túl megszakad: így mind a két oldalon hézag keletkezik, majd a hézagon túl az asztal túlsó részét ismét befogja egy pad, mely a másik kettőnél kisebb. A két hézag kapuján be lehet járni az asztalhoz; s ha valaki, a házból jövet, le akar ülni az asztalhoz, ezeken a hézagkapukon megy be. Az oldali padok négy-négy embernek, a hátsó három embernek ad ülőhelyet. A padoknak faragott támlájuk van, de ez a faragás csupán félkörben ismétlődő vonal a támla tetején. A két nagyobbik padnak hat-hat lába van, a kisebbiknek négy; s a lábak formája kicsiben olyan, mint az asztal lába.

Az asztalon túl, jobbra és balra, egy-egy öreg nyírfa áll. Úgy két-három méterre állnak az asztaltól, nem egészen az asztal mögött, hanem egy kicsit jobbra és balra. A nyírfák öregek, fehér kérgük szakadozott; úgy két méter magasságig nyesve vannak, de lecsüngő lombjaik az asztal fölött, fent a magasban, összehajlanak.

Az asztaltól gyalogút vezet a ház bejáratához, mely a háttérből felénk néz. Ebből a gyalogútból, az asztal és a ház közötti vonal közepe táján, egy ösvény jobbra és egy ösvény balra elvezet. Ahol az ösvények a gyalogútból kiszakadnak, ott áll, az ösvény ház felőli partján, egy-egy kopjafejes oszlop. Úgy másfél méter magasak. Szintén tölgyfából vannak faragva, de négyszögűre, mint a kopjafák általában. Tölcséres ezeknek is lábuk, hogy keményen tudjanak állni a földön. Derékban, két helyen, fekete vaspánt díszíti a kopjafa-oszlopokat. A fejük alatt is, vagyis nyakban, van egy szélesebb vaspánt. A fejük nyitható, mint a pipa kupakja: s éppen ennél a vaspántnál nyílik, mégpedig úgy, hogy a pánt fele a nyakon marad, a másik fele pedig a kupakot szegi. Ezek a kopjafa-oszlopok nemcsak díszül vannak, hanem gyakorlati célt is szolgálnak. Nevezetesen szurokgyertyákat szerelt beléjük Gidró. Mégpedig úgy, hogy a szurokgyertyák le és fel mozgathatók. Vagyis hasított nyílás van a kopjafák oldalán, függőleges irányban: s ezen a hasítékon le és fel mozgatható egy fogantyú, mely bent fogja a gyertyát, kívül pedig, a hasíték rovátkáin, bárhol megerősíthető a fogantyú. A gyertyák feketék, mert szurokból vannak, a formájuk kerek, és legalább csukló vastagságúak. Bennük a bél kenderből van, a kender olajjal van átitatva. Olyan lánggal és fénnyel ég, mint a fáklya, s a szurok fenyőszagot áraszt.

A kopjafák mögött van a ház bejárata, mely négy széles tölgyfa lépcsőn történik. Ez a négy lépcső tágas ereszbe vezet, melyet fent a ház födele véd. Az ereszről balra és jobbra egy-egy ajtó nyílik. Különben a ház magas alapon épült, összeeresztett vastag gerendákból, melyek gömbölyűek. A gerendák nincsenek meszelve. A szobákból egy-egy ablak néz felénk, kinyitott zöld zsalukkal és virágokkal az ablakokban. A ház zsindellyel van födve.

Idő: augusztusi nap, már leszállt az alkony. Jobbról, a ház sarkánál és a lombok alatt, akkor kel fel a hold, amelyből két-három nap még hiányzik.

Fölmegy a függöny. Gidró és Anka ülnek az asztal mellett. Anka a túlsó kisebbik padon, szemben a nézővel, s szelíden mosolygó arccal kicsi ujjast köt a jövendő babának. Az ujjas színe világoskék, az anyaga hárász. Gidró a jobb oldali padon ül.

GIDRÓ

A szeme két szarvasbogarat követ, amelyek összeakaszkodva repülnek, s majd leszállnak az asztalra. Azokat figyeli, nézi.

ANKA

Mint egy pillangót a szárnyánál fogva, úgy emeli fel és tartja az apró ujjast: mutatja Gidrónak, majd gyöngéden meg is böki őt örömében, mert Gidró a szarvasbogarakat figyeli. Nézzen már ide, nagyapa!

GIDRÓ

Csak egy villanást vet oda. Ajh, beh szép! Jöhet az óriás.

ANKA

S ha leány lesz?

GIDRÓ

Fiúval üzen az Isten: de ha gavallér, virágot küld.

MÁRIKA

A ház bal ajtaján kilép, lejön a lépcsőkön, s a karján egy szőttes abrosszal közeledik. Apjok!

GIDRÓ

Nekihajolva a két veszekedő szarvasbogarat figyeli. Hallom.

MÁRIKA

Mindjárt jönnek a vendégek. S maga csak ül, megpottyanva? Bontja az abroszt. Húzódjék: terítem az abroszt!

GIDRÓ

Felemeli a két karját, elhárító módon. Várj egy kicsit!

MÁRIKA

Mi van ott? Karjára veti az abroszt, s maga is közelebb búvik. Mit néz, olyan lelkiből?

GIDRÓ

Nem látod? Két szarvasbogár. Verekednek.

MÁRIKA

Már azok is verekednek?!

GIDRÓ

Vínak. Mint két kicsi szarvas: az agancsokkal.

ANKA

Kötés közben. Kóbor doktor az egyik. S Ciprián barát a másik.

MÁRIKA

Átok két bogár! Söpörje le őket, apjok!

GIDRÓ

Várj egy kicsit.

MÁRIKA

Megölik egymást, az asztalomon! Maga okos forty!

GIDRÓ

Káin is megölte Ábelt, pedig az Isten unokái voltak.

ANKA

Hát akkor Isten akarja, hogy háborúság legyen?

GIDRÓ

Nyilván.

ANKA

Ha ez így van, akkor csak játszik velünk az Isten. Mert másfelől belénk oltotta a békesség vágyát.

MÁRIKA

Ne vétkezzetek!

GIDRÓ

Belénk oltotta, belénk. Hogy kezdjük el a harcot, s majd vessünk véget neki.

MÁRIKA

Hát akkor vessen véget! Kezdi kibontani az abroszt. Mert meg akarom teríteni az asztalt.

GIDRÓ

Avatkozzam belé a szarvasbogarak dolgába?

MÁRIKA

Avatkozzék!

GIDRÓ

De miképpen? Mert vagy úgy avatkozom belé, mint az Isten: s akkor lesöpröm innét. Vagy pedig békességet teszek közöttük, emberi módon.

ANKA

Emberi módon, inkább.

MÁRIKA

Úgy, úgy.

GIDRÓ

Akkor széjjelválasztom őket. Gonddal csinálja.

MÁRIKA

Gyerünk! Ne pepecselje őket!

GIDRÓ

Itt van az egyik. Odaadja Márikának. Tedd a fa tövire!

MÁRIKA

Sietve és ügyelve a fa tövére teszi.

GIDRÓ

Közben a másik szarvasbogarat is felveszi. Így, né: te is mehetsz. Odaadja Márikának. Viheted ezt is, a másik fához.

MÁRIKA

Azt is megteszi, de útközben eldobja a bogarat: rázza a kezét és szipog.

ANKA

Megcsípte?

MÁRIKA

Meg. A szemét törölgeti.

GIDRÓ

Mért sírsz, te Márika?

MÁRIKA

A maga bogara miatt.

GIDRÓ

Inkább én sírhatnék, nem te.

MÁRIKA

Egészen más, már józan hangon. Maga mért?

GIDRÓ

Nehéz igazságot tenni, azért. S embernek lenni. Mert ezeket is széjjelűztem, a küzdelem közepén. Egyformán mértem nekik. Pedig az egyik nyilván a támadó volt, a másik pedig a jogos védekező. De csak az Isten tudja, hogy melyik volt ez, s melyik volt amaz!

ANKA

Mondom, hogy az Isten játékot űz a világgal.

MÁRIKA

Miközben teríti az asztalt. Ne vétkezzetek! Ámbár könnyen lehet, hogy csakugyan játékot űz.

ANKA

Nézi, hogy a gonosz megtámadja a jót? S nézi, hogy az ártatlanok szenvedjenek!

GIDRÓ

Nem hihetem. Ha a feleségem s a gyermekem mondja is.

MÁRIKA

Hát?! Terítés közben fennakadt Gidró előtt az abrosz. Rendezze el ott maga előtt az abroszt!

GIDRÓ

Miközben rendezi. Mert nézzétek meg: a mindenség dolgai pontosan folynak, a maguk fölséges rendjében. Tavasszal a virágok kinyílnak, nyáron megérik a gabona, s ősszel a gyümölcs. Egyszer a jó is elveszi jutalmát, s a gonosz megbűnhődik. Csak éppen az óra, a miénk s a mindenségé, nem egyformán jár.

MÁRIKA

Nagyot sóhajt. Ah jaj!…

GIDRÓ

Nem így van?

MÁRIKA

Simogatja Gidrót. Édes apjok, kedves uram… Mennyit hallottam én ezt, negyven esztendőn keresztül… Mennyit hallottam, Istenem!

GIDRÓ

S nem volt igazam?

MÁRIKA

Igaz volt, mert ilyen volt: a jobb és igazabb világ embere. S élt magában mindig a lélek, mint a hal a vízben. Nem mondhatok mást, ezen a mái szent napon sem.

GIDRÓ

S ha nem lettem volna ilyen, hozzám jöttél volna, ezelőtt negyven esztendővel?

MÁRIKA

Nem.

GIDRÓ

Nohát.

MÁRIKA

Csak egy dolog, egy!

GIDRÓ

No!

MÁRIKA

Csak az az egy, hogy az óráját igazítaná egy kicsit közelebb magunkhoz. Hogy a mi életünket ketyegné inkább, s ne a világ idejét.

GIDRÓ

Állj meg, asszony! Mert az a kidöccent kóbor doktor s ez a sivár Ciprián barát is addig tologatta a maga óráján a mutatót, amíg az egyik ilyen lett, s a másik olyan. Azt akarod?

MÁRIKA

Elbujdosnám, annyi bizonyos.

GIDRÓ

Ugye! Hát akkor mi hibádzik?

MÁRIKA

Ezt kérdi maga, édes apjok?! Nézze meg ezt a gyermeket, édes egyetlenünket! Férjhez adtuk: férje nincs. Megnehezült a gyermekvárásban: a gyermeknek apja nincs. Szipog. Árvább lett, mint a vadmadár elejtett tolluja…

ANKA

Majd ellebegtet engem a jó szél.

GIDRÓ

Hallod! Mért sírsz? Hiszen te is azt mondtad, hogy vidáman él bennem a lélek. A lélek pedig a reménység forrása.

MÁRIKA

Reménység helyett kicsi buba lesz. Nem érti?!

GIDRÓ

Hogyne érteném! Éppen azért mondom, hogy ne sírj!

MÁRIKA

De egyebet mit tudjak csinálni?!

GIDRÓ

Bízzál! S öntsd el reménnyel a hegyet! Hiszen Ankának férje van; s ha meglesz a kicsi buba, akkor annak apja is lesz.

MÁRIKA

Már nem sír. Mondtam, hogy az óráját igazítsa meg, csak egy kicsit.

GIDRÓ

Az én órám jól jár!

MÁRIKA

Ha jól jár, akkor nézze meg rajta, hogy kilenc hónap óta hányszor járt itt ennek a gyermeknek az ura!

GIDRÓ

Szíve-lelke itt van.

MÁRIKA

Keze-lába nincs neki?!

GIDRÓ

Hányszor mondjam, hogy igában tartja a barát?!

MÁRIKA

Hagyja ott!

GIDRÓ

Értsd meg, azzal az arany fejeddel: nem akarom, hogy törjék a dolog, jajszóval és gyásszal esetleg. Jobb, ha áradva bár, de mentire szalad a hegyi patak. Mert ahol tajtékozva tovahömpölyög, ott mégis inni ad a füveknek és a szarvasoknak. S végül beléfut a tengerbe, ahol megnyugszik, és így szól: emberek élnek a hegyen, akik hisznek abban, hogy a hegyi patak eléri a tengert, és az igaz szándék a győzedelmet.

ANKA

Boldog vagyok, édesapám.

GIDRÓ

Örömteli büszkeséggel. No, Márika: mit szólsz?

MÁRIKA

Félnek, azt.

GIDRÓ

Ki fél?

MÁRIKA

Maga s Fülöp. Mind a ketten!

GIDRÓ

Kitől, ugyanbiza?!

MÁRIKA

Attól a kutya baráttól.

GIDRÓ

Nem félünk, csak féltjük az életet. Ami két ember sorsában van; s a bimbót, ami a szív alatt. Mondtam már.

MÁRIKA

Hát csak lebegjenek, mint a pók a maga fonalán.

ANKA

Addig lebegünk, amíg a földre ereszkedünk: anyám, egyetlenem!

MÁRIKA

De mikor, arany gyermekem?! Hiszen maholnap itt a kicsi buba!

GIDRÓ

Ahol gyümölcs lesz, ott gazda is lesz. Mert annak mindig az volt a rendje vagy a törvénye.

MÁRIKA

S ha neki lesz igaza: a barátnak?!

GIDRÓ

Mért lenne, te Márika!

MÁRIKA

Akinek Isten a barátja, könnyen a mások nyakára hág.

GIDRÓ

Barátja?! Rossz katonája!

MÁRIKA

Hát a kóbor doktor? Az sem tudta megnyírni annak a vad barátnak a borzát?

GIDRÓ

Nyírják egymásét, de annál jobban nő.

MÁRIKA

Hát mit akarnak?

GIDRÓ

A barát azt mondja, hogy csak lélek van: s vesszen minden egyéb, az emberrel együtt. A doktor pedig azt mondja, hogy a lélek csak kerge beszéd, mert az ember sem egyéb, csupán szaporító állat.

ANKA

Kölykezik, mint a macska.

MÁRIKA

Micsoda?!

ANKA

Nekem mondta. S azt magyarázta, de hányszor: hogy aki hűséges, önmagát csalja; aki pedig házasságot köt, álorcát ölt magára.

MÁRIKA

Dúlt megbotránkozással. Apjok!

GIDRÓ

No.

MÁRIKA

Hát maga ilyen vendégeket hívott, ma estére?!

GIDRÓ

Te mondtad, hogy hívjam meg őket, te Márika!

MÁRIKA

De nem tudtam, hogy ezek embert irtanak s kölykeznek!

GIDRÓ

Immár így van.

MÁRIKA

Nno, akkor azok széjjeltépik a világot. Még ma, ennél az asztalnál!

GIDRÓ

Majd összerakom én, ne búsulj.

ANKA

Én is hordom a téglát.

GIDRÓ

A pihéket, arany gyermekem, a pihéket. Mint a madár.

ANKA

Fülöppel együtt.

MÁRIKA

Fülöp?! Csak egyet szól a barát: s a te Fülöpöd kiejti a pihét a szájából.

ANKA

Az rég volt…

GIDRÓ

Én is azt hiszem, hogy kinőttek már a vihartollai.

MÁRIKA

Az isten látott ilyen apa-madarat, amelyik ilyen lassan tollasodjék.

GIDRÓ

Mélyről jöttek azok a tolluk, asszony! Mert a barát a gyökérig hatolt, s már ott tépdesett.

MÁRIKA

Elválik. no.

ANKA

S ha a barát mégis otthon rekeszti? Mi lesz akkor, édesapám?

GIDRÓ

Olyan nincs! Mert először: bárhogy is eljön. Másodszor pedig: a barát szívesen is hozza őt, ha beléteheti a zsebibe.

ANKA

S onnét majd kiugrik, a zsebiből.

MÁRIKA

Párnát tartunk alája, hogy meg ne üsse magát.

ANKA

Amelyiken én annyit sírtam, azt a párnát.

LÁZÁR

Csak a kiáltása hallatszik. Hó-hé!

GIDRÓ

Valaki már jő!

MÁRIKA

Jesszusom! Még nincs semmi az asztalon! Szalad a ház felé, fel a lépcsőkön, s majd eltűnik a bal ajtón.

LÁZÁR

Közben szem elé tűnt, jön. Hova szalad, Márika néném?

MÁRIKA

A lépcsőkről. Futok magam után.

GIDRÓ

Ez Lázár, a vadász-madarász.

LÁZÁR

Énekelve közeledik az asztal felé.

Szép állat a kecske,

Fejik minden este,

Csak az a kár, hogy a tolla fekete.

Utána megáll, és tréfás, nagy hangon köszön. Jó estét a háznak s a benne lakóknak!

GIDRÓ

Gyere, gyere! Mit hoztál!

LÁZÁR

Közel lép, fegyver a bal karján, két markával egy madarat takargat. Hoztam egy vadgalamb-fiúcskát a kislánynak. Ha meg nem sérteném.

ANKA

Csak most néz oda. Egy évet elkésett, de köszönjük.

GIDRÓ

Add csak ide! Béviszem a házba. Elveszi a madarat, és béviszi a házba.

LÁZÁR

Fegyverét a fa tövéhez támasztja. Nem fogadsz valami nagy hozsannával, úgy látom.

ANKA

Nincs húsvét.

LÁZÁR

Majd lesz egyszer.

ANKA

Annyira bízik maga?

LÁZÁR

Én annyira.

ANKA

Pedig azt hittem, hogy a disznó már elment onnét, a makkos fa alól.

LÁZÁR

Ott van, s a makk érik.

ANKA

Félek, hogy a mókus megeszi. Még fenn a fán.

LÁZÁR

Az a mókus szent vízzel él, s odúban csücsül. De azért te ne búsulj, mert én a gyermeket is vállalom. Amelyik születőben van, s mástól: azt a gyermeket.

ANKA

A szeme, mint az ítélet, rápattan Lázárra; aztán feláll, és bemegy a házba.

LÁZÁR

Bamba meglepődéssel néz Anka után, majd magához tér. No, ez jól itthagyott engem! Körülnéz; majd a fegyverét megtölti, és visszatámasztja a fa tövére.

MÁRIKA

Éppen akkor jön, amikor Lázár tölti a fegyvert. Egy tálban kalácsot hoz, s egy lapítón, késsel együtt, nagy kerek sajtot. Mit csinálsz, Lázár?

LÁZÁR

Megtöltém ezt a fegyvert.

MÁRIKA

Kinek az életét akarod kioltani? A kalácsot és a sajtot az asztalra helyezi.

LÁZÁR

Járhat a vad; vagy a makkon a mókus. Leül a bal pad túlsó szélére.

MÁRIKA

Mi újság otthon, a szálláson? Leül a szemben levő kisebbik padra.

LÁZÁR

Mi lenne? Munka!

MÁRIKA

S mennyit tudtok megkeresni?

LÁZÁR

Százhúsz-százötven pengőt egy hónapban.

MÁRIKA

S Fülöp?

LÁZÁR

Ő sem többet. Ha csak fel nem megy ma este a mennyek országába. Ott többet kereshetne.

MÁRIKA

De eljön ide, ma este? Azt kérdem.

LÁZÁR

Nehezen hiszem. A barát a szívén ül, s a fején térdepel.

MÁRIKA

Hát csakugyan olyan kutya az a barát?

LÁZÁR

Aki azt mondja, nem mond igazat, Márika néném. Mert hármat kitenne a szerzetes, úgy dolgozik. S igazságos ember!

MÁRIKA

Igazságos?! Aki oly kegyetlen rabigában tartja az öccsét?!

LÁZÁR

A javát akarja neki, azért. De máskülönben is: a kisdedekre és az együgyűekre vigyázni kell.

MÁRIKA

Jaj, beh összevissza vagytok!

A jobb oldali ösvényen feltűnik Vikáros, a botra támaszkodva s egy kicsit billegve jön; s utána Linka, a szatyorral.

VIKÁROS

Jókedvvel, de a hadakozásra hajlam van a hangjában. Jönnek a vándorok!

MÁRIKA

Feláll, néhány lépést elejökbe megy. Tessék, tessék!

VIKÁROS

Jó estét, Gidróné asszony! Kezet fog.

MÁRIKA

Tessék, csak tessék. Linkával is kezet fog. Hogy van, doktorné asszony?

VIKÁROS

Linka helyett ő felel. Mint a farok a bakmacskán.

Nevetnek.

MÁRIKA

Tessék leülni!

VIKÁROS

Én vagyok a bakmacska, Gidróné asszony!

MÁRIKA

Mindjárt gondoltam.

VIKÁROS

Miből?

MÁRIKA

Hát: kunkorítja a szót.

VIKÁROS

Közben már készülődött leülni, a bal padon, Lázár mellé. A kampósbótot a pad támlájára akasztja, s le is ül. Lesz barát, vagy nem lesz barát?!

MÁRIKA

Az uram meghívta.

VIKÁROS

No, mert az oroszlánnak hús kell!

MÁRIKA

Az előbb még macska volt.

VIKÁROS

A feleségemnek macska, mert ő félne az oroszlántól. De a barátnak oroszlán! Itt lesz, vagy nem lesz itt?!

MÁRIKA

Mondtam, hogy az uram meghívta. A többit Lázár jobban tudja.

VIKÁROS

Mintha csak akkor jutna eszébe: feláll, és kezet fog Lázárral. Jó estét kívánok, uram!

LÁZÁR

Nem áll fel. Jó reggelt!

VIKÁROS

Hogy-hogy?!

LÁZÁR

Előrelátásból.

VIKÁROS

No: lesz barát, vagy nem lesz barát?!

LÁZÁR

Amikor eljöttem, éppen élesített egy villogó nagy kardot. Ebből úgy gondolom, hogy ide készül.

MÁRIKA

Üljön le, gyógyász asszony!

LINKA

Hálás bólogatások között leül Vikáros mellé, aki most már Linka és Lázár között ül.

VIKÁROS

Közben folytatja. Nagy kardot élesített?

LÁZÁR

Azt. Egy arkangyal dobta le neki, a bükkfa tetejéből.

MÁRIKA

Benne van a tréfában. S a kard mellé milyen szózat hallatszott?

LÁZÁR

Szavalja. Forgasd az Úr dicsőségére, a kóbor sátánok ellen, kik az erdőkitermelésnél felütik a fejüket!

GIDRÓ

Közben a ház felől közeledett; egy kis füles csebret hoz, s abban két üveg italt. Az üvegek nyaka kilátszik. Éppen a „szózat” utolsó szavaira érkezik az asztalhoz. S név nem hallatszott? Név!

LÁZÁR

Nevet nem hallottam, mert vikáros volt a levegő.

VIKÁROS

Szinte pattanva, feláll; s majd gyorsan leül.

GIDRÓ

Mi az, doktor úr?

VIKÁROS

Köszöntem magának, Gidró bátyám.

GIDRÓ

Mindjárt leülök én is. A csebret a fa tövére teszi.

LÁZÁR

Maguk jól diskurálnak.

GIDRÓ

Ahogy tudunk. Ugye, doktor úr?

VIKÁROS

Lázárhoz. S maga hogy?

LÁZÁR

Kivel hogy.

VIKÁROS

Teszem, velem.

LÁZÁR

Kihez van szerencsém?

VIKÁROS

Hozzám.

LÁZÁR

Tartsa meg!

VIKÁROS

Élek a kedvező alkalommal.

Kezet fognak, mintha gratulálnának egymásnak. Mindenki nevet.

LÁZÁR

Szeme a csebren megakad. Psszt! Senki ne mozduljon! Merőn nézi a két üveg nyakát, s ültéből még előre is görbül: úgy játssza meg, mintha meglátott volna valamit.

VIKÁROS

Nem téveszti meg a játék; a feszült csendben súgva kérdi. Mi van ott?

LÁZÁR

Egy nyúl a cseberben. A két füle kilátszik.

VIKÁROS

Az nem nyúl!

LÁZÁR

Hát?

VIKÁROS

Üveg, s benne ital.

LÁZÁR

De nyúl!

VIKÁROS

Akkor meg kéne lőni!

LÁZÁR

De mivel?

VIKÁROS

Pohárral!

A fojtott szavak után egyszerre feloldódik a feszültség.

GIDRÓ

Hozz poharakat, te Márika! Utána leül, a kisebbik padra.

MÁRIKA

Besiet a házba.

LÁZÁR

Szilva, Gidró bátyám? Az üvegekre int.

GIDRÓ

Szilva s földi eper.

VIKÁROS

Földi epret, a doktornak földi epret!

LÁZÁR

A béka megnyalta: s maga megissza?!

VIKÁROS

Meg én, uram!

LÁZÁR

S kinek a bőrire issza meg?

VIKÁROS

Van egy barát, aki csupa lélek. Hát annak a léleknek a bőrire!

LINKA

Hagyd békében azt a szerzetest!

VIKÁROS

Szigorúan. Csak lélek az ember: azt papolja! Igaz vagy nem?!

LINKA

Igaz.

VIKÁROS

Hát kell a léleknek bőr?!

LINKA

Kell, mert este hűvös van.

LÁZÁR

Csont.

VIKÁROS

Odakapja a fejét, mert nem érti. Mi az, hogy csont?!

LÁZÁR

Maga mondja: bőr; én mondom: csont. Tartsunk össze!

VIKÁROS

Hülye.

LÁZÁR

No, ugye! Üsd pofon, s még ő haragszik!

VIKÁROS

Sajnálkozással. Bocsánat, Gidró bátyám.

GIDRÓ

Nincs semmi baj. Lázár jó kolléga: nem haragszik.

VIKÁROS

Hegyes ujjal mutat Lázárra. Ez kolléga?!

GIDRÓ

Biza-bizony.

VIKÁROS

Mit gyógyít?

LÁZÁR

A likat szeggel,

Hideget meleggel.

Csupasz bőrt szőrrel,

A sebet bőrrel.

Utána köznapi hangon. Ha használ, jó; ha nem használ, mondj el hátulról egy miatyánkot.

Mind nevetnek.

MÁRIKA

Az utolsó szavak alatt kilépett a házból, s közeledik a poharakkal. Az ösvények torkolatánál balra tekint: rögtön meggyorsítja a lépteit, de még nevetnek, amikor odaér az asztalhoz. S már mondja, az utolsó lépések alatt, kicsit szorongva s lelkendezve. Apjok! Édes apjok!

GIDRÓ

Mi az, aranyom?

MÁRIKA

Jön a barát! Utána leteszi a poharakat az asztalra. A bal oldali ösvényen már közeledik Ciprián s mögötte Fülöp.

GIDRÓ

Rögtön feláll, s elejébe megy Cipriánnak. Isten hozta, tisztelendő öcsém!

CIPRIÁN

Áldja meg az Úr, Gidró bátyám!

Nem messze állnak az asztaltól; s miközben kezet fognak, már odalépett Márika is.

GIDRÓ

Vállon átöleli a feleségét, úgy mutatja be. Az asszony. Ma rúgjuk el a negyven évet, mint házasok.

CIPRIÁN

Szép idő. Nem fog az asszonnyal kezet, hanem az asztal felé lép. Gidró mellette van.

Márika hátramarad Fülöphöz.

LINKA

Mihelyt Ciprián az asztal felé mozdul, feláll.

VIKÁROS

Nagyot ránt a Linka karján. Ülj le!

CIPRIÁN

Dicsértessék!

LINKA

Mindörökké, ámen.

LÁZÁR

A többi a Fülöpé. Egyedül nevet.

VIKÁROS

Leszegett fejjel hallgat.

GIDRÓ

Tessék, tisztelendő öcsém! Tessék! Mutatja Cipriánnak a helyet.

CIPRIÁN

Köszönöm, köszönöm. A bal padon, a középen leül.

LINKA

Utána szintén leül.

GIDRÓ

Oszd ki a poharakat, Márika! Rögtön megy, és a két fáklyagyertyát, a fogantyúknál fogva, feljebb emeli.

A gyertyák egyszeriben nagyobb fénnyel égnek.

MÁRIKA

Ülj le te is, Fülöp!

FÜLÖP

A Ciprián jobbjára leül.

Csend. Mindenki várakozik, hogy ki mit mond.

LÁZÁR

Végre elröhinti magát. Ha nem hallgatnánk, akkor mit csinálnánk?!

Ismét csend. Messze két kutya, mérges ugatással, felelget egymásnak.

LÁZÁR

Fészkelődés után odakiált Gidrónak. Gidró bátyám!

GIDRÓ

Itt vagyok. Már indult is vissza az asztalhoz.

LÁZÁR

Jöjjön, mert mindenki egyszerre akar beszélni!

GIDRÓ

Nocsak. Odaér az asztalhoz.

LÁZÁR

Szóljon belé maga is ebbe a csivitelésbe!

GIDRÓ

Nem vagyunk verebek; ugye, doktor úr?

VIKÁROS

Vegyes, vegyes! Mennyei madár s vándormadár.

LÁZÁR

S egy kicsi pálinka! Nyújtja a poharát.

GIDRÓ

Tölts, Fülöp! Mindenkinek!

FÜLÖP

Hogyne, hogyne. Töltögetni kezd.

GIDRÓ

Te pedig, Márika lelkem: eredj szépen, s hozd ki azt a gyermekasszonyt, hadd legyen csakugyan egy madár is közöttünk. Leül a kisebbik padra.

MÁRIKA

Indul, s bemegy a házba.

LÁZÁR

Úgy, úgy. Hátha akkor Fülöp is vakkant egyet-kettőt.

FÜLÖP

Töltögetés közben. Ha tőled megtanulhatom, ugatok is szívesen.

LÁZÁR

A bárány megriadna, te!

FÜLÖP

Nem annyira, mint a farkastól.

GIDRÓ

Kedvesen kezdi, de elkomolyodik. Ne szaporítsátok tovább a gazdaságot! Van itt már minden: kutya, macska, oroszlán, vándormadár, mennyei madár. Megkavarodott jól a világ, hogy ilyen kevés emberből annyi minden kitelik!

LINKA

Csak ember van kevés. Ugye, tisztelendő atyám?

CIPRIÁN

Sokan mondják: „Uram–Uram,” de kevesen jutnak bé a mennyek országába.

VIKÁROS

Ez béjut, ez az én asszonyom. Mert ide nézzen, páter uram: van neki imádságoskönyve is! Kiragadja a szatyorból a könyvet, és lobogtatja.

LINKA

Szinte bocsánatot kérve, tájékoztatásul. Füves könyv, tisztelendő atyám.

VIKÁROS

Gunyorosan, kötekedve. Miatyánk helyett beléndek van benne!

GIDRÓ

Poharát a Vikároséhoz kocogtatja, hogy maradjon abba a berzenkedés. Igyunk inkább. Egészségire, doktor úr!

VIKÁROS

Égi beléndek: szatyorba vissza! Visszateszi a könyvet; majd felemeli a poharat. Földi eper: előre!

GIDRÓ

Mindenkinek van?

FÜLÖP

Két pohár üres.

GIDRÓ

Hát ki nem jött el?

FÜLÖP

Egyik Dorót bátya, az öreg.

LÁZÁR

A másik a bárányé!

FÜLÖP

Ő nem iszik.

GIDRÓ

Akkor szamaritánus pohár, úgy látszik.

TERGE

Már előbukkant a bal oldali ösvényen: nézett a ház felé is, de aztán, kicsit tétován, az asztal felé közeledik. A katonaruhája gyűrött és elviselt, a katonasapka helyett már egy rossz kucsma van a fején. Nem jön egészen közel, hanem odaköszön és megáll. Bocsánat: jó estét!

GIDRÓ

Ültéből hátrafordul. Mi az, vitéz öcsém?

TERGE

Azt mondja az a szénégető istenes öreg, hogy a szerzetes atya itt van. Hát ahhoz jöttem.

CIPRIÁN

Itt vagyok, itt.

VIKÁROS

A homlokára üt. Hopp! Hiszen ez a töprengő katona!

TERGE

Az vagyok, doktor úr.

GIDRÓ

No, ha mindenki olyan jól ismer téged, akkor gyere ide, s ülj le.

TERGE

Köszönöm szépen. Leveszi a kucsmáját.

GIDRÓ

Húzódj oda, az atya mellé!

TERGE

Leül a Ciprián baljára. Aki még nem ismerne: a nevem Terge.

GIDRÓ

Tartsd ide azt a szamaritánus poharat! Tölt neki.

LÁZÁR

Ne sokat, Gidró bátyám, mert hadat üzen nekünk.

TERGE

Abból már megbuktam, a hadi dologból. Éppen ez hajtott a szerzetes úrhoz.

VIKÁROS

Vak, vak.

TERGE

Kérdőn néz Vikárosra. Ezt nem értem.

VIKÁROS

Tagoltan. Vak jött világtalanhoz.

TERGE

Így már értem. De hát valahogy majd eltapogatunk.

Közben Márika és Anka kijött a házból, s közelednek az asztalhoz.

MÁRIKA

Hát ez a mi lányunk-virágunk.

FÜLÖP

Feláll, úgy fogadja Ankát.

CIPRIÁN

Fülöphöz. Ülj le!

ANKA

Kinek jó estét, kinek jobbat!

LÁZÁR

Nekem a jobb dukál!

CIPRIÁN

Fülöphöz. Azt mondtam, hogy ülj le!

ANKA

Hát akkor üljünk le, hogy ne legyen fennakadás.

Leülnek: Anka a Gidró baljára, Márika a jobbjára, a kisebbik padon.

MÁRIKA

Leülés közben. Ha már olyan nagy a régula. Ugye, apjok?

GIDRÓ

Az akarat megvan mindenkiben, valamilyen. Az egyszeri ember is isten akart lenni. De mikor az lett, olyan régulát hozott, hogy az utakra és az ösvényekre, ahol a szerelmesek járnak, rakjanak keresztbe egy szalmaszálat. Hát a szalmaszálat a szerelmesek kikerülték, de az isten belébukott, abba a szalmaszálba.

Mind Cipriánra néznek, majd Vikárosra.

VIKÁROS

Én nem vagyok híve a szalmaszálnak!

MÁRIKA

Maga nem. Csak a rózsákat vagdossa le az utakon és az ösvényeken.

VIKÁROS

Én?! A rózsákat?

MÁRIKA

Maga hirdeti, hogy nem kell szerelem, csak szaporodás. S az is házasság nélkül!

VIKÁROS

Mondom is!

TERGE

Az én kedvesemnek is azt ajánlotta, hogy szaporítsa az emberiséget. De amikor házasság nélkül akartam arra rábírni, akkor a leány útra tett engem, s még a kutyát is reám uszították.

ANKA

Rágják is össze, az ilyent!

VIKÁROS

Ne szóljon, akinek ég a háza!

MÁRIKA

Nem ég!

LÁZÁR

Füstöl egy kicsit, no.

FÜLÖP

Nem hiszem, hogy füstölne. Csak a maga szemét csípi valami.

CIPRIÁN

Fülöphöz. Te őrizd a fényességet. Nem dolgod a füst.

VIKÁROS

No, itt a szalmaszál.

CIPRIÁN

A lélek előtt nincs szalmaszál.

VIKÁROS

Csak köd; s utána a vízözön.

CIPRIÁN

Isten lebeg, köd és víz fölött.

VIKÁROS

S egy kevés ökörnyál.

Csend.

MÁRIKA

Apjok, hát maga nem szól semmit?

GIDRÓ

Szólhatok, de hát a vendégeké az elsőbbség.

LÁZÁR

Halljuk! Mi elsőnek tesszük Gidró bátyámat.

FÜLÖP

Úgy van!

LÁZÁR

Ki van ellene? Körülnéz. Senki!

MÁRIKA

No, öreg apjok: fújja meg a trombitát!

GIDRÓ

Mondom, hogy elsőbben a vendégeké a szó. De hát, ha szélesebben tekintjük, én is vendég vagyok. Nem ugyan ebben a házban, hanem a földön. Tehát ebben az öltözetben szólok.

TERGE

Hallgatjuk, figyelemmel.

GIDRÓ

Feláll. A jelen baráti személyeket mind szíves lélekkel szólítottuk fel arra, hogy ma este hozzánk eljöjjenek. De sőt, mint bolygó lepke, egy katona is megjelent körünkben. Nyilván azért, hogy világosságot és melegséget találjon itten.

TERGE

Azt keresek, azt!

GIDRÓ

Bennem a parázs már nem fiatal fának a parázsa. De arra váltig jó, hogy a szavaimnak olyan meleget adjon, ami nem csalóka.

LINKA

Jaj, beh nagy ritkaság!

VIKÁROS

Csend!

GIDRÓ

Folytatja. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor megházasodtunk – A felesége fejére teszi a kezét, de nem áll meg a beszédben. –, hát akkor ezen a helyen csak egy kicsi ciheres mező volt, s rajta egy kaliba, melyben nagy viharok jöttén bárki megbújhatott. Ennyit adott nekem apám, mert ennyi volt. Mi pedig, mint zsenge házasok, nagy elszánással ide röppentünk, mint bizakodó s csakugyan két vadmadár.

MÁRIKA

Törülgeti a szemét.

GIDRÓ

Leveszi a kezét. Aztán küzdelembe bocsátkoztunk; s ha elestünk, felkeltünk. S mivel egy test és egy lélek voltunk, a bajok együtt serkentettek, s a szeretet melege együtt érlelt minket. De vajon így lett volna-e, ha barlangot csinálunk magunknak, amelyben állatok módjára élünk? Vagy lenge sátrat, amelyben huhog a lélek, a megvetett testnek a fészkiben? Hát mi nem csináltunk barlangot. Nem csináltunk lenge sátrat. Hanem emberi hajlékot, melyben a test és a lélek együtt van! Bizony, emberi hajlék volt mindig ez a ház, mert ide a szegény étekre és melegre bármikor betérhetett; mert itt a jó embernek mindig jósággal fizettek, s az igaznak igazsággal. Ezekhez a világi igékhez nem voltunk soha hűtlenek: s mivel az emberiség, nagy résziben, szegényekből, jókból és igazakból áll, hát az emberiség üdve itt meleg fészekben ült örökké…

ANKA

Fog is.

GIDRÓ

Nem azért mondtam el mindezeket, mintha ezen az ünnepen, házasságunk őszi napmelegén, tollászkodni vágyakoztam volna. Hanem azért, hogy legyen a mi életünk ábrázolat. Ábra legyen azoknak a számára, akik hisznek a test és a lélek egyességében. Akik az emberiség nagy számának: a szegényeknek, a jóknak és az igazaknak segítséget nyújtanak és üdvöt szereznek. Legyen példa azoknak, akik egyenes utat akarnak örökül hagyni. Mindenkinek legyen az! De a tanítványok között, akik ebben az erjedő világban hirdetni fogják és betöltik az igét, azok között a legelső mindig az én gyermekem legyen. Magához öleli Ankát. Ez az én gyermekem, aki maga s majdan minden ivadéka úgy csörgedezzék belé a jövendő tengerébe, ahogy folydogál a tiszta hegyi patak…

ANKA

Az apja nyakába borul.

MÁRIKA

Törülgeti a könnyeit.

Mindenki feláll, csak Ciprián és Vikáros nem.

LÁZÁR

Követjük a példát, Gidró bátyám!

GIDRÓ

Gyöngéden visszaülteti Ankát a helyére; s felemeli a poharat. Kinek-kinek egészségire!

Isznak, leülnek.

MÁRIKA

Kalácsot, sajtot! Tessék használni!

Vikáros egy szelet sajtot tesz maga elé, s abból tördös. Mindenki csippent valamit, csak éppen Ciprián, Anka és Linka nem eszik.

GIDRÓ

Tölts is, Fülöp!

FÜLÖP

Sorjában töltöget, közben folyik a beszéd.

LÁZÁR

Igen, igen. Ha már itt vagyunk a kánai menyegzőn. Csak az ital itt jobb. Mert ha ott is ilyen pálinka lett volna, a tanítványok is eljártak volna egy-egy lassú csárdást.

VIKÁROS

Itt nem tolonganak a tanítványok. Úgy látom.

LÁZÁR

Én már jelentkeztem!

FÜLÖP

Elsőnek a tizenkettedik.

ANKA

Vagyis Júdás.

VIKÁROS

Puff neki!

LÁZÁR

Maga mit pufogtat, doktor úr? Talán neve napja van?

VIKÁROS

Van, van. Nem akar engem felköszönteni?

LÁZÁR

Én szívesen.

VIKÁROS

Ütögeti a poharával az asztalt. Figyelem! Rámutat a mutatóujjával Lázárra. Oda figyelem!

LÁZÁR

Feláll. Tisztelt vendégkoszorú! Itt a gyógyász úr elejtette, hogy a mai napon neki neve napja van. Hát ebből az alkalomból kívánjuk neki, hogy: az isten őt őrizze meg tűztől, víztől, dühös cinegétől, kártól, marhától, jó szerencsétől, a két szeme világától, s végre a mennyek országától! Leül.

VIKÁROS

Rámutat Lázárra. És magától!

Nevetnek.

LÁZÁR

A maga diadalában. Jöhet a következő!

TERGE

Hát akkor, ha már többen kezdenek szólani, én is elmondom, amit magamban megérleltem. Ugyanazt gondoltam, hogy egyedül csak a szerzetes úrnak fogom megvallani. De hát a házigazda igéi annyira megbátorítottak, hogy sok fül hallatára is kinyitom a lelkemet. Vagyis: én nemcsak azért voltam bizonytalan katona, mert szükség esetén harcolni nagy kérdésnek látszott. Hanem azért is, mert megismertem egy lányt, aki mellett tartózkodni öröm volt. Ez egy. A kettő pedig az, hogy a Vándor úr tanácsára én mohó lettem, és házasság nélkül szaporítani akartam az emberiséget. Ennek folytán úgy leszedtek rólam minden emberséget, hogy bár hibás voltam, mégis gyökeremig megcsalódtam. Annyira meg, hogy bennem a világ megrothadt egészen. Gondoltam hát, eljövök a szerzetes úrhoz, és megmondom neki: – Feláll, és Ciprián felé fordul. – atyám, fogadjon engem is tanítványának, mert az én hazám is az egekben van. Leül, magába roskadva.

MÁRIKA

Én is letörtem volna egy ilyen csábítónak a derekát.

LÁZÁR

No, messze hord egy kicsit az a puska, Gidróné asszony!

ANKA

Mert a közelben is van a doktor úrnak egy tanítványa. Ugye?!

VIKÁROS

Nekem tanítványom? A feleségemen kívül?!

ANKA

Tudja Lázár, hogy kiről beszélek.

LÁZÁR

Valahogy megfejtem, s béküldöm az újságnak. Hadd nyerjek egy álarcot, jutalmul.

ANKA

Egy nem elég magának.

GIDRÓ

Hadd nyerjen, hagyjátok.

ANKA

De az álarccal a házasságra céloz!

MÁRIKA

Nálunk pedig nem álarc a házasság!

VIKÁROS

Mindenütt álarc!

ANKA

S nem kölyket szülnek az asszonyok, hanem gyermeket!

MÁRIKA

Úgy van! Ezért tépték meg a tollát ennek a katonának is.

TERGE

Megtépték, bizony.

VIKÁROS

Tollu nélkül pedig nehéz lesz.

TERGE

Mi lesz nehéz?

VIKÁROS

Oly messze, az egekben alapítani hazát.

CIPRIÁN

Milyen vallású vagy, fiam?

TERGE

Mohamedán. Az apám török, azért.

VIKÁROS

Szálem alejkum! Gyere a szívemre!

LÁZÁR

Nono! Nem kell ezt a katonát eltéríteni a szerzetes úr mellől. Tergéhez fordul. Csakhogy öcsém, ha nálunk leszel tanítvány, akkor nem szabad házasodni!

TERGE

Ez igaz, szerzetes úr?

CIPRIÁN

Szent Pál nem ajánlja a házasságot. Én a test örömeit bűnnek tartom a lélek ellen. Aki pedig bűnben éli napjait, mellettem nincsen helye.

TERGE

S ha mégis valakit, egyszer majd, szívből megszeretnék?

CIPRIÁN

A ma olyan, mint a holnap.

TERGE

Hát akkor, ezen még gondolkozom.

LÁZÁR

Jobb is lesz.

TERGE

Cipriánhoz. Mert, tessék elhinni: ha az égben az angyalok családot alapítanának, az visszás volna. De visszás lenne az is, ha az emberek, itt a földön, angyalok módjára kezdenének élni.

VIKÁROS

Lá iláha ill Allah!

TERGE

Ne tessék álláhozni, doktor úr! Mert maga kiszakasztaná az emberből a lelket, hogy csak szaporító állat maradjon. De a szerzetes úr is, immár bocsánat, kitagadná a szívet, hogy ne tudjunk szeretni.

CIPRIÁN

Mind Istenben lakik, amit szerethetünk.

ANKA

S bennünk nem lakik semmi jó?!

CIPRIÁN

A test számára mérges növény a maszlag. A lélek számára mérgező maszlag a nő.

MÁRIKA

Hát én széjjelpukkadok!

GIDRÓ

Te nem vagy mérgező virág.

ANKA

Én az vagyok talán?!

FÜLÖP

Szűz Mária liliomszál. Te is abban a kertben termettél.

CIPRIÁN

Fülöphöz. Nem tudtam, hogy te Szent József sógora vagy!

FÜLÖP

Kívül test vagyok, belül lélek.

VIKÁROS

Tiltakozva. Sok a lélek! Sok!

MÁRIKA

Ezek széjjeltépik a világot!

GIDRÓ

Majd én összerakom. S mindent a…

VIKÁROS

Belevág a Gidró szavába. Szót kérek!

MÁRIKA

Várjon egy kicsit, doktor úr!

GIDRÓ

Hadd beszéljen, te Márika!

VIKÁROS

A Márika és a Gidró szava között már fel is állt. Barátok, vendégek: legyen mindenki tisztelt! Ámbár nem szeretem, hogy olyan sok a lélek. Emiatt handabeszéd az egész, kutya-macska dolog. Mert mindenki kerülgeti a kását.

LINKA

Súgva, de mindenki hallja. Fejezd be!

VIKÁROS

Ráüt maga előtt az asztalra, mintha nem is Linkának szólna. Csend! Kihúzza magát. Tisztelt Gidró bátyám! Maga példát tett a pohár mellé, abból az alkalomból, hogy házasságának negyvenedik fordulóját ünnepli. Azt állítja abban a tanító példázatban, hogy a szegények, a jók és az igaz emberek együvé tartoznak. Nem igaz! Nem tartoznak együvé! Mert keverve vannak, egymás ellen is. Mi keveri őket össze? A marakodás! Hogy a létüket fenntartsák, s hogy utódokat hozzanak létre. Mindenki ágál mindenki ellen. Háborúk voltak, és háborúk lesznek. Mert az élet: kaparj, kurta, neked is lesz!

LÁZÁR

No, megjött a béhívó!

VIKÁROS

Lázárra néz. Vonuljon csak bé, uram! Gyerünk a táborba, ahol nem az isten a parancsnok, hanem az állati ösztön! Ahol nincs fából vaskarika, vagy ahogy Gidró bátya mondta: a test és a lélek egyessége. Nincs, mert nem lehetséges! Nem lehetséges, mert a test valami, a lélek pedig semmi. A valami pedig nem egyesülhet, ugye, a semmivel?! Tehát csak arról beszélhetünk, ami van. Mi van? Por és sár! A csillagok porból vannak, a föld porból van, és az emberi test sárból van! De ezek között sincs egyesség, csak harc és harc. Hát közöttünk is hadd legyen harc! Rámutat Gidróra. Maga a test és a lélek egyességét tanítja. Rámutat Cipriánra. Maga azt prédikálja, hogy nincs semmi, csak egyedül a lélek. Rámutat önmagára. Én pedig a por és a sár egyedülvalóságát tanítom. Mindenkinek, de – Áldólag ráteszi a kezét a Linka fejére. – elsősorban az én legkedvesebb tanítványomnak.

LINKA

Engem ne számíts!

VIKÁROS

Ezt akartam mondani. Leül.

CIPRIÁN

Rögtön feláll. Szent Pál a pogányoknak is tanított, pedig azok meggyalázták őt. Tőle megtanultam, hogy nekem is szólnom kell, bárha gyaláznak is engem.

GIDRÓ

Csak halljuk!

Egyre feszültebb a figyelem.

CIPRIÁN

Azt mondja az Írás: kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Az Ige, vagyis a lélek ereje, azonos tehát az Istennel, aki kezdetben egyedül töltötte be az űrt. Nem volt semmi anyag, csak maga az isteni lélek. Ennek a léleknek ereje teremtette a mindenség csillagait és azok között a földet. De a lélek ellen megalkudott az Isten, mert hiszen ő anyag nélkül is ragyoghatott volna örökkön, egymagában. Megalkudott tehát, mert nem a lényét tartotta meg, hanem hatalmat akart. Ennek folytán törvényt adott az anyagnak, mely azóta nem az ő lényét mutatja, hanem az ő hatalmát. Így teremtette az embert is, kinek a testébe törvényt adott szintén. Ez a törvény mulandó, mert a test, amelyben működik, por és hamu lesz. Amikor pedig por és hamu lesz minden, a törvény megszűnik. Vagyis az isteni szellem, ami a lélek, ismét fényességben fog ragyogni. Ezért vagyok ellene a testnek, segítvén az egyedülvaló lelket, hogy az ő dicsőségére elpusztuljon az anyag. Leül.

Feszült csend.

VIKÁROS

Feláll. Az anyagot senki nem teremtette, hanem lett a maga természete szerint. És senki nem adott az anyagnak törvényt, mert azt magában hordja. A tulajdonságai okozzák, hogy csillagokká alakuljanak, vagy a földet alkossák, vagy növényi és állati testté formálódjanak. Mindegyik létezik a maga törvénye szerint, melyet nem kívülről nyert, holmi isteni lélektől, ami nincs. Az emberi test is maga alkotta meg önmagát. Sejtekből áll, mint az állatok teste. Tehát állatok vagyunk, semmi más. És lélek is csak annyi van bennünk, mint az állatokban. Vagyis semmi. Leül.

CIPRIÁN

Feláll. Ahogy mondottam: Isten önmagával megalkudott, amikor anyagot teremtett, és annak törvényt adott. Az alku gyarló dolog. Ez jól mutatja, hogy Isten az erejét, melyet az anyagra pazarolt, igazságtalan módon osztotta széjjel. A mágnesnek csak vonzási erőt adott, az állatnak azonban már ösztönt, az embernek pedig értelmet. Ha az Isten lényét akarod szolgálni, szabadítsd fel az anyagból az erőt, mely az isteni lélekből származik. Minél több ilyen erő van az anyagban, annál inkább pusztítsd el! Pusztítsd el, hogy a felszabadult erő visszaszállhasson az isteni lélekbe, amely egyedül él, mindörökké. Leül.

VIKÁROS

Felugrik, ideges.

ANKA

Ugyanakkor. Borzalom!

LINKA

Rászól Vikárosra, nyersen. Ülj le!

LÁZÁR

Majdnem ugyanakkor. Halljuk Gidró bátyánkat!

VIKÁROS

Bánja a süket isten; halljuk. Leül.

GIDRÓ

Feláll, nyugodt és komoly. Én csak amolyan egyszerű ember vagyok, mint a madarak között a vadgalamb. De mindig szerettem szembenézni a világgal, hogy megismerjem. Most azt mondom, hallván amiket hallottam, hogy veszedelem szelét vetik el az emberek. Mert széjjel akarják tépni a világot. De azok, akik ezt cselekszik, meg fognak bűnhődni. Lélekben romlanak össze mindazok, akik a testet ebeknek vetik. És testükben pusztulnak el azok, akik a lelket kitagadják belőlünk. Mindezen prófétákat megtagadják az emberek, hogy a világ meg tudjon maradni egynek és egésznek. Megtagadják, és igyekezettel azon lesznek inkább, hogy akik lélekben szegények, tudást és tisztességet adjanak azoknak; akik pedig testileg szűkölködnek, javakban részeltessék valahányat. Szavamat írják fel emlékezetükbe, hogy tovább éljen, mint én. Leül.

Egy-két pillanatig csend.

TERGE

Feláll, s megindult lélekkel. Apám-uram! Én a szavait felírtam. Híve vagyok. Mit tegyek?

GIDRÓ

Állj munkába, fiam. Dolgozzál, és küzdj azokkal együtt, akik szegények, jók és igazak.

TERGE

Azt fogom tenni. Leül.

FÜLÖP

Feláll. Én is felírtam az intelmet, és béfogadtam a tanítást.

CIPRIÁN

Megdöbben, éles. Ma este másodszor tagadsz meg engem, Fülöp!

FÜLÖP

Krisztusnak világítok vele.

CIPRIÁN

Megmondtam neked: hit vagy halál!

ANKA

Megrettenve fel akar állni, de elszédül, és visszaroskad.

MÁRIKA

Rosszul lett! Gyámolítja.

FÜLÖP

Álltából odahajlik, s gyámoltalan gyöngédséggel. Mi baj?!

ANKA

Párás lett a szemem.

MÁRIKA

Gyere, béviszünk a házba!

ANKA

Összeszedett erővel. Itt akarok maradni!

GIDRÓ

Arany gyermekem, eredj! Márikához és Fülöphöz. Vigyétek bé!

FÜLÖP

Derékon öleli Ankát, és felállítja, hogy indítsa befelé.

CIPRIÁN

Rákiált. Fülöp, mit csinálsz?!

FÜLÖP

Már elindult Ankával. Beteg! Elmennek.

MÁRIKA

Velük megy.

Csend. Mind ülnek, Gidró az asztalra néz, elmerülve. Ciprián a két tenyerébe temeti az arcát. Tergének ámuldozva ide-oda ugrál a szeme. Lázár nagyon zord. Linka izgalmában remeg.

VIKÁROS

Küzd, mégis feláll.

LINKA

Mit akarsz?!

VIKÁROS

Igazam van: nem hagyom magam!

LINKA

Ülj le!!

VIKÁROS

Csend!! Úgy az asztalra csap, hogy mindenki odakapja a szemét, csak Ciprián ül tenyerébe ejtett fejjel.

LINKA

Féket vesztve, felugrik. Elég volt!… Ebből elég volt!… Eme szavai alatt elhúzódik Vikárostól, és a pad háta mögé megy, hogy mindenkihez szólhasson. Itt az óra: vallomást teszek! Hadd hallja mindenki, s az egész világ! Emberek! Hazugság vesz körül engemet, mint az elátkozott kertet a szögesdrót! Hazugság, mert nem igaz, hogy én hű tanítványa vagyok ennek a Vikáros embernek, aki elhazudja a lelket! Nem vagyok tanítványa neki, mert én lelket vallok magamban, és lélek után epedek!

VIKÁROS

Némulj el!

LINKA

Nem némulok el, mert ütött az óra! Tudja meg hát mindenki, hogy elvetélt doktor ez az ember! Bujkálva vándorol és kuruzsol! A görcs ellen a mák levét adja: de hogy a szóval is kábítson, úgy rendeli azt, hogy „papaver somniferum”. Mivel a máknak az a neve! És izzasztás céljából a bodza levét adja, de azt is úgy rendeli, hogy „sambucus ebulus”. Mivel a gyalogbodzának az a neve!

VIKÁROS

Felfogott kézzel. Az istenre kérlek: elég!

LINKA

Nem elég! Mert azt is hadd tudja meg mindenki, hogy nem vagyok ennek az embernek a felesége. Csak szerencsétlen voltam, és melléje adtam magamat! A testet bűnben a test mellé! De igaz bűnbánattal most kiszakadok ebből a bűnből! Mutatja Vikárosnak az utat. Takarodj innét!

VIKÁROS

Mint aki segítséget kér, úgy néz körül.

GIDRÓ

Bátran maradhat, tőlem.

VIKÁROS

Jobb lesz, ha csakugyan elmegyek. Nehezen feláll, egy-két lépést tesz, de aztán a botjáért visszafordul. A bottal a kezében, kissé megtört, de még nem könyörgő hangon Linkához. Gyere velem!

LINKA

Nem megyek!

VIKÁROS

Megtörten tusakodik, zavarában vagy ösztönös mozdulattal az előtte levő szelet sajtot a zsebébe teszi, s már könyörgő hangon. Gyere velem!

LINKA

Nem megyek!!

VIKÁROS

Mi lesz veled?!

GIDRÓ

Nálunk lesz helye, doktor úr.

VIKÁROS

Megtörten és bizonytalan lépésekkel elindul; s majd a jobb oldali ösvényen elmegy.

MÁRIKA

Abban a pillanatban, amikor Vikáros elindul, a ház ablakán kihajolva, kiált. Apjok, a galamb! Kirepült a vadgalamb!

Lázár és Terge felugrik, Gidró feláll; Ciprián ül, mint eddig; Vikáros, mintha meg sem hallaná.

LÁZÁR

Jár a szeme. Hol van?! Nem látja valaki?! Fegyverét kézbe veszi.

TERGE

Észreveszi a galambot a jobb oldali fán, s mutatja. Ott van a fán! Ott van!!

LÁZÁR

Látom, látom! Rögtön céloz és lő.

VIKÁROS

Éppen az ösvény elején tartott: most a lövésre szörnyen megijed, sebesen eldobja a botját, gyorsan hátrafordul, és felemeli mind a két karját, hogy ő megadja magát.

LÁZÁR

Vikáros felé. Maga mehet!

VIKÁROS

Felveszi a botját, és az ösvényen elmegy.

LÁZÁR

Nem esett le a galambfiú?

GIDRÓ

Nem láttam, hogy leesett volna.

TERGE

Elrepült.

LÁZÁR

Karjára akasztja a fegyvert. Majd leesik egyszer… A bal oldali ösvényen, köszönés nélkül elmegy.

Gidró és Terge készülnek leülni, de akkor a ház felől jövés hallatszik.

FÜLÖP

Gyorsan, sugárzó arccal közeledik.

GIDRÓ

No: mi van, Fülöp?

FÜLÖP

Megfutott benne a vér. S pára szállt a szemére, mint virágra a harmat.

GIDRÓ

Ilyenkor szokott.

LINKA

Hányadik hónapban van?

GIDRÓ

Kilenc.

LINKA

Feláll. Bemegyek hozzá.

GIDRÓ

Jobb is lesz.

LINKA

Bemegy.

FÜLÖP

Nem árt. Bár még nem jött el az órája, az anyja azt mondja.

CIPRIÁN

Felemeli a fejét. Az órája?!

FÜLÖP

Igen.

CIPRIÁN

Minek?

GIDRÓ

A gyermek születésinek, tisztelendő öcsém.

CIPRIÁN

Nem tudtam, hogy Anka úgy van. Felállva.

GIDRÓ

Úgy van. Ez a sor.

CIPRIÁN

Hát akkor… Illendő, hogy elmenjünk.

FÜLÖP

Én nem mehetek, bátyám.

CIPRIÁN

Felrémlik benne a gyanú. Miért ne jöhetnél?!

FÜLÖP

Mondom, hogy nem mehetek!

GIDRÓ

Tisztelendő öcsém! Szent Pál valahol azt mondja, hogy vegyétek magatokra az irgalom és a szelídség indulatát; szenvedjétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak. Ebben a szent percben én sem tudok egyebet mondani.

CIPRIÁN

Most már a gyanú ráomlik: majdnem meginog a teher alatt, s kínjában megmarkolja maga előtt a cseréppoharat. Értem…

FÜLÖP

Vegyük magunkra az irgalom és a szelídség indulatát.

CIPRIÁN

A gyermek miatt, ami jön?!

FÜLÖP

Igen: én vagyok a gyermek apja.

CIPRIÁN

Parázna lettél?!

FÜLÖP

Törvényes társai vagyunk egymásnak.

CIPRIÁN

És a hit?!

FÜLÖP

A hivő asszony és a hivő férfiú, mondja Szent Pál, megszenteltetik egymás által!

GIDRÓ

Bocsássanak meg tehát egymásnak.

CIPRIÁN

Nem azért jöttem, hogy békét hozzak; hanem hogy kardot! Mondta Krisztus.

FÜLÖP

Kardot, amely védi a test és a lélek egyességét.

CIPRIÁN

Parázna lettél: meghaltál!

FÜLÖP

Hittel a törvényt követtem.

CIPRIÁN

Test szerint éltél: rothadj el! Összeroppan a markában a cseréppohár. Odaveti az asztalra, Fülöp elé, a cserepeket. Itt a cserép! Vakargasd véle a sebeidet! Elindul; majd a bal oldali ösvényen elmegy.

ANKA

Éppen kijön a házból, nagy hárászkendő van rajta; szembetalálkozik Cipriánnal, akinek köszön. Dicsértessék!

CIPRIÁN

Félrefordítja a fejét, s úgy megy el.

GIDRÓ

Közben összébb gyűjti az asztalon a törött cserepeket, s egy nagyobb darabot a tenyerére vesz.

FÜLÖP

Mit akar azzal, apám?

GIDRÓ

Elteszem. Mert könnyen lehet, hogy neki lesz szüksége reá. A cserépdarabot a zsebébe teszi.

ANKA

Éppen akkor ér az asztalhoz. Mi történt?

GIDRÓ

Zökkent egyet a világ.

ANKA

Az igazság felé?

GIDRÓ

Azt hiszem.

FÜLÖP

Ülj le, aranyom!

GIDRÓ

Tergéhez. Te pedig, fiam, oltsd el a gyertyákat!

FÜLÖP

Gyöngéden a kis padra ültette Ankát. Úgy, szépen… A pad háta mögött áll, a pad fölött hozzáhajolva.

GIDRÓ

Miközben Terge elindult. Borítsd rájuk a kupakot!

TERGE

A jobb oldali fáklyagyertyára ráborítja a kopjafa kupakját: a fény elalszik, s azon az oldalon rögtön megnő a holdfény és a csillagok ragyogása.

GIDRÓ

Jól van… Így legalább bátrabban szólnak a tücskök.

TERGE

A bal oldali gyertyát az Anka végső szavára oltja el.

ANKA

S jobban látják a jövendőt a csillagok.

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: ugyanaz, mint az első felvonásban. Csak hát akkor tavasz kezdete volt, most pedig nyár vége van. Vagyis a házacska oldalai mellett, a háttérben, dús lombozatban derengenek a telihold fényében a fák; s erős ezüst fényben a közelebbi bokrok. Bent a szálláson is nyoma van az elmúlt hónapoknak: minden kopottabb; füstösek a deszkafalak, különösen a kályha körül és a tető felé. Az ajtón megszáradt bőr lóg laposan, egy nagy szegre akasztva. Úgy tetszik, rókának a bőre. A kályhában most nem ég a tűz. Fahasábok vannak a tetején: nyilván, hogy a tüzeléshez száradjanak. A tejhordó edény is ott áll a kályha tetején, s benne a tej. A szállás két ablakocskája, szárnyukkal befelé, nyitva van. A holdvilág beömlik a két ablakocskán: s egyformán mind a kettőn, mert valahol delelőn áll a hold. Későbben, ahogy a játék folyik és az idő telik, a bal ablak sötétül és a jobb világosabb lesz, mert arra halad a hold. Sőt később, bizonyos ideig, besüt a jobb ablakon a hold.

Idő: ugyanaz az éjszaka, hamarosan a második felvonás után, éjféli időben.

Amikor felmegy a függöny, nincs senki a színen. Valahol a távolban ugat egy kutya, messziről egy másik rekedt hangon visszafelel. Néha, később is, a nyugati ég pereme felé, halvány fénnyel lobban az ég, bár tiszta éjszaka van, és ragyognak a csillagok. Közel az erdőben kuvik szól.

CIPRIÁN

Bejön, most érkezik, Gidróéktól. Lassan jön, zord, megviselt. Ahogy bejön, béhúzza maga után az ajtót, bár azon holdvilág özönlött a szobába, melyben csak lehúzott lánggal, alig ég a lámpa. Ez a gyenge lámpafény és az ablakokon a holdvilág mégis ad annyi világítást, hogy jól meg lehet Cipriánt ismerni. Ahogy elgondolkozva és a kevés fényben végig akar menni az ágyak között a járáson, az első ágyban mindjárt megbotlik, de utána mégis végigmegy egyszer. Aztán egy korty vizet iszik, de nem ízlik neki. A többit, félig a földre s félig az ajtóra, kiönti. Aztán tejet tölt a csuporba, s a tejet egy hajtásra megissza. Utána kinyitja az ajtót, és zord hangon kiált. Bátya! Tiri bátya!! Az ajtót nyitva hagyja.

TIRI

A hangja. Itt vagyok!

CIPRIÁN

Inkább csak magának, dörmögve. Jöjjön bé!

TIRI

Jövet énekli-mondja: s ahogy közeledik, mindegyre érthetőbb a szöveg.

Akik rossz utakon járnak, szégyent borítottál azokra!

Tebenned dicsekszünk egész nap,

És a Te nevedet dicsérjük örökké!

CIPRIÁN

Közben megigazítja az ágya fölött a fekete keresztet; megigazítja a Fülöp ágyán a takarót és párnát. A párna alatt megtalálja az asztali ruhát; kibontja, a kalács mellől kiveszi az almát, és megnézi; majd visszateszi az egészet a párna alá.

TIRI

Éppen akkor lép be, amikor Ciprián nézi az almát. Áldjuk az Urat!

CIPRIÁN

Nem felel.

TIRI

Áldjuk vagy nem áldjuk?!

CIPRIÁN

A lámpa felé bök a hüvelykujjával. A lámpát! Csavarja feljebb a lángot!

TIRI

Veszi a zsámolyszéket, a lámpa alá teszi, feljebb csavarja a lámpában a belet, majd visszateszi a széket. Közben folyik a beszéd. No, megvolt a nagy dínomdánom?

CIPRIÁN

Meg.

TIRI

Szép időt töltöttek azok is a házasságban. De hát jó emberek is. Az asszony rámába való, s Gidró ábrának.

CIPRIÁN

A bőrük bárány.

TIRI

No! Tán nem akasztották össze az igét és a kenyeret?

CIPRIÁN

Belül azonban… Lógatja a fejét, majd hirtelen felemeli, és mutatja a Fülöp ágyán a helyet, s keményen. Üljön le!

TIRI

Inkább le is fekszem, csak ne legyen ilyen mord. Leül.

CIPRIÁN

Maga is leül a maga ágyára, s végigsimogatja-dörzsöli a homlokát és az arcát, mint aki gyötrelmes gondok között össze akarja szedni magát.

TIRI

Mondja, hadd lám!

CIPRIÁN

Fülöpnek többet nincsen helye közöttünk.

TIRI

Megrekedt a tű fokán?

CIPRIÁN

Nincs helye! Egy katona áll a helyire. A katona egyenlő részes lesz velünk. Tanítsa őt a munkában, és legyen kalauza minden dologban. De Jehova nem lesz!

TIRI

Hát?! Rejtsük véka alá a világosságot?

CIPRIÁN

A maga vékája alá a lencsét tesszük, melyért az üdvösségit Fülöp eladta.

TIRI

Az akol, amelyben csereberéltek, nem az enyim vót!

CIPRIÁN

Fülöp nincs. Katona van. Jehova nem lesz. Megértette?!

TIRI

S nem is látjuk többet, Fülöpöt?

CIPRIÁN

Test szerint élt: meghalt!

TIRI

S felment a mennyek országába, ahol ül Gidrónak jobbja felől; s várják együtt a kicsi bubát.

CIPRIÁN

Szörnyen meglepődik. Maga ezt honnan tudja?!

TIRI

A szájába rágja Cipriánnak a szót. Tisztelendő uram! Nem mindenki vak. Az Úr sem kívánja senkitől, hogy béhunyja a szemit. Ellenkező módon: Jézus a vakot meg is gyógyította. Nyel egyet, s fordít egyet a szón. S azonkívül Lázár volt a tanú, a házasságnál.

CIPRIÁN

A meglepődésben feláll. Ez a mi Lázárunk?!

TIRI

Ez, a vadász-madarász.

CIPRIÁN

Mindig láttam, hogy farizeus.

TIRI

Azoknak is kell lenni, farizeusoknak. Jézus sem született volna meg, ha a farizeusok ki nem nyomják az időből.

CIPRIÁN

S ki volt a másik tanú?

TIRI

Feláll, s az ajtó felé húzódik egy kicsit.

CIPRIÁN

Ki volt?!

TIRI

Én.

CIPRIÁN

Rákiált. Menjen ki innét!!

TIRI

Meg sem mozdul. Annyira nem tudok kimenni, hogy ne én lettem volna a tanú. Inkább lohadjon maga, mert a fák szélben is teremnek.

ANKA

Kopogtat és rögtön belép, vállán a nagy hárászkendő. Jó estét! Közel Tiri bácsihoz, megáll.

CIPRIÁN

Amint megismeri Ankát, rögtön hátat fordít neki.

TIRI

Nagyon gyöngéden, mintha a Ciprián köszönését is pótolni akarná. Jó estét, virágocska!

ANKA

Tisztelendő uram!

CIPRIÁN

Nem felel.

ANKA

Süket szerzetes úr, van lelke magának?

CIPRIÁN

A házban kígyó van. Ebben a házban!

ANKA

A galamb; a fehér galamb nem kígyó, szerzetes úr. Mert én békességet hoztam. Elszöktem hazulról, ebben az állapotban. Nem akarom, hogy a Fülöp lelkén árnyék maradjon, örökre. Sem azt nem akarom, hogy a gyermeket megzavart hegyi patakban fürösszem. Arra vágyom, hogy simuljanak ki a szívek. Legyen békesség; és ne hulljon le a szeretet, mint az őszi levél. Ezért jöttem.

CIPRIÁN

Mint a növény, mely hivalkodik és elrothad: a föld szava minden szó, amit hallok.

ANKA

Emberek vagyunk. S nekünk, embereknek, a föld már megtermette a magáét.

CIPRIÁN

Fülöpnek a maszlagot, neked a bűnt.

ANKA

Fülöpnek a bátor emberi szót a szívében. Nekem pedig a gyermeket, a szívem alatt.

CIPRIÁN

A föld termése fölött az egek ítélnek.

TIRI

S fehér galamb hozza el az ítéletet.

CIPRIÁN

Nem galambdúc az ég! Hirtelen megfordul, indulatában már torz. Az ég a hivő lelkeké!!

ANKA

A rémület halk hangjával a szeme elé kapja a tenyerét. Farkas!… Égi farkas!… Meginog; és meggörnyed, mint akinek görcse van.

TIRI

Vállban megfogja Ankát, s úgy gyámolítja.

ANKA

Haza… kell mennem… A görcs, jaj!…

TIRI

Gyámolítja, viszi. Gyere, virágocskám! Gyere, gyere! Kimennek.

TERGE

Ahogy aggodalmasan jön, éppen az ajtóban találja őket; s lelkendezve kiált fel. Csakhogy itt van! Mindenütt keressük ezt az Anka virágot!

TIRI

Eredj-eredj, nem vagy te bábaasszony!

Tiri és Anka eltűnnek.

TERGE

Belép, a kucsmáját leveszi. Jó estét kívánok, szerzetes úr!

CIPRIÁN

Mord, gondterhelt, nem felel.

TERGE

Én vagyok, a céltudó katona.

CIPRIÁN

Húzd bé az ajtót!

TERGE

Magyarázatul, mentve magát is. Azt akartam, hogy a lámpa világítson nekik is, akik elmentek. Behúzza az ajtót.

CIPRIÁN

Utánam leselkedel? Vagy mit akarsz?

TERGE

Nem én! De mivel úgy dőlt el, hogy a szegények pártján munkába állok, hát eljöttem.

CIPRIÁN

A Fülöp ágyára mutat. Az a halott ágya: az lesz a tiéd. Telepedj meg. Valami csomagod van?

TERGE

Ez a tarisznya.

CIPRIÁN

Mi van benne?

TERGE

Egy furulya. Közben kiakasztja a nyakából a tarisznyát, és az ágy fájának a felálló végibe akasztja, s rá a kucsmát.

CIPRIÁN

Apád él?

TERGE

Meghalt.

CIPRIÁN

S anyád?

TERGE

Férjhez ment egy szászhoz, aki most német.

CIPRIÁN

A vallásodat tartod, a mohamedánt?

TERGE

Papiroson tartom. De különben csak ott állok a partján. Igaz, hogy még levetkőzve. Észbe kap: javít. Bocsánat, ma este felöltöztem!

CIPRIÁN

No! Mibe?

TERGE

A test és a lélek egyességinek ruhájába.

CIPRIÁN

Igaz! Te is kufár vagy, mint Gidró. Alkudoztok az Istennel. Pedig megmondta János, hogy nem a test és a lélek egy, hanem a lélek, a víz és vér.

TERGE

Nem jártas a bibliában. Miféle János mondta ezt?

CIPRIÁN

János apostol.

TERGE

Így már értem!

CIPRIÁN

Dehogy érted!

TERGE

Hát hogy van?

CIPRIÁN

Magyaráz. A lélek maga az isteni lehelet, amit teremtéskor lehelt belénk az Isten. A víz a keresztség, a vér pedig Krisztus vére. Így a víz lemossa a lélekről az eredeti bűnt, a vér pedig megtisztít a többi bűnöktől, hogy a halál után ismét isteni fényességben ragyoghasson a lélek. Ezért egy a három.

TERGE

Hát ezen sokat kell gondolkozni.

CIPRIÁN

Lesz itt rá időd.

TERGE

Azért mondom.

CIPRIÁN

Sétálni kezd az ágyak közötti úton, s csak úgy mellékesen szól oda. Ülj le!

TERGE

Leül az ágyára; az egyik lába ki van nyújtva, úgy ül.

CIPRIÁN

Séta közben kerülgeti a Terge lábát. Mindjárt eljöttél?

TERGE

Nem mindjárt.

CIPRIÁN

Hát?

TERGE

Először eloltottuk a havasi gyertyákat. Tetszik tudni, olyan szurokgyertyák voltak azok, hogy belé voltak építve…

CIPRIÁN

Rászól Tergére, mondat közben. Meddig kerülgessem a lábadat?!

TERGE

Behúzza a kinyújtott lábát.

CIPRIÁN

Mibe voltak beléépítve?

TERGE

Már nincs ehhez kedve. Lehetett látni.

CIPRIÁN

S mit beszéltetek?

TERGE

Azt mondták, hogy a csillagok látják a jövőt. Aztán béfelé indultunk a házba, de Anka hátramaradt, s úgy odalett, mint a lepke.

CIPRIÁN

Látják a csillagok a jövendőt?!

TERGE

Igen. Mármint a gyermeket, aki születni fog; s aki egybeépíti ismét ezt a széjjelszaggatott világot. Vagyis folytatja, amit elkezdett az öreg, az öreg Gidró bácsi, az ő bölcselme szerint.

CIPRIÁN

Üres bölcsködés, amit az öreg mond; és hiú ámítás, amit várnak.

TERGE

Én aztán ide jöttem.

CIPRIÁN

Csak egyetlen út van!

TERGE

Azon jöttem én is.

CIPRIÁN

Rákiált Tergére. Az örök fényesség felé, isten szamara!

TERGE

Haptákba ugrik. Igenis.

CIPRIÁN

Jól van, ne rebegj. Az oroszlán sem ette meg Dánielt.

TERGE

De morgott neki!

TIRI

Belép. No, most már csakugyan áldhatjuk az Urat, mert az utolsó percben érkeztünk haza. A gyógyásznő mindjárt ágyba is tette, mert vajúdott a virágocska.

TERGE

S Fülöp, az ura?

TIRI

Ott guzsorog az ajtó előtt.

CIPRIÁN

Nem szól, csak elborultan néz, majdnem bambán.

TIRI

Odalép, és megfogja két vállon Cipriánt. Szaporodik a család, szerzetes úr!

CIPRIÁN

Elfordul, s leejtett fejjel egyet-kettőt bizonytalanul lép.

LÁZÁR

Szokott énekével, mely a csendben és az éjszakában tisztán hallatszik, közeledik. A harmadik sorral belép.

Szép állat a kecske,

Fejik minden este;

Ámbár, ha bak, hasztalan fejed.

Köszön. Jó estét!

Senki sem köszön vissza.

LÁZÁR

Karján a fegyver; kezében egy mókust lógat, a farkánál fogva. Látván, hogy nem szólnak, meglóbálja a döglött mókust. Mókus! Úgy megfogtam a nyakát, hogy Pilátusra vicsorodott.

TERGE

Ugribugri, nem bánt ő senkit.

LÁZÁR

A mókust a farkánál fogva a szegre köti, a rókabőr fölé, s közben. Annem! Csak kifúrja a mogyorót, s megeszi a disznók elől a makkot. De közben ugribugri, s Fülöpnek nevezi magát!

CIPRIÁN

Hirtelen megfordul, s odakiált. Meghalt!!

LÁZÁR

Bamba örömmel. Fülöp meghalt?!

TIRI

Az Ige szerint csak.

LÁZÁR

Legyint. Tök ász, tormával.

VIKÁROS

Kopogtat az ajtón, de künn vár; majd másodszor is kopogtat.

TIRI

Lépik egyet az ajtó felé. Lehet, lehet!

VIKÁROS

Belép.

TIRI

No, ismét nem halunk meg.

VIKÁROS

Az ajtóból valamicskét előbbre jön, ott megáll; a színe penészes, maga majdnem nyomorult; egy pillantással megnézi a bentlévőket, s végül Cipriánon marad a szeme.

CIPRIÁN

Mi tetszik?

VIKÁROS

A szerzetes úrral óhajtok beszélni.

CIPRIÁN

Rendelkezik. Lázár, vigye ki a katonát a baksához. Álljanak ketten a munka mellé. Az öreg maradjon itt.

LÁZÁR

Tergéhez. Előre, honfi! Gyerünk!

Ketten kimennek.

CIPRIÁN

Vikároshoz. Tessék!

VIKÁROS

Nyújtja Ciprián felé a kezét, s úgy közeledik feléje. Itt a kezem, tisztelendő uram.

CIPRIÁN

Nem fog kezet. Ne fogdossuk egymás kezét, hanem mondja meg, amit óhajt.

VIKÁROS

Pillanatnyi ingerültségét legyőzi. A gőgre válaszul bot illenék. De én az értelem fegyverével óhajtok válaszolni.

CIPRIÁN

Dönt. Üljön le! Mutatja a katona ágyát.

VIKÁROS

Köszönöm. Leül, a botját keresztülfekteti az ágyon, lábtól.

TIRI

Közben a zsámolyszéket a kályha mellé vitte, s azon ülve fakanalat kezdett faragni. Aztán, akit ütnek, szóljon!

CIPRIÁN

Hát, tessék.

VIKÁROS

Ugye, uram: csodálkozik, hogy idejöttem?

CIPRIÁN

Igen, csodálkozom.

VIKÁROS

Ön istennel dicsekszik egész nap, de nem sok kegyesség van magában. A szerelmesekhez olyan, mint a virághoz a fagy…

CIPRIÁN

Belevág. S ön, mint a bogár, mely megeszi a levelet, és petét rak a virágra.

VIKÁROS

Folytatja. Az embereket tűzre veti, mint a száraz ágat; s aki pedig nem úgy gondolkozik, mint maga, az pokol fajzata. Igaz?

CIPRIÁN

A lelket nem égeti el a tűz, mert maga is láng. A pokol pedig üres szó, mert a maga tudása szerint nincs. Igaz?

VIKÁROS

Itt van. Itt a földön!

CIPRIÁN

Aki test szerint él, az bűnben él. Aki pedig bűnben él, annak valóban pokol a föld.

VIKÁROS

Kard. Minden szava, mint a kard. Mint a bolond kezében a kard.

CIPRIÁN

Az arkangyalok fegyvere a kard.

VIKÁROS

És maga arkangyal?

CIPRIÁN

A Szentlélek szavára nemcsak az anyaméh fogan, hanem a lélek is szülhet, arkangyalt.

VIKÁROS

Az elmebaj ködébe szállott, uram! Oda már nem követem.

CIPRIÁN

Hát akkor pihenjen egyet, a pocsolyában. Várok.

VIKÁROS

Gúnyosan. Röfögni szabad?

TIRI

Mi tejjel élünk, doktor úr!

CIPRIÁN

Mondtam, hogy várok.

VIKÁROS

Mit vár?

CIPRIÁN

Nyilván oka van annak, hogy fölkeresett. Ebben a szokatlan időben. Odaszól Tirinek. Hány óra van, Dorót bátya?

TIRI

Éjfél elmúlt, mert szólt a kuvik.

VIKÁROS

Igen, oka van. Oka és célja. El is mondom, ha leül. Keserűen elmosolyodik. Bocsánat! Ha megkérhetném, hogy leüljön.

CIPRIÁN

Szembe Vikárossal, a maga ágyára leül. Tessék, mondja el!

VIKÁROS

Azon kezdem, tisztelt uram, hogy eljöttem Gidróéktól. Tudja jól, hogy miképpen. Eljöttem, s mentem, mentem. Kóvályogtam egy darabig, mert hova mentem volna?! Aztán lefeküdtem egy bokor alá. Nem aludtam, uram! Nem aludtam a bokor alatt, hanem gondolkoztam. Azon gondolkoztam, amit én tudok; s azon, amit maga hisz.

TIRI

Nagyot sóhajt. Haj-jajj!

VIKÁROS

Megnézi az öreget.

CIPRIÁN

Tessék, hallgatom.

VIKÁROS

Folytatja. Gondolkoztam, s mindent a mérlegre tettem. De nagyon kezdtem fázni, és a hangyák is csíptek. A hangyák, tisztelt uram, a hangyák!

CIPRIÁN

Aztán?

VIKÁROS

Aztán eljöttem ide, hogy az igazságot a sors szájából kihúzzuk. Nem pogány módon gondolom én a sorsot, uram! Hanem az ön hite szerint. Vagyis abban a föltevésben, hogy isten teremtette a világot, és ő kormányozza, a maga bölcsessége és szándéka szerint. Hát én ezt az isteni szándékot nevezem, a jelen esetben, sorsnak. Elfogadja?

CIPRIÁN

Hitemmel nem ellenkezik.

VIKÁROS

Tehát elismeri, hogy ami a világban történik, isten szándéka szerint történik! Így van?

CIPRIÁN

Az ördög által, Isten szándéka szerint.

VIKÁROS

Megrázza a fejét, mintha hangya volna benne. Kicsit ez homályos, ha nem veszi zokon.

CIPRIÁN

A homály nem a szavakban van.

VIKÁROS

Gunyorosan. Sajnáljon meg hát, s magyarázza meg!

CIPRIÁN

Én az isteni lélek hitében élek, ön az értelmével hivalkodik. Tudnia kell tehát, amit hallott. Az én véleményemet pedig hallotta, mert ma este, a Gidró házánál, elmondottam.

VIKÁROS

Valami olyant mondott, hogy az isten megalkudott, amikor világot teremtett.

CIPRIÁN

Íme, néhány óra, s már megsántult a tudás! Mert én nem világot mondtam, hanem anyagot!

VIKÁROS

Hát anyag nélkül van világ, uram?!

CIPRIÁN

Kezdetben vala az Ige, és Isten vala az Ige. Tehát a világ, a maga szeplőtelen dicsőségében, maga az Isten.

VIKÁROS

De megalkudott, és anyagot teremtett.

CIPRIÁN

És az anyagba törvényt adott; s megengedte, hogy e törvény által az ördög működjék az anyagban. A törvény ideje azonban, vagyis az ördög munkája, véges. És eme véges idő alatt is a törvény csak eszköz arra, hogy a fa lánggá változzék, s az emberi test lélekké. Tehát eszköz arra, hogy az anyag megsemmisüljön.

VIKÁROS

Fa és emberi test, vagyis anyag és anyag között nincs különbség?

CIPRIÁN

Megmondtam azt is, hogy a megalkuvással együtt jár az igazságtalanság. Ennek folytán igazságtalan volt az Isten is, amikor a fának kevesebbet adott a lényéből, mint az embernek. Anyag és anyag között, a lélek értelme szerint, ez a különbség. A hit számára azonban csak állapota van az anyagnak. Mert a láng magasabb állapot, mint a fa; és a lángnál is magasabb állapot a fény; s a fénynél az emberi lélek, mely az anyagon már túljutott.

TIRI

Feláll, kevés vizet tölt a markába, s a homlokát meglocsolja.

VIKÁROS

Közben elgondolkozva. Értem…

CIPRIÁN

Tirihez. Mi az, bátya?

TIRI

Annyit szabdalja maga az Istent, hogy beléfájdult a fejem. Visszaül a helyére.

VIKÁROS

Jobb is volna, ha az embernél maradnánk.

CIPRIÁN

Maga kérdezett, én csak feleltem.

VIKÁROS

Ha már ennyire vagyunk, egy kérdést még szeretnék feltenni.

CIPRIÁN

Tessék.

VIKÁROS

Ön az embert, mint anyagot, általában emlegette. Úgy érthetem-e ezt, hogy a férfi és a nő teste között sincs különbség?

CIPRIÁN

Egyazon törvény, vagyis az ördög működik mind a kettőben.

VIKÁROS

De maga az asszonyi testet mégis jobban megveti!

CIPRIÁN

Nem a test különbsége miatt, hanem a lélek folytán, mely az emberi testben lakozik. Ugyanis nem Ádám esett a csábításnak áldozatul, mint ahogy Szent Pál is mondja, hanem Éva. Ennek folytán az isteni erőből több van a férfiú lelkében, mint a női lélekben.

TIRI

Erre én is a nyakamot teszem!

VIKÁROS

Én sem kívánom megcáfolni.

CIPRIÁN

Ezért van, hogy a férfiú a csillagokba vágyik a földről, mintha otthona az egekben volna; a nő pedig maga az anyaföld.

VIKÁROS

Egyik az ég, másik a föld.

CIPRIÁN

Úgy van.

VIKÁROS

Hát akkor, uram, mi meg tudunk egyezni. Mert a magáé lesz az ég, nekem pedig marad a föld. Helyes?

CIPRIÁN

Legyen az öné, tessék.

VIKÁROS

Köszönöm.

CIPRIÁN

Nagyon szívesen.

TIRI

Nem leszek jobbágy, doktor úr!

VIKÁROS

Tirihez, mellékesen. Nem efféle dologról van szó, öreg… Cipriánhoz. Hanem visszatérek a gondolathoz, amivel jöttem. Vagyis bízzuk a sorsra magunkat: döntsön a sors, hogy kettőnk közül kinek van igaza!

CIPRIÁN

Feszült figyelemmel, hogy tisztán lásson. Mire gondol?!

VIKÁROS

Uram! Ön azt mondta, hogy minden ezen a világon isten szándéka szerint történik. Én ezt sorsnak nevezem. Bízzuk hát isten szándékára, illetve a sorsra, hogy kettőnk közül kinek van igaza. Megegyeztünk abban, hogy magának jusson az ég, mely a férfiút jelképezi; tehát ön fiúra szavaz! Megegyeztünk abban is, hogy nekem marad a föld, mely a nőt jelképezi: tehát én leányra szavazok! Izgalmában feláll, tesz is néhány lépést, de olyan rossz állapotban van, hogy meg kell fognia az ágy fáját; s mivel jobbnak látszik, le is ül megint.

CIPRIÁN

Közben. De a célját, az egésznek a célját: azt nem értem!

VIKÁROS

Bocsánat… A szívére mutat. Nem akar húzni! A szív… Mint a csökönyös szamár…

CIPRIÁN

Szívbaja van?

VIKÁROS

Korbács kell neki: digitalis vagy adonis vernalis! Felemelt hangon, acsarogva. Orvosság, uram! Kuruzslás! Ahogy a gyógyfüves bába mondja! Adonis vernalis! Vagy a bába kedviért: sárga kökörcsin! S ha ez sem jó az ő meghízott lelkinek, akkor: kapor rózsa!…

CIPRIÁN

Hát nincs magánál afféle orvosság?

VIKÁROS

A szatyorban, ott maradt!

CIPRIÁN

Odaszól Tirinek. Dorót bátya! Hívja bé a katonát!

TIRI

Gyors, öreges buzgalommal kinyitja az ajtót, s nagyot kiált. Vitéz! Gyere bé gyorsan! Visszaül a helyére.

VIKÁROS

Mit akar maga?! Maga rideg arkangyal!

CIPRIÁN

Elküldjük a katonát, hogy hozza el az orvosságot.

VIKÁROS

Szinte hihetetlennek véli. Segíteni akar rajtam? Maga?!

CIPRIÁN

Igen.

VIKÁROS

De nekem nincs lelkem, uram!

CIPRIÁN

Csak a szíve rossz.

VIKÁROS

Akinek nincs lelke: az megdöglik, mint az állat. Ugye?! Megdöglik, s nincs tovább. Sem ezen a világon, sem a másvilágon. Igaz?!

CIPRIÁN

Csak a pokolban.

VIKÁROS

De ha nincs lelke?!

CIPRIÁN

Majd az ördög megkeresi.

TERGE

Belép. Tessék, szerzetes úr!

CIPRIÁN

Menj el gyorsan Gidróékhoz, s hozd el a doktor úrnak az orvosságot.

VIKÁROS

Digitalis vagy adonis vernalis!

CIPRIÁN

Nem felejted el?

TERGE

Digitálisz vagy adónisz vernálisz.

VIKÁROS

Ne hozd el! Jöjjön Linka maga, a gyógyásznő! A szatyorral, rögtön!

CIPRIÁN

A gyógyásznő most nem jöhet.

VIKÁROS

Beteg vagyok! Jöjjön!

CIPRIÁN

Vajúdó asszony mellett van: nem jöhet.

VIKÁROS

Felüti a fejét. Anka?!

CIPRIÁN

Igen.

VIKÁROS

A sors, uram! A sors!

CIPRIÁN

Tergéhez. Eredj gyorsan!

TIRI

Mióta behívta a katonát, nem ült le; s most, hogy indulna a katona, rögtön. Hé, állj meg! Kérdezd meg azt is, hogy megszületett-e már a gyermek. S ha igen: fiú lett vagy leány?

VIKÁROS

Felugrik. Úgy van! Beszéljen… Liheg, megakad.

CIPRIÁN

Tergéhez. Még itt vagy?!

TERGE

Gyorsan kimegy.

VIKÁROS

Levegőhöz jut. Beszéljen a sors! Döntsön… Köhög, visszaereszkedik az ágyra.

CIPRIÁN

Feláll, gyanakodva nézi Vikárost. A sors?!… Tirihez. Mit zavarog ez! Maga érti?!

TIRI

Hát nem hallotta: ha Ankának fia lesz, akkor maga győz, mert a fiú az eget jelenti; ha pedig leánykája lesz, akkor a doktor úr győz, mert a leány a földet jelenti.

VIKÁROS

Úgy van!

CIPRIÁN

A gyanú belécsap: felizzik. Csapda?!

VIKÁROS

Megegyeztünk, uram!

CIPRIÁN

Tudta, hogy Anka úgy van?

VIKÁROS

Tudtam.

CIPRIÁN

A kilencedik hónapban, azt is?

VIKÁROS

Azt is.

CIPRIÁN

Meg is vizsgálta?

VIKÁROS

Meg.

CIPRIÁN

Sétálni kezd: arra gondol, hogy csapdába ejtették csakugyan.

VIKÁROS

Mire gondol? Mondja ki!

CIPRIÁN

Csak tudni akartam, amit kérdeztem.

VIKÁROS

Egyebet nem?

CIPRIÁN

Nem.

VIKÁROS

Nem igaz! Ismét feláll. Mert én keresztüllátok a bőrén, tisztelendő uram! S ott benn gyanúsítás van ellenem! Azzal gyanúsít engem, hogy én már tudtam: amikor idejöttem, akkor már tudtam, hogy mire kell tenni a kártyát! Vagyis megvizsgáltam a várandós anyát, és annak alapján már tudtam, hogy leány fog születni! Tudtam: s azért tettem lányra a magam igazát! Hát nem!! Nehezen bírja már a szót. Nem tudtam, és nem tudom! De én ezt a sártekét, mint az emberi lét egyetlen hazáját, még akkor is vállalom, ha fiú lesz! És a lelket… a lelket akkor is tagadom! Zihálva visszarogy az ágyra.

TIRI

Tagadja-tagadja; de jobban tenné, ha az egészségire ügyelne inkább.

VIKÁROS

Ne féljen: nem halok a nyakára!

TIRI

Egy nyakra egy halál elég is.

CIPRIÁN

Séta közben. Valóban, gyanakodtam. Azzal gyanúsítottam, hogy bízik a tudományában. Megáll, és Vikárosra néz. Engedelmet kérek.

VIKÁROS

Nincs engedelem! Bízom a tudományomban!

CIPRIÁN

Amelyik lányt mond!?

VIKÁROS

Nem! A tudomány csak magzatot mond. Én vagyok, aki a földön állva hiszek abban, hogy leány fog születni. Gúnyosan. Az egek fia nem hiszi talán, hogy fiú lesz, aki vágyik a csillagokba?!

CIPRIÁN

Törvény dolga, hogy valakinek fia lesz-e vagy lánya. A hit a törvény felett van.

VIKÁROS

Mi a törvény?

CIPRIÁN

Mondtam: mindaz, ami az anyagban megnyilatkozik.

VIKÁROS

Tehát a lélek is!

CIPRIÁN

Amíg testben van, a lélek is törvény alatt áll. De mivel isteni eredetű, küzd a törvény ellen. Vannak, akik gyötrelmek között bár, de hittel állják a küzdelmet.

VIKÁROS

Például maga!?

CIPRIÁN

Élesen megnézi Vikárost, de nem felel neki, hanem folytatja. Vannak, akik kegyelemben diadalt aratnak, mint a szentek. És vannak, akik bűneik mocsarában elvesztik a csatát. Rámutat Vikárosra. Például maga!

VIKÁROS

Bűneim mocsarában?!

CIPRIÁN

Igen.

VIKÁROS

Hát mik az én bűneim?

CIPRIÁN

Amit gondol, hirdet és tesz! Mert mindezekkel ellene szól a léleknek!

VIKÁROS

Nem igaz! Nem ellene szólok, hanem tagadom! Mert az embernek csupán szervezete van, mint az állatnak. De lelke nincs! És ha nincs, akkor bűnöm az, hogy a valóság mellett szólok, s nem ellene?!

CIPRIÁN

Kissé oldalról nézi Vikárost, megvetéssel. Még Júdás sem árulta el a lelket. Hanem csak az emberfiát: a testet. De az árulás bűne mégis a hóhéra lett neki.

VIKÁROS

De én nem a maga Krisztusát árulom! Hanem embereket gyógyítok!

CIPRIÁN

Vak ne vezessen világtalant, mert mind a kettő gödörbe esik.

VIKÁROS

Egyszerre meglazul. Gödörbe?… Kényszeredetten, keserűen nevet. Gödörbe… Abban vagyunk, az igaz…

CIPRIÁN

Kinek-kinek: ami dukál.

VIKÁROS

Jóformán nem is tudta már felfogni a szót, mert az agya vértelen. Abban vagyunk: gödörben… Az egész világ gödörben van… Hirtelen ismét fellobban. De maga is! Megragadja a botját, feláll, és rámutat a bottal az öregre. Ő is!… Ingatagon hadonászik. Mindenki!…

CIPRIÁN

Más a gödör, s más a siralom völgye.

VIKÁROS

Nem siralom völgye! Gödörben élünk! Maga is, én is! Zihál, nehezen bírja már. Maga különösen, mert bolond! Nem okos bolond, hanem ostoba bolond!… Hát van magának esze?!… Nincs esze annak, aki eljön a kolostorból ide… A kényelemből a munkába! A békességből a bajba! A szelíd gyertyafényből ebbe a vadvilágba!… Buta!… Agyon kell ütni az ilyen!… Hörgésbe fullad, és lezuhan az ágyra.

TIRI

Odarohan. Doktor úr!

VIKÁROS

A kezét-lábát kínjában dobálja, s nyögve, nehezen mondja. Digitalis! Adonis… vernalis…

CIPRIÁN

Tirihez. Vizet adjon neki!

TIRI

Siet vízért.

VIKÁROS

Egyet-egyet hördül, a keze és a lába néha megrándul.

TIRI

A hordóból vizet enged egy bögrébe. Uram-uram, küldj neki egy leánykát!

A szó végire Gidró és Terge belépnek. A Gidró kezében egy égő viharlámpás. Ahogy belépnek, szél is lebben át a szobán, künn a csillagok és a hold kezdenek elborulni.

GIDRÓ

Adjon Isten! A köszönést nem fogadja senki.

CIPRIÁN

Rögtön. Itt van az orvosság?

TERGE

Itt van, itt. Szó közben kivesz a zsebéből egy kis üveget, és mutatja.

TIRI

Gidróhoz. Megszületett a gyermek?

GIDRÓ

Meg.

CIPRIÁN

Rászól az öregre, nyersen. Ne bábáskodjék, hanem adja bé az orvosságot!

TIRI

Gyorsan elveszi Tergétől az üveget. Az egészet, tisztelendő úr?

CIPRIÁN

Nem tudom.

GIDRÓ

Kinek kell itt orvosság?

CIPRIÁN

A katona nem mondta?!

TERGE

Mondtam, hogy kell. De aztán tovább a gyermekről beszéltünk.

CIPRIÁN

A hüvelykjével hátrafelé int: az ágyra, ahol Vikáros fekszik. Annak. Ott az ágyon.

GIDRÓ

Nyújtott nyakkal odales. A doktor?

CIPRIÁN

Az.

GIDRÓ

Azt hittem, csak alszik.

TIRI

Nagyon rosszul lett.

GIDRÓ

Gyorsan leteszi a lámpást a kályha mellé a földre, s nagy készséggel, sietve cselekszik. Adja ide azt az üvegecskét!

TIRI

Itt van: fogja! Odaadja.

GIDRÓ

Mi van benne?

TIRI

Valami burján lelke.

TERGE

Adónisz vernálisz.

GIDRÓ

Közben már kidugta az üveget, az ujját rátette a nyílásra, és a folyadékot az ujjára döntötte: most az ujját megnyalintja, de rögtön köp.

TIRI

Olyan rossz?

GIDRÓ

Mint az epe!

CIPRIÁN

Talán a vízbe, néhány cseppet.

TIRI

Tartja a bögrét.

GIDRÓ

Csepegteti az orvosságot.

TIRI

Számolja a cseppeket. Egy, kettő, három-négy, öt-hat, hét. Elég lesz!

GIDRÓ

Bedugja az üveget, és odanyújtja a katonának. Fogd meg!

TERGE

Fogom, fogom. Elveszi az üveget: s a félig kinyújtott kezében, állandóan készenlétben tartja.

GIDRÓ

Tirihez. No, gyorsan! Maga emelje fel a fejét, majd én megitatom. Közben elveszi a bögrét az öregtől.

TIRI

Úgy, úgy. Elöl megy, gyors buzgalommal.

GIDRÓ

Az öreg sarkában van. Csak ügyesen! Félig felülve!

TIRI

Emeli a Vikáros fejét, de aztán döbbenten megáll: a fejet visszaengedi, és leesett állal Gidróra mered.

GIDRÓ

Közelebb hajol Vikároshoz, és megnézi, aztán feláll, és lehajtott fejjel mondja. Ennek már nem kell orvosság.

Csend.

TERGE

Lassan a zsebébe csúsztatja az orvosságos üveget.

CIPRIÁN

Leül a maga ágyára, a túlsó sarokba, s a tenyerébe hajtja az arcát.

GIDRÓ

Halk léptekkel az ajtó felé megy, az ajtót megnyitja, és a bögréből a ház elé önti a vizet. A bögrét visszateszi a helyére, s felveszi a lámpást. A lámpással visszamegy az ágyhoz, rávilágít Vikárosra, s utána mondja Tirinek. Le lehet takarni.

TIRI

A pokróccal, ami lábtól van az ágyon, kezdi letakarni Vikárost. Amikor derékig letakarja, a botot keresztülfekteti a halott lábánál, s akkor mondja Gidrónak, aki mellette áll, csendes szóval. Úgy, hát megszületett a gyermek…

GIDRÓ

Meg, egy.

TIRI

Már éppen a Vikáros arcát takarná le, de akkor a pokróc felemelve marad a kezében. A lámpát, tartsa csak ide!

GIDRÓ

Mi van?

TIRI

Azt hiszem, hangya. Az arcán, nem egy.

GIDRÓ

Közel tartja a lámpát, s nézi. Csakugyan! Alulról jönnek, s futnak!

TIRI

A zsebiből jönnek, úgy figyelem.

GIDRÓ

Akkor ott van valami, a zsebben. Nézze csak meg!

TIRI

Nézi, s kivesz a zsebből egy szelet sajtot. Ezen vannak, ezen a sajton. Nézzen oda, mennyi van! Hát én ezt kidobom, ezt a sajtot!

GIDRÓ

Az nem lesz jó. Mert ha kidobja a sajtot, akkor a hangyák ott fogják keresni a holttesten. Hanem tegye melléje, a feje mellé: s amikor aztán mind rágyűlnek a hangyák, akkor a sajtot velük együtt kidobjuk.

TIRI

Okosan mondja. Odateszi a sajtot.

GIDRÓ

Úgy.

TIRI

Letakarja egészen Vikárost. No, többet ez sem vándorol.

GIDRÓ

Ez már nem.

TIRI

S a gyermek, könnyen lett meg?

GIDRÓ

A gyermek? Hirtelen abbahagyja, mert erről jut eszébe: s odaszól Tergének. Fiam, elfutnál haza?

TERGE

Nagyon szívesen.

GIDRÓ

Hát akkor vedd ezt a lámpát, s nézd meg, hogy mi lett. S aztán siess vissza.

TERGE

Közben átvette a lámpát. Meglesz. Elsiet.

GIDRÓ

Folytatja, Tirihez. Könnyen lett meg. Már ahhozléve, hogy az anyja is csak egy zsenge. Közben leült a letakart ágyszélére. Mikor jött ide, ez a bolyongós doktor?

TIRI

Úgy éjféli időben. Addig egy bokor alatt feküdt, azt mondta. De ott nagyon csípték a hangyák, s idejött.

GIDRÓ

Ha nem csípik vala, tán most is élne.

TIRI

Az óra ki van számítva, úgy gondolom.

GIDRÓ

Meglehet.

TIRI

Lám, a gyermek is most született meg!

GIDRÓ

Most, az egyik.

TIRI

Ne beszéljen! Hát kettő lesz, ikerben?!

GIDRÓ

Azt mondja a gyógyásznő.

TIRI

S ez mi, amelyik már megvan?

GIDRÓ

Ez fiú!

TIRI

Hát akkor, azért halt meg a doktor…

GIDRÓ

Fiú, de még milyen!

TIRI

Cipriánhoz lép. Tisztelendő úr!

CIPRIÁN

Nem emeli fel a fejét. Tessék.

TIRI

Hozsánna magának! Nem hallja, hogy fiú a fiú?!

CIPRIÁN

Erre már felemeli a fejét. Micsoda fiú?!

TIRI

Hát az újszülött! Maga győzött: nem érti?!

CIPRIÁN

Ne kuvikoljon!

TIRI

Térjen észhez, ember: Fülöpnek fia lett!

CIPRIÁN

Feláll, s keményen. Nem ismerek semmiféle Fülöpöt!

GIDRÓ

Pedig azért jöttem, tisztelendő öcsém, hogy ezt megmondjam.

CIPRIÁN

A bűn győzelme nem tartozik reám. Én Isten katonája vagyok!

GIDRÓ

A katonák is leteszik a halott mellett a fegyvert, uram!

CIPRIÁN

Itt nincs halott!

GIDRÓ

Rámutat az ágyra. Hát ez mi?

CIPRIÁN

Az anyag változása.

TIRI

Félig felemeli a két kezét, a két markát összefogja: s a kezeit úgy lóbálja. Így megy a kályha felé, közben mondja, s majd leül. Egy kicsi irgalom… Ha volna!… Csak egy kicsi…

CIPRIÁN

Isten baglya! Ne huhogjon!

GIDRÓ

Én is azt mondom, tisztelendő uram, hogy olvadjunk irgalomba, s öltözzünk szeretetbe!

CIPRIÁN

A szeretetet viaszba írják. A viasz pedig puha, mint a parázna párnája. Dobd az ördög rongyai közé! És járd az igazság útját, mert különben a szeretet viaszába ragadsz, mint Péter. Aki ugyancsak szerette Krisztust, de mégis háromszor árulta el őt!

GIDRÓ

Ember volt.

CIPRIÁN

Azért nem kell ember a földre!

GIDRÓ

Hát mi kell?

CIPRIÁN

Lélek, ami a törvény felett van!

GIDRÓ

Hát nem csodálom, hogy otthagyta maga a kolostort. Mert ott is emberek vannak: s emberek között pedig csak embernek van helye. Maga azonban a tűz és a láng, mely az egyházat is felégetné, s hamuval szórná bé a templomok helyét.

CIPRIÁN

Istennek gondja van az ő lelkére, amellyel uralkodik a világ felett. Mert amikor a bűn mocsarát isszák az emberek, és a törvény álorcája mögött rohadni kezd az egyház, akkor elküld valakit, hogy a törvény fölé emelje a hitet!

GIDRÓ

Maga az, akit elküldött?

CIPRIÁN

Én.

GIDRÓ

Feláll, rámutat a halottra, s a szava már kemény. Vigyázzon, mert ez a doktor is kicsapott az emberség medréből, és vakon vetemedett neki a sorsnak. Most pedig itt fekszik a pokróc alatt!

CIPRIÁN

Test szerint élt: halál a sorsa.

GIDRÓ

És aki lélek szerint él?

CIPRIÁN

Annak örök élete van.

GIDRÓ

Hol?

CIPRIÁN

A hit fényességében.

GIDRÓ

Vaknak nincs fényesség!

CIPRIÁN

Isten az én bírám!

GIDRÓ

Lesz!

CIPRIÁN

Maga nem!

GIDRÓ

Én nem is, de aki holtan fekszik.

CIPRIÁN

Az nem az én bírám! Önmagának volt a hóhéra.

GIDRÓ

Megütődik. Önmagának?!

TIRI

Sorsot játszott, no.

GIDRÓ

Nem értem.

TIRI

Feláll, Gidró felé indul, s úgy magyaráz. Hát hogyne értené! Tudja, hogy ezek egyebet nem tettek, csak viaskodtak. Egyik a test, másik a lélek. Csak a test, csak a lélek. Ez így ment. Aztán, végül is, azt mondta a doktor úr, hogy döntsön a sors. Vagyis: ha leány születik, akkor a test győz; ha pedig fiú születik, akkor a lélek győz. Nohát!

GIDRÓ

Értem, értem.

TIRI

S maga azt mondja, hogy fiú született. Rámutat a halottra. Ott az eredmény! Visszamegy a helyére.

Csend.

CIPRIÁN

A Tiri szavai alatt ismét leült az ágyra, és a tenyerébe hajtotta az arcát.

GIDRÓ

Tisztelendő öcsém!

CIPRIÁN

Nem emeli fel a fejét. Tessék.

GIDRÓ

Fogadjon el tőlem egy tanácsot.

CIPRIÁN

Krisztus is feljajdult, amikor ostorozták…

GIDRÓ

Elfogad egy tanácsot?

CIPRIÁN

Mindenki a hitemet marja…

GIDRÓ

Hát, ha elfogadja, ha nem: én megmondom. Megmondom, de utoljára, hogy ne vágja kettőbe a világot. Se magában, se másban. Mert a test és a lélek együtt teszik az embert. Nő és férfiú együtt alkotja az emberiséget; s az ég és a föld a világot. Aki nem így cselekszik, félúton jár, és a szorosságban megbűnhődik. Lám, a doktor a félútról már a halálba hullott, s magára is rászakadhat könnyen az ég.

CIPRIÁN

Mint a sátáné, sima a szó.

Abban a pillanatban Terge és Fülöp belép, Terge a lámpással a kezében. Szél fut végig a szobán.

FÜLÖP

Az arca örömtől sugárzik. Adjon Isten!

CIPRIÁN

Felugrik. Ki ez?! Kicsoda?!

GIDRÓ

Mohó vággyal. Megszületett a másik is?

FÜLÖP

Megszületett. Azért jöttem.

GIDRÓ

Fiú?

FÜLÖP

Leányka.

TIRI

Rebbenő karokkal feláll. Áldjuk az Urat: kerek lett a világ!

CIPRIÁN

Acsarogva. Ki ez?! Azt kérdeztem!!

FÜLÖP

Bátyám…

CIPRIÁN

Belevág. Nem vagyok senkinek bátyja! Ki maga?!

FÜLÖP

Fülöp, a testvére.

CIPRIÁN

Az én testvérem az, aki Isten akaratát cselekszi! S nem az, aki a lelkembe harap, mint a pokol kutyája!

FÜLÖP

Fenyegetőn. Még eddig szépen szóltam, mennyei farkas!

GIDRÓ

Csitítva. Úgy is kell, fiam.

CIPRIÁN

S még ugat és harap! Kutya!

FÜLÖP

Elég legyen, bátyám! Temérdek baj van úgyis, ebben a fortyogó világban! Kell hát a gyermek, aki a bajból és a szenvedésből kivezesse majd az embereket!

CIPRIÁN

Már mint a tébolyult. Ne lopd ide a kölykeidet, kutya!

FÜLÖP

Ökölbe szorul a keze. Hát én úgy agyonvágom most, hogy kalimpálva megy ki belőle a lélek!

TERGE

Ciprián és Fülöp közé ugrik.

GIDRÓ

Menjetek ki! Kifelé tuszkolja Fülöpöt és Tergét, s maga is megy velük, ahogy tuszkolja őket.

CIPRIÁN

Közben felragadja az ágyról a botot, s azzal hadonászik. Én váglak agyon, te pokol kutyája! Te egek fattya!

Fülöp, Terge és Gidró már künn vannak. Az ajtó kissé nyitva marad: a lámpás világa beszűrődik azon, és befúj a szél.

TIRI

A kályha mellett áll, várakozva nézi Cipriánt.

CIPRIÁN

Zihál és fúj, a botot visszaveti az ágyra. Maga is menjen ki!

TIRI

Hát én mit vétettem?!

CIPRIÁN

Menjen ki!!

TIRI

Nem vétettem én semmit.

CIPRIÁN

Rekedten, már szinte könyörögve. Egyedül akarok maradni… Imádkozni akarok!

TIRI

Az más. Kimegy, az ajtó kicsit nyitva marad.

CIPRIÁN

Megrokkanva odamegy az ágyához, a polcról leveszi a bibliát, és megkeresi benne a szöveget, a szél egyre erősödik, mozgatja a két ablakocska szárnyát és a lámpát, miközben olvassa a szöveget. „Látván pedig Jézus a sereget, fölmene a hegyre, és miután leült, hozzá járultak az ő tanítványai. Ő pedig megnyitván száját, tanítá őket, mondván:

Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.

Boldogok vagytok, midőn szidalmaznak és üldöznek titeket. Örüljetek és vigadjatok, mert a ti jutalmatok bőséges leszen a mennyek országában. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen a város. Sem gyertyát nem gyújtanak, hogy a véka alá tegyék; hanem, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak…”

Abban a pillanatban a szél kifújja a lámpából a lángot, és a szoba sötétségbe borul. Ciprián elnémul. Néhány pillanatig csend van. Aztán, feltör Cipriánból a zokogás.

GIDRÓ

A lámpással a kezében, belép. A sarkában utána jön Tiri. Fülöp és Terge künn marad. Lassan előrejön Cipriánhoz, aki a lámpás fényében egyre jobban látszik, amint ágyra borulva, a takarót és a bibliát markolászva, szinte nyögve zokog.

TIRI

Megindultan. Mit csinál?

GIDRÓ

A Ciprián feje fölött a lámpással. Zokogva sír.

TIRI

Rászakadt az ég.

GIDRÓ

Elveszi a Ciprián feje fölül a lámpást. Megmondtam, hogy testükben pusztulnak el azok, akik a lelket kitagadják belőlünk. És lélekben romlanak össze, akik a testet ebeknek vetik.

TIRI

De most nem lesz világ vége, mégis?!

GIDRÓ

Miért lenne!

TIRI

Hát, ha már ez is így sír!

GIDRÓ

Istennel kérkedett; s mint a cserép, a lélek törött össze benne. Hogy meglegyen a rend, amely uralkodik a földön.

TIRI

Hát akkor, akkor még jobban fogjuk áldani az Urat!

GIDRÓ

Igen; és bétöltjük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Világi zsoltár címmel említik először a Gách Marianne-nal készült beszélgetésben (Film Színház Muzsika 1957. október 4., 21. szám). Mint Tamási mondta: a fakitermelők között játszódó darab a Néphadsereg Színházának kérésére íródik, s úgy ígérte, hogy 1957 novemberére elkészül. S remélte: 1958 januárjában vagy februárjában már premiert élhet. A Vígszínházzal egyezségre nem jutott, amint a Madách Színházzal sem, ahová továbbküldte a darabot. 1959. január 22-i levelében Both Béla, a színház igazgatója megköszönte a művet, s mint írja: „a két ellentétes nézet egymáshoz közelebbhozásának szándéka szépen, kedves humorral valósul meg benne…” De nem lenne sikere, mert a direktor szerint: kevés a cselekmény, továbbá a test és lélek, „amit te össze akarsz boronálni”, „így sose vált el egymástól”. Kifogásolja továbbá: fiktív a kiindulópont, fiktív a megoldás, s „képletek szélmalomharca” folyik. Jellegzetes pszichológiai s a polgári beszélgető színház szemléletét tükröző gondolkodást takar ez az elutasítás. Anélkül hogy minősítenénk a Hegyi patak-ot, utalnunk kell Szabó Zoltánnak a Hullámzó vőlegény előadásáról és éppen Both Béla rendezéséről szóló elmarasztaló szavaira. Korábbról pedig Németh László Tamási-tanulmányára: a magyar színházi világ képtelen a költői népi misztériumjáték dramaturgiáját megérteni és színházzá emelni, mert merőben új gondolkodást igényelne.

A dráma az Akaratos népség második kötetében jelent meg először (Szépirodalmi Kiadó, 1962.), s az író sosem láthatta színjátékát. Az ősbemutató a Tamási-sorozat keretében Sepsiszentgyörgyön, 1977. május 27-én volt. Az előadás rendezője Tompa Miklós és Seprődi Kiss Attila. Díszlet és jelmez: Völgyesi András, zene: Horváth Károly. A szereposztás: Gidró – Király József, Ciprián – Kuti István, Vikáros – Kőmives Mihály, Anka – Daróczi Zsuzsa, Fülöp – Szabó Lajos, Lázár – Győry András, Tiri Dorót – Dobos Imre, Linka – Molnár Gizella, Márika néni – Bokor Ilona, Terge – Szabó Zoltán.

A Hét 1977. június 26-i számában Halász Anna méltatta az előadást: „…egyszerű szerelmi történetet látunk, amely eszmei viták keretéül szolgál. Az író bizonyos patriarchális harmóniában keresi a megoldást, nem megy el a tragikus sarkításig, s a drámai vonalvezetés során mindvégig megőrzi azt a biztató, megnyugtató hangulati egyensúlyt, amely szerencsés kibontakozást ígért, akárcsak a népszínmű Szigligetiig visszavezethető vonulatában.” Majd így összegzi a látottakat: „A valóság s a népmese határán lebeg könnyedén s finoman az előadás. Stílusos ez így, szelíd kedéllyel – bármennyit kiabálnak is a vitázó felek –, ám egy jelképesebb elgondolás talán érzelmileg-indulatilag izgalmasabbá, végzetesebbé sarkíthatta volna ezt az álorcás moralitást.”

A bukaresti Előre névtelen cikkírója (feltételezhetően Szőcs István) így értelmezi a darabot: „Ciprián, erdei munkás, rendjéből kiszakadt szerzetes nemcsak vallásos meggyőződése során jut el oda, hogy minden testiséget az ördög kelepcéjének tartson, és az élet folytatását a bűn folytatásának fogja fel; e félelmetes és sivár tanítások nála a lelki-szellemi terror eszközei, amelyekkel környezetének tagjait hatalmában akarja tartani; talán még világosabb ez Vikáros „vándor doktor” és sarlatán filozófus példájából: az ő nagyhangú gátlástalansága és „embertenyésztési szólamai” mögött ugyancsak egy önző törpe zsarnok búvik meg, s a testiség teljes felszabadításának prófétája megalázó lelki rabságban tartja élettársát. Bármily ellentétes világnézetet hirdessenek is, a két jelképes érvényű típus azt szemlélteti, hogy e dogmatikus gondolkodások vagy életvitelek apostolai végeredményben nem tesznek mást, mint önmagukat valósítják meg mások megalázása és elvakítása árán, s hogy az érzelmi és gondolkodásbeli önzés ugyanolyan kegyetlen dolog, mint az anyagi, s ennélfogva azok, akik lelkileg és érzelmileg zsákmányolják ki, saját önző becsvágyuktól hajtva, környezetüket, semmivel sem erkölcsösebbek azoknál, akik anyagilag zsákmányolnak ki másokat.” A rendezésről szólva úgy látja, hogy Tompa Miklós „konzseniális színpadi meglátásokkal és rendezői szerepértelmezésekkel” bontotta ki Tamási darabját, s jó munkatársra lelt Seprődi Kiss Attilában. S dicséri a szereplőket; Király József, Győry András, Dobos Imre mellett Kuti Istvánról azt írja: „mintha nem is Tamási, hanem Dosztojevszkij rajzolta volna meg figuráját…” (1977. júl. 7.)

Az előadással a sepsiszentgyörgyi együttes 1977 novemberében a veszprémi Petőfi Színház vendégeként hazánkban is szerepelt, s Tamási játékát bemutatták Várpalotán, Ajkán, Tapolcán és Veszprémben is.

Szüntelen király^{^*}

Mesejáték

1958

Szereplő személyek

SZÜNTELEN, Ártánia királya

KIRÁLYNÉ, a felesége

TEREMBURA, sáfár

SZÓDARA, kántor

RÖFFENTYŰ, kufár

SUPPANCS, bolhapásztor

HETFÜ BENKE, deli legény

KIRÁLY

A munkája mellett ül a dolgozószobában. Az egit ennek a mesterségnek… Ropogtatja a nyakát, nyújtózik. No, pihenjünk egy kicsit. Megrázza a csengőt, s kiált. Sáfár!… Nincs sáfár, nem mukkan. Beszól a szomszéd ajtón. Hol vagy, Terembura?!

TEREMBURA

Belép; kicsit ittas. Itt vagyok. Nohát! Mit akarsz ismét?!

KIRÁLY

Nekem mondod ezt, fiacskám?

TEREMBURA

Ühüm.

KIRÁLY

Helyesebben tennéd, ha nem szólnál ilyen illetlenül hozzám. Mert hiszen mégiscsak én vagyok Ártánia királya, vagyis Szüntelen. Te pedig az én sáfárom vagy, személyem mellett ügyes-bajos bizalmasom.

TEREMBURA

Összeüti a bokáját, s elkiáltja magát. Igenis, felség!

KIRÁLY

No, látod. Ülj le egy kicsit.

TEREMBURA

Hova?

KIRÁLY

Ebbe a faragott karosszékbe, a cserefa asztal mellé.

TEREMBURA

Nem ülök le, mert baj van.

KIRÁLY

Igazad van, kedves Terembura. Annyi a baj, mint szegény háznál a bolha. S a fejem is úgy zsong a sok munkától, hogy alig állok a lábamon.

TEREMBURA

Nem az a baj.

KIRÁLY

Hanem mi?

TEREMBURA

Az a baj, hogy csak egy poharam van.

KIRÁLY

Nem értem, kedves Terembura.

TEREMBURA

Mondom, hogy csak egy poharam van. Mert hát, én bizony iddogáltam ott a sáfári szobában. De sőt, az italosüveget is elhoztam magammal. Azonban csak egy poharat hoztam! Ez a baj.

KIRÁLY

Semmi baj!

TEREMBURA

Hogyhogy! Ne mondjon nekem ilyent felséged, mert ha már van nekem egy ilyen kedves Szüntelen királyom, akkor én nála nélkül nem iszom. Csak véle! Nohát!

KIRÁLY

Köszönöm, fiacskám, a hozzám való figyelmességet. De nem látom az italosüveget, sem a poharat.

TEREMBURA

Kiveszi az üveget a zsebéből, és nagyot koppanva leteszi az asztalra. Itt van az üveg! A másik zsebéből a poharat, s kisebb koppanással azt is leteszi. S itt a pohár! És itt vagyok én, aki most már melléje ülök. Felemelt hangon. Szabad?!

KIRÁLY

Hogyne, hogyne.

TEREMBURA

Terembura köszöni szépen. Leül az asztal mellé.

KIRÁLY

Valami bánatod van nyilván, s azért folyamodtál az iváshoz. Szólj hát, mi a panaszod?

TEREMBURA

Nem szólok!

KIRÁLY

No, s mért nem szólasz?

TEREMBURA

Azért, mert én csak annak panaszkodom, aki nem veti meg az én társaságomat. Hanem ideül hozzám, az asztal mellé!

KIRÁLY

Szívesen, fiam. Leül. Nohát, mi a bánatod?

TEREMBURA

Árva vagyok!

KIRÁLY

Úgy tudom, hogy atyád és anyád egészségben élnek.

TEREMBURA

Nem úgy vagyok árva! Más hangon. Szabad töltenem?

KIRÁLY

Hálásan köszönöm. De hát te miből iszol?

TEREMBURA

Én az üvegből.

KIRÁLY

Jól van. S miféle ital?

TEREMBURA

Édeni főzet, felség! Abból az almából főzték, amit Éva meghagyott a Paradicsomban! Más hangon. No, vegyük fel!

KIRÁLY

Egészségedre kívánom!

TEREMBURA

Barátok vagyunk-e, vagy nem vagyunk barátok?

KIRÁLY

Azok vagyunk, hogyne vónánk!

TEREMBURA

Hát akkor: emelem az üvegemet!

Isznak.

TEREMBURA

No, jó volt-e?

KIRÁLY

Igazán jó. Honnét szerezted?

TEREMBURA

Jött egy követ Gyógyiából, s attól küldte a gyógyi király.

KIRÁLY

Hűha! Hát az nekem kebelbarátom, az a Kikiri király. Ezelőtt hét esztendővel három napig vadásztunk együtt. Utána nagy lakomával is megtisztelt engem. Volt ott minden finomság, csak éppen ital nem volt. De egy korty sem. Mondtam is neki, hogy nálunk más a szokás, mire ő megígérte nekem, hogy pótlólag elküldi az italt. Hát azóta várom.

TEREMBURA

No, ugye, hogy igazat mondtam?! Amikor azt mondtam, hogy Gyógyiából küldte a király!

KIRÁLY

Ez lenne ama ital?

TEREMBURA

Ez! Hiszen mondám!

KIRÁLY

Akkor itt valami hiba van, kedves fiam. Mert azt ígérte volt nekem az a Kikiri király, hogy személyemnek küldi az italt. S hét üveggel küld! Héttel!

TEREMBURA

Hol lenne hiba?! Hiszen itt van az ital! Isszuk!

KIRÁLY

Itt van, itt. De nem Gyógyiából, hanem a zsebedből. S nem hét üveggel, hanem csak eggyel! S magát a követet is akartam volna látni.

TEREMBURA

Hadd el, elég bajod van neked; s kornyad az egészséged is egyre. Gondoltam hát, hogy a követet visszaküldöm, hadd legyen tőle nyugtod. Azt a hat üveg italt pedig én az éjjel megittam, nehogy ártalmadra legyen.

KIRÁLY

Akkor te módfelett ittál, Terembura.

TEREMBURA

Mondtam, hogy árva vagyok!

KIRÁLY

Úgy tudom, hogy atyád és anyád egészségben élnek.

TEREMBURA

Nem úgy vagyok árva!

KIRÁLY

Hát?

TEREMBURA

Elbúsulva kezdi énekelni.

Jaj, Istenem, de víg voltam azelőtt,

Míg a babám járt el az ajtóm előtt!

De mióta mást választott magának,

Gyenge szívem a nagy búban eláradt.

Kurjant a végire. Hej, világ! Keserű lemondással. Nem sokat ér muzsika nélkül a nóta… Más hangon. Szabad töltenem?

KIRÁLY

Hogyne, hogyne.

TEREMBURA

Miközben tölt. Hát, így van ez bizony, felséges komám. Most már érted, ugye, hogy nem olyan árva vagyok, hanem ilyen? Nagyot sóhajt. No, kinek mije van, vegye fel!

KIRÁLY

Adjon az Isten neked vigasztalást!

Isznak.

TEREMBURA

Ejh, „de mióta mást választott”… Különben hagyjuk a nótát. Úgysem ér az semmit muzsika nélkül.

KIRÁLY

Fütyüljed, azt ajánlom.

TEREMBURA

Ha király vagy, ne füttyszót ajánlgass nekem, hanem rendelj a barátodnak muzsikát! Hadd mulasson egy kicsit!

KIRÁLY

Meg is tenném én szívesen, kedves Terembura. De hát fényes nappal s hangos muzsikaszóval nem bolydíthatjuk meg a palotát!

TEREMBURA

Kitől félsz? Király vagy!

KIRÁLY

Éppen azért! Mit szólna a nép, hogy szorgos munka idején dorbézol a király?!

TEREMBURA

A vesédbe látok, te Szüntelen! Mert te nem a néptől félsz, hanem a feleségedtől! Igaz-e?

KIRÁLY

Bölcs asszony az én feleségem.

TEREMBURA

Ha bölcs asszony, akkor rendelj muzsikát! Csak egy cseppet. Mint a szúnyog dongása vagy a tücsökszó, csak annyit.

KIRÁLY

Jól van, no. Hozd ide hát a citerát!

TEREMBURA

Miféle citerát?

KIRÁLY

Van nekem egy, nohát. Dugott helyen. Annak az asztalnak az alsó fiókjában. Hozd csak ide!

TEREMBURA

Odamegy az asztalhoz, s kihúzza a fiókot. Nem találom, nincs.

KIRÁLY

Ejnye, hát alul keresd! Az özvegyek s az árvák kérvényei alatt!

TEREMBURA

Itt van, itt van. Megpengeti a citerát.

KIRÁLY

No, hozd csak ide!

TEREMBURA

Ehol van, ni! Amíg pengünk, addig élünk. Indíts!

KIRÁLY

Pengeti, s mondja. „Árva vagyok, nincs gyámolom”…

TEREMBURA

Ez a jó! Üh, be jó!

KIRÁLY

Hát fújjad!

TEREMBURA

Énekli.

Árva vagyok, nincs gyámolom.

Még a vizet is gyászolom.

Árva vagyok, mint a madár,

Ki a felhőn odafenn jár.

Egyre erősebben szól a citera, s keserűbben énekel Terembura.

Árva vagyok s az is leszek,

Amíg e világon leszek.

S búsulhatok, amíg élek,

Mert én arra reá érek.

KIRÁLY

Ha lehet, egy kicsit csendesebben énekelj!

TEREMBURA

Harsányan. Ne félj semmit! Csak verjed!

KIRÁLY

Új dalt kezd.

TEREMBURA

Szilajul énekli.

Terembura, kanális, kanális,

Elhagyott a babám is, babám is.

KIRÁLY

Már énekli ő is.

Ha elhagyott, hagyjon is, hagyjon is,

Mert én biza megélek, megélek,

Egyedül is, magam is, magam is.

KIRÁLYNÉ

Rájuk robban az ajtón. Mi van itt?!

TEREMBURA

Cincogtunk csupán, Szüntelen királynőm.

KIRÁLYNÉ

Kendet kérdeztem, király uram!

KIRÁLY

Kedves feleségem, elárvult ez a szegény Terembura, s egy kicsit vigasztalódott.

KIRÁLYNÉ

Honnét a lötty?

KIRÁLY

Gyógyia királya küldte, kedves életem.

KIRÁLYNÉ

Üzenje meg kend annak a Kikiri barátjának, hogy Ártánia királya korcsmát nyitott az ő italával.

KIRÁLY

Node, kedves feleségem!

KIRÁLYNÉ

Hát mi egyéb ez?! Italosüveg az asztalon, s tócsában a pohár!

TEREMBURA

A tócsa nem szándékos, felség!

KIRÁLYNÉ

S mi az a húros koporsó a kend ölében?

KIRÁLY

Citera, kedves feleségem.

KIRÁLYNÉ

Kántor kornyikál afféle szerszám mellett, nem egy király!

KIRÁLY

Munka után és ország gondjában a királynak is vigaszt nyújt.

KIRÁLYNÉ

Oh!

KIRÁLY

Igen.

KIRÁLYNÉ

Tehát nem a sáfár, hanem a király vigasztalódott!

TEREMBURA

Én jutottam árvaságra, felség!

KIRÁLYNÉ

Atyja halt meg?

TEREMBURA

Nem úgy vagyok árva, Szüntelen királynőm.

KIRÁLYNÉ

Anyja talán?

TEREMBURA

Mondom, felség, hogy nem úgy vagyok árva!

KIRÁLYNÉ

Nem értem.

KIRÁLY

Úgy lett árva, mint a madár, ki a felhőn odafenn jár. Még a vizet is gyászolja mostan, pedig nagyon víg volt azelőtt, míg a babája járt el az ajtója előtt.

KIRÁLYNÉ

Én is elhagynám az ilyen embert.

TEREMBURA

Királynőm, kíván valamit ellenem vetni?

KIRÁLYNÉ

Nem valamit, hanem sokat, kedves Terembura! Úgy véljük ugyanis, hogy a sáfár a királynak rossz szelleme. A szívét gyámoltalanná tette, az akaratát elsenyvesztette. S így aztán maga lett szolgája azoknak, akik fölött uralkodnia kellene.

TEREMBURA

Ennyi nem fér árva fejemre.

KIRÁLY

A sáfár nem hibás, kedves feleségem.

KIRÁLYNÉ

Ki más?

KIRÁLY

Senki, okos galambom. Mert ugyanis az én szívem nem gyámoltalan, hanem csupán emberséges. Az akaratom pedig nem senyvedett el, csak bölcsen szabályozom. S szolgája sem vagyok senkinek, hanem a pásztora mindenkinek.

KIRÁLYNÉ

Nem emberséges kend, király uram, hanem gyámoltalan! S nem is bölcs, hanem tyuty-muty!

KIRÁLY

Nem értesz meg, asszony!

KIRÁLYNÉ

Hát kendet nem is lehet, hallja! Mert ki tudja azt megérteni, hogy egy király ilyen anyámasszony legyen?! Hogy a sáfárját macskának tegye meg, s magát egérnek!? Hogy a trónusból szellőnek csináljon martalékot!? Mert maholnap egy kufár teszi zsebre ezt az országot; vagy egy kántor mondja meg, hogy hány napot élhet még a király! Vagy jön egy bolhapásztor, és kikergeti innét Ártánia királyát, a feleségével és a gyerekeivel együtt!

KIRÁLY

Oh, asszony, asszony!

Künn rezes kürt hangja, s zajosan emberek is közelednek.

KIRÁLYNÉ

Valami zajt hallok!

TEREMBURA

Csakugyan; s ide jönnek!

Hárman lépnek be az ajtón, gorombán; Szódara, a kántor; Röffentyű, a kufár; és Suppancs, a bolhapásztor.

HÁRMAN

Jó napot!

KIRÁLY

Adjon isten, atyafiak! Hát mi jóban jártok itt?

KIRÁLYNÉ

Nem járnak ezek, hanem a királyra rontanak!

KIRÁLY

Bízd csak reám, kedves feleségem. A jövevényekhez. Nocsak, szóljatok bátorsággal, atyámfiai!

SZÓDARA

Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.

Rezes kántor voltam én,

Annak sem voltam jó én.

Eladtam az orgonát,

Mind megittam az árát.

Mondja. A nevem Szódara!

HÁRMAN

Ej-haj, dunnám alá,

Bujj bé bundám alá!

RÖFFENTYŰ

Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.

Kufár ember voltam én,

Annak sem voltam jó én.

Kirágtam a zsebemet,

Elhullattam pénzemet.

Mondja. A nevem Röffentyű!

HÁRMAN

Ej-haj, dunnám alá,

Bujj bé bundám alá!

SUPPANCS

Énekelve mondja, a rezes kürt hangja kíséri.

Bolhapásztor voltam én,

Annak sem voltam jó én,

Papra tettem a bundát,

Benne hagytam a bolhát.

Mondja. A nevem Suppancs!

HÁRMAN

Ej-haj, dunnám alá,

Bujj bé bundám alá!

KIRÁLY

No, jól van. Most már mindenki tudja, hogy kik vagytok.

HÁRMAN

Azért mondtuk el!

KIRÁLYNÉ

Mihaszna mind a három.

SZÓDARA

Nono, még királyok is lehetünk!

KIRÁLYNÉ

Királyok?! Söprűt nekik! Király uram! Terembura!

KIRÁLY

Szót kérek! Csenget, csend lesz. Ezt a répafejűt Suppancsnak hívják. Ő az a bolhapásztor, aki minden reggel megette az egész napi eleséget. Azután álomra hajtotta a fejét, a bolhák pedig vígan dáridóztak. Így volt-e?

SUPPANCS

Olyanformán.

KIRÁLY

Hát akkor menjünk tovább: itt van ez a nagy bajuszú atyánkfia, Szódara. Ő az a nevezetes kántor, aki riadalomba hozta a népet, mert fennszóval hirdette mindenfelé, hogy a múlt héten vége lesz a világnak.

SZÓDARA

Nem én vagyok a hibás!

KIRÁLY

Hát?

SZÓDARA

Maga a világ! Mert neki a múlt héten vége kellett volna legyen!

KIRÁLY

De nem lett. Ugye, Röffentyű?

RÖFFENTYŰ

Nem lett, nem.

KIRÁLY

Bizony, mert ha vége lett volna, akkor nem itt lennél kufár, hanem a pokolban jajszó!

SUPPANCS

Miféle beszéd ez?! Röffentyű a mi barátunk, s tisztességes kufár!

KIRÁLYNÉ

Rákiált. A király előtt vagy! Bárdolatlan!

HÁRMAN

Nincsen ugyan bárdunk,

De van nekünk ángyunk!

KIRÁLY

Szót kérek! Rázza a csengőt. Nem a bárdról vagy az ángyról folyik most a szó, hanem Röffentyű atyánkfiáról.

SUPPANCS

Tisztességes kufár!

KIRÁLY

Én nem is mondom róla, hogy a betűket kilopta a Bibliából. Csak azt mondom, hogy a tököt dinnyének adta el!

SUPPANCS

Jobb is a tök.

KIRÁLY

S a rezet aranynak!

SZÓDARA

Sárga mind a három!

KIRÁLYNÉ

Hát én ezt tovább nem hallgatom!

KIRÁLY

Maradj csak, kedves feleségem.

KIRÁLYNÉ

Rossz lesz ennek a vége, meglátja kend!

KIRÁLY

Bölcs asszony vagy, feleség, de mégsem vagy elég bölcs. Mert hallgass ide: én tudom, hogy Suppancs rossz bolhapásztor, de mégsem büntettem meg. Tudtam, hogy Szódara kántor háborító hírt terjesztett; s tudom azt is, hogy Röffentyű csalfa módon kufárkodik. De őket sem büntettem meg. Hármukhoz. Igaz, vagy nem igaz?

HÁRMAN

Igaz!

KIRÁLYNÉ

De nem is köszönték meg!

KIRÁLY

Nem hálára épít a király.

KIRÁLYNÉ

De építsen igazságra: hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig a büntetését!

KIRÁLY

Bizton lehetsz, el fogja nyerni.

KIRÁLYNÉ

De hát ez a sáfár is itt áll még! Nem látom, hogy elnyerte volna!

KIRÁLY

Van még idő. Ugye, Terembura?

TEREMBURA

Van, idő mindenre van.

KIRÁLYNÉ

S itt ágál még ez a kufár is! Valamint ez a Szódara hírmadár, s ez a nagyszájú bolhapásztor! Hát elnyerte jutalmát valamelyik is?!

SUPPANCS

Ellenségesen. Nem jutalomért jöttünk!!

KIRÁLY

Hanem? Halljam hát!

HÁRMAN

Pusmognak, bökdösik egymást.

TEREMBURA

Ki vele!

KIRÁLY

No, Röffentyű, te kufár! Hallod, hogy a sáfár is mily lelkiből biztat. Vágd ki hát azt a rezet: mi ügyben jöttetek?

RÖFFENTYŰ

Mondja meg Szódara, a kántor.

KIRÁLY

No, Szódara! Hadd halljam!

SZÓDARA

Jobban tudja a bolhapásztor, ez a Suppancs.

SUPPANCS

Izeg-mozog.

KIRÁLY

Nem hallok semmi szót.

SUPPANCS

Hát aztán… Mondtam az előbb is, hogy nem jutalom kell nékünk. Vagyis hát, nem kérelmezők vagyunk. Hanem akarunk valamit, ami megillet minket! Vagyis hát minket illetne meg!

KIRÁLY

Mi legyen az?

SUPPANCS

Lehet gondolni.

KIRÁLY

A só jövedelmét akarjátok?

SUPPANCS

Többet.

KIRÁLY

Egy-egy gazdag uradalmat?

SUPPANCS

Többet.

KIRÁLY

Talán nem a királyi trónust?

HÁRMAN

Kiáltva. A trónust! A trónust!

KIRÁLYNÉ

Jesszusom!

KIRÁLY

Mi történt?!

TEREMBURA

Ájulás környékezi a királynét.

KIRÁLY

Vezesd őt a hálóházba, sáfár! Jöjjön urus hozzá, s maradjon mellette.

TEREMBURA

Meg fog történni.

Elmennek.

KIRÁLY

No, most már magunkban vagyunk. Üljetek szépen le.

SUPPANCS

Ülhetünk még eleget.

KIRÁLY

Törvényben van, hogy a királyi trónusról csak bölcs elmével és békés lélekkel szabad beszélni. Üljetek hát le, s legyen az elmétek bölcs és a lelketek békességes.

SZÓDARA

Hát akkor csakugyan üljünk le.

Helyezkednek, leülnek.

KIRÁLY

Úgy, no. S most aztán, ahogy emberekhez illendő, szépen megbeszéljük a dolgot. Megbeszéljük, s eligazítjuk. Ha lehet, olyanformán, hogy én letehessem a királyságot. Mert bizony ez nehéz szolgálat, ez a királyi szolgálat. Csak a munka, csak a munka! Hajnaltól estig. Így aztán a világ öröméből mi marad az embernek? Egy citera! Amelyen elpengeti bánatát a szegény király. Pengeti, s énekli.

Három krajcár a bérem,

Mégis szidnak, ha kérem.

Vesszen oda a bérem,

Kutya legyek, ha kérem.

Mondja. Hát ilyen a király élete!

SUPPANCS

De a szél nem fújja, s az eső nem veri!

SZÓDARA

S a világ végétől sem kell neki félni!

RÖFFENTYŰ

Sem a veszteségtől!

KIRÁLY

Mind igaz, amit szóltatok. Mert minden mesterség nehéz. Ha becsülettel csinálja valaki!

SUPPANCS

No, ugye!?

KIRÁLY

Csakhogy kérdem én, te Suppancs bolhapásztor, meg tudtad-e úgy őrizni a bolhákat, hogy tilosba ne szökdössék egy is?

SUPPANCS

Hányszor mondjam, hogy nem?!

KIRÁLY

Hát ha úgy volt, hogy a bolhákat nem tudtad megőrizni, akkor az ország népét meg tudnád, azt hiszed?!

SUPPANCS

Igen, csakhogy a bolha mindig szökdösik, s bújik mindenfelé!

KIRÁLY

S vajon az embernek nincs ezer és egy útja, mit gondolsz?!

RÖFFENTYŰ

Van bizony!

KIRÁLY

No, ugye, hogy a barátod, Röffentyű kufár is, azt mondja!

SUPPANCS

Úgy van, ahogy van. Senki sem mondta, hogy hármunk közül én leszek a király.

KIRÁLY

Hát a kufárból legyen talán, kinek a rezét arany gyanánt kéne tisztelnünk?!

RÖFFENTYŰ

Ha úgy is lenne, az országnak hajtaná a jövedelmet!

KIRÁLY

S a becsület?!

SUPPANCS

Úgy van! A becsület az első!

KIRÁLY

Jól mondja ez a Suppancs bolhapásztor, mert a becsület az aranynál is nagyobb kincs. Mivel a jövendő arra épül! De a jövendővel, úgy hiszem, nem sokat gondolna egy olyan király, aki holnapra vagy holnaputánra végét várja a világnak. Ugye, Szódara kántor?

SZÓDARA

Hát igen.

KIRÁLY

Miképpen akarsz hát király lenni?

SZÓDARA

Az illető személyében még nem állapodtunk meg.

KIRÁLY

Hát akkor ne fussunk tovább, azt mondom. Hanem beszéljétek meg, hogy hármatok közül melyik lenne mégis a király. Ebből a célból én most magatokra hagylak, hadd tudjatok bizalmas szóval és késedelem nélkül megegyezni. Kimegy.

SUPPANCS

Hát, barátaim! Én magamra nézve úgy gondolom, hogy az emberi nyájat mégis jobban meg tudnám őrizni, mint a bolhákat.

RÖFFENTYŰ

Nekem, mint járatos kufárnak, kétségem van benne.

SUPPANCS

A tököt dinnyének megtehetjük, de királynak nem!

SZÓDARA

Én, mint kántor, akiről böjtöt is neveztek el, mondok valamit. Vagyis egyrészt: az emberi nyájat minden más nyájnál nehezebb megőrizni; másrészt pedig aki a tököt bármikor is felmagasztalja, az a tökfejű embereket is könnyen okosnak fogja nyilvánítani.

SUPPANCS

Jobb is, ilyen beszéd után, ha csakugyan vége lesz a világnak.

RÖFFENTYŰ

A kufárok is nehezen szolgálnak egy kántort.

SZÓDARA

Nehezen is tehetnék, mert tömlöcre vetném valamennyit.

SUPPANCS

A kufár tizenkilenc, s a kántor egy híján húsz.

RÖFFENTYŰ

Hopp, egy bolha!

SUPPANCS

Röff, röff!

SZÓDARA

Meg ne egyétek egymást!

RÖFFENTYŰ

Szólj a királynak, Szódara!

SZÓDARA

Kiált. Felség!

KIRÁLY

Belép. No, halljam: melyik lesz a király?

SZÓDARA

Nem tudtunk megegyezni.

RÖFFENTYŰ

Mi, kufárok, felséged alattvalói kívánunk lenni.

SUPPANCS

A bolhapásztorok ugyancsak.

KIRÁLY

Szegény fejem, hát nekem szüntelen királynak kell maradnom?!

SZÓDARA

Szüntelen királynak, felség!

KIRÁLY

Megrázza a csengőt. Sáfár! Terembura!

TEREMBURA

Belép. Itt vagyok. Mi a baj?

KIRÁLY

Hát baj, az elég van, kedves Terembura. Mert ugyanis ez a bolhapásztor nem tudván megegyezni a kántorral és a kufárral, a kufár a bolhapásztorral és a kántorral, a kántor pedig a kufárral és a bolhapásztorral, vagyis ők hárman nem tudván megegyezni abban, hogy közülük melyik legyen a király, nekem tovább is a trónuson kell maradnom.

TEREMBURA

Szüntelen, felség.

KIRÁLY

A feleségem jobban érzi magát?

TEREMBURA

Még sírdogál.

KIRÁLY

Urus jött hozzá?

TEREMBURA

Most is mellette van.

KIRÁLY

S mért sírdogál?

TEREMBURA

Úgy véli, hogy a bolhapásztor meg tudott egyezni a kántorral és a kufárral, a kufár a bolhapásztorral és a kántorral, a kántor pedig a kufárral és a bolhapásztorral, vagyis ők hárman meg tudtak egyezni abban, hogy közülük melyik legyen a király.

KIRÁLY

Értem.

TEREMBURA

Ennek folytán szolgálónak készülődik, s emiatt sírdogál.

KIRÁLY

Menj és szaladj tehát, s mondd meg neki, hogy…

TEREMBURA

Folytatja, s menet közben mondja …a bolhapásztor nem tudott megegyezni a kántorral és a kufárral… Az ajtóból hirtelen visszafordul. Most jut eszembe: én is hoztam egy hírt!

KIRÁLY

No!

TEREMBURA

Ismét itt van Gyógyiából a királyi követ.

KIRÁLY

Aj jaj! Az a dugók miatt jött!

TEREMBURA

Miféle dugók miatt?

KIRÁLY

Azzal a gyógyi királlyal nekem a dugók ügyében egyezségem van. Ennek értelmében, ha üveges italt küldünk egymásnak ajándékba, a dugókat mindig visszaküldjük.

TEREMBURA

Nem azért jött, azt mondja.

KIRÁLY

Hanem?

TEREMBURA

Hanem azt mondja, hogy Kikiri őfelsége már öreg lévén és gyermektelen, az utód kiválasztása szorgosnak látszik. Elővették tehát a törvényt, amely úgy szól, hogy ilyen állapotban csak egy bolhapásztor vagy egy kántor, vagy pedig egy kufár lehet az örökös. Mivel azonban Gyógyia olyan ország, hogy efféle mesterségeket ott senki sem űz, a király arra kér téged, hogy küldenél neki egy bolhapásztort, egy kántort és egy kufárt.

KIRÁLY

És egy sáfárt.

TEREMBURA

Az van neki, felség!

KIRÁLY

No, jól van. Majd keresünk mindegyikből egyet-egyet. Csak eredj, s vigasztald meg a kedves feleségemet.

TEREMBURA

Meg fog történni, felség. Megfordul, hogy kimenjen, de hőkölve visszalép.

BENKE

A Terembura orra előtt belép. Deli legény, a nyakában bőrharisnya s a kezében bot, mely zöld leveleket hajtott. Adjon Isten!

KIRÁLY

Üdvözlünk, fiam. Hát hogy s mint van a barátom, Kikiri király?

BENKE

Nem ismerem Kikirit.

KIRÁLY

Hát nem az ő követe vagy te?!

BENKE

Nem. Én Hetfü Benke vagyok.

TEREMBURA

Várj odakünn!

BENKE

Ott sem, itt sem.

HÁRMAN

Ajh, de hetyke

Ez a Benke!

KIRÁLY

Mit akarsz?

BENKE

Mindent!

KIRÁLY

De mégis?

BENKE

Hét esztendővel ezelőtt a tarisnyámba tettem a földnek és az égnek a kincsét, s elindultam szerencsét próbálni. S ahogy mentem, vándoroltam, egyszer találkoztam egy fehér szakállas emberrel, aki így szólt hozzám: „Én vagyok a világ lelke, fiam; s te csak menj és vándorolj. Semmitől meg ne rettenj, hanem csak a botot figyeld, ami a kezedben van. Mert az a bot egyszer rügyeket fog hajtani. Amikor pedig azok a rügyek kihajtanak, akkor állj meg. Lesz ott bal felől egy palota, abba a palotába a zöld leveles bottal menj bé, mert ott te király leszel.”

KIRÁLY

Ezért jöttél tehát?

BENKE

Ezért.

KIRÁLY

No, Terembura! Mit szólasz ehhez?

TEREMBURA

Nem tudok mondani semmit, úgy leesett nekem az állam.

KIRÁLY

A bolhapásztorhoz, a kántorhoz és a kufárhoz. Hát ti?

HÁRMAN

Mi megyünk Gyógyiába!

KIRÁLY

Hát akkor velünk mi lesz, Benke fiam?

BENKE

Téged meghagylak, uram, mert emberség ködlik benned; s a kincseidet is, ha vannak. De mivel puliszkakirály vagy, amint látom, a királyságnak emelj kalapot. Vagyis menj el ahhoz a Kikiri barátodhoz, s ott éldegélj boldogan a kedves családoddal együtt.

KIRÁLY

Nem bánom, Benke fiam. Legalább visszaviszem Kikirinek a dugókat, mind a hetet.

TEREMBURA

S hát velem mi lesz?

BENKE

Te elmész, Terembura, a szélhántó emberekhez, s ott a disznók pásztora leszel. De mindig felelned kell a disznóknak, amikor azok az esőben szaladnak hazafelé, s mondják:

Ha előre tudtam vóna,

Vóna, vóna,

Köpönyeget hoztam vóna,

Vóna, vóna.

TEREMBURA

Mit feleljek nekik?

BENKE

Hát, amit a malacok szoktak.

KIRÁLY

„Én is”, azt szokták.

BENKE

No, mind mondjátok, hadd feleljen Terembura!

MIND

Ha előre tudtam vóna,

Vóna, vóna,

Köpönyeget hoztam vóna,

Vóna, vóna.

TEREMBURA

Én is, én is, én is!

BENKE

Meg fog történni, felség. Elmegy.

KIRÁLY

Nagyot sóhajt. Jaj, Istenem s még valaki!

HÁRMAN

Mi baj, felséges urunk?

KIRÁLY

Hát bizony, csupa gond ez az én egész életem. Lám, itt van az én barátom, annak a mesés Gyógyiának a királya, aki most tőlem kér egy bolhapásztort, egy kántort és egy kufárt. Mit tudjak csinálni!? Fosszam meg magam s az országot három ilyen derék embertől?! Ha valamelyik közülük király is lesz abban a mesés Gyógyiában?!

RÖFFENTYŰ

Ne bánkódjék, felséges urunk. Inkább mi elmegyünk oda.

KIRÁLY

Csakugyan elmennétek?

HÁRMAN

Szívesen!

KIRÁLY

Köszönöm nektek, atyámfiai. Úgy megnyugodott a lelkem, mint Gyógyiában a disznópásztoré, amikor este hiány nélkül szaladnak hazafelé a disznói. Tudjátok, mit mondanak olyankor Gyógyiában a disznók?

HÁRMAN

Nem tudjuk, felség.

KIRÁLY

Hát azt mondják, hogy:

Ha előre tudtam vóna,

Vóna, vóna,

Köpönyeget hoztam vóna,

Vóna, vóna.

S mit mondanak a malacok?

HÁRMAN

Én is, én is, én is.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A mesejátékot először Balázs Ádám adta közre a Forrás 1981. novemberi (11.) számában. Tamási Áron hagyatékában fennmaradt egy korábbi változata Baraboly király címmel, amely a szerző feljegyzése szerint 1954-ben készült.

Boldog nyárfalevél^{^*}

Színjáték három felvonásban

1960

Szereplő személyek

GELLÉRT, Vaska; fogságból hazatérő katona, havadi jegyző

KLÁRIS, a Gellért felesége

TÓDOR, Kupás; fogságból hazatérő katona, a Gellért barátja

PASKÁL, Dobola; havadi kántor

BARKA, havadi lány, a Kláris barátnője

LENGE, havadi katolikus pap

TORZSA, bíró, Havadon

MÁTYUS, mindenes a havadi községházán

VIKOTA, a havadi asszonyok szószólója

Asszony, Leányka, Asszonyok, Asszonyi testőrök.

Történik mindjárt a második világháború után.

Első felvonás

Idő: kora reggel, május elsején.

Szín: módos falusi ház tágas szobája. A ház fából épült, s magasabb fundamentumra, mint a sík vidéki házak. Arccal délre néz, ahol a tágas udvar is van; s az egyik végével az utcára. Az udvarról falépcsők vezetnek fel a tornácba; s a tornácból egy-egy ajtó nyílik a két szobába, melyeknek, külön ajtón, egymásba is van átjárásuk.

A színtér nem az utca felőli szoba, hanem a másik. S nem az udvar felől nyitott szoba, hanem a ház belső bütüjében, vagyis végénél. Így a szoba színtere mélységében valamivel hosszabb, mint szélességében. A kétablakos bal oldali fal esik az udvar felé, a jobb oldali fal pedig egészen zárt. Szemben és a szín mélyén, a fal bal oldali részén, ott nyílik az ajtó, mely átvezet a másik szobába; s a szoba udvar felőli oldalán, a fal közepén túl, ott van a másik ajtó, melyen keresztül a tornácból, vagyis a külvilágból esik a bejárás.

Tehát a bal oldali falon két ablak áll, mely udvarra néz; a túlsó ablak, a tornác fölött: olyanformán, hogy a jövő embert, a lépcső felső fokán, már látni lehet az ablakon keresztül. A két ablak között kakukkos ingaóra, s az ablakok alatt széles karos pad, mely háziszőttes szőnyeggel le van takarva. Az innenső ablakban muskátlivirág. A karos padon innét, a pad végiben, régi és faragott támlás szék, a lapja színes terítővel borítva; a terítőn nagy virágos korsó, bizonyára ivóvíznek, mert a korsó mellett két pohár fekszik.

A szoba közepén egy hosszúkás „úri” asztal áll, rajta vázában nárcisz, kis kelyhecskében cigaretta s mellette gyufa; s egy nagyocska könyv is fekszik az asztalon. Az asztal mellett székek, fölötte sárga csilláron lámpa csüng. A jobb oldali fal mellett széles ágydívány, melyben Kláris aludni szokott. A heverő fölött, a fejnél, kis polcocska áll, rajta egy diszkoszvető görög atléta szobrocskája, s egy tégely, bizonyára arckrémnek. S fent a falon, középen s elég magasan, nagy kép a falon: a kép egy gyönyörű ifjú nőt ábrázol, égszínkék tunikában, mely az egyik melléről le van csúszva, s a hölggyel szemben egy pöttömnyi Ámort, aki fél térdre ereszkedve, a nyilával éppen a hölgy szívére céloz.

Az átjáróajtótól jobbra, a falhoz állítva, egy imádkozózsámoly áll; eléggé alacsony zsámoly, párnás térdeplővel és felül szegélyes párkánnyal, melyen egy könyv fekszik, láthatólag imakönyv. A zsámoly mögött nagy falitükör, s fölötte a falon Szűz Mária nagy képe, a Szűz alig érinti a földet, s bő és redős kék ruha van rajta.

A heverőn az ágy még alvásra van vetve, patyolatfehéren, piros selyempaplannal. A párnán ott van még a fej nyoma, s a paplan félre van hajtva: csak most kelhetett ki belőle Kláris.

Felmegy a függöny.

KLÁRIS

Ott térdel a zsámolyon, csak a hátát látjuk. A párkányra hajtott fejjel, magában imádkozik. A haja kibontva, még rendetlenül. Vékony, melegsárga köpeny van rajta, zöld zsinórral átkötve a derekán. A lábán papucs, szintén zöld színű, s az egyik le is van csúszva a meztelen lábáról.

Künn madarak szólnak, egy kakas kukorékol. Majd a kakas odaröppen az ablak talpára, a muskátli mellé. A piros taraja és a nagy fényes farka villog.

KLÁRIS

A kakas röptének a zajára odanéz az ablakra. Aztán feláll, a szabad lábát beledugja a papucsba, s odamegy az ablakhoz. Kedveskedve szól a kakashoz. Köszönni jöttél, te lovag? Hát jó reggelt! Villog a tarajod, mint a láng nyelve. S a tollad incselkedik a szemmel, mint a szivárvány. Te tyúknyomorító! Te parázna, te!

Abban a percben, künn az ablak előtt, emelkedni kezd egy virágos zöld ág, egyre feljebb, akár egy emelkedő bokor. A kakas megijed és elrepül.

KLÁRIS

Hátraugrik az ablaktól. Jesszus-Mária! A köpenyét összébb húzza, s gyorsan kontyba igazítja a haját, melyet egy csontfésűvel, mit a köpeny zsebéből vesz elő, hamar megtűz.

PASKÁL

Közben feljött a lépcsőkön, lassan és majdnem lopakodva, hogy a májusi virágos ággal meglepje Klárist; s ahogy jött, maga előtt és maga fölött tartotta az ágat. Aztán az ajtón kívül megszólal a köszöntővel.

Májusnak reggele hozzon áldást néked,

Öröm csókjaival vegyen körül téged.

Paskál, hű tisztelőd, tovább azt kívánja,

Buzogván éretted szívének forrása:

Hogy díszítse öröm ragyogó orcádat,

Jó szél fújja felém a te vitorládat.

Belép, s maga előtt nyomja és tartja a hatalmas virágos ágat, s már élénkebben mondja.

Hozza Isten reggeledre

Napját vígsággal éltedre,

Hogy minden óra megáldjon,

Mint harmat, fejedre szálljon.

S utána rögtön köszön. Szép jó reggelt, május elsején!

KLÁRIS

Jó reggelt, kedves kántor úr.

PASKÁL

Paskál, Paskál.

KLÁRIS

Elmosolyodva, hogy legyen meg neki. Hát jó reggelt, kedves Paskál. S köszönöm szépen a virágos zöldet és a szép köszöntőt. Maga csinálta?

PASKÁL

Én is, nem is. Vagy hogy is mondjam, hogy pontosan mondjam? Egy része a nép ajkáról való, amint azt tetszik is tudni, kedves Kláris. Hát hogyne tudná! No de, kérem szépen, az efféle mondások olyanok, mint a széjjelgurult gyöngyszemek, melyeket elmésen össze kell szedegetni, és a kívánt cérnára felfűzni. Akarom mondani, fonalra, ilyenre-olyanra. Ez alkalommal aranyfonalra. Mert magának, kedves Kláris asszony, úgy dukálnak a gyöngyszemek: aranyfonalon. Akarom mondani, szálon. Tőlem legalábbis. Hiszen tetszik tudni.

KLÁRIS

Persze-persze. Hiszen már régecske vagyunk, mi ketten, ilyen szóközelségben. Már öt éve, kedves kántor úr!

PASKÁL

Paskál, Paskál.

KLÁRIS

Bocsánat, mindig elfelejtem.

PASKÁL

Kérem-kérem.

KLÁRIS

Elfelejtem, pedig maga minden figyelmet megérdemel, kedves Paskál. Soha nem mulasztotta el öt év alatt, hogy születésem napján felköszöntsön.

PASKÁL

Neve napján is, kedves Kláris. Sőt, mi több: akkor voltam itt legelőször, a maga kedves neve napján, negyvenben, augusztus tizenkettedikén. Ha tetszik emlékezni.

KLÁRIS

Persze-persze. Akkor még itthon volt az én édes uram. Csengett-bongott a jókedv, a nagy társaságban, egészen reggelig. Ki gondolta volna, azon a mézédes éjszakán, hogy nemsokára elviszik az én Gellértemet katonának?! Fájdalom, elvitték. Istenem, uram: öt év! S azóta várom, csak várom, mindig várom.

PASKÁL

Én igyekeztem volna a maga sóvár napjait enyhíteni. De hát maga az én érzelmeimet borongani hagyta. S így aztán csak teltek a hónapok, s múltak az évek, ilyen se künn, se benn állapotban. Ilyen szóközelségben csupán, ahogy maga mondotta az előbb. Mert a szónál közelebb nem engedett magához.

KLÁRIS

Hát engedtem valakit?

PASKÁL

No!

KLÁRIS

Gyanúsít talán?!

PASKÁL

Távol legyen tőlem a gyanú, kedves Kláriska. Én csak annyit tudok, hogy negyvenháromban volt itt egy hadnagy. Hiszen tudja; hogyne tudná! Három napig volt itt.

KLÁRIS

Üzenetet hozott az uramtól!

PASKÁL

S tavaly ősszel is járt itt egy civil. Egy hétig ágált maga körül. Az is üzenetet hozott?!

KLÁRIS

Szamárka maga, kedves Paskál. Persze hogy üzenetet. Tőle tudtam meg, hogy az én Gellértemnek a harctéren nyoma veszett. Egyébként pedig, akármit harangoz magácska, az a civil nekem rokonom volt.

PASKÁL

Én is rokona vagyok önnek, Kláriska.

KLÁRIS

Milyen rokonom?!

PASKÁL

Lelki… És szívbéli rokona is, hogy úgy mondjam.

KLÁRIS

Mondtam már, kedves Paskál, hogy az én szívem körül maga hiába ólálkodik.

PASKÁL

Megszúrta a szó, ingerülni kezd. Asszonyom! Én az ön szíve körül nem ólálkodom. Tetszik tudni! Hanem felemelt fejjel közeledtem mindig hozzá. Akarom mondani: tiszta szándékkal, sőt, mi több, rajongással. Hevületében meg-megrázza a virágos, nagy ágat. Az az öt év nekem is öt év volt, tisztelt asszonyom. S teli mind az öt álmatlan éjszakákkal. Csökönyös reménnyel, melyre maga mindig a hasztalanság égető parazsát hintette rá. Így jutalmazta ezt az epedő szívet, töviskoszorúval. Miért?! Mert szeretni mert és szeretni akar! Hiszen tudja, hogyne tudná.

KLÁRIS

Kérem szépen, kedves Paskál: ne nyomorgassa azt a virágos ágat, hanem szépen tegye le. Ha nekem hozta.

PASKÁL

Hogyne-hogyne. Az ágyra teszi az ágat, lábtól. Virág helyett virágot az ágyra.

KLÁRIS

Ugyanakkor gyorsan megigazítja az ágyat: a paplant visszahajtja, a párnát megrázza, s közben: Bocsánat a rendetlenség miatt, kedves kántor úr.

PASKÁL

Paskál, Paskál.

KLÁRIS

De nagyon korán van, csak az imént keltem ki az ágyból.

PASKÁL

Kérem-kérem. Sőt, mi több: titkon arra gondoltam, hogy még az ágyban találom.

KLÁRIS

Szerette volna?

PASKÁL

A szívem ugrott volna ki a gyönyörű látványtól. Vagy hogyan is mondjam: a mennyei örömtől!

KLÁRIS

Földi az az öröm, csacska.

PASKÁL

Tessék összekeverni, nem bánom.

KLÁRIS

Kedveske dolog lesz különválasztani. Hát tessék. Majd addig én bemegyek a másik szobába, s ott felöltözöm.

PASKÁL

Nem!

KLÁRIS

Mit nem, ugyan?!

PASKÁL

Nem megy be! Akarom mondani: ne menjen be, kérem-könyörgöm. A kezét is felfogja. Hadd lássam így, ebben a lengében, mert így közelebb vagyok a bőréhez, s a szemem jobban ölelheti a derekát.

KLÁRIS

Jaj, de butácska maga. Ismét indul. Mindjárt visszajövök.

PASKÁL

Elébe áll. Nem!

KLÁRIS

Mit akar maga?!

PASKÁL

El akarom ejteni magát.

KLÁRIS

Maga meg van zavarodva, kedveske.

PASKÁL

De igen, el akarom ejteni. A nyilammal. Az ágy fölötti képre mutat. Mint Ámor azt a gyönyörű nőt. A kabátja alól nyilat és nyílvesszőt vesz elő. Szerelmet akarok nyilazni a szívébe. Fél térdre ereszkedik, a nyilat feszíti. Tessék úgy állni, mint az a nő a képen!

KLÁRIS

Az elképedés után most nevetésre fakad, alig tud szólni is a nagy nevetéstől. Maga, mint Ámor… Álomnak is fura-buta… Jaj, istenem, mindjárt meghalok a nevetéstől…

PASKÁL

Tessék csábosan állni!

KLÁRIS

Na jó, gyerünk. Próbál úgy állni, amennyire a nevetés miatt tud. Jól van, Ámor bácsi?

PASKÁL

A pongyolát lejjebb, az egyik vállon. Ahogy a képen van.

KLÁRIS

Megnézi a képet, az egyik válláról lejjebb engedi a ruhát.

PASKÁL

Jobban! Ahogy a képen van. Legyen kibuggyanva, mint a hold.

KLÁRIS

Mi legyen kibuggyanva?!

PASKÁL

Hát a hold, a Kláris-hold.

BARKA

Belép, vidám. Jó reggelt!

PASKÁL

No, a szöcske beleugrott a mézbe. Feláll.

KLÁRIS

Lassan hagyja abba a pózt. Ilyen szerencséje van Ámor bácsinak. A nyakát is betakarja. A szöcske beleugrik a mézibe, s elbújik a hold.

BARKA

Tanácstalanul nézeget. Valami baj van, jegyzőné asszony?

KLÁRIS

Nincs, kedveském. Csak a kántor úr felköszöntött. Ültesd le szépen, s kínáld is meg valamivel. S aztán vesd meg az ágyat, amíg én felöltözöm. Bemegy a másik szobába.

A kántor és Barka fürkészve nézik egymást.

BARKA

Tessék leülni.

PASKÁL

Köszönöm. Leül az asztal mellé, a nyilat az asztalra teszi.

BARKA

Miközben a karos padból egy üveg italt, poharakat és süteményt vesz elő, s azokat az asztalra rakja. Korán tetszett fölkelni, a kakasokkal.

PASKÁL

Május elseje van! Fel akartam asszonyodat köszönteni. Téged nem zöldágaztak a fiúk?

BARKA

Ó, dehogynem! Tölt. Úgy elborították a kaput, hogy alig tudtam kijönni. Nézi a nyilat. Ez minek?

PASKÁL

Hát ez, hogyan is mondjam? A képre mutat. Hát arra. Szerelmet nyilazni a nőnek a szívébe.

BARKA

Maga tud?

PASKÁL

Tudnék.

BARKA

Hát akkor mért nem tud?

PASKÁL

Sóhajt. Ha én azt tudnám…

BARKA

A sóhajtás ágára könnyen rászáll a bánat. Tessék inkább inni!

PASKÁL

Te nem iszol velem?

BARKA

Köszönöm, nem élek vele.

PASKÁL

Leteszi a poharat. Egyedül nem iszom!

BARKA

Odamegy az ajtóhoz, s beszól. Kláris asszonyom! Azt mondja a kántor úr, hogy egyedül nem iszik.

KLÁRIS

Igyál vele!

BARKA

Akkor iszom.

PASKÁL

Rögtön tölt Barkának; a magáét felemeli, és fürkészve nézi a lányt, aki várakozva tartja a poharát. Kérdezek tőled valamit.

BARKA

Tessék.

PASKÁL

Te még ártatlan vagy?

BARKA

Miben?

PASKÁL

Elneveti magát. No, erre igyunk! Kortyonként csámcsogja az italt: úgy látszik, édes.

BARKA

Egyből kihajtja a poharát. Most már többet tud?

PASKÁL

Okos lány vagy. Mint a csík, vagy hogyan is mondjam, úgy siklasz ki a kérdés alól. De puhábban mégis. Mint a harmatos barka talán, az ember ujjai közül. Ki nevezett el Barkának?

BARKA

Kláris asszony.

PASKÁL

Mert, mondom, illik reád a Barka név. Selymes vagy és ártatlan. Tudod, ugye? Hogyne tudnád!

BARKA

Maga mondja.

PASKÁL

Mióta is jársz ide, hogy pontosak legyünk?

BARKA

Biza, már öt éve. Amikor Gellért urat elvitték katonának, akkor kezdtem. S azóta Kláris asszonnyal együtt búslakodunk s együtt várakozunk.

PASKÁL

Mit gondolsz: él az még?

BARKA

Gellért jegyző úr? Hogyne élne!

PASKÁL

Honnét tudod?

BARKA

Akit szerelemmel várnak, s ilyen nagy hűségben, az élni fog valahol. S visszajön.

PASKÁL

Hűségben?!

BARKA

A Mária-képre mutat. Mint az a Szűz Mária.

PASKÁL

S a hadnagy negyvenháromban, s tavaly ősszel az a civil?

BARKA

A légy nem talált cukrot.

PASKÁL

S ha Vaska Gellért mégsem jön vissza?

BARKA

Olyan nincs!

PASKÁL

Akkor kedvezni fogsz nekem? Az én szándékom és szívem dolgában, Kláris asszonynál. Mondjad!

BARKA

Én a Gellért úr pártján állok.

PASKÁL

De ha nem jönne vissza?

BARKA

Akkor sírunk.

PASKÁL

Annak is vége lesz egyszer.

BARKA

Akkor ismét sírunk.

KLÁRIS

Kijön; tavaszi kosztümben, frissen. Ittatok, Barka?

BARKA

Egyet igen. A kántor úr aprózva.

PASKÁL

Mindjárt feláll, s ámulja Klárist. Istenem, beh szép maga! Tudja, ugye? Hogyne tudná!

KLÁRIS

Nem is hallgat oda. Tölts nekem is, Barka! Kivesz egy süteményt, és aprózva harapdálja.

BARKA

Tölt mind a három pohárba.

Töltés közben harangozni kezdenek.

PASKÁL

Fájdalom, nekem menni kell: harangoznak.

KLÁRIS

Ezt az egyecskét még megisszuk. Felemeli a poharát. Az én édes uram egészségére!

Isznak.

PASKÁL

Az italtól köhécsel. Cigányútra ment, úgy látszik.

KLÁRIS

Inkább a szívére, úgy hiszem.

BARKA

Igen, mert mindig útban tartja.

PASKÁL

Búcsúzik, hajlong; majd hirtelen eszébe jut, s mondja.

Ingó-bingó fűszál szépen felöltözött.

Liliomszálakkal meg is törülközött.

Elmegy.

KLÁRIS

Azért sajnálom szegényt.

BARKA

Igen vinnyog asszonyom után. De tőlem is megtudakolta, hogy még ártatlan vagyok-e. Bizony! Nagyon vidám lett és csacsogós: látszik rajta a két pohárka ital. Csakhogy én kisiklottam a kérdés alól, mint a csík.

KLÁRIS

Édes uramról nem mondott valamit?

BARKA

Nem hiszékeny abban, hogy Gellért úr valamikor is visszajöjjön. S mondta, hogy ha csakugyan nem jönne vissza, akkor én kedvezzek neki: vagyis Kláris asszonynál pártfogoljam, az ő szíve dolgában.

KLÁRIS

Hallott talán valami csacskaságot az én uram felől?

BARKA

Nem úgy vettem ki.

KLÁRIS

S te kedveznél neki?

BARKA

Inkább senkinek.

KLÁRIS

Na, jól van, kis Barkám. Most én elmegyek a templomba. Te pedig vesd meg az ágyat, s tedd rendbe a lakást.

BARKA

Úgy lesz.

KLÁRIS

Elmegy.

BARKA

Ha úgy lesz, jó lesz. Tölt magának, s felhajtja. Ha jó lesz, úgy lesz, bárhogy lesz. Elveszi az ágyról a virágos ágat, maga előtt tartja, s úgy illog-táncol az asztal körül; majd a Mária-kép előtt megáll, s mondja.

Mikor szent volt még a tűz,

Férfi nélkül szült a Szűz.

Hideg télben megvirágzott

Víz mellett a fűz.

TÓDOR

Kopogtat künn az ajtón.

BARKA

Megrezzen, de maga előtt tartja a nagy virágos ágat, amely eltakarja az arcát, s némileg deréktól is fölfelé. Szabad!

TÓDOR

Belép; katonaruhában van, mely nem rendetlen, de elég gyűrött; kicsit civil módra hordva, mert nincsen más. A tömött hátizsák is csak a vállán lóg. Jó napot kívánok! Kukucskál az ág mögé, de csak távolról s kicsit bátortalanul. Jó napot kívánok! Közelebb s közelebb lép, hogy be tudjon lesni az ág mögé, de Barka mindig hátrál, s maga elé tartja az ágat. Így majdnem megkerülik az asztalt, majd a leány hirtelen lejjebb engedi az ágat, és az arca kibukkan.

BARKA

Jesszus-tatus, egy katona!

TÓDOR

Itt lakik Vaska Gellértné asszony? A havadi jegyző felesége?

BARKA

Itt lakik.

TÓDOR

Hol van?

BARKA

A templomban.

TÓDOR

S maga kicsoda?

BARKA

Én Tavaszi Barka vagyok. A Kláris asszony gondjainak apródja. S maga ki?

TÓDOR

Kupás Tódor.

BARKA

S mért keresi Kláris asszonyomat?

TÓDOR

Üzenetet hoztam a férje-urától.

BARKA

Jaj, mindjárt meghalok… Hadd tegyem le ezt a Paskált. Az ágat az ágy fejénél a falhoz támasztja.

TÓDOR

Micsodát?

BARKA

Ezt a májusi zöld ágat, no hát! Amit a kántor úr hozott, Dobola Paskál. Hát azért mondtam, hogy Paskál. No hát!

TÓDOR

Mit keres itt a kántor?

BARKA

Évődik. Tetszik tudni, az a kántor nevelt magának egy bolhát. Etette és porozta egész télen. S a tegnap elszökött tőle. Hát azt kereste.

TÓDOR

Fullánkos kislány maga!

BARKA

Kórót nem bánt a darázs. Tölt a katonának. Tessék hát letenni azt a micsoda zsákot. Aztán üljön le, s igya meg ezt a poharacska szíverősítőt.

TÓDOR

A karos padra teszi a hátizsákot, s felemeli a poharat. Szabadság, szerelem! Kiissza a poharat, s leül.

BARKA

S melléje egy kicsi Gellért. Gyorsan megveti az ágyat, miközben folyik a beszéd.

TÓDOR

Ki aludt benne?

BARKA

Kláris asszony. A párna alól, ahogy szelesen felemeli, egy fénykép hull a földre.

TÓDOR

Az miféle fénykép?

BARKA

A fényképpel a kezében, szembefordulva Tódorral. Maga olyan kíváncsi, hogy amióta ide bejött, már egy évet öregedett. Odaadja a fényképet.

TÓDOR

Ahogy megpillantja a fényképet, örömmel. Gellért komám! A kicsi bajuszkájával! Beszél hozzá. Hol vagy most, komám? Látod, én itt vagyok. A képet visszaadja. Ezzel alszik az asszony?

BARKA

Öt éve! Hűségben, tisztességben. Ilyenek vagyunk mi!

TÓDOR

Maga is aludna öt évig, így?

BARKA

Bizony. Csak nekem nincsen olyan szerelmesem, akinek ilyen hosszú volna az árnyéka. Az ágyneművel betolja a dívány fiókját, hova a képet is tette.

TÓDOR

Buta pofával. Árnyéka?! Ezt nem értem.

BARKA

Magyaráz. A fénykép csak árnyéka az embernek. Maga az ember öt évig távol van, de valaki mégis a fényképével alszik; vagyis az árnyékával. Most már érti?

TÓDOR

Most már igen.

BARKA

Látja, milyen okos ember maga, ha az én eszemmel gondolkozik!

TÓDOR

Kedvesen megfenyegeti. Darázs!

BARKA

Nevet. Dongó mondja. Tódornak tölt. No, igyék még egyet.

TÓDOR

Magával.

BARKA

Köszönöm, én nem élek véle.

TÓDOR

Van még három pohár. Azokból is ittak, úgy látom.

BARKA

Egyikből Kláris asszony ivott, a másikból a kántor úr, s a harmadikból én.

TÓDOR

Akkor mért mondja, hogy nem él vele?

BARKA

Nem élek, csak éltem.

TÓDOR

Éljen most is.

BARKA

Hát, ha maga feltámaszt. Tölt magának.

TÓDOR

Fel, s a jobbomra ültetem.

BARKA

Akkor üdvözülve vagyok.

Nevetve isznak.

TÓDOR

Meddig tart az a mise?

BARKA

Hát még eltart, egy félórát legalább. Ha nem többet.

TÓDOR

Annyi időm nincs.

BARKA

No, még az kéne, hogy ilyen sután elmenjen. Ilyen szívtelenül! Mit gondol: engem ütne agyon Kláris asszony, hogy nem tartottam itt. Hogy nem láthatta magát, aki a Gellért úr szavát hozta. Azt neki küldték, azt a szót: s neki kell átadni!

TÓDOR

Maga majd megmondja.

BARKA

Nem mondom!

TÓDOR

Akkor menjen, s hívja haza a templomból. De gyorsan!

BARKA

Pendül. De maga megvárjon minket! Mert ha el talál menni, akkor én a föld méhiben is felkutatom magát, s a fullánkommal agyonszúrom! Értette, vagy nem értette?!

TÓDOR

Értettem.

BARKA

Megvár?

TÓDOR

Meg, meg.

BARKA

Röppenve elmegy.

TÓDOR

Tölt magának, s közben. Nem darázs vagy, te Barka; hanem tavaszi madár. Felhajtja az italt, kinyitja az ajtót, s a küszöbről néhány pillanatig a Rákóczi-indulót fütyöli, s majd utána, a két tenyere között és fojtottan, kifelé kiált. Jöhetsz már, Gellért! Az ajtó nyitva marad, ő az asztal mellé áll, és némi izgalommal onnét figyeli, hogy Gellért miképpen jön be és hogyan viselkedik.

GELLÉRT

Úgy lép be, mint a templomba szokás; s nagy belső izgalommal. Öltözete, mint a Tódoré, de gondosabban viseli. Bejön, megáll és szétnéz.

Csend.

TÓDOR

Sírással küzd, a szemét törölgeti.

GELLÉRT

Jobb keze felé fordulva körbejárja a szobát, meg-megáll, s mindent szemügyre vesz. Ahogy a tárgyak előtt megáll, s mond róluk valamit, abban ötévi távollét van; s amikor Tódorhoz szól, abban az értelmi jelen. Elsőnek a muskátli következik. A muskátli piros volt, most rózsaszín. Visszafordulva, Tódorhoz. Kláris hol van?

TÓDOR

A templomban.

GELLÉRT

Itt egy bőrdívány állott, nem ez a karos pad. Tódorhoz. Mikor jön haza?

TÓDOR

Kinéz az ajtón, a templomot keresi.

GELLÉRT

Az óra a régi… Ugye, sokat ketyegtél öt év alatt?… S hívtál is engem, kakukkszóval…

TÓDOR

Tizenöt-húsz perc. Elég messze van a templom.

GELLÉRT

A tárgyakhoz és a Tódorhoz szóló hangja kezd lassanként közeledni egymáshoz, s majd egyforma is lesz. Ki volt, aki érte ment?

TÓDOR

Egy Barka nevű kislány.

GELLÉRT

Ez is a régi, ennek az édes Ámornak a képe.

TÓDOR

A kislány tetszik nekem.

GELLÉRT

A dívány is ugyanaz.

TÓDOR

Az a Barka kislány mutatott nekem valamit. Várj! Kihúzza az ágyneműsfiókot, s mutatja a fényképet. Ezzel aludt. Öt éven keresztül. Minden éjjel.

GELLÉRT

Kiveszi a párnát, az arcát belefúrja, és úgy szagolja. Aztán visszadobja. Nem hazudsz? Minden éjjel?

TÓDOR

Miközben visszanyomja a fiókot. Barka mondta.

GELLÉRT

Ki az a Barka?

TÓDOR

Mondtam, hogy az a kislány, aki nagyon tetszik nekem.

GELLÉRT

Ez a zsámoly nem volt itt. Sem Szűz Mária. Valami történt. Különben nem lett volna tömjénszag a virág illatából.

TÓDOR

A kántor járogat ide, úgy hallom.

GELLÉRT

Ugye, mondtam!

TÓDOR

Ezt a bozontos zöld ágat is a kántor hozta, ma reggel.

GELLÉRT

Kivágja az ágat a nyitott ajtón.

TÓDOR

Paskálnak hívják.

GELLÉRT

Ismerem azt a kornyikáló bakkecskét. Bűzlik az alattomosság belőle, szarván a gerjedelem, s a jellemében a fifikus szomorúfűz. Átvált a józan határozottságba. De hát ez csak beszéd, amíg nem tud bizonyosat az ember. Éppen azért mindent meg kell tudnom, hogy tisztán láthassak. A kántor dolgában, s esetleg másban is. És hát legfőképpen a bőre alá akarok nézni, bele a szíve titkos rejtekeibe. Mert tudni akarok mindent!

TÓDOR

Nem lenne jobb, ha inkább bíznál? S örülnél a boldogságnak?

GELLÉRT

Tudni akarok!

TÓDOR

Hát akkor csináljuk.

GELLÉRT

Nem árulsz el?

TÓDOR

Tettem valamikor?

GELLÉRT

Nem.

TÓDOR

No hát!!

GELLÉRT

Akkor gyerünk. Nézd meg az arcomat: sokat változott-e öt év alatt?

TÓDOR

Tízet. Csontos lett, s a háború vonásokat szántott reá. De azért megismerne a feleséged, idegenben is.

GELLÉRT

Igazad van. Mázolnom kell rajta. Egy dobozkából szenet vesz elő, odamegy a tükörhöz, s mázolja az arcát.

TÓDOR

Közelről figyeli. Az micsoda szén?

GELLÉRT

Orvosi szén, gyomornak. De szívháborgásnál is használható újabban. Amint látod. Egyre nyugodtabb tőle a szív, hogy hamarosan nem vakon kell neki dobognia, hanem büszke boldogsággal. Vagy pedig… Hirtelen Tódor felé fordul. Most megismerne?

TÓDOR

Nem létezik!

GELLÉRT

A hangját próbálgatja. Ezen is változtatnom kell, a hangomon. Gondolom, legyen mély és lassú. Valahogy így – Lassan és mély hangon mondja: „Függöny mögött állasz, Gellért.” Jó volt, komám?

TÓDOR

Jó, mehet.

GELLÉRT

Add a csuhát!

TÓDOR

Egyenként szedi ki a hátizsákból és adogatja Gellértnek a ruházat darabjait. Itt a csuha!… Kötél a derekadra!… Ez a saru, puha fűzfából!… S itt a szőrsapka, bivalybika bőréből, alkalmas tonzúrával!… Mehetsz a kolostorba.

GELLÉRT

Indul. Fütyülj, amikor jöhetek.

TÓDOR

Hol leszel?

GELLÉRT

A szénacsűrben.

TÓDOR

A Rákóczi-indulót fogom fütyülni. Minta gyanánt fütyül is az indulóból. Hallod?

GELLÉRT

Messziről. Hallom.

TÓDOR

Felveszi a tornácon a földről a májusi ágat, s azzal jön vissza. Maga előtt tartja, mint tartotta volt Barka. Körben jár a szobában, s pajkos jókedvvel mondja.

Emelem a zöld ágamat,

Ide várom a babámat.

Záros ajtóm nyitva tartom,

Hogyha megjön, bebocsátom.

Teszek széket, leültetem,

Vetek ágyat, lefektetem.

Ha elalszik…

Lépések hallatszanak. Gyorsan a Mária-kép alá áll, mint tette volt Barka, s az ág mögé húzza az arcát. Barka elöl s Kláris utána belép.

BARKA

Jó napot kívánok. Indul a zöld ág felé, s igyekszik mögéje kukucskálni, mint aki rögtön megértette a játékot.

KLÁRIS

Erős belső izgalomban áll és vár.

TÓDOR

Gyorsan leengedi a zöld ágat. Jesszus-tatus, egy kislány! Rögtön meghajlik Kláris felé. Kupás Tódor vagyok. Kezit csókolom.

KLÁRIS

Mondja a kislány, hogy maga… Az izgalomtól, mert palástolni akarja, elég nehezen szól.

TÓDOR

Megérti, segít is. Igen, asszonyom, üzenetet hoztam. Az ágy fejénél a falhoz támasztja a májusi ágat.

KLÁRIS

Közben. Az én édes uramtól…

TÓDOR

Igen, Vaska Gellért barátomtól, akivel együtt szolgáltam…

KLÁRIS

Üljön le, kérem szépen.

Tódor az ablaknak ül háttal, Kláris vele szemben, s Barka a díványra.

TÓDOR

Köszönöm.

KLÁRIS

Hol van az én édes uram?

TÓDOR

Nem tudom.

KLÁRIS

Nem tudja?!

TÓDOR

Az úgy volt, tisztelt asszonyom, hogy minket együtt fogtak el. A fogságban is együtt voltunk egy darabig. De aztán Gellértet egy másik táborba vitték, egy fél évvel ezelőtt. S azóta, bizony, nem tudok róla. Csak annyit hallottam, hogy abban a táborban sokan meghaltak.

KLÁRIS

Azt akarja mondani…

TÓDOR

Nem, nem: én azt nem mondom.

Lépések hallatszanak: kopog a saru. Mind figyelnek.

BARKA

Mivel ő ül a nyitott ajtóval szemben, meglátja a jövőt, s felugrik. Jesszus, egy barát!

GELLÉRT

Csuhában és tonzúrás fejjel belép.

Kicsit ijedt és zavart, várakozó csend.

GELLÉRT

Áldás a házra, és békesség legyen benne.

KLÁRIS

Feláll, s szomorú-szelíden kérdi. Tessék, atyám?

GELLÉRT

Isten tetszése szerint vándorló barát vagyok.

KLÁRIS

Barka, kedveském, csomagolj neki: sajtot, s ami van.

BARKA

Indulna is a másik szoba felé, de a barát felemelt tenyérrel leinti.

GELLÉRT

Ne fáradj, gyermekem. Klárishoz. Én nem kenyér és kenyér között járom az utat, hanem lélek és lélek között vagyok vándor.

KLÁRIS

Üljön le, atyám!

GELLÉRT

Leül az asztal mellé.

KLÁRIS

Barkára mutat. Ez az én kis barátnőm és segítőtársam. Tódorra mutat. Ez a katona üzenetet hozott a fogságból, az én édes uram felől, akit öt éve nem láttam.

TÓDOR

Fütyülni kezdi a Rákóczi-indulót, de hirtelen abba is hagyja, s félig felállva mondja. Kupás Tódor a nevem.

KLÁRIS

Előttük nyugodtan beszélhet, atyám.

GELLÉRT

A bölcső és a sír ember és ember között, nem ismer különbséget.

TÓDOR

De ennek a virágzó asszonynak a férje közbül van, atyus!

KLÁRIS

Barka, kedveském: te menj szépen haza. Ez a katona majd elkísér.

BARKA

Feláll s köszön. Dicsértessék…

TÓDOR

Gellérthez. Mi még látjuk egymást.

GELLÉRT

Nem tudjuk, hogy mit hoz a következő perc.

BARKA

Tódorhoz. Maga katolikus?

TÓDOR

Én lutheránus vagyok.

BARKA

Akkor jöjjön!

Barka és Tódor elmennek.

GELLÉRT

Hadd szólítsalak leányomnak téged, lélek szerint. S legyen a te szavad is tiszta, mint a harmat: gondolván rólam, hogy nem vagyok más, csupán egy falevél, mely a harmattal együtt hull majd a földre.

KLÁRIS

Köszönöm, atyám.

GELLÉRT

Mondtad, hogy fogságban van a férjed.

KLÁRIS

Igen, atyám; ha ott van.

GELLÉRT

Kétséged van felőle?

KLÁRIS

Most mondja ez a katona, hogy fél éve nem látta. Akkor vitték egy másik táborba, ahol sokan meghaltak.

GELLÉRT

Csak a bűn öli meg azt, akit szeretünk. Az asszonyi szív erőt sugároz a férjnek, messze földre is; a hűség pedig megtartja őt. Ne kételkedj tehát, ha nem vagy bűnös.

KLÁRIS

Mindnyájan emberek vagyunk, atyám.

GELLÉRT

Mondtam, hogy legyek számodra, mint a falevél. Bizodalommal hulljon rá lelked permete, mert a szélnek sem adja tovább. Te pedig megkönnyebbülsz a felhőidtől, és az égboltodat a bűnbánat kékre deríti. Azonkívül pedig, az isteni kegyelem titkos szálain keresztül, megtisztítod a férjed útjait is, hogy azokon hozzád visszatérhessen.

KLÁRIS

Vágyakozom arra, atyám, hogy megkönnyebbüljek; s hogy a férjem visszatérő útját simává tegyem. Hallgasd meg tehát, amit kivallok neked, s járj közbe érettem, hogy lelkem és szívem vágya teljesülhessen.

GELLÉRT

A szándék félig már győzelem. Mondjad hát!

KLÁRIS

Ha valamit nem értenél, atyám, akkor segíts a kérdéseiddel énrajtam.

GELLÉRT

Segítek, lányom.

KLÁRIS

Annyit már hallottál tőlem, hogy öt éve nem láttam az én édes uramat. Mivel mindig szerettem, és most is szeretem őt, az öt esztendő hosszú idő a szívnek, és nehéz iga a léleknek. De ember vagyok én is, húsból és vérből való. A test és a vér pedig rakoncátlan, s az idő csak szaporítja benne a parázst.

GELLÉRT

A kísértések pedig parázzsal táplálkoznak.

KLÁRIS

Úgy van, atyám. Az első időben, amikor még kevéske volt a véremben az idegen parázs, akkor a vágyam sem volt több, mint az estében csillogó-villogó szentjánosbogár.

GELLÉRT

A férjedet kereste az a röpködő vágy?

KLÁRIS

Nem, atyám. Hiszen azt nem vallanám bűnnek. S őt a vágynak nem is kellett keresnie, mert az én édes uram a szívemben és a lelkemben mindig gazdagon volt.

GELLÉRT

Idegen férfit keresett tehát?

KLÁRIS

Idegent, persze. Először csak olyant, aki megvillanjon előttem, de a vágyból egy parazsat a vérembe hullasson. Mégis ezekért a parázsokért aztán, éjjelenként, visszajöttek azok a férfiak. Először csak az álmaim alatt, aztán félálmom idején, majd pedig ábrándozásaimban is.

GELLÉRT

Burjánoztak.

KLÁRIS

Persze-persze, s mind bennem keresték a napfényt. És ahogy versengtek, az erősebbik megölte a gyengébbiket, mint csakugyan a burján a burjánocskát. Ugyannyira, hogy egy esztendő múlva már csak hárman maradtak, ilyen képzelt férfiak.

GELLÉRT

Nevezd meg őket!

KLÁRIS

Az egyik egy lovag volt, ki bókjaival halmozott el. A másik valaki zordon katona, mindig karddal. A harmadik pedig egy torzonborz férfiú, csupa szőr, mint a vad.

GELLÉRT

Engedtél nekik?

KLÁRIS

A lovagnak csak annyit, hogy virággal csiklandozza a nyakamon és a vállamon a bőrt. A bősz katona felkötötte a meztelen derekamra a kardját; az a torzonborz pedig mellém feküdt az ágyba.

GELLÉRT

Rettegés nem fogott el?

KLÁRIS

Dehogynem, atyám. Sikoltottam, és kiugrottam az ágyból.

GELLÉRT

Mindig?

KLÁRIS

Ó, csak egyszer volt az a rettenet. Mert másnap megérkezett egy hadnagy, aki élő volt és való, s aki elűzte a kísértő árnyakat. A hadnagy édes uramtól hozott üzenetet nekem, s itt volt három napig. Jól is viselte magát, két napig. De a harmadik este tűzbe lobbant, és megcsókolt engem. Nagy kínban voltam, atyám, hogy a csók után mit kéne tennem. Szívem szerint, mely a férjemé volt, ajtót nyitottam volna neki. De aztán megengedtem mégis, hogy a másik szobában reggelig meglegyen. Én azonban vágyban feküdtem egész éjjelen, s a vágyamat csak úgy tudtam legyőzni, hogy fölkeltem ismét és ismét, s azon a zsámolyon imádkoztam.

GELLÉRT

És a Szűznél menedéket találtál.

KLÁRIS

Akkor, atyám. Mert a következő évben a Szűz is sorsomra hagyott engem.

GELLÉRT

Igaztalan vagy.

KLÁRIS

Bocsáss meg, de Mária megtehette volna, hogy megállítsa Miklóst, amikor előtte sompolygott el, hogy hozzám lopja magát, éjnek idején.

GELLÉRT

Miklós volt az ő neve?

KLÁRIS

Igen: Miklós, aki leánykoromban hódolt nekem. Ott hálattam, mint baráti vendéget, a másik szobában; s egyik éjjelen aztán, amikor békében aludtam, hozzám lopta magát. És hát az álom alatt kezdett engem simogatni. Azt hitte a vágyam, mely az álom ködében kezdett piroslani, hogy az uram szeretgél engem; de mikor az édes érzet az álomból kiemelt, akkor a valóra riadtam, és kiszaladtam az udvarra, ahol a hóharmatban mezítláb futkorásztam.

GELLÉRT

Nyilván beteg is lettél.

KLÁRIS

Ó, nem!

GELLÉRT

Volt még, mit mostan vallanál?

KLÁRIS

Nem volt, atyám.

GELLÉRT

Pap vagy szerzetes még nem kísértett?

KLÁRIS

Nem, soha!

GELLÉRT

És ha kísértene?

KLÁRIS

Mit tegyek akkor?

GELLÉRT

Űzd el, ha olyan, mint a lovag; s födözd el derekadat, ha jönne, mint ama zordon katona.

KLÁRIS

És ha torzonborz, mint a vad?

GELLÉRT

De ha a szemében látod a tüzet, mely elemészti mindazt, ami elválaszthat tőle; ha látod rajta a szőrcsuhát, mely eltakarja az érted ujjongó szívét; ha derekát övezi a kötél, mely titeket szerelmesen egymáshoz köthet; ha látod a lábán a sarut, mely a te nyomodat lesi, és a máshoz vezető utaidat megeszi…

KLÁRIS

Remegve. Akkor?

GELLÉRT

Akkor nyújtsd a vállad selymét neki, övezd derekadra kötelét, és mondjad: „Vigy engem a Paradicsomba, atyám!”

KLÁRIS

Felugrik. Az te leszel, atyám!

GELLÉRT

Feláll. Én leszek.

KLÁRIS

Kéjes borzongással. Aóhh!… A díványhoz támolyog, s félig ráborul.

GELLÉRT

Mint a gerjedt ragadozó, úgy közelít hozzá. Látod a szememben a tüzet és a testemen a szőrcsuhát?!

KLÁRIS

Felfogott kézzel. Irgalom, atyám! Az egyik keze mindegyre elmozdul a másik mellől: így nyitja szaggatva szét a nyakán és a mellén a ruhát.

GELLÉRT

Látod a derekamon a köteléket és a lábamon a sarut?!

KLÁRIS

Látom, de irgalom!

GELLÉRT

Félsz, hogy elemésztem a máshoz vezető utaidat?!

KLÁRIS

Félek, atyám, mert szeretem a férjemet. A hűségemben félek, de a véremben borzongok, mert hatalmad van rajtam, és a vágyad barlangjába hajtottál, mint egykor a férjem. Irgalmazz tehát nekem, és menj el. Most, könyörgöm neked: most menj el! Mert borzongok, s ha a vágyad a vágyamra zúdul: meghalok!

GELLÉRT

S ha leszáll az este?

KLÁRIS

Szinte felujjongva az örömben. Akkor, atyám! Az éjszaka édességében, amikor én a bódulat felhőiben leszek: akkor gyere el!

GELLÉRT

Jól van, úgy lesz. Indul kifelé.

KLÁRIS

Köszönöm.

GELLÉRT

De akkor, az éjszaka édességében, akkor itt leszek!

KLÁRIS

Várlak, atyám.

Függöny

Második felvonás

Szín: a községháza nagy irodaszobája, melyet a felek fogadására és tanácskozásra egyformán szoktak használni. A szoba inkább balról jobbra hosszabb, vagyis velünk szemben; tehát nem mély. A jobbik falon van egy nagy ajtó, melyen a kívülről való bejárás történik. A látogató ugyanis a ház melletti kapun bejön az udvarra, s onnét lépcsőkön halad fel az ajtóhoz. A bal falon is van egy kisebb ajtó, mely valószínűleg a mindenkori elöljáró személyes irodai szobája. Eme fal mellett, az ajtón innét, ott áll a falnak támasztva egy „állványasztal”, melynél álló helyzetben az ügyfelek iratokat töltenek ki, s az anyakönyvbe is ott írják be az adatokat. Lejtős lapja van az asztalnak, a lap alsó részén lécből szegély, mely az iratokat megtartja. Most egy nagy könyv fekszik ezen az asztalon, nyilván az anyakönyv, s felül a párkányon tintatartó és pennaszár. Az asztal fölött rikító nagy kép, melyen egy nászpár kézenfogva és boldogan jön. A jobbik fal mellett, a középen valamivel túl egy kisebb fenyőfa asztal áll, rajta dob és dobverő, mellette egy ócska szék, s felette a falon egy régi kürt, ökörnek kacskaringós szarvából. Az asztalkán innét egy nagy mázolmánykép a falon: a képen a pásztor botjára támaszkodva legelteti a juhokat. A szemben levő hátsó és hosszú falon két nagy ablak van, melyeken keresztül, némileg magasból, szép tájat lehet látni: fákat, falusi házakat, továbbá zöldellő szántóföldeket, s azok mögött hegyeket. A két ablak között egy óriási, tavalyi búzakoszorú csüng a falon. A bal ablak mellett, az ablaktól balra, nagy színes kép, melyen bika áll a gazdájával; a jobbik ablak mellett pedig, az ablaktól jobbra, szép kancát ábrázol egy kép, s a kanca mellett a csikó is ott áll. Egyébként pedig a teremszobának majdnem az előterében hosszú asztal helyezkedik el, a hosszával velünk szemben. Az asztal túlsó oldalán négy szék van, melyeken akik ülnek, velünk szemben ülnek; s az asztal keskenyebbik végén szintén egy-egy szék. Az asztalon, faragott fatartóban, vastag gyertya áll, piros szalaggal derékon kötve. A bal és a jobb fal mellett, ahol hely van, egy-egy ócska fapad is áll. A ház téglából van építve, felemelt fundamentumra. A mennyezet azonban gerendás.

Idő: ugyanazon a napon, kora délután.

A függöny felmegy.

MÁTYUS

Öreg ember, fehér bajusza van; amolyan szegény, falusi hivatalszolga. Kopott fekete ruha van rajta, s a ruhához bakancs. A kicsi asztalka mellett ül, előtte kiterített újság, melyet drótfüles szemüveggel olvas.

Kívül az ajtón kopogtatnak.

TÓDOR

Mint egy fontos és tisztes embert, olyan előzékenyen egyengeti befelé Gellértet, aki most is barátcsuhában van. Tessék, tisztelendő elvtárs! Tessék, csak tessék!

MÁTYUS

A szemüveg fölött nézi őket, hogy ezek micsodák lehetnek.

TÓDOR

Szabad?

MÁTYUS

Lehet, lehet.

TÓDOR

Mutatja a saját fülén is. Süket?

MÁTYUS

Kicsit. Ha Afrikában szól az ágyú, nem hallom.

TÓDOR

Maga a bíró?

MÁTYUS

Erre már feláll, mert nagyon jólesett neki, hogy bírónak gondolták. Közelebb is megy, nagyon közvetlen és készséges. Mondták nekem a tavaly, amikor újragombolkoztunk, hogy nem lennék-e bíró. De én nem akartam. Mert amióta tudom az eszemet, azóta itt sok bíró volt, de Mátyás csak egy. S az az egy is mindig én voltam: Mátyus Mátyás. Ez a nevem.

TÓDOR

Régi bútor.

MÁTYUS

Hát, a szentet is ha leteszik valahova, ottfelejtik. Gellért felé. Ugye, tisztelendő elvtárs?

GELLÉRT

Ott a helye.

MÁTYUS

Gellérthez. Tessék leülni.

GELLÉRT

Leül a nagy asztal mellé, az egyik középső székre.

TÓDOR

A bíróval akarunk beszélni.

MÁTYUS

Azzal még lehet. De ha a jegyzővel akarnának, azzal már nem lehetne, mert a fogságból nem jött vissza.

TÓDOR

Azt üzente, hogy a falu iránt is hűséggel van.

MÁTYUS

Kitől?

TÓDOR

Tőlem.

MÁTYUS

Hoájj, hát maga az a katona?!

TÓDOR

Hallott róla?

MÁTYUS

A templomi nép beszélt valami effélit. No hát, csakhogy él a jegyző úr! S maga most egyenesen onnét jött?

TÓDOR

Egy hónappal ezelőtt. Most a tartományból, az üzenettel; s főleg, hogy a tisztelendő elvtársnak legyen egy olyan kísérője, aki szakértő.

MÁTYUS

Hát mi a foglalkozása?

TÓDOR

Gazdász, főleg baromfi.

MÁTYUS

Gellértre int a fejével. S az atya?

TÓDOR

Ágitátor.

MÁTYUS

Tódor felé tiltólag rázza a kezét, miközben mondja. Istenről, vallásról…

TÓDOR

Politikai ágitátor! Nem vallási! Öreg!

MÁTYUS

Bólogat; s majd. Benne van a pártban?

TÓDOR

Alkalmi útitárs.

MÁTYUS

Értem.

TÓDOR

No, akkor szóljon hamar a bírónak, hogy jöjjön ide.

MÁTYUS

S mit mondjak neki?

TÓDOR

Hogy itt van egy ágitátor s egy szakértő.

MÁTYUS

Meglesz. Elmegy.

TÓDOR

Büszke, hogy milyen jól csinálta; ide-oda illeg, s Gellértre nézeget, miközben mondja, dudorássza.

Kláris asszony fehér rózsa,

Az arcája szép viola.

A szava is kedveske,

Tiéd lesz ő ma este.

No, milyen komád vagyok én neked?!

GELLÉRT

Csak komolyan tovább is, komolyan.

TÓDOR

S az asszonyt is, nem rendeztem jól?

GELLÉRT

Jól. De a nehezebb fele az enyim volt, komám. Mert olyan félórám nekem még nem volt ebben az életben soha. A szenvedés és a boldogság együtt fortyogott bennem, s együtt a sóhaj és az ordítás. Néha már azt gondoltam, hogy lezuhanok a vakmerőségem játéktornyából, s lent összetörve fogom nyöszörögni, hogy: „Én vagyok, Gellért! Hát nem ismersz meg?!” De, a mindenit neki, bírtam; s amit akartam, megtudtam.

TÓDOR

Azannyát, micsoda elszánt ember vagy te!

GELLÉRT

Hát, barátom, az nem mindegy, hogy az ember mellett milyen asszony áll, amikor nyélbe kell ütni ezt az új világot. Márpedig hiába állasz neki, ha a hitednek és az erődnek egy része otthon porlódik. Az asszony felől tehát bizonyosságban kell lenned! Mint ahogy én vagyok most. Mert én tudom, most már, hogy öt esztendeig valójában hűséges volt hozzám, és szívéből-lelkéből várt. S hűséges most is, elannyira, hogy még én sem tudtam elcsábítani.

TÓDOR

Hogy-hogy?!

GELLÉRT

Így, mint barát.

TÓDOR

Így?! Hát egy ilyen csuhás majomnak ki adná meg magát?! Tisztes asszony!

GELLÉRT

De ki volt a csuhában? Nem én?!

TÓDOR

Nem.

GELLÉRT

Hát?

TÓDOR

Egy vándor barát.

GELLÉRT

Hát akkor annak adott találkát ma estére?

TÓDOR

Annak. Ha adott.

GELLÉRT

Adott, bizony. S én ott is leszek.

TÓDOR

De velem. Együtt megyünk. De nem csuhában, hanem a magunk valódiságában, mint szabadult foglyok. Ha ugyan addig agyon nem ütnek minket.

GELLÉRT

Hol?

TÓDOR

A mutatóujjával rácsap az asztalra. Itt.

GELLÉRT

Kik?

TÓDOR

Ezek a havadi emberek.

GELLÉRT

Feláll, s szinte ünnepélyes komolysággal. Barátom! Boldog lennék, ha agyonütnének.

TÓDOR

Az megeshetik, látod. Hogy megboldogulsz.

GELLÉRT

Mert akkor tudnám, hogy a falu jól vizsgázott.

TÓDOR

Ti vizsgázzatok. Én elmegyek.

GELLÉRT

Itt maradsz! Mert neked is tudnod kell, hogy milyen ez a kicsike havadi sereg, amellyel elindulok a jövő felé. Meg tud-e ülni, józan ésszel és bátran, az idő hullámain; vagy pedig sunyító módon bekapja az esztelen maszlagot. Vizsgázzanak hát az emberek! Ha jól vizsgáznak, itt maradok. Ha pedig…

Hirtelen benyit Torzsa Márton, a bíró, s mellette Mátyus.

TORZSA

Csizma, posztónadrág, fekete mellény és fehér ing van rajta. El akarja kerülni a színvallást, s azért így köszön. Éljen május elseje!

TÓDOR

Vidáman. Meg is érdemli.

TORZSA

Először Gellérttel s aztán Tódorral kezet fog, s mind a kétszer mondja. Torzsa Márton, községi bíró.

TÓDOR

Községháza címén magának itt palotája van, bíró úr.

TORZSA

A községé. Volt egy jegyzőnk, annak köszönhetjük. Bizonyos Vaska Gellért.

TÓDOR

No de ilyent: nem is mondta nekem!

TORZSA

Zárt ember volt mindig… Hanem hát, tessék leülni. Gellért felé. No, atyánk! Tódor felé. S maga is féltárs!

S miközben ki-ki a helyére ül.

Mert az egyik fele, úgy látom, még nem társ.

TÓDOR

Isten fizesse, azt a felet is.

TORZSA

Ne köszönje, jó ember.

GELLÉRT

Mert akik feleznek, testvérek az Úr előtt!

Gellért és Tódor a két középső helyre ült, Tódor a Gellért baljára. Torzsa az asztal bal, keskenyebbik végéhez.

TORZSA

Hát egy kicsi tréfa nem árt. Ugye, jó atyánk?

GELLÉRT

Vidám a lelke, ki igaz ügyben jár.

TORZSA

Hát miről van szó?

TÓDOR

A velejét a tisztelendő elvtárs fogja elmondani, mint alkalmi ágitátor. Én csak annyit bocsátanék előre, hogy kertész és gazdász vagyok, aki a baromfikérdéssel úgy itthon, mint a fogolytáborban, igen tüzetesen foglalkoztam. Ez a magyarázata annak, hogy én mint baromfiszakértő, kísérő gyanánt most jelen vagyok.

TORZSA

Értem, értem.

TÓDOR

Úgy tudom, hogy a baromfi tenyésztése eléggé dívik itt, Havadon.

TORZSA

Nagyban űzik, nagyban.

TÓDOR

Hát ez, ámbár nem lényegtelen, nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Hacsak annyiban nem, hogy az ember jobban megfeni a kaszáját, ahol nagyobb a fű.

TORZSA

Zavartan bólogat.

TÓDOR

Tetszik érteni?

TORZSA

Hogyne, hogyne.

TÓDOR

Hát csak ennyit akartam, a magam részéről és egyelőre, ennek a fontos megbeszélésnek az elejére odabiggyeszteni. A többit az ágitátor atya fogja elmondani.

TORZSA

Hát tessék.

GELLÉRT

Isten kötelességemmé tette nékem, hogy cselekedjem, amit cselekszem. A lélek dolgában éppen úgy, mint abban a jelenlegi gondban, hogy az utat, melyen a jövőbe igyekszünk, mikor és hogyan tisztítjuk meg az akadályoktól.

TORZSA

Úgy van!

GELLÉRT

Ilyen szegény úti szerzetestől, amilyen én vagyok, bátran megkérdezhetné valaki, hogy miért avatja belé magát efféle világi ügyekbe. Hát én erre indokot mondok. Ez pedig egy tízéves történet, mely akkor esett meg velem, amikor az első utamat tettem, mint ifjú és buzgalmában igen kemény vándorló szerzetes.

TORZSA

Nocsak!

GELLÉRT

Hát mondom, az első utamon voltam; s az egyik faluban, melyet most nem akarok megnevezni, betértem egy öregecske szegény asszonyhoz, annak a házába. Igen fáradt voltam, s nagyon éhes. A néne vizet melegített, hogy abban a meleg vízben a lábamat megvontassam; s majd ennem is adott nekem. De mivel nem volt egyebe, hát valami szilvalevest, afféle cibrét tett elém…

MÁTYUS

Amikor a bíróval bejött volt, a kicsi asztalához ült mindjárt, s ottan hol az újságot olvasta volna, s hol pedig előre figyelgetett, hogy mit beszélnek. A történet, amit Gellért elkezdett, már annyira érdekelte, hogy felállt a helyéről, s egyre előbbre-előbbre lépegetett. S amint a „cibrét” kimondta Gellért, rögtön kérdezi. Kerek szilvából volt az a cibre?

GELLÉRT

Nem. Besztercei!

TORZSA

No, kotty belé. Üljön a helyére, Mátyus bácsi!

MÁTYUS

A bíróhoz. Evett maga szilvacibrét?

TORZSA

Nem.

MÁTYUS

No hát, akkor nem tudja, mi a szegénység! Visszamegy a helyére.

TORZSA

Folytassa, jó atya!

GELLÉRT

Hát, ahogy ottan eszem a cibrét, bejön két tollas csendőr. Engem megnéznek jól, s az asszonynak mondják, hogy készítsen nekik valami meleg ételt. „Szilvalevesem van”, mondja a néne, „ez a barát is azt eszik”. „Az nem is érdemel mást”, mondja erre az egyik csendőr; s a másik pedig azt kérdezi az asszonytól, hogy tyúkja van-e? Megmondta nekik a néne, hogy van kettő, s egy kakas.

MÁTYUS

Az asztalka mellől. Rosszul tette!

TORZSA

Mondtam, hogy ne szóljon belé!

GELLÉRT

Hát akkor, mondják neki a csendőrök, az egyik tyúkot sebtiben főzze meg. Topogott a szegény asszony, hogy kegyelmezzenek neki, mert ha az egyik tyúkot levágja, akkor a kakas sem marad meg a másik egyetlen mellett, hanem eljár máshova szegecselni. A szájára üt. Isten bocsássa meg.

TORZSA

Mert olyan a kakas, csakugyan.

GELLÉRT

S látván a csendőrök ádáz indulatát, én bizony a szegény asszony védelmére keltem. S mi lett belőle? Az, hogy engemet ott a helyszínen megvertek, s a tyúkot megfőzették. De sőt, a végin még a kakasnak is levágták a farki tollát, s a csákójukra tűzték a régi mellé, amelyik – úgy mondom, ahogy volt – bizony már nagyon foszlottan állott.

TORZSA

Kegyetlen népség volt, szent igaz.

GELLÉRT

S most kérdem én: ki kell-e törölni még az emlékit is a csendőröknek?!

TORZSA

Bólogat. Ki bizony.

GELLÉRT

S hogyan?

TORZSA

Mindenféle módon.

GELLÉRT

De melyik a legbiztosabb mód?

TORZSA

Gondolkozik. No, Mátyus bácsi!

MÁTYUS

Feláll. Ahol kép van róluk, el kell égetni.

TORZSA

Az is valami.

TÓDOR

Meleg, meleg!

GELLÉRT

Valóban: jó helyen keresgél a bátya. Vagyis ott állunk, hogy valaki eléget egy fotográfiát, amelyik ezt vagy amazt a csendőrt ábrázolja. Mit tettünk ezzel? Valamit tettünk, mert az a kép már nem fog a szemünkbe kiáltani, hogy íme, egy csendőr! S ha nem egynek, hanem mindegyiknek a képével ez történik, akkor már sokra mentünk ugyan, de valami még megmaradt. Nem is valami, hanem maga az üldözött lényeg. Vagyis a hatalmaskodásnak az a módja, amely nemcsak könyörtelen volt, hanem magát a szegény népet sújtotta.

TORZSA

Tiszta igaz!

GELLÉRT

Azt az ádáz és népsanyargató hatalmat pedig valami jelképezte. Nem a kackiás bajusz, sőt nem is a fegyver, hanem valami más. Valami viselet a csákón, mely egymagában elmondott mindent, egy pillantás alatt. Kérdem én: mi volt az?!

TORZSA

Hát a kakastoll!

GELLÉRT

Felugrik, s rámutat a bíróra. Úgy van!

TORZSA

Tudom én azt.

GELLÉRT

S most kik viselik a kakastollat?

TORZSA

Zavartan pislog, s Mátyusra néz. No, bátya! Most kik viselik a kakastollat?

MÁTYUS

Hát a kakasok!

GELLÉRT

A bíróra mutat. Mit kell tenni tehát a kakasokkal?!

Döbbent csend.

TÓDOR

Megszólal, lassan és nyomatékkal. Ki kell irtani a kakasokat!

MÁTYUS

Az asztal elé ugrik, kapkodja a fejét és hápog, s majd. A kakasokat?!

TÓDOR

Azokat!

GELLÉRT

Azokat!

Feszült csend, melyben Gellért álltából élesen figyel és vár.

TORZSA

Lehajtott fejjel ül.

MÁTYUS

Visszakullog a helyére, de ahogy leül, abban a pillanatban már fel is pattan, rázza a fejét, előremegy, s úgy mondja. Hát, kérem! Én a kakasok kiirtását ellenzem!

TORZSA

Rászól. Maga kinek a neviben beszél?

MÁTYUS

A kakasok neviben!

TORZSA

Én azt tanácsolom magának, hogy ne szóljon ebbe belé, mert ez politikai kérdés.

TÓDOR

Bólogat. Bizony, bizony.

TORZSA

Vagy el akarja veszteni a nyugdíját?!

MÁTYUS

De, bíró úr! Kegyes atya! S maga baromfi…

TÓDOR

Rögtön kisegíti. …szakértő!

MÁTYUS

Hát a kakasok tehetnek arról, hogy a tollukat levagdosták a csendőrök, és a nép ellen cégérül használták?!

TÓDOR

Némileg.

MÁTYUS

Hogy s mint?!

TÓDOR

Peckesen ágáltak, s hivalkodtak a tollukkal: kínálkozván szinte a csendőröknek, hogy ágáljatok ti is így, a mi tollainkkal. Vagy nem ágáltak a kakasok talán?

MÁTYUS

Igen, de a tyúkoknak!

TORZSA

Hát, kérem! Nem lehet tagadni, hogy a kakasok mindig emlékbe idézik a csendőröket. Azt sem lehet tagadni, hogy a csendőrök emlékit ki kell törölni ebből a mi világunkból. Ez arra mutat, hogy az emlékeztetők, vagyis a kakasok, csakugyan eltűnjenek szem elől. Másfelől azonban a baromfi tenyésztése igen kedvelt szokás nálunk. Amiből következik, hogy a kérdés módfelett hínáros. Így tehát egymagamban határozni basás dolog lenne. Éppen azért kérdezzük meg azokat is, akik avégből vannak Havadon, hogy úgyszintén a falu eszivel gondolkozzanak. Mátyushoz rendelkezve. Mátyus! Induljon gyorsan, és hívja ide a következőket: egy: a jegyzőné asszony; kettő: a plébános; s három: a kántor. Gyorsan!

GELLÉRT

Leül.

MÁTYUS

Indul, s az ajtóban összeütközik a kántorral, aki be akar lépni. A három már itt van. Elmegy.

PASKÁL

Meglepi, hogy mily furcsa idegenek vannak itt. Bocsánat, nem tudtam. S már fordul is vissza.

TORZSA

Nem, nem! Tessék csak! Feláll, elejébe megy, s kézfogás után a többiek felé. A helybéli kántor. Visszaül a helyére.

PASKÁL

Odamegy Tódorhoz, aki legközelebb esik hozzá, s kézfogással bemutatkozik. Dobola.

TÓDOR

Nem hallottam.

PASKÁL

Mondom, hogy Dobola!

TÓDOR

Nem hallottam.

PASKÁL

A nevem Dobola!

TÓDOR

Bocsánat.

PASKÁL

Kérem. Kezet fog Gellérttel is, s melléje leül.

TORZSA

Várjuk a tisztelendő urat is, s ugyancsak a jegyzőné asszonyt.

PASKÁL

Hirtelen örömmel. Kláris asszonyt? Észreveszi magát, s közömbös, más hangon. Kérem-kérem.

TORZSA

Vagy a kántor úrnak van valami külön ügye? Addig bemehetünk ebbe a kicsi irodaszobába. A bal falon levő ajtóra mutat.

PASKÁL

Nincs-nincs. Vagy hogyan is mondjam: ma délelőtt egy katona járt Kláris asszonynál, aki üzenetet hozott volna a férjétől, állítólag.

TORZSA

Ő kéne most ide: maga a jegyző. Azzal a Gellért eszivel.

PASKÁL

S valami gerjedt remete is járt nála, úgy mondják.

TORZSA

Nem tudok róla.

PASKÁL

Hát akkor, hogyan is mondjam: ebben a faluban, a bíró tudta nélkül, csak úgy tünedezhetik bármi katona és kóbori remete?!

TÓDOR

A katona én voltam.

GELLÉRT

A gerjedt remete én voltam.

PASKÁL

Bocsánat!

TÓDOR

Kérem.

GELLÉRT

Kérem.

Belép Lenge Bálint, a pap. Nem reverenda van rajta, hanem afféle papi civil: kerek nyakú mellénykabát, a kabát nyakára kihajtott fehér ing, s a vállán ujjatlan felleghajtó köpeny.

LENGE

Még fiatal, vidám és „szárnyas” ember. Csés jó napot!

TORZSA

Nem áll fel. A mi Lenge papunk. Mutatja Tódor mellett az üres helyet. Üljön le, tisztelendő úr!

LENGE

Tisztelendúr szépenkösz. Leül.

TORZSA

Gellértre mutat. A jó atya alkalmi ágitátor. Tódorra mutat. A kísérője baromfimester.

LENGE

Nevetgélve, ami szokása. Kakasmondikó!

TÓDOR

Ilyenkor tavasszal. Télen madártej.

Nevetnek.

Kláris és az oldala mellett Barka belép. Mind felállnak, de a bíró is a helyén marad.

KLÁRIS

Szelíd lágyság van rajta, mely egy kissé megfelhősödik, mihelyt meglátja a barátot. Jó napot kívánok.

TORZSA

Tessék leülni, jegyzőné asszony. Mutatja az asztal másik fejénél az üres helyet.

KLÁRIS

Elnézést kérek, hogy elhoztam a barátocskámat is, ezt a kislányt. De nem szeretek egyedül járni.

TORZSA

Maradhat, igen.

KLÁRIS

Barkához, mutatva a fal melletti kis padot. Ülj le, kedveském. S aztán meg ne rebbenj!

BARKA

Behúzom a szárnyamat. Leül.

KLÁRIS

Leül.

TORZSA

A jegyzőné asszonyt, bár községünkben nem hivatalos személy, bajosabb kérdésekben mégis meg szoktuk kérdezni. Mert hát számot tartunk a férjéhez, akit a fogság akadályoz abban, hogy jelen legyen.

LENGE

A fának is szól, ha a virágját szeretjük.

TORZSA

Ugye, mindenkit ismer a jegyzőné asszony?

KLÁRIS

Persze-persze! Ez a kedves katona üzenetet hozott az édes uramtól. A vándor atya pedig, ma délelőtt, betért a házamhoz, ahova este is elvárom.

GELLÉRT

Mióta belépett Kláris, lehajtott fejjel ül. Isten nevében köszönöm.

KLÁRIS

Várunk még valakit?

TORZSA

Nem várunk, nem. Csak a tisztelt atyától egy szót, mellyel kinyitja a zsákot, amit hoztak.

GELLÉRT

Az Úr tetszése szerint, s a nép üdvének szolgálatában, én már kinyitottam a zsákot; s ami benne volt, azt a bíró elé ki is öntöttem. Látván azonban a bíró úr, hogy mily váratlan és fontos a mi hozományunk, jónak látta a jelen tisztelt személyeket meghívni. Kérem, hallgassák őt meg, és utána határozzanak, még ebben az ültő helyükben, mert a kívánt eredmény értelmében még a mai napon cselekedni kell.

TORZSA

Tisztelt meghívottak! Akit még illet, annak tudtára akarom adni, hogy az elvtárs atya ágitátor minőségben kereste fel községünket, s a kísérője pedig mester a baromfiak tenyésztésében.

BARKA

Meggondolatlanul felkiáltva. Jesszus-tatus!

Mindenki Barkára néz, Kláris kedvesen meg is fenyegeti.

TORZSA

Csepp szünet után folytatja. Az ágitátor atya elmondta nekünk, hogy a volt magyar királyi és a későbbi csendőrségre való emlékezést egy rohammal meg kell semmisíteni. Ez a politikai célkitűzés, mely ha sürgősen megvalósul, mint ahogy muszáj neki, akkor szembekerülünk egy olyan kérdéssel, amely a baromfiak tenyésztését siralmasan érinti.

KLÁRIS

Visszafordulva Barka felé. Kedveském, mi ne menjünk el innen?

BARKA

Én nem félek.

LENGE

Nevetve, Klárishoz. Ne tessék itt pánikot kelteni! Halljuk a bírót!

TORZSA

Nem csodálom, hogy elsőre megütközik bárki, mert hát nagyon hínáros a kérdés. Ha azonban meggondoljuk, hogy a népnek, a csendőrség idején, mi volt az ő osztályrésze, akkor nem elegendő, hogy a csendőrök vagy megbűnhődnek, vagy eltávoznak az élők sorából. Hanem az emlékezést is, melyet ők hátrahagytak, a mi jelen életünkből ki kell törölni.

PASKÁL

Ez igaz.

LENGE

Kétségtelen.

TORZSA

Ha pedig ez igaz, vagyis kétségtelen, akkor keressük meg, hogy a csendőrök emlékezetit mi tartja fenn, általánosan és szüntelenül. Nem nehéz erre ráakadni, mert csak be kell lépnünk egy baromfiudvarra, ahol a kakasok peckesen ágálnak az ő farki tollaikkal.

PASKÁL

Az ujjával ütögeti a homlokát. Most már értem!

BARKA

Ha nem ágálnak, megkopasztják!

KLÁRIS

Kedveském, te még csirke vagy!

BARKA

Azért szólok idejében. Hirtelen feláll, kedvesen meghajtja magát. Bocsánatot kérek.

TORZSA

Nincs semmi baj.

BARKA

Köszönöm szépen. Leül.

TORZSA

Vagyis tehát, tisztelt meghívottak, a kakasok azok, akik általánosan és szüntelenül emlékeztetnek a csendőrökre. Kérdem tehát: mit kell tennünk a kakasokkal? Ki kell irtani őket: ez a kívánalom!

Csend.

BARKA

Mintha titkosan tenné, odamegy Klárishoz, és úgy súgja a fülébe, hogy a csendben hallani lehet. Én most hazamegyek, s eldugom azt a szép kakast.

TÓDOR

Nem hallottuk!

KLÁRIS

Jól van, ülj csak vissza.

BARKA

Egy fintorral a nyelve hegyét mutatja Tódornak, s visszaül a helyére.

TORZSA

Hát erről kell most határozni.

KLÁRIS

Én nem hiszek a két fülemnek; hadd tegyek fel tehát egy kérdést, magához a szerzetes atyához.

GELLÉRT

Várom a kérdést.

KLÁRIS

Te azt hirdeted valóban, atyám, hogy a kakasokat ki kell irtani?!

GELLÉRT

Igen, lányom. Az Úr szolgálatában és a nép üdvére.

BARKA

Ámulatában összecsapja a két tenyerét. Jesszus: egy barát.

TÓDOR

A mutatóujjával megfenyíti Barkát, s utána. Kiüríttettem a termet!

BARKA

A maga feje már ki van.

TORZSA

Először szigorú; s Barka felé. Csend legyen! Klárishoz! Jegyzőné asszony, kíván még valamit kérdezni?

KLÁRIS

Mióta Gellért felelt, lehajtott fejjel ül. Nem. Felemeli a fejét, s mondat közben feláll. Nem, mert ha az Úr szolgálatában és a nép üdvére kell megölni a kakasokat, akkor az emberben sír a lélek s megáll az ész.

GELLÉRT

Mire leszáll az este, a nap gondjait elfeledjük.

KLÁRIS

Ne csináljunk hát fölösleges gondokat, atyám. A bíróra néz; s nem erélyesen, hanem inkább a lélek ingatagsága nélkül. A férjem nevében is, aki nem lehet jelen, a szándékolt irtásnak ellene vagyok. Kimegy.

BARKA

Én is! Klárissal együtt kimegy.

TORZSA

Vakarja a fejét. Hát bizony… egy szavazat elveszett.

GELLÉRT

Az ügy fontosabb, mint a szavazat, mely elveszett.

Kissé megnyílik az ajtó, s a nyíláson egy asszony bedugja a fejét.

TORZSA

Rászól. Nem vagyok itt!

Az asszony visszahúzódik, az ajtót becsukja.

LENGE

Hát szólnék én is valamit, ha itt volna a bíró.

TORZSA

S én ki vagyok?

LENGE

Csakugyan! Pedig azt mondta az előbb, hogy nincs itt.

TORZSA

Az nem magának szólt.

LENGE

Hát akkor megmondom, amit gondoltam. Helyesebben, hogy mire lyukadtam ki. Arra, hogy minden e világon változékony. Két dolog van, ami állandónak látszik: az égen a csillagok, s a földön a kakasok. Nem az ember dolga, hogy az egyiket leverje az égről, s a másikat kiirtsa a földről. S ami nem ember dolga, az nem az én dolgom.

TORZSA

Hát mindenki magamra hagy?!

PASKÁL

Én még nem szóltam.

TORZSA

Örömmel. No, kántor úr!

PASKÁL

Nem könnyű itt igazságot tenni, de én gondoltam valamit…

Abban a pillanatban ismét megnyílik egy kicsit az ajtó, s egy másik asszonynak a feje jelenik meg a nyílásban, s az asszony mögött más nők is pusmognak.

TORZSA

Rákiált az asszonyra. Mondtam, hogy nem vagyok itt!

ASSZONY

De látom, hogy itt van.

TORZSA

Rémhír! Húzza bé az ajtót!

Az asszony behúzza az ajtót, künn zúgolódnak.

PASKÁL

Vagyis azt gondoltam, kérem szépen, hogy meg kell keresni a kiegyezés útját, mert régi talpköve a békességnek az a mondás, amely a kecskéről és a káposztáról szól.

TORZSA

De hát, kántor úr, most a kakasokról van szó, nem a kecskéről.

PASKÁL

Éppen azért, kérem szépen. Mert, hogy úgy mondjam, én azt szeretném, hogy a kakasok is megmaradjanak, és maga az eszme se szenvedjen csorbát.

TORZSA

Nohát! S hogyan?

PASKÁL

Mindenki, aki baromfit tenyészt, tegyen kötelező vallomást: s abban jelentse ki, hogy a kakas felidézi-e benne a csendőrök emlékit, vagy nem. Ha felidézi, akkor a kiirtási eljárást végre kell hajtani; ha pedig nem idézi fel, akkor a kakas maradjon.

TORZSA

No, ágitátor atya: ehhez mit szól?

GELLÉRT

Az indítvány, bennem, a szamár emlékit idézi fel.

MÁTYUS

Széles ajtóval s nagy izgalommal beront; s amíg nyílik és csukódik az ajtó, künn berzenkedő asszonyok látszanak. Bíró úr!

TORZSA

Hirtelen izgalmában feláll. Mi az, mi van?!

MÁTYUS

Nagyon zúgolódik a nép, kivált az asszonyok.

TORZSA

Mi az isten bajuk van?! Észreveszi magát az „isten” miatt, s Gellért felé. Bocsánat. Mátyushoz. Szóval, mi bajuk van?

MÁTYUS

A kakasok miatt.

TORZSA

Honnét tudták meg?!

MÁTYUS

Kiszivárgott.

TÓDOR

Megnyomtak egy spongyiát.

TORZSA

Maga volt a spongyia?!

MÁTYUS

Leszünk, kollektíve.

Kivágódik az ajtó, s asszonyok özönlenek be az irodaterembe. Öreg és fiatal egyformán van az asszonyok között, s egy kilenc-tíz éves kedves leányka is. Élükön Vikota jön, az asszonyok szószólója, s mellette az az asszony, aki az imént beszólt az ajtón.

Tódor és Lenge is feláll az asztalnál, csak Gellért marad ülve.

TORZSA

Ki mondta maguknak, hogy béjöhetnek?!

VIKOTA

A jog!

TORZSA

Micsoda jog?

VIKOTA

A nép joga.

ASSZONY

S az egyenlőség a férfiakkal.

LEÁNYKA

Az iskolában is tanítják!

TORZSA

Hallj oda, ez a tökmag!

LEÁNYKA

Abból lesz a fiú!

TORZSA

Tökmagból?

LEÁNYKA

Bizony, ha szakszerűen gazdálkodnak.

VIKOTA

Jól van, bogaram. Ezek a bácsik is mind abból lettek. De nem szakszerű neveléssel, hanem hanyagolva. De most rendbe hozzuk őket, egyiket a másik után. Rámutat Lengére. Ki ez?

LEÁNYKA

Ez a pap.

VIKOTA

No, kedves tisztelendő úr: hát miképpen kerül maga ide?

LENGE

Hívtak: s jöttem, kedves Vikota néném.

ASSZONY

Jól beszélt.

TORZSA

Maga azt honnét tudja?

ASSZONY

Van fülem, bíró úr, s az ajtóra tettem.

TORZSA

Hallgatódzott, lopakodva?!

ASSZONY

Hivatalból. Nyájasan kérkedve. Mivelhogy, tetszik tudni, a helybeli nőszövetség megfigyelője vagyok.

VIKOTA

S mit mondott?

ASSZONY

Nem az ember dolga, hogy a kakasokat kiirtsa a földről: azt mondta.

VIKOTA

Lengéhez. Hát akkor tessék hazamenni szépen. A nőkhöz. Asszonyok! Jutalmul köszönni!

LENGE

Megindul, s majd kimegy.

ASSZONYOK

Kórusban, mialatt Lenge kimegy. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

VIKOTA

No, menjünk tovább. Közelebb lép Tódorhoz. S maga kicsoda?

TÓDOR

Gazdasági szakértő.

VIKOTA

Ló vagy marha?

TÓDOR

Baromfi.

VIKOTA

Ha baromfi, akkor mondja meg, hogy mért kerek a tyúktojás?

TÓDOR

Azért, hogy hasonló legyen a földhöz.

VIKOTA

Nem azért.

TÓDOR

Hát?

VIKOTA

No, asszonyok!

ASSZONYOK

Kórusban. Hogy a tyúk gurítani tudja.

VIKOTA

Üljön le!

TÓDOR

Leül.

VIKOTA

Gellértre. S ez a nagy matador: hát ez kicsoda?

GELLÉRT

Vándor szerzetes.

VIKOTA

Mért van az egy Istenben három személy?

GELLÉRT

Azt senki sem tudja.

VIKOTA

Okos ember ez! Meg akarja babrálni a Gellért homlokán a hajat. Van neki esze, ebben a bivaly-bika fejiben.

GELLÉRT

Elhúzza a fejét. A babrát nem engedi az Úr.

VIKOTA

No, jól van. A kántorhoz. Minek van a legszebb hangja, kántor úr?

PASKÁL

A szerelmes szívnek.

VIKOTA

Lám, ennek engedi a babrát az Úr.

PASKÁL

Ámor legyen az ő angyala.

VIKOTA

Hát akkor ámorodjék haza, tessék! A nőkhöz. No, asszonyok!

ASSZONYOK

Kórusban.

Harangoznak délre,

Fut a pap a lére.

A kántor is utána,

Hogy a hasát babrálja.

PASKÁL

A vers közben kimegy.

TORZSA

Egyszerre, hogy most már magukban vannak, felfortyan. Asszonyok! Ez is sok volt, de most már elég! Távozzanak innét!

VIKOTA

Nono!

TORZSA

Nem nono, hanem ki innét! Amíg én vagyok a bíró, addig én rendelkezem ebben a helyiségben! S ebben a faluban! Micsoda dolog ez?! Eljön ide egy ágitátor, s véle egy gazdasági mester, s akkor az asszonyok így viselkednek! Ki hallott ilyet, hogy betörjenek ebbe a hivatalos helyiségbe, ahol mi tisztogatjuk az utat! A jövő felé, a község számára s általában! Hát elbánok én az efféle zavargó hősökkel! Maradvány népség: ki innét!

VIKOTA

A szavából, tartásából a kedély kiesik. Asszonyok! Hogyan beszél ez velünk?!

ASSZONYOK

Mint a cigány a lovával,

S a cigányné a fattyával.

VIKOTA

Hát akkor megtanítjuk móresre. Az asszonyok felé. Testőrség! Négy markos asszony jelentkezik.

VIKOTA

A kicsi szoba felé mutat, melynek az ajtaja bal oldalon van. Ott van az a kicsi szoba. Látjátok?

TESTŐRÖK

Látjuk.

VIKOTA

No hát: fogjátok meg ezt a bárdolatlan bírót, s vessétek áristomba!

TORZSA

Senki ne merjen hozzám közelíteni!

VIKOTA

Ha ellenkezik, a taréját vegyétek le. Rajta, vigyétek!

TORZSA

Meggondolja magát. Az erőszaknak engedek.

TESTŐRÖK

Viszik a bírót, s beteszik a szobába.

ASSZONYOK

Miközben viszik a bírót.

Nem kell nekünk bolond gomba,

Bíró menjen áristomba!

VIKOTA

Zárjátok bé, s a kulcsot adjátok Mátyusnak.

TESTŐRÖK

A kulcsot odaadják Mátyusnak, aki egész idő alatt, semleges módon, az asztalánál ült.

MÁTYUS

Nyugta kell a kulcsról?

VIKOTA

Eltekintünk tőle.

MÁTYUS

Tessék olybá venni.

VIKOTA

Így. Eddig jól van. Gellértre és Tódorra, akik jámborul ülnek egymás mellett, az asztal közepén. Maradt ez a kettő. Szembeáll velük, az asztal mellé. Hát atyaságos atya: kicsoda maga?

GELLÉRT

Úgy mondatik, hogy ágitátor.

VIKOTA

Kinek a szolgálatában?

GELLÉRT

Az Úr szolgálatában, és a nép üdvére.

VIKOTA

Írás van?

GELLÉRT

A ruha, mely rajtam van, írás az Úrtól.

VIKOTA

S hát a nép üdvétől: attól van írás?

GELLÉRT

Van.

VIKOTA

Hol van?

GELLÉRT

A szívére mutat. Itt belül.

VIKOTA

Nem olyan bőrtokban szokták hordani.

GELLÉRT

Én ott hordom, mert egész életre szól.

VIKOTA

Kicsit zavarban van. No, jó… Tódorhoz. S magának van írása?

TÓDOR

Van.

VIKOTA

Bőrtokban?

TÓDOR

Csontládikóban. A fejére mutat. Itt a fejemben.

VIKOTA

S miről szól, az az írás, ott bent a csontládikóban?

TÓDOR

A baromfiak tenyésztéséről.

VIKOTA

Kakas nélkül?

TÓDOR

Igen.

ASSZONYOK

Kórusban.

Ne keverjen tyúkot hírbe,

Kakas nélkül nincsen csirke!

VIKOTA

Hallja?

TÓDOR

Hallom.

VIKOTA

S mit szól hozzá?

TÓDOR

A szelet is meg lehet hámozni.

VIKOTA

Az olyant úgy hívják, hogy szélhámozó.

TÓDOR

Úgy.

VIKOTA

Csakhogy mi a szelet héjával szeretjük.

TÓDOR

Maradi álláspont.

VIKOTA

Hát mi maradunk is. Csak maguk mennek el. De most! A széllel együtt, amit meghámoztak. Atya barát! Mozdulni, s gyerünk!

Gellért és Tódor nem mozdulnak.

VIKOTA

Testőrség!

MÁTYUS

Erre már előrejön. Kímélettel, csak kímélettel!

VIKOTA

Hát, szobor atya! Mondtam, hogy mozdulás!

GELLÉRT

A szó, melyet hallok, nem az Úr parancsa.

VIKOTA

Hát mártíromságot akar?

GELLÉRT

Legyen.

VIKOTA

De nem lesz! Mert önként nem lehet a mártíromságba menni. Hanem csak úgy, ha maga nem akarná, s mi akarnók; de maga akarja, s mi nem akarjuk. Mátyushoz. Mátyus, nyissa ki hivatalból az ajtót!

MÁTYUS

Kinyitja.

VIKOTA

Testőrök! Rajta, vigyétek!

TESTŐRÖK

Haboznak.

VIKOTA

Hijj, azt a hajnalát! Megragad egy széket. Hát én hiába kukorékolok!? Úgy odavágja az asztalhoz a széket, hogy a szék darabokra megy. Gellért és Tódor felugranak.

LEÁNYKA

Ijedtében bebújik az asztal alá.

TESTŐRÖK

Abban a pillanatban megragadják Gellértet és Tódort, s viszik az ajtó felé.

MÁTYUS

A nagy gyertyát, mely az ütésre az asztalon feldőlt, a kezébe ragadta, s most azzal kíséri a kidobó menetet, mintha világítana nekik, s közben mondja. Csak kímélettel… Kímélettel…

TESTŐRÖK

Kiteszik Gellértet és Tódort, s az ajtót becsukják.

Mindenki vigyázzban áll, Vikotára szegezett szemmel. Mátyus a gyertyát tartva, mintha világítana. A leányka kidugja a fejét az asztal alól, s figyelve úgy vár a csendben.

VIKOTA

Asszonyok! A Nőtanács nevében kihirdetem, hogy a kakasokat egy akarattal megvédtük, s őket rongálás nélkül meg is mentettük.

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: a Kláris szobája, mint az első felvonásban.

Idő: ugyanazon a napon, estébe hajló délután.

Felmegy a függöny.

Kláris és Barka vannak a szobában.

BARKA

Törlőrongy van a kezében: éppen megfogja a zsámolyt, és a fal mellett tovább akarja jobbra húzni, hogy a zsámoly mögötti nagy tükörhöz a törlőronggyal hozzá tudjon férni. Gyere!… Húzza. Ez a mennyei kakasülő is már három éve itt van. Visszanéz Klárisra, hogy mért nem felel.

KLÁRIS

Az asztal mellett merengve ül, könnyű és kedves tavaszi ruhában.

BARKA

Mondom, hogy ez az égi hágcsó is már három éve itt van. Akkor hozta a kántor úr, nagyszombaton. A vállán hozta, mint egy favágó kecskét, s azt mondta: „Drága Kláriska, ha ezen imádkozik, a szíve vágya teljesülni fog.” De akkor is látszott, azon a settenkedő szemén, hogy az ő szíve vágyára gondolt, s nem a miénkre. Rálehel a tükörre, s törölgetni kezdi. Node, nem is teljesült, a vastagja legalábbis.

KLÁRIS

És az enyim teljesült?!

BARKA

Ha még nem is, de a felhők már jövögetnek.

KLÁRIS

A felhők?

BARKA

Igen, az ilyen Tódor felhők. S annak pedig eső lesz a vége!

KLÁRIS

Gondolod?

BARKA

Mondom.

KLÁRIS

Hozd csak ki, lássuk, azt a kártyát!

BARKA

Miközben bemegy a másik szobába, s kihozza onnét a „magyar” kártyát, énekelgetve mondja.

Csókolom a babám ragyogó arcáját,

Tartsa e ház felett az ő vitorláját.

KLÁRIS

Folytatva.

Ingó-bingó fűszál neki felöltözött,

Liliom szálakkal meg is törölközött.

BARKA

Az asztalhoz ér a kártyával, amire kétszer ráfúj. Thü, thü!

Piros király, gyere ki,

Nagyon várnak ide ki.

Kláris elé teszi a kártyát. Tessék.

KLÁRIS

Kijön a piros király, mit gondolsz?

BARKA

Mint a pinty. Visszamegy a tükörhöz; rá-rálehel, törölgeti.

KLÁRIS

Kezdi rakni a kártyát.

Édes uram, piros király,

Gyere haza, mindenki vár.

Kis szünet után. Egy barna katona áll a házhoz. Tiszta szívvel és hűséggel.

BARKA

Jesszus-tatus: az Tódor!

KLÁRIS

Tetszik neked?

BARKA

Tetszenék, ha tetszenék. Talán, talán. Ha nem lenne baromfimester, visszafelé. Mert aki ellene van a kakasoknak, annak vagy a fejiben van a kotty-kotty, vagy a mesterségiben.

KLÁRIS

Két út van a katona előtt: az egyik úton boldogság, s a másik úton szívfájdalom.

BARKA

Állj!

KLÁRIS

Kérdőleg néz Barkára.

BARKA

A katona! Ne menjen rossz útra!

KLÁRIS

Mindjárt meglátjuk. Rakja a kártyát.

Piros király,

Nézd meg, ki vár.

Kártyavetés közben. S azt mondják, hogy elkergették őket?

BARKA

Aj-hajh! Vikota néni úgy megrebbentette, hogy repültek, mint a fürj.

KLÁRIS

S most hol vannak?

BARKA

Úgy gondolom, a kántor úrnál.

KLÁRIS

A barát atya is?

BARKA

Úgy gondolom.

KLÁRIS

Már türelmetlen. Piros király, hova lettél?!

BARKA

Azt mondják, hogy megverték a csendőrök; amikor még zsenge barát volt.

KLÁRIS

Akkor értem, hogy ellenük ágál.

BARKA

De a kakasok mit vétettek neki? Elszerették a tyúkját talán?!

KLÁRIS

Jaj, miket beszélsz!

BARKA

Ha barát, legyen barát. Ne ágáljon, hanem morzsolja az olvasóját vagy amije van. Én sem hergelődöm a katonák ellen, pedig engem is fenyeget ez a Tódor.

KLÁRIS

Mivel fenyeget?

BARKA

Saját magával.

KLÁRIS

Kitette az utolsó kártyát is. Vége! Nincs!

BARKA

Mi nincs?

KLÁRIS

Piros király. Ijedtség szakad rá. Rémület: az uram nincs! Két tenyerébe temeti az arcát. Mind a többi, mind megvan… Egyedül a piros király…

TÓDOR

Belép. Üdvözlet, kézcsók! Barka felé. Kéz nélkül is.

BARKA

Húzná vissza a zsámolyt a tükör elé, de teszi, hogy nehezen megy.

TÓDOR

Odasiet, segít; s amint visszateszik a zsámolyt, egymás mellett szorosan állván, egy óvatlan mozdulattal megcsókolja a Barka arcát.

BARKA

Nagy tolvaj a szarka,

Tarka hát a farka.

Inti, hogy viselkedjék Tódor rendesen, mert Kláris bánatban ül.

TÓDOR

Odamegy Klárishoz. Mi baj van, asszonyom? Résztvevő várakozásban leereszkedik az egyik székre.

BARKA

Követte Tódort az asztalhoz. Nincs meg a piros király.

TÓDOR

Annyi baj legyen.

BARKA

De Gellért úr a piros király!

TÓDOR

Az már más.

KLÁRIS

A félelem rezzenésével, gyanakodva. Miért más?!

TÓDOR

Azért, asszonyom, mert egy ember mégis több, mint egy kártyalap.

KLÁRIS

A piros király csak árnyéka neki, de ha árnyék sincs…

BARKA

Rebbenve. Megkeresem én azt az árnyékot. Bemegy a szobába; majd kijövet is keresi, hogy nem hullatta-e el valahol; s aztán az asztal alá bújva kutatja.

Közben, Kláris és Tódor között folyik a beszéd.

TÓDOR

Borulatban nincsen árnyék.

KLÁRIS

De eddig volt!

TÓDOR

Árnyék?!

KLÁRIS

Piros király.

TÓDOR

Az most is megvan.

KLÁRIS

Hol?

BARKA

Már az asztal alól szól, Tódornak. Húzza beljebb azt a fogoly lábát!

KLÁRIS

Észre sem vette, hogy Barka asztal alá bújt, s most ijedten rezzen meg. Te ott mit csinálsz, kedveském?!

BARKA

Keresem a piros királyt, de ez a baromfi-katona mindent béhálózott a két lábával.

TÓDOR

Már a zsebemben van.

BARKA

Kipattan az asztal alól. A piros király?

TÓDOR

Nem.

BARKA

Hát?

TÓDOR

A lábam.

BARKA

Klárihoz, Tódorra intve. Hát lehet ezzel élni?

KLÁRIS

Nincs meg, kedveském?

BARKA

Nincs, a piros. Tódorra int. Csak a tök.

TÓDOR

No, ugye, meg lehet ezzel makkon is élni.

KLÁRIS

Istenem, milyen boldogok vagytok!

BARKA

Leszünk, a víz partján. Tódorra. Maga az egyik partján, s én a másikon.

TÓDOR

De én nem is úszom át a vizet, amíg a piros király meg nem lesz.

BARKA

Akkor készülhet. Indulni akar.

KLÁRIS

Hova indulsz, kedveském?

BARKA

Hozok egy piros királyt a kántor úrtól.

KLÁRIS

Van neki?

BARKA

Annak ne lenne!? Hiszen ő is öt éve vár!

KLÁRIS

Jól van, jól.

TÓDOR

Bocsánat, egy pillanatra!

KLÁRIS

Tessék.

TÓDOR

Asszonyom, kedves asszonyom! Ha már valaki babonás, akkor a babonában is haladjon a fejlődéssel együtt. Mert hát a kártya, ilyen esetben, amikor várunk valakit, már idejét múlta, tessék elhinni. Hanem van valami más módozat, ami biztosabbat mond, ilyen esetben, s amellett csalogatja is, akit várunk.

KLÁRIS

Mondja, mondja csak.

TÓDOR

Hát, kérem szépen: az illetőnek a ruháját, mármint akit várunk, hát annak a ruháját ki kell tenni az ajtó elé.

BARKA

Melyik ruhát tegyem ki, Kláris asszonyom?

KLÁRIS

A szürkét, kedveském.

TÓDOR

Cipőt, inget és nyakkendőt is.

KLÁRIS

Persze-persze.

BARKA

A másik szobából kihozza a karján az öltözetet, künn a tornác fáján elhelyezi, s majd visszaszól. Megyek a kántor úrhoz. Elmegy.

KLÁRIS

Közben. Nehogy azt gondolja, kedves barátom…

TÓDOR

Kérem, tessék Tódort mondani.

KLÁRIS

Hát, kedves Tódor, nehogy maga azt gondolja, hogy én azelőtt is ilyen voltam. Nemcsak a babonát értem, persze. De ami a babonát illeti, nagyon jól tudom én, hogy a valóságon nem változtat. A valóságon! De a reményemnek szüksége van ilyen csalóka támaszra, mint ahogy a lelkemnek is szüksége van arra a zsámolyra. Mert a reményem már csak piheg, és a lelkem zsibbatag. Az eszemmel azonban tudom, hogy mindez a hókuszpókusz nevetséges, de csak az nevessen rajta, aki öt esztendeig várta az ő édes, szerelmes urát. Majdnem elfullad fájdalmában. Érti?!

TÓDOR

Értem, asszonyom.

KLÁRIS

Maga szerencsésebb, mert egy fél évvel ezelőtt még látta.

TÓDOR

Maga is fogja látni, asszonyom.

KLÁRIS

Biztos?!

TÓDOR

Biztos.

KLÁRIS

De mikor?!

TÓDOR

Hamarosan.

KLÁRIS

Az öröm göröngyei közül. Gondolja?!

TÓDOR

Tudom.

KLÁRIS

Feláll, s majdnem a boldogság révületében.

Ingó-bingó fűszál neki felöltözik,

Liliom szálakkal meg is törülközik.

TÓDOR

Boldog lesz.

KLÁRIS

Boldog leszek.

TÓDOR

S én is, talán.

KLÁRIS

Szeret valakit?

TÓDOR

Igen.

KLÁRIS

Messze van?

TÓDOR

Elment a kántorhoz.

KLÁRIS

A meglepetéstől gyorsan Tódorhoz lép, s majd leül melléje. Barkát szereti, ezt a mondika lányt?!

TÓDOR

Ezt a fullánkost.

KLÁRIS

Mondta neki?

TÓDOR

Az árnyékának.

KLÁRIS

Maga is?

TÓDOR

Gondoltam, legyünk egyformán. Most az árnyékkal, s ha Gellért megjön, akkor a valósággal. Vagyis most a vágyban, s hamarosan a boldogságban.

KLÁRIS

Hamarosan?! Megint azt mondja?!

TÓDOR

Nagyon hamarosan.

KLÁRIS

Tud valamit?

TÓDOR

Tudok is, nem is.

KLÁRIS

Kérem, szomjúhozva kérem: gyengécske erőmet ne csigázza tovább, hanem mondja meg, hogy mit tud; és mondja meg, hogy mit nem tud. Mert a bizonytalanság csak kóborlás a pusztában, ahol az élet vize nem több, mint a gyenge harmat. Mit tud tehát?!

TÓDOR

Tudom, hogy Gellért hazajön, még a mai napon.

KLÁRIS

Feláll, s az ég felé rebegve. Hallod, Istenem?! Szól egy kakas.

TÓDOR

A kakas is mondja!

KLÁRIS

S ha ezt tudja, akkor mit nem tud?

TÓDOR

A magamét.

KLÁRIS

Hogy-hogy, a magáét?

TÓDOR

Úgy, asszonyom, hogy én is szeretek valakit. Mondtam is, hogy kit. Hát azt nem tudom, hogy az a kislány mikor érkezik meg, hozzám.

KLÁRIS

Amikor az én édes uram megérkezik, akkor a maga szívébe is betér, akit vár. Ismét leül Tódor mellé, s megfogja a kezét. Elhiszi nekem?

TÓDOR

Csakugyan betér?

KLÁRIS

Igen.

TÓDOR

Szív segíti a szívet?

KLÁRIS

Igen.

TÓDOR

Felugrik, összeüti a bokáját. Tisztelettel köszönöm!

BARKA

Bejön. Nincs piros király.

KLÁRIS

Nem baj, kedveském.

BARKA

Dehogynem! Csak hát kántor sem volt, csak egy nagy borzas barát, aki kefélte a mundérját. Amikor mondtam neki, hogy nem volna-e egy piros királya, úgy nézett reám, hogy szinte kilikasztott a szemivel.

KLÁRIS

Mondtam, kicsidem, hogy nem olyan nagy baj.

BARKA

Dehogynem!

TÓDOR

Bocsánat, asszonyom, de igaza van ennek a Barka lánynak. Hadd mondja meg a kártya is, hogy csakugyan megjön, akit vár a szív. Mert ugyanis, ha az ember évekig rakosgatja azokat a lapokat, akkor a végin választ vár. S nem kerek a dolog, ha az a válasz elmarad. Tetszik érteni?

KLÁRIS

Persze, persze.

TÓDOR

S azonkívül pedig, nekem is kell egy ász, amire üthessem a bankot.

KLÁRIS

Barkához. Te hány éves vagy, kedveském?

BARKA

Huszonegy.

KLÁRIS

Kijössz neki?

BARKA

Alsónak kijövök, az ász után.

TÓDOR

Akkor hozok gyorsan egy nyolcast. Elmegy; s a nyitott ajtón keresztül látjuk, hogy a Gellért öltözetét a tornácról elviszi.

KLÁRIS

Kedveském!

BARKA

Tessék.

KLÁRIS

Ülj csak le egy kicsit.

BARKA

Leül, nagyon kíváncsi. Ülök.

KLÁRIS

Tetszik neked ez a Tódor katona?

BARKA

Mondtam, hogy talán. Talán, ha nem lenne baromfimester, visszafelé. Mert aki a kakasok ellen ágál, annak a fejiben valami kotty van.

KLÁRIS

Azt politikából csinálja, kis csibém.

BARKA

Ma ebéd után is abból csinálták, ketten a baráttal, a községházán. De ott, amikor hallottuk, meg is állt bennünk a lélek.

KLÁRIS

De már estére hajlunk, kedveském.

BARKA

S ennyi rövid idő alatt a világ megváltozott?!

KLÁRIS

Meg, gyöngyöm, meg.

BARKA

Jaj, mitől?!

KLÁRIS

Attól, madaram, hagy az uram hazajön.

BARKA

Gellért úr?!

KLÁRIS

Ő bizony.

BARKA

S mikor?!

KLÁRIS

Még ma.

BARKA

Felugrik, s az öröm sodrában Klárisnak mind a két arcát megcsókolja; s utána kedvesen. Bocsánat.

KLÁRIS

Köszönöm az öröm csókját, kis pillangóm. Készülök arra, hogy vissza is adhassam.

BARKA

Pukedlivel, kedvesen affektálva. Mikor várhatom?

KLÁRIS

Amikor igent mondasz Tódornak.

BARKA

Hamar leül. Jesszus-Kupás!

KLÁRIS

Megígértelek neki.

BARKA

Ennek a kakasirtónak?!

KLÁRIS

Ennek.

BARKA

Hűh, azt a piros tojását, akkor nagy baj van. Mert ha Kláris asszony neki ígért engem, akkor én galickában vagyok.

KLÁRIS

Az a vágya, hogy mi négyen együtt legyünk boldogok. Én az édes urammal, s ő veled.

BARKA

Ahá! Ha Gellért úr megjön, csak akkor!

KLÁRIS

Hát nem hiszed, hogy megjön?

BARKA

De, de!

KLÁRIS

Hát akkor?!

BARKA

Még nincs itt.

KLÁRIS

Kedveském! Ha itt lenne, akkor hirtelen kéne határoznod, s esetleg elhamarkodnád a dolgot.

BARKA

Az ilyent el is kell!

KLÁRIS

Hogy beszélsz?!

BARKA

Okosan, úgy gondolom. Mert ha hirtelen határozok, akkor későbben nem kell azt mondanom, hogy – Ismét kedvesen mórikálva. – Istenem, istenem; pedig mindent milyen jól meggondoltam, töviről hegyire…

KLÁRIS

Nevet. Jól van, csip-csip madárkám. Repülj csak haza, most mindjárt, s mondd meg a szüleidnek, hogy ha ez a Tódor katona eljönne hozzájuk, s megkérné tőlük a te kezedet, akkor – Viszonzásul ő is kedvesen mórikálva. – kedvesek lennének-e igent rebegni neki.

BARKA

Már itt sem vagyok. Gyorsan feláll, és kifelé siet, de éppen akkor előbukkan a tornácon Paskál. Itt a mennyei atyus! Paskál mellett kisurran az ajtón, s elmegy.

PASKÁL

A Gellért szerzetesi öltözetében, fáradt cammogással belép a szobába, beteszi az ajtót, s utánozva a Gellért hangját, ahogy a községházán hallotta, úgy köszön. Az Úr lelke legyen teveled!

KLÁRIS

Ahogy a „barát” előbukkant az ajtóban, mindjárt felállt, s félig elfordulva, hűvös zárkózottsággal fogadja a köszöntést. És mindnyájunkkal…

PASKÁL

Hát eljöttem, az Úr akarata szerint.

KLÁRIS

Korábban, mint vártalak, atyám. S elhagyva varázsodat is, valahogy.

BARKA

Beugrik a szobába. Kláris asszony! A ruha nincs!

KLÁRIS

Micsoda ruha?

BARKA

A Gellért úr öltözete, amit kitettünk a tornácra.

KLÁRIS

Az lehetetlen!

Kláris és Barka kimennek, s a tornácon és a tornác alatt keresik a ruhát. Az ajtót nyitva hagyták.

PASKÁL

Félig elfordulva állt a jelenet alatt; most a dívány fejénél, a fal mellől, kézbe ragadja a májusi ágat, megrázza, s úgy mondja neki. Én hoztalak: most segíts meg! Már szelídebben mondja hozzá az első felvonásbeli verset.

Májusnak zöld ága, hozd el Klárist nekem,

Forró csókjaival vegyen körül engem.

Paskál, a te híved tovább azt kívánja,

Buzogván Klárisért szívének forrása:

Hogy díszítse öröm epedő arcámat,

S fújja jó szél hozzá az én vitorlámat.

KLÁRIS

Belép. Atyám, nem láttál valakit elmenni innen, ruhával a karján?

PASKÁL

Mindig kerüli, hogy szembenézzen azzal, aki a szobában van; most is félig elfordulva, úgy tartja még az ágat. Nem láttam, gyermekem.

KLÁRIS

Furcsa.

PASKÁL

Igen, már hullanak díszei.

KLÁRIS

Annak a májusi ágnak?

PASKÁL

Ennek, szép gyermekem. Elhullanak ékességei, mint az asszonyoké: figyelmeztetvén a virulót, hogy éljen szívének vágya szerint, amikor annak ideje vagyon.

KLÁRIS

Nem gondolnám, atyám, hogy ily célból senyved az a májusi ág.

PASKÁL

Hanem?

KLÁRIS

Hanem azért senyved ily hamar, mert aki hozta, parázna vágyait aggatta rá.

PASKÁL

Ó, Uram! És ki hozta?

KLÁRIS

Dobola Paskál, a kántor.

PASKÁL

Aki a községházán kopogtatta a homlokát?

KLÁRIS

Az, az!

PASKÁL

A gyertya színében ült, amikor te, szép gyermekem, meghívtál engemet magadhoz. Ahol, íme, vagyok is, az Úr akarata szerint.

KLÁRIS

Meghívtalak, az igaz. Mert az ígéret kötött. Tedd le hát az ágat, atyám, és ülj le.

PASKÁL

Lassan helyére teszi az ágat, s közben. Mert a vágyad ellen cselekedtél volna, ha nem ígéred magad.

KLÁRIS

Akkor azt hittem, atyám. Azt hittem, mert a szavaid, melyeket mondtál, és a varázs, amely belőled áradt, az én édes uramat idézték. De a mostani szavaid megbotlanak a fülemben; s a varázs helyett a szívemet és a véremet az a hír tölti el, hogy hazajön az uram.

PASKÁL

Pogány az, aki az Úr rendelése ellen lázad.

KLÁRIS

Miképpen értsem ezt, atyám?

PASKÁL

Úgy értsd, asszony, hogy amit reggel parancsol neked az Úr, azt alkonyat előtt be kell töltened.

KLÁRIS

Az én hites uram szeretetét parancsolta nekem. És én azt be is töltöm.

PASKÁL

Hamis a magyarázatod, mint a hithagyóké.

KLÁRIS

Egyedül én tudom, hogy mi van a szívemben.

PASKÁL

Csak az Isten!

KLÁRIS

Aki kormányozza a szívemet, szándéka szerint.

PASKÁL

Azt az ő szolgája megkérdezi tőle. Gyorsan a zsámolyra térdel, s úgy mondja könyörögve. Istenem-Uram, világosítsd fel az én elmémet, hogy velem, a te szolgáddal és a jelenlevő asszonyi teremtményeddel, ebben az alkalmas órában, mi a te szándékod. Kis várakozó csend után, mintha ismételné, amit hall. Igen… hogy bontsa meg… Megmondom. Félig hátrafordul Kláris felé, s mint a parancs: Bontsd meg a ruhádat, asszony!

KLÁRIS

Eszem ágában sincs!

PASKÁL

Az Úr parancsolja!

KLÁRIS

Vagy egy parázna barát.

PASKÁL

Felugrik. Bontsd meg a ruhádat!

KLÁRIS

Neked soha!

BARKA

Lobogó örömmel beugrik az ajtón. Jönnek, Kláris asszony! Jönnek!

PASKÁL

Gyorsan visszaborul a zsámolyra.

KLÁRIS

Próbálja összeszedni magát abból a felindulásból, amit a Paskál szavai gerjesztettek benne. Kik jönnek…?

BARKA

Gellért úr, s az a Tódor.

KLÁRIS

A szeme tágra mered, majdnem eszelős, alig tudja kimondani. Jön… jönnek?!

BARKA

Az elveszett ruhában.

Hallatszanak a lépések.

KLÁRIS

Szinte sikoltva. Istenem, segíts! Lerogy a székre, a feje az asztalra hanyatlik a két karjára, s ahogy küzd a sírással, egész testében rázkódik.

PASKÁL

A térdeplőzsámolyról az ajtó felé sandított, de nem mert elmenekülni; így most térdepelve lapul.

Gellért és Tódor belép.

TÓDOR

Megáll Barka mellett, az ajtótól nem messze. Onnét nézik nagy együttérzéssel, hogy mi történik; s hamarosan egymásba is akasztják egy-egy ujjukat.

GELLÉRT

Odamegy Klárishoz, kicsit föléje hajol, s úgy mondja lelkéből. Kláriskám, megjöttem!…

KLÁRIS

Rázkódva zokog.

GELLÉRT

Közelebb hajol, simogatja a Kláris fejét. Itt vagyok… Megjöttem…

KLÁRIS

Elkapja a Gellért kezét, és könnyesen, mohón csókolgatja.

GELLÉRT

A másik kezével zsebkendőt vesz elő, s azzal törölgeti a Kláris szemét és arcát. Nyugodj meg, kedveském…

KLÁRIS

Felemeli a fejét, és a szemével végigsimítja Gellértet. Milyen… milyen kedves vagy…

GELLÉRT

Magához emeli Klárist. Nyugodj meg… Szépen nyugodj meg…

KLÁRIS

A Gellért vállára borulva. Olyan gyenge vagyok…

GELLÉRT

Gyere, lefektetlek. Az ölébe veszi Klárist, s a díványra fekteti.

BARKA

Odafut, takarót vesz ki a dívány fiókjából, s Gellérttel együtt betakarják derékig Klárist.

PASKÁL

Mindig sunyított, hogy miképpen tudna elmenni; s mialatt Barka és Gellért a takaróval bíbelődik, vállát a zsámoly felső párkányához akasztja, s a zsámollyal együtt, mint egy létrával, gyorsan kifelé menekül.

TÓDOR

Hó-hé! Utánakap Paskálnak: a szerzetesi paróka a markában marad, de Paskál elmenekült.

GELLÉRT

Hát az ki volt?!

TÓDOR

A barát átment a tű fokán.

GELLÉRT

Micsoda barát?

TÓDOR

Paskál barát.

KLÁRIS

Gyorsan felül, s ámuló szemekkel. A kántor volt?!

TÓDOR

Felemelt kezében mutatja a parókát. Itt a feje.

KLÁRIS

Az alamuszi bogáncs! Visszaereszkedik a párnára.

GELLÉRT

S valamit vitt is a hátán.

TÓDOR

A zsámolyt.

BARKA

Az övé volt.

KLÁRIS

S hogy megjátszotta magát… Hirtelen ülő helyzetbe pattan, s ijedt ámulattal. Szent Isten! Lehet, hogy a reggeli barát is hamis volt!?

GELLÉRT

Nyugodj meg, Kláriskám! Visszafekteti.

BARKA

De honnét szerezhette a csuhát?!

TÓDOR

A csuhát tőlünk lopta.

GELLÉRT

Int Tódornak, hogy ne beszéljen. Jól van, jól.

BARKA

Jaj, milyen a világ! Tódorhoz. Egyszer még az is kitudódik, hogy maga is álruhában settenkedik körülöttem.

TÓDOR

Nem egyszer, arany dongóm, hanem most.

KLÁRIS

Lehet, hogy nem is baromfitenyésztő!

TÓDOR

Nem vagyok baromfitenyésztő, asszonyom.

KLÁRIS

Hát?

TÓDOR

Folyami hajós.

BARKA

Jaj, én is mindjárt lefekszem.

KLÁRIS

Megáll az emberben a lélek.

TÓDOR

Megáll, tájékozódik, s aztán irányt vesz… No, merre?

KLÁRIS

A Barka szüleihez.

TÓDOR

Úgy van!

BARKA

És ottan mi lesz?

TÓDOR

Ottan én megállok, mint a nyárfalevél, s azt mondom: „Tisztelt és jólelkű szülők! Én: Kupás Tódor, folyami hajós és nőtlen katona, itt Havad községben időzvén, olyan szívbéli betegséget kaptam, amelyet csak egy Barka nevű fullánkos kislány tud meggyógyítani. Ha van önöknek egy ilyen Barkájuk, akkor essék meg rajtam a szívük, s azt a kislányt adják nekem feleségül.”

BARKA

Ha megyek.

KLÁRIS

Eredj, kedveském! Menjetek!

BARKA

Tódornak. Látja: nem magához, hanem a szülőkhöz.

TÓDOR

Nekem a tekervényes út is jó lesz.

KLÁRIS

Vigyétek el azt a májusi ágat is, hogy ne legyen a szobában.

BARKA

Veszi az ágat.

TÓDOR

Várj, hadd koronázzam meg! Ráteszi a zöld ág tetejére a parókát, s miközben Barka viszi elöl, s ő megy utána, énekelve mondja.

Zöld ág, zöld a levelecske,

Vigyázz, megeszi a kecske.

Kimennek.

GELLÉRT

Leül a dívány szélére, a Kláris dereka mellé, s megfogják egymás kezét.

KLÁRIS

Sokat öregedtem?

GELLÉRT

Szebb vagy, mint valaha. Ebben a pettyes ruhácskában. De a tavaszi kosztümben is gyönyörű vagy.

KLÁRIS

A tavaszi kosztümben?

GELLÉRT

Kicsit zavartan. Volt neked; s gondolom, most is van… Hát én, változtam sokat?

KLÁRIS

Soványka az arcod. És olyan… olyan katonás.

GELLÉRT

Hát katona voltam!

KLÁRIS

Öltél embert?

GELLÉRT

Nem.

KLÁRIS

Istenem, de jó, hogy nem!

GELLÉRT

Inkább teremteni szeretnék: emberséges embereket, de okos és kemény embereket.

KLÁRIS

Miért nem jókat?

GELLÉRT

Jókat?! Lehet-e jó az ember, ha valamit akar, a köz javára? Mert például: ha jóságos vagyok a farkashoz, nem lesz juhtenyésztés.

KLÁRIS

Te nem vagy juhosgazda, Gilikém!

GELLÉRT

A becéző megszólítás meglepi, s feláll; az izgalmában öröm is van. Istenem-Uram! Mint a bimbó, úgy nyílt ki a szádon, öt év után, ez a kedveskedő „Gilikém”. Soha senki nem szólt így hozzám. Mindig csak Vaska voltam, Vaska, Vaska!

KLÁRIS

Ha messzire nyitottad volna a füledet, naponta többször is hallottad volna.

GELLÉRT

Sétál s meg-megáll a szobában. Igen, hacsak az álomlovagok útközben be nem kapták volna, mint az arany legyecskét a fecske.

KLÁRIS

Álomlovagok?

GELLÉRT

Affélék.

KLÁRIS

Nem értelek.

GELLÉRT

Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin az álmot összetéveszti a valósággal.

KLÁRIS

Itthon vagy: az a valóság. A te részedre.

GELLÉRT

És a te számodra?

KLÁRIS

Az én számomra az, hogy hazajöttél.

GELLÉRT

És még?

KLÁRIS

És még az, hogy nem egészen így vártalak.

GELLÉRT

Hanem?

KLÁRIS

Nem haragszol meg?

GELLÉRT

Ó, dehogy!

KLÁRIS

Egészen felül a díványon, a takarót félretolja, s a lába a padlón áll. Nem ebben a ruhában. Amit a barátod kicsempészett innen. Hol vetted magadra?

GELLÉRT

A kántornál.

KLÁRIS

És miért tetted ezt?

GELLÉRT

Úgy akartam hazajönni hozzád, mintha nem is mentem volna el.

KLÁRIS

Az időt nem lehet megcsalni.

GELLÉRT

Csak a férjet?!

KLÁRIS

Ismét nem értelek.

GELLÉRT

Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin a hűség helyett csak a vágy marad.

KLÁRIS

A bizalom nemesebb, mint a vágy.

GELLÉRT

De a vágy biztos, a bizalom szivárvány.

KLÁRIS

Az egyik a lélek, a másik a test.

GELLÉRT

Kissé zavart. Zavaros, amit mondasz.

KLÁRIS

Te a bizalmat szivárványnak nevezed, s biztos valóságnak csak a vágyat. Én azt mondom, hogy a bizalom a lélek; s a vágy maga a test. Nekem a lélek több, mint a test. Tehát a bizalom is több, mint a vágy.

GELLÉRT

Emelkedett gondolkozás.

KLÁRIS

Emberi.

GELLÉRT

Úgy látom, érdemes volt kicsempészni és felvenni ezt a ruhát, mert különben elvesztek volna talán a te fennkölt szavaid.

KLÁRIS

Úgy beszélsz, mintha gúnyt hoztál volna annak, aki öt évig lélekkel várt haza téged; s mintha bizalmatlansággal köszönnél a hűségnek.

GELLÉRT

Bocsáss meg. Az ember annyit képzeleg öt év alatt, hogy a végin csak nyöszörög benne a lélek; s a hűség nyomán is elakad, mint a beteg kutya, amelyik elveszítette szimatát.

KLÁRIS

Pihenj meg, Gili.

GELLÉRT

Köszönöm.

KLÁRIS

Légy vidám, mint a hal, melyet a szerencse visszavetett az ő sok örömének tavába. Nézz körül, öt év után, ebben a szobában, ahol esztendőkön keresztül olyan nehezen, de csillogó módon éltünk.

GELLÉRT

Ismerem a szobát.

KLÁRIS

De édes uram, sok minden változott azóta.

GELLÉRT

Tudom.

KLÁRIS

Tudod? Hiszen még körül sem néztél!

GELLÉRT

De igen!

KLÁRIS

Furcsa, nem vettem észre. Pedig figyeltem minden mozdulatodat.

GELLÉRT

Pedig körülnéztem.

KLÁRIS

Én csak azt láttam, hogy rajtam vizslat a szemed, vagy a padlón kapirgál, miközben gyöngyözik a bölcs eszed.

GELLÉRT

Reggel. Leül az asztal mellé, nagyon figyelve nézi Klárist.

KLÁRIS

Mit, reggel?

GELLÉRT

Reggel néztem körül.

KLÁRIS

Nem értem, szívecském.

GELLÉRT

Mondom, hogy ma reggel néztem körül. Én, ebben a szobában.

KLÁRIS

S én hol voltam akkor?

GELLÉRT

Itt.

KLÁRIS

Itt, a szobában?!

GELLÉRT

Igen, a tavaszi kosztümben.

KLÁRIS

S beszéltünk is?

GELLÉRT

Igen.

KLÁRIS

Egymással?!

GELLÉRT

Úgy van.

KLÁRIS

Feláll, a szemében riadalom van. Mit mondtam: én neked?

GELLÉRT

Azt mondtad, hogy mindnyájan emberek vagyunk.

KLÁRIS

És mit mondtál: te nekem?!

GELLÉRT

Én azt mondtam, hogy legyen a te szavad tiszta, mint a harmat; s én pedig legyek csupán egy falevél, mely a harmattal együtt hull a földre.

KLÁRIS

A döbbenet alól mondja, mint akkor. „Köszönöm, atyám.” Kínjában magasra nyújtózik, majd összecsuklik, és elfekszik a díványon, s akkor mondja. Kegyetlen!…

GELLÉRT

Ijedten odamegy. Kláriskám!

KLÁRIS

Szelíden elhárítja a tenyerével; s ismétli, amit akkor Gellért mondott. „Csak a bűn öli meg azt, akit szeretünk.”

GELLÉRT

Leül a dívány szélére. Kláriskám, meg akarom magyarázni neked.

KLÁRIS

Feláll, összeszedi magát; s a tisztaság keménységével mondja. Te az Isten képében jöttél el hozzám. Pedig csak a férjem vagy, nem az Istenem. Lopott horgaiddal a bőröm alól kapartad ki az emberi szenvedést, melyet öt évig érted hordoztam. Engem emberré tett a lélek és nővé a szív. Te alattomos módon meztelenre vetkőztetted a lelkemet, és a szívem kínjait lopott csuhádra fűzted.

GELLÉRT

Bocsáss meg.

KLÁRIS

A bocsánat nem nálam van, hanem a tisztaság forrásában, melyre az igaz emberek rájárnak, mint a szarvasok. Nálam a szeretet van, amely befogadott, megtartott és meg fog őrizni téged. És a szeretet mellett nálam van az intelem, hogy az emberi szenvedést senkitől senki el ne lopja. Én öt évig vártalak téged, az akaratom határáig hűséggel; és annak a határán túl sóvárgó szerelemmel. Ennek az öt évnek minden napján arra gondoltam, hogy egyszer hazatérsz: poros lesz a bakancsod, kopott és tépett a katonaruhád, s arcod porát arannyá süti a boldogság.

GELLÉRT

Boldog is vagyok, Kláriskám.

KLÁRIS

De tőlem a boldogság illatát elvetted. Mert én ennek az öt évnek minden napján arra gondoltam, hogy amikor hazatérsz, akkor én húzom le a poros bakancsot a lábadról, a kopott-tépett katonaruhát én veszem le rólad, s amikor megfürdetlek, én adom reád ezt a szürkét. Te azonban nem így jöttél, hanem először alattomos csuhában, s majd ebben a kicsempészett galambszínben.

GELLÉRT

De itt vagyok, Kláriskám!

KLÁRIS

Itt vagy, az igaz. Szeretlek is, mint édes uramat. De a szenvedésem jutalmát eltékozoltad; s elűzted az öröm illatát, melyet pedig a szeretet és a bizalom megtartott volna.

GELLÉRT

Mert nagyon szeretlek, azért.

KLÁRIS

Közönséges férfi módra.

GELLÉRT

Hát férfi vagyok, Kláriskám!

Barka és Tódor kézen fogva belépnek. Tódor vállán hátizsák lóg.

TÓDOR

Kész a kocsi.

BARKA

Csak ló nincs előtte.

A fagyos hangulat megcsapja őket.

TÓDOR

Gellérthez. Mért lóg kétfelé az orrod?

GELLÉRT

Az én hátizsákom?

TÓDOR

A tiéd.

GELLÉRT

Benne van a katonaruhám?

TÓDOR

Benne. Odaadja a hátizsákot. Rámázd be, és tedd el emlékül.

GELLÉRT

Indul a hátizsákkal a másik szobába, de éppen akkor belép Mátyus és Vikota.

MÁTYUS

Ami van, azt kívánunk. Vagyis jó napot.

GELLÉRT

Jó napot, Mátyus bácsi. Kezet fog Mátyussal s utána Vikotával.

MÁTYUS

Tisztelt jegyző úr! Vettük hírit, hogy hazaérkezett. S mi eme ritka alkalomból eljöttünk, hogy köszöntsük. Én a község férfinépe neviben, s ez a Vikota a női társadalom neviben.

VIKOTA

Üdvözölve legyen községünkben!

GELLÉRT

Köszönöm. A község népével vagyok s leszek is, bajban és örömben.

MÁTYUS

Továbbá azt is megtudtuk, hogy ma délebéd után a jegyző úr volt az a komédiás barát, aki a kakasok ügyiben megvizsgáztatott minket.

GELLÉRT

Én voltam.

MÁTYUS

Végezetül azt akarjuk mondani, hogy mi nem a vizsgáztató barátot vártuk, hanem a nép emberit. Ahogy a jegyző úr volt is. S hogy immár pontot tegyek mindenre, a község népinek az a kívánsága, hogy a jövendőben ne a mi firtatónk legyen, hanem olyan vezérlő emberünk, aki szeret minket és megbízik bennünk.

GELLÉRT

Olyan leszek. Megöleli mind a kettőt.

KLÁRIS

Csendesen sír.

Mátyus és Vikota kimennek.

GELLÉRT

Megfogja Tódornak a karját, s ketten bemennek a másik szobába.

BARKA

Egy pillanatig nagy szemekkel tanácstalankodik, majd odamegy Klárishoz, aki zsebkendővel törölgeti a szemét. Mi baj van, arany Kláris asszony?

KLÁRIS

Nehéz a szívem.

BARKA

Mit csinált ez a pogány Gellért úr?

KLÁRIS

Viaskodott, szegény.

BARKA

Kláris asszonnyal?

KLÁRIS

Önmagával, kedveském.

BARKA

Legyint. Az nem olyan nagy baj, ha önmagával viaskodik. Mert ha legyőzi magát, alul is ő van.

KLÁRIS

Átöleli Barkát. Kedves vagy, csip-csip madaram.

BARKA

Meg is likasztom mindenkinek a fejit, a hegyes csőrömmel, aki Kláriska asszonyomat bántja.

KLÁRIS

S ti hogy végeztetek otthon?

BARKA

Apám azt mondta, hogy ő nem bán semmit, csak éppen őt el ne vegye senki. Anyám pedig sírni kezdett.

KLÁRIS

Ugyan, miért?

BARKA

Azért, hogy – Mórikálva. – Istenem, milyen öreg már az olyan asszony, akinek el akarják venni a lányát!

TÓDOR

Kilép a szobából. Itt lakik Vaska Gellértné asszony?

KLÁRIS

Komolyan, de aztán átmegy a játékba. Igen, én vagyok.

TÓDOR

Kérem szépen, üzenetet hoztam az édes urától.

KLÁRIS

Mit üzent?

TÓDOR

Azt üzente, hogy megérkezett a fogságból.

KLÁRIS

Hol van?!

TÓDOR

Nagy szerelmesen bemászott túlfelől az ablakon, s most ott rezeg a másik szobában, mint egy boldog nyárfalevél.

KLÁRIS

Hát jöjjön be!

TÓDOR

Visszaszól a szobába. Ülj fel, komám, a szellő szárnyára, s gyere be!

GELLÉRT

Lassan, fáradtan kijön a szobából: poros bakancsban, kopott tépett katonaruhában, s az üres hátizsákkal a vállán. Odamegy Klárishoz, rajongó áhítattal, s akkor szól. Így vártál?

KLÁRIS

Így. A Gellért mellére borul, sírva és remegve.

Kis csend.

TÓDOR

Szinte súgva, Barkának. Szeretsz?

BARKA

Most éppen ráérek; úgy hatvan évig.

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A Hegyi patak-kal kapcsolatban idéztük Both Bélának, a Madách Színház igazgatójának elutasító levelét; ebben célzott arra, hogy a színház új darabra szívesen szerződne Tamásival. 1960. augusztus 27-i dátumozással a hagyatékban talált szerződés jelzi az író és a színház együttműködési készségét. Ebben egyezség köttetett a Zöld farsang című darab megírására 1960. december 30-i határidővel. Feltételezhetjük, hogy 1960 őszén Tamási megírta a darabot, vagyis a Boldog nyárfalevél-t. Az 1962 decemberében a kecskeméti bemutató elé írt Emberi szavak című vallomásában (a Függelékben közöljük teljes terjedelemben) is úgy említi, „két évvel ezelőtt írtam”. 1961. március 28-i keltezéssel Both Béla levélben közli: „nem tudjuk műsorra tűzni”. Visszautasításában érv nemigen olvasható, az indoka általánosan semmitmondó: „nem éri el azt a színvonalat, amelyet reméltünk és szükségesnek tartunk.”

A Boldog nyárfalevél-t a Kortárs 1962. 1., januári száma közölte T. E. (Török Endre) bevezetőjével. Írása elején T. E. áttekintette Tamási háború előtti drámaírói pályáját, majd megállapítja: „Tamásinak azonban még legjobb darabjaiban sem sikerül valóban nemzeti drámát alkotnia; nem csupán a népi játék műfajának periférikus volta, specifikus jellege miatt – főképp azért nem, mert a nemzeti nála egybeolvad a parasztival, a paraszti életérzés idealizálásával, a civilizáció és az intellektus iránti bizalmatlansággal, holott a modern nemzeti dráma a 20. századi nemzeti lét hiánytalan átélését és közlését, a modern személyiség teljes megnyilatkoztatását kell hogy jelentse az alkotásban.”

Nincs terünk e spekulatív s módolt esztétizálás ellentmondásait s tarthatatlanul szűkös szemléletét elemezni, csak megjegyezzük: ilyen előítélettel működő esztétika jegyében például Kodály Háry János-át se tekinthetjük nemzeti daljáték-irodalmunk klasszikus művének.

T. E. a továbbiakban úgy látja, hogy a Boldog nyárfalevél „költői szándékában” mégis mintha visszatérés volna a harmincas évek népi játékaihoz, majd a dráma dramaturgiai és gondolati rétegeit elemzi:

„A Boldog nyárfalevél valóban játék – a szónak szoros értelmében is az –, de egyben gyötrő szenvedélyeket, a hazajutás és az egymásra találás vágyát hordozó játékosság ez, a hitetlenség és a bizalom, a kételkedés és a bizonyosság küzdelme is – emberek küzdelme is egymásért. Gellért, a havadi jegyző ötévi távollét után idegenből, hadifogságból érkezik falujába, kétségektől beárnyékolt lélekkel felesége és a közösség iránt, nem tudván, hogy asszonya és népe tisztán megőrizte-e önmagát, tisztán várja-e visszatértét. Próbának veti alá őket, s a próbán Kláris és népe megállja a helyét, de Gellért sorsa az általa felidézett kritikus helyzet következtében csaknem visszájára fordul át, s nem annyira magamagának, mint inkább népének s Klárisnak köszönheti, hogy nyugtalan, felzaklatott lénye végül is az óhajtott összhangra lel. A lélek és lélek közötti űrt csak a bizalom, a szeretet töltheti ki – vallja Tamási a Boldog nyárfalevél-ben – ez az egyetlen módja annak, hogy az ember mindörökre és immár változtathatatlanul hazataláljon…”

A politikai-kulturális élet jellegzetes elmarasztaló érveit tartalmazza T. E. álláspontja. S e központi, Tamásival kapcsolatos politikai hangulat és nem a színházi, művészi szándék a meghatározó abban, hogy a darab színpadra juthat-e vagy sem. Radó Vilmos, a kecskeméti Katona József színház nyugalmazott igazgatója szóbeli beszélgetésben elmondotta: az ő szándéka nem volt meghatározó abban, hogy színházában Tamási műve színpadra kerülhet-e vagy sem. Arról a minisztérium és a párt felső, illetékes szervei döntöttek. (Olykor az igen, vagy a nem érvelő és elvi indoklására nem is derült fény, személyhez kötődő rögtönzések hullámoztatták a döntéseket.) Így volt ez a Boldog nyárfalevél esetében is. 1962. augusztus 5-én Bajáról keltezett levelében Radó Vilmos tudatta Tamásival: a darabot nem tűzheti műsorra, s mint finoman megjegyzi: „a darabok bemutatása fölött nem egészen mi döntünk.” Aztán derül az ég, s 1962. december 18-án Radó Vilmos örömmel tudatja: „az eredeti elképzelésünknek megfelelően sikerült műsorra tűzni.” A játék ősbemutatóját, a szerző jelenlétében, 1963. január 11-én tartották. A szereposztás: Vaska Gellért – Simon György, Kláris – Dévay Camilla, Kupás Tódor – Fekete Tibor, Dobola Paskál – Major Pál, Barka – Margittay Ági, Lenge – Szalma Sándor, Torzsa – Gyulai Antal, Mátyus – Budai László, Vikota – Göndör Klára. Rendező: Seregi László, díszlet: Borcsa István, jelmez: Márton Aladár.

Az előadáshoz írott bevezetőjében Tamási darabjának gondolati törekvésére utalva írja: „A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az emberi együttélésben nem lehet nélkülözni.” Ez az erkölcsi figyelmeztetés íratta vele a darabot, amelyet a hazai sajtó egy kézlegyintéssel elintézett. Stílus, ízlés, koncepció dolgában „egyaránt tévútra került”, vélekedett Rajk András (Népszava, 1963. január 16.). Hasonlóan minősítette az előadást Vécsey György (Film Színház Muzsika, 1963. február 1.)

„Ennek az olaszos hangvételű, Boccaccio Dekameron-jába illő hűségvizsgálatnak vagyunk tanúi. Szerzetesi ruha, álszakáll, ravasz ájtatos szavak, felkorbácsolt vágyak színezik a játékot – amely azonban végig csak játék marad, és nem – élet. Ez a székely földbe oltott olasz reneszánsz azért nem tud valóságos életre kelni, mert az ízes székely beszéd s csavaros góbé agy, a kedves népi rigmusok, az egyszerű, szívből fakadó tréfálkozás nem találkozik a téma szándékolt mondanivalójával: bízzunk egymásban!

Hiányzik az egész cselekményben az értelmi és érzelmi logika. Különösen kihangsúlyozza ezt a hosszú második felvonás, mely szinte érthetetlenül vágja ketté a tulajdonképpeni darabot, a kettős szerelmi enyelgést, a férj és feleség, a barátnő–cselédke és a katona–koma négyesét.

E beékelt epizódfelvonás után további hajótörést szenved a dramaturgia és az élet igazsága a harmadik felvonásban. Mikor a kóros bizalmatlanságban szenvedő férjnek alkalma lenne meggyőződni végre felesége hűségéről, megtorpan és szánom-bánom vezeklésre indul, anélkül hogy bizalmában megerősödött volna, vagy belátta volna próbálkozása oktalanságát.

Erőszakoltnak tűnik a darab politikummal való megtűzdelése, az »agitátor atya« talán mégsem a legjobban hivatott arra, hogy jegyző létére támadja volt beosztottjait, a csendőröket. Végül is az érzelmi logika együtt szenved az értelmi logika hiányosságaival.

Hogy a darabot mégis körüllengi egy tiszta és jóízű varázs, az a szép, ízes magyar beszéd öröme. Nem vagyunk elkényeztetve a jelenkori magyar drámában a magyar nyelv szépségeinek mívelésével, ezért, ha nem is ragad meg, amit Tamási Áron színpadi figurái mondanak, de megragad az, ahogy mondják.”

Föltűnő, hogy csaknem valamennyi bíráló igyekszik Tamásira az éppen akkor kialakított politikai-esztétikai vélekedést rábizonyítani, amit már T. E. szövegében is dokumentáltunk. Ugyanakkor a Tamási Áron által említett központi kérdés, a „bizalom” erkölcsi-politikai gondolatának időszerűsége fel sem merül a recenziókban. 1956 után vagyunk – s ez a társadalmi gond nagyon is benne lappang a mindennapokban. Tamásival kapcsolatban is. A népi írók elleni 1958-as határozat (ismerjük Németh László és mások tisztességes magatartását 1956-ban) megalázó s denunciáló közhangulatot teremtett Tamási, Illyés és a nemzedéktársak körül. Tamási drámaírói sorsára és a magyar színházi élet állapotára jellemző adalék, hogy az ősbemutatóról a Népszabadság és a Magyar Nemzet be sem számolt.

A Boldog nyárfalevél újabb előadására a Békés megyei Jókai Színházban került sor 1974. március 1-jén. Az előadást Karinthy Márton rendezte.

Az előadást Pálfy G. István az Alföld Tamási-számában méltatta (1974/12., decemberi szám):

„Békéscsabán a fiatal Karinthy Márton is azzal tudott fölnőni Tamási drámaírói nagyságához, hogy nem az íróról vitázók érveiből próbálta összerakni a maga véleményét, hanem a Tamási-életmű ismeretéből. A többi írás ismeretében mert hozzányúlni a szöveghez, egyszerűsíteni rajta, ahol túlírtnak mutatkozott a mai fül számára, s merte megváltoztatni a drámai tagolást. Az eredeti három felvonást épp középen kettéosztotta, s ezzel szerencsésen fokozta a cselekmény iramát, s gondolatilag is azt helyezte fő helyre, ami igazán fontos és érdekes: hogyan védi meg magát egy falu közössége attól, hogy a háború utáni zavaros politikai időkben túljárjanak az eszén. A Boldog nyárfalevél nem tartozik Tamási legjobb drámái közé, mégis a csabai előadás nézője az igazi drámaíró Tamási szellemével találkozhatott. Mert a rendezés más drámái szelleméből is átmentve erősítette az e drámák megkívánta színpadi közösséget. A játék a majális ünnepen történik. Karinthy ennek gondolatából a május elseje népi misztériumát kerekítette az előadás köré. A községi mindenest, Mátyust pedig afféle előadásszervezővé léptette elő oly sikerrel, hogy Szerencsi Hugó alakításában ez a ravaszul okos parasztember maradt meg legjobb emlékezetünkben. Csabán minden bizonnyal nehezebb minden szerepre egyenlő értékű színészt találni, mint Pesten, a Madáchban például. Mégis inkább ez az előadás gazdagított a közös jó szereplés élményével. Körösztön István Torzsa bíró alakjában bizonyította, hogy érti Tamási humorát; érti, hogy nem góbéskodni kell, hanem hinni ezeknek a figuráknak emberi természetességében, s tisztaságában is, ahogy azt a fiatal szerelmesekként Tóth Gabriella és Lukács József tették. A legnehezebb dolga Szentirmay Évának volt, mert a hűségében megkísértett feleség szerepe néhol édeskésnek, néhol irreálisnak látszik. Hogy sikerült neki is, és a férjet, a frontról hazatérő jegyzőt játszó Áts Gyulának is (bár kár volt a nézőtérre pislognia a hatás kedvéért) nemcsak a közösségi, de a kevésbé fontos magánéleti konfliktust is hitellel megjelenítenie – ez az előadás sikerének színészi kulcsa.”

Karinthyék valóban az életrevalóságában megvizsgáztatott falu igazságát tartották fontosabbnak, a hitvesi bizalom kérdését színezőnek fogták fel. Tamási lényegi mondandója – az, amit a falu szájával mond el a hazatért jegyzőnek – így válik az előadás gondolati oszlopává: „»…a jövőben ne a mi firtatónk legyen, hanem olyan vezérlő emberünk, aki szeret minket és megbízik bennünk.«”

A békéscsabai együttes felvidéki vendégjátéka során 1974. április 7-én Oroszkán, április 8-án Besztercebányán, 9-én Zólyomban is bemutatta a darabot. Összesen negyven alkalommal játszották.

A Déryné Színház 1975 márciusában Szalai Vilmos elképzelésében vitte színre a Boldog nyárfalevél-t. (27-én Budapesten, a Kulich Gyula téren sajtóbemutatót tartottak, 30-án Kunpeszéren volt a premier.) Ebben az előadásban Gellértet Szigeti Géza, Klárist Várnagy Katalin alakította.

Függelék

I. kötet (1924–1942)

Tamási Áronnak olyan, játékaival és általában a színházi élettel kapcsolatos nyilatkozatait, esszészerű vallomásait, jegyzeteit, leveleit közöljük itt, amelyek alig ismertek vagy teljesen ismeretlenek még, s most kerülnek először kötetbe.

Énekes madár

Az 1927 októberében, Molnár Jenőnek írott levelében található először nyoma annak, hogy egy „egészen új parasztvígjáték” megírására készül. 1929 januárjában, a Baumgarten-évdíj átvétele után, Az Estnek már így nyilatkozik: „Háromfelvonásos drámát írok, amelyet a Nemzeti Színháznak nyújtok be.”

A „székely népi játék” felépítésének terve szinte novelláról novellára haladva bontakozik ki. A Mihályka, szippants! (1924) és A legényfa kivirágzik (1927) után megírja még az Okkersárga Ábrahám-ot (1930), amelyben két cigány kísértetet játszik, miként majd Bakk Lukács és Préda Máté az Énekes madár indító jelenetében. A komikus hangvételt próbálgatja a kecske-novellákban is (Kivirágzott kecskeszarvak, Tündéri kecske, 1933), s a hasznos háziállathoz fűződő néphiedelmeknek dramaturgiai jelentőségük lesz színdarabjában.

Tamási egyik legénykori szerelme – Kovács Irma – visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a farkaslaki lányok szemében félelmetesnek, titokzatosnak tűnt kecskék látása a sötét vagy holdvilágos éjszakában miféle riadalmat keltett, amikor udvarlóik nemcsak szívmelengető érzéssel, de a megvadult állattal szemben védelmet nyújtva kísérgették haza őket. Némelyik kecske, amelyik jóllakási lehetőséget keresve elszabadult, sokszor egész éjszakán át kóborolt a faluban – a kocsmából kilépők szórakozására és az ijedős asszonyok, leányok bosszantására. S ebből már nem nehéz kitalálni, hogy a kecske – ez az igénytelen, szelíd állat – a nép fantáziájának működése révén miképpen nőtt a szerelem és a boszorkányság megtestesült képévé.

Az Énekes madár első változata 1933 karácsonyán, a Brassói Lapok mellékleteként látott napvilágot. Előtte részletet közölt belőle az Erdélyi Helikon novemberi (9.) száma, A Göncöl-szekerén címmel.

Féja Géza egyengette az utat a drámaíró Tamási Áron előtt, úgy, hogy az Énekes madár mielőbb színpadot kapjon, de ha ennek akadályai mutatkoznak, a tornalji Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet gondozásában jusson nyilvánosságra. Féjának, aki az elsők közt ismerte meg Tamási színművét, a darab zárójelenete valószínűleg nem tetszett, mert változtatás kért. A csendőrök megjelenése – a dráma végén – elejtette a játék poétikus befejezési lehetőségét a mű egészével összhangban.

A Brassói Lapokban még a következő jelenet olvasható:

LUKÁCS

Megfogja Máténak a karját, és int neki, hogy kotródjanak innét kifelé. Meg is indulnak az ablak felé.

HÁROM CSENDŐR

Béjön az ajtón. A harmadik az, aki a tornácban aludt.

ELSŐ CSENDŐR

Felkapott fegyverrel Lukács és Máté felé. Megállj!

LUKÁCS és MÁTÉ

Feltartják a kezüket.

MÁSODIK CSENDŐR

Az ágy közepéről feláradó fényre mutat. Hát itt mi van!

ESZTER

Harciasan felülve. Megnyílt a pokol!

ELSŐ CSENDŐR

Az nem a mi dolgunk, hanem a papé! Gyerünk az egész banda! Gyerünk! Csendháborításért békísérjük az egészet! Tereli őket kifelé a puskatussal. Gyerünk az egész varjú-sereggel, ha nem hagytátok aludni a kollégánkat! Gyerünk! Egy-kettő!

Közben mind tódulnak ki az ajtón.

HARMADIK CSENDŐR

Ki aludt a tornácban, az éneklő madárra mutatva. Hát ez a madár?

ELSŐ CSENDŐR

A madár maradhat. Úgyis mingyárt virjad. Éppen itt az ideje, hogy énekeljen.

Függöny

Tamási Áron hagyatékában egy Féja Gézának küldött levél másodpéldánya található, amely a ceruzával írott jegyzet szerint „április 20-án” kelteződött. Ehhez Tamási az újraírt, később ismertté vált (jelen kiadásban kis változtatással megjelent) befejezést mellékelte, továbbá: a kézirattal és a kiadással kapcsolatos kérdésekről írt.

MÁTÉ

Megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beléveti Reginát az ágyba.

Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéből feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már letérdepeltek volt, egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutoljára Máté, majd Lukács hull el.

DOBOS

Dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában feljebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a Paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot, és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja, először halkan, majd mind lelkesebben.

Amit este kidoboltam,

Bételt reggel előtt:

Elhullott a varjú-sereg

A kis madár előtt.

Ameddig lesz hű szerelem,

Így lesz ezután es:

Legyőzi a jó a rosszot

S a tiszta szív a gonoszot

Mindig ezután es.

Feláll, és boldogan kinyújtózva:

Én is a babámtól jövök,

Kit igazán szeretek.

Feldobja a virágos kalapját a levegőbe, és kifogja a fejével.

Ha tetszik, ha nem!

Függöny

Édes Géza barátom,

ennél jobb befejezést a másik helyett nem tudtam találni. Így elég poétikus és elég magyarázó is, azt hiszem. Ha már így áll a dolog, kérlek, hogy a csendőrt úgy a szereplő személyek közül, mint a második felvonásból húzd ki, úgyszintén a legelső oldalról a dobossal kapcsolatban a következő mondatokat: (Valaki: Hát az emberi varjakkal micsináljunk? Dobos: Azt dobolja ki nektek a pap.) Egyébként pedig arra is felhívom szíves figyelmedet, hogy a kézirat gépelés után nem volt helyesírási és ékezeti szempontból átjavítva.

Rendkívül örvendek, hogy így sikerült tető alá hozni a dolgot. Ebben a megoldásban és ilyen kiadásban jobban is tetszik nekem a dolog, mint ha Lantos közöltette volna le valamelyik lapban, amit akart, saját kiadása előtt. Talán feljön még a napja is valamikor ennek a darabnak.

Ami a 350 pengős honoráriumot illeti, abból sajnos nem tudok engedni, hiszen egy 150 oldalas könyv első kiadásáért a Géniusznál 700 pengőnél többet szoktam kapni. Módját fogom azonban ejteni, hogy a Magyar Írás-nak a jövőben is szolgálatára lehessek. Kérlek is, hogy a honoráriumot a számomra vedd fel, s én rövidesen egy címet fogok adni Neked, ahova lefizesd a pénzt. Most már csakugyan sietni kéne a megjelenéssel, hogy a könyvnapra, sőt az előtt meglegyen. Ha készen lehetek a regénnyel, én is felmegyek akkor.

Nagyon hálás vagyok, hogy az otthoni dolgokról s harcaidról néha írsz valamit. Egy-egy cikket is belétehetnél néha a levélbe, ami engem különösképpen érdekel. Kérlek, add át Szentiványinak tiszteletteljes és meleg üdvözletemet.

Szeretettel ölellek:

Az ötvenes évek közepén Tamási átírta az Énekes madar-at; a Jókai Színház társulata ezt a dalokkal is dúsított változatot kezdte el próbálni. Feltétezhetjük, hogy Tamási bejárt a próbákra, s a készülődésben – a játék stílusát és szellemét tekintve – nyugtalanító jeleket látott. Emberi és írói tartására jellemző gesztus: a színrevivőkkel nem kezdett háborúságot. Pontokba szedett elgondolását küldte el. Talán nemcsak az ő írói vágyképe fogalmazódott meg egy-egy jelenet értelmezésében, hanem az 1942-es kolozsvári előadás emléke is, amelyet Tompa Miklós rendezett, s az Énekes madár bemutatói közül Tamási ezt tartotta a legtöbbre.

Néhány szerzői megjegyzés az „Énekes madár” rendezésének dolgában

1. Amikor a vénlegények mint kísértetek megjelennek a puskákkal az ablakban, végleges „kísértetharcot” és „állást” vesznek, s mozdulatlanul úgy maradnak mindaddig, amíg végleg távoznak.

2. Eszter dudorászva érkezik haza, elmegy a virágcsokorral az asztalig, s amikor a kancsóba akarja tenni a virágot, csak akkor veszi észre a két kísértetet. Felsikolt, és kifut. A vénlegényeknek nagy élvezet, hogy sikerült a játék; legyen idejük, hogy csendes örvendezéssel elsompolyogjanak.

3. Ahogy a vénleányok visszajönnek, a fojtott ijedelem után ámuldozásba esnek, még az ablak talpát is megtapogatják: megnyugszanak, hogy nincs kísértet. A játék lecsendesedve indul tovább.

4. Mint mindennap szokott, úgy folyik a játék: egymást figyelve, de a vénlányok részéről titkolt izgalommal, hogy vajon Lukács miért van oly ünnepélyesen felöltözve.

5. Lukács nem durva, hanem inkább gunyorosan kedves; az Eszter szerelmi közeledését is nem fizikai viszolygással utasítja vissza, hanem fortélyos kedvességgel. Amikor például az Eszter csókja miatt borzongással elárulja magát, akkor is magyarázkodni kezd, vagyis „téreng” a szóval. Amikor Eszter az ölébe ül, akkor is inkább lecsúsztatja, de mielőtt leesnék a lány a földre, inkább megfogja, s úgy teszi le a földre.

6. Eszter és Regina állandóan türtőztetik magukat, mert férjhez akarnak menni. Fogcsikorgató, mézesmázos játékot játszanak, csak nagy néha csap ki belőlük a gőz, de akkor is rögtön a kedvességbe húzódnak vissza.

7. A Magdó megjelenése nagy esemény. Már az éneke is olyan, hogy „még az ökör is elécsapja a fülit, amikor hallja”. Jobb lesz, ha a körte csuszikáját, a Magdó iránti figyelmességből, maga Lukács veszi fel.

8. A tojásjelenetnek mindenkit lefegyverző, drámai jelenetnek kell lennie. Ennek a hangját kell Mókának megadnia, amikor meghallja a Magdó énekét: nagy örömteli kiáltással, hogy szinte beugrik örömében az ablakon, mint a vadmacska.

9. Jobb lenne talán, ha az eltörött tojást a két öreg legény, odahajolva föléje, ámuldozó döbbenettel vizsgálná, s úgy mondanák azt a pár mondatot.

10. Magdó a tojás lenyelése után már kivirulva, önérzetesen és bátran jelenjék meg. Bízzék magában, és a végső jelenetnél, mint a fellobbanó tűz, úgy hirdesse meg a maga szabadságát.

11. A második felvonás kezdetekor ne a boszorkányok suttogása legyen a vénlányok hangjában, hanem a holdvilágos éjszaka suttogása. Móka a fiatalság hetyke erejével jöjjön ki. A vénleányok közeledésében sóvárgás legyen inkább, mint fizikai felkínálás. Szó sem lehet arról, hogy Eszter letérdepeljen, mert a női szemérmet még az epekedésben is meg kell őrizni. Móka pedig a közeledések elől úgy térjen ki, mint a vadmacska; majd süssön az elszánt bátorság belőle, amikor kiderül, hogy a vénlegények az ő vesztére visszajönnek.

12. Magdó, amikor elküldi Mókát, csak az ajtót húzza be, de ne tartsa erőszakkal, mert a vénleányok, hogy Móka előtt kedvező színben tűnjenek, durván nem akarnak erőszakoskodni Mókával. Amikor Móka eltűnik, akkor farkasszemet nézzenek; s meggyőződvén, hogy Móka csakugyan elment, csak akkor lökjék be Magdót a házba.

13. Amikor kidobják Magdót az ablakon, akkor nemcsak üldözött, hanem női szépségében boldog is a holdvilágos szabadságban, mert feszíti a szerelem. Ebből a női virágzásból fakad az áhítat, amikor fohászkodik. Úgy legyen öltözve, a párnája és pokróca is színes legyen, hogy a kinyílt nőiességével fizikailag is játszani tudjon; ha távolabb van Mókától, süssön és csábítson; ha Móka közeledik hozzá, szemérmességbe bújjon.

14. Ha lehetséges, Móka inkább csak a tornác fájáig jöjjön le; tegye magát huncutul, hogy le akar esni, mire Magdó segítségére ugrik. Így ér össze a kezük (s ami legtöbb), a fejét is cirógatásra eléri Móka. Ez a szerelmi érintkezés olyan, mintha Móka magához akarná emelni a magasba.

15. Lukács, amikor szerelmi vallomásra jön, ne vigye túlzásba a settenkedést. Jobb, ha a rózsát is a kezében hozza, mint a kabátja alatt, hiszen nem tolvaj módra jön, hanem elszánta magát arra, amire a szíve küldte. Ne legyen szerencsétlen, esett ember, hanem kitisztult szívű férfi. Ne menjen a tornácra, hanem alulról valljon szerelmet; fizikai közeledés helyett inkább féltérdre ereszkedjék, fogja fel a kezét, s úgy valljon szerelmet. A keserűsége és a dühe akkor jön ki, amikor Máté közeledik, de akkor is Máté felé.

16. Máté szerelmi vallomása esetlenebb, de ő is csak medvésen törleszkedik és csámcsog, de nem erőszakoskodik a lánnyal, aki mindig csak felülről, szerelmének diadalában válaszolgat nekik.

17. A végső drámai jelenetnek, amikor Mókát megfogják, inkább fojtott és fogcsikorgató jellege van, mint kiabáló hangossága, hiszen csendes éjszaka van, s amit csinálnak, titkon akarják csinálni.

18. Móka összefüggő módon ne énekeljen a kútban, csak egy-egy dallamfoszlány hallatszik onnét, mert hiszen nagy erőfeszítéssel kapaszkodik. Amikor kiemelkedik a kútból, rázza meg diadallal a vizes fejét, s úgy mondja boldogan, hogy „íme, egy halott”.

19. A harmadik felvonás uralkodó jellege az, hogy Móka és Magdó nagyon szeretik egymást. Erre kell épülnie annak az összejátszásnak, hogy mindenkinek túljárnak az eszén; egymás megértésének és szerelmüknek minden olyan pillanatban ki kell derülnie, amikor a mások háta mögött szót vagy pillantást válthatnak.

20. Magdó, miután és elég hamar megtudja, hogy Móka csak játssza a beteget, legyen a Móka számára szerelmileg ingerlő. De a szerelmi fizikai jeladás nem a szájon való csókolás, hanem inkább az összeborulás.

21. Móka merészen váltogassa a betegséget és a rendelkező egészséges állapotot. Amikor Lukács írja a végrendeletet, neki háttal, mutasson Lukács felé szamárfület. De ne a fenekén írja alá az írást, hanem térdepeltesse le háttal maga felé, és a hátán írja alá. (Általában naturalista játékot ne csináljanak, például Máténak tilos köpködni a színpadon.)

22. A legvégső jelenetnél, amikor a madarak kirepültek, a lányok ámulatukban essenek térdre.

Budapest, 1956. március 28.

A Jókai Színház bemutatója alkalmából a rádió Esti Híradója interjút készített Tamásival. Tamási nyilatkozatának eredeti szövege – a tervezett kérdésekkel együtt – bizonyára az illetékesekhez került, másodpéldánya a hagyatékban lelhető föl. Autográf írással ez áll a jobb felső sarokban: „Felvétel 1956. IV. 8. Kedd.” Ezt valószínűleg később, emlékezetből írta fel Tamási, mert április 8-a vasárnap volt. A 8-i dátummal jelölte a kézirat elkészültét is. Hihetünk a keddi időpontban, ami azt jelenti, hogy a beszélgetést 10-én rögzítették a stúdióban. (Az interjú szövege először a Forrás 1973. évi márciusi-áprilisi, 2. számában jelent meg.)

A Jókai Színház műsorába iktatta Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát. A darab próbái már öt hete folynak, s most tizenharmadikán, pénteken lesz a bemutató előadása. Ebből az alkalomból megkérjük a szerzőt, hogy a rádió hallgatóságának mondjon valamit az Énekes madár-ról és a készülő előadásról.

– Nagyon szívesen. Tessék kérdezni.

– Szeretnők tudni, hogy mikor írta ezt a népi játékot, s milyen körülmények között.

– Még 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam; s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született az Énekes madár.

– Miről szól a darab?

– Egy fiatal pár tiszta szerelméről. Ők az „énekes madarak”, akiket a természet és az ég is megsegít a bajban.

– Úgy tudjuk, már régebben is játszották ezt a népi játékot.

– Igen: 1935-ben adták első ízben elő, Pünkösti Andor rendezésében és Tolnay Klárival a fiatal leány szerepében. Aztán előadták Kolozsváron, majd a Nemzeti Színházban is.

– Ha ezekre a régi előadásokra gondol, a mostani bemutatót milyennek ítéli?

– A régebbi előadások is szeretettel keresték azt az előadási formát, amely a darab lényegét legjobban ki tudná fejezni. Most a Jókai Színháznak ebben a keresésében talán még nagyobb szerencséje lesz, mert hiszen közben az idő is közelebb került a darabhoz. Azonkívül pedig úgy művészi, mint műszaki vonatkozásban mindenki mindent megtett az előadás sikere érdekében.

– Bízunk is a sikerben, amit szívből kívánunk.

– Írónak a siker olyan, mint gazdának a szivárvány. De ha mégis lenne sikere a darabnak, én azt a sikert a közönség és a színészek között széjjelosztanám; s magamnak csak egy kicsi tollacskát tartanék meg az Énekes madár szárnyából. Ilyen értelemben köszönöm szépen a jó kívánságot.

1956. április 8.

A debreceni Csokonai Színház 1961. május 5-én tűzte műsorára a darabot. S Tamási bizonyára a rossz emlékű 1956-os előadás aggodalmaitól is vezettetve, a játék stílusára és a színpadi beszédre vonatkozó kéréseit foglalta össze a bemutatóra küldött levelében. (A levelet Tompa Miklós közölte, rendezői jegyzetével együtt, az Alföld 1974. évi, decemberi, 12. számában.)

A szerző néhány megjegyzése a darab előadásával kapcsolatban

1. A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.

2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben, egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. Ha a tájszólás útjára mennének a színészek, akkor beszédbeli zűrzavar keletkeznék, mert hiszen, természetes módon, senki sem ismeri a „székely” beszédet. Amiben egyek lehetnek, az csupán az ízes és tiszta magyar beszéd. Tehát beszéljenek így a színjátékban.

3. Mivel a való élet alapját kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az „öregekben”, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus. Így tehát, mint az életben is, árnyaltan beszéljenek és játszanak a színészek: vagyis csak akkor harsányan, ha a valóságos indulat ezt megköveteli. Senki ne akarjon önmagáért való „humort” játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.

4. Ebben a jelben mindenkinek köszönet a munkáért, és baráti üdvözlet.

Budapest, 1961. április 21.

A Magyar Rádió Török Tamás rendezésében, 1963. március 15-én sugározta az Énekes madar-at. (Móka – Zenthe Ferenc, Magdó – Domján Edit, Lukács – Agárdi Gábor, Máté – Szabó Gyula, Eszter – Kiss Manyi, Regina – Fónay Márta, Dobos – Bihary József.) Az előadáshoz február 28-án írt bevezetőt Tamási, amit ő olvasott fel a mikrofon előtt. A kézirat jobb felső lapján tüntette fel később ezt a tényt. S azt is, hogy: 1963. november 17-én „Elmondottam Füzesabonyban”. Erre abból az alkalomból került sor, hogy a poroszlói színjátszók, akik már augusztusban is előadták az Énekes madar-at, most Füzesabonyban szerepeltek, s az eseményre meghívták Tamási Áront. (A zárójelbe tett sorok természetesen a rádióban hangzottak el.)

Bevezető az „Énekes madár” rádióelőadásához

Tisztelt Hallgatóim!

Akik az Énekés madar-at (a rádió hullámain) most elröpítik a közönséghez, hát azok a figyelmes emberek azt mondják nekem, hogy a madár éneke előtt szóljak valamit. Szerintük érdekes, sőt hasznos is, ha a színdarab megszületésének a körülményeit felidézem, s apai módon jellemzem is eme írásomat.

Amikor ezt a kívánságot hallottam, magam is szinte azt hittem, hogy semmire sem emlékszem, ami a színjáték születésével kapcsolatos. Ami nem is volna csoda, mert az Énekes madar-at egészen fiatal koromban írtam. De amikor azt kezdtem volna hinni, hogy semmire sem emlékszem, már virradni kezdett bennem az emlékezet.

Villáncsol bennem a múlt, s a meg-megvillanó fénynél azt az utat is látom, amelyen elérkeztem a darab megírásáig. Látom magamat mint nagyocska diákot, aki a karácsonyi és húsvéti szünidő alatt, s nemkülönben nyáron is, otthon a faluban, legénykedni kezdettem. Nem volt ez valódi legénykedés, hanem inkább csak kukorékolni tanultam. Vagyis szombat és vasárnap este elmerészkedtem egyik-másik kislányhoz vizitába. Ott a nagyobb legények között egy kicsit vegyültem és üldögéltem. Tartottam a házigazdától, hogy nem véli-e még korainak az én berzenkedésemet; s igyekeztem egy cseppet melegre csiholni a háziasszony pillantásait. Közben nagyokat nevettem a legények tréfáin, melyekkel egymást szőrmentiben csipkedték; s figyeltem a kislányt, hogy kinek szurkol a kelleténél jobban. S amikor távoztomban az ereszbe vagy a tornácba kikísért a kislány, akkor ejtettem néhány szót a holdvilágról, s majd későbben arról is, hogy a csillagok mire biztatják az érző szívet.

Aztán múltak az évek. Egyetemre kerültem, majd Amerikába mentem. Itt írtam, Amerikában, a Mihályka, szippants! című novellát, melynek hímpora a falusi vizitákat idézte. S majd hazajövet, Kolozsváron megírtam A legényfa kivirágzik című elbeszélést, amelyben Móka és a diófa már szerepel. S innét már egyenes volt az út az Énekes madár-ig, melyet a harmincas évek közepe táján írtam meg. A színpad hagyományos formáival nem sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után, s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény, mint egy váratlan irodalmi rügyecske. Aztán 1935-ben egy alkalmi művészegyüttes mégis előadta Budapesten. A kritikusok azt mondták, hogy ez nem színdarab, de mégis valami. S mint efféle valamit aztán eljátszották a Nemzeti Színházban, s még itt-amott.

(Ez a mostani rádiószöveg, amit hallani fognak, a darab formájából és eredeti szelleméből semmit sem vesztett. Csupán tömörebb lett a szöveg, amit a rádió meg is kívánt. Úgy hiszem, hogy a történet erősebb zártsága javított a darabon, aminek egy írásmű mindig örül. S ha csakugyan jobb lett, azért köszönet elsősorban a dramaturgnak és a rendezőnek jár, s a játszó művészeknek; s nekem csak annyiban, hogy a csökönyösség helyett a művészi érzelmekre hallgattam.) Örvendenék, ha most egy kedves időt tudnánk szerezni mindazoknak, akiknek idejük és kedvük van meghallgatni ezt a székely madáréneket, s akik e tavaszi énekszó mellett csillogni érzik magukban a szív tisztaságát.

Tündöklő Jeromos

Már a kolozsvári ősbemutató előtt felvetődött a budapesti premier gondolata. Sőt az előkészületek is megkezdődtek, hogy a Vígszínház erdélyi ciklusának sorában – Kós darabját, a Budai Nagy Antal-t követően – 1937 februárjában műsorra tűzzék. A remélt budapesti bemutató tette időszerűvé, hogy Tamási a Független Újság felkérésére Kovács Györggyel beszélgessen új drámájáról. (1936. december 20–31.)

A Jeromos-komplex

Tamási Áron nyilatkozik

„…a színházkultúrának elsekélyesített ízléséhez nem fogok alkalmazkodni.” – Az igazi író feladatai, a Vígszínház transszilvániai ciklusa és a Jégtörő Mátyás második kötete: a Szegények vezére.

(Tamási Áron új színműve, a Tündöklő Jeromos nemcsak a transszilvániai irodalmi életnek, de egész közéletünk érdeklődésének középpontjába került. Bizonyos, hogy a vitákban kirobbanó véleményeket, nézeteket ismét felélénkíti a darab mondanivalója, amikor műsorra kerül a budapesti Vígszínház előadásában.

Nagyon elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy maga az író szögezze le a nyilvánosság előtt is a maga elvi álláspontját, és eligazítson a vitában. Tamási Áron megkérdezésünkre tartózkodott a nyilatkozástól. „Az író dolga, hogy írjon – aki nem tud írni, hadd vitatkozzék” – feleli, s ebben igaza is van. Hiszen ő világosan kibeszélte mondanivalóit a színműben, mely művészi és tartalmi szempontból egyaránt pontosan beilleszkedik abba a vonalba, illetve célkitűzésbe, melyet Tamási Áron szolgál irodalmunkban tiszta, a legszélesebb humánumba gyökerező népiségével. Éppen ennek a célkitűzésnek szolgálata teszi szükségessé, hogy az író leszögezze a maga elvi álláspontját, s beszéljen a Tündöklő Jeromos-ról irodalmi tartalom és társadalompolitikai szempontból, s nyilatkozzék a vitáról – természetesen mint művészi kérdésről is, a becsületes művészet megvédése érdekében.)

– Hogyan és mikor született a Tündöklő Jeromos gondolata? – kezdjük kérdezősködésünket a dolgok gyökerénél.

– Tulajdonképpen már Lélekindulás című, első novellás könyvemben felötlött az a gondolat, melyre a Tündöklő Jeromos épült. A kötet darabja, mely ezt a gondolatot rejti, az Ördögváltozás Csíkban című novella, amit még Amerikában írtam volt. Irodalmi munkásságomban ez a novella az első jel, ami erre a darabra mutat. Engem mindig rendkívül érdekelt a székely képzelőerőnek az a játéka, módszere, ahogyan ez a nép az ördögöt elképzeli. Az Ördögváltozás Csíkban – ami nagyon természetes – szinte kizárólag mesenovella volt, úgyhogy semmilyen különös társadalmi kérdést nem érintett. Az ördög azonban nem fért meg ennek a novellának a kereteiben, hanem további szerephez s átváltozásokhoz akart jutni.

Politika és irodalom

Így történt az, hogy gondolataimban egyszer csak – egészen véletlenül – egy örménynek a formáját öltötte magára. Megjegyzem azonban, hogy a szóban forgó novellában is a székely örménynek nézte az ördögöt, s azzal, hogy itt a darabban tényleg örménynek szerepel Jeromos, én nem akartam jelképezni semmiféle fajtát, csupán kézenfekvővé szándékoztam tenni az ördögalakot. Amint egy ilyen figura szerepe az én elképzelésemben is egyre emberibb s egyre szociálisabb valósággá érett: az „ember” felemésztette az „ördögöt”, úgyhogy a székely most az embert nézte ördögnek. A képzelet még ennél a fázisnál is tovább fejlődött, mert amikor a Tündöklő Jeromos témája teljesen kialakult bennem, már tisztán láttam, hogy az emberben csupa ördögi vonások élnek. Vagyis az ördögből hús- és vérember lett, akiben azonban élesen megmaradtak a rossz, gonosz vonások. A színműről ezelőtt hat esztendővel készítettem első jegyzeteimet; akkor alakult ki ennyire képzeletemben ez az alak. Első jegyzeteimet pihenni tettem. Közben, az évek folyamán az ördögalak teremtett magának egy világot, egy témakört, hogy úgy mondjam: szerepet, amelynek keretében ennek az esztendőnek nyarán, mikor darabomat írtam, megjelent. Így született a dráma.

– Miféle szándék vezetett Téged az ördögfigura, illetve az ördög szerepének s az ezt környező életnek megalkotásában, vagyis milyen mondanivalók parancsolták a darab megírását?

– Azzal kell kezdenem – felelte második: kérdésünkre Tamási Áron –, hogy az irodalomnak pusztán művészi formája, illetve célkitűzése engem sohasem elégített ki. Az a felfogásom, hogy az irodalom tartalmi része soha el nem hanyagolható fontosságú az igazi író számára, aki úgy érzi, hogy egy embertömegnek, fajtának kifejezője. Az én esetemben olyan fajtának, mely meglehetősen rendezetlen s alakulóban lévő társadalmi helyzetben él. Általában minden írásomban törekedtem arra, hogy megközelíteni és megvilágítani próbáljam ezt a szociális problémát is – a művészi forma feláldozása nélkül. Volt eset rá, hogy a művészi forma lépett előtérbe; de volt eset arra is – nevezetesen a Czímeresek című regényemnél –, hogy nem a művészi forma, hanem a szociális, részben politikai természetű mondanivaló került első vonalba a művészi forma rovására. Természetesen, mint minden igazi írónak, az volt mindig a célom, hogy ezt a két alkotásbeli követelményt összhangba, egyensúlyba tudjam állítani. Ez pedig egyike a legnehezebb írói feladatoknak.

Ördög és szerep

– Nagyon jól éreztem, hogy ennek a célkitűzésnek egyik legjelentősebb próbája éppen a Tündöklő Jeromos című darab, melynek problémája kétségtelenül erősen politikai vonatkozású. Főleg ez a megérzésem a magyarázata annak, hogy a Czímeresek után hosszú éveken át érleltem magamban a politikai vonatkozású témát. Semmiképp sem akartam abba a hibába esni, hogy a politikai mondanivaló annyira előtérbe kerüljön a forma rovására, hogy kifejezetten egy időszerűen vezércikkízű politikai dráma szülessék a Tündöklő Jeromosból. A hatás, melyet a darab minden irányban kiváltott, megerősíti bennem azt a hitet, hogy a tartalomnak és a művészi formának összhangba hozása egy irodalmi műben ez alkalommal jobban sikerült, mint bármikor eddigi próbálkozásaimban. Tudniillik a hatás mindig olyan mértékben jelentkezik, amilyen mértékben sikerült művészileg megoldani egy feladatot.

– A Te megítélésed szerint ebben a műben mi az, ami legkézenfekvőbben mutatja a sikeres művészi megoldást?

– Jeromossal kapcsolatosan az volt az elképzelésem, hogy ez az ember semmiféle fajtához, semmiféle valláshoz, semmiféle társadalmi osztályhoz és semmiféle politikai párthoz nem tartozik, illetve bármelyikhez tartozhatik. Ezt a tételt művészileg megoldani teljesen lehetetlen volna úgy, hogy a nézőben vagy olvasóban egy valóságos, közönséges ember benyomását ne keltené; egy olyan emberét, akinek származása, cselekedetei, élete és halála nyílt, világos és megmagyarázható, mint a mindennapi emberé. Egyszóval: amellett hogy színpadi szereplésével húsból és vérből való emberként hat, mondom, szimbolikus figura is.

Az alakok jelentősége

– Természetes, és hangsúlyozni is kívánom, hogy egyetlen olyan alak sincs a darabban, aki a művészi beállításon túl ne akarna valamilyen szempontból – akár osztály-, akár szociális szempontból – egyebet is jelenteni. Például az öreg székely korcsmáros (Sáska) jelképezi azt a székely típust, amelyik a háború- és fogságon keresztül, s általában künn a mai zűrzavaros világban szerzett tapasztalatai után könnyen és bizony nem válogatós eszközökkel szeretne megélni. Mutatja ő, hogy ez a mai polgári társadalom, mely pénzen, félrevezető, a lényeget eltakaró formákon ingadozik, hatásával – sajnos! – elért a faluba is. Kétségtelen azonban, hogy egy faluról származott ember, aki nem vesztette el a földdel való szerves kapcsolat érzését, sohasem lehet annyira lelke aljáig romlott, mint az ellentétes embertípus. Ennek az öreg székelynek például minden csalódásán és eltanult romlottságán túl nagy híre van abban, hogy a fia nem lesz hozzá hasonló. És én is komolyan és mélyen osztom az öreg hitét; ezért szerepel a darabban a tiszta, hívő és bátor ifjúság képviselője gyanánt Gáspár. Gáborra vonatkozólag, aki tanult fővel visszamegy a faluba, s érdek nélkül a nép boldogulását szolgálja és irányítja, azt szeretném mondani, hogy: ha a transszilvániai magyar középosztály tanult fiatal férfiai megérzik a Gábor szerepében a maguk hivatását, akkor a legtöbbet sikerült elérnem abból, amit ezen az alakon keresztül ki akartam fejezni. S általában az alakok összességében és a darab egész jelentésével azt az elvi-politikai meggyőződésemet akartam hangsúlyozni, hogy egyrészt létezésünk első és legfontosabb záloga a falu és a föld, másrészt, hogy személyi érvényesülési, haszonhúzó szándékkal senki ne avatkozzék a falu ügyeibe! Sem az, aki a fajtájához tartozik, sem az, aki érdekből vallja magát idetartozónak, aki ezt mégis megcsinálja, annak sorsára nézve megfontoltan vallom, hogy a Jeromos bukására kell jutnia, illetőleg arra kell juttatnunk, bárki legyen is az!

– A politikai vonatkozású mondanivalónak ilyen művészi formában való megjelenítését hogyan ítélték meg színházi körök?

– Erre vonatkozólag azt kell mondanom, hogy ennek az elfogadtatása nem ment a legsimábban. Ezt nagyon természetesnek is találom. Bár teljes mértékben ismerem a pesti, illetve a mai magyar színházi kultúra felfogását – úgy művészi, mint tartalombeli igényeivel –, amikor alkalom nyílt számomra a színpadi szerepléshez, mégis az volt a határozott véleményem és célkitűzésem, hogy ennek a színházkultúrának elsekélyesített ízléséhez nem fogok alkalmazkodni.

A magyar drámaírás új útja

– Nagy örömmel töltött el, hogy ehhez a felfogásomhoz elvileg nagy megértőt találtam Jób Dánielben, a Vígszínház igazgatójában. Mert amikor a tavasz folyamán több itteni író között engem is felkért arra, hogy a Vígszínháznak darabot írjak – s amikor én e felkérésre kijelentettem neki, hogy én a szokásos pesti színdarabírás módját sohasem fogom igénybe venni, s ilyenformán nagyon aggályos lehet az én Vígszínházban való szereplésem –, kijelentette, hogy őneki éppen az a célja, hogy valami frissítőt hozzon a sablonos színdarabírás világába. Ezt pedig elsősorban Transszilvániától várja. Ha már így állt a dolog, boldogan vállalkoztam arra, hogy a legmaibb Transszilvánia-problémát, ami egyben a mai kornak is keresztmetszetét adhatja, művészi keretben színpadra vigyem. Amikor készen voltam a darabbal, és benyújtottam a Vígszínházhoz, Jób Dániel azt a kívánságát fejezte ki, hogy a főszereplő alakot, Tündöklő Jeromost konkretizáljam. Ugyanis az ő véleménye szerint könnyen megeshetik az, hogy a közönség nem fogja a darab mondanivalóját megérteni. Én úgy éreztem, hogy a főhős konkretizálása menthetetlenül vezércikkízűvé tenné a darabot, magát a főhőst pedig valamelyik politikai pártban elhelyezkedő alakká zsugorítaná. Éppen ezért arra kértem Jób Dánielt, hogy a darab esetleges változtatását tartsuk fenn a cluji ősbemutató utánra. Miután az ősbemutató megtörtént, még határozottabban láttam, hogy az az írói felfogás, mely a Jeromosban szimbolikus alakot állított a darab középpontjába, helyes és célravezető volt. Ezt a meggyőződésemet főleg abban a körülményben látom igazolódni, hogy mindenfajta felfogás képviselőiből, s főképpen különböző politikai pártok kebeléből számosan akadtak, akik a rossz és kártékony Jeromosban magukra ismertek. Csupán az alak szimbolikus jelentőségének tudható be az, hogy hivatalos politikai pártunk gyanakodói magyarellenes alakot láttak benne, a munkások fasiszta kalandort, a zsidók antiszemita üzletpolitikust, derék papjaink pedig erkölcsi megrontót. És ahogy nyilvánvalóan kiderült: maguk a románok is gyanakvással nézték ezt a figurát. (A negyedik cluji előadás után a művészeti főfelügyelő négy hétig felfüggesztésben tartotta a darabot, s mint most hallottam, még csupán két-három transszilvániai előadásra engedélyezte, mintha a fentebb elmondottakon kívül Tündöklő Jeromos-ból egyszerre csak egy-két tablettát szabadna bevenni, akárcsak a gyógyító aszpirinből.)

– Mit gondolsz, ez a darab és általában drámaírói célkitűzéseid mennyire függnek össze azzal az egyre erősödő gondolattal, hogy a magyar drámaírást új utakra kell terelni?

– Nagyon természetesnek találom, hogy az ardeali lírának és prózának kiélése után épp itt nálunk ütötte fel fejét legerősebben az a törekvés, hogy a magyar drámairodalomba nemzeti és emberi tartalmat is kell belevinni, és hogy bármilyen módon a színpadot is meg kell szereznünk magunknak. Néhányan egyetértettünk abban, hogy ezt a legnehezebb harcot a háború utáni transszilvániai írás hitelének fölhasználásával és latbavetésével kell elindítanunk. Ez elsősorban azt jelentette, hogy az itteni ősbemutató elvéhez minden lehetőség szerint ragaszkodunk. Ezáltal nyilvánvalóvá akarjuk tenni, hogy törekvésünkkel – úgy tartalmi, mint művészi forma szempontjából – elsősorban Transszilvániához tartozunk, és ha kínlódva meg bukdácsolva is, de innen szeretnénk bevonulni a pesti színpadra; nem pedig a pesti színpadról óhajtunk ide visszajönni. Ebben ne lásson senki semmiféle különcködésre valló törekvést, mert az a meggyőződésünk, hogy az egyetemes magyar színműirodalomnak is csak ezen az úton tudunk legjobban használni. Boldogsággal tölt el, hogy felfogásunk, a jelek szerint, máris igazolódni látszik. Hiszen elértük azt, hogy a pesti Vígszínházban, melynek művészi múltja európai szempontból is kiemelkedő, a jövő színi évadban négy transszilvániai darabból álló ciklus fog színre kerülni. Bizonyos, hogy sok minden múlik ennek a ciklusnak erkölcsi és művészi sikerén, de meggyőződésem, hogy ahol együtt van a tehetség, a hit és a munka, ott legalább olyan bátor és biztató jeleket lehet leadni, melyek magukban véve alkalmasak arra, hogy egészséges légkört és tisztultabb világot teremtsenek.

„Szegények vezére”

– Mi a véleményed a honi közönségnek a darabbal szemben történt magatartásáról?

– A közönségről általában a legjobb véleményem van. Egy ilyen újfajta s mondanivalójánál fogva is elevenbe vágó darab színre kerülésénél – mint amilyen a Tündöklő Jeromos – senki sem várhatja az egyöntetű és könnyed elismerést. Nagy dolog az, hogy a közönség nagy része megérezte a darabban rejlő nyugtalanító s életbevágóan fontos problémát. Továbbá, hogy ezeknek a kérdéseknek felszínen tartását és megoldás felé mutató törekvéseit izgatott megbeszélésekkel és vitákkal szolgálni és elősegíteni igyekszik.

Megértő közönség

– Legközelebbi terveid között szerepel-e valami olyan, ami az itt elmondott irodalmi magatartásodat bizonyítja?

– Hogyne! Mind csak ilyen terveim vannak! Most írom például Jégtörő Mátyás című regényem második kötetét, amely Jégtörő Mátyás transszilvániai életéről szól, s amelynek címe: Szegények vezére. Úgy áll a dolog, hogy az egész első kötetet mintegy előszónak tekintem ehhez a második kötethez. Szükségem volt arra, hogy abban az első könyvben sok minden titokzatos és csudálatos összefüggésre rátapintsak. Ugyanis ezeket az összefüggéseket Jégtörő Mátyás valóságos földi életében (II. kötet) az ő szokatlan és meglepő cselekedeteihez magyarázatul szántam. Tulajdonképpen ebben a most íródó második kötetben válik egészen nyilvánvalóvá, hogy egy igazi emberi élet, annak cselekedetei és hitbeli forrósága csak úgy érthető meg, ha ezt az igazi embert a világgal való szerves összefüggésében tudom megmutatni. Az ember nem társadalmi osztályokba és nem városokra meg falvakra osztott emberek életére született, hanem egyetlen igazság szolgálatára. Ez az igazság pedig nemcsak az emberi társadalom bajainak és örömeinek felismeréséből származik, hanem maga a teremtett világ állataival, növényeivel, vizeivel, csillagaival és levegőjével egyformán táplálja. Vagyis a végső gyökereinél, elülről kell kezdeni mindent, mert ez az egyetlen módja, hogy az ember kimeneküljön a zsákutcából, és újra megtalálhassa igazi helyét a világban. Lehetőleg olyan harmonikusan, ahogy a halott megtalálja helyét a földben.

Két évvel később – az 1939. évi budapesti bemutató előtt – több fővárosi lap is beszámolt a Nemzeti Színház előkészületeiről. A Pesti Napló március 31-i számában megjelent vallomást a szerkesztői információk elhagyásával közöljük, mivel a kiinduló alap az író nyilván előre elkészített szövege volt, amelyből tetszésük szerint emeltek ki egyes részleteket a különböző sajtóorgánumok. Az egyik változat – A Tündöklő Jeromos előkészületei a Nemzeti Színházban címmel – a Magyar Nemzet április 6-i számában volt olvasható.

Tamási Áron – a „Tündöklő Jeromos”-ról

Két tényező teszi irodalmivá az író munkáját: a művészi színvonal és a nemes tartalom. Ezekben az időkben, amikor a világnézetek és a különféle eszmék kavargása az irodalmat is elemi erővel csapkodja, különösképpen szükséges ezt a felfogást hangoztatni és szolgálni. Azelőtt, régebben csak a művészi színvonal volt a fontos, s ez volt az oka annak, hogy az irodalom erkölcsi tekintélyét és nevelő hatását sokszor elvesztette. Napjainkban viszont sokszor az ellenkező véglet hibájába esik az író és az irodalom: a „nemes” tartalmat hangsúlyozza és követeli, nem törődve a művészi színvonallal. Míg az első felfogás egyénieskedő, és sekélyessé tette az irodalmat, ez a második műkedvelővé teszi. Én azok közé tartozom, akik minden írásukban és megnyilatkozásukban szigorúan követték és szolgálták a művészi színvonal és a nemes tartalom együttes irodalmi törvényét.

Ennek a törekvésemnek legnyilvánvalóbb erőpróbája s egyben példája a Tündöklő Jeromos című népi játék. Ez természetes is, hiszen darabom annyira mai, s mondhatnám, politikai vonatkozású, hogy megírásakor csak a legszigorúbb, legművészibb írói eszközök használata biztosított arról, hogy a Tündöklő Jeromos-ból nem lesz időszerű szatíra, hanem erkölcsileg és művészileg megoldandó mai kérdés, amely voltaképp mindig kérdés volt, amióta társadalmi életet él az ember.

Tulajdonképpen három dologról van szó. Először egy régi, de ma elburjánzott „politikai” típusról. Különböző pártok és világnézetek ebben a típusban közösek. Az ilyen „politikus” velejében demagóg, eszközeiben nem válogatós, csak kettőt akar és ismer: pénzt és hatalmat. Természetes, hogy ennek a típusnak egy vidéki változatáról van szó, hiszen darabom egy székely faluban játszódik le. Másodszor: milyen az az ember és az a magatartás, amelyet a demagógiával és a „hathatós” politikai eszközökkel szembe lehet és szembe kell állítani? Az író úgy felel erre, hogy ez az ember csak erkölcsi személyiség lehet, aki emellett mély kapcsolatban van a tömeggel, s akinek eszközeit ez a felfogás jellemzi: „Tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.” Harmadszor pedig arról van szó, hogy maga a nép két ilyen ellentétes egyéniség munkája között miképpen viselkedik, hogyan vajúdik, keresvén az egyedül helyes utat. Ez már a kollektívum kérdése, mely annyira döntő, hogy a darab jellege is magyar, népi és emberi közösségi lett.

A Magyar Színpad című heti műsorújság – a budapesti bemutatóhoz kötődően – első oldalon, vezércikként közölte Tamási Áron Erdélyi szó című írását. Ebből Az Est 1939. április 22-i száma hozott részleteltet.

Erdélyi szó

Az elmúlt esztendők során gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy az erdélyi irodalom a közönség részéről nemcsak megbecsülésnek örvend, hanem gyöngédségnek is. Ez érthető. A szóbeszéd is, a gyöngédség is. Az írás, ha jószándék és nemes tartalom van benne, nevelő hatású és öntudatot táplál. Erre pedig mindenütt szükség van, kisebbségi sorsban különösen. Károsnak tartom azonban, ha műkedvelők és mesterkedők védett területté akarják tenni az „erdélyi” és főleg „székely” jelzőt, hogy az irodalmi igény és erkölcsi felelősség elől oda meneküljenek. Éppen a Tündöklő Jeromos bemutatójával kapcsolatban kell ezt mondanom. Szeretném, ha a kritika és a közönség nem az említett gyanús gyöngédséggel mérne engem és darabomat, hanem az erjesztő szeretet szigorúságával és irodalmi igényességgel. Író számára ugyanis ez a legnagyobb megbecsülés. Nem beszélek azokról a magyarországi törekvésekről, amelyek újra vissza akarják adni a színpadi szónak a súlyát és a színpadi cselekmények erkölcsi hitelét. Ezt elvégzik bizonyára mások. Ebben a néhány sorban csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mi Erdélyben a legtudatosabban törekszünk erre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a szónak a súlya és a cselekmény erkölcsi hitele csak szigorúan művészi formában térhet vissza. Enélkül irodalom nincs, sem könyvben, sem színpadon. Elbeszélésben és regényben már hoztunk Erdélyből épkézláb írásokat, s szeretnénk hozni a színpadi irodalomba is. Nehéz feladat, hiszen a színpadi mű, belső és külső szigorú törvényeivel, nemcsak az írásművészet teteje, hanem a megírástól az előadásig szerencsével is kell járnia. Mert kétségtelen, hogy a legremekebb drámai mű is félben marad, ha a szerző nem találja meg a művészi segítőtársakat, az arravaló színházat és mindezeken keresztül a közönséget.

A magyar szellemi életben, s a színházművészet világában is erjedés folyik mostanában. Hozhat ez az erjedés jóféle változásokat, de esetleg a művészi sekélyesség virágzását is hozhatja. Én a jóféle változásokban hiszek inkább. Teremtő íróra, bátor és műértő igazgatóra s igazi színészre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mostani s az elkövetkező időkben. Szerencse és nagy lehetőség, hogy ezekben nem szűkölködik a magyar fajta. De a meglevő értékeknek napi politikán felül össze kell fogniok. Egyrészt a fenyegető sekélyesség ellen, mely különböző jelszavak alatt meghúzódik; s ugyanakkor az alkotó munkára, mely létünket csillogóvá teszi és vezető szerepünket biztosítja itt a Duna mentén.

Vitéz lélek

A budapesti ősbemutató előtt Tamási a Vitéz lélek létrejöttének körülményeiről így nyilatkozott:

Balla Péter harmincéves székely fiú az, akiben a „vitéz lélek” él, és aki a test háborúja, vagyis a világháború után meghirdeti a lélek háborúját a falujában: hogy amit a gépekkel és a testtel leromboltak, hajlékot, falut, életet, azt a lélek háborújával kell újra felépíteni… A lélek háborújának fegyverei az alázat, a hit s az akarat, ezekkel kell hozzáfogni az építéshez, hogy újra felépüljön a hajlék, a falu és a nemzet. Ebben az építésben a lelki erőn van a hangsúly, az alázatosságon és a szerénységen. Balla Péter a maga kicsi helyén indítja meg a léleknek ezt a háborúját, mégpedig úgy, hogy vásárol egy szamarat, ami itt nemcsak a szegénység szimbóluma, de az igénytelenségé is. Ezen a szimbólumon keresztül akar új szellemet vinni a kicsi székely faluba azzal, hogy az építést a legszerényebb eszközökkel és legalulról kezdi… (Film Színház Irodalom, 1941. január 17–23., 3. sz.)

Csalóka szivárvány

Tamási Áron igazában a kolozsvári előadásokkal volt elégedett. 1942 márciusában nem is titkolta, hogy Tompa Miklós rendezésében milyen jó s kedvére való Énekes madár röppent fel. S most újabb mű, a Csalóka szivárvány következett. S mindjárt a budapesti Nemzeti Színházban! Miért? Egyebek között erről tudakozódott Körössényi Vilmos. (Film Színház Irodalom, 1942. november 6–12., 45. sz.)

„A jó írás mindig az, amikor nem tudjuk elmondani, hogy mit olvastunk” – mondja Tamási Áron, aki Kolozsvárott szerette volna a Csalóka szivárvány ősbemutatóját, de hát…

Elkomolyodik. Valószínűleg fájó pontot érintettem, mert sokáig hallgat. Ebből arra következtetek, hogy még mindig tart az ellentét az erdélyi írók és a kolozsvári Nemzeti Színház között. Ez mindjárt ki is derül.

– Igen szép lett volna először Kolozsvárott látni a Csalóka szivárvány-t. De hát, ha nem lehetett…

(Úgy veszem ki, hogy komolyan bántja ez.)

– A színház szellemi vezetése, nem tagadhatjuk, sokkal kedvezőbb az erdélyi írók számára, mint amilyen az első időkben volt. Tulajdonképpen nincs is ellentét közöttünk. Hogy így áll a dolog, abban sem az írók, sem a színház vezetősége nem hibás. Inkább a szellem körül van baj, mellyel a közönség is megelégszik. Sőt, nem is kíván jobbat és magasabbrendűt. Miért ágáljunk akkor mi? Csendben maradunk, ez a legokosabb, amit tehetünk, mert tudjuk, hogy jönnek még más idők, amikor a közönség is megunja majd ezeket a könnyű, émelygős, operettszerű darabokat.

– Akkor nem értem, hogy az igazgatók miért panaszkodnak, hogy nincsen jó darab? Nem tudom elképzelni, ha a színház igazgatója darabot kérne az erdélyi íróktól, hogy azok ezt a kérést megtagadnák. Így van? – erősködöm.

Kitérő választ ad.

– Megrendelésre nem lehet írni.

A hivatásos kritikusok nagy része értetlenül nézte a Csalóka szivárvány-t. Papp Antal azzal a mentő ötlettel kereste meg Tamási Áront, hogy a zavart föloldja, s kritika helyett interjút készítsen. (Film Színház Irodalom, 1942. október 30 – november 5., 44. sz.)

Napjainkban a darabok általában túl rosszak a közönségnek s a kritikának egyaránt. Ezért különösképpen furcsa, hogy akad egy darab, mely, mint alább kiderül, túl jó volt a mai közönségnek. Persze ezt hangsúlyozni kell, hogy a mai közönségnek, mert ez s általában az irodalmi művek közönsége nem teljesen azonos.

A közönség megszokta, hogy hízelegnek neki, koronként más és más hízelgéssel. Pillanatnyilag éppen azzal, hogy elmondják róla, milyen művelt, okos, elmélyülő. Hogy mennyire érdeklődik a sorskérdések iránt. Közönségsiker minden, ami komolykodó. Ez azt eredményezte, hogy irodalomban, színpadon, regényben ma kizárólag vezércikkeket írnak, programszerűen, világosan propagandacélzattal. A közönség így rászokott, hogy csak az a komoly és jó irodalom, amelyiknek a szájból úgy lóg ki a tanulság, mint a primitív figurák szájából a papírra írt párbeszéd. De jön egy igazi irodalmi alkotás, mely nem ilyen közvetlenül, hanem jellemeken, cselekményen át mutatja meg magát, azt egész egyszerűen nem értik. Ez történt Tamási Áron új darabjával is.

Az önmagunktól menekülés divatos irodalmi játék volt mindig. Régi, groteszk vágyakozása az emberi léleknek. S amíg játék marad, szeszélyes, furcsa játék, nincs is baj. Néha azonban járvánnyá fajul, tragikus hangsúlyt kap. A könnyebbik utat jelenti, melyen magunkból, sorsunkból elmenekülhetünk, hogy ne saját magunknak kelljen kifaragnunk, kivajúdnunk létünk formáit, hanem egy kész, mások által kialakított alakban élhessünk tovább. Mikor ez a játék intézményessé lesz, egyszerre veszedelemmé dagad. Csak a saját sorsunkat vállalhatjuk, s a saját sorsunkat vállalnunk kell. Ha vétkezünk ez ellen az igazság ellen, el kell buknunk. Ez a darab rövid summája, melyet persze nem szavalnak el nyíltan s a mai irodalmi divatok módjára…

A Csalóka szivárvány bemutatóján hullámzó tömeg között, a Nemzeti Színház foyer-jában a Film Színház Irodalom szerkesztője mellé sodródtam, s együtt figyeltük a hatást, amit a darab tett a közönségre. Azt hiszem, egy ilyen szemlélődés többet mondhatna a szerzőknek, mint a premiert követő reggelen a fővárosi sajtó kritikáinak olvasgatása. Ahogy az arcokat figyeltük, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a közönség – furcsállja a darabot.

Budapest nem érti a Csalóka szivárvány-t.

Van, aki bevallja, van, aki tagadja, van, aki elméleteket gyárt róla, rejtett és kézenfekvő értelmét magyarázgatja a körülállóknak, nagyban-egészben azonban a közönségen valami tanácstalan töprengést figyelhettünk meg. A büfé mellett az úr beleharapott a sonkás szendvicsbe, és röviden összefoglalta a véleményét

– Tudod, fiacskám, ezt te nem érted, ez egy énhasadási probléma. De a végére rendbe jön. Ismerem már én az ilyesmiket.

Egy fanyar szkeptikus az orrából sipogva kísérőjének:

– Tudod, mi ez? Irodalmi nihilizmus. A darab egyik figurája a falhoz állítja az egész falut néhány hangzatos szólammal. Ugyanez történik a közönséggel. Senki nem érti a darabot, tehát tisztelettel és szájtátva hallgatják. A darab értelmetlen, de sznobság mindent belemagyarázni…

Ahogy ott állunk a szünet és a publikum közepén, hát csak elönti az agyamat a világosság:

– El kellene menni Tamásihoz, és megkérdezni, a pesti közönség nevében, mit akart a darabbal? A szerző üljön le öt percre, s magyarázza el bevallott és tagadott gyöngébbeknek a darabját.

Azt mondja erre a szerkesztőm:

– Megállj! Tovább megyek! Annyira becsüljük és szeretjük Áront, hogy még egy bené-t kell adnunk neki. Tudod, mit? Írja meg ő a kritikáját a saját darabjáról.

És a premier reggelén beszélgettünk Tamási Áronnal a darabról, amit nem ért Budapest.

– Nem tehetek róla, ha nem értik – kezdi –, s hiába magyaráznám meg jobban, mint ahogy megírtam. Vagy az a helyzet, hogy nekem van igazam, vagy az, hogy a közönségnek, ezen nem lehet segíteni. Ha neki van igaza, homályos és nem sikerült a mű, ha az írónak, akkor a közönség nézzen meg olyan darabokat, melyeket megért.

– Mennyire voltak személyesek a mondanivalói? Van valami kapcsolata a darabnak személyes élményeivel?

– Annyiban, hogy élek a világban, és gondolkodom.

– Nem volt a mondanivalóban valami kiábrándultság a műveltségből, a városi életből? Valami visszatérés az élet egyszerű és igaz forrásaihoz?

– A darab – ilyen vonatkozásban – nem a műveltségről szól, hanem a félműveltségről. A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma különösen lényegbevágó probléma. Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a „feladat”. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös? Nem mennyiségileg értem a műveltséget. Az a művelt ember, akinek a műveltsége biztos alapokon nyugszik.

A komplett reggeli feketéje mellé szívott szivar parázsát figyeli. A szürke hamu alól előparázslik a tűz. Mint az író szavai mögül a keserűség.

– A magyar író abban a törekvésében, hogy a kérdéseket szintézisben mutassa meg és a kifejezésre formát teremtsen, lassan egyedül marad, mintha egy furcsa, idegen szigetre vetődött volna. Mint valami egzotikus állat, egy egzotikus szigeten. Egyedül. Csak az úgynevezett lelki természettudósok ismerik, értik, tartják számon. Meg az országban szétszórtan élő, főként a fiatalabb értelmiséghez tartozó szellemi emberek tudják, miről van szó.

A hamu megnő a parázs fölött.

– Az idő telik… remélem, nekünk lesz igazunk lassanként.

– Az új szintézist említette, szerkesztő úr. S a fiatal szíveket. Ebben talán valami új drámai hitvallást kell értenem? A polgári, társalgódráma felszámolását?

– Nemcsak az irodalomról van szó. Új életforma forr itt. Ennek csak egy része az irodalmi produktum. Nem lehet az irodalmat különválasztani az élet többi jelenségeitől… A darab azonban abban az értelemben, amit említ, csakugyan kísérlet.

A szivart beledöfi a hamutartóba, s a hamu alól élesen, határozottan csillog elő a parázs. Témánál vagyunk.

– Az a formalizmus, ami a magyar irodalomban él, furcsa fajtája annak a félműveltségnek, amelyről szóltam. Nézze végig az irodalmat, avult formalizmus vonul végig. Alig van valaki, aki arra a következtetésre jut, hogy új dolgok vívódnak körülöttünk, s az új jelenségeket legalább saját magának megmagyarázná. Nem panaszkodom. Az irodalmi és művészi kritikát, általában szólva, nem tartom lényeges tényezőnek mindabban, ami kialakult a magyar irodalomban és művészetben; s még kevésbé lényeges tényező abban, ami ki fog alakulni. Ez tapasztalat útján leszűrt véleményem. A kritika a maga nemében kitűnően teljesíti hivatását. Ha valaki az elfogadott formákban dolgozik, s a régi szabályokat űzi formában és tartalomban, alkotótársaival kapcsolatban a kritika remekül működik. Mert formalista, mint az író. Ha hagyományos formára akad, író és kritikus megtalálja egymást. A kialakult szemléletmódot mindketten eltanulták, és sajátjukká tették. Valaki azt panaszolta nekem a főpróba után, hogy egy baja van a darabnak. Nincs happy endje! Eszébe se jut, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell?

Fanyaran elmosolyodik.

– Volt nyolc év, hogy a legszükségesebbekre se tellett. Nem is régen. De vállaltam, mert vállalni kell. Előre kell menni. És ezt fogom csinálni mindig. A magam dolgát.

A premiert követően, az Udvary Gyöngyvérrel folytatott beszélgetésben a magyar színházi élet néhány általánosabb kérdése is szóba került. Nem függetlenül a Csalóka szivárvány fogadtatásától…

– Ennek a színházi művelődésnek ügye olyan kezekben volt, amelyek a művészi magyar feladatok elől kitérve, az öncélú vagy mutatványos színházi teljesítményekben látták a színház feladatát. Milyen közönség nevelődhetik ilyen színházi kultúra mellett? Pontosan olyan, amilyen színházba járó közönségünknek legnagyobb része. Azonban igazságtalanság lenne, ha ennek az „eredménynek” ódiumát egészen a színházi vezetőkre és közönségre hárítanók. Még az egyének életét sem lehet önmagukban helyesen megítélni, annál kevésbé a nemzeti életnek olyan fontos tevékenységét, mint a színház. Ilyen összefüggésekben szemlélve az ügyet, kétségtelennek tűnik, hogy maga a politikai hatalom se óhajtott más színházi művelődést, sőt, éppen ilyent óhajtott. A mai olcsó és igénytelen szórakozásra törekvő színház nem látszik mostoha gyermeknek a hatalom előtt. Joggal fel lehet tenni a kérdést, hogy helyes ez? Az én véleményem szerint nem szolgálja a nemzeti társadalom erőfeszítését az olyan törekvés, hogy inkább nevettessünk és nevessünk, mint hogy szembenézzünk a kérdésekkel. A bódítás helyett igen ajánlatos volna az önvizsgálat és megtisztulás – mondotta Tamási Áron.

Majd drámaírói munkásságára utalva így szólt:

– Gyakran jóindulatú tiltakozással találkozom, amikor nyugodtan megmondom, hogy darabjaim nem arattak sikert. Nem is fognak aratni mindaddig, amíg el nem következik mindaz, amit fentebb a színházi művelődésről mondottam. Mert számomra a sikert ez jelentené. Ha könnyebbik végével foghatnám meg a dolgot, ha csupán szórakoztatni akarnék: bizonyára megcsíphetném a „sikert”. Nevetésre és könnyekre menni a „góbéságok” sajnálatosan népszerű világában: ez igen hálás volna, és adná a babért, mely olcsó lett manapság. Én azonban nem tettem, mert becsülnöm kell önmagamat és az irodalmat.

Udvary Gyöngyvérnek egy másik interjúja is a Csalóka szivárvány-nyal és a budapesti előadás nyomán kialakult bizonytalanságokkal foglalkozik. Lesz még olyan darabom, amely öreg koromra eltart s támogat címmel Tamási nyilatkozata a Színházi Magazin 1942. évi 46-os számában olvasható.

Először a kritikáról beszél:

– A bírálatokról – mondja – nem kívánok szólni. Én megalkottam a művet, színpadra vittem, s ezzel mintegy kiszolgáltattam mások érzésének, mások véleményének. Az én szerepem ebben az ügyben véget ér… Azzal, hogy amit egyszer már megírtam, úgy vagyok, mint apa a férjhez adott leányával: útjára engedi, éljen, ahogy tud.

Majd kudarcaira utal:

– Az én „leányaim” a legtöbb esetben rosszul mentek férjhez… De hát lesz még nekem olyan leányom – akarom mondani, darabom, amely öreg koromra eltart s támogat …

Aztán így folytatja:

– A színészek részéről a Vitéz lélek-nél s ennél a darabomnál is jóindulattal s tisztelni való erőfeszítéssel találkoztam. Ők mindig megértették, hogy az ilyen tárgyú, az ilyen levegőjű játékban mást kell csinálniuk, mint ami megszokott és ami esetleg bevált. Igyekvéssel keresték a formát, hogy maradék nélkül „kihozhassák” a darab szellemét.

Ezt követően a hitelesség kerül szóba. Hogy a színészek mennyiben érzik Tamási világát.

– Az előadóművészek közül – beszéli Tamási Áron – többen székelynek születtek. Ezek, mert vérükben van, könnyen érzik a feladatot. Mások tehetségüknél fogva tudják, hogy mit kell tenniök… Ami azonban nagy általánosságban nem színházi siker, csak jóindulatú tapogatózás, annak a magyarázata, hogy színésznevelésünk módszereiből hiányzik a magyarságismeret. A magyar tájak gondolkodás-, beszéd- és mozgásmódját színészeink alig sejtik. Legtöbbjük olyan környezetből való, amely a népi magyar sajátság tömegeit – a falusit, a parasztot – egyáltalán nem ismeri, mert vele soha nem volt semmiféle érintkezése. Az én elképzelésem szerint helyes lenne, ha a színésznevelés a különféle oktatás mellett arra is súlyt helyezne, hogy neveltjei megismerjék és gyakorlatban ismerjék meg a magyar vidék szellemét.

A városi nézőnek még a hiteles játék is idegen maradhat – veti közbe az újságíró.

– A közönségnek az a része – véli Tamási Áron -, amelyik születése, tanulmányai folytán a törzsmagyarsághoz tartozik, szívvel és helyesen érzi minden magyar táj szavát … A közönségnek az a másik része, amelyik művészi szempontból érzékeny és művelt, szintén megérti a mű szellemét. A közönségnek az a bizonyos harmadik része, amelyre nincs más megjelölés, mint: a színházban szórakozó tömeg – nos, ez a közönség úgyis idegenkedik minden olyan dologtól, ami új nézőpont elé állítja. Közömbös vagy ingerülten visszautasító.

Elképzelhető-e színházban a szellemi egység? – tudakozódik a riporter.

Tamási vélekedése:

– Nem. A színház egymagában képtelen az egység létrehozására. A színház csak segíthet az olyan törekvésnek, ami ezt az egységet létre akarja hozni.

Ezt követően az újságíró arról érdeklődött, hogy hol végződik az író dolga, és hol kezdődik a színház szerepe egy színdarab életében.

– A költő – válaszol Tamási Áron – formát keres mondanivalójának. Ehhez jó, ha a színpadi technikát ismeri. Sőt jó, ha a bevált, úgynevezett színpadi fogásokat ismeri. Csak ezeket a „fogásokat” nem lehet minden költői műnél alkalmazni.

Csupa ilyen bevált színpadi fogásból egész színdarabot lehetne összefércelni. Ha én valami varázslat folytán olyan helyzetbe kerülnék, hogy többé nem lennének költői eszményeim, úgy érzem, kitűnő ilyesfélét csinálnék. Az emberek nyakamba ugranának, s azt mondanák: már régen ezt kellett volna csinálnod! S én borzasztóan szégyellném magam…

A Film Színház Irodalom munkatársa – Bella Andor – Tamási Áronnal az erdélyi lélekről, színházról, irodalomról, nőkről és új regényéről: a „Mesé”-ről címmel közölt interjút a lap 1942. évi december 25-től 31-ig datált (52.) számában. Ebből csak a színházi életre és a drámaíró Tamási helyzetére utaló részt idézzük:

– Mi van a kolozsvári színházzal?

– A színháznál az a baj, hogy nincs egyenes szellemi vonala. Ami még mindig jobb – mosolyog –, mint ha rossz meggyőződése lenne…

– Milyennek kellene lennie?

– Azt gondolom, olyan magyar vonalat kellene szolgálnia, melyet örök magyar vonalnak lehetne nevezni. Ebbe a vonalba nagyszerűen bele lehetne illeszteni az erdélyi színt, például a háború utáni erdélyi magyar irodalmat. Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy nem lehetne idehozni más írók termését, sőt.

A riporternek arra a megjegyzésére, hogy – tudomása szerint – illetékes helyen tervbe vették színpártoló egyesületek létesítését az ország különböző részeiben, Tamási ezt mondotta:

– Nálunk is volt a kisebbségi időben. Akkor az sokat, többet jelentett, mint ami a nevében van, mert jelentette a magyar szót, és jelentette a művészi formában való tüntetést! Most azonban nem kell a magyarságot erre összefogni, hiszen mindenki szabadon lehet magyar. Az ilyen színpártoló egyesület talán még hátrányokat is jelentene, mert valószínűleg beleszólna művészi problémákba is. Nincs rá szükség…

– A közönyt megtörni …

– Ahhoz más út vezet. Elsősorban tartani kellene azt a bizonyos erdélyi vonalat, ami megalapozná a színház tekintélyét, és művészi előadásokat kell produkálni. Ez a kettő az, ami elég lenne a közöny megtöréséhez.

– Az erdélyi irodalomról…

Nagy felhőt fúj szivarjából.

– Amíg idegen uralom alatt éltünk, addig kényszerű, de hasznos volt magyar szempontból, ha azt mondhattuk, hogy van erdélyi irodalom. Most utólag tárgyilagos megfogalmazásban ezt úgy kell mondanunk, hogy „a múltban Erdélyben létrejött magyar irodalom”. A változás óta csak az Erdélyben élő magyar írókról lehet beszélni. És ezeknek a munkáin keresztül beszélhetünk erdélyi színről, úgy gondolat, mint fogalmazás és forma szempontjából, de ez magyar irodalom, amelyben elvegyülnek az erdélyi színek. És minden eszközzel támogatni kellene, hogy ezek a színek igenis megmaradjanak.

Hosszú lépésekkel megy a kávésmasinához, ami a szoba távolabb eső asztalkáján áll a rádió mellett. Újabb feketés csészével jön vissza.

– Mikor mutatják be Kolozsváron a Csalóka szivárvány-t?

– Január második felében, és Kiss Ferenc fogja játszani benne a főszerepet. Remélem, a rendezés is olyan lesz, ami szükségtelenné teszi, hogy nekem bele kelljen szólnom. Sajnos, Pesten sokat nem értettek meg, s amit igen, azt (újabb füstfelhő) félreértették. Belátom, hogy a Csalóka szivárvány előadása nem könnyű feladat, már ami a játékstílust és rendezést illeti, mert nem szokványos a darab. Én magam is keresem még azt a színpadi formát, amelyben ki tudom fejezni magam, azonban, ha még nem is találtam meg véglegesen, az az érzésem, hogy mégis sokkal előbbre vagyok, mint az a játékrendezés és stílus, amelyben darabjaim eddig színre kerültek.

Részletesen beszél arról, hogy az az emberfajta, amit ő színpadra visz, a kedélyvilág széles skáláján játszik, a tragikus komolyságtól a bohóckodásig menően. És ezért a sokszínű lélekért harcban áll a dramaturgiával, rendezővel, színésszel…

– …darabjaimnál – mondja mosolyogva – ugyanaz a helyzet, mint a novelláimnál. Mikor egyet vagy néhányat bíráltak, azt mondták rájuk, hogy nincs szerkezetük. Mikor együtt jelentek meg, egyszerre megváltozott a vélemény, s még a legszigorúbb kritikus is elismerőleg nyilatkozott. Nem kételkedem abban, hogy igenis el fogok jutni a nagyközönséghez, ezt a negyedik darabomnál láttam, s hamarabb fogom tudni megnyerni a közönséget, mint a szakértőket.

Színház – író nélkül?

1943. július 3-án Kolozsvárott, a városháza dísztermében színházi emberek és írók értekezletet tartottak. A tanácskozáson Bánffy Miklós mondott bevezetőt, s felszólalt Féja Géza, Zilahy Lajos, Kemény János és Tamási Áron is.

Tamási hozzászólása összegezése annak, amit a korábbi években baráti beszélgetésekben elmondott. Elmefuttatásának több részletét idézi ifjú Molitorisz Pál a Színházi Magazin 1943. évi 29. számában közreadott tudósításában. (A felszólalás szövege teljes terjedelmében a Forrás 1943. évi, augusztusi, 8. számában jelent meg.)

– Szívesen használom fel az alkalmat arra, hogy ezen az ünnepélyes és kivételesen komoly értekezleten egy fontos gondolatomat a színház és az író viszonyáról kifejezésre juttassam. Kivételesen komoly ez az értekezlet: akár annak kezdeményező jelentőségét tekintem, akár a résztvevők szellemi rangját s a hozzászólók szakértelmét. De egyben szokatlan is. Az író számára mindenekelőtt szokatlanná teszi az, hogy a színház dolgában véleményt kérnek tőle, s azt a véleményt bizonyára irodalmi és gyakorlati szempontból egyaránt hasznosítani is óhajtják.

Tréfás hangzattal, de komoly célzattal forradalmi tünetnek is nevezhetném ezt a fordulatot, hogy jelentőséggel teljes formák között az író is hozzászól a színház kérdéséhez. Húsz esztendeje éppen, hogy jobb híján írónak kell neveznem magamat, s különös buzgalommal négy színdarabot is írtam, de engemet komoly formák között soha senki meg nem kérdezett arról, hogy a színházról miképpen vélekedem. Így aztán, mivel sem színházpártoló egyesületbe nem tartoztam, sem színházi művészetet irányító közhivatalom nem volt, minden színművészeti véleményemmel magamra kellett maradnom. Ez volt, s talán a jövőben is ez lesz a dolgok rendje. S ezt azért mondom, nehogy valaki az író helyett sérelmesnek tartsa ezt a rendet. Inkább vegyük tudomásul a magyar színházi világnak azt a kivételes és féltve őrzött elvi és gyakorlati szokásjogát, hogy író nélkül is lehet színházat csinálni. Sőt egyenesen kecsegtető, mert az író elnehezíti a színházat, s ennélfogva riasztja mindazokat, akik kényelmesen szórakozni óhajtanak a színházi előadások alatt. Az a törekvés, hogy író nélkül és könnyen szórakoztató színházat csináljunk, teljes mértékben sikerült is. Sőt azt mondhatnám, hogy jobban sikerült, mint ahogy kellett volna; s ha nem csalódom, némi részben azért vagyunk most itt, hogy a könnyű szórakozás lejtőjén rövid időre megállítsuk a magyar színházat. Képzeljük el, hogy közös erővel sikerült is ezt megtennünk. Most tehát áll és várakozással tekint reánk. Itt az alkalom hát, hogy a különböző hozzászólásokból olyan egyöntetű törekvés alakuljon ki, amely a magyar színházak jövő fejlődésére nézve méltóbb útra tudjon rámutatni.

Ehhez az egyöntetű törekvéshez az író mindenekelőtt a művet adhatja, magát a színdarabot. A művet azonban nem lehet megrendelni, sem tartalmi részében, sem formáját tekintve. Csupán azt lehet megkísérelni, hogy a színházi világban olyan közszellemet teremtsünk, amely lehetővé teszi egyrészt a művek helyes kiválasztását, másrészt pedig a kiválasztott művek megfelelő előadását.

A színházi világ kívánatos közszellemének kialakításához feltétlenül szükséges tudni, hogy mi az az alapvető elv, amely kiinduló pont gyanánt szolgálhat. Az én vélekedésem szerint az alapvető elvet a következőben lehetne megjelölni: a jellegzetesen magyar tartalmat olyan művészettel kell formába önteni, hogy az európai viszonylatban is versenyképes legyen. A tartalmi és a művészi igény egyaránt vonatkozik a színpadi műre, a rendezésre és a színészi játékra. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a műnek, a rendezésnek és a színészi játéknak egyaránt jellegzetesen magyarnak és versenyképes értelemben művészinek kell lennie, akkor irányt jelöltünk meg arra, hogy merre és hol keressük a színpadi művet, a rendezőt és a színészt.

Nem tudjuk szavakba foglalni, hogy mi a jellegzetesen magyar, de érezzük. S megérezzük azt is, ami nem az. Bizonyára szabad, mert szükségesnek látszik, hogy ebben a kérdésben a legszemélyesebb sugallathoz forduljunk. Ilyen sugallat bennem az, hogy a mai magyar színházi kultúrának legnagyobb részét nem érzem magyarnak (…) Én azt hiszem, hogy nem járok rossz úton, ha csupán arra a magyarázó tényre mutatok rá, hogy a színházainkat fenntartó magyar középosztály maga sem jellegzetesen magyar. Öröklött kultúráját és szerzett műveltségét tekintve, szellemileg erősebb szálak fűzik az európai polgárság felszínéhez, mint a magyar néphez. Igen számos és biztató jel szól azonban amellett, hogy a középosztályunk ezt a kapcsolatot szeretné felcserélni egy olyan bensőséges közösséggel, amely őt valóban a törzsökös magyarsághoz fűzné. Ebben a vágyában vezetője és útmutatója tudna lenni egy olyan magyar színház, amelyet a törzsökös magyarság művészi templomának tekinthetne.

Bár kínálgatta magát az a gondolat, hogy magáról a színpadi műről, a rendezésről és a színészi játékról is személyes vélekedést mondjak el, úgy találtam mégis, hogy egy ilyen értekezlet keretében csak a legfontosabb gondolatnak szabad hangot adni. Ezt a legfontosabbat röviden elmondtam, s ha ebből a gondolatból fakadna olyan rügy, amelyet mindnyájan boldogan tudnánk nézni, akkor azt sem bánnám, ha színházi kérdésben többé nem kérdezne meg engem senki.

Tamási Áron gondolatmenetéhez kapcsolódóan Vasmacska–Kovácsy Szvetoszláv magyar újságíró aláírással jelent meg cikk, ugyancsak a Színházi Magazin 29. számában: Különvélemény a kolozsvári konzíliumról. Szerzője vitatta a „színházfenntartó réteg” minéműségét, illetve Tamási érveit.

Tudjuk, hogy az összejövetel kevés szellemi hozománnyal járt. Illés Endrének 1943. július 15-én kelt levelében Tamási utal is erre: „Itt úgy-ahogy megrendezték a színházi értekezletet, sok értelme nem volt, s nem lesz.”(A só íze, Magvető, 1976)

Színházi kérdésekről persze később is kérdezgették Tamásit. Tokaji György például: Tamási Áron a kortársakról című interjújában.

– És a dráma?

– A magyar drámáról beszélve azt a megjegyzést kell tennem, hogy a dráma általában abban a formájában, ahogy tartalmilag és művészi szerkezetben előttünk áll, tulajdonképpen a múlté. A jó polgári drámát is olyan gyümölcsnek kell tekinteni, amely a gyümölcshullás után még ideig-óráig a fán marad. A hosszú tél után bizonyára teremni fognak majd új gyümölcsök, de az még az idő méhében van… A magyar drámai termésnek egy része ilyen hulló gyümölcs, s a másik része egy-egy érzékenyebb író mostoha rügye, melyet a kietlenség elhervaszt. Az előbbi drámák, műfajilag a polgári dráma műfaját értve, a nézőre megnyugtatólag hatnak. Gondoljunk Bókay, Márai, Illés Endre színpadi műveire.

– A mostoha rügyek viszont…?

– Azok a színpadi művek viszont, melyeknek a mostoha rügy sorsa jut, nyugtalanná teszik a nézőt és indulatossá a bírálatot. Gondoljunk Németh László színpadi műveire; s gondolhatnék talán a magam játékaira is, ha azok színükkel és humorukkal nem hatnának egy kissé szelídítő módon. A legszerencsésebb figyelem még azokat a színpadi műveket illeti, amelyek kétfajta drámai törekvés között állnak, mint Zilahy és Kodolányi drámái.

– Fejlődési irány vagy út mutatkozik-e?

– Ha valaki arra kényszerítene, hogy a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmemet, csak azt mondhatni, hogy érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni – mint az emberek általában.

Székely karácsony

Tamási játékai közé kellene illesztenünk Székely karácsony címmel írott rádiójátékát is, kézirata azonban mindmáig nem került elő. 1940 decemberének közepén született, amikor a Vitéz lélek bemutatójára készült a Nemzeti Színház.

A Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött levél tanúsága szerint Tamási értesíti Németh Antalt, hogy megállapodásuk ellenére nem készül el karácsonyi játéka a kitűzött határidőre. Aztán mégiscsak elkészült. December 26-án este a Budapest I adó 19,20 és 20,11 között sugározta a két képből álló hangjátékot. Németh Antal rendezte, zenéjét pedig Volly István szerezte. A szereposztás a következő volt:

Boldizsár, kántáló sereg vezére – Apáthy Imre

Gáspár, kántáló sereg vezére – Bihary József

Menyhért, lemaradt vezér – Márky Géza

Elek, klarinétos fiú – Naszódy Sándor

I. és II. legény – Puskás Tibor és Priusz István

Bíróné, Boldizsár anyja – Berky Lili

Márta, Boldizsár húga – Olty Magda

Lázár, nemes házigazda – Abonyi Géza

Ágnes, Lázár leánya – Szeleczky Zita

Tamási személyes élményét – Farkaslakán gyermekként megélt és játszott karácsonyi betlehemezését – jelenítette meg.

Utolsó alkotói korszakából való a Karácsonyi pásztorocskák című elbeszélés. Az első személyben írt történetből kitűnik: Lázár gazdához mennek betlehemezni. „Leányocskája” is szerepel a novellában, noha itt néven nem nevezik. Feltételezhető, hogy a rádiójáték második jelenete volt az a történet, melyet Tamási a Karácsonyi pásztorocskák-ban mesél el több mint másfél évtizeddel később.

S hogy ez a második jelenés lehetett a rádióhangjátékban, a szereposztás rendjéből következtethető. Lázár és leánya a szereplő személyek felsorolásának a végén vannak feltüntetve. Előbb találjuk a sorban Boldizsár anyját és húgát, valószínű tehát, hogy az első jelenet Boldizsárék otthonában játszódott. Úgy sejthető, hogy ebben a készülődést elevenítette meg az író. Amiként a novella elején is a felkészülés főbb mozzanatait jelzi.

1942. december 23-án délután ismét közvetítette a rádió a Székely karácsony-t, ekkor Székely György dr. rendezésében. A műsorújság hangfelvételként jelölte meg az előadást. Játszották: Apáthy Imre, Naszódy Sándor, Lázár Gida, Dévényi László, Nyerges Ferenc, Sándor István, Dinnyési Juliska, Várady Gyöngyi, Bihary József, Dajka Margit.

II. kötet (1943–1966)

A Színjátékok első kötetének gyakorlatát követve olyan írásokat, vallomásokat, jegyzeteket közlünk, amelyek segítenek megvilágítani egy-egy színpadi mű megszületésének körülményeit, illetve Tamási drámaírói, emberi gondjait körvonalazzák.

Tamási Áron 1945. szeptember 17-től a Színház című lap szerkesztőbizottságának tagja volt. A lap belső munkatársaként írta Miért? című cikkét, mely 1945 novemberében, a 13. számban jelent meg. (A hetilapnak 1946. szeptember 1-jéig volt tagja. Lemondásának oka, mint augusztus 26-i levelében írja: „a Színház kiadásában és szerkesztésében beállott lényeges változások”. (S még egy érvet feltételezhetünk: Virágos kert címmel lapindítási kérelmet terjesztett elő 1946. október 7-én. Indoklásában írja: „Ez a hetilap a színházi, a film és más művészetek, valamint a magyar és az emberi kultúrát művelő szellem képes hetilapja lenne, egyelőre tizenhat nagy oldalon, körforgó gépen előállított mélynyomással.” A lap Romeo és Júlia címmel 1947 márciusában meg is indult, szerkesztője Deák Zoltán volt.)

Miért?

Azon gondolkozom, hogy egy gondolat vagy egy észrevétel milyen ragaszkodó tud lenni! Bizonyára nem teszi ezt céltalanul. Ha íróhoz ragaszkodik ilyen makacsul, azt akarja nyilván, hogy az író írjon róla.

Hát teljék neki kedve.

Arról a gondolatról van szó, hogy vajon egy színházi lapnál helyén van-e az író. Az olyan író természetesen, aki egymagában állva is, könyvek írásával, hiánytalanul teljesíti hivatását. Sőt csak úgy teljesítheti valójában. Ilyenformán, ha nem tágítok az írói hivatás klasszikus fogalmától, készen is vagyok a felelettel, amely helyesnek és határozottnak tetszik. De a gondolat, amely oly makacsul üldözött idáig, ennek a feleletnek igazsága előtt mégsem adja meg magát.

Úgy látszik, nem olyan egyszerű a dolog.

El kell indulnom, hogy megnyugtató és kielégítő magyarázatot keressek. Egy kicsit a múltba megyek, színházi gyermekkoromba, mint ahogy a felnőtt ember is helyesen teszi, ha magyarázatért néha visszafut gyermeki korába. Ha jól emlékszem, az idén éppen tíz éve annak, hogy eleven kapcsolatba kerültem a színházi világgal. Az Új Thália, boldogult Pünkösti Andor rendezésében, akkor mutatta be Énekes madár című színpadi játékomat. Akkor belekóstoltam valamibe, ami egyik felől az alkotó képzeletet igézte meg bennem, másfelől pedig meglebbentett előttem egy világot, amely vonzott s ugyanakkor taszított. Ezt a világot szokták színházi világnak nevezni. Esztendők és új színdarabok következtek, de a színi világgal kapcsolatos élményem nem változott. Nem tudott változni. Amikor vonzódtam, ugyanakkor idegenkedtem tovább is; s amikor idegenkedtem, vonzódtam is egyben. Akárhányszor bosszantott a dolog, mert a természetem és a szellemi fegyelem egyaránt panasszal fordult hozzám, hogy ezt az ügyet nem akarom megelégedésükre rendezni. Én akartam volna, de nehezen ment. Könnyű a megoldás csak akkor lett volna, ha igent vagy nemet döntök: vagyis ha teljesen elszakadok a színházak világától, vagy ha teljesen megadom magam. Az elsőt nem akartam megtenni, mert akkor le kellett volna mondanom arról is, hogy színdarabot írjak; a másodikat nem tehettem meg azért, mert az a világ a maga modorával, szokásaival és szellemi erkölcsével nem az én világom volt. Végül is azt a megoldást választottam magamban, hogy a kötelező és szükséges szerző érintkezéstől eltekintve, távol tartom magam, hogy az örökös vonzódást szépen megőrizhessem.

Így is lett.

Be kell azonban vallanom, önmagam előtt is, hogy ez a felfogásom olyan áldozatokkal járt, amelyeket mint színpadi író, fájdalmasan éreztem. Az igazgatónak átadtam a színdarabot, és a bemutató előadáson megjelentem: jóformán ennyi volt, amit szerző gyanánt színházakban töltöttem. Ehhez a szokásomhoz elméletet is gyártottam, ami különben helyesnek látszik, s ami így szól: az író írja meg a darabot, a rendező rendezze meg, és a színész játssza el. Mondom, helyesnek látszik ez az elmélet, de csak látszik. Mert a bemutató előadásokon, amikor az eredményt elmélet nélkül szemléli a szerző, gyakori szemrehányást tettem magamnak, hogy a próbákon nem vettem részt; sőt nemegyszer az a gonosz gondolat is kerülgetett, hogy darabomat magamnak kéne rendeznem. De hát akinek az a véleménye, hogy a parton sétáljon, nem ugorhatik bele a vízbe!

S miért mondtam el mindezt?

Nem azért, mintha idejét látnám, hogy eddig tartózkodó elméletem fölött rágódjam. Ha ennek meg kell lennie, arra úgyis ráérek, amikor új színdarabbal indulok ismét valamelyik színház felé. A célom az volt, hogy az olvasó számára és magamnak előkészítsek egy nyilvánvaló és határozott feleletet. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon a múltban vállalkoztam volna-e arra, hogy egy színházi lap szerkesztési és munkatársi gondjaiban cselekvő módon részt vegyek.

Nyilvánvaló, hogy erre nem vállalkoztam volna.

Hát akkor mi történt?!

Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt. Egy ország romokba omlott. Majd az a szó, hogy „honalapítás”, az „újjáépítés” szavában valósággal történelmi társat kapott magának. Volt idő, amikor a szellem hajlékaiban úgyszólván csak a baglyok maradtak, fejünkben a kérdőjel és szívünkben a szégyen. De az életösztön kivirágoztatta a romokon a reményt: mindent megteremtünk ismét, ami volt! De nem úgy, ahogy volt, hiszen a romlásunk éppen abból származott, hogy a mutatós edényben rossz vagy hamis volt a tartalom.

Egyszerre ezer kérdés és ezer tennivaló állott elénk. S ezernél is több az író elé, aki amúgy is lelki dajkája mindig nemzetének. Nehéz lett volna csak regényt írni, megmaradván tépetten is a hivatás megszokott fogalmánál.

Úr lett a kötelesség.

Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség szól reám, amikor az író külön gondjai mellett a magyar színjátszás gondjaiból is megkínáltak engem. Szót fogadtam az Úrnak, akit Kötelességnek hívnak. S ezt békétlenség nélkül tettem, mert előttem sem kétséges, hogy a színház a legelső nemes eszköze a lelki felébresztésnek és szellemi útbaigazításnak. S a szomorúságban is, hogy ily csúnyán elestünk a nagy viharban, némi örömét éreztem annak, hogy a régi hibákat a romok alatt feledhetjük.

S ott felejtettük?

Nyugodt lélekkel ezt nem mondhatnám. Sőt, ahogy telnek napok, és múlnak hetek, a régi hibák mellett újakat is látok meghonosodni. Nagy szomorúság, hogy a régi és az új hibák barátkozását oly kevesen akarják megakadályozni. De hát bizonyára mindenkit ér ilyen szomorúság, aki nagy szükségben a hivatás ünnepi mezejéről a köznapi kötelesség munkaterületére lép.

Mert ha nem is régi, de bölcs mondás, hogy egy bolhát nehezebb megőrizni, mint az ég csillagait.

Hullámzó vőlegény

A bemutató előtt Halász Péter interjút készített Tamásival. A beszélgetés h. p. monogrammal jelezve, a Színház 1947. január 29-i (5.) számban jelent meg.

Tamási Áron beszél a „Hullámzó vőlegény” bemutatója előtt

Hogy az író mit nyilatkozik darabjának bemutatója után, az bizonyos fokig: érdektelen. Az első gongütéstől a harmadik felvonás függönyéig minden este bőségesen van ideje arra, hogy elmondja mondanivalóját – a többi a közönség és a kritikusok ügye. Érdekesebb és tanulságosabb, hogy milyen gondokkal és problémákkal küszködik az író közvetlenül új színdarabjának bemutatója előtt. Tamási Áron Hullámzó vőlegény-e a legközelebbi napokban lép a közönség elé, igazi díszbemutatónak ígérkezik, az író hosszú idő után szólal meg ismét színpadon, új „színpadi játékával”, ahogyan a színlap jelzi. Budai lakásán beszélgetünk, az íróasztalon nagy halom újság – Tamási a lapokat böngészte. Ez is a bemutató előtt álló író egyik jellegzetessége: aggodalmasan és fürkészőn kutatja a hangokat, amelyek megelőzik darabjának érkezését. Félretolja az újságokat:

– Ha már afféle bemutató előtti beszélgetést folytatunk – kezdi –, akkor le kell szögeznem, hogy sajnos, a Hullámzó vőlegény néma csöndben indul el, a lapokban legalábbis alig fedezhető fel némi érdeklődés. Pillanatig se higgye, hogy valamiféle sértődöttség van bennem, csak éppen úgy érzem, hogy egy magyar író, aki csakugyan hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után színre lép, legalább annyi sajtóérdeklődést érdemelne meg, mint egy külföldi nagyság, aki „leereszkedik” a pesti színpadokhoz. Ezen az én szomorúságomon keresztül azonban elérkezünk egy szélesebb és átfogóbb problémához: az író ezen a vonalon ismét pártszempontokba ütközik, vagyis meg kell állapítani azt, hogy a pártokon felül álló magyar író ügye nem szívügy. Persze ezzel nem mondom azt, hogy az olyan író, aki valamilyen párthoz tartozik, sokkal kedvezőbb helyzetben volna – őt ugyanis saját pártjának lapja agyontömjénezi és agyonérdeklődi, a többi lapok viszont „méla csöndben” hallgatnak felőle. Be kell látni végre azt, hogy ezzel saját kultúránk sírját ássuk meg. Nem lehet úgynevezett kulturális gyarmatpolitikát folytatni. Pártszempontok helyett legalábbis ahhoz joga van az írónak, hogy szigorú tárgyilagosságot követeljen, mert ha ehhez nincs joga, akkor ne nehezményezze senki, hogy nem ír, és ne énekeljenek gyászdalokat az írók halottas ágya fölött. Az író, sajnos, minden vonalon azt érzi, hogy egyfajta idegenségbe ütközik. Például annak ellenére, hogy az együttes, mely a darabomat játssza, szívvel-lélekkel a célért dolgozik, mégis sokkal nehezebben küzd meg az anyaggal, mint például valamilyen külföldi szerző darabjával. A magyar darabbal szemben tanácstalanok. Hiányzanak a kitaposott utak, amelyeken biztonságosabban indulnak el. Lehet, hogy a Hullámzó vőlegény-nél hatványozottan nehezebb a színészek dolga, mert a darab levegője és nyelvezete jellegzetesen erdélyi, tehát nem könnyed, úgynevezett társalgó színmű. Mégis úgy érzem, hogy a színésznevelés körül furcsa hiányosságok mutatkoznak, nem egészséges állapot az, hogy magyar színészhez közelebb álljon Priestley, Huxley vagy akár Shakespeare is, mint az az író, aki tulajdon anyanyelvén ír. Meghatón kínlódnak és küszködnek, de minthogy erősebb bennük az akarat, mint ezek a nehézségek – végül is győznek. Körülbelül ez az, amit a Hullámzó vőlegény bemutatója elé elmondhatok, és úgy érzem, el is kell mondani. Vagyis még egyszer konkréten összefoglalva: nem panaszkodom, és nem érzem magam csalódottnak, mindenki megtette a kötelességét. Én megírtam a darabot, és minthogy elfogadhatónak sikerült, Major Tamás elfogadta, kitűzte a próbákat, majd a bemutató napját, szűkszavú hivatalos kommünikék megjelentek, csak éppen mondom, úgy érzem, mindez nem szívügy.

– Az elmúlt hetekben határozott formában jelent meg az a hír, hogy kultuszminiszter lesz. Ebben az esetben visszavette volna a darabot a Nemzeti Színháztól? Vagy összeegyeztethetőnek találta volna, hogy mint kultuszminiszternek darabja fusson?

– Semmi esetre sem vettem volna vissza a darabot, hiszen mint miniszter is író maradtam volna legelsősorban. Azonban én a magam részéről pillanatig sem hittem komolyan abban, hogy kultuszminiszter leszek. Olyan feltételeket szabtam magamban a miniszteri állás elfogadásához, amelyekről eleve tudtam, hogy úgysem teljesítik. Szabad kezet kértem volna munkatársaim megválasztásában, és a mai körülmények között már ez a legelső és tulajdonképpeni legelemibb feltétel is merev ellenállásba ütköznék. De mondom, ha történetesen miniszter is lettem volna, író számára az élet igazi tartalmát csak az írás adhatja meg.

– Úgy hallom, szorgalmasan látogatja a próbákat. Milyen következtetéseket vont le a Hullámzó vőlegény próbái alatt? Elérhető álom az, hogy a színen csakugyan olyannak valósuljon meg a darab, amilyennek az író megálmodta?

Egy pillanatra maga elé tűnődik.

– Azt, hogy ez az álom elérhetetlen, már sokkal korábban és sokkal régebben felismertem. Író, rendező és színészek találkozhatnak ideális harmóniában, de az, hogy az író minden elképzelése hiánytalanul szublimálódjon egy előadásban – lehetetlen. A kettő között a különbség körülbelül az, mint amikor a madár kitárt szárnyakkal és diadalmasan repül valahol a végtelenségben, és azután a földre száll. Ugyanaz a madár, ugyanazokkal a színekkel, ugyanazokkal a mozdulatokkal, csak az egyik az égben, a másik a földön. Ilyesmi fölött persze gyerekes dolog volna keseregni, a színháznak vannak törvényszerűségei, amelyekbe az írónak bele kell nyugodnia. Én különösképpen „könnyen kezelhető” író vagyok, annak ellenére, hogy a darab próbáin jelen voltam, a rendezés menetébe egyáltalán nem szóltam bele. Nemcsak azért, mert úgy láttam, hogy Both Béla nagy gonddal és lelkiismeretességgel eleveníti meg a darabot, hanem azért is, mert aki szét akarja törni azt a színházi hármas egységet, amit író, rendező és színész jelent, egy ponton okvetlenül elbukik. Az író megírja a darabját, és rosszul teszi, ha tiltakozik az ellen, hogy ezt a darabot a rendező a saját elképzelései szerint hangszerelje és a színház a saját hangján játssza. Én tehát csak mint csöndes vendég üldögéltem a nézőtér homályában, inkább érdeklődve, mintsem azzal az éber fölénnyel, amely minduntalan arra csábítaná az embert, hogy okvetetlenkedjék. Nem is tudom tehát, hogy egyáltalában megszólaltam-e a próbák alatt.

Rágyújt egy cigarettára, végigsimít a homlokán.

– Végül azt szeretném még csak mondani, hogy jó volna, ha ebben az országban mindenki rádöbbenne arra az igazságra, hogy csak az szervesen a miénk, és csak az építi ennek az országnak a kultúráját, amit mi magunk alkottunk. Én úgy hiszem, hogy minden új magyar darab biztató jelenség a jövőre, tehát ajánlatos, hogy szigorúan tárgyilagos kritika fogadja, de ugyanakkor bizonyos szeretet is, legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére.

A darab 1947. január 30-i bemutatójához kötődve a Pesti Műsorban (a január 24–30-ig tartó számban) Tamási maga ajánlotta darabját. A mű tartalmát is ő írta, amelyet majd a következő számokban, amíg a játék a Nemzeti Kamara műsorán szerepelt, folyamatosan közölték.

A tiszta lelkiismeret szava

Már az ötödik színpadi munkám ez a Hullámzó vőlegény. A megelőző négy a Nemzeti Színház nagy színpadán került a közönség elé, illetőleg ott is előadták őket. Az elsőt, az Énekes madar-at csak évekkel a színdarab megírása után. Ennek oka az volt, hogy a színigazgatók kezdetben nem tartották előadható darabnak az Énekes madar-at. Abban az időben Márkus László Új Thália néven, lelkes fiatal művészekből, színtársulatot szervezett: ez adta elő, Pünkösti Andor rendezésében, első színdarabomat.

Színpadi munkáim sikere vagy sikertelensége egyaránt vitatható. A nyilvánvaló színpadi siker sohasem tartozott a céljaim közé, de örültem volna annak, hiszen az író szeretne mondanivalójával minél több ember szívéhez és értelméhez eljutni. Azonban úgy szerettem volna és szeretnék eljutni, hogy sem mondanivalóban, sem formában ne alkudjam meg magammal. Ez nemcsak művészi becsvágy kérdése nálam, hanem lelki alkat dolga is. Az ilyen írónak tudomásul kell vennie, hogy az ő útja a közönséghez nehezebb, mint azoké a szerzőké, akik tudják a „mesterséget”. Én nemcsak a „mesterséget” akartam tudni, hanem színpadi formát akartam teremteni. Olyan formát, mely írói világomból épül s amely mondanivalómnak saját bölcsője.

Amit négy színpadi munkám előadásaiból okultam és tanultam, az mind javára vált, remélem, a Hullámzó vőlegény-nek, különösen a művészi formát tekintve. Ami pedig ennek az új színpadi munkámnak eszmei tartalmát illeti, arról szerettem volna újból vallomást tenni, hogy minden érték, amit magunkban hordozunk, kötelez! A tiszta lelkiismeret szavának akartam szabadságot adni, és meg akartam mondani azt, hogy szellemi erkölcs nélkül nincs békességes boldogulás, sőt semmiféle maradandó boldogulás nincs.

Aki megnézi és meghallgatja a Hullámzó vőlegény-t a mosolyért és a nevetésért, amiben remélhetőleg része lesz, tegyen meg annyit, hogy népszerűsítse ezt az eszmei tartalmat.

Természetesen csak akkor, ha Ő is igaznak és jónak tartja azt.

Tartalom

Bodrogi Antal tehetséges embernek született. Festő és iparművész. A szép és nehéz művészi küzdelem helyett azonban a világi érvényesülésre a mutatósabb és könnyebb utat választja. Fazekas lesz belőle, ki iparszerűen, nagy tömegben kezdi gyártani a fazekakat. A tehetsége után környezetével is megalkuszik. Züllésnek indul. Amit keres, rossz barátjaival elveri. Öreg segédje hiába akarja jó útra téríteni. Már késő is talán. Tartozik kétévi házbérrel, fazekait adóba lefoglalják. Nincs más mód, meg kéne gazdagon házasodnia. Házigazdája mond is egy jelöltet, aki gazdag, de öreg és testileg hibás. Mindent elkövet a környezete, hogy ez a házasság létrejöhessen. Egy fiatal leányt is felbérelnek, hogy szökjék be Bodrogihoz, mintha üldözés elől menekülne oda, s csináljon „reklámot” a vén leánynak. Ez sikerül is. Kitűzik a leánykérés napját, ami Szilveszter este lesz.

A leányos háznál hiába várják Bodrogit a kitűzött időben. Már késő este van, s még mindig nem érkeztek meg. Végre dermedten kezd megérkezni a leánykérő társaság. Belédőltek volt a hóba az országúton. Nagy az öröm, és egyre szaporodik a szó. Csak éppen Bodrogi nem tudja kimondani, hogy megkéri a leányt. Végre, hogy szóra bírják, kitalálják a „dugójátékot”, melyben mindenki kimondhat mindent, ami a szívén fekszik. Amikor Bodrogira kerül az igazmondás, boldog mámor fogja el a kimondott igaz szavaktól. Bármi legyen, megmondja, hogy neki nem kell a lány. Éppen megérkezik a fiatal leány, akit kémkedésre használtak korábban. A Bodrogi segédje ezt is magával viszi, fazekasinasnak.

III

Bodrogi boldog, hogy kimondhatta nyíltan a szót. Megváltozik az egész élete. Visszatér a művészethez, a barátaival szakít. A szerencse is melléje szegődik, nemkülönben az emberek megbecsülése. Kibuggyan belőle a tiszta szerelmi érzés is, melyben találkozik a fiatal leánnyal.

1947. február 5-én a darab közvetítése alkalmából beszélgetésre is sor került a rádióban. Majoros István kritikus és író után Tamási Áron, majd az előadás rendezője, Both Béla beszélt. A kéziratban is fennmaradt szöveget közöljük.

MAJOROS ISTVÁN. Kedves hallgatóink! A Nemzeti Kamara Színház a múlt héten mutatta be Tamási Áron új darabját, a Hullámzó vőlegény-t. Ha irodalmunk egyik élő legnagyobbja megszólal a színpadon, bármikor jelentős eseménye lenne művészi életünknek, de különös jelentőséget kap most, irodalmunk aléltságának idején. Tamási írói világa annyira jellegzetes, újszerű, színes világ a magyar irodalomban, hogy fogas probléma elé állítja a kritikust, ha szokványos szabályok szerint akar hozzá közeledni. Tamási új darabja a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei szempontjából nem mondható tökéletes műalkotásnak, de az az érzésem, hogy szándékosan mond le a színpadi szakszerűségről és hanyagolja el még a drámai szerkezetet is. De Tamási tündöklő mondatai, friss zamatú írói ötletei akkor is élettel töltik meg a színpadot, akkor is elbűvölik a hallgatót, ha a cselekmény itt-ott botladozik, ha a helyzetek nem egészen szervesen a karakterekből fejlődnek egymásba. Élet és varázslat nyűgözi le a nézőt, amíg a költő játékos kedve sajátos székely mesevilágának megelevenítésével ezt így akarja. De úgy hiszem, szándékosan megtörik a varázs, amikor az író nemcsak megeleveníteni, hanem hirdetni is akar, amikor a játék hőse felrúgja a játékszabályokat, s többször is hangosan kihirdeti a darab mondanivalóját: a művész maradjon hű a művészetéhez, álljon ellen a pénz csábításainak, mert az életét árulja el, az életét teszi tönkre, ha a művészetét elárulja. Mintha ez a szép és költői mondanivaló olyan lírai erővel kívánkozott volna ki Tamásiból, hogy széttörte az anyagot, amelyet dokumentálására hívott életre. E játék minden szereplője eleven, szerves alakja annak a költői világnak, amelyből szervesen nőtt ki és amelyet megelevenít, csak a főhős figurája van nem önmagáért, azaz világáért, hanem a mondanivaló hirdetéséért megkonstruálva. Úgy hiszem, ezzel a mondanivaló is veszít erejéből.

Kedves hallgatóink, először történik Magyarországon, hogy az író nagy nyilvánosság előtt válaszol a kritikusnak. Kérem hallgassák meg szeretettel Tamási Áront, én örülnék a legjobban, ha meggyőzné önöket arról, hogy nem helyesen ítéltem.

TAMÁSI ÁRON. Mindenekelőtt köszönetet mondok a most elhangzott, emelkedett szellemű kritikai hangért. Csakugyan nem tartozik az író dolgai közé, hogy a kritikára, mellyel őt vagy a művét illetik, válaszoljon. De ha már ennek a komoly beszélgetésnek itt a mikrofon előtt az a célja, hogy az író is mukkanjon egyet, akkor megpróbálom ezt hasznosan tenni. Első szavam általános és a kritikusokhoz szól, akikhez azzal a bajtársi kéréssel szeretnék fordulni, hogy tartsanak az alkotókkal abban a törekvésben, amellyel a magyar művészet és a magyar írás eszmei és művészi hitelét ismét szeretnék a közönség előtt megteremteni.

Személyes vonatkozásban s általában egy alapvető megjegyzést kívánok tenni a kritika számára. Azt gondolom ugyanis, hogy én azok közé az írók közé tartozom, akik a kritika meglévő skatulyái közül egyikben sem helyezhetők el. Ilyen esetben nem vezet célhoz egyéb, csak az, hogy új skatulyát csinál a kritikus, más szóval, ha ő is alkotóvá válik.

Ami a Hullámzó vőlegény kritikai megítélését illeti, előrelátható volt, hogy alapos kifogások merülnek fel vele szemben. Több és erősebb kifogásokra is el voltam készülve. Ahogy most hallottam, a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei nem jutnak érvényre a Hullámzó vőlegény-ben. Ha általános drámai szabályokról beszélünk, akkor ez a kifogás igaz lehet. Azonban itt nem szabályos drámai műről van szó, hanem színpadi játékról. Azt hiszem, hogy az epigonok és a színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek, zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk. Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit.

A másik lényeges kifogás, amely most elhangzott, a Hullámzó vőlegény főalakjára vonatkozik. A kritika szerint ez a főalak inkább romantikus és lírai figura, aki az előadás művészi hatását megzavarja. Őszintén szólva itt egy kissé tanácstalan vagyok, mert nem tudom, hogy a kifogás dolgában mi esik az író rovására, és mi az, amit az előadásnak kell vállalnia. Hálás lennék, ha Both Béla, az előadás rendezője szíves lenne hozzászólni ehhez a kérdéshez.

BOTH BÉLA. Kétségtelen, hogy a Hullámzó vőlegény főalakja valamelyest elüt a játék többi szereplőitől. Ez azonban – úgy vélem – az író szándéka szerint való. Ő állította Bodrogi Antalt, a művészt, olyan környezetbe és helyzetbe, amellyel előbb-utóbb erőszakosan szakítania kell. Ez az erőszakos szakítás felszabadult, lávaszerűen előtörő mondatok kíséretében történik meg a második felvonás végén.

Természetesen, ha más színész játszaná a szerepet, más volna az elhangzó szöveg akusztikája is. Talán kevésbé – hogy úgy mondjam – arisztokratikus magatartású színész szájából kevésbé hatna kijelentésszerűen, programszerűen az inkriminált írói megnyilatkozás. Ez azonban eldőlt már a szereposztás pillanatában, mert bizonyos határokon túl egy színész sem formálható, még önmaga által sem.

A rendezés legfőbb célja az volt, hogy Tamásit Tamási-szerűen játsszuk. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy az ő egyéni alkotása olyan nyeresége a magyar színpadi irodalomnak, ami megérdemli, hogy úgynevezett dramaturgiai hibák keresése helyett lelkesen adjuk át magunkat speciális szépségeinek és építő optimizmusának.

1947. március 8-án a Hullámzó vőlegény ismét műsorra került a rádióban. Most beszélgetés helyett vita követte az előadást, amelyben Békés István vezetésével Márkus László rendező, Bóka László kritikus, Both Béla rendező és Tamási vett részt, majd bekapcsolódtak az előadás szereplői is; Olty Magda, Uray Tivadar, Bihary József, Gózon Gyula, Sitkey Irén, Vizvári Mariska és Szőke Éva is. (A vita szövege először a Kritika 1983. augusztusi (8.) számában jelent meg.)

Vita arról, amit hallottunk

BÉKÉS ISTVÁN. Kedves hallgatóim! Másodszor közvetíti most a Magyar Rádió Tamási Áron színpadi játékát, a Hullámzó vőlegény-t, és így az ötvenedik előadás körül most már nemcsak magát a művet, hanem sikerének és hatásának eredőit is megvitathatjuk. Tamási Áron kétségtelenül külön ízt és rangot jelent a magyar irodalomban, és a kérdés, ami a Hullámzó vőlegény előadásával kapcsolatban felmerül, elsősorban az, hogy mennyiben sikerült Tamási Áronnak írói sajátosságait színpadra vinni, tett-e engedményeket a színműírás mesterségének kényszere alatt, önmagát törte-é meghirdetett dramaturgiai szabályok béklyóiba, vagy maga alá tudta gyűrni a szabályokat, és hangja, gesztusai kötetlen szabadsággal szólalnak-é meg a színpadon?

Márkus Lászlótól kérdezzük meg először, hogy milyen élményt jelentett a Hullámzó vőlegény előadása, mennyire érezte színpadi valóságnak ezt a mesével és realitással tarkázott székely szőttest?

MÁRKUS. A színpadon csupa egészséges, tiszta, hiteles valóságkép váltja egymást, és aki eltelt ennek a székely világnak szénaszagú, friss, alpesi levegőjével, csak vonakodva egyezik bele, hogy amit kapott, az tündérmese, a népi fantázia játékaival és látomásaival azonos minőségű költői látomás.

BÉKÉS. Arra volnánk kíváncsiak, Igazgató uram, hogy nem érzed-e mesterkéltnek a valóságnak és valóságfölöttiségnek ezt az átmenet nélküli egybeolvasztását?

MÁRKUS. A székely lélek mitikus közvetlenséggel kapcsolódik a léten túli dolgokhoz, olyan intuíciókban, amelyet nem homályosít el és nem szűkít fogalmakká a kritizáló értelem. Ha visszagondolunk arra, ami most a színpadon történt, így felszabadultan az illúzió varázsából, egyre-másra bontakoznak ki az élmény együtteséből a mese ellenőrizhetetlen és mégis meggyőző alakzatai, csudák, amelyeket úgy vettünk tudomásul, mint a természeti élet okadatolt jelenségeit.

BÉKÉS. Nem éreztél ellenkezést a csodákkal és furcsa bűvöletekkel szemben?

MÁRKUS. Egyáltalán nem. Ellenkezés nélkül fogadtuk el, hogy például az a fikciós dugójáték csakugyan vallomást bűvöl ki a lelkekből, és nemcsak játékos ötlet, hanem valóságos tény, hogy Szilveszterkor a ledugaszolt igazságot éppen úgy ki lehet szabadítani, mint az ezeregyéjszakai szellemet a ledugaszolt agyagkoporsóból. Nem csodálkoztunk, hogy a sorssal vívódó művész műhelyében tündérlány rejtőzködik, hogy Bogyó vérbeli tündér, aki feloldja a gonosz varázslatot, és éppen ilyen tündérvilág-bölcs öreg, titoklátó, sorsfordító hegyi szellemnek rokona az a vén Czirmos, aki a fazekaslegény alakját vette magára. Tündérek ők valamennyien, akik itt megjavítják vagy megrontják az embereket, és mert azok, azért tudnak meggyőzni, hogy van a létezés lehetőségei között egy emberségesebb világ, amely elkövetkezik, és abban valóságként éljük meg azt a szépséget, amit most fájdalmas és gonosz tapasztalások homályosítanak, és amit a költő biztatása nélkül csak álomképekként próbálunk valahogy átélni.

BÉKÉS. Most arra kérlek még meg, fogalmazd meg nekünk néhány szóban, hogy milyen igazság hirdetését hallod te Tamási Áron darabjában?

MÁRKUS. A mesében tisztább emberség valósul meg, ha költő mondja a mesét, és ő építi fel az eljövendő, emberségesebb létezés világát. A szellem fog győzni éppen úgy, mint most még csak a mesében, ezt ígéri a káprázatos költői játék, a tiszta művészet, mert a játék, a mese és a teremtő átélés teszik együtt a művészet csodáját.

BÉKÉS. Fel kell tennem még egy kérdést… Miért olyan elhihető és kétségtelen, amit a költő mesél, miért érezzük magunkat olyan otthonosan ebben az imaginárius világban, ahol értelmünk idegenül tapasztal érthetetlen csodákat?

MÁRKUS. Mert a költő ihlete erősebb az okszerű logikánál, és amit az ihlet felépít, az a csodás és tündéries székely élet valóságképeiből áll össze.

BÉKÉS. Azt mondod: a csodás és tündéries székely élet valóságképei… Hogyan lehet valóságos kép az, ami csoda és tündérrege?

MÁRKUS. A székely nép életében mindennapos élmény a csuda, és ezt a mesébe illő életet idézi a költő, elsősorban valószínűleg a székely beszéd varázslatával. Különös nyelv ez, mely a tréfa fordulataiban szikrázik és mélyen búgó szavakat harangoz, mikor az ember az örök dolgok jelenlétére eszmél. Mint a hegyekből leszálló szél a virágok jó szagát, úgy hozza ez a beszéd az észjárásnak azt a fűszeres aromáját, melytől feltüzesedik a hideg értelem, hogy hevületében higgye és átélje a csodákat. A székely beszéd csupa játékos fordulat, nagyon sokszor a shakespeare-i szópárbajok villanásaira ismertem harisnyás góbék évődő társalgásában. A székely a csiszolt formák és furfangos csattanók olyan sziporkázását produkálja, mint mikor Mercutio Tybalttal akaszkodik össze a Romeo és Júliá-ban.

BÉKÉS. Megköszönjük Márkus igazgató úrnak, hogy ilyen szép szivárványszínekre bontotta nekünk a Hullámzó vőlegény szövedékének tarkaságát, és most Bóka Lászlóhoz fordulunk, hogy mondja el, miként vélekedik a Hullámzó vőlegény-ről?

BÓKA. Nem követhetem Márkus Lászlót abba az eszményi régióba, ahol akkor tartózkodott, amikor Tamási Áron darabját nézte. Személyi gátlásom akadályoz ebben. Én a darab szerzőjétől nehezen tudom elvonatkoztatni a darabot.

BÉKÉS. Ez mit jelent, kérlek… Talán személyi ellentét…?

BÓKA. Ellenkezőleg! Tamási Áron, az ember, emberem nekem: minden találkozásunk alkalmával újfent meghódít, minden hibáját a szeretet dühös nagyítójával nézem, minden erényét a szemérmes ember ezerszeres kicsinyítője alá helyezem, s csak ha ott látszik, akkor ismerem el erénynek.

BÉKÉS. Nos, és a szeretet nagyítója és a szemérmes ember kicsinyítője milyen erényeket és hibákat mutat?

BÓKA. Novelláiban nagynak, olykor óriásnak látom Tamásit, regényeit csak homályos foltoknak látom, s a színműíró Tamásiból alig dereng valami számomra.

BÉKÉS. És mi a helyzet az adott esetben? A Hullámzó vőlegény esetében?

BÓKA. Ezen az abszolút igény diktálta helyzeten ez a darab sem változtat. Nagyobb íróm s kedvesebb emberem nekem Tamási Áron annál, hogy ezt a darabot elfogadhatnám teljes értékű műalkotásnak. Ez a darab csak nyelvében, csak helyi ízeiben, csak hangulatában jelenti számomra Tamásit. De a dráma nem nyelv, nem ízes étel s nem hangulat, hanem kompozíció és cselekmény, aktív vízió a társadalomról a dráma technikáján túl is, a dráma költészete ehhez az aktív vízióhoz van kötve.

BÉKÉS. Ezt mutatja a kicsinyítő… És mit mutat a nagyító?

BÓKA. Ebben a darabban költőiek a novellisztikus fordulatok, költői a líra, költő gondolta ki a mellékszereplőket, de a dráma hőse csak amolyan „hullámzó hős”, úrnak túl jó, munkásnak pedig nem elég hiteles. Hős, kit az epizodisták terelgetnek a célja felé, hős, ki kiesik a dráma dikciójának nyelvi egységéből, táji ízéből, ez a hős nem hős.

BÉKÉS. Kíséreljük meg talán tételbe foglalni a kifogásaidat, úgy áttekinthetőbb lesz.

BÓKA. Mondjuk így: Tamási ebben a darabban kétszer téved. Először abban, hogy azt hiszi: elhatározás dolga, hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Elfeledkezik az újságíró robotban is mindig remeket alkotó Kosztolányiról, a lapzártára ihlő Adyról és azokról a szántszándékú tehetségtelenekről, kiknek nevét szabadjon elhallgatnom.

BÉKÉS. Hát erre az elsőre még visszatérünk… És a második?

BÓKA. Másodszor pedig ott téved, hogy darabja tételét nem tudja önmagára alkalmazni: ez a darab akkor lenne meggyőző, ha tételét maga a darab igazolná, de ez sajnos nem történt meg: kellemes estét töltöttünk a színházban, de nem éreztük a nagy drámák – ne tessék Shakespeare-re gondolni, gondoljanak Molière-re! – feszültségét. Ha nem éreztük, akkor Tamási is a fazekasiparba tévedt, s elvétette a csillagok sugarát, mikor a drámáját írta.

BÉKÉS. Ennél a pontnál Tamási Áront kell megszólaltatnunk, aki végighallgatta itt a mikrofon előtt Márkus László és Bóka László kritikáját. Kérlek, légy szíves néhány szóban reflektálni az elhangzottakra!

TAMÁSI. Ebben a percben, mikor a tudós kritikusok fényt vetnek a Hullámzó vőlegény-re, vagy árnyékba borítják azt, a szerző úgy érzi, hogy a hallgató véleménye is hullámzik a darabról. Éppen ezért a kíváncsiságon túl is várná talán, hogy mit szól a kritikusok szavához maga a szerző.

BÉKÉS. Egész biztosan nagy érdeklődéssel várják, hogy mit szólsz hozzá.

TAMÁSI. Mit szólhatnék? Ha az egyik kritikus dicséri a darabot, attól a darab nem lesz jobb, sajnos; s ha a másik kritikus szidja, attól sem lesz rosszabb, hála Istennek. Márkus László olyan szavakkal és lelkülettel nyilatkozik a darabról, hogy megnyilatkozása nagyobb költőre vall, mint amilyen maga a szerző. A Bóka László kritikusi modora rendkívül érdekes; s mindaz, amit ő a darabomról mond, számomra nagyon mulatságos.

BÉKÉS. És ezenfelül nincsen más mondanivalód itt a nyitott mikrofon előtt, amely elvezet ahhoz a nagy közönséghez, amely ma este a Hullámzó vőlegény-t hallgatta?

TAMÁSI. Ha már ilyen kedvező alkalmat nyitottak nekem arra, hogy egy-két percig sok emberhez szólhatok, talán arról a hazai világról kellene szólnom, amelyből ez a Hullámzó vőlegény is kisarjadt. Ez a világ, nevezetesen ez az erdélyi székely világ, nagyon különös világ. A föld tele van hegyekkel, hajlatokkal; a levegőég illanó és játszi fényekkel s változatos borúval. A falvak völgyekbe bújnak és leselkednek egymásra, mintha játszani akarnának. Az emberek szegények, de ez a szegénység – borzasztó kimondani! – valahogy csinos. A lelkek vesződnek a bajlátásban, de a szemeken és szavakon keresztül egy kicsit mindig kihajlanak a testből, mint virágos ág a kerítés tetején.

BÉKÉS. És a valódi élet?

TAMÁSI. Ez nálunk a való élet.

Én sohasem akartam egyebet megírni, csak ezt a való életet. Nem tehetek róla, ha néha ez az élet nem hat valóságosan. Mondják, hogy tündérek vannak benne. Én sohasem láttam tündért. Mondják, hogy egyik-másik figurámat költő találta ki és írta meg. Isten látja a lelkemet, én nem találok ki semmit. Tudtommal rendes ember is vagyok, s minden szándékos érdem nélkül keveredtem költői hírbe. Csak éppen, ha már írok, mert egy rendes embernek ezt is tudni kell, akkor szeretnék mindent úgy megírni, ahogy van.

BÉKÉS. Te megírod – megírod, úgy, ahogy van, és akkor szembeszegzik veled a műforma kérdését.

TAMÁSI. Persze, azt én tudom, hogy nagy kérdés a műforma. De ebben a kérdésben különösképpen nem szeretném, ha megzavarhatnának azok a kritikusok, akiknek megvan ugyan a rajzuk a cipőről, de a lábuk fázik.

BÉKÉS. Miután sikerült apróra boncolgatnunk a darabot, szerzőt és kritikusokat, most térjünk rá az előadásra. A rendezésről – ezúttal Both Béla munkája – kellene először beszélnünk. Kérlek, kedves Márkus igazgató úr, mondd el nekünk, mi a véleményed a Both Béla rendezéséről?

MÁRKUS. Both Béla nyugodt, mesteri biztonsággal és a mesés valószerűség titokzatos és tiszta stílusában építi fel a költő reális tündérvilágát, és ebben a világban olyan otthonosan élnek ihletett színészei, mint akik idegenből hazatértek, és most anyanyelvükön beszélhetnek.

BÉKÉS. Kedves Bóka László, van valami ellenvéleményed?

BÓKA. Tulajdonképpen nincs. A rendező, Both Béla, és bár a rádió hallgatói ezt nem érzékelhetik, mégis meg kell említenem a díszlettervezőt, Varga Mátyást is, csak dicséretet érdemel. De azért, mert ők nem Tamási szándékához, hanem a darab valóságos erényeihez alkalmazkodtak.

BÉKÉS. Ellentétet érzel talán a meseszerűség és a színpadi keret között?

BÓKA. Igen, a rendező és a díszlettervező a részletszépségekhez, a sajátos ízekhez, a helyi hangulathoz alkalmazkodott. A színpadi keret ezért nem meseszerű, hanem a füstölgő kályhától a fiókos asztalig elhitető és részletező, s a rendezés ezért realisztikus, csattanókat kihegyező, hangsúlyokra ügyelő, aprólékos gesztusok csipkéjét sokkoló, minden célzást célba vezető. Tamási haragudhatna a rendezőre s díszlettervezőre, mert ők nem törődtek azzal, amit Tamási akart, s ami neki nem sikerült. De a közönség bizony ünnepelje őket, mert ezt, ami Tamásinak hibátlanul sikerült: a nyelvnek muzsikatréfája, tájnak hangulata, annak a különös léleknek ábrázolása, mely Erdély hegyei közt sugárzik, azt hiánytalanul átadja a Fölséges Közönségnek: egy nevetést és egyetlen őszinte könnyet nem spórolnak meg rajtunk. Ők ketten azt adták a közönségnek, amit Tamási darabjának témája s hőse nem tudott adni: társadalmi problémát s az együttélők feszült viszonyát. Azt, ami közös bennük, s azt, ami egymásnak feszíti őket, sajátosságukat s örök emberi arcukat.

BÉKÉS. Nos, kedves Both Béla, mit szólsz ehhez a különös dicsérethez?

BOTH. Bóka László dicséretet mond a rendezésnek a beállítás és a színészi játék reális volta miatt. Kérdés: ugyanezt vallja az író is? Ha az ő részéről esetleg olyan vád hangoznék el, hogy éppen a Tamási-féle valóságfölöttiség, a cselekmény és az alakok meseszerűsége ellentétben van ezzel a realizmussal, azt kellene felelnem, hogy itt nem véletlenről vagy tévedésről van szó a rendezés részéről, hanem határozott tudatosságról.

TAMÁSI. Csakhogy az író – ellentétben Bóka feltételezésével – egyáltalán nem haragszik, nem is haragudhat a rendezőre. Sőt azt hiszem, hogy az a reális rendezési mód, ahogy a Hullámzó vőlegény színre került, helyénvaló. Valami különcködő, stilizált rendezési és előadási módtól idegenkedném. Ha valami, akkor az embereknek egy-egy váratlanabb gesztusa vagy a természet incselkedése hiányzik. Az ilyenek is csak azért, hogy a rendezés annál valóságosabb legyen. Mert hiába: nemcsak a repülőgép valódi, hanem a madár is; s bármennyire reális egy tó, azért a villanva futó hegyi patak sem a képzelet szüleménye.

BOTH. Akkor viszont nyugodtan elmondom, hogy Tamási előbbi darabjainak színpadra vitelekor zavart, sőt bosszantott engem, hogy az előadás a díszletekben, a ruhákban és a szereplők mozgásában akarta kifejezni az író stilizáló hajlamát. Zavart és bosszantott, mert ezzel a rendezés éppen arról vonta el a figyelmet, amit érvényre kellett volna juttatnia, és éppen azzal vonta el a figyelmet, hogy illetéktelenül ilyen külsőségekkel akarta érvényre juttatni.

BÉKÉS. Kérlek, konkretizáld ezt a rendezői kifogásodat, esetleg egy példával… Jó?…

BOTH. Például az Énekes madár valószínűtlen fényben csillogó fájának ágain elkalandozott a szemem; figyelmemet magához vonta a tényleges színhely körül felépített napfényes vidék – s eközben úgy hangzottak el a szereplők száján Tamási mondatai, hogy teljes figyelmem nem fordult feléjük. Azt tartom: minél költőibb egy írói alkotás, annál zártabb, redukáltabb s valószerűbb (tehát nem tolakodó) keretre van szüksége, hogy abban – az ellentét elve folytán – érvényesüljön.

BÉKÉS. Ez ellen az érv ellen fel lehet hozni a Szentivánéji álom margitszigeti „csodáját”…

BOTH. De ez a példa nem jó. A Szigeten a Szentivánéji álom-ból elsősorban mégis csak a látvány ragadta meg a közönséget: a színek, ruhák, mozgások és a tánc látványa. A szavak, a mondatok szépsége a zárt színházban sokkal inkább érvényesül. Meg aztán Tamásinál sem Puck, sem tündérek nincsenek. Az ő irrealitása a valóságos alakok beszédén és cselekedetein keresztül hat. Éppen ezért az a véleményem, hogy Tamási valóban speciális színdarabjainak, melyekben líra, mese, tréfa szinte egyenlő arányban van jelen a drámai elem mellett, a legmegfelelőbb keret: a leegyszerűsített valóságot ábrázoló színpad; a legmegfelelőbb játékstílus pedig: a leegyszerűsített valóságot tükröző játékmód. A Hullámzó vőlegény esetében erre törekedtünk, s azt hiszem, ezt sikerült is valamelyest megközelítenünk – ha nem is mindenben s nem is egyforma eredménnyel – színészeknek és rendezőnek.

BÉKÉS. Ha már Both Béla a színészekre kerítette a szót, hadd tudjuk meg róluk is a kritika véleményét. Talán ezúttal beszéljen mindegyik kritikus azokról az alakításokról, amelyeket legkedvesebbeknek tartott. Márkus igazgató úr, tessék!

MÁRKUS. Röviden így foglalnám össze: Bihary József, az öreg, székely fazekaslegény mókásan bölcs, játékosan szent, ősi, szikrázó, mesés; Uray Tivadar a művész tévelygésében és megfényesedő színeváltozásában egyszerre naiv és tudatos, kedves és tragikusan hősies; Vizvári Mariska kemény, ízes, humoros székely asszony; Bartos Gyula fölényesen okos, vén góbé; Olty Magda a játék víg koboldja a székely rengetegben; Gózon Gyula megtérő bűnös ember, megvilágosodott tanítvány, és a többi kitűnő művész – akit, tudom, a szűkre szabott idő nem enged végigjellemezni –, csupa mesésen színezett, meggyőző valóság. És valóságos mesealak Sitkey Irén is, és már majdnem az Szőke Éva, aki nyilvánvalóan friss és üde jelenség, édesen fiatal, de még csak idővel lesz elég dallamos, elég tündéri Bogyó.

BÓKA. A színészekről amit mondandó vagyok, az is igazolja, hogy őszintén szóltam eddig. Dicsérnem kell Bihary Józsefet: alakítása nemcsak hiteles, hanem költői, a néprajzi jellegen túl azt is tudja, amit csak kivételes költők és a novellaíró Tamási Áron tud a székelyekről, a góbéság jó ízén túl a nép tündérlelkét. Olty Magda ifiasszonyáról, helyes-hamis, kerítő-csúfoló fifikájáról, Vizvári Mariska lányos anya, házsártos feleség alakjáról reggelig szólanék, ha közben el nem zárnák a mikrofont. Ahogy Olty Magda szeme villan, az örök női villódzás, ahogy Vizvári Mariska megigazítja bice-bóca lánya hajfonatát a kérő érkezésekor, az szoborba kívánkozó mozdulat. Bartos Gyulát, Gózon Gyulát szószaporítás lenne dicsérni: ők már kor és stílusok felett játszanak az örök magyar Nemzeti Játékszínben. De Balázs Samu népi linkje, Tompa Sándor székely buffója s Pethes Sándor reális szemmel látott s költészetbe kavart adóhivatalnoka a legjobb Tamási-novellákba illő voltuk okán érdemlik meg a szót.

BÉKÉS. Én pedig most arra kérem meg azokat a művészeket, akik még nem hagyták el a színházat, és hallgatják a mi vitánkat, hogy gyűljenek ide egy kicsit a mikrofon elé, mert plagizálni szeretnék.

OLTY. Plagizálni…? Kitől akar plagizálni?

BÉKÉS. Tulajdonképpen magától, kedves Olty Magda, vagy pontosabban Tamási Árontól.

TAMÁSI. Tőlem…? Mit akarsz tőlem elplagizálni?

BÉKÉS. A dugójátékot! Ez a dugójáték nagyon tetszett nekem. Játsszuk el ezt most a Hullámzó vőlegény jelenlévő szereplőivel. Úgy képzelem, hogy akit kidugunk, az őszintén elmondja színészi és emberi élményét a darabban játszott szerepéről. Beleegyeznek?

HANGOK. Igen… Tessék…

BÉKÉS. Akkor átveszem az Olty Magda szerepét, és én leszek a dugómester, és mindjárt rajta is kezdem el. Olty Magda! Kidugtam! Mit mond a Hullámzó vőlegény dugómestere a dugójátékról?

OLTY. Hát elárulom, hogy én ezt a szerepet tovább játszom az életben. A dugójátékot vittem a Kamaraszínház színpadáról, én voltam az első plagizátor. Ahol csak járok, megfordulok, mindjárt azt ajánlom, hogy játsszunk dugójátékot. Mondhatom, hogy művészek, közéleti emberek között és polgári társaságban egyforma sikere van. Fantasztikus dolgok derülnek ki, mikor az emberek – hacsak játékból is – egy kicsit őszinték. Ajánlom mindenkinek, próbálja meg.

BÉKÉS. Látja, már próbáljuk is. Uray Tivadart dugom ki egy-két őszinte szóra. Tessék!

URAY. Én a Bóka László egyik kijelentésére térek vissza. Azt mondta Bóka László, Tamási Áron először abban téved, hogy azt hiszi: elhatározás dolga hogy valaki művész lesz-e vagy pénzkereső állat. Én azt hiszem, hogy inkább Bóka László téved, amikor Tamásinak tulajdonítja ezt a tévedést. Hiszen arról a Bodrogiról, akit én játszom, éppen az derül ki, hogy egyáltalán nem elhatározás dolga: művész lesz-e valaki, vagy pénzkereső. Bodrogi nagyon is elhatározza, hogy pénzkeresésre adja a fejét, de éppen a belső parancs, a művész belső parancsa tiltja el, hogy végigjárja az elhatározásával megjelölt utat. Éppen a kitervelt elhatározás és a lelki alkat imperativusa közt robban ki a konfliktus Bodrogiban, mikor a dugójáték végén hitet tesz legvalódibb énje mellett.

BÉKÉS. Most Bihary Józsefet dugjuk ki, hogy meghalljuk tőle: miből, honnan szakadt ki ez a csodálatos Czirmos bácsi-alakítás?

BIHARY. A lelki összetételemből származhatik… Székely vagyok… Az én őseim is átmentek ilyen lelki élményeken, ilyen komédiákon, és azt a játékos kedvet, azt a humort, amit ez a darab magában hordoz, sokat tapasztaltam, sokat láttam, hallottam és éreztem a népi életben, az én elmúlt gyermekkoromban, ott a Székelyföld havasai és tisztásai között.

BÉKÉS. És mit ereszt ki a dugó vajon Gózon Gyulából? Kidugtuk, kedves Gózon Gyula…!

GÓZON. Hát én elmondom az őszinte véleményem erről a megtérő, vén bűnösről, akit játszom. Sok nehéz szerepet eljátszottam már az életemben, ez is közéjük számít: higgyék el, ez volt a legnehezebb. Két felvonáson át éreztem folyvást, hogy a közönség a figurát, amit alakítok, rosszindulatúan szemléli. Nem mondom – joggal! Az is előfordult egy este, hogy mikor a második felvonás végén a dugójátéknál azt kérdem Bodrogitól: Gazember vagyok én? – valaki felszólt a nézőtérről, hogy: Igen! Most erre bejövök a harmadik felvonásban, és nyílt színpadon megtörök, jóvá teszek mindent – hát kérem, minden alkalommal a torkomban dobog a szívem az izgalomtól. Vajon elfogadja-e ezt a közönség? Elhiszi nekem ezt a fordulatot? És minden este boldog vagyok, mikor viharos taps nyugtatja a megtérésemet. Ezt a harmadik felvonásbeli nagy monológot hangversenydobogón szeretném egyszer elmondani. Olyan szép.

BÉKÉS. Most pedig Vizvári Mariskát dugaszoljuk ki… Vajon mi mondanivalója van erről a kemény, ízes, humoros székely asszonyról, ahogy alakítását Márkus László jellemezte?

VIZVÁRI. Nem vagyok éppen kezdő színésznő, azt tudják, ugye, rólam – ötvenegy éve nyüvöm ezeket a világot jelentő deszkákat, és ez az életem első magyar parasztszerepe. Nekem már ezért is öröm a dicséret, és külön azért, mert azt látom belőle, hogy sikerült kiformálnom azt az édesanyát, akinek a bicegő-dadogó lánya az egyetlen szenvedélyes anyai szerelme, és aki, ha sárkánykodik is a férjével, mégis megszeppen, megtorpan, mikor a csendes-mókás ura komolyan rámordul.

BÉKÉS. Sorban most – a bice-bóca leányzóból, Sitkey Irénből húzzuk ki a dugót. Milyen kedvvel sántikált, kedves Sitkey Irén, ebben a figurában?

SITKEY. Én jókedvvel, bevallom őszintén. Kétsíkúnak éreztem az alakot: az egyik a reális képe, a testi hibás vénlány, akiből csak úgy epekedik ki a szerelemre való vágyakozás, és a másik az a mesebeli csúnyaság, aki valahogyan a vasorrú bába egész hordó arannyal felmért leányához hasonlít. Ezzel a kettősséggel kínálkoztam, kívánkoztam és bicegtem végig a darabot.

BÉKÉS. És itt van még a fiatal Szőke Éva, a Bogyó tündér, hadd eresszük belőle is ki a dugót. Nos, kis Szőke Éva, tündér-e ez a Bogyó, vagy nem tündér?

SZŐKE. Hogy is mondja rám Czirmos bácsi a darabban: „Ennél valódibbat lányban még nem láttam!” – Hát aki valódi lány, a legvalódibb, az jogosan hiheti magát tündérnek, földi, eleven tündérnek. Én ilyen tündérnek hittem Bogyót. Hogy ebből a hitemből mit sikerült elhitetnem, azt nem mindig érzem egyforma biztonsággal. De hát én még nemrégen kezdtem el a tündérséget, és nem könnyű dolog tündérnek lenni.

BÉKÉS. Nem bizony, kedves Szőke Éva, de higgye meg, a földi és színpadi tündéreknek is csak megnő a szárnyuk, és akkor aztán magasra repülnek. Ahogy most itt körülnézek, látom, hogy elfogyott a művészgárda. Zsebre tehetem a dugót, vége a játéknak. Vagy játsszunk még búcsújátszmát? Bóka László amúgy is – mint hallottuk – igen hajlamos az őszinteségre, dugjuk ki befejezésül, és kérdezzük meg tőle, hogy – miután az ötvenedik jubiláris előadás küszöbén áll a Hullámzó vőlegény – jól tette-e a Kamaraszínház, hogy előadta Tamási Áron darabját?

BÓKA. Azért, hogy nekem nem tetszik Tamási darabja, nem tisztelem kevésbé a színházat és a direkciót. Mert Tamási van akkora író, hogy minden darabja megérdemli a színpadot. S a magyar dráma válságát mégiscsak a magyar színpadi szerzők fogják megoldani s nem a kitűnő külföldi példák. Azokra is szükség van (mértékegységre is szükség van!), de elsősorban arra van szükség, hogy a magyar színpadon szakadatlanul kísérletezzenek a magyar szerzők.

BÉKÉS. Vagyis inkább a színházak kísérletezzenek szakadatlanul a magyar szerzőkkel! Viszont erre vonatkozólag is felállíthatunk bizonyos tapasztalati tételeket. A magyar színpadokon a felszabadulás óta eltelt két esztendőben bemutatott magyar szerzők lényegében három csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak a polgári „kisirodalom” kaptafára kapatott mesteremberei, akiknek szabványművei régebben az édesszájú közönség előtt komoly sikereket zsebelhettek be, de most sorra és vitathatatlanul megbuknak. Nem kellenek. Ezzel le kell számolni. Következik a második csoport: akik korszerű mondanivalót igyekeznek színpadi figuráik szájába adni, de az úgy fityeg ki a papirosalakok száján, „mint régi szentek szájából írt szalag kilóg”. Valóságos problémák, de nem valóságos emberek, és amit eljátszatnak velük, az nem színpadi valóság. A közönség érzékenyebb, mint sokan gondolnák. Ezek a szerzők és az ilyen darabok is sorra fagynak be a közöny zord levegőjében. És végül marad a harmadik csoport: az írók, akik akarnak is, és tudnak is szólani a mához és az örök emberhez, és akik, néha-néha csetlenek és botlanak is a színpad deszkáin, siker és taps köszönti azt, amit a jelennek és a jövőnek mondanak.

Vitában

1947 márciusától a Deák Zoltán szerkesztette Romeo és Júlia című színházi és művészeti hetilap főmunkatársaként jegyezte Tamási Áront. „A kultúra és a szellem szabad fórumá”-nak nevezte magát az újság, s ennek március 25-i, második számában jelent meg Tamási Áron cikke.

Színházi válság

A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öreg urat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek, aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öreg urat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás – a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés – az ószeres tetszését is megnyerte: üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy „realista” színdarabban: az ószeres megölte az öreg urat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott, és a függöny összement.

Ez a valóság, de nem ez az igazság.

Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy egy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz.

Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse.

Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva, lehetőleg azok fölé emelje.

Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a „realizmus”, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült, s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a „költészet” leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta.

Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, mely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és érezte, hogy mi, a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költő kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünk? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekes madár felel, hanem a verebek.

Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az „egzisztencializmus” fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?!

Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.

A lap következő számaiban Kárpáti Aurél, Major Tamás, Illés Endre, Török Sándor és Apáthi Imre fejtette ki a véleményét, majd az április 15-i számban Tamási válaszolt vitatársainak. Terjedelmi okok miatt nem ismertetjük a vita menetét, ám Tamási válaszában utal a nevekre és az álláspontokra.

Válasz a „színházi válság” ügyében

Ennek a lapnak március 25-i számában Színházi válság címen egy írásom jelent meg. A köznapi cím alatt a magyar színházi kultúra mai állapotára nézve tettem néhány jellemző megjegyzést. Így például azt írtam, hogy „a színház egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, s nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, s nem az igazságot… Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható… Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fénnhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a »realizmus«, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, mely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a »költészet« leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta”.

Ebből a rövid idézetből is kiérezheti az olvasó, hogy nem a szokványos „színházi válságról” van szó, melyről igen gyakran hallunk és amelyből ritkán épülünk. Sokkal többről van szó! A szellem mai arculatának lényeges vonásaira esik egy-egy éles pillantás, amint éppen ez a szellemi arculat színházi világunk fényében villan elénk. A kérdésnek ilyen komoly és minden érdektől mentes megidézése indokolttá tette, hogy a Romeo és Júlia néhány komoly és szakértő ember véleményét is megkérdezze, vajon miképpen látják ők ezt az ügyet. Ilyen megkérdezésre szólt hozzá a kérdéshez ebben a lapban Kárpáti Aurél, Major Tamás, Illés Endre, Török Sándor és Apáthi Imre. Ezek a hozzászólások általában higgadt és emelkedett szellemben történtek; egyedül a Major Tamás véleménye volt olyan, hogy annak rokonszenves heve nemcsak jótékony fényt, hanem elhomályosító gőzt is árasztott. Azt hiszem, eredmény gyanánt megállapíthatom, hogy a hozzászólók véleménye a fölvetett kérdésben lényegében azonos. Először azonos a színház éltető elemére, a színpadi irodalomra vonatkozólag. Azonos és lesújtó, vagy amint Kárpáti mondja: „a drámának van válsága”, Apáthi szerint „a magyar dráma vajúdásban van”, s Török Sándor is találóan beszél erről, amikor így szól: „A színpadot vissza kell adni a tiszta szónak, az Igének.” Egyöntetűek a vélemények a kívánatos írói egyéniségre nézve s a színpadi művekre vonatkozólag, melyektől én megnyitó írásomban azt kívántam, s most a többiekkel együtt is azt kívánom, hogy ne „az élet otromba és buta valóságait állítsák elénk, hanem a költői igazságot”. Bizonyára jól mondja tehát Illés Endre, hogy „csak az írónak higgyünk”, s igazságot hirdet Török Sándor is azzal, hogy „végső fokon mindig az írónak van igaza”. S milyen tiszta és világos a szó, melyet Kárpáti mondott: „Költészet nélkül a valóság közönséges fotográfiává laposodik”, amiből nyilvánvaló, hogy drámai témának csak azt mondhatjuk, „ami a költői igazságot megkülönbözteti az élet valóságától”. Mily gyakran látjuk, hogy nálunk színpadi művekben ez egyáltalában nem történik meg! Ennek jellemzésére tettem én idézőjelbe a realizmus szavát, de idézőjel nélkül parlagi realizmust is mondhatnék, ahogy Illés Endre teszi, akivel együtt magam is mindig védelmére kelek a valódi reálizmusnak, mint ahogy a fűzfapoétákkal szemben is mindig védtük és védjük a költészet ábrázoló és megtisztító erejét. S mindezeken túl van még a fölvetett kérdésnek egy pontja, melyre nézve ugyancsak helyénvalónak látszik idézni a nyilatkozókat. Arról van szó ennél a pontnál, hogy a nyers mondanivalónak s különösen a mai idők anyagának formátlan eluralkodása szerencsés-e a mai színpadi művekben. Illés Endre szerint a dráma mai vajúdásában „fenyeget az anyag istenítése”; Török Sándor pedig azt mondja, hogy „az időket naiv buzgalommal túlkiszolgáló színház, ez költészettelen, s csak némelyek hiszik, hogy az új”. De még Apáthi Imre is, akit a legtöbb meggondoltság és óvatosság jellemez, még ő is felteszi a kérdést: „A mai (s tegnapi) anyag vajon magában hordja-e az örök életnek (az irodalomnak) a leheletét?”

Úgy gondolom, a fentiek után eléggé egyöntetűnek és egységesnek érezhető a kép, mely a színház szellemi válságának kérdésében most már előttünk áll. Ezt az egységes képet látszólag megzavarja a Major Tamás nyilatkozata, de ha szavainak nem indulatát érzem, hanem letisztított értelmét nézem, ő is majdnem teljesen egyetért velünk. Én sem mondtam mást, mint azt, hogy a „drámának absztrakciókra kell törekednie”, vagyis nem az otromba valóságot, hanem az abból levont, az abból kiáradó költői igazságot kell hirdetni. Ha köznapi szóval színházi válságról is beszéltem, ezt a válságot én sem tartom temetőnek, de nem tartom bölcsőnek sem, mert az a bölcső, amit Major Tamás csak most vél látni, megvolt mindig, lebegve minden válság felett. Tiszteletreméltó, sőt megható, hogy ezt a válságot azzal avatja Major bölcsővé, hogy a munkás gyermekét ülteti bele. Ám én nem elégszem meg ennyivel, mert az Igazság gyermekét szeretném ebben a bölcsőben látni. Ha egyebek mellett ezért volnék, más népi írókkal együtt, korszerűtlenül arisztokratikus, akkor az is maradok, mert az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép; s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség.

Ajánlatok az ötvenes évekből

Az ötvenes évek elejéről való vázlatok, szinopszisok s jelenetek következnek. Komor dokumentumok. Balett, táncjáték, operett, operatervek. Egyikőjük sem valósult meg. Az Énekes madár szerzőjének kétségbeesett ajánlkozásai ezek írói, színpadi jelenlétéért – és a megélhetésért.

Egy „Balett pantomime” meséjének vázlata

Tamási jegyzete és vázlata először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.

Tamási autográf jegyzete: „1950. jún. 20-án, Voinonnen társaságában tárgyaltuk ezt a témát. Neki nagyjából az volt a véleménye, hogy realitáshiányosságai vannak, fantasztikus, és a tündérek legyőzése sajnálatos. A jelenlévő operaházi társaság mind helyeselt neki.

Garaynénál voltunk együtt, Váci út 4. III.”

Hegyi tanyának vadregényes részét ábrázolja a szín. Középen egy tisztás völgy látszik, amely ragyogó csillagok alatt holdfényben fürdik. E völgy bal és jobb oldalán egy-egy tanyai ház áll, a völgy fölött egymás felé nézve. Az egyik ház ablakában és előrészén sok virág virít; a ház színe is üdítő. A másik ház a rendes és dolgos mindennapi életet mutatja. Eme két házon kívül, hátul a középen és egy magaslaton, várszerű kőház uralkodik, kevélykedve néz előre, le a két másik házba és a völgybe; ablakaiból is fény világol.

A virágos házacskában egy leány lakik, kinek a jelképe gyanánt egy őz áll a ház előtt. A másik dolgos házban egy legény lakik, kinek a jelképe gyanánt egy őzbak áll a ház előtt. A hátsó kőházban egy módos vénlegény, s ott egy hatalmas bakkecske áll a ház előtt.

Az őz, az őzbak és a bakkecske nagyon figyelik és lesik egymást.

Távolról zene hallatszik, amelyben a szerelem, az erdő és az állatok hangjai benne vannak.

Éjjeli madár repül át a völgy fölött; majd előbukkan egy tündér, ki áttáncol a völgyön, miközben kutatva figyel mindenfelé. S mintha jelt adott volna, innen is, onnan is tündérek bukkannak fel és suhannak át táncolva a színen.

Közben a lány virágos házának ablaka kigyúl.

A kőházból kijön a gazdag vénlegény, s virágkoszorút akaszt a bakkecske szarvára, hogy a lánynak vigye, akibe szerelmes. A bakkecske elhozza táncolva a koszorút, és odaviszi a leány házához az őznek, de az őz barátságtalanul fogadja. Incselkednek és veszekednek egymással. Kijön a lány, és a bakkecskét a virágkoszorúval visszaküldi a vénlegénynek.

A tündérek innen-onnan lesik, hogy mi történik.

Közben a dolgos legénynél is kigyúl az ablak. A legény kijön, és az őzbak szarvára akasztva virágkoszorút küld a lánynak. Az őzbak táncolva viszi a virágot, mit az őz és a lány örömmel fogadnak. Mindezt leste a vénlegény, ki dúlva-fúlva indul bosszút állni. Sánta és groteszk figurájával haragos bakkecske módra táncol-törtet, amin a tündérek is nevetnek. Bakkecskéjével a völgyben találkozik. Szarváról leveszi a virágot, s kábító kincseket szed elő. Ezeket mutogatva táncol a lánynak, ki fenn a tetőn, az őzzel együtt mulat rajta.

A bakkecske is segítséget táncol a vénlegénnyel. Ezen már az őz is nagyon mulat, és csúfolkodva utánozza.

A tündérek pajzánkodva figyelik a táncot, a kincs csillogása bűvöli is őket. Lassankint odagyűlnek, pajzánul táncolnak a kincsekért; majd a legszebb tündér is megjelenik. El akarja csábítani a vénlegényt, aki kérkedve, hogy a virágos lány is jól láthassa, néha egy-egy kincset odaad a legszebb tündérnek. Ez a kincsek után a virágkoszorút is szeretné.

Közben a lányban felébred a vetélkedés, és letáncol az őzzel együtt a völgybe. Le is győzi a legszebb tündért, mert legvégül a vénlegény neki nyújtja a virágkoszorút.

Ez óriási megdöbbenést okoz a tündérekben és nagy szívfájdalmat az őzbakos, dolgos legényben, ki a tetőről figyelt mindent. Most azonban, hirtelen elhatározással, az őzbakkal együtt lejön a völgybe. Bánatát és szívfájdalmát táncolja a lány előtt, az őzbakkal együtt. Ugyanakkor azonban a vénlegény és a tündérek dolga egyre komolyabbra fordul. Árulásnak tartják, hogy a virágkoszorút nem a legszebb tündérnek adta, hanem a lánynak. Emiatt mindjobban bosszúra lángolnak ellenük, és halálba akarják táncolni.

Ez sikerül is, mert lassankint valósággal szétszedik s majd halálba táncolják a vénlegényt. Mikor a holtteste már ott fekszik, akkor a lány a virágkoszorút összetépi és a halottra dobálja. Boldogan kezd táncba a szerelmesével, de akkor a tündérek, a vénlegény után, a lány ellen fordulnak.

S megindul a halálos harc a tündérek és a földiek között.

S miközben a bakkecske a vénlegény holtteste fölött mekeg, folyik táncban a nagy harc, melyben magukra vannak a szerelmesek, mert csak a két őz segít nekik. De mint az egyre erősödő riadó, megszólalnak egymás után a madarak és az állatok. Erre a házakból emberek kezdenek jönni, némelyik csak magára kapkodott ruhában; majd az erdőből favágók és pásztorok, egyik a másik után. Mind a tündérek ellen, a szerelmesek mellé állnak. A földi élet erős és változatos mozdulataiból olyan tánc árad, amely valósággal elsodorja a tündérek táncát.

A tündérek osonva elmenekülnek egymás után, csak a földiek förgeteges győzelmes tánca marad meg, melynek himnuszában a bakkecske mekeg a vénlegény holtteste fölött.

Budapest, 1950. június.

Őszi csillagok

Egy magyar daljáték tervének vázlata

Először az Alföld 1987. szeptemberi (9.) számában jelent meg.

Idő és tárgy

A tervezett daljáték tárgya és ideje egyaránt történelmi. Nevezetesen azt az időt szeretné felidézni, amelyet a magyarság a szabadságharc külső elbukása hónapjaiban átélt. Ennek az eseménynek jóformán csak a külső tényei rögződtek meg még a történelmileg jártas olvasóban is. Ez magyarázza meg azt a felfogást, mintha a katonai túlerő és az önkény előtt történt katonai meghódolással véget is ért volna a szabadságharc. Külső és messze sugárzó katonai eseményeiben valóban véget is ért. De vajon lényegében: magában a társadalomban és az emberi szívekben ez történt-e?

Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell felelni.

Ilyen felelet szeretne lenni az Őszi csillagok című daljáték is.

Híven mutatná meg, hogy a letett fegyverek éléről az eszme és a hit milyen elemi és termékenyítő erővel fordult befelé, a társadalom útjain és ösvényein át a nemzet szíve felé. Vagyis a valóságban az történt, hogy más fegyverekkel nemcsak tovább folyt a szabadságért vívott küzdelem, hanem egyenesen erősebbé vált maga a gondolat. Oly erőssé, hogy jobban, mint eladdig, egybe tudta fogni a társadalom haladó erőit; sok helyen pedig lerombolta azt a választófalat is, mely a különböző társadalmi osztályok között addig fennállott. Erről tanúskodnak azok az események is, amelyek a bujdosás hónapjaiban igen gyakoriak voltak. A néppel való igazi és bensőséges találkozásról beszélnek ezek, sőt az emberi és a nemzeti testvéri együttérzésről. Az ilyen tények nyilvánvalóvá teszik, hogy a szívekbe és a társadalom különböző fészkeibe visszahúzódó szabadságeszmény, a zsarnokság nyomása alatt már akkor jövendő harcok távlatait rejtette magában.

Történet és légkör

Bihar vármegye délnyugati részén, az egyik falu majorjában áll egy udvarház. Ebben az udvarházban egy császári és királyi törzskar hadi irodája székel 1849. augusztus elején. A ház és gazdaság egy vármegyei nemescsalád fészke. A birtokot a család egyetlen lánya örökölte, aki egy osztrák származású cs. és kir. katonatiszthez ment feleségül. Egy lányuk született, akinek nevelésére nagy gondot fordítottak, s akinek érzelmi világa fölött, hogy a németekhez húzzon-e, vagy a magyar hon leánya legyen, mindig lappangó versengés folyt a szülők között. Az apa, mint őrnagy, nyugalomba vonult és ezen a birtokon gazdálkodott. Az anya egy 18 éves magyar diákot hozatott a házhoz, hogy a serdülő kislány tudományos és hazafias nevelését végezze. A lány 16 éves és a fiú 20, amikor fellángol a szabadságharc. Akkor az apa bevonul a nagyváradi 37. cs. és kir. gyalogezredhez; a fiatalember pedig beáll honvédnek, de a búcsú alkalmával megvallja szerelmét az ifjú kisasszonynak.

Így tehát csak az anya és a lány maradnak az udvarházban.

Múlnak a hónapok, s december elején az apa Csucsánál megsebesül és fogságba kerül. A fogságból megszökik és bujkálva hazakerül az udvarházba. Az egyik füle hiányzik, mert azt a csatában elvesztette. Mivel ismeretlenségben kell maradnia otthon, német nevén inas lesz a háznál. Meghunyászkodva, gyáván viselkedik. A felesége előtt megbánja, hogy fegyvert fogott a magyarok ellen, sőt túlzottan magyarkodik, dicsőítvén a szabadságharcosokat is. Ez már túl sok a feleségnek és a lánynak is. A kiábrándulás, mely a magyarság elleni harcnál kezdődött, emiatt folytatódik.

Így következik el augusztus (1849) hónapja, amikor német törzskar szállásolja el magát a házban. A férj akkor is titokban tartja kilétét, de sokat vívódik már a kettősség miatt, amely a német törzskar állandó jelenlétében hol magyar, hol pedig német érzelmeiben nyilatkozik meg. Ez a helyzet, amikor augusztus 13-án este megérkezik a hír, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert. Erre nagy öröm tör ki a törzskarban, s ebben a győzelmi ünnepben az inas férj már a németekkel tart, ami végső kiábrándulást okoz az asszonyban és lányban. De az esti ünnepség közepette váratlan esemény történik, mert a kisasszony nevelő diákja, mint honvéd hadnagy, egy fegyveres csapattal megjelenik az udvarháznál. Ő a csapat parancsnoka, s valójában azért jött, hogy az asszonyt és szerelmesét lássa, s ha szükséges, védelmet biztosítson nekik, esetleg elvigye őket. Van ebben a csapatban mindenféle szabadságharcos: egy Rulikovszky Kázmér nevű orosz, ki a szabadságharcosokhoz állott; egy tót és egy román; s végül egy 35 éves székely tűzmester, 14 éves tüzér fiával, kik ketten a Gábor Áron-féle ágyút is magukkal hozták. Amikor a csapat megérkezik, meglepetéssel veszik észre, hogy a német törzskar szállása van a házban. Mit csináljanak? Már-már kelepcében érzik magukat. A székely tűzmester bátorsága és találékonysága menti meg a helyzetet: látván, hogy az éberség hiányzik a németeknél, s hogy nagy mulatság folyik bent a házban, az ágyút az ajtó elé vontatják, s maguk fegyveresen betoppannak az ajtón, s miközben az ágyú csöve befelé mered a szobába, megadásra szólítják a mulató törzskart. Ezek megadják magukat, s a honvédok összeszedik a fegyvereket. Megtörténik a viszontlátás. Az asszonynak tetszik a merész dolog, s a kisasszonynak még jobban. A nagy örömben most együtt ülnek az asztalhoz, de a honvédok csak akkor tudják meg, hogy Görgey azon a napon már letette a fegyvert. Hüh, hát akkor rettentő baj van! S az a rettentő nagy baj mindjárt jelentkezik is a maga valóságában, mert kívülről masírozó német katonák éneke hallatszik, s a rengeteg katona egyre közeledik a ház felé. Ebben a fenyegető helyzetben a székely fiú találékonysága menti meg őket. A fiú ugyanis a német törzskari főnök katonablúzát hamar az apjára adja, hogy az apja legyen itt a német parancsnok. A németeket, törzskariakat hamar betuszkolják egy szobába, s már jön is a német csapat parancsnoka, hogy a törzskari főnöknek jelentést tegyen. A székely tűzmester fogadja a jelentést, s megparancsolja a németeknek, hogy rakják le a fegyvert a törzskar udvarán, s aztán oszoljanak szét a környéken, ki-ki mulasson, ahogy tud, mert vége van a háborúnak, de a derék magyarokkal mindenütt jól bánjanak. Amikor ez meg is történik, a sikeres tréfa és a nagy öröm után egyszerre érzik, hogy a bujdosás ideje szakadt rájuk. Az inas férj teljes rosszindulattal van irántuk, s most már, amióta megtudta a fegyverletételt, teljesen a németekkel tart. Az árulástól csak a felesége tartja vissza, illetőleg az a félelem, hogy akkor végleg elveszti a feleségét, akit szeret. Ebben a helyzetben úgy látják, hogy az asszony és a kislány is veszélyben forog: a diák hadnagy tehát azt tanácsolja, hogy az asszony és a kislány is induljon el velük bujdosásra. Az asszony azonban, történjék is bármi, a helyén akar maradni s most már nem mint feleség, hanem a háznak és a gazdaságnak az ura. Ez végleges szakítást jelent a férjjel, kinek az asszony azt mégis megengedi, hogy ott maradjon. Láthatólag azonban a székely tűzmester tetszik neki. A lányát is rábízza, kinek megengedi, hogy a honvédokkal együtt menjen a bujdosásba. Örök emlékül ott hagyják a szobában az ágyút, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Aztán a kisasszonnyal együtt elmegy a honvédcsapat.

A hegyek s majd az erdős vidékek után kiérkeznek az alföldi síkságra. Ott már csak éjszakánkint mennek tovább. A nép között, ki segíti és ellátja őket, nem is tagadják, hogy bujdosó honvédek; máshol azonban kitalált ürügyet és foglalkozást mondanak, hogy az elfogatást lehetőleg elkerüljék. Az egyik éjjel pislogó tüzet vesznek észre, távol a pusztában valahol. Alföldi pásztorok, zsellérek és szegénylegények töltik ott az éjszakát, deszkából ácsolt tető alatt, a tűz mellett. Amikor a honvédek kikémlelik és megtudják, hogy kik éjjeleznek ott, bátorságosan odamennek a szegény pusztai emberekhez, akik eleinte gyanakodva fogadják őket, mert hiszen olyan idők vannak, hogy sohasem tudja a szegény ember, hogy kiben mi lakik. Lassan mégis megindul a szó, s amikor az emberek megtudják, hogy bujdosó honvédek a látogatók, elámulva nézik, hogy miért kell bujdosni a honvédnek a szabadságért való harc idején! Akkor mondják meg, hogy Görgey letette a fegyvert, s vége van a fegyveres szabadságharcnak. Döbbenten hallgatnak el a szegény magyarok, némán néznek a lobogó tűzbe vagy fel az égre, a kora őszi buzgó és biztató csillagokra. A közös bánatban eltűnik a különbség honvédtiszt és pásztor között, magyar, román, tót és orosz között. S amikor az együttlétben a remény is megemészti a bánatot, eggyé forrnak a reményben, és egyek lesznek abban a hitben, hogy eljön még az ideje a harcnak, amelyet együtt fognak majd megküzdeni.

Másnap, elhagyván a pusztai embereket, Szeged irányába mennek tovább. Két szekeres magyart találnak az úton, akik szekereikkel a hadból térnek haza. Szekereikre felveszik a honvédeket, s úgy haladnak Szeged felé. A város határában német őrök állítják meg a két szekeret, és fegyverek után kérdezősködnek. A két szekeres „fegyvertelen” válasza után megkutatják a szekeret, és a szalma alatt rengeteg elrejtett fegyvert találnak. Emiatt mindnyájukat lefogják és a várbörtönbe viszik, ahol mindenféle bűnözők között vannak. Az akkori haditörvények szerint szigorú büntetés vár rájuk, de ha ártatlanságukat a fegyvercsempészés dolgában bizonyítani is tudják, a fennálló rendelkezések értelmében besorozzák az osztrák hadseregbe s mint közlegényeket, Olaszországba viszik. Hamarosan sor is kerül arra, hogy a foglár kihallgassa őket. Abban egyeznek meg, hogy inkább a börtönbüntetést, mint az Olaszországban való katonáskodás: tehát nem mondják meg, hogy bujdosó honvédek. Amikor azonban elsőnek a diák hadnagyot hallgatja ki a foglár, kiderül, hogy a foglár nagyon jól ismeri a hadnagy édesapját. Amikor azt is megtudja a foglár, hogy a hadnagy és társai bujdosó honvédek, egyszerre váratlan dolog történik. A foglárból ugyanis hirtelen magyar hazafi lesz. Nagy örömében felrúgja a börtönbeli szabályzatot és a császári rendelkezéseket: behívja a feleségét és a két lányát, s kiadja nekik a parancsot, hogy a honvédek tiszteletére nagy vacsorát készítsenek. El is készül a vacsora, melyből a szabadságeszme jegyében nagy ünnepség lesz, melynek a végén a tót és a román honvéd megkérik a foglár két leányát is. Aztán a foglár ellátja őket megfelelő iratokkal, hogy azok birtokában akárhol szabadon járhassanak. Amikor megtudja, hogy a honvédek a bihari udvarházba szeretnének visszamenni, kocsikon és osztrák védelmi kísérettel ereszti el őket s velük együtt a két menyasszony lányát is.

Megérkezvén a bihari udvarházba, a ház asszonya nagy örömmel fogadja őket. Időközben annyi változás történt, hogy az asszony elvált férjétől, kit azonban megtartott inasnak. Boldog a tűzmester, mert a szerelmét és a jövőjét teljesedni látja a birtokon. A diák hadnagy is megkéri a kislány kezét, és megtartják az eljegyzést, melynek ünnepén a ház asszonya és a tűzmester ülnek egymás mellett; a férj pedig, mint inas, felszolgál az asztalnál.

Báránybőr

Egy operai mű szövegének vázlata

A mű eszméje

Két falu fekszik egy völgyben, mely igen szép és termékeny. Munkával, megelégedve, békességben élnek az emberek benne. Nem is gondolnak arra, hogy ez másképpen is lehetne.

Érzékük, a leskelődő veszéllyel szemben, el is tompult már.

Nem veszik hát idejében észre, amikor egy „idegen” képében megjelenik a békebontó ember. Ennek az embernek olyan céljai vannak, amelyeket csak ármánykodó módon tud elérni. Vagyont akar szerezni. Erre a szerelem fondorlatait használja fel, és a rombolástól sem riad vissza. Természetesen vigyáz arra, hogy valódi céljait ne is gyanítsa senki. Maga a tudomány is alkalmas arra, hogy félrevezesse az embereket. Mivel alkalma kínálkozik arra, ilyen „tudományos” álarcban jelenik meg. Föl is tesz egy kérdést, látszólag jelentéktelen dologban. De a kérdés jelentőssé válik, mert megosztja az embereket. Két párt alakul. Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit ő igaznak tud. Az egyik ember szembefordul a másikkal; majd az egyik falu a másikkal. Felborul a megszokott rend, felizzanak a szenvedélyek. S a szenvedély tüzében már meg is feledkeznek az emberek arról, hogy miből is indult a viszály.

Folyik a rombolás.

De az igazságnak, bármilyen vonatkozásban, hatalmas ereje van. Aki nemtelen céljai számára akarja félrevezetés céljából felhasználni, azt végül elpusztítja. Aki pedig érette áldozta életét, azt a halálban is fölemeli.

Egy pohár vízben játszódik le, ami a nagy tengeren általános érvényű. De hát ebben a pohár vízben is, magában a műben, valójában a béke és a háború kérdéséről van szó, lelkileg pedig az igazság és hamisság küzdelméről.

1951. III. 8.

A mese vázlata

Pálháza végében áll egy malom. A malom tulajdonosa Pál, még fiatal és jómódú ember. Egy hónapja házasodott. Feleségét egy környékbeli uradalom vadásza, egy Hergely nevű barátja ajánlotta neki. Úgy vette el. A malomházban a házasság egy hónapos fordulóját tartják. Békesség és boldogság lebeg mindenütt. A pálháziak nevében egy fiatal lány, a szomszéd Péterfalva nevében egy legény jelenik meg. Két galambot hoznak a házaspárnak. Ott van a péterfalvi Lengődi is, egy bölcs férfi, a malmos jó barátja s a galambhozó legénynek az apja. Megjelenik az uradalmi vadász is, Hergely. Ő egy bárányt hoz ajándékba. De négyszemközt számonkéri az asszonytól, hogy miért nem végzett valamit egy hónap leforgása alatt. Ugyanis a malmosné leánykorában szeretője volt neki, és azzal a céllal adta férjhez a gazdag malmoshoz, hogy az asszony elteszi a férjét láb alól, s akkor, a birtokkal együtt, ő fogja feleségül venni. Ebben a hangulatban kezdenek poharazgatni. A vidám beszélgetésbe folyton borsot vegyít a vadász. Ide és oda tereli a vidám beszélgetést, keresve az ürügyet, hogy a célja érdekében miképpen idézhetne elő olyan háborúságot, mely a malmos vesztét okozhatná. Látja, hogy Lengődi és a malmos a társaság legokosabb emberei, akik a maguk kedélyes módján mindig ellenkeznek egymással. Bármilyen kérdés vetődik fel ugyanis, az egyik többet akar tudni, mint a másik. Ebben az emelkedett hangulatban hirtelen azt a kérdést veti fel a vadász, hogy hány lába van a légynek. A malmos azt mondja, hogy négy; Lengődi azt, hogy hat. Ezen összekülönböznek, majd össze is vesznek. A szenvedély lángra gyúl, egymásnak megy a két ember. Ebben a helyzetben Lengődi mellé támasztja a fegyvert a vadász, de a malmos elkapja és Lengődit agyonlövi.

A malmos elbujdosik, hogy ne tudják a gyilkosság miatt elfogni. Rögtön egy elhagyott, nagy oszlopos és korhadó szénatartó épületbe megy, mely a két falu között elhagyottan áll. Itt a szénatartóban, a rothadó széna alatt húzza meg magát. Ekkor már ellenség gyanánt áll egymással szemben a két falu. Zászlót is csináltak már, hadi lobogót: egyik négylábú s a másik hatlábú léggyel. Történetesen mind a két fél ezt az elhagyott épületet szemeli ki főhadiszállásnak. Itt folynak a hadi tanácskozások. De a szerelmesek is itt találkoznak. Mindenekelőtt a malmosné és a vadász. Izgatott együttlétük alkalmával a vadász erőszakoskodni kezd az asszonnyal, aki már irtózik a vadásztól, mert az valójában egy ember gyilkosa; s a gyilkosság óta már szerelmes is lett a Lengődi fiába, ki a péterfalviak vezére, hogy az apja halálát megbosszulja. Itt, a szénagyűjtő épületben a malmos megöli a vadászt. Utána itt történik meg a két tábor között a döntő ütközet is, mely a péterfalviak, a „hatlábúak” győzelmével végződik. Az ütközetben teljesen rommá válik az épület. Csak most, a halottak és romok között vetődik fel a kérdés, hogy miért is volt valójában mindez!?

Alkonyatkor ugyanis a romok helyén megjelenik egy koldus, aki éjjelenkint itt szokott meghúzódni, a rothadó szénán. Megdöbbenve látja, hogy az épületet vadul lerombolták. Fájdalmas szívvel kesereg ezen. Kesergésére lassankint odagyűlnek az emberek, akik elmondják a koldusnak, hogy a légy lábai miatt nagy harc folyt, s abban a harcban rombolták le az épületet. A koldus mondja meg, hogy inkább egy legyet kellett volna fogni, és megnézni úgy, hogy valóban hány lába is van a légynek. Hát csakugyan. Fogjanak legalább most egyet. Mindenki hozzálát, hogy foghasson valahol egy legyet. De nem találnak legyet sehol. Az egész nép könyörög és imádkozik, hogy kerüljön egy légy. Végre a vadász holttestén, mely félrehúzva ott hever, találnak is egyet. Megvizsgálván a legyet, megállapítják, hogy hat lába van. Tehát Lengődinek volt igaza! S ott helyben, mint az igazság vértanújának, emlékművet emelnek Lengődinek. A fiát pedig, aki szerelmesével együtt ott áll, hős gyanánt tisztelik.

Kertünk virága

Följegyzés egy táncjáték meséjének vázlatánál

Operaháznak

Kenessey Jenő tervezett táncjátékához 1953.

Főszereplők:

Domokos Ágnes falusi leány, híres szépség

Szunyogh Gellért, birtokos fia, nagy gavallér

Bors Márton, betyár, falusi legény

Színhely: a Dunántúl egyik faluja

Idő: 1848. május–szeptember

Az udvarházban, Szunyoghéknál, nagy vigalom van. Május első, virágos napját ünneplik. Az egész környék úri ifjúsága jelen van. Az idő délutánból estébe hajlik. Éppen kezdődik a táncos éjszaka. Híres cigánybanda húzza. Az ifjúság tánckirályfit választ. A versenyben egyenkint járják a táncot. A győztes Szunyogh Gellért. Ünneplik.

A szín változik. Az úri világ után a nép világát látjuk. Egy falusi porta nyitott csűrében folyik a falusi ifjúság mulatsága. Rongyos falusi cigányok húzzák. Legények és leányok csupa színben kavarognak. Itt tánckirálynőt választanak. A versenyben Domokos Ágnes győz. Táncában, szépségében valóban olyan, mint egy megejtő tündér. Ünneplik Ágnest. A legények esengenek érte, hogy a meginduló együttes táncban véle táncolhassanak. Ágnes Bors Mártont választja. Ahogy megindul a tánc, a Szunyogh-udvarházból egy csoport ifjú érkezik Szunyogh Gellérttel az élen. Vendégjogot kérnek. Tánc alatt Szunyogh Gellért elszökteti Ágnest. Nagy kavarodás. Megáll a tánc.

Új színen vagyunk. A Szunyoghék kertjében. A kertnek egy gyönyörű tisztásán. Holdvilágos éjjel van. A tisztás körül virágba borult fák. Az úrfiak az elrabolt tündérrel megérkeznek a tisztásra. Ágnest Szunyogh Gellért hozza, az ölében. A lány sír, de a szeme sarkából tetszik neki a kaland. A tisztáson, mint egy bús gerlicét, körüludvarolják. Mókás és megejtő táncokkal vidítják. Lassan meghozzák kicsit a kedvét. Az úrfiak körbefogják. A kör közepén Ágnes táncol. Az elbűvölő tánc alatt a falusi legények meglepik őket. Elöl Bors Márton, ki a többinek védelme alatt ölbe kapja Ágnest, és elviszik.

A falu nagy piacterét mutatja az új szín. Az egyik oldalon a falusiak gyülekeznek; a másik oldalon az úri világ. A falusiak sorfala előtt Bors Márton áll egy karddal; az úri népek sorfala előtt pedig Szunyogh Gellért, ugyancsak egy karddal. A két sorfal között bajvívás kezdődik. Bajvívás közben felhangzik a toborzók kürtjele. Az Ágnes vezetésével megérkeznek a toborzó huszárok. A bajvívás helyére a toborzási ünnepség lép. A zászló alatt Szunyogh Gellért és Bors Márton kezet fognak. A toborzás nagy tánccal ér véget, melyben a falusi és az úri világ egybeolvad.

Vázlat egy kis bábjáték meséjéről

Először a Film Színház Muzsika 1986. 21. számában (május 24.) jelent meg.

Eszmei tartalom

A gyermektelenség, illetőleg a gyermekáldás kérdéséről szól ez a kis mese, mely azt akarja példázni, hogy nemcsak a természet diadalmas törvénye, hanem az állatok jóindulata s maga a szerencse is hódol a gyermek előtt.

Első kép

Erdő között vagyunk, egy kis tisztáson. Körül nagy fák között messziről tanyai ház látszik. A tisztáson ösvény vezet keresztül. Patak csörgedezik valahol, madarak rikkantanak, szólnak. Ropognak az ágak: előjön a medve, s utánatörtet-gurul három gyermeke, a bocsok. A medve leül egy tuskóra, a bocsok köréje állnak. Családi tanácskozás indul. Kiderül, hogy a bocsok nagyon éhesek, s szemrehányást tesznek az anyjuknak, hogy nem ad nekik elegendő módon enni. A medve vigasztalja őket: minden okot felsorol, ami megnehezítette abban az esztendőben a bőséges táplálkozást. Nem termett elég vadgyümölcs, a méhek sem voltak elég szorgalmasok, a pásztorok is nagyon vigyáznak az állatokra. A nagyobbik bocs különösen elégedetlen, még ezután is. Valami affélét talál mondani az anyjának, hogy minek a gyermek az olyan anyának, aki nem tudja kellő módon táplálni a gyermekét. Erre kiüt a családi perpatvar. A medve elhívatja a közeli tanyai ház tetejéről a maga igazolására a gólyát, aki hat-hét gólyafiával meg is jelenik, és bizony úgy dönt, hogy legyen csak mindenkinek minél több fia. A bocsok azonban a rókát hívják a maguk pártjára, akinek nincsen fia. A róka panaszkodik ugyan, hogy dísztelen és árva gyermek nélkül az élet, de azt a ravasz tanácsot adja, hogy ne búsuljon a medve, amíg emberek vannak, mert itt az ösvényen szoktak emberek járni: azokat meg kell lesni, s ha már erős medve valaki, akkor azokat az embereket meg kell enni. Hát ez tetszik a bocsoknak s a medvének, aki a nagyobbik bocsot ki is állítja az ösvényre, hogy lesse az érkező embereket. Maga pedig, a másik két boccsal, megbújik az erdőben, és várja a jószerencsét.

Második kép

Gazdag falusi házban vagyunk. A gazdag ember és a felesége vásárra készül. Nagyon módosak, mert nincs nekik gyermekük. Nem is akarták, hogy legyen. Sok drágaságot készítettek elő, hogy azokat mind a vásárra viszik és pénzzé teszik, hogy még jobban gazdagodjanak. Sok tojást, kalácsot, mézet, tejfölt, csirkét, szalonnát és sonkát csomagolnak: Midőn már készen is lennének, megérkezik a szegény szomszédasszony, hogy ő is velük menne a vásárra, hátha ottan tudna valamit szerezni a családnak és a gyermekeknek. A három gyermeknek, akik vele vannak most is, mert otthon nincs kire hagyni, s így magával vinné a vásárra azokat is. A gazdag ember és a felesége nem örvend a szegény útitársnak, mert az olyan koldus csak bajt szerezhet, s az a három gyermek is csupa vesződés lesz az úton. A szegény asszony azonban megígéri, hogy inkább segít a gazdag embernek a sok csomagot az úton vinni, csak éppen mehessen a három gyermekkel. Hát jól van, elindulnak.

Harmadik kép

Ott vagyunk ismét az erdő között, a tisztáson. A nagyobbik bocs nagyon leselkedik, figyeli az ösvényt. Végre feltűnik a gazdag ember és a felesége, ahogy jönnek a sok kincs alatt roskadozva. Amikor éppen kell, szól a bocs az anyjának, hogy emberek jönnek. A medve kiugrik az ösvényre a két boccsal együtt, s megállítja a gazdag embert. A gazdag ember és a felesége rettentően meg vannak ijedve, s kérik a kegyelmet. Midőn látják, hogy nem segít a rimánkodás, azt mondja a gazdag ember, hogy jön utánuk egy édes húsú asszony, akinek még három gyermeke is van, vele jön mind a három. S milyen csemege lesz a három bocsnak az a három gyermek! Amíg így tárgyalnak-alkudoznak, csakugyan megérkezik a szegény asszony, ki a gyermekeit már a karján-vállán cipeli, mert elfáradtak szegények. Oda megérkezve leteszi a három gyermeket, akik örvendezve játszadozni kezdenek a bocsokkal. Mindjárt megszeretik egymást. Ezt látva a medve, a gazdag emberre még dobban megharagszik, hogy miért vádolta be a szegény asszonyt és a három gyermeket. Kibontatja a gazdag ember csomagjait, mind elveszi tőle a sok jó ennivalót, s azokat elosztja a bocsok között, akik a gyermekeknek is adnak belőle. A gazdag ember és a felesége puszta életét azonban nagy rimánkodásra meghagyja a medve, ha a gazdag ember minden héten elhozza a megfelelő eleséget, s ha a vagyonát a háromgyermekes szegény asszonynak adja. Ezt meg is ígéri a gazdag ember, mire a medve kezet ad neki, a bocsok pedig a gyermekekkel táncolni kezdenek.

Boldog nyárfalevél

Tamási Áron írása a kecskeméti bemutató műsorfüzete számára készült.

Emberi szavak

A kecskeméti bemutató alkalmából

Ezt a színpadi játékot két évvel ezelőtt írtam. Azóta ide-oda fújta a szél, ami nyilván nem a színdarab mondanivalója miatt történt, hanem a címében levő „nyárfalevél” miatt, mellyel a szél, amint tudjuk, játszani szokott. Már pedig, nem lehet tagadni, egy idő óta, s mostanság is, eléggé szeles a világ.

Bolydult volt a légkör akkor különösen, 1946-ban, amikor színpadi munkám eseményei történtek vagy történhettek. Sőt akkor volt igazán megbolydulva! S mint ilyen időkben, amikor új szelek űzik a régit, általában történni szokott: hát akkor is kavarogtak a szabályok, amelyek az emberi együttélés rendjét általában szabályozták. A régi rend, mely bajokat szült, összeomlott. Az omlás elemi ereje nemcsak a régi és igazságtalan társadalmi rendet zúzta széjjel, hanem megingatta az emberi együttélés erkölcsi szabályait is. Ha azt nézem, hogy ezekkel az erkölcsi szabályokkal visszaélt a régi rend, akkor ez is természetes. Csakhogy: az emberi együttélésnek vannak olyan erkölcsi szabályai, amelyek állandó jellegűek. Vagyis: semmiféle társadalmi rendben nem lehet nélkülözni őket. Ha tehát ezek a szabályok kárt szenvednek, akkor nem a bennük rejlő erkölcsi tartalom a hibás, hanem hibásak azok, akik visszaéltek vele.

A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az emberi együttélésben nem lehet nélkülözni. Most azért említem egyedül a bizalmat, mert a Boldog nyárfalevél lényegében ezt kívánja, művészi formában, ábrázolni. Úgy látszik, hogy aránylag korán tettem, két évvel ezelőtt. Aránylag, vagyis színpadi formában. Mert a politikai közélet irányító gondolatai között már akkor helyet talált a bizalom kérdése. Persze, amíg az én „nyárfalevelemet” ide-oda fújta a szél, azalatt már irodalmi formában is többször beszéltek erről a kérdésről. Ami nemcsak helyénvaló, hanem örvendetes is.

Ennek az örvendezésnek a folyamatában látom a Boldog nyárfalevél bemutatását. Ami annál nagyobb öröm a számomra, mert egyben elégtétel is. A színház, ahol darabom színre kerül, a Katona József nevét viseli, keserű életének színhelyén. Ha ő küszködött, a sok engesztelés után talán magam is vihetek neki egy virágszálat: a bizalomnak egy vidám virágát. S hogy ezt elvihetem, köszönet a segítő társaknak: a színháznak és a játszó művészeknek; s akik a szellemi gondosságban ápolják őket: a város és megye vezetőinek.

Reményemet és írói kedvemet gyarapítanák, ha nem csalódnának a munkámban, melynek szép és tisztes hajlékukban helyet adtak.

Kecskemét, 1962. december 25.

Tamási Áron színjátékai

1924–1942*

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?

Az ősiség himnikus drámája

Az erdélyi „Kék madár”

Az „Énekes madár” valóságalapja

Erkölcsi példázatok

A félműveltség veszélyei

Ősvigasztalás*

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

1924

Megelőző játék

Első jelenés

Második jelenés

Harmadik jelenés

Negyedik jelenés

Székely fás*

Páros jelenet

1929

Néppártiak*

Kis komédia

1931

Görgeteg*

Emlékezés egy székely népmesére

1933

Énekes madár*

Székely népi játék

1933

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Tündöklő Jeromos*

Népi játék három felvonásban

1936

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Vitéz lélek*

Komoly játék három felvonásban

1940

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Csalóka szivárvány*

Drámai színjáték három felvonásban

1942

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

1943–1966*

A Tamási-színművek sorsa a háború után

Ahogy lehet…

Szegények vezére – ördögök között

A „test és lélek” drámái

Végső szavakkal

Hullámzó vőlegény*

Színpadi játék három felvonásban

1943–1946

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Bor és víz*

Szüreti játék

1951

Eljegyzés*

Jelenet

1951

Kossuth nevében*

Toborzási jelenet

1952

Búbos vitéz*

Mesejáték

1952

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Bujdosó lány*

Krónika 1764-ből

1952

Ördögölő Józsiás*

1924–1942^*

Ősvigasztalás^{^*}

Székely fás^{^*}

Néppártiak^{^*}

Görgeteg^{^*}

Énekes madár^{^*}

Tündöklő Jeromos^{^*}

Vitéz lélek^{^*}

Csalóka szivárvány^{^*}

1943–1966^*

Hullámzó vőlegény^{^*}

Bor és víz^{^*}

Eljegyzés^{^*}

Kossuth nevében^{^*}

Búbos vitéz^{^*}

Bujdosó lány^{^*}

Ördögölő Józsiás^{^*}

Szegény ördög^{^*}

Tűzálló Pál^{^*}

Hegyi patak^{^*}

Szüntelen király^{^*}

Boldog nyárfalevél^{^*}