Tamási Áron színjátékai

1924–1942^*

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?

Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.

Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.

Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.

A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madár-t, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.

Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.

Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez.”

1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt.”

Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.

Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.

Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemreméltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.

Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transszilvániai drámaírás” buzdítására.

Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalás-ról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja (irodalompolitika!), de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”

1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”

A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.

Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, amíg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.

Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.

Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat.”

A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.

Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.

Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madár-tól számított művekben (hisz az Ősvigasztalás-t nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”

Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalás-sal rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.

Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.

Az ősiség himnikus drámája

Az Ősvigasztalás – mint a pályakezdő író alkotása – meglepően jó teljesítmény. Formája szerint majdnem egyedül álló színműve Tamásinak. A cselekmény menetének megfelelően hajlékony, szinte jelenésenként változó. Az antik dráma és a középkori misztériumjáték építő módszerét a későbbi parasztdrámák cselekményformáló fogásaival és a formabontó avantgárd színház megoldásaival elegyítve próbál új minőséget teremteni.

Már a „Megelőző játék” sem a klasszikus prológ mechanikus másolata: a szereplők egyenkénti bemutatása helyett koncepcionális problémára irányítja a figyelmet. Székely népballada körvonalai sejthetők az őszi alkonyat kimerevített életképeiben. Az esti harangszó imára késztet, de nyugtalanító a szakadozása. A készülő tragédia előszele kél, kísérteties légkör érezhető.

Kispál Jula – a fiatal lány – ügyetlensége, a leejtett virágcserép és a pipa kettéhasadása babonás félelmet jelez. Aki nem hajlandó odaadni nevelt leányát – Julát – a kérőnek, Botár Márton apai határozottsága, majd közömbössége oldja a feszült hangulatot, a szerelmi bánattól elűzött legény – a csendőrök közé állt Gálfi Bence – keserű állapotát jellemezvén. („Nem országos a baj… A szú rágj a fát, ne a vasat.”) Csúfolódó színfolt Gálfi búcsúja is – a temetőből hozott, hulló virágokkal. Szentségtörő gesztus, hogy a cigányok a „Circumdederunt” dallamára húzzák a kesergőt. Csak Jula sír, zokog a muskátlira borulva.

Az első és második felvonásban alkalmazott monológokat az események fölgyorsulása követi, föl-fölizzó párbeszédekkel. Mindez aránytalanságokat szül, a kuszaság látszatát kelti, de a szaggatottság szándékos írói fogás: a hősök belső zaklatottságát tükrözi. Hagyomány és haladás hol ellentétes, hol egymást támogató erőinek küzdelme vonul végig az Ősvigasztalás látomásokban kitáruló, szertartásosan megnyilvánuló, majd a külvilág kíméletlen beavatkozásával, értetlen ellenkezésével „a huszadik századot bevezető” jelenetein.

Csorja Ádám meghagyás szerint elégeti bátyja, Ambrus holttestét, s hamvát egy fazékban hordozva áldoz emlékének. Ezt a kegyeleti eljárást – a kereszténység felvétele előtti időkből átmentett népszokást – a századforduló táján nemcsak egyházi, de világi törvény is tiltotta. A tilalmat megszegő „vadembert” ráadásul a testvérgyilkosság bűnével vádolják, mert a zivatar elől menekülő vadásztársaság egyik tagja – a községi jegyző – gyanút fogott, és a heves összetűzés után följelentette Ádámot.

A drámai történetbe két nemzedék felemás világnézete ágyazódik be. A huszadik század szellemi fejlődése felől nézve fölöttébb anakronisztikus világ az, amelyben a Csorja fivérek élnek. Az Ősvigasztalás fő forrásául azonban a „nép ajkán virágzó” történelem szolgál, amely Tamási Áron számos korai novellájának, a Lóvér-nek és a Föld emberé-nek is nosztalgikus szemléleti alapját képezi.

Egy magtalan székely nemzetség pusztulásának, kihalásának drámája az Ősvigasztalás, kicsit a görög sorstragédiák hőseinek bukásához hasonlóan, akik eleve magukban hordják végzetüket. (Ambrus: „Ó, mit vétettem ellened, föld?!” – „Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk.” Ádám: „Igende máshol nem találnánk a halálra.”)

Amíg azonban az utolsó Csorják mereven ragaszkodnak az „Idők elejéig” visszanyúló történelmi hagyományhoz, a hun-magyar rokonság s Csaba királyfi regéihez éppúgy, mint a pogánykori ősvallás legfőbb elemeihez, addig az utánuk jövő, új nemzedék inkább az öregek „áldott szavaiban” gyönyörködik, és a nép erkölcsi igazát bizonyító mesék, legendák világához, mintsem a pogány szokásokhoz akar hű maradni.

A fiatalok érzik a régi szellemi értékek megőrzésének és továbbadásának fontosságát, a székely ember „veleszületett hitének” varázsát, de tudják azt is, hogy az új század gyermeke nem zárkózhat el a rohamos civilizáció elől. Csorja Ambrust, a nomád életmódot folytató „árva táltost” kivételes, de „nem e világra való” emberként kezeli bíró komája is, s Dénkó – a hajtólegény – „a papnál is szebb szavút” becsüli személyében. „Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége” – emlékszik rá a szomszédból átjárogató Jula, akit megdöbbent Ádám halottégető szándéka, de azért segít neki a máglyarakásban.

Az új nemzedék tagjai – ha a messzi, ködös múltra tekintenek is vissza párás szemmel – nem a régi szokásoknak hódolva kívánnak élni, hanem a jelen igazságtalanságai ellen lázadoznak. Ezt teszi részben Csorja Ádám is, aki „szántszándékkal szakadt ki” a „megromlott új világból”, s erkölcsösebbnek véli bátyja életelveit és pogány hitét, mint üldözőinek törvényvédő hatalmát. Míg élt Csorja Ambrus, nem sokat törődtek vele, s holtában „egyszerre becsüs lett”. Félelmetes erő, akit nem hagyhattak megtorlás nélkül az urak. S végül az író Dénkó ajkára adja az előremutató szót: „Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal.”

Tamási már tudja, amit hősei nem tudhatnak, hogy a kettős kötöttség dilemmájából nincs más kivezető út, mint a demokratizmus útja: szembefordulás a kisemmiző, elnyomorító úri világgal. Ádám számára a hit a becsületes élet záloga. Egyetlen vagyona a tisztesség. Nem térhet ki azonban a szorító környezet támadásai elől úgy, mint a bátyja. Bár nem tud teljesen szakítani a Csorják szellemi örökségével, nem a hódító ősök hatalmát hirdeti, hanem a harag és a gyűlölet helyébe a szeretet törvényét, a népek közötti megbékélés szellemét helyezi. Fia születéséről álmodik, s olyan országról, amelynek „határa nem lesz”, csak a nap fénye fogja beragyogni.

A bujdosók „napáldó” áhítata vezérli őt: „Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása” – magyarázza a vele együtt bujdosó, fegyveres kísérőjének, Bencének.

Attitűdjét még jobban megvilágítja a halottsirató jelenet, Botárral. A dogmákat elvető, maga formálta hitelvekhez igazodó, plebejus vallásosság megnyilatkozása ez. A rögtönzött, közös litánia az „Ősigaz Isten” dicsőítéséből, valamint a szétszóródás elleni küzdelem fohászaiból áll össze. Az Erőnek, Fénynek istenét dicsérik, aki megteremtette a Földet, s ezáltal szabályozta be a világot. A szegények istene ő, aki „szernyű szép” világot alkotott, s könyörületes is: „nem gyötri hosszú élettel az embert”. S amíg „népük megtartóját” és „az idegen nemzetek barátkoztatóját” áldják, önmagukat siratják. (Ádám: „Hogy a hírünk el ne vesszen.” Márton: „Hogy a hitünk el ne vesszen.”)

A természettel szoros kapcsolatban álló emberek panteisztikus szemléletének nyomai is felfedezhetők bennük: szembenézés a halállal, amely megnyugtató, s kifakadás a természetfölötti szellemektől származó, megalázó emberi szenvedések miatt. A keresztények istenét tagadó dac, a pogány vér kiütközése ez: „ha tétlenül tűri az Isten sorsunk balra fordulását, akkor mi is megtagadjuk őt”.

Botár az Ambrussal eltöltött gyermekkort idézi fel sirató szavaival. Csínytevéseiket, gyümölcslopásaikat, madarászásaikat, diák- és inaséveiket – szabadság utáni sóvárgásaikkal, hazavágyódásaikkal. Ádám pedig a maga puritán kívánságaival toldja meg a régi bibliából olvasott imát. A pogány és a keresztény rítus mozzanatai szinte egybemosódnak. A tűzre csurgatott vér nemcsak a barbárkori szokás, de a „férfiakul siratás” szimbóluma is. A katolikus szertartásból ismert, „Ments meg, Uram, minket az örök haláltól” kezdetű gyászéneknek itt sajátos akusztikája van: nem vigasztal, hanem elborzaszt a végítélet „rettenetes napjára” figyelmeztető sugallatával.

A törvényszéki nyilvános tárgyalás pedig, amelyre a falusi férfiak és asszonyok közül sokan hétköznapi öltözetben és a városban vásárolt portékáikkal vonulnak be, s ahonnét a székely életkedv, derű mulattató pillanatai sem hiányozhatnak, azt a nagy távolságot mutatja meg, ami az urakat a néptől elválasztja. A nép tüntetően áll fel, de lefojtott szívvel, némán ül le. Nem oly öntudatos erő, mint amilyennek írója szeretné látni, s amilyennek későbbi színműveiben formálja meg.

Az Ősvigasztalás népe kedélyes, minden csínyre friss közösség – amíg le nem intik s meg nem félemlítik. Magárahagyatottságában akaratos, konok. Nagy értékek lappanganak benne, legjobbjait „az ész kínozza”, s titokzatos szálak fűzik a havasi tájhoz. A vérét csapoló, energiáit pazarló nép ez. A vadonban élők a falusiaknál is elmaradottabbak; a bajok okát a „bűnös városban” látják. Nagy tévedés volna azonban kiélezett városellenességet (s kivált „romantikus antikapitalista” tendenciát) vélni az író részéről is, mint ahogy néhány kritikában (például Szőcs István cikkében) megfogalmazódott.

Csorja Ádám nem ismer el egyetlen „földi bíróságot” sem, csak a maga lelkiismeretére hallgat. A bírákat is zavarba ejti makacs hitével és merész kérdéseivel, amelyekre a nép ad feleletet – többnyire köztudott igazságok hangoztatásával. De a tanúkat sem sikerül rávenni arra, hogy megtagadják Csorja Ambrus szellemi hagyatékát. Botár Márton – az egyik koronatanú – legendává növeszti a „külön istent tartó” testvériségét: „Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak.” A községi jegyző – Szeredai Szándék Lajos – körülményesen előadott vádjainak nagy része a bírák szemével nézve, emberismeretén átszűrve is nevetségesnek bizonyul.

Csorja Ádámot – kellő bizonyíték hiányában – felmentik a gyilkosság vádja alól, de a törvény megszegéséért és testi sértésért tízhónapi elzárásra ítélik. Földije – Gálfi Bence – azonban nem az enyedi tömlöcbe kíséri, hanem megszökteti. Az erdőpásztor fiából lett csendőr szíve is a szegényekhez húz, bár urat játszó, randalírozó részegségében a fél falut kiirtaná.

A további események – a szerelmi féltékenységből következő, véletlen emberölés, valamint Gálfi bűnhődése – már bármely parasztdráma konfliktusai lehetnének. A befejezést azonban csak Tamási írhatta meg – úgy, ahogy a „Megelőző játék”-kal sejtette. A hátborzongató játszmában a lány, Jula a vesztes, aki a „felkelő nap” lehetett volna, de „két mohás kő között” senkié sem lehet már.

Ha az Ősvigasztalás-t létdrámának fogjuk föl, amelyben a születés a halállal, a szerelem az ölni tudó féltékenységgel, a magtalanság az utódteremtés kívánalmával együtt jelenik meg, a földön fekvő, halott Ádám körül vad táncba kezdő fiatalok felszabadult örömét sem érezzük természetellenesnek. Az ember ősi, barbár ösztöneire vall ez is, meg arra, hogy „nincs vég semmiben”, az élet megy tovább, bár egyre keservesebb tapasztalatokkal. A táncolók fölriadnak még a klarinétos megálljt parancsoló fölkiáltására: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!” – és Botár mellé húzódva néznek a bizonytalan jövőbe.

Az időnek nagyon fontos szerepe van a Tamási-drámákban. Itt az események szűk időhatárok között zajlanak le, de évszázadok, sőt évtizedek múlásában kell gondolkodnia annak, aki az Ősvigasztalás legbensőbb lényegéig akar eljutni. Nem csoda, hogy ennek a drámának a színpadra vitele sok fejtörést okozott. Fél évszázad múltán, amikor a kézirat előkerült, több kísérlet történt – s nem jelentéktelen sikerrel – a megközelítően pontos értelmezésre, elkerülhetetlennek vélt dramaturgiai és egyéb változtatásokkal.

A színházi rendezők a misztériumjátékok keretébe próbálták befogni a szerteágazó cselekményt, a sejtelmes látomások és a közvetlen paraszti élet, havasi fények-árnyak egymásba olvadó színeit. Ehhez nagyszabású, jelképekben táguló és könnyen mozgatható színpadképet kellett terveztetni. A „mögöttes” tartalmat jól érzékeltetni, az áttűnéseket megoldani a legnehezebb művészi feladat, szinte mindegyik Tamási-mű rendezésének fogós kérdése ez. El kell fogadtatni a rendkívül intenzív, több rétegből összegyúrt nyelvet is, amely alapjában szemléletes, költői képekben gazdag, csak éppen mondani nehéz.

Az expresszionista versprózával rokon staccatók okoznak gondot, s nem az ilyen ódon zamatú képesbeszéd fokozásai: „Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.” S nem a népi szólásmondások, ahogy Csorja Ádám a maga étvágytalan éhségét kifejezi: „Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel.”

A rendezők nem bíztak eléggé a költői szöveg erejében, ezért itt-ott simítottak azon. A színészektől kétségtelenül feszült figyelmet, rendkívüli odaadást kíván az előadás; csupán a bírósági tárgyalás tömegjelenetei engednek lazítást, könnyebb lélegzetvételt – a humor oldaláról. A biblikus tónussal társult székely nyelvjárás szerkezetét, grammatikai tulajdonságait meg lehet tanulni, hanglejtéseit már kevésbé, ezt csak az erdélyiek tudják igazán elsajátítani, a nagyváradi színház előadása ebben elöl járt.

A színházi irányítók – a mitikus szertartásból kiindulva – elsősorban a látványosságra törekszenek. Az ötletes játékra helyezik a hangsúlyt, s a kimondott szavak jelentésbeli árnyalataira alig ügyelnek. A látványosság azonban nem valósítható meg teljességgel és következetesen, hisz arra inkább a darab második fele ad módot, amíg az első felében a belső, lelki történés messzire vivő, végtelen mozzanatai folynak, s a nyelv „eszköztelen” hatására lehet és kell építeni – úgy, hogy a gondolat el ne sikkadjon a dús szövevényben.

A látomásokból csak a legfontosabbakat érdemes illusztrálni, kerülve a kézenfekvő sablonokat. Az égitestek – Nap, Hold és a csillagok – fényhatásait, valamint a zenei effektusokat nem szabad túlzásba vinni a drámai cselekmény fordulópontjain. A Csorja fivérek házioltára viszont szerves és fényes tartozéka lehet a szegényes, kezdetleges szobaberendezésnek.

Az erdélyi „Kék madár”

Az első színházi kudarc nem izgatta még Tamásit, de nem is felejtette el azt egykönnyen. Jancsó Béla 1925 tavaszán kelt – s kiengesztelésnek szánt – levelére válaszolva jegyezte meg: „Nagyon drága volt nekem, amit a drámáról írtál. Bezzeg elvesztének ügyesen, de nem fájt, ne gondold…” S mindjárt az otthoni teendőket vázolta fel, közös ügyükként: „Nagyon aggasztó az írónevelés Erdélyben. Mintha úgy állana minden, hogy nem lesz egy erős és értékeket összeszedő szépirodalmi lap, amíg mi nem teremtünk egyet. Ezt, édes Bélám, különösen figyelmedbe ajánlom… Ha hiszünk, dolgozunk, s akarjuk, nincs az Istennek annyi tanára s szabályokkal telegyúrt embere Erdélyben, hogy azok utunkat szegjék.” (Welch, 1925. június 21.)

Hazatérése után tüstént bekapcsolódik a fölélénkült irodalmi életbe. Épp ekkor alakulgat a helikoni írók szövetsége, amelynek Tamási egyik alapító tagja lesz. Mint fiatal írónak, van már híre, rangja is: első novelláskötetét – többek közt – Áprily Lajos ajánlotta az olvasók figyelmébe. Esszéi és novellái az orientáló orgánumokban (az Ellenzék-ben, az Erdélyi Helikon-ban, a Keleti Újság-ban, a Pásztortűz-ben és a Brassói Lapok-ban) jelennek meg. A magyarországi körutazások és a kölcsönös látogatások nem lebecsülendő hozamaként megszerzi Tamási a Nyugat íróinak s Németh Lászlónak a bizalmát, támogatását is.

Lassan úgy belemerül a mind sűrűbb, hevesebb vitákba, látványos és csendes csatározásokba, hogy már-már úgy tűnik, mintha – szépírói tevékenységén belül – megfeledkezett volna színházi ambícióiról. Nem így történt, de drámaírói terveiről ez idő tájt nem beszélt. Nyilvánvalóan közrejátszott ebben az Ősvigasztalás körüli csend. Jancsó Béla ugyan azt ajánlotta, hogy a saját költségén nyomassa ki a drámát, mint ahogy a Lélekindulás-t közreadta, de ő azzal hárította el a „hiú gondolatot”, hogy első könyvét is nagy áldozatok árán sikerült előállíttatni, amit még egyszer nem kívánhat.

Különben sem szerette, ha a riporterek íróasztalán szemlélődtek, s egy-egy műve születésének okait és körülményeit tudakolták; ha tehette, kitért az ilyenféle kérdések elől. Az, hogy mikor mit írjon meg, csekély kivétellel röpke elhatározás vagy váratlan föllángolás eredménye volt. Munkamódszerére jellemző viszont, hogy egyik műfajból a másikba átlépve tágítja tovább az „egyetlen nagy témát”, olyan jelenségekkel bővítve a befejezhetetlen történetet, amiket korábban elejtett, vagy csak később világosodtak meg.

1927 telén, amikor belevág első regénye, a Szűzmáriás királyfi megírásába, döbbenettel konstatálja, hogy annak „szövege és a szöveg hangszerelése” nagyon hasonlít első színművére. Mai szemmel nézve még érdekesebb, hogy az Ősvigasztalás és a Szűzmáriás királyfi mennyire egy tőről metszettek, s világképük is majdnem azonos. A dráma egyes motívumai felerősödnek a regényben, mások homályba borulnak, de a stílus változatlan. A néha szó szerinti egyezések arra engednek következtetni, hogy 1927-ben még Tamási tulajdonában lehetett az Ősvigasztalás kézirata, melynek nemsokára nyoma veszett, s írója sem firtatta, hová tűnhetett.

A Szűzmáriás királyfi – mint az Ősvigasztalás prózai párja – lezárása az első pályaszakasznak. Az indulat és a látomás tovább már nem fokozható: más hangra kell váltania annak, aki korának valóságába gyökerezve és a székelyek sorsához kötődve kiutat keres.

Nyolc év alatt – 1924 őszétől 1933 őszéig – nem ír egész estét betöltő színpadi művet. Kisebb jelenetekkel, főként a komikumra épített párbeszédekkel, szatirikus és groteszk helyzetképekkel próbálkozik, s amikor azt tapasztalja, hogy ezekkel (a Székely fás-sal, a Néppártiak-kal és a Görgeteg-gel) is jelentős publicitást ér el, akkor mer nagyobb terveket forgatni a fejében. (A Görgeteg – saját megítélése szerint – „egy háborúellenes fintor volt csupán”, egy székely népmese színpadra ültetése, mégis szívvel-lélekkel játszották több helyütt, s minden balladai rezdületét ki akarták aknázni, végkifejletét a bartóki zenével társítva.)

Közben elsajátítja Tamási a különböző fajsúlyú drámák szerkesztésének fortélyait: cselekmény és belső akció, tömörítés és oldás, jellemfestés és fokozás, hanglejtés és ritmus kölcsönhatását, s lemérheti a saját példáján is a drámai párbeszéd erejét, amelyen áll vagy bukik az egész. 1929 tavaszán, a Baumgarten-évdíj átvétele után a Hajdúföld-nek adott nyilatkozatában már nagyszabású színdarabtervét említi, készülő regényei mellett. Ez a színdarab – mondja – vígjátékféle lenne, de a magyar parasztot meghamisító, kigúnyoló vagy túlságosan idealizáló népszínművekkel ellentétben, a népi életet „a maga teljes mivoltában és eredetiségében” mutatná meg.

Tamási megvetéssel nézi mindazt, ami „Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig” szünet nélkül folyt nálunk „a parasztszínjátszás ürügye vagy cégére alatt”. Semmit sem utál úgy, mint a népszínművek „festett madarait”, s meg-megfricskázza azokat a szerzőket, akik vasárnapi ruhákban, bokrétás kalapban, hejehuja nótázás közben léptetik színpadra a parasztot. A naturalizmus hívei pedig úgy szerették látni, ha állatian önző és köpködő, buta s ápolatlan külsejű volt.

Tamási Áron 1930-ban – Szentimrei Jenő Siratóban című, egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatóján – tapasztal először olyan kedvező s valamelyest megnyugtató légkört, amelyben el lehet indulni, mert színház és író kezdi komolyan venni, amit el akar érni, és a közönség is „meglepően barátságosan mulat”. S Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Darvas József színpadi jelentkezése azért korszakos jelentőségű a magyar dráma történetében, mert egy hanyatló időszak reprezentatív drámaíróinak (az uralkodó osztályok történelemszemléletéhez simult Herczeg Ferencnek és a liberális polgárságot szórakoztató Molnár Ferencnek, a francia típusú szalondráma kiváló mesterének) hegemóniáját megtörve friss szemléletet hoz. Tamásiék egy új, cselekvőképes világkép kialakítását sürgetik, mely Erdélyből kiindulva „a kor keresztmetszetét adja”, és a magyar dráma útját is „új irányba tereli” a „nemzeti és emberi tartalmak” egybehangolásával.

A parasztszínjátszás felé fordult magyar avantgárd törekvések előtt is a színpadi játék ősi értelmét éltető, újfajta kollektivitás eszméje lebeg, de a népművészetből csak egyes motívumokat, táji és nyelvi elemeket kölcsönöznek a maguk formakultuszának kialakításához. A népdal, a népi tánc, a népzene frissítő erejét belátásuk szerint, szabadon hasznosítják, ám a népi játékok ősgyökérzetét, belső struktúráját, tartalmi indítékait nem érzékelik.

Tamási figyelmét a mozgalommá nőtt Maeterlinck-mű fordítja új irányba. A székely írók műveiből összeállított – s 1933 májusában, a budapesti Kamara Színházban bemutatott – Cifra Szőttes bírálata kapcsán így vélekedik: „Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen »Kék madarat« költeni. Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul énekelő madarat… Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit »Székely Kék madár« alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.”

1933 nyarán írta ezt Tamási, amikor az ő „Kék madara” nagyon feszengett már a fészkében, de nem volt még biztos a várt eredményben. S amikor a titok zárja felpattant, kiderült, hogy amire Németh László készült, azt szép csendben és szerényen, hisz nagy volt a tét, Tamási Áron valósította meg, amikor a valóságot a népköltészet révén kitágító és az emberi létezés örök drámájáig ívelő világképet alkotott.

A régi görög színjáték nyomdokain elindulva, kedélyes lelkületéhez illő és a varázslat erejével ható formákat hozott létre. Németh László 1932-ben közzétett Arisztophanész-tanulmánya jókor jött. Az esztéta, a költő és a történelemkutató képzelt dialógusaiból összeállt vitairat azért lehetett nagy hatással Tamási elképzeléseire, mert a közösségi kultúra ősforrásait keresve csodálta meg ő is a görög vígjátéknak azt a változatát, amely nemcsak a kiváltságosokat szórakoztatta, de a nép kulturális igényeit is kielégítette. Tömegeket megmozgató költészet volt ez, egyben a népi életszemlélet hű kifejezése, s úgy tűnt, hogy ezekben az ókori vígjátékokban már a huszadik század új formáinak csírái is benne rejlettek.

Tamási Áron a folklór korszerű értelmére tapintott rá, amikor Nyírő József egyik közhelyszerű dramatizálását bírálva hangsúlyozta, hogy „igazi csatát”, amely az „új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó”, csak az nyerhet, aki nemcsak székelynek tartja magát, de „művészi eszközeiben is a legújabbat adja”, amit magyar író adhat. S amikor elutasította a budapesti Nemzeti Színház az Énekes madár szerzőjét, a Brassói Lapok-ban önteltség és siránkozás nélkül, csupán összehasonlítási példaként hivatkozott ő Klabund folklorisztikus drámájára, A krétakör-re, amely kínai átköltés nyomán készült és „kétszázszor ment már” a Nemzetiben, de az Énekes madár sikerében nem bíznak eléggé a színházi vezetők.

Két igazgató mentegetődző véleményére célzott Tamási, de személyüket tapintatosan elhallgatta. Csak jóval később, 1939 szeptemberében fedte fel kilétüket, amikor szélsőséges fajvédők kétségbe vonták és „nemkívánatosnak” minősítették a Nemzeti Színházzal normalizálódott kapcsolatait – Németh Antal igazgatása és Pünkösd Andor rendezései idején. (Az Énekes madár tehát Márkus László igazgatása alatt került a Nemzeti Színházhoz, s Voinovich Géza irányítása idején jutott vissza Tamásihoz.)

A konzervatív beállítottságú Voinovichnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy egy kezdő és fiatal drámaíróval kísérletezzék. Tamási pedig aligha tudta, hogy ekkortájt miféle rendezetlen állapotok diktáltak a Nemzetiben, amikor elbírálásra benyújtotta a művét. A kultuszminisztérium árgus tekintete kísérte az ott folyó munkát, amely – Hevesi Sándor kiszorítása után – szinte a mélyponton állt. Magyar dráma alig került ekkor a Nemzeti műsortervébe, s elutasították O’Neill és Szomory császárdrámáit is. Feltételezhető, hogy Hevesi (aki nagyszerű lehetőségeket látott már Gárdonyi Karácsonyi álom című, keleti ízekkel fűszerezett s enyhén erotikus pásztorjátékában) nagy megértéssel és elismeréssel fogadta volna Tamási népi játékát is, hiszen törekvéseik (miként Tamási akadémiai székfoglalójából kitűnik) sok ponton érintkeztek.

Két évre rá nem más, mint Márkus László mutatta be „Új Thália” együttesével – a Royal Színház színpadán, Pünkösti Andor rendezésében, a színházi világ kedvező fogadtatásával – a korábban elutasított színművet. (Az Énekes madár Pünkösti rendezésében került 1939-ben a Nemzeti impozáns színpadára is, miután bebizonyította létjogát a budapesti rádióban és a kolozsvári környezetben egyaránt.) Más új, ugyancsak kiváló magyar darabok viszontagságos sorsára gondolva, talán nem volt ez olyan hosszú és kínos idő, mint amilyennek Tamási Áron érezte, a küzdelemben elöl járók jogos türelmetlenségével.

Színháztörténeti munkáiban Magyar Bálint, aki alapos körültekintéssel jellemzi a két háború közötti színházi életet (műsortervezés és közönségigény, korszerű stílus és konzervatív felfogás közötti, föloldatlan feszültségeket), a harmincas évek elején már olyan ördögi szerkezetnek látja a budapesti színházakat, amelyekben nem a vezetők elképzelése, a dramaturgiák megítélése, a társulatok jó vagy elégtelen együttműködése, hanem a közönség elmaradott ízlése – s főként a pénzügyi helyzet – határozza meg, hogy milyen darabok kerüljenek színre.

Egyedül a Nemzeti Színháznak nem voltak anyagi gondjai: deficitjeit az állam előbb-utóbb megtérítette; s éppen ezért, a dilettáns szerzők könnyebben bejutottak ide, mint az igazi alkotók. Sokáig az sem izgatta a Nemzeti vezetőit, ha a bevételt eleve biztosító bérleti rendszer következtében az új magyar drámák előadásain fölöttébb foghíjas volt a nézőtér.

Bár voltak magánvállalkozások és alkalmi társulások is, amelyek – megelégelvén a sok fércművet és „limonádét” – kultúrmissziót kívántak teljesíteni, hamarosan az ő elvszerű igyekezetüket is meghiúsította anyagi számításuk. Egy-egy kiváló színész a kevésbé értékes művet meg tudta emelni, többnyire azonban rutinmunka folyt a színpadon. Ha eleinte még lelkesen követte a színész az író szándékait, a napról napra fogyó közönség előtt már nem törte magát azért, hogy minél pontosabb-jobb alakítást nyújtson – beérte olcsó megoldásokkal is, ha éppen az tetszett a közönségnek.

Az erdélyi dráma önállósulásáért küzdő Kovács László (az Erdélyi Szépmíves Céh egyik igazgatója) évi hatvan-hetven mű választékáról áradozott, amelyek között „használható is volt vagy nyolc”. Valóban volt olyan termékeny idő, amikor a kolozsvári Magyar Színházban hónapról hónapra egymást érték az új erdélyi darabok (Tamási Áron, Kós Károly, Asztalos István, Bánffy Miklós, Molter Károly, Gagyi László és mások) bemutatói, számarányuk azonban egy évtized múltán úgy lecsökkent, hogy 1941 őszén már egyetlen magyar író bemutatóját sem tervezte a színház, jóllehet az elkészült vagy készülő művekről kellő időben értesült.

A hiba többnyire nem az új darabokban, hanem az előadások kiforratlanságában volt. Ha egy-egy új dráma nyolc-tíz előadásig eljutott, már nagy sikernek számított, s mire a színész megtalálta volna a legjobb formáját, más művel s másféle szöveggel kellett megismerkednie. Tamási huzamos ideig inkább a budapesti színházak, mintsem az erdélyiek támogatásában bízott, de a Vitéz lélek kolozsvári bemutatóját – Illés Endrének írt levele tanúsága szerint – „darabossága” ellenére „emberibbnek és hatásosabbnak” találta, Tompa Miklós rendezésében, mint a budapesti produkciót. Ugyanígy látta a Csalóka szivárvány sorsát is, amelynek fővárosi próbái és előadásai 1942 őszén sok bosszúságot okoztak neki.

A Tündöklő Jeromos-sal kétségtelenül több szerencséje volt, mint az Énekes madár-ral születése idején. Ebben közrejátszott a darab politikai aktualitása, valamint az, hogy a Szépmíves Céh és a kolozsvári színház drámapályázatának díjnyertes műveként mutatták be Erdélyben. A pesti Vígszínház művészeti vezetője – az aradi származású Jób Dániel – már 1936 tavaszán lekötötte, amikor külön ciklust tervezett az erdélyi dráma kimagasló értékeinek megismertetésére. (Jób nemcsak Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Kakassy Endrével, Bánffy Miklóssal kötött szerződést, de érdeklődéssel figyelte Karácsony Benő, Nyírő József drámaírói tevékenységét is.) A tárgyalások azonban a Tündöklő Jeromos elkészülte után – véleménykülönbségek miatt – elhúzódtak; különben is az erdélyiek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pesti előadásokra csak a kolozsvári bemutatók után kerülhet sor. Kós művét, a Budai Nagy Antal-t a kritika előlegezett bizalmával játszották Pesten 1937 januárjában, de a konzervatív katolikus sajtó felekezeti viszályt szító támadása, illetve a közönség részéről megmutatkozott ellenszenv miatt gyorsan levették a műsorról, és bizonytalan időre elhalasztódott a Tamási-darab előadása. S miután Tamási is belátta, hogy műve „nem illik a Vígszínház játékrendjébe”, közös megegyezéssel a Nemzetihez került át. Két év múltán itt – és vidéki városokban – annál több elismerést vívott ki, s érdekes módon a visszhangja is erősebb és méltányosabb volt, mint az Énekes madár fogadtatása 1933-ban, vagy akár 1935-ben.

Így valóban nem sok hiányzott már ahhoz, hogy Tamási a műfaj megújítását célzó erőfeszítéseit sikerre vigye. A második világháború alatt azonban a magyar színházak helyzete még válságosabbra fordult, mint amilyen a harmincas évek elején volt. Az irredenta szólamokkal megtűzdelt operettek és bohózatok úgy elszaporodtak, hogy igényesebb művek számára – legyenek akár énekes, akár prózai színművek – még mindig kevés tér nyílt. A magánszínházak érdemesebb vállalkozásai sem versenyezhettek a konjunktúra ipar özönlő termékeivel.

Tamási Áron a jövőnek alkotott, tehát nem alkudott. S bármily távolinak tűnt, bízott egy új, értőbb közönség felnövekedésében. Drámáinak sorsát elemezve, összehasonlítást tett egyes színházak áldozatos munkája, mások lanyhuló teljesítményei között. Nemegyszer a színházi kritika is szóvá tett szembeszökő különbségeket. Az Énekes madár budapesti előadásai közül például az „Új Thália” társulaté emlékezetesebbnek bizonyult, mint a Nemzeti Színházban lezajlott, jóllehet mindkettőt Pünkösti rendezte; s Magdó szerepében a debütáló Tolnay Klári alakítása sokak számára teljesebb és meggyőzőbb volt, mint Szeleczky Zitáé.

Az „Énekes madár” valóságalapja

Az Énekes madár esélyeit latolgató kritikusokat már a műfaji megjelöléssel zavarba ejtette Tamási Áron, amikor „székely népi játék”-nak nevezte a darabot.

Máskor úgy beszélt róla, mint egy ősi, Keletről hozott, de maga cifrázta népmeséről, amelynek ceremóniás valóságalapját a saját ifjúkori élményei képezték. „Kedvvel és bódulatban” alkotta ezt, s író barátai szerint a „legjobb” lett abban, amilyet elképzelt. Az Ősvigasztalás halált hozó, komor atmoszférájával ellentétben a szerelmes fiatalok önfeledt öröme és bizakodó hite ragyogja be az egészet.

Műfaji előzményei alig, voltak, vagy ha számosan voltak is, rég feledésbe merültek. Az Énekes madár-nak ugyanis csak távoli, halvány képmásai találhatók azokban a parasztkomédiákban, amelyeket az erdélyi fejedelmi udvarban adtak elő jeles ünnepek alkalmával, s erkölcsjavító célzattal általános emberi gyengeségeket csúfoltak ki. Balassi Bálint láthatott ilyet erdélyi útján.

Az Énekes madár korántsem utánzata valamely – valaha valóban létezett – népszokásnak. Tamási Áron a kultikus hagyományt őrző, foszlányaiban fennmaradt népi játékformát is merőben új tartalommal töltötte meg. Ezt a színművét – egyik kései nyilatkozata szerint – 1933 őszén írta, de születési körülményeit tekintve, hosszú ideig érlelődött a gondolat, amíg megfelelő formába szökkent. A „nagyocska diák” nyári, szünidei kalandjaiig visszamenően húzható meg az az útvonal, amelyen megfogant. Az Ábel-regényekkel párhuzamosan született, s beleérződtek az író második házasságáért vívott csatározások is.

Lehet, hogy a hagyományos dramaturgia szabályaival nem sokat törődött Tamási, de azért ügyelt az arányok betartására, a hármas tagolásra, a várakozás fokozott felkeltésére és a csattanók elhelyezésére is. Mindenekelőtt persze a költői ösztönére hallgatva alakította ki a mondandóinak legmegfelelőbb játékstílust, amelyben szereplői is teljességgel kiélhetik magukat. A harmadik felvonás eseménysora – a nagybeteget mímelő és végrendelkező szerelmes legénnyel és a darab valamennyi szereplőjével – az 1924-es keletű, Mihályka, szippants! című novellájából került át a színpadra, s már A legényfa kivirágzik című, 1927-es elbeszélésben föllelhető a fán elrejtőző s ott bizonyosságot vevő fiú ötlete.

A kortársi kritika a költészetet – mint a drámai akcióval ellentétes vagy alig összeegyeztethető eszközt – a legszívesebben száműzte volna a színpadról, holott ami kevés költői értékű színdarab született a magyar irodalomban, mint például a Csongor és Tünde, annak rendezése azon bukott el, hogy a külsődleges hatásokat erősítve, a filozófiai tartalom drámaisága sekélyesedett el.

Ahol a tragédia eleve kizárt, steril mesedrámának elfogadták volna Tamási játékát, de mese és valóság összekapcsolását – a mindennapiban a rendkívüli láttatását – fölöttébb furcsállották. A szó szoros értelmében vett népdrámának is el tudták volna képzelni Tamási darabját, ha pusztán valóságelemeit nézik, amelyek a székely népéletet jellemzik, legfeljebb a naturalista parasztdrámáktól elütő fejleményeit kifogásolták volna. Nem értették, hogy a valóságnak nincs vége, amikor a mese elkezdődik, s ha úgy tetszik, a mese is valósággá teljesedhet.

Tagadhatatlan, hogy a mesében nincsenek olyan összecsapások, amelyeknek a kimenetele kétséges. A „legkisebb fiúnak” mindig győznie kell, s a győzelem csak az igazság oldalán állhat. Ám a Tamási-művek lényegét nem értették meg azok, akik csupán a csavaros székely észjárás, elmés tréfacsinálás jó ízeit méltányolták színműveiben is, a visszavágó szellemes feleletekkel együtt, vagy a jól játszható, hálás szerepek nagyszerű lehetőségeire hívták fel a színészek figyelmét; csak épp az újszerű népdráma megalkotására tett írói erőfeszítéseket nem vették észre. Azt, hogy a Tamási műveiben lépten-nyomon megnyilvánuló, székely gondolkodásmód, humor és elmésség – akár mint érintkezési forma, akár mint kópéság és nagyotmondó bölcsesség, megtévesztő alakoskodás és nyílt jószívűség – sohasem öncélú, hanem egy magasabb költői és szerkesztői kompozíció szolgálatában áll.

Hősei ízig-vérig székelyek, de a környező világ, amelyben mozognak, jelképesen tág és szándékosan időtlenített. A történet „akármelyik székely faluban” és „akármikor” játszódhatna. A mese dimenzióiban kitáguló, valóságos cselekmény nem is folyhatna másképpen. Másrészt a tréfák mélyén is nehéz sóhajok feszülnek, elfojtott keservek élnek. Azért a humor kanyargós ösvénye, hogy a lélek belső ellentéteit áthidalja; rejtse a komolyat és súlyosat addig, amíg felszínre nem hozhatja, s a játék is csak így lehet érdekes.

Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy néha sok a jövés-menés, ki-be járkálás Tamási színpadán, más ponton meg szinte megáll a drámai cselekmény, s ha ezt a néző nem veszi észre, az csak a „csodálatos mesélő” és kitűnő emberábrázoló – a hanggal, nyelvvel, színekkel bánni tudó karakter – érdeme. Arra már nem gondoltak, hogy a belső történés sokszor fontosabb, mint a külső akció.

Az 1935. évi ősbemutató alapján Schöpflin Aladár is inkább a népmese üdítő színeit, a népköltészet „derült levegőjét” árasztó „érdekes kísérletet” látott az Énekes madár-ban, mintsem annak egészében megmutatkozó eredményeit dicsérte – előlegezve a bizalmat, hogy „ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle”. Schöpflin jól érezte, hogy a mese „élőbb valami” a székely nép mindennapi életében és egész szemléletében, mint „a magyarság többi részében”, aminek „bőven hasznát veszi” Tamási a népmesei alakok megformálásában és dialógusaiban egyaránt, de „gyermeki, naiv befogadó készséget vár” a nézőtől – jegyezte meg, már rosszallóan.

Itt tévedett Schöpflin, amikor a valóságtényezők szerepét lebecsülte Tamási darabjában. Azt, ami nem közönséges mese, hanem a valóságból épülő és arra visszautaló, belső összefüggéseket megvilágító mozzanatokból áll mindig. Sőt, az ő tollán a mitikus jelenségek is a közvetlen valóságból élednek, azokat hőseinek erős képzelete táplálja és növeszti. Csodás elemek (mint költői eszközök, s nem valamiféle transzcendentális eszme hordozói), babonás szokások (mint a kecske képében jelentkező boszorkányság) és kísérteties félelmek (amelyek az éjszakai fényárban az emberek elhullásának és megmerevedésének is okozói) vegyülnek hétköznapi realitásokkal, amíg a szerelmes fiatalok az ártalmas erőkkel – vénleányok kitervelt gonoszságával és vénlegények féltékeny acsarkodásaival szemben – harcolnak.

Ebbe az ádáz küzdelembe beavatkozik a külső természet is, amely a fiatal szerelmeseket segíti (még a napraforgók is integetnek Magdónak); az ellenfelet pedig az alvilági hatalom támogatja, a kecske képében. A szerelmeseknek háromszor kell kiállaniuk a próbát, külön-külön és együtt. Kétségtelen, hogy a népmesék naiv hősei győznek így, akik nem ismerik a lehetetlent, s minden akadályon áttörnek. A tántoríthatatlan akarat, erkölcsi tisztaság eleven megtestesítői ők, de mitikus jelképek is, amikor az ijesztő, durva valóságot legyűrve az „örökkévalóság” tartományába jutnak.

Szerzői ajánlásaiban Tamási mégis arra szeretné rávenni a rendezőket és a színészeket, hogy reális események sorozataként – s ne mesejátékként – fogják fel az egész cselekményt, hisz „a különbség csak annyi a kétféle elemek között”, hogy „amíg a mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon”, addig „az akarat és az érzelem heve” néhány ponton, látomásszerűen kitágítja a valóságot, s a látszólag egyszerű mozzanatok egész életre kiható jelentőséget kapnak.

Az ellentétes erők küzdelmét az emberi jóságba és igazságérzetbe vetett hit mozgatja a végkifejlet felé. A kulminációs pontok – a vének betokosodott életének kereteit is megbontó falmozdítás jelenete, amely a szerelmes leány erőpróbája az első felvonás végén; a diófa felfelé nyúlása a legénnyel, amikor üldözői már-már elérik, majd kútba dobják; s végül a káprázatos fényárban Magdó és Móka eltűnése az ágy közepével együtt – kellő előkészítéssel és bravúros technikai megoldásokkal csak megerősítik a történet valószínűségét, de primitív módszerekkel leronthatják az egész cselekmény értelmét.

Nemegyszer hangváltással nyílik mód az átlényegülésre, az érzelmi és gondolati síkok cseréjére, amit filmben egy-egy álomképbe áttűnés is kifejezhet. A színpadon ennél jóval többet kell nyújtani ahhoz, hogy a drámai cselekmény végig egységesnek és elhihetőnek tűnjék. Többek közt az érzéki forróságtól remegő, de szemérmes leányka – a székely Hamupipőke – fejlődését kell bemutatni, amíg eljut odáig, hogy a maga szabadságát követelve lép fel zsarnok nővéreivel szemben. Már Magdó megszólalásának olyan megnyerőnek, ámulatba ejtőnek kell lennie, hogy énekszavára „még az ökör is elécsapja a fülit”.

Több, mint élénkítő színfolt a házsártos, vén menyasszonyok és szemtelen vőlegényeik civakodása, majd kibékülése; a tornácra kitaszított s a maga igazáért már önállóan küzdeni tudó, csak még kissé tartózkodó Magdó és az érzelmeit teljességgel, hetykén kimutató, férfivá érett Móka éjszakai dialógusa, majd Móka beszélgetése édesanyjával a szerelemről. Az édesanya, aki a szerelem titokzatos megfoganásáról mondja el tapasztalatait, a „szerelem kapujáig” kíséri a fiát, de a további lépéseket már Magdóval kell megtennie.

S ha csupán az öregek érdekszövetségének és érdekellentéteinek változásait tekintjük át, akkor is mindvégig mozgalmas színműnek tűnik az Énekes madár. Eszter és Regina hol vetélytársak, hol együtt cselekvők, de sohasem boszorkányok. Rokonszenvük és ellenszenvük megoszlik Móka és Magdó között; Mókát csak sóvárogva, dicséretekkel elhalmozva merik megközelíteni, amíg Magdót kifejezetten gyűlölik. Lukács és Máté meglehetősen közömbösek Eszter és Regina iránt, ígérgetésekkel traktálják őket (Lukács tizenöt, Máté tíz éve járogat a Gondos-házba); végül könnyedén elbánnak velük. A vének szövetsége csak akkor valósul meg rövid időre, amikor észvesztő utolsó kísérletként, kicsit részegen a fiatalok életére törnek. Móka és Magdó kapcsolata ekkor már majdnem kiteljesedett. „Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus” – jegyzi meg Tamási Áron.

Regényei rendszerint az évszakok változásaihoz hangolódva hoznak új fordulatot a hősök életébe. Drámáinak cselekményideje szűkebbre szabott, néha egyetlen napba belefér. Az Énekes madár-é a nyári alkonyattól – a csillagos, holdvilágos éjszakán át – a hajnali virradatig tart. Helyszíne annál tágabb: a félig stilizált székely szoba és udvari környezete a falu távlati képében helyezkedik el, kozmikus arányokat sejtet, az idő végtelenjébe simul – a kicsinyített tér és monumentális mesei arányok, kozmikus sugárzások együttes mozgásában.

Már a hangulatos esti képpel – a dobos jelenetével – elkezdődik „az irigy emberek és az ártatlan szívek” között dúló harc. A dobszó végén megjelenik a kártékony varjakat („emberi varjakat”) riogató agglegények „kísértetarca” az ablakban, s elindul a boszorkányos játék, a bajkeverők komédiája, amely előbb csípős szópárbajokban, groteszk mozdulatokban, majd suttogó cselszövésekben, hangos dulakodásokban nyilvánul meg. S ha maga a játékforma olykor a commedia dell’arte-szerű megoldásokra emlékeztet is, a szemlélet és a móka, ahogy Bakk Lukács megleckézteti a vénlányokat, eredeti székely megtréfálásra vall.

Az öregek fiatalokat ostromló vágyaikkal, csábításaikkal válnak nevetségessé. Árulkodó a két vénlány versengése Mókáért, vagy Lukács és Máté osztozkodása a madártojást nyelt, egyszem Magdón. Tetteik azonban inkább megdöbbentőek, mint utálatra ingerlők. Lukács jó ideig a szellemességével, Máté is a felvágott nyelvével, később idétlenségeivel szórakoztató. Ami a vénekben megvetendő vonás, helyzetükből és életkörülményeikből következik, s nem jellembeli eltorzulás. Lukács nem kimondottan durva, hanem okosan évődő, csipkelődő és füllentő természet; fortélyos kedvességgel hárítja el Eszter lerohanásait is, s csak „téreng a szóval”, amikor a mohó férfivágytól hajtatva Magdóhoz settenkedik. Elszabadult dühe, keserűsége nem a fiatal legénynek, hanem az ostoba Máténak szól.

Tamási előírásai szerint Eszternek és Magdónak sem csupán vérgőzös bosszút kell forralniuk, inkább „fogcsikorgató mézesmázas játékot kell játszaniuk” férjhezmenetelük érdekében, keresvén azt a határt, ameddig elmehetnek mérgükben. S amikor kiteszik Magdó szűrét, ő sem csupán üldözöttnek, de boldognak is hiszi magát a holdvilágos éjszakában. Szépsége annál jobban süt és melegít, minél tartózkodóbb másokkal szemben. Ám Móka is közvetett módon győződik meg arról, hogy Magdó szereti-e, s hogy mennyire szereti.

A kútból mentés nem lebecsülendő jelenete – a második felvonás végén – ismét az egyszerű, derűs lélekre vet fényt, aki nem tudja fölmérni, hogy élete milyen veszélyben forgott, s csupán a kútban felejtett kalapját sajnálja. A fiatalok szerelme oly finoman fejlődő, lépésről lépésre kibontakozó érzelem, mely sohasem fölkínálkozó, harsány gesztusokban nyilvánul meg. Mintha nem mihamarabb összeforrni óhajtanának, hanem egymást a magasba emelni akarnák.

Azt bizonyítandó, hogy Tamási mennyire kötötte magát a reális élethelyzetekhez, mutatja az első megfogalmazás szerinti befejezés is – az éjszakai zajra összesereglő emberekkel, csendőrök beavatkozásával. S ha ez utóbbit – a csendőrök fellépését – már a folyóiratbeli közléskor törölte az író, s helyette a dobos visszatértét iktatta be, nem vétett realitásérzéke ellen. A gondolat így kerekebb, s a záróeseményekkel megemelkedik még – amint a korai virradatban, babájától hazafelé tartó kisbíró virágos kalapját a levegőbe röpíti s a fejével elkapja. Előtte, amíg az énekes madarat nézi, a rendkívüli helyzet felismerését versben mondja el: „Amit este kidoboltam, / Bételt reggel előtt: / Elhullott a varjú-sereg / A kis madár előtt. // Ameddig lesz hű szerelem, / Így lesz ezután es: / Legyőzi a jó a rosszot / S a tiszta szív a gonoszot / Mindig ezután es.”

1956 tavaszán a Jókai Színház művészei – Békés András rendezésében – az Énekes madár-nak azt a változatát mutatták be, amelyik az eredetitől messze esett. A Hullámzó vőlegény utáni kilenc esztendőben egyetlen Tamási-darabot sem játszottak a magyar drámai színházak, s az író, a korlátozott lehetőségeket mérlegelve, kénytelen-kelletlen elfogadta az átírást szorgalmazó javaslatokat. Ezzel műve nemcsak költőiségéből, de nyelvi értékeiből is sokat veszített. Dramaturgiai szerkezete pedig inkább Molnár Ferenc drámáihoz, mint székely népi játékhoz hasonlított. Ráadásul a népszínművek olcsó kellékeivel, dalbetétekkel, furulyaszóval látták el, s folklorisztikus színei is elhalványultak.

A későbbi felújítások során sem sikerült maradéktalanul elfogadtatni Tamási Áron intencióit, bár ezek az előadások – kevés kivétellel – a harmincas évek közepén kialakult s végérvényesnek mondható szöveg szerint folytak; közönségsikerük viszont egyértelmű és bizalomteljes volt. S miként Gyárfás Miklós megállapította: bebizonyosodott újra, hogy az Énekes madár annyira modern, hogy „az abszurd dráma elemei is megtalálhatók benne”, csak nem a hiábavalóság érzetét keltik, mint Az orrszarvú szerzője, hanem „a jövendő vonzó illúzióit” táplálják a nézőkben.

Erkölcsi példázatok

A Tündöklő Jeromos-t a népvezéri ideál keresésének szándéka hívta létre – a harmincas évek derekán.

Tamási már előbbi műveiben, a Bajlátott szülőföld-ben is eltöprengett azon a kérdésen, hogy ki lehetne a nép igazi vezére. A kortesbeszédek ismert fordulataival s beváltatlan ígéreteivel szemben „az ellenőrizhetetlenség világában lebegő” papság munkáját azért tartotta fontosnak, mert a katolikus vallásnak a székelyeknél erkölcsnemesítő erejét, emberi arculatát érezte mindig.

Fájlalta viszont, hogy a nép energiáját olyannyira lekötötték napi megélhetési gondjai, hogy nem ért rá politizálni. A falusi értelmiséget fásultnak, meghunyászkodónak látta, csak magának élőnek, de a paraszti nép sem volt egységes, meg nehezen szervezhető is.

1936 őszén bemutatott drámája egy népámító pünkösdi királyságát eleveníti meg. A hangsúly nem a falu szemében idegen alak csúffá tevésén van, hanem a veszélyes helyzetek felismerésén és elhárításán. A védtelen szegényeket önző célokra kihasználó „faluszakértők” (kenetes pap, haszonleső ügynök, uzsorás, szmokingos pártképviselő, zsakettben megjelenő népies író, fajvédő tudós) segélynyújtó módszereit Tamási már 1931-ben írt, Néppártiak című kis komédiájában kigúnyoltatta Csutora gazdával, akinek – a falu nagy részével együtt – leégett a háza, s leánya megőrült fájdalmában.

Ami ott félelmetes, ijesztő valóság volt, az a Tündöklő Jeromos-ban inkább kacagtató, mint hátborzongató játék, a népben rejlő emberi, erkölcsi értékek és a kallódó tehetségek fölragyogtatásával. A községházán működő kocsma naturálisan hű képe, zsúfolt berendezése (mely hol söntésre, hol lakószobára emlékeztet) ne tévesszen meg senkit. A stilizált bútorok és háttéri díszletek már többet sejtetnek a mese légköréből – a farkasordító télben, amikor az utcára nyíló ajtón bemenekül a zivatar elől egy ismeretlen, úrféle ember. A söprögető legénnyel együtt a néző is fölkapja a fejét: valóság ez, vagy reggeli álmából ébresztették föl?

Ezt a kettős érzést sugallja szinte mindegyik Tamási-mű. Az író a saját látomásait helyezi a színpadra, de ezek a látomások mindjárt élettel telnek meg, s a dráma hősei oly természetesen mozognak a mese és a valóság határán, hogy ami csak elképzelés, álom, azt is komolynak fogja föl a néző, de a napi megélhetési küzdelem, bizonytalan lét súlyát sem érzi föloldhatatlanul leverőnek. Mindez Tamási Áron emberi tartására, humorára és költői bravúrjaira vall. A költő jelképekben gondolkodik, rejtett összefüggéseket tár föl a kitalált események kapcsán, de a valóság magvait hinti szét, vagy éppen másokkal szedeti föl.

Színpadi világa egységes és zárt – csak így kell értelmezni is. Megtalálni az arányokat a valóság és a mese, a megfogható képek és a stilizált elemek között. A színésznek valóvá kell árnyalnia a mesét, mesévé tágítania a napi valóságot. Egybehangolni a komor színeket az élet derűjével, a sors iróniáját a játék melegével, melyben megcsillan a varázslat ereje, s a misztikuma is. A hangsúly és mozdulat elvétése leronthatja a hatást, megzavarhatja a nézőt.

Amit – a budapesti előadás kapcsán – Schöpflin Aladár kifogásolt, épp az a darab legfőbb értéke. A rejtőzködő Jeromosi tulajdonságok leleplezése, szájbarágás nélkül – a rideg tapasztalatok költői általánosítása révén. S ami a „forma dolgát” illeti, a mai modern művészet sokkal több „ellentétes hang” egyesítésére képes, mint amelyekkel a harmincas években Tamási Áron kísérletezett. Különben Schöpflin is annyi dicséretes vonást látott Tamási darabjaiban, hogy azokért bármely színpadi szerző irigyelhette nemcsak az Énekes madár, de a Tündöklő Jeromos íróját is.

A nép keze ügyébe adott játék kedvező fogadtatásához – a kolozsvári előadások gyors sikeréhez, majd ellankadásához – bizonyára nagy mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Tamási hőseiben sokan a helyi hatalom gáncstalan képviselőire, az erdélyi politika ismert személyeire véltek ráismerni.

Az író szándékától távol állt effajta manipuláció. Tudta, s a Brassói Lapok-ban közzétett cikksorozatában nemegyszer szóvá is tette, hogy a vérig sértett embereket kihívóan feszült helyzetekben, különösen a nemzeti kisebbséget érintő ügyekben, nem nehéz befolyásolni, s ideig-óráig le lehet téríteni az emberileg helyes, egyetlen útról, a kölcsönös megértés és bizalom útjáról. Tamási nem kevésszer tapasztalta és hangoztatta azt is, ha az elfogultság vagy misztifikálás, pártatlanság vádjával illették (mert ilyenek is jócskán akadtak), hogy a valóság minden meglátásnál gazdagabb, s a legmerészebb képzeletet is fölülmúlhatja.

A Tündöklő Jeromos cselekményének központi kérdése az, hogy maradhat-e sokáig vezető nélkül a nép, amelyet a divatos politika a „nemzeti erő” fölkarolására hivatkozó szólamaival áltat. Jeromos nem titkolja jövetelének célját a kocsmáros, Sáska Mihály előtt, akiben üzlettársat vél, de hogy milyen ravasz, a falu népe sokáig nem ismeri föl – s különösen nem tudhatják ezt azok, akiket megtéveszt kedélyességével, adakozó kedvével és „fejedelmi” szervezettségével. S amikor sokan átlátnának már népámító tettein, az író ismét fordít jellemrajzán, hogy kaméleonsága kitűnjék – ellenfelének, Bajna Gábornak önzetlensége és igazságérzete mellett.

Persze lehetett volna társadalmilag meghatározottabb figura is Jeromos, ha Tamási jobban kiaknázza a drámai fokozás lehetőségeit, s nem az „elszélesítés” irányában vezeti a cselekményt a végkifejlet felé. Társadalmi és osztálykülönbségekből, a paraszti és az úri világ ellentétéből adódó konfliktusokra novelláiban is csak ritkán épít. Ilyen ellentétek inkább a korai művekben, először az Ősvigasztalás-ban bukkannak fel: a népnyomorgató „nadrágosok” (a jegyző, a falusi bíró és a városi bírák) jellemképeiben, amelyek Tamási demokratikus érzelmeire utalnak. A későbbi drámahősöknek nincs ilyen pontos társadalmi meghatározójuk, de nem kétséges, kiket kísér az író rokonszenve, s kiket a megvetése.

Tény, hogy a Jeromos-dráma üteme a második felvonásban lelassul, s a jól exponált alapkonfliktus kibontásának gyengéit a fogadószoba mozgalmassága nem pótolhatja, miként Gáspár – a kocsmáros fiú – naiv természetének derűt keltő, folytonos megnyilatkozása sem. Jeromos azonban nem szörnyeteg: mindenekelőtt tündökölni akar, s nem csupán leigázni másokat. Amikor boldogulást ígér a népnek, ördögi dolgokat eszel ki, de nem mefisztói tudással és vigyorral cselekszi azt. Nem egyetlen párt vagy vallás képviselőjeként lép fel; örmény származása csak távoliságára utal; de amit csinál, s ahogy csinálja, az egykorú közép-európai politika módszereit is jellemzi – az erdélyi magyarság életkörülményei között. Alamizsnát oszt: lefelé aprópénzt, fölfelé bankókötegeket szór. Ha érdeke úgy kívánja, székely harisnyát, csizmát húz, ujjast vesz föl, ingyenlakomát szervez a táncmulatság elé, de egyszer elvéti a számítást, s ezzel hatalma is megtörik.

Előbb a falusi intelligencia bizalmába férkőzik – kitapogatván a kántor, a pap s a jegyző jellembéli fogyatékosságait, s kiprovokálva a kántor gyűlöletét a többiek iránt. Jól tudja: ahol sokat isznak, ott az idő is neki dolgozik. Nem felejti el a művészi ambícióit melengető asztalos alázatait, s a munkáért repeső varrónő – Bella kisasszony – igyekezetét. Bűnös embert könnyen fel lehet használni a zavarszításra, s fel lehet tán bérelni „véletlen” gyilkosságra is. Ahol végletes a szegénység, pénztelenség, keserűség, ott a megvesztegetés lehetősége is nagyobb.

Jeromos azon bukik el, hogy járatlan a nép ősi erkölcsiségében, s nem érzékeli azt, hogy ha van is elszámolnivalója a féltékeny, részeg Ákosnak Bálinttal, a közösség erkölcse erősebb, s megvéd a nagy bűntől. Ilyenkor a nép egységesen áll ki a fejére nőtt ellenséggel szemben. Jeromos úgy gondolja, hogy a hatalom birtokosaként könnyen szerezhet szeretőt falun, de amikor Ákos a csábításról értesül, nem nyerhető meg Bajna Gábor meggyilkolására, bármily lekötelezettje is Jeromosnak, aki a tömlöcből szabadította ki. Ákos gondolkodás nélkül Jeromosba döfné már a kést, ha a körötte állók tétlenül néznék. Nagy kavarodás kél, leütik a lámpát, és a sötétben, mint a kámfor, elillan Jeromos.

A kolozsvári ősbemutatón a vére hullásával pecsételte meg sorsát. Tamási viszont úgy fejezte be a drámát, mintha egyik novellája végére tett volna pontot: a levegő kitisztul, az égen „kiverődnek” a „hunyorgó csillagok” – mert „a vihar után örvendezni akar a szív és teremni a föld”. Az ifjúság felszabadultan táncol, csak a klarinét hangja sikoltoz. Az Igazság és Hamisság meséjébe behelyettesített történet ez, mely mindvégig megőrzi a cselekmény játékosságát, humorát – az emberi elme ősi védekezési formáját az ellenséges világgal szemben.

Tamási társadalombírálata áttételesebb és izgalmasabb annál, mint ha kemény szatírát írt volna. Az író hitét és meggyőződését részint Gáspár, részint Bajna Gábor habitusa fejezi ki. Gáspár a sugárzóan tiszta. Örökké buzgó, fáradhatatlan gyermek és talpraesett legény. Addig vállalja Jeromos oldalán a titkári teendők ellátását, amíg azok elveivel, jóhiszeműségével összeegyeztethetők. Amikor rádöbben Jeromos hazugságaira és békétlenséget szító aljasságára, megbízatását fölmondja, sőt a fizetésként kapott pénzt is visszaadja.

Apja – a maga erkölcsi romlását látva – legalább a fiát szeretné megtartani ép lelkűnek. Amikor Jeromossal egyezkedik, kiköti, hogy semmi bántódás ne érje „élete reménységét”. Csinálhat Jeromos bármit, amit akar, csak Gáspár lelki fejlődését ne károsítsa. A kántornak magyarázza Sáska: „az Isten sokszor a fiában költi ki az apját”, hisz ő is olyan szeretett volna lenni valaha, mint Bajna, akire Gáspár áhítattal néz fel, benne a nyílt jóság, okosság, rend biztosítóját látja.

Jeromos erkölcsi ellenfelének, Bajna szerepének értelmezése azonban rendező és színész számára nem könnyű feladat. Gábor a tömeg fölé nő, bár a falu rendjébe, évszázados szokásaiba is beilleszkedő egyéniség. Tisztánlátása halkszavúsággal párosul, paraszti józansággal is. Nem lázadó, hanem lépéseit előre megfontoló ember és kitartó lélek. A nép hallgat bíráskodó szavára, mert tanult embernek tartja. Gimnáziumot végzett, de a falujában maradt, kicsi földjén gazdálkodik, s többre nem törekszik. Minden gesztusában népszeretete nyilvánul meg – anélkül, hogy hízelegne bárkinek. Jeromos azon az alapon szövetkeznék vele, hogy erkölcsi tekintélye van, neki pedig pénze, s a kettő egyesítésével sokkal többet érnének el, mint külön-külön.

Bajna már-már olyan szilárd jellem, mintha ilyen csak a mennyekben volna elképzelhető. Voltaképp az ő hatása is korlátozott: nem lehet próféta a saját falujában; s nincs hatalma ahhoz, hogy az egyre nagyabb adóterhekkel sújtott parasztok, szénégetők helyzetén változtatni tudjon. Sokak tiszteletére méltó ember, de nem vezéregyéniség.

A dráma egésze azt az örök igazságot sejteti, ami bárhol és bármikor érvényes. Aki a népet becsüli, ne játsszon indulataival. Történelmi gyökérzetét, évezredek során kialakult erkölcsiségét ismerje meg elébb, hogy érdekeit a jövőbe szántó igazság fényébe tudja emelni. Hovatovább nem elég már a nép ügyes-bajos dolgait intézni, ha nincs becsülete az áldozatos, kemény munkának sem; ha mindenütt kufárok használják ki a szegények maradék erejét, miként a posztós asszonyokét, akik potom pénzért kénytelenek eladni verejtékezve előállított portékájukat.

Maga az író is ilyen megfontolásokkal vállalt közösségi megbízatásokat Erdélyben, amikor bekapcsolódott azoknak a reformterveknek a kidolgozásába, amelyeket a népi írók köre – Erdélyben 1934-től a Magyar Dolgozók Szövetsége – szorgalmazott, majd a Vásárhelyi Találkozó résztvevői, Magyarországon a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt képviselői sürgettek.

Később már a reform-megoldásokat is kevesellette Tamási. 1939 decemberében írt, Még csak egyet szólott a kakas című esszéjében így vallott erről: „Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi »úri rendet«… Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig.”

Az újrakezdés szorongató körülményeit jeleníti meg a Vitéz lélek című „komoly játék”. Az 1941 januárjában, Budapesten bemutatott dráma több rétegből gyúródott össze. E rétegek között szoros eszmei kapcsolat áll fenn. Alapul a Himnusz egy szamárral című novella, valamint a Ragyog egy csillag című Jégtörő-regény néhány epizódja szolgált. Történelmi távlatként a monarchia összeomlásának zavarbaejtő élménye, illetve Észak-Erdély visszacsatolása után a társadalmi átalakulás föl-fölcsillanó reménye.

Az első világháború után az anyaországtól elszakadt, erdélyi magyarságnak egy új állam ideiglenes keretei között kellett újra berendeznie az életét. Ezt alázatos, de nem megalázkodó hittel tette, amikor belátta, hogy az esztelen vérontásból elege volt, s helyzetén az ellenállás és a tétlen várakozás nem könnyíthet. Az alapszituáció másfél-két évtized múltán sem sokat változott, a magyar kisebbség jogait nyirbáló rendeletekkel csak súlyosbodott.

Tamási fő gondja a népiség tartalmi meghatározásával összefüggő kérdések megoldása volt. Amikor gyökeres társadalmi átalakulásra gondolt, mint szellemi irányító a maga őrhelyén mindenekelőtt a lelki megújulás szükségességét érezte és hirdette. Úgy vélte: az erkölcsi felkészülésnek meg kell előznie a társadalmi változásokat, mint ahogy a nagy népmozgalmakat is megelőzte vagy szorosan követte ideológiájuk. Rendet teremteni először a lelkekben: ezt tartotta írói hivatásának, s a fiatal nemzedékeket is arra buzdította: ne csak „kereseti”, hanem „lelki közösségben” éljenek a néppel; csak így újulhat meg a nemzet, épülhet föl az új erkölcsi rend alapján az új társadalom.

Időszerű írói vallomás című cikkében sajnálattal nézte azokat a „népi” értelmiségieket, akik gyökértelenségükben külsőségekkel akarták bizonyítani hovatartozásukat. „Az én apám – írta – falusi gazdálkodó ember volt, kitől egész életemben nem hallottam annyi tájszót és ízetlen szellemi kurtaságot, mint amennyit egy fél óra alatt bárki hallhat akármelyik székely kisvárosi ügyvédtől, például.” Menedékünk: a lelki közösség – írta 1938 őszén egyik nagy visszhangot kiváltó cikke fölé. A Vásárhelyi Találkozó részesei közösséget vállaltak a munkássággal a tőke elleni küzdelemben, közvetítő szerepet a munkásosztály és az elnyomott társadalmi rétegek között – az erkölcsi egység megvalósítása érdekében.

Tamási a már elnevezésével megbélyegző kisebbségi sors keretei között nagyobb jelentőséget tulajdonított a nevelés és közművelődés ügyének, mint a közvetlen politikai irányításnak. A politika elválaszthatja, az erkölcsi egység és a nemzeti tudat összefűzheti a társadalom különböző tagjait, ha az utóbbi (mármint a nemzeti tudat) nem vásári cégér.

Vitéz lélek című színpadi művében a hit erejére épít. A megszállottságig erős hitű ember és a nyomában járó megvetés, üldöztetés ellentétére. A külső történet – a szamaras ember históriája – anekdotába való események sorozata volna csak, ha azt a bonyodalmat, ami a székely faluban nem becsült állat – a gazdájával együtt gúny tárgyát képező s a helyi szokások értelmében megengedhetetlen jószág – körüli hercehurcát jelenti, a drámaíró nem tágítaná költői méretűvé. Szimbolikus tartalommal tölti meg az egészet, mely mesét kíván – a racionális mozzanatoktól a misztikumig, és visszafelé is, valószerűvé varázsolva a valószínűtlent, a gyötrelem és a kedély állandó hullámzásában.

Jelkép a kereszttel megjelölt szamár, de a lelki szerelem is, ami Ida nevéhez és sírontúli alakjához kötődik. Egyik az áldozatos, szívós munka, másik a hit és a hűség szimbóluma. Tamási a belső folyamatra koncentrál: Balla Péter oly mélyre esett, hogy onnan már csak hallatlan elszánással és szerzetesi alázattal vergődhet föl. Hétévi háború és hadifogság tapasztalataival tér haza a szülőfalujába; a családi otthont szétverve, apját eltemetve, gazdaságát romokban találja. Egy szamarat vesz, s terveket fűz hozzá: ezzel a lenézett állattal fog visszaállítani mindent – gazdaságot, népet, hazát – a „régi virágzásába”. S mint a dráma központi hőse, azt a feladatot kapja, hogy egyesítse a test és a lélek kívánalmait, köztük békét teremtsen – egy jobb világ eljövetele érdekében. Bibliaolvasó ember számára fölöttébb vonzó és izgató feladat ez.

A kortársak Tamási legmerészebb színpadi kísérletét látták a Vitéz lélek-ben, annak ellenére, hogy az írói szándék egyszerű és kezdettől tisztázott. A Jégtörő-regények után nem is teljesen új: a minden emberi küzdés számára nélkülözhetetlen hit tágabb értelmét, építő erejét bizonyítja. A hit megtartásával elérheti az ember azt, amit örökre elveszettnek vélt, s ebben a véletlen csodák is segítségére lehetnek.

Az író egy huszonegy éves leányra bízza a titkot – aki olyan, mint a kinyílott bimbó: „lelke illatával megszállja az erdőket”, s „szemében megszépül minden, mint a csillogó harmatban”; „járását őzek utánozzák, s hangját a vadgalambok”. Apja álmodja őt ilyennek, hisz – tudomása szerint – rég halott, még kisgyermekként érte a halál. Az apa – a szomszéd faluból jött, hírneves Ambrus gazda – elhiteti a szamaras emberrel Ida ideális szépségét – olyannyira, hogy Péter elfogadja „lelki feleségként” is, mert „akit szeretünk, az létezik akkor is, ha meghalt”.

Balla Péter egyik oldalán a megcsúfolt állat, a szamár lépdel, a másikon őrangyala, a tündéri szellem. A levegő is fölforrósodik, ha a távoli csillag fénye tűnik fel az égbolton, de valahol a földön is él, egy feleség képében rejtőzhet. Tamási nagy érdeme, hogy ezt a furcsa szituációt nemcsak egy nehéz sorsú ember életében, de a nézővel is el tudja fogadtatni.

Péter e szerelem nélkül már élni sem tudna. Úgy érzi: az a fönséges érzés, amit Ida elképzelt alakja váltott ki belőle, több és értékesebb, mint bármely valóságos kapcsolat. Megismeri azonban a földi szerelmet: a női test boldogító közelségét. Beleszeret Borókába, s kiáll érte zsarnok nevelőapjával szemben. Mégis, ez utóbbi körülmény zavart okoz a szívében, amikor eltűnik a szamár. Számára ez égi jel: isteni figyelmeztetés. Péter istenhivő lélek: ragaszkodik a szamárhoz és a szamár képében meghirdetett „keresztes háborújához”. Bár a földi érzéstől sem tud szabadulni, Idához sem lehet hűtlen. Kész lemondani hát Borókáról – abban a reményben, hogy – bűnét jóvátéve – megkerül kedves állata. S végül – az új ház felépülése után, illetve a szamár megkerülése előtt – az erős hit és a hűség jutalmaként kiderül, hogy a mennyei és a földi lány – Ida és Boróka – egy és ugyanaz. Ida nemcsak apja képzeletében élt tovább, hanem a valóságban is: nem tépte szét a vadállat, Lázár ács lopta el a saját, szerencsétlenül járt leánya helyébe. Fölnevelte, sőt bele is szeretett, de mást nem tehetett, mint hogy „kalickában tartotta”. Kegyes csalását beismerni kényszerül, amikor Péter azzal gyanúsítja, hogy a saját lányával él tiltott szerelemben.

Tamási ebben a művében már a székely beszédstílustól távolodó dialógusokat alkalmaz. Nyelve egyre rugalmasabban hajlik a belső akciók fokozásához. Mindig a karakter beszél, s ha valaki nagyon siet a célját elérni, ellenfele visszafogja. Tamási a mű egészének játékos komolyságához simuló stílust teremt: biblikus hasonlatokra és a képesbeszéd szellemességeire, jelentésbeli árnyalataira támaszkodik. Azzal sejteti egyik szereplő fölényét a másikkal szemben, hogy üvegfalat húz közéjük. Boróka például így leplezi le az intrikus, ostoba Panna közönségességig menő eljárását: „Nem szabad a lábuknál fogni a legényeket, mert akkor rúgnak! Az eszüket kell megfogni, s elvenni tőlük.” A vad és ingerlékeny Lázár így pirongatja a „tömjénfüstös” gazdát: „Vén varjú vagy, Ambrus, mégis magosra szálltál.” Ambrus csillapító szavai ezek: „A te szádon ne panasz nyíljék, hanem zsoltár!” Sári néni szavai Péterhez: „Nem lehet a világot folyton hergelni, mint a kutyát. Megharapja az embert, fiam.”

A szamaras ember körül segédkező házaspár – a tréfás kedvű Nikita bácsi és a mindenkit megértő Sári néni – csipkelődése kellemesen oldja a megbolydult falu haragját. A kétkezi ember és a gépi világ fel-felötlő ellentéte – Kristóf és Rozáli naiv alakjával együtt – mellékes, gyenge szál, bár a történet szerves része. Azt jelképezi, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy a háborút átélt ember eleve irtózik a technikai civilizációtól, s nemcsak a pusztító fegyverek zajától.

Üde színfolt viszont a gyermeksereg hangja, amely előbb a csúfolkodó falu hangulatát, majd a szamárkeresés izgalmas útján Balla Péter igazát közvetíti.

A félműveltség veszélyei

Tamási színjátékai közül a Csalóka szivárvány volt a legkihívóbb darab, amely a szabályos, megszokott színpadi forma megbontásával, vígjátéki és tragédiai elemek egybekeverésével hökkentette meg nézőit.

1942-ben – a háborús csörtetések, társadalmi válsághelyzetek, politikai helyezkedések idején – nem kellett volna nagy fantázia ahhoz, hogy a darab képletes célzásait észrevegyék. A felületes gondolkozású közönség azonban hízelgő véleményt és szájbarágó programot várt a szimbolikusan ábrázolt egyéni és nemzeti sorskérdések helyett, mert a tetszetős bemondásokkal, aktuális viccekkel tűzdelt kommersz filmek ehhez szoktatták.

A művelt kritikusok egy része sem értette Tamásit – azok, akik arról faggatták, hogy a „magunkból, sorsunkból menekülés” szeszélyes, furcsa játékával mit akart kifejezni, mi abból a személyes vonatkozású élmény, vagy hogy Czintos Bálint meghasonlásában a városi civilizációt támadja-e, szemben a falusi élet „egyszerű és igaz forrásaival”. Alig győzték felsorolni Tamási közismert erényeit, közéjük számítva sziporkázó szellemét, párbeszédeinek villódzó elevenségét, szituációteremtő erejét is, csak elegendő „drámaiságot” nem fedeztek fel a „külön-külön ragyogó” jelenetekben. (Ezekben az években a Vojnits-érem odaítélésére tett javaslataiban az akadémiai bizottság, amelynek író tagjai is voltak, már a legjelentősebb teljesítmények, Márai és Zilahy művei mellett tartotta számon Tamási színműveit.)

A közönség nevében föltett kérdésekre Tamási Áron azt válaszolta, hogy drámájának vélt vonatkozásai nem a műveltség ellen szólnak, hanem a félműveltség veszélyeit mutatják meg. „A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma (értsd: 1942-ben) különösen lényegbevágó probléma” – nyilatkozta a Film Színház Irodalom tudósítójának a főpróba után. „Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a »feladat«. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös?”

A közvetlen példák régóta foglalkoztatták Tamási Áront. Apjáról írta a szülőföld tájait bejáró könyvében, hogy ő is „többet akart tudni, mint más” – azért, hogy uralkodhassék másokon. „Úr szeretett volna lenni, a szónak keleti értelmében, mert testi pompájában és lelkileg egyaránt arra született”, de „forraló örök tűzként” égette a vágy, amely nem párosult szellemi erővel, s „nem tudott párologni, csak kicsapott ivások idején”, majd „visszahúzódott ketrecébe”, s nyomorúságában dühödt oroszlánként félemlítgette övéit.

A Csalóka szivárvány-ban hasonlóképpen jellemzi ezt a belső feszültséget az egyik főszereplő: „Tűz a lélek, fiam… Ha szélben járunk, a lángja csapkod; le-lefojtjuk, a füstjiben kell ülnünk… Azért jó okosan élni: tiszta, száraz helyen, elhúzódva a szelek elől.”

A Tamási műhelygondjaiba belelátó Féja Géza Ellen-Faust-nak nevezte ezt a drámát. Az öthetes brassói kiruccanásnak (egyfajta német szellemben való jártasságnak) valóban remek szatírája az a jelenetsor, a második felvonásban, amikor Czintos – Kundi Kund maszkjában – a lexikon „bé” betűs szószedetéből merített „tudományát” előadja. S Czintos nemcsak a műveltség dolgában „félbemaradt” ember, de a néptől is elszigetelődött „botcsinálta doktor”. Mindenáron falusi lététől szeretne megszabadulni, holott épp székely rokonaitól tanulhatna erkölcsi tartást.

Minthogy Tamási drámája ember és szerep fölcserélhetőségére épült, önként kínálkozik az összehasonlítás Pirandello megszégyenítő, frivol ötleteivel és furfangos meséivel, amelyek ugyancsak játék és valóság, komolyság és huncutság egymásba áttűnéseiből állanak. Tamási azonban a groteszk helyzetek fénytöréseivel együtt nem kiábrándító eszmét sugall, hanem – a szerepjátszó folyamat során – olyan nézőpontot, reális erkölcsi alapot választ, amelyen biztonsággal megállhat, mint a saját földjén, s a nihilizmus tükörképeivel az önfegyelmét megőrző ember életbölcsességét szegezi szembe.

Ezt a funkciót Samu bácsi tölti be, az öreg mindenes szolga és rokoni tartozék, aki a nemesi származású, szürkeségbe süllyedt, sorsával elégedetlen gazda és „űzött vad” mellett a másik főszereplője a drámának. Ő üti le az alaphangot, belelát Czintos titkolt gondolataiba is, s részint az ő megítéléseinek tükrében fut az egész cselekmény. Samu bácsi sohasem mozdul ki a valóság és a józanság talajáról; elejétől végig pontosan látja a feljebb vágyó, úrhatnám földbirtokos szerepjátszását, óhatatlanul bekövetkező bukását. Miután hasztalan óvja gazdáját a meggondolatlan lépésektől, hagyja a maga útján menni, hogy bebizonyosodjék, amit régóta sejt; ezért nem rendíti meg őt Czintos öngyilkossága sem. A többi rokonnak fogalma sincs a történtekről, csak ámuldoznak, jajgatnak, ide-oda kapkodják a fejüket tájékozatlanságukban.

Czintos megtévesztő csalásokkal igyekszik a tudás és a hatalom, az előkelő nő megszerzésére. Amikor a rá feltűnően hasonlító, meghabarodott barátja (az értelmetlen életének önkezével véget vető fűzfapoéta és filozófus) külső képébe öltözik, sértett önérzete és a társadalmi konvenciók elleni lázadás is fűti. Tudja: ha őszintén akarna javítani a világon, akkor is ki lenne rekesztve a döntési lehetőségből. „Kutya maradtam, mert a falusi gazdát mindenütt úgy veszik! … ha szól valamit megye vagy ország dolgában, hát mindjárt: ki maga?!” Elképzelt – s ugyancsak a konvenciók révén megvalósuló – sikereit a nála nagyobb, iskolázottabb urak megleckéztetésének szánja, a hamis játék azonban úgy elkápráztatja, hogy kezdi élvezni új helyzetét. Az új szerelem még beképzeltebbé, forrófejűbbé teszi. Elnyeri érettségizett fia menyasszonyát, gyermekük születik, aki – gondolja Czintos – nem lesz már oly lenézett, mint ő volt falusi gazdaságában.

Egy napon rádöbben, hogy rossz cserét csinált: amiben él, nem a természetes énje, az egész csak álca és újabb gyötrelem. A „tudományával” sem tud mit kezdeni: az urak azért gyűlölik, mert azt hiszik, ellenük fegyverkezik a könyveivel, a falubeliek pedig egyszerűen bolondnak nézik. Megkísérli, hogy önmagát kövesse, hozzátartozói (fiatal felesége, felnőtt pap fia és az új házasságból született gyermek) azonban távoli idegenként kezelik. A légvár összeomlik, s Czintos – elődje tanításai nyomán – azt képzeli, hogy lemossa magáról az ártalmas piszkot öngyilkosságával, s ha teste megsemmisül is, a lelke visszaújul „következő életére”.

Az álarcát letépő – s kotyogós, bő parasztruhájába visszaöltöző – Czintos a „légy hű önmagadhoz” parancsát fogalmazza meg kicsi fiának, Bálintkának: „Mindig vidám legyél, s mindig Bálint legyél!… Hűséges magadhoz, s az egyes úthoz… úgy leszel ember, csak úgy…” Ha nem tisztességes a játék, a kényszerűségből vállalt szerep sem lehet üdvös – sugallja Tamási drámája. Ugyanaz a meglátás ez, amit a Tündöklő Jeromos-ban Bajna Gáborral mondatott ki: „tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni”. Akik nem rendelkeznek kellő önismerettel, de átlépvén a saját árnyékukat, úgy járhatnak, mint Czintos, ha magasabbra vágynak, mint amire képességeikből telik.

Pirandellói megoldás az is, hogy Czintos egy öreg, csavargó színésszel, Homály Szilveszterrel találkozik, akivel színházat játszat (színház a színházban). Nem öncélú ez az ismételt játék: egy ember további sorsa forog kockán, a valaha kedélyes férfié, aki ezt a tulajdonságát is elveszíti.

Jékely Zoltán a paraszti sorból feltörő, első értelmiségi nemzedék drámáját olvasta ki a Csalóka szivárvány-ból. A nép szemében már úr, az urak szemében „csak paraszt” kálváriáját. Major Ottó olyan színpadra méltó balladát látott benne, amely az ősi hagyományt a modern lélektannal tudta ötvözni, a székely folklórt a modern színjátszással, a költészetet a filozófiával és társadalombírálattal.

Tamási ekkor már kifelé igyekezett a folklórból. Czintos székelysége nem tipikus vonás, sőt oly mellékes, hogy szinte elhanyagolható. A gondolat eléggé általánosító ahhoz, hogy más tájak színeiben is megállja a helyét. Feltételezhető, hogy Samu bácsit is csak azért ruházta fel Tamási székely tulajdonságokkal, hogy otthonosabban mozoghasson Czintos környezetében, s a többi falusi alakot is karakterisztikusabbá formálhassa. A „minden lében kanál” Duka urat, a kovácsot, aki a „helybéli közállapot megjavítását” reméli Kundtól; a fontoskodó csendőr őrmestert, Virágot, aki még „Ferenc Józseftől tanulta a mozgósítást”; a potyaleső, tolvaj Fecskét, a levélhordót, az „egyenlőség hívét”. A rátartiság mélyén húzódó kisebbrendűségi érzés megtestesítői ők: a „modorukkal és öltözetükkel előbbre törekvők”, akikkel Czintos csak azért is parasztosan beszél, hogy észrevegyék magukat.

A nyelvnek változatlanul fontos szerep jut ebben a Tamási-drámában is. A mesterkélt varázsige („Kund az örvényben, megújul a törvényben”) filozofikus tartalma (a „halálban megújulás” kétes keleti bölcsessége) bevésődik a néző emlékezetébe a többszöri ismétléssel, s a tücsök és a légy lakodalmáról szóló, vidám népköltés, mely kétszer hangzik el, a kontrasztikus hatásokat erősíti – nem azonos hangulati töltettel, de mindig játékos kedvvel. (Először: amikor meg akarják házasítani Kundot, Samu bácsi unokája mondja el; másodszor: amikor utoljára lehet még valami örömet lopni be Czintos életébe, a négyéves Bálintka ajkáról hangzik el.)

A harmincas években írott színművektől eltérően, a Csalóka szivárvány-ban nem a remény szava, hanem a valóság komor sötétje kerekedik felül. A magára maradt, síró kisfiút vigasztaló szolgalegény keserű szavaival zárul a darab: „Azért ne sírj, fiam… az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!”

A kritika joggal kifogásolta, hogy a második és harmadik felvonás között túl merész és nem eléggé előkészített az átmenet. Kétségtelen, hogy a harmadik felvonás inkább csak jelzi, mint meggyőzően ábrázolja Czintos gyötrelmes visszaútját és tönkremenetelét. Ám lehet, hogy hőse bukását nem is gondolta tragikusnak Tamási Áron. Czintos mosolyogtató figura a pusztulásában is – a sok alakoskodás után. Nem vitéz lélek, hanem a kísértésnek engedő, torz alak; megtért báránysága aligha vehető komolyan. Ha úgy nézzük, hogy bukása megérdemelt büntetés, s nem katarzis, már döbbenetet sem érzünk iránta, amit csak igaz ember tévedései válthatnak ki. Több groteszk mozzanattal persze teljesebb, hitelesebb lett volna a történet vége is.

Tamási a háború hátralévő éveiben kevés újat írt. 1943-ban Virrasztás címmel összegyűjtött esszéit és útirajzait tette közzé, s a megkezdett szépírói művek közül csak néhány novelláját tudta végigírni. Sokfelé szólította a kötelesség. Önként vállalt fegyelemben élt, de a halaszthatatlan változtatásokra felkészülten.

1943 tavaszán ő fogalmazta az Együttes vallomás-t, amelyet a Magyar Csillag május 15-i száma közölt, s rajta kívül Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Veres Péter, Zilahy Lajos írt alá: „Eleddig a sors megtagadta tőlünk azt a legfőbb jutalmat, hogy eszményeinket politikai és társadalmi erők a nemzet életében valóra váltsák. Ehelyett szellemi eredményeinket világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni két évtizeden keresztül; küzdelmeinket pedig azzal rontják ma is, hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be…

Korváltó és háborús időkben, amikor a szenvedélyeket sok minden csábítja nemtelen csapongásra, nem könnyű a fegyelem belső fogadalmában élni. S bár, éppen hangadó helyeken, vajmi ritkán értékelik ezt az önkéntes fegyelmet, mi mégis erre köteleztük magunkat, mint ahogyan a magyar falu és a munkás tömegek is ilyen fegyelemben élnek. Tévedne azonban bárki, aki azt gondolná, hogy a magyar író önkéntes fegyelme a magyar sors mai vajúdásában csökkent éberséget jelent, vagy elaltatott szenvedélyt a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás dolgában. Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat…”

Az 1944. évi tragikus események bénítóan hatottak Tamási Áron írói munkásságára. 1944 őszén pedig olyan váratlan fordulatok történtek életében, hogy mindent újra mérlegre kellett tennie – keresvén a továbbjutás közös és egyéni lehetőségeit, amelyekről későbbi drámái szólnak majd.

Z. Szalai Sándor

Ősvigasztalás^{^*}

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

1924

Szereplők

CSORJA ÁDÁM, székely ősgyökér

CSORJA AMBRUS, bátyja

KISPÁL JULA, árva leány

BOTÁR MÁRTON, mostohaapja

GÁLFI BENCE, csendőr legény

KÖZSÉGI JEGYZŐ

FALUSI BÍRÓ

HÁROM LEGÉNYKE

TÖRVÉNYBÍRÁK

ÜGYÉSZ

VÉDŐ

CSENDŐRÖK

TROTTYOS SZOLGA

VÉN SZÉKELY

NÉP

KLARINÉTOS

EGY HANG

Történik a Székelyföldön a XIX. században. Sőt bé is vezeti ide a XX. századot.

Megelőző játék

Szín: Botár Márton háza.

Csak annyi berendezés, ami a székely jelleget teljesen kidomborítja: magas vetett ágy. Ennek előtte falióra; arca tulipánokkal kifestve, láncát ónhenger húzza. Karcsú lábú füttő. Mellette két háromlábú, törpe, kerek szék. Két karosszék, kézi faragással. Falon néhány jámbor kép. Közöttük a Botár Márton bakakáplári képe, mellén „díszbojttal”. E képen száraz búzakoszorú. Ablak mellett, falra akasztva, kalendárium lóg. Ablakok talpán muskátli.

Idő: A XIX. század utolsó esztendeje. Szép őszi este. A szél lágyan zengeti az ágakat.

Amint a függöny mozdul, harangoznak estére.

KISPÁL JULA

Meggyújtja a lámpát. Az ablaknál a harangszó irányába fordul, keresztet vet, s felfogott kézzel imádkozik. Szája lágyan susog.

BOTÁR MÁRTON

A füttő mellett ül egy törpe széken. Keresztet vet, de inkábbat csak az ujjaival mutatja a három irányt. Álla alatt ökölbe fogja a kezét. A „Hiszekegy”-et mondja, időnkint buzgón nekifutamodik, s akkor jó hangosan mond egy szót.

A harangozást megszakasztják, aztán megint húzzák. Ablakon át látszik, hogy a széltől csendben lengnek az ágak.

KISPÁL JULA

Befejező keresztet vet. Kannába vizet merít a kártyából, s viszi az ablak felé.

Harangozást abbahagyják.

BOTÁR MÁRTON

Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.

KISPÁL JULA

A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.

BOTÁR MÁRTON

Pipáját kiveszi, készíti pontosan, közben észben tartja, amit Jula mondott. Ti, fejérnépekül, olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok. Pipáját begyújtja, hüvelykujja körmével tetején a dohányt ütögeti mindegyre.

KISPÁL JULA

Egy muskátlicserepet a kezébe vesz, nevelőapja felé fordul, s szagolgatja. Biza, de kend is burjánt pipál. Én termesztettem eldugott melegágyban, s mikor a fináncok jártak, úgy-é, mennyit imádkoztam, hogy rea ne kapjanak?

BOTÁR MÁRTON

Oda se néz, csak nagy fejét billegeti. Hát te ügyes leán vagy, szent igaz. Megérnél egy kalapfej aranyat. A pipa fedelét nyitja ki, keccenti vissza, s megint.

KISPÁL JULA

Fejét a muskátlibokorra hajtja, szemét behunyja, s elábrándozik. Jaj, milyen jó, mint a kicsi angyalkák lehellete. Mért is nem lettem kicsi méh, hogy szíphatnám örökké a virágok mézit… Vagy lettem vóna szép kicsike pillancs, hogy – Leejti a cserepet, s az csörömpölve darabokra törik.

BOTÁR MÁRTON

A hirtelen zajra keze megrebben, pipáját leejti, annak feje leválik s kettőbe hasad. No, kecskebéka leánkája, ezt megcsinálád.

KISPÁL JULA

Térdelve, ijedten szedi a cserepet, sepri össze a földet, de a virágokat különválasztja. Ó, lelkem-apám, én úgyis jobban megijedtem. Szepegve. Édes… kicsi… virágom…

BOTÁR MÁRTON

Utánozza Julát. Édes… kicsi… vén pipám…

Csend. – Mind a ketten a földön matarásznak. Az ablak alatt árnyékok tünedeznek. Susogás hallatszik.

GÁLFI BENCE

Magas, sovány alakja megvillan az ablak előtt. Három cigányát egy fa törzséhez állítja. Maga egészen az ablakhoz jön. Búcsúznak a madarak és sírnak…

KISPÁL JULA

Ijedten odanéz, s nem mozdul.

BOTÁR MÁRTON

Nyugodtan odanéz, s nem mozdul.

GÁLFI BENCE

Búcsúzni jöttem magam is. Ki érdemli, s ki nem. Búcsúzni, hej, szívtelen Botár.

KISPÁL JULA

Kötényéből a felszedett cserepet s földet lassan visszaereszti a ház földjére.

GÁLFI BENCE

Az ablakon behajlik, kalapját leveszi, rázza, belőle a virágok a szobába hullanak. S temetni jöttem enmagamat, Kispál Jula. Ó, be szép vagy, Kispál Jula. Bár ne volnál olyan szép.

BOTÁR MÁRTON

Lassan feláll, egy karosszékbe ül, hol a hátát megveti. Ajtóm is van, legény.

GÁLFI BENCE

Bár ne volna, mert az csípte oda a szívemet.

KISPÁL JULA

Feláll, szedi a Bence virágjait, szagolgatja, és súgva kérdi. Ki adta?

GÁLFI BENCE

Temetőből szakasztottam. Hangosabban. Hallja-é, Botár Márton bátyám, virágjaim temetőben termettek.

BOTÁR MÁRTON

Oda se néz. Hallom, s nem bánom.

GÁLFI BENCE

S szívemet se szánja?

BOTÁR MÁRTON

Legyint. Nem országos a baj.

KISPÁL JULA

Vágyakozva nézi Bencét, s fogával tépi a virágokat.

GÁLFI BENCE

Hát jól van, azt a csillagos egit… Kalapját felteszi, menni akar, mégis visszahajlik. Szava meglágyul. S azért még egyszer megkérdem: mégsem ereszti hozzám Kispál Julát?

BOTÁR MÁRTON

Nyomatékkal. A szú rágja a fát, s ne a vasat.

GÁLFI BENCE

Kalapját súrolja a fejéhez, s eltűnik az ablakból.

KISPÁL JULA

Szepegni kezd.

Csend.

GÁLFI BENCE

Alakja látszik. No, ti három sirató cigány, öntsetek keserűséget a hegedűbe, s úgy temessetek… Mert Gálfi Bence ma éccaka béáll a csenderek közi.

BOTÁR MÁRTON

Ott kiverődik a szerelmed.

KISPÁL JULA

Az ablak talpára könyököl, feje árnyéka künn a fára vetődik.

Cigányok pengetik a húrt.

GÁLFI BENCE

Búcsúztassatok… Temessetek…

A cigányok húzni kezdik a „Circumdederunt” dallamát, minden fájdalommal.

KISPÁL JULA

Sír.

GÁLFI BENCE

Be szép vagy, Kispál Jula. Megöleli a fát s rajta a Kispál Jula feje árnyékát csókolni kezdi.

KISPÁL JULA

A muskátlira borulva zokog.

BOTÁR MÁRTON

Nagyokat nyel a széken. Küzd a meghatottság ellen.

A cigányok távolodva húzzák.

GÁLFI BENCE

Kispál Jula, mikor támadunk fel?

BOTÁR MÁRTON

Fejét szomorán bólogatja.

GÁLFI BENCE

Már messziről. Hányadnapon hajnalban?

KISPÁL JULA

Zokog.

BOTÁR MÁRTON

Meghajolva, sápadtan néz az űrbe.

A szélben lágyan zengenek a fák.

Függöny

Első jelenés

Szín: a két Csorja legény erdei hajléka, havasi erdő szélén. Az egész hajlék egyetlen szobából áll. Ajtaja retesszel záródik, s az erdőre nyílik. Berendezése kezdetleges és hiányos: szabad tűzhely, kürtője a hiuba felvezet. Az ajtó felé fordulva, balra, a szoba végében ászok, egyik faltól a másikig keresztülépítve s két polcra osztva: a felsőben pityóka, murok, retek s tővös elvegyesen; az alsóban hitvány ruhadarabok, egy hosszú posztószokmán, kötél s miegyetmás. A szoba másik felében, a földbe ütve, egy fiatal fa, minek ága-bogai le vannak nyesve, s ezen bügykökbe néhány edény aggatva: melyik fülénél fogva, melyik a száján húzva belé. Az ablak s az ászok között alacsony ágy van a fal mellett, olyan gyalulatlan deszkákból tákolva, mint az ászok. Az ágy mellett egy akkora vashorog, mint a cigány-láncszem, a falba erősítve. Két ülő-csutak. – Tűzhelyen égdegél a tűz. Az ajtón keresztül, erdő között veres fedelű ház látszik: a Botár Márton háza.

Idő: a XX. század első esztendeje. A Megelőző játék után tíz hónappal, szép nyári megnyugováskor.

Függöny feljön.

CSORJA AMBRUS

Fekszik az ágyban, fejjel az ászok felé. Feje alatt egy búzakéve. Nagy haja fülit takarja. Arca sápadt, sovány, csontjai között szép kerek szeme ég. Rajta régi, sötét takaró, két karja ezen nyugszik. Ősértelem az arcán. Mintha egy népvezér feküdne számkivetésben.

CSORJA ÁDÁM

Egy csutakon a bátyja fejénél ül. Búsan néz maga elé. Néha bajuszát húzogatja.

CSORJA AMBRUS

Fejét forgatja, aztán emeli: fel akar ülni, de ereje fogytán. Mégis akaratoskodik. Esszeromlottam, ügyesen, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

A felülésben segíti. Nem kéne annyit nyüzsgölődni. Nem teszen jót bizonyosan. Fél karjával tartja a hátát, hogy vissza ne dőljön.

CSORJA AMBRUS

Fejét mérgesen megrázza. Hol van a régi Csorja Ambrus? Híres ereje hova lett? Elgondolkozik. Hej, amikor még vállamon hoztam elé az ejtett vadkant… – Sárgul a levél: lelibbenti a szél…

CSORJA ÁDÁM

Megcsúfol mindnyájunkot az üdő, mint a szárazság a szentgyörgyi békát.

CSORJA AMBRUS

Mosolyogni próbál. Eszesen bolondkodol, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Hát idáig csak az esz kínozta kendet is, engemet is, s pedig, akinek nincs, be vígon él: mint egy emeletes bíró.

CSORJA AMBRUS

Gyönyörű urak lehetnénk, ha az az igasságos természetünk nem lesz vala.

CSORJA ÁDÁM

De a megfogott, mint kutya a csontot.

CSORJA AMBRUS

Jobbjával a homlokához kap, s súrolja.

CSORJA ÁDÁM

Hol fáj olyan erősen?

CSORJA AMBRUS

Jelenleg a fejem zúg szerfelett, mint a forró katlan, s bolond, mint a gyermek, mikor foga jő.

CSORJA ÁDÁM

Visszafekteti. Simogatja a beteg homlokát. Biza, tüzes jócskán.

CSORJA AMBRUS

Az agyamot, Ádám; valami az agyamot hasogatja… Szemeit szorítja össze.

CSORJA ÁDÁM

Muszáj tűrni. Ha meghalhatunk, megfizetnek enyhüléssel. A tűzhelyhez megy, s szítja a tüzet.

CSORJA AMBRUS

Kinyitja a szemét, s erősen néz felazon. Te Ádám, bontsd ki azt a deckát, vagy vágj likat oda, hadd lássam meg még egyszer a csillagos eget.

CSORJA ÁDÁM

A tűzhelynél egyenesre áll, s vizsgálja a tetőzetet. A bőven izzadó felhők bé is hullanának, egyenesen a nyakunkba, hogy tovább árvák ne legyünk.

CSORJA AMBRUS

Láddeg, a csakugyan jó borogatás lenne testemre s lelkemre. Nyugtalankodik. Ó, be jó volna látni az eget, s szemmel előre kimérni a sas útját.

CSORJA ÁDÁM

Tán jobb is lett volna a mezőbe feküdni ki.

CSORJA AMBRUS

Hogy a bogarak kezdjenek meg, úgy-é? Mert azok, hogy reám gondolt már a halál…

CSORJA ÁDÁM

Megy vissza leülni a csutakra. Hát a nap melege estig a vérit jól meghajtotta volna, s az áldott föld ereje hátha gyógyulást hoza vala, mert az olyan, mint a balzsam.

CSORJA AMBRUS

Lemondólag. Hadd el, Ádám, az én vérem kifutta a maga útját, adósságot nem hagyott. – S a föld ereje? Keserűen mosolyog. Az kétszínű, Ádám, mint a fejérnép: bolondít, s melenget a kebelin, s eccer azt veszed észre, hogy elszáradtál a melengetéstől, szép csendesen, de bizonyosan.

CSORJA ÁDÁM

A jussát tartja hozzánk…

CSORJA AMBRUS

Most már megéreztem, hogy ereje megkerülte az enyimet, s be igen érzem, Ádám, hogy húz magához, mint a liliomillat a leánka-gyermeket… Nyugtalankodik. Hogy húz magához, s hogy küzsdik értem… S még ez a kicsi erőm is kéne neki, pedig sokat nem gyarapszik véle, de azért könyörületlen, mint egy uzsorás, akinek sok kijáró pénze van… Az ember a föld kijáró pénze, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Már hamis pénzeket is forgat…

CSORJA AMBRUS

Öklét felemeli. De én mégsem adom meg magamot a földnek! – megmutatom a világnak. Lágyan. Pedig be szerettem, mint a bagoly a setétséget, hogy soha el nem hagytam…

CSORJA ÁDÁM

Feláll, az ajtóig megy, a fájának nekitámaszkodik, egy pontra mered, de csak a maga fájdalmát látja.

CSORJA AMBRUS

Fejét emeli, nézi az öccsét, akkor visszaesik a feje, de megint felemeli, s megint nézi.

CSORJA ÁDÁM

Kifelé mondja. Az Úristen is kiválasztja: kit kell az ágyba nyomni.

CSORJA AMBRUS

Hogy áll az üdő, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Kettőt küjjebb lépik, nyugat felé vigyázkodik. Fa tövire bútt már a nap. Csak a karimája látszik.

A veres fedelű ház felől állatok kolompja hallatszik. Közben Botár Mártonnak egy-egy kiáltása: „Brrride ne, vaksi ne.” „Ne ereszd, Jula.”

CSORJA AMBRUS

Ki csárog, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Jön visszafelé. Botárék vesződnek.

CSORJA AMBRUS

Be jó, hogy kiköltöztek… Mert jólesik, hogy él még ember a világon…

CSORJA ÁDÁM

Egy fazakat leveszen, korsóból vizet bugyogtat belé, a parázs közepén helyet seper, s odateszi. Visszaül a csutakra.

CSORJA AMBRUS

Mit nyüzsgél, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Vizet tevék oda.

CSORJA AMBRUS

Vajegy pityókát is takarj bé. Jula átalhozza a tejet, s megeszed véle.

CSORJA ÁDÁM

Jóllaktam én már, mint a küsmődi ember tehene fótos lepedővel. – Azért teszek, s kend is megeszik egyetkettőt, erővel is, hogy ne szakadjon tovább az ereje. Az ászokhoz megy, négy-ötöt a szebbjiből kiválaszt, s a hamuba betakarja.

CSORJA AMBRUS

A kéve alatt matarász, s kihúz egy régi könyvet. Néhányat fordít, s kezdi olvasni. Hol vagy, Uram, ki sebesen megelőztél mindeneket, s kinek árnyékában, mint egy madár, repül ez a világ, s hull a tollazatja napvilágnál s éjjelek idején?

Ki magadot a napnak és tsillagoknak ragyogásival környülvetted, mint egy köntössel, és kiterjesztetted az egeket, mint egy szőnyeget…

CSORJA ÁDÁM

Visszaül a csutakra, s hallgatja.

CSORJA AMBRUS

Olvassa tovább. Ki a földet oly erősen megépítetted, hogy az örökkétig tarthasson, a világ végezetéig… Ki repülsz a szelek szárnyán, s felzúdulva szekeredzel a felhőkön…

Ki a vizeket könnyen megnöveszted s elapasztod, s etetsz münket illatos levegővel…

Ki… A betűk összefutnak előtte, szemét dörzsöli. Kifakad. Azt a Jehováját, már homályba borult a látásom, Ádám, s a betűk figuráznak velem.

CSORJA ÁDÁM

Mert a betű olyan, hogy az kikacagja az embert… Elveszi a könyvet, forgatja.

Háza felől, zajos járással jődögel Botár Márton.

CSORJA ÁDÁM

A könyvben megállapodik. Olvas. Már búcsút veszen szemeinktől a nap arany sugárival…

CSORJA AMBRUS

És az éj már minden részről béront homályosságival…

Az utolsó szóra Botár Márton belépik.

BOTÁR MÁRTON

Áldjon meg az Isten, legények.

CSORJA AMBRUS

Téged is, Márton.

CSORJA ÁDÁM

A könyvet kebelébe teszi. Legalább kend jó hozzánk, akaratos árvákhoz.

BOTÁR MÁRTON

Hát veve-é erőt, Ambrus?

CSORJA ÁDÁM

Készíti Botárnak a másik csutakot. Kicsit hamar ül.

CSORJA AMBRUS

Dehogy vettem, Márton. Még az is oszlik, ami kicsi volt…

BOTÁR MÁRTON

Lábtól az ágyhoz húzza a csutakot, s leül.

Csend.

BOTÁR MÁRTON

Már a zsák szádján vagyunk mind a ketten, Ambrus. Csak elig suppanunk egy kicsit, s immár benne is… S akkor az arkangyal béköti felettünk a zsákot, s nem oldja ki, míg az örök, s a világ…

CSORJA AMBRUS

A túlsó szádján majtég kiráz újra valahova…

CSORJA ÁDÁM

Mint a vénasszony a tollat, s repülünk szeretenszéjjel.

BOTÁR MÁRTON

Az igasság odacsípi a nyakunkot… A pipáját elészerkeszti, megtölti, de oda se néz, mit csinál. A tűzhelyhez megy, bakszenet veszen a markába, rázva viszi, leül, s csak akkor teszi a pipába. Töltsd meg te is, Ádám. Odaadja a zacskót.

CSORJA ÁDÁM

Úgyis ver az Isten, s legalább evvel a füsttel segítsünk neki. A pipatöltést végigcsinálja, de a szenet a tűzhelynél teszi belé.

CSORJA AMBRUS

Tompán jajdul, arca szenved. Már hajlong előttem a világ… Búcsúzik, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Ne féljen, nem tud az annyi tisztességet.

BOTÁR MÁRTON

Csendesedj szépen, Ambrus, meglátod, hogy megmarasztlak én a hitemmel.

CSORJA AMBRUS

Lázasan. Nézzetek oda, hogy nyújtja felém a karját a föld, fekete szemit reám szegezte, s kebelire szólít örök pusztulásra… Ó, mit vétettem ellened, föld!?

BOTÁR MÁRTON

A beteg lába felett simogatja a takarót. Maradj nyugton: szeretünk s meggyógyítunk, s nagy hitünkkel megmarasztunk…

CSORJA AMBRUS

Int. Kinek ideje eljött, ereszteni kell azt…

CSORJA ÁDÁM

A beteg fejét simogatja.

Csend.

A veres fedelű ház felől a Kispál Jula hívó kiáltása hallatszik: „Kedves apám, egy idéni bárány tikácsol erősen.”

BOTÁR MÁRTON

Menőfélben. Bizonyosan kárré vallom azt is. Az ajtóból. Osztán a leánkát átalszalasztom a tejjel, s itasd meg erőszakkal is véle, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Legalább kend jó hozzánk: akaratos árvákhoz.

BOTÁR MÁRTON

El.

A nyitott ajtón látni, hogy már félsötétbe borultak a fák. Nagyon messziről ritkán kiáltás és ének hallatszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ágy feletti szegről leakaszt egy füstös fatokot, benne a lámpást meggyújtja, és visszateszi.

CSORJA AMBRUS

Ádám, egyetlen ecsém!

CSORJA ÁDÁM

Álltában odahajol.

CSORJA AMBRUS

Nincs reménség, Ádám.

Csend.

CSORJA ÁDÁM

Feláll, s a fejit lassan egészen lehajtja.

CSORJA AMBRUS

Ülj le, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Leül; pipa a kezében, s keresztülnéz rajta.

CSORJA AMBRUS

Lassan. Az én virágomat leharapta a halál. Zérust mutatott, s vigyorgott… Itthagylak, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Talpig beborul a világ…

CSORJA AMBRUS

Bújj közelebb, Ádám…

CSORJA ÁDÁM

A pipát leteszi, s odabúvik.

CSORJA AMBRUS

Lassan, meg-megszakítva, rejtelmesen beszél. Az én időm megérett. Elmaradunk egymástól. Már bizonyos, mert a halál széjjelszaggatta szemem előtt a kalendáriumot, akkor pedig zérust írt a fejem köré, s mondta: „Most a napokat elvettem előled, s lám éljél, ha tudsz…” S mikor előlem eloszlott, megmozdult a föld, s két karja s szája lett neki. Száját rám tátotta, kezivel enmagából egy darabot kiszakasztott, s azt két tenyere között felettem morzsolni kezdte, mint a száraz kenyeret… S akkor mozogni kezdett rajtam minden porszem, s enni kezdték testemet, mint a férgek… Hallod-é, Ádám: a föld enni kezdte testemet?!

CSORJA ÁDÁM

Mindent megeszik a föld. S mindent megterem…

CSORJA AMBRUS

Ilyen hirtelen már reám ehezett, reám, ki hajnaltól setétig csak őt kúráltam világéletemben. Kedvemet, reményemet elvette, erőmet javarészben elvette, s testemet most rothasztással fenyegeti… Ó, Ádám, be elvétettük, mikor e világra botlottunk…

CSORJA ÁDÁM

Igende máshol nem találnánk a halálra.

CSORJA AMBRUS

Felül, utolsó ereje kigyúl az arcán s a szavában. Vedd átal az akaratomat, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Bétöltöm, hallja az Isten.

CSORJA AMBRUS

Reád hagyom a testemet. Vagyon helyett hagyom reád. S mellette a Csorja nemzetség őskincsét: az akaratomat, hogy véle felszépítsed a testet. Légy az én folytatásom: testemet vedd a te erődbe, szavamot is vedd a te erődbe. Visszahanyatlik. Választottam a föld s a tűz között…

CSORJA ÁDÁM

Előttem maradandó a szó, és erős marad. Kezét a beteg feje alá teszi.

CSORJA AMBRUS

Megküzsdöttem a földdel, s legyőztem… most is győzöm… legyőztem. Te csak cselekedjél… én már legyőztem… ó, be jó győzni!

CSORJA ÁDÁM

Nem lesz már ember, elmegy a győző… visszatér a messzelátó értelem, s marad csak az erdő, csak a madarak s virágok…

CSORJA AMBRUS

Azok is meghalnak, elmúlik a föld is… Csak a tűz, ó hallgasd meg, Ádám, az igazságot, mert csak a tűz él örökké. Minden összeomlik, s végezetül csak a tűz fog lebegni mindenek sírja felett, s közepiben az Isten…

CSORJA ÁDÁM

Ó, be szép vagy, értelem! Ne térj vissza, értelem!

CSORJA AMBRUS

Cselekedd meg, Ádám: virágozd fel a testemet, virágok közi keverj cserefalevelet… s hódolj velem a tűznek… Csend. – Két tenyere közé veszi az Ádám fejét. Rakj nagy tüzet, Ádám… s virágos testemet – hammaszd el rajta – a csontomat is egészen – hammaszd el, Ádám… Mert elmúlnak mindenek, s csak a tűz táplálja akkoron az Istent is. – Elégetsz-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Fél térdre ereszkedik az ágy mellett. Szava s az én tettem azonegy.

CSORJA AMBRUS

Testem hamma – legyen – holtodig – társad. Meghal.

CSORJA ÁDÁM

Sápadtan nézi a halott arcát. Eljött a halál. Fejét az ágyra hajtja.

Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Imádkozni kezd. Életnek s halálnak Ura, ki nem lettél, csak megjelentél egykoron a tűz felett, ki hallád a mi egyességünket, s adván a halált, azáltal hozzánk pártolál: gyere bé az én hajlékomba, s erősségedben fereszd meg az én bús életemet, ujjoddal jegyezd el magadnak az én halottamot, áldd meg a falakat, az ágyat, s feje alatt a kévét… Igaz Isten, a te jelképed a tűz, mi eredetben Veled egykorú, s minek ereje azonegy a Te lelkeddel… Gyere bé az én hajlékomba, helyeseld akaratomat, s légy Magad a pap, amíg tűzbe temetjük örökségemet a mi egyességünk szerint… Járd körül a házat, s lehelj rá a neki nyílott virágokra, s jelölj ki nekem fákat, hogy összehordjam, s gyújtsak lobogó piros koporsót azokból. –

KISPÁL JULA

Csendesen belépik. Kezében egy virágos köcsög, tejjel. Halkan az ágyig jön, az Ádám háta megett megáll, s nem tudja, hogy Ádám miért térdepel.

CSORJA ÁDÁM

Nagyisten, ki tűzből teremtettél minden égitestet, s azoknak vezérül rendeléd a napot, minden tüzeknek királyát; ki tüzes agyagból gyúrtad az emberi testet, s tettél neki jelül örökké égő szívet: Téged érdemesen csak a tűz dicsérhet. S hiszem, hogy Te fiadnak nevezed s kebeledre öleled, ki a tűzön átal lépik színed elé… Áldassék a Te neved, s a Te nevedben a mi egyességünk.

KISPÁL JULA

Félénken. Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Fájdalmas arcát csak Julára emeli, s nézi őt.

KISPÁL JULA

Mutatja a köcsög tejet. Most forraltam fel éppen. Kedves apám azt mondta, hogy erővel is itassam meg Ambrus bácsival.

CSORJA ÁDÁM

Feje visszaesik az ágyra.

KISPÁL JULA

Melléje térdepel. Jaj, Ádám bácsi, mért kesreg?

CSORJA ÁDÁM

A tejet már nincs ki megigya…

KISPÁL JULA

Hamar földre teszi a köcsögöt, a halott fejéhez megy, tapogatja, elsápad, rázva ébresztgeti. Ambrus bácsi, jaj, úgy-é kend nem halt meg? – jaj, szóljon valamit, kicsi Julának szóljon valamit… Letérdepel, feje az ágyra esik, sír. Néha egy-egy mondatot kimond, egészen vagy kettétörve. Édes Csorja Ambrus bácsi, hogy szerettem kendet!… Be szépen beszélt örökké, akár este, akár reggel… Hogy üsmerte az apró csillagokat is – még integetett is azoknak… Be szépen beszélt a tűzről, s milyen édesen erősítgette, hogy a tűz az ő felesége…

CSORJA ÁDÁM

Feláll. A tejet a tűzhelyre teszi. Közben. Tejet sem iszik már. – Az idéni peléből sem eszik már. – Se nem búsul immár.

KISPÁL JULA

Még a kicsi madaraknak is apja volt…

CSORJA ÁDÁM

Megáll Jula mellett. Sírjál, Kispál Jula, sírjál!… Helyettem is sírjál… Ha én tudnék sírni, helyetted is sírnék, meghalt anyám helyett is sírnék… De én szárazon repedek meg, mint a szikla.

KISPÁL JULA

Nincsen ilyen ember több a világon. – Olyan lelke volt, mint egy falás kenyér. – A kicsi mókuskáknak még meg is törte a magyarót…

CSORJA ÁDÁM

Jula, édes leánkám!

KISPÁL JULA

Ó, Istenem, hogy meglátogattál itt a havason…

CSORJA ÁDÁM

Kicsi Jula, nézz fel szépen!

KISPÁL JULA

Szemét odaemeli, várja a szót.

CSORJA ÁDÁM

Gyere lelkem, szedj virágot. Megfogja a kezit.

KISPÁL JULA

Feláll. Ó, Ádám bácsi, mindegyik virágot leszedem. Kézenfogva mennek.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóban megállítja. Keverj közije cserefalevelet szépen. Kimennek.

Künt holdvilág. Bent a lámpa pislákol a halott felett.

CSORJA ÁDÁM

A nyitott ajtón keresztül homályosan látszik: itt-ott vizsgálja a helyet, egyszer fél térdre ereszkedik, ágakat elhajigál onnét, tenyerével a leveleket is sepri.

KISPÁL JULA

A nyitott ajtón látszik, amint virágokért hajlong. – Hozza az első öl virágot, cserefalevelekkel vegyesen: a halott feje köré rakja. Édes Ambrus bácsi, be szomorú virágszedést értem… El, virágért.

CSORJA ÁDÁM

A vállain nagy hasábfákat viszen a megtisztított helyre, s ott koporsó alakban gondosan rakásba rakja.

KISPÁL JULA

A második öllel hozza, s körülrakja a halottra. Életiben is örökké mosolygott a virágoknak… Megy virágért.

KISPÁL JULA

Hozza a harmadik öllel, s díszíti tovább a holtat.

CSORJA ÁDÁM

Bejön, megáll az ágynál, nézi a virágozást. Be szépen lépik az örökéletbe: virágos tűzön által…

KISPÁL JULA

Oda sem figyel, csak rendezi a virágokat.

CSORJA ÁDÁM

Jula, édes leánkám!

KISPÁL JULA

Szomorú szemét Ádámra emeli, s várja a szót.

CSORJA ÁDÁM

Most fogd meg szépen lábtól az ágyat. Maga fejtől áll, s megfogja.

KISPÁL JULA

Mit akar, Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Fogd meg ügyesen, s vigyük.

KISPÁL JULA

Hova vigyük, Ádám bácsi?

CSORJA ÁDÁM

Vigyük a tisztásra szépen.

KISPÁL JULA

Megfogja az ágyat.

CSORJA ÁDÁM

Elöl kerül, s szép óvatosan viszik.

KISPÁL JULA

Az ajtónál. Ádám bácsi, jaj, tegye le!

CSORJA ÁDÁM

Leteszi. Mi baj van, édes kicsi leánkám?

KISPÁL JULA

Nézi a tenyerét. Vágja a kezemet erősen.

CSORJA ÁDÁM

Könnyű lesz már nemsokára…

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, hova visszük, mondja meg igazán.

CSORJA ÁDÁM

Ide, lelkem, az erdő közi, ide.

KISPÁL JULA

Mért visszük az erdő közi?

CSORJA ÁDÁM

Hát eltemetjük szépen.

KISPÁL JULA

Ó Istenem, ne temessük még el, Ádám bácsi. Én holnapra papot hívok, s kántort is, hogy búcsúztassák el szépen… Hisze Ambrus bácsi megérdemli.

CSORJA ÁDÁM

Úgyis csak mi szerettük, s mi elbúcsúzunk tőle most igen szépen.

KISPÁL JULA

Hirtelen. Ó, nincs is megásva a sírja, Ádám bácsi!

CSORJA ÁDÁM

Én megvettem szépen a sírt. Piros kopossóba tesszük.

KISPÁL JULA

Ó, milyen furcsán beszél, nem is értem.

CSORJA ÁDÁM

Összeraktam az ágyát. Gyere szépen, vigyük!

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, az a rakás tova?

CSORJA ÁDÁM

Az.

KISPÁL JULA

S ott mit csinálunk osztán?

CSORJA ÁDÁM

Hát a testet szépen rea tesszük, s elégetjük.

KISPÁL JULA

Hirtelen sírni kezd. Jaj, jaj, semmi sem marad meg belőle… Istenem, tűzre tenni az embert!

CSORJA ÁDÁM

Végtelen fájdalommal nézi Julát. Ismét megfogja az ágyat. Fogd meg, kicsi Jula, szépen, gyere, ő kívánta, hogy így temessük el.

KISPÁL JULA

Megfogja. Indulnak. Hangja szaggatott. Örökké mondta, hogy a tűz az ő felesége – most már csakugyan megtartja a lakadalmát…

Függöny

Második jelenés

Szín: mint az Első jelenés-ben.

Idő: az Első jelenés ideje folyik.

Függöny feljön.

CSORJA ÁDÁM

A hamvasztás helyén egészen a földre hajolva mozog: tenyerével sepri a hamut, s marokkal rakja egy rakásba. A Botár Márton háza felől kicsi szünetekkel bagoly hummog. Lehajtott fejjel jön, lába alatt meg-megroppan az ág. Bent a fogas fát megkerüli, rajta az edényeket nézegeti, aztán egy agyagból égetett, gömbölyű hasú fazakat leakaszt, kívül-belül megvizsgálja. Veszi a lámpást, s indul kifelé. Künn fazakat, lámpát leteszen, egészen a földre búvik, s meri a hamut a fazékba. A bagoly hummog. Lassú lépésekkel jön, lámpást visszaakasztja, ölében a fazékkal körüljárja a szobát, mintha keresné a helyet, ahova letegye. Aztán leül a csutakra, a fazakat két lábára teszi, kezeivel átöleli, s néz maga elé, s nem mozdul a szeme sem. Aztán kebeléből előveszi a könyvet, forgatja, s lassan olvasni kezdi. Örökké élő Isten, ki értelmünket elűzöd Magadtól, s levésednek mégis jeleit adod, hogy vergődésünk közepin azokba fogóddzunk, valamint a mezei pók fogódzik a napnak lengő sugarába:

Kyrie eleison!

Ki az Ige szerént mindenütt vagy: szellőzteted a fákat, öleled a virágok szárát, buzgón fested az epret, játszódva csüngeted vizek cseppjeit a légben, s utunkba mégsem esel, mint vaknak a szivárvány:

Kyrie eleison!

Ki hat nap alatt ki is gondoltad s meg is teremtetted ezt a szernyű szép világot, átaljárattad kellemes levegővel, megeresztetted a vizeket, adtál fényt, s béosztottad seregekbe az oktalan állatokat:

Kyrie eleison!

Ki hetednap hajnalán vizsgálád, és látád, hogy elgondolásodat fedi a teremtett világ, s örvendeztél, hogy békességet zúgának a vizek, felhők megindulának ajándékikkal, s hogy engedelmesen mindent terme a föld:

Kyrie eleison!

S ki ezen nagy örömödben gondolál egyet, s kezdéd is már teremteni az embert, jól kigyúrván testét agyagból, s véghetetlen jóságoddal lehelvén beléje lelket kérése nélkül is:

Kyrie eleison!

Ki mégsem gyötröd hosszú élettel az embert, hanem idejében ráereszted a halált; a titkaidból kifaragott katonát, ki mindnyájunkkal egyformán köt örök békét, s trónusod lábaihoz gondosan összehord:

Kyrie eleison!

Ki akkor kegyesen elnézed, hogy még életünkben nevet adtunk Neked, s aki kilétedet avval fogod magyarázni, hogy rámutatsz a Kezdet- és a Végre, melyek fejünk felett kibékülnek s Teelőtted összehajolnak:

Kyrie eleison!

Te vagy az örök Egyforma s a mindenkori Úr, mert Reád nem jön soha szűk idő, mivel a semmiből is megélsz, most és mindörökké. Ámen.

A könyvet visszateszi a keblébe, s az inget reá gombolja. Mint a tiszta búza a rostán: úgy hullott átal a tűzön…

Csend.

Fákat fúni kezd a szél. Ég szélén a csillagokat felhő lepi be.

BOTÁR MÁRTON

Belépik. Még az ajtónál elkezdi. Ez az idétlen leánka csak bőg s mutogat errefelé. Észreveszi, hogy az ágy eltűnt.

CSORJA ÁDÁM

Csak nézi Botárt szomorán.

BOTÁR MÁRTON

Ádám… hova leve a mi emberünk?!

CSORJA ÁDÁM

Maga elé ejti. Kibékélt mindennel.

BOTÁR MÁRTON

Ne jesztegess, Ádám… Ilyen hirtelen!?

CSORJA ÁDÁM

Hajtogatja a fejét. Ilyen hirtelen.

BOTÁR MÁRTON

Hamar lejárt az óra… Vigyázkodik. S hol fekszik?

CSORJA ÁDÁM

Mutatja a fazakat. Ez az ő kopossója.

BOTÁR MÁRTON

Együgyűen bámul.

CSORJA ÁDÁM

Elhammasztottam…

BOTÁR MÁRTON

Mit beszélsz…? Hogy beszélsz, Ádám?!

CSORJA ÁDÁM

Megyeztünk. Itt a tisztáson hullott átal a tűzön. Csak a hammát sepertem össze. Ez a vagyonom. Gazdag vagyok.

BOTÁR MÁRTON

A fazakat elveszi, a lámpához tartja, nézi, egy marékkal kivesz, s hullatja vissza. Csorja Ambrus; fájdalmunkat megnövelted – eltávoztál – átváltoztál – hull a hammad – puha a hammad – mintha jó szíved még dobogna benne…

CSORJA ÁDÁM

Dobog benne…

BOTÁR MÁRTON

A mi életünk testvér volt: én tartottam hittel, te tartottad erővel… Csillagok ragyogása közben örökké odabúttál a tűzhöz, s akkor arcád örvendezett, mint az imádkozó baráté. Ilyenkor hányszor elemlegetted, hogy verekedésből szerettük meg egyikamrást. Nem felejtetted soha, hogy még tízesztendősök se voltunk, mikor a fejemet egy lapos kővel béhasítottad. Amíg véle gyengélkedtem, falu gyümölcsit nekem a kebeledben mind összehordtad vóna, s szép szemekkel kérleltél, pedig tudtam, hogy csak a kezed futott el. S attólfogvást milyen igaz barátosok lettünk! Eccer még annyira is bátorodtál értem, hogy a tanítónknak is odakiáltottad: „Botár Marcit ne verje meg, mert baj lesz.” Örökké együtt madarásztunk, erdőket s mezőket is együtt jártunk bé, s mikor a lovakat kihálásra vittük, a Hódos hátáról milyen szépen kifúttad, vackorfalevéllel ó be szépen kifúttad, hogy: „Erdélyország nem nagy ország, de becsüs.” S mikor osztán téged diáknak s engemet inasnak béadtak a városba, mennyit sóvárogtunk a szabadság után, zúgó erdők s nagy kövér kaszállók után mennyit keseregtünk! Te egyetlen jóemberem, hogy elenyészett minden vígság, s hogy elmúla szép szavad s értelmed! Csak az emlékezés lebeg immár, mint az erdő tömött csendje az éccakában, csak a szüvemet járja átal a nagy fájdalom, s kedvemet a búnak szele… Vén szemem már nyugtán vagyon, nyomodban terül az út nekem is, mert esztendeimet lejártattam, mint malom lejárja a búzát. Ég a tűz e világ s az örökélet határkövinél, elválasztott minket, s most felém lebben a lángja, s felette ereszkedik az én elenyésző időm is, és már elindult a szél, ami hammainkat össze fogja keverni, hogy azok is barátkozzanak, míglen ég s föld meg fognak hasadni, s lángba borulván a világ, megtartatik az ítélet… Nyugosson meg a Nagyisten!

CSORJA ÁDÁM

Eleven a fájdalom s a bú.

BOTÁR MÁRTON

Csak a hamu nem lesz eleven.

CSORJA ÁDÁM

Sem a kedvünk. Az enyém bizonyosan nem. Arcát tenyerébe hajtja.

BOTÁR MÁRTON

Reccsent egyet az életünk szekere.

CSORJA ÁDÁM

S így esteledett reánk.

BOTÁR MÁRTON

Mire virjad, a kerekek alól húzhatnak ki.

CSORJA ÁDÁM

Ha lesz ki.

BOTÁR MÁRTON

Romjainkon az ifiak felnőnek.

CSORJA ÁDÁM

Hogy a hírünk el ne vesszen.

BOTÁR MÁRTON

Hogy a hitünk el ne vesszen.

CSORJA ÁDÁM

Ők lobogjanak, s titokban ne maradjanak.

BOTÁR MÁRTON

Mint a mi sok erőnk: el ne száradjanak.

CSORJA ÁDÁM

Mert mi elhányódtunk, s nem volt ki szeressen.

BOTÁR MÁRTON

Az élet javait enmagunkkal fizettük ki.

CSORJA ÁDÁM

Szomorú javait.

BOTÁR MÁRTON

Csak ő nem fizetett nekünk, pedig ő élt le minket, s nem mi őt.

CSORJA ÁDÁM

Igassággal, mondására, megtelt a levegő.

Csend.

BOTÁR MÁRTON

Szomorú emlékű hamu.

CSORJA ÁDÁM

Meggazdagítottál.

BOTÁR MÁRTON

Arany embernek arany pora.

CSORJA ÁDÁM

Mint a hóharmat: reám hulltál.

BOTÁR MÁRTON

Becsülendő örökség.

CSORJA ÁDÁM

A kacagástól megváltottál.

BOTÁR MÁRTON

Csendes fájdalom apróra törve.

CSORJA ÁDÁM

Mégis az én legfőbb javam.

BOTÁR MÁRTON

Halálod után elörökli tőled a szél.

CSORJA ÁDÁM

Madarak fognak feredni benne.

BOTÁR MÁRTON

Égi madarak.

CSORJA ÁDÁM

S azalatt litániát olvas az angyal. Eléveszi a könyvet.

BOTÁR MÁRTON

Az övét, mit lóhátról is sokszor mondogatott.

CSORJA ÁDÁM

Egy régi világból való angyal. Feláll, a fazakat a csutakra teszi, a lámpa alatt leül a földre, hátát a falhoz megveti, forgat a könyvben.

BOTÁR MÁRTON

Ádám mellé leül.

A csutak kettőjük előtt áll.

CSORJA ÁDÁM

Olvassa. A Mindenségnek általános Ura.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Régi és örök Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Magosságnak lelke.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Rendettartó Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Erőnek Nagyistene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Fénynek Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ragyogó nap Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Búsuló holdnak Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Csillagokat őrző Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Felhőknek áldó s büntető ereje: Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Vizeknek félelmetes Lelke.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Tűzzel tisztító igaz Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Minden elemeknek Jelképe.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Életnek örökös Csodája.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Férfiaknak kedvező Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Régi nagy népek Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

El nem felejthető Ősapánk.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Bátrak és szókimondók Istene.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Igaz utat mutató eleven Jel.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Időtmérő Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Titkos és tökéletes Törvény.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ősigaz Isten.

BOTÁR MÁRTON

Emleget és áld a fiad.

CSORJA ÁDÁM

Ki ingyen szeretsz minket.

BOTÁR MÁRTON

Áldunk.

CSORJA ÁDÁM

Ki életünknek kedvet adsz.

BOTÁR MÁRTON

Dicsérünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki népünket megtartottad.

BOTÁR MÁRTON

Szeretünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki barátkoztatsz idegen nemzeteket.

BOTÁR MÁRTON

Becsülünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki elrendelted a halált.

BOTÁR MÁRTON

Félünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki azután Magadhoz váltasz minket.

BOTÁR MÁRTON

Reménylünk.

CSORJA ÁDÁM

Ki a legfőbb Jó vagy.

BOTÁR MÁRTON

Légy a mi segedelmünkre.

CSORJA ÁDÁM

És a Te erőd harmatozzon bé minket, hogy szégyent ne vallj velünk, hanem Veled együtt maradjunk minden népek előtt példátlan megbecsülésben.

BOTÁR MÁRTON

Hallgasd meg! Hallgasd meg! Ámen.

CSORJA ÁDÁM

Kebelébe visszateszi a könyvet.

BOTÁR MÁRTON

Egészen halkan fúni kezdi az ismert halottas éneket.

Ments meg, Uram, minket az örök haláltól.

Ama rettenetes napon minden bajtól.

Midőn az ég és föld meg fognak indulni,

S eljössz a világot lángokban ítélni.

CSORJA ÁDÁM

Maga elé mered, és énekli ő is.

Reszket minden tagom, borzadok és félek;

földi pályát végzett szegény bűnös lélek.

Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,

midőn az ég és föld meg fognak indulni.

Erősödik a szél. Távolról mélyen dörög.

CSORJA ÁDÁM

Ó, be jól esett a lelkemnek!

BOTÁR MÁRTON

Tisztességnél egyebet úgysem adhatunk.

CSORJA ÁDÁM

Érdeme akaratunkat felülmúlja.

BOTÁR MÁRTON

Az egész vármegyét gyászba kéne húzni!

CSORJA ÁDÁM

Csak mi ketten s az ég borul.

BOTÁR MÁRTON

Hét falu harangjait zúgatni kéne!

CSORJA ÁDÁM

Csak a mi keservünk s a homály zúg.

BOTÁR MÁRTON

Nagy sereg siratóasszonyt érdemelne!

CSORJA ÁDÁM

Mi férfiakul vérrel siratunk –: nagyapám az ősidőkből így beszélte.

BOTÁR MÁRTON

Vért a tűzre, s bolondul hiszünk felette.

Távolról dörög.

CSORJA ÁDÁM

Népünk gyökere mégis szakadozik, s hogy újak verődjenek, nem jár reá az idő.

BOTÁR MÁRTON

Bizon, nem járt se reád, se reám: nagy erőnk magtalanul lobogott, mint az őscifraság.

KISPÁL JULA

Szinte futva jön. Lenge ruhában, mezítláb. Még az ajtónál kezdi, félénken, kérve. Kedves nevelőapám, nyugot felé zeng az ég, s én félek.

BOTÁR MÁRTON

Kezét kinyújtja. Gyere hozzám, édes leánkám.

KISPÁL JULA

Odaáll. Az apja haját simogatja.

BOTÁR MÁRTON

Napjaimban már csak te hullatsz egy-egy kicsi fényt…

CSORJA ÁDÁM

Julához. Ha téged látunk, legalább eszünkbe jut az öröm.

KISPÁL JULA

Maga elé néz s elgondolkozik. Eddig már a csillagokon is túl jár…

BOTÁR MÁRTON

Elbúcsúztunk a jóízű beszédtől.

CSORJA ÁDÁM

Julához. Be szépen elsirattad… Látod-é, nekem könnyem sincs: én vagyok az igazi árva…

KISPÁL JULA

Odamegy Ádámhoz. Végtelen gyengéden simogatja őt. Meglátja: én megenyhítem a kend árvaságát: ételünkből örökké hozok, inget is szövök, veteményezek, s még a házat is kiseprem… Botárhoz. Úgy-é, kedves apám, egy családba olvadunk?

BOTÁR MÁRTON

Úgy fiam, úgy.

CSORJA ÁDÁM

Mi megérett virágok vagyunk immár: hull a levelünk, s a fejünk lekonyul. Te vagy a megmaradó illat.

BOTÁR MÁRTON

Ő a madarak éneke hajnalhasadáskor, ő a felkelő nap, minek világánál látjuk elfutni az örömet… Ő a csillag, s mi vagyunk a pásztor.

CSORJA ÁDÁM

A síró pásztor kiül a mezőbe, karjait a csillag felé nyújtja s megindul. A Jula fejét magához húzza, csókolja a haját. Te vigasztalás – te remény – te meleg aranyház…

BOTÁR MÁRTON

Odamegy, hozzájuk hajol, a fejük csokorban van. Ádám, mi ketten két mohás kő vagyunk a tiszta víz fenekén… Kicsi Jutám, te vagy a csillogó fény felettünk a vízen – úgy-é, nem hagysz el soha?

KISPÁL JULA

Soha… Ameddig szívem melege tart, addig van az én országom – kívánni se tudnék többet.

CSORJA ÁDÁM

Kicsi Jula; te pogányságunknak gyógyító vesszeje… Ó, be jó külön világban élni!

KISPÁL JULA

Halkan sír.

Csend.

Fák mozognak, messziről villámlik s dörög.

BOTÁR MÁRTON

Feláll, kifigyel az ablakon, a Jula kezét megfogja. Gyere, édes leánkám, mert készül az üdő.

CSORJA ÁDÁM

Mégis én vagyok az igazi árva!

KISPÁL JULA

Maradjunk itt, kedves apám!

BOTÁR MÁRTON

Hajlékunkat ne hagyjuk el. A bárányokat valami nehogy érje.

CSORJA ÁDÁM

Mintha csak most jöttem volna ez új országba messziről…

BOTÁR MÁRTON

Vigasztalódj, Ádám ecsém!

CSORJA ÁDÁM

Csendes nyugodalmat!

Botár Márton s Kispál Jula elmennek.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtót retesszel bezárja. Visszaül a földre. Most jöttem átal a nagy hegyeken, Keletről. Széles országból szomorú országba… Csak egy jelem van immár ezen árvaságban: te vagy a jelem, hamu, s benned mindenem, mit föld, ember és tűz adott. Te vagy a világ, s te vagy hazámnak határa: őrizni foglak öröklött erőmmel s áldani hittel… Te vagy hazámnak határa. Alugyál velem, éljél velem, örökké maradj velem! Az ászokból idehoz egy hosszú, barna posztószokmánt, a fal mellé leteríti, a fazakat ráteszi, maga is ráfekszik, arcával szembe a fazékkal.

Jobban zúg a szél. Már közelebbről dörög.

CSORJA ÁDÁM

A madarak is elültek. Nem vigyáz senki a földre. Csak a fák lengenek, mint a zászlók. Szél lengeti, föld megöleli. Megöleli, mert ő táplálta, s az övé. Madarak elültek, emberek alusznak. Föld termi a vizet s virágot. Föld termi a tövist, Isten termi az embert. A tövis s az ember együtt termik a bért. A halál csendességet terem. Így múlik az idő. S aztán a csendességben megjajdul az asszony, s termik a gyermek, aki ismét elrontja a csendet. Azután járni kezd, s megy azonegy irányba, ahogy világra jött, s elejébe érkezik a halálnak. S akkor átalmegy a tűzön, s nyomában termik ismét a csend… – Felül. Nagy haja összevissza. Hajlékomban elszáradt a hang, s kiszikkadt a tűz. Én vagyok a bujdosó hegedűs, ki járok a hunn halottak felett, s akit sorvaszt enmaga halottas éneke. Én vagyok a száradó mag a tűzzel s vízzel barátkozó nemzetségem sírján, mert nincsen asszony, ki értem belejajduljon a csendbe, teremvén gyümölcsöt nekem, az én nevemre… Arca szenvedőn vágyakozó, karjait kinyújtja. Asszony! Asszony! Jaj, már én maradtam egyedül a Csorják közül! Ó, ad-é nekem valaki asszonyt, aki megáldjon engem egy legénkegyermekkel?! Ó, be erős vagyok, ki ad? ki ad?! Feláll térdre, és könyörögni kezd.

Örökké élő Isten, ki ülsz az égben, adj nekem asszonyt, aki megáldjon!

Hatalmas Isten, aki gondozod mindenek életét, adj nekem asszonyt, aki engemet megáldjon!

Énistenem, tűznek királya, napnak és csillagoknak hordozója, vizeknek ereje, régi Csorjáknak Istene, adj nekem asszonyt, ki egy legénkegyermekkel megáldjon!

Az eső megered.

Benned bízom, népem Istene, ki a hadakat is életre vezérled, ki néped elültetett erejét öntözöd és kitermeszted gonddal, kinek nincs szándéka gyönyörködni a pusztulásban. Már gyermekkoromban a Te nevedet hirdettem társaimnak, kedvedért szakadtam el a világtól, s követtelek a vizek forrása felé, hogy Veled együtt lakjam, s búsongásodban részem legyen. Te vagy a szikla, mely erejében megnyílik s életet hirdet. Az erdők csendje a Te lelked, záporok szemedből hullnak, Neked áldoznak harmattal az egek, vadak ereje Téged dicsér, virágok illata nem hagyott el. Forrásvízzel mosom le az új világ mocskát magamról, hogy meg ne vess. A szálló madarakat tiszteletedre tanítom, s bejárok hosszú földeket, s hirdetlek Téged, mint egy árva táltos, csak adj nekem asszonyt, kinek vére találjon az enyémmel, s adhasson nekem egy fiat, hogy tisztelő néped ki ne vesszen!

Benned reménylek, s áldozok Neked igaz természetem szerint, s Te adj nekem egy ősszékely asszonyt, ki a csendet jajszóval felvirágozza, oltalmad alatt megszületvén kicsi Csorja Ádám, s apjának értelmére fakadva, tiszteletedet terjessze tovább szóval, cselekedettel s vérével fiai útján…

Ó, adj nekem egy ősvérű asszonyt, mert csak Téged szeretlek, Tünemények igaz Istene, s hűségemet Neked őrzöm erdei lakomban…

Ó, adj erőmnek ősszékely asszonyt, én régi, igaz Istenem!

Hátradől a falhoz. Mintha tenger vággyal hívná.

Kispál Jula, te édes leánkám!: gyere, légy te az ősszékely asszony! Gyere, áldj meg engemet s népemet!

A fazakat kezébe veszi.

Véremnek fele: bátyám, Csorja Ambrus, hammadon keresztül kérlek, járj közbe a mi Istenünknél, hogy ne vesszünk el utód nélkül mind a ketten. Kispál Julát szállja meg a lelked, s ébresszen benne vágyat erőm után, hogy fusson hozzám, s áldjon meg engem egy legénkegyermekkel! – Jóságodért megsiratlak a véremmel, csak hallgass meg! hallgass meg! s légy segedelmemre! Karján felszakasztja az inget. Hammadra véremet eresztem… Körülnéz, feláll, az ászoknál megtalál egy kést: veszi, s visszamegy. Leül, a fazakat maga elé teszi, karját föléje tartja. Így sírtunk mi eddig is az igaz Isten tetszése szerint. Karját megvágja: sűrű cseppekben jön a vér, mit a hamura ereszt. Ó, be jó sírni…!

Döngetik az ajtót.

CSORJA ÁDÁM

A kést a falba üti.

Jegyző, Falusi bíró, három hajtólegényke: Gazsi, Dénkó, Gergő az ajtón kívül.

JEGYZŐ

Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!

CSORJA ÁDÁM

Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.

FALUSI BÍRÓ

Üti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé! Ereszd bé a komádot!

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ambrus elköltözött.

FALUSI BÍRÓ

Hát ki van benn?

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.

FALUSI BÍRÓ

Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóhoz megy. Ki van ott?

FALUSI BÍRÓ

Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.

JEGYZŐ

Én vagyok, Csorja Ádám, a községi jegyző, de felerészben elvitt már a víz.

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget igazgatja. Nyitom, hogyne nyitanám!

FALUSI BÍRÓ

Gazsit feddi künn. Fogd a lábát, te kecskebéka, mert elszakad a füle, s osztán suta lesz.

GAZSI

Vajon álmában nem rúg-é meg?

CSORJA ÁDÁM

Csattantja a reteszt, s kinyitja az ajtót.

JEGYZŐ

Belépik. Jó estét, Csorja Ádám! Vendégeket hajt az eső. Kezet fog. Rázza magáról a vizet.

FALUSI BÍRÓ

Még künn. Úgy no, a lábát. S húzzátok ide bé, a házba. Bélépik. Jestét, Ádám. Egy pillantásra jól megszapula az idő. Kezet fog. Ruházatjáról csorog a víz. Kalapját leveszi, s karimájáról ereszti a vizet.

Gazsi s Dénkó egy lőtt vadkant húznak a szobába.

GERGŐ

Hátulról biztatja. Húzzátok, mert nekünk hizlalta a mennyei gazda.

CSORJA ÁDÁM

Készíti a két csutakot. Üljön le, jegyző úr, s szegény hajlékomért ne vessen meg. A bíróhoz. Kend is telepedjék le, Zsiga bácsi.

DÉNKÓ

Ennye, ne te, né!

FALUSI BÍRÓ

Mi a, hé?

DÉNKÓ

Pillogtat a kan.

FALUSI BÍRÓ

Akár énekeljen is, csak eppen el ne fusson.

JEGYZŐ

Fegyverét a falhoz támasztja. Kabátját leveti, s rázza róla a vizet.

FALUSI BÍRÓ

Fegyverét szintén a falhoz támasztja.

A legénykék az ajtó mellett falhoz fordítják a vadkant. Gazsi és Dénkó ráülnek.

JEGYZŐ

Legén, de jókat pillantott!

FALUSI BÍRÓ

Pedig nem ígértük neki a szalonnát, mint a cigány.

GERGŐ

Furakodik, hogy ő is leüljön a kanra. Eresszetek oda, én szenvedtem jeccséget miatta.

DÉNKÓ

Nyughass, mert felébred a kan.

FALUSI BÍRÓ

Gergőhöz. Majtég lövök neked is, hogy mire ülj.

DÉNKÓ

Gergőhöz. No hallod-é?: Zsiga bá’ meglő egy csutakot neked.

JEGYZŐ

A tűzhelyhez megy, s fázódozik. Egy kicsi tűz jó lesz vala…

CSORJA ÁDÁM

Engedelmet kérek, de ma este eszembe se jutott.

FALUSI BÍRÓ

Szomorúnak látszol, Ádám.

CSORJA ÁDÁM

Elhagytam biza minden kedvemet.

FALUSI BÍRÓ

Rosszat sejtve. Ambrus komám hol van ilyen rusnya üdőben?

CSORJA ÁDÁM

Messze van… Igen messze…

A három legényke egymás között.

GAZSI

Gergőhöz. Mondj egy „messzé”-t!

GERGŐ

Hát túl az óperencián.

FALUSI BÍRÓ

Ádám, titeket talála valami?

CSORJA ÁDÁM

Minket a nagy Valami talála meg.

GAZSI

Hát én jobbat tudok: a csillag háta megett ami hely van: azt.

JEGYZŐ

Hát add elé, hadd segítsünk rajta.

DÉNKÓ

Nem tuttok semmit.

FALUSI BÍRÓ

Mégis furcsa a dolog… Beszédedet mért sajnálod?

GAZSI

Dénkóhoz. Hát tuggy te, lám?!

CSORJA ÁDÁM

Itthagyta ezt a világot.

DÉNKÓ

Hát a mennyország túlsó szegeletje van a legmesszébb: onnét telefonyálni se lehet, még a főkapuhoz se.

JEGYZŐ

Bután néz.

Legénykék kacagnak.

FALUSI BÍRÓ

Megütődve. Meghót-é?!

CSORJA ÁDÁM

Fejével felel.

GAZSI

A „Meghót-é” szót elkapja, s kíváncsian a férfiak felé jön.

Aztán Dénkó, s utána Gergő is. – Bámulva lesik a szót.

FALUSI BÍRÓ

Ó, mit ejtél ki, Ádám!

CSORJA ÁDÁM

Csak a szomorú emlékezés maradt utána.

DÉNKÓ

A jegyzőt félénken oldalból megérinti. Ki hót meg, instálom?

FALUSI BÍRÓ

Még a napokban kaszálni látták…

JEGYZŐ

Dénkóhoz bosszúsan. A vén pék! Most hallgass!

FALUSI BÍRÓ

S még vén se volt, csak velem egykorú…

JEGYZŐ

Furcsa halál az egész.

FALUSI BÍRÓ

S még tudtunkra se essen eddig!

DÉNKÓ

Az arcáját fintorgatja a jegyzőnek hátulról.

CSORJA ÁDÁM

Ma este hagyta itt a világot…

GAZSI

Ádámhoz megy. Ádám bácsi, ki?

CSORJA ÁDÁM

Gazsit megsimogatja. Az én bátyám, fiam –: Csorja Ambrus.

Legénykék igen elszomorodnak.

JEGYZŐ

Keresi a holtat.

FALUSI BÍRÓ

S hol fekszik, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Nem fekszik sehol…

JEGYZŐ

Furcsa halál az egész.

CSORJA ÁDÁM

Felveszi a fazakat, egyik kezével belenyúl, s a vért a hamuval összekeveri, hogy észre ne vegyék, azután a Bíróhoz viszi. Ez az ő kopossója…

FALUSI BÍRÓ

Nézi Ádámot értelmetlenül.

JEGYZŐ

Hol Ádámot, hol a fazakat nézi. Ennek az esze meghibádzott…

A három legényke szájat tátva bámul.

CSORJA ÁDÁM

Ez testének maradéka.

FALUSI BÍRÓ

Csakugyan eszeden vagy-é, Ádám?!

CSORJA ÁDÁM

Elhammasztottam…

FALUSI BÍRÓ

Kezeit összecsapja. Szent Úristen!

Mindenkibe beléreked a szó. Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Egy órával ezelőtt. – Itt a tisztáson. Egyességünk szerint.

FALUSI BÍRÓ

Maga elé hullatja. Elégette… A komámot…! Nagy tudós embert… Tegnap ember, ma csontjának hamma egy fazékban… Mint a törökbúzaliszt… vaj a köménmag… vaj a szitált füveny…

A legénykék naiv csodálkozással a fazakat bámulják.

CSORJA ÁDÁM

A tűz a kiváltságosok temetője.

JEGYZŐ

Félrefordul. Ilyent ember nem hallott. A mai világban…

GAZSI

A másik kettőhöz. Nem kicsi dolog.

FALUSI BÍRÓ

Különös ember vót…

CSORJA ÁDÁM

A tűz a visszatérésnek dicsőséges útja.

JEGYZŐ

Különválva, magában. A szívem a torkomba jött. Az eszemet nem tudom kézhez kapni.

DÉNKÓ

Én jól üsmertem Csorja Ambrus bácsit: a papnál is szebb szavú ember volt.

FALUSI BÍRÓ

Nagy dolgot cselekedtél, Ádám.

DÉNKÓ

De én még jobban üsmertem. Sokszor háltunk egy tűz mellett. Gergőhöz. Úgy-é te is ott voltál, Gergő?

JEGYZŐ

Kezeivel is nyugtalankodik. A pogány vér kiütött…

GERGŐ

Eppen ott. Gazsihoz. S hadd el, milyen közel tartotta a fejit a tűzhöz. Mondtuk neki, hogy: eccer langba borul, Ambrus bá’, a nagy haja! – s ő azt mondta rea, hogy: ne féjetek, mert én jóbarátos vagyok a tűzzel.

FALUSI BÍRÓ

A fazakat elveszi, a lámpához viszi, s nézi.

JEGYZŐ

Úgy-é no, mire jutott a keresztelő víz!

GAZSI

Nem gyermekjáték!

CSORJA ÁDÁM

Leül a csutakra.

FALUSI BÍRÓ

Nézi a hamut. Ambrus komám – ó irgalmas Isten! – szép szavadot bélepte a hamu… Arcád esszeromlott, nem süti már többet a kelő fény.

GERGŐ

Nagy szomorúan elgondolkozik. Ambrus bácsit eltüzelték, mint a bükkfát…

JEGYZŐ

Hümget. No, most légy Jegyző!

GAZSI

Immár bizonyosan nem tudja senki, hogy mi székelyek honnét eredtünk… Jaj, de szépen tudta ő, s nem fogyott ki soha a szóból…

DÉNKÓ

Önérzetesen ütögeti a homlokát. Ne féj, mett nekem még a fejemben van.

FALUSI BÍRÓ

A fazakat visszaadja Ádámnak. Nem e világba való ember volt. Nyugossa meg kivételesen az Isten.

CSORJA ÁDÁM

A fazakat a fal mellé teszi a szokmánra. Visszaül a csutakra.

JEGYZŐ

Sétálni kezd a szobában. Vesbe-vesbe megáll, s gondolkozik. Bé sem volt jelentve. Meg sem kémlelték a holtat. Pedig törvény is van.

FALUSI BÍRÓ

Félrevonul. Búsong. Velem egykorú volt… Még utolérhetem… – Ma vagyunk, s holnap nincsünk.

A három legényke Csorja Ádámot közrefogja.

GAZSI

Kíváncsian. Szeretettel. Ádám bácsi, magik elegyezték szépen a dolgot?

CSORJA ÁDÁM

Mi el, édes fiam.

HÁROM LEGÉNYKE

Egyszerre. Ó, bár hallottuk vóna!

DÉNKÓ

Legalább tanótunk volna belőle.

GAZSI

Hogy égette el, Ádám bácsi? Nagy-nagy tüzet rakott?

CSORJA ÁDÁM

Nagyot biza, édes fiam.

GERGŐ

Bükkfából-é, vaj cserefából?

CSORJA ÁDÁM

Bükkfából, fiam, hosszú kaszajfából. Mint az oltárt, úgy.

HÁROM LEGÉNYKE

Egyszerre. Ó, be szép lehetett!

DÉNKÓ

Még annál is szebb, barátom!

JEGYZŐ

Vizsgálja a fazakat. Tiszta hamu. Meleg hamu. Ilyen hamu nem égett mostanában a környéken.

DÉNKÓ

A másik kettőhöz. A má halál, lássátok-é?! Nem belé a mocskos földbe, hanem a szép piros tűzbe! Úgy sem érzi az ember, még annyit se, mint a bolhacsípést…

CSORJA ÁDÁM

Megöleli s megcsókolja Dénkót. A másik kettő is odabúvik: azokat is meg.

FALUSI BÍRÓ

Búsong. Elszállunk a világból, mint a tünemény. – Kivirjad, s bésetétedik. – A nap kurta.

GAZSI

Csak vénülhessek meg, ne féjjetek, mert én is úgy hagyományozok.

DÉNKÓ s GERGŐ

Egyszerre. Én is!

GAZSI

Én a testem hammát anyámnak hagyományozom.

FALUSI BÍRÓ

Jön feléjük. Ne beszélj, fiam, ilyeneket. Jut még idő arra. – Meghótnak földben a helye.

Három legényke továbbhúzódik a szóra.

DÉNKÓ

Aki fél a tűztől, annak ott is jó.

FALUSI BÍRÓ

Béka legénkéje, ne tudóskodj. Ádámhoz. Látod-é, már bennük van?!

JEGYZŐ

Ádámhoz jön. Nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, Csorja Ádám. Viselkedése hivatalos. Ebből baj lesz, mert a halott embernek is törvénye van.

CSORJA ÁDÁM

Elmúlás a törvénye.

HÁROM LEGÉNYKE

A szokmánra telepedik.

FALUSI BÍRÓ

Jó, jó, Ádám ecsém, de a könyveket is igazítani kell.

CSORJA ÁDÁM

Éltiben nem sokat gondoltak véle. Most egyszerre becsüs lett.

A legénykék sorra nézegetik a fazakat, szagolgatják is. Közben pusmognak.

GAZSI

Lássátok-é, mi lesz az emberből?: mint puskapor, csak eppen hogy bé nem gyúl, hanem inkább aszalódik össze.

JEGYZŐ

A falu az én kezem alá tartozik. Nekem mindenkiről számot kell adnom.

GERGŐ

Hát biza, ilyen az ember: a fazékból táplálja fel magát, s visszakerül oda.

CSORJA ÁDÁM

A mi életünket senki nem tudakolta.

JEGYZŐ

Akárhogy s mint van, de vizsgálat alá kell vennem a dolgot.

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. Hát vizsgálják! Fel a császárig! Én az Istennek adok számot, s nem embernek, s nem jegyzőnek, s még nagyobb úrnak sem. – S egyébként is: éltiben nem kedveskedtek neki, nagy esze itt száradott el az erdő között. Most már nyugalomra tért, s ne bolygassa senki.

HÁROM LEGÉNYKE

Közösen a „Miatyánk”-ot mondja.

FALUSI BÍRÓ

Annyi igaz, hogy esze volt jócskán.

JEGYZŐ

Csakhogy külön Istent tartott, s a jámborokra azt mondta nyíltan, hogy azokat a sok kétszínű pap s a cudarul hazug betűvetők letérengették az igaz útról. Önérzetesen Ádámhoz. Úgy igaz-é, vagy nem?

CSORJA ÁDÁM

Úgy igaz, mert úgy mondta. S úgy igaz, mert úgy mondom én is.

JEGYZŐ

Hát jól van. Ennyi elég volt. Papirosat, ceruzát vesz elé, a bírót megfordítja, papirosat a hátára teszi, írásra készen. Csorja Ádám, ezennel hivatalosan felszólítlak, hogy fülétől farkáig mondd el a halálesetet.

CSORJA ÁDÁM

Az én hajlékom hivatalos szavakat nem tűr.

FALUSI BÍRÓ

Mondd el, Ádám ecsém, hát a jegyző: jegyző, s mi emberek vagyunk.

CSORJA ÁDÁM

Végóráján a hammasztást elhanyományozta nekem.

JEGYZŐ

Ír s közbeszól. Valaki hallotta-é?

CSORJA ÁDÁM

Hallotta az Isten.

JEGYZŐ

Tanú kellett volna. Így ki hiszi, s ki nem.

CSORJA ÁDÁM

Amit én mondok, az igasság, mint reggel a fény.

FALUSI BÍRÓ

Azt merem én is állítani, hogy igaz a fajtád.

JEGYZŐ

Bíróhoz. Ne mozogjon, maga, Zsiga bá’, mert nem tudok írni.

FALUSI BÍRÓ

Nyugodtan megfordul. Hát tanóljon meg az úr.

JEGYZŐ

Jól van, jól. Nekem a törvény parancsol. Megfordítja ismét a bírót. Mondd tovább, Csorja Ádám, az esetet.

CSORJA ÁDÁM

Én kívánságát bétöltöttem: hólta után mingyárt összehordtam az oltárt, kivittük, elégettem, s a hammát két markommal a fazékba raktam. Ennyi az egész.

JEGYZŐ

No, no, azt a szót mondád, hogy „kivittük”. Úgy hát valaki mégiscsak volt itt?!

CSORJA ÁDÁM

Kispál Jula s én vittük ki.

Három legényke idegyűl.

JEGYZŐ

Ír. Ez egy. – A Botár fogadott leánya, úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Ehelyt laknak a veres fedelű házban.

FALUSI BÍRÓ

Megfordul. Micsoda leány az, jegyző úr. Csak Marci nem adja férjhez, mert fejérnép nélkül dísztelen a ház.

JEGYZŐ

Az mind nem tartozik ide. Csak a számítódik, hogy az leány, Ádám még legény, s ketten titkon égették el a hóltat.

CSORJA ÁDÁM

A vér elönti. Hej, hogy az a Jóisten le nem száll az ilyen beszédre! De nekem nincs jegyző, nincs úr s nincs irgalmam, ha így elfacsarja a szót.

FALUSI BÍRÓ

Csillapodj, Ádám ecsém, a jegyző úr a törvény embere, s annak csak esze kéne legyen, de szíve nincs.

JEGYZŐ

Bíróhoz. Maga ne tudóskodjék, hanem tartsa szem előtt a törvényt.

CSORJA ÁDÁM

Kesergőn. A Csorják emberek voltak örökké. Nem nadrágos ördögök, csak emberek, Albert Zsiga bíró. Mutatóujját fenyegetve lógatja. Becsületben társai az igaz Istennek, mezítláb s ehezve is egyenes úton járók. – Vigyázz, ember, ki ítélni akarsz az utolsó Csorja felett!

A három legényke Csorja Ádám körül húzódik, tüntetőleg a jegyző ellen.

JEGYZŐ

No-no, megértem én csendesebben is a szót. S osztán még eddig ok sincs patvarkodni, mert amit mondtam is, csak enyhén tettem.

CSORJA ÁDÁM

Enyhén, úgy-é? – hogy szakadjon a ház az ilyen enyheségre.

FALUSI BÍRÓ

Jegyző úr s te is, Ádám ecsém: ne rontsuk egyikamást, úgyis csak vajegyen vagyunk. Legyen eszünk, s ne rontsuk egymást!

JEGYZŐ

Megy tovafelé. Ne rontsuk, ne rontsuk! Szép oktalan beszéd! De hát a törvénnyel mi lesz?, megtipodjuk a lábunkkal?

FALUSI BÍRÓ

Pipáját tölti. Törvény, törvény… Nem küsasszon a törvény, hogy ha kell, ha nem, hát kedvibe járjon az ember. Csihol.

CSORJA ÁDÁM

Visszaül a csutakra. Mellére mutat. Itt kéne lennie a törvénynek, s nem a száraz papiroson.

JEGYZŐ

Újravizsgál mindent. Körül a szobában, itt is, ott is nézeget. Még az ászkot is felkutatja.

DÉNKÓ

Látván, hogy a bíró nem tud kiütni, felajánlkozik. Adja ide, Zsiga bácsi, én egy hoppra kiütök.

FALUSI BÍRÓ

Bajosan hiszem. Veri jobban. Ha már az én kezemben nem fog szikra, mehetünk nárittyenbe zsákkal levegőt hordani.

GERGŐ

Kerítek én bakszenet hamarébb. A tűzhelyhez megy, a hamut vájni kezdi széjjel, a pityókákra reá kap, s a szenet felejti.

FALUSI BÍRÓ

Dénkónak mégis odaadja a szereléket. No, hadd lám: milyen legény vagy.

GAZSI

Észreveszi, hogy Gergő mire kapott, ő is odamegy.

DÉNKÓ

Ütni kezdi a szikrát, de hirtelen abbahagyja, s a másik kettőhöz megy. Ezt meg ne egyétek, ez legyen az enyém.

FALUSI BÍRÓ

Dénkóhoz. Hitván békája, add ide azt a szereléket.

DÉNKÓ

Egyre kiüt. Hopp, belékapott, mint István bá’ az ivásba. Odaadja.

JEGYZŐ

Itt-ott a falra teszi a papirost, s jegyez.

GAZSI

Egy pityókával a kezében Csorja Ádámhoz megy. Ádám bácsi, vajegy pityóka van a hamuban, nekünk adja-é?

CSORJA ÁDÁM

Egyétek meg mind, édes fiaim.

DÉNKÓ

A köcsöggel Csorja Ádám elé áll. Ádám bácsi, ezt a tejet megihatjuk-é?

CSORJA ÁDÁM

Osszátok el, s igyátok meg, fiaim.

FALUSI BÍRÓ

A vadkanon ül, s búsan pipál.

HÁROM LEGÉNYKE

A tűzhely körül ellegeti a pityókát, s sorra iszik a köcsögből.

JEGYZŐ

Ismét a fazakat vizsgálja. Amint leteszi, megpillantja a falba ütött kést: kihúzza, vizsgálja.

CSORJA ÁDÁM

Háttal a Jegyzőnek ül a csutakon. Állát keze fejére támasztja.

JEGYZŐ

Hol a késre, hol Csorja Ádámra vigyorog.

GAZSI

Issza a tejet. Úgy esik, mint leánnak a csiklintás. Köcsögöt Dénkónak adja.

JEGYZŐ

Csorja Ádám!

CSORJA ÁDÁM

Meg se mozdul.

JEGYZŐ

Csorja Ádám, e miféle kés?!

CSORJA ÁDÁM

Oda se néz. Nyilván cigánykés.

JEGYZŐ

Mert ez egy véres kés.

CSORJA ÁDÁM

Kisvártatva. Az is van rajta.

JEGYZŐ

Meg sincs száradva.

CSORJA ÁDÁM

Mind igaz.

FALUSI BÍRÓ

Jegyzőhöz megy: sunyin, mint a varjú, nézegeti a kést, el akarja venni, de a jegyző nem adja.

HÁROM LEGÉNYKE

Szintén odamennek, kíváncsiskodnak, közben ellegetnek.

CSORJA ÁDÁM

Ül nyugodtan, meg se mozdul.

JEGYZŐ

Fegyverét kézbe veszi.

FALUSI BÍRÓ

Várakozva pislog.

HÁROM LEGÉNYKE

Az evést abbahagyja, s lesi, hogy mi lesz.

JEGYZŐ

Csorja Ádámhoz közelít, oldalt megáll mellette, puskát lábhoz ereszti, kést tartja. Ezen perctől kezdve én a törvény embere vagyok. Őrizetedet elrendelem, s e véres késsel együtt a törvény kezibe adlak. Ha nem engedelmeskedel, fegyveremmel magam hajtom végre rajtad a törvény ítéletét. Most kövess engem!

CSORJA ÁDÁM

Féloldalt, szúrósan, összeszorított szájjal a jegyző arcába néz, aztán végig rajta, s szemét rebbenés nélkül egy pillanatig a puskán tartja – akkor lassan feláll: gőgösen, gúnnyal a jegyző szemébe kacag, mint a villám, mellen ragadja, jegyző emeli a puskát, Dénkó a köcsögöt elveti, s a puska agyát hátulról megragadja.

JEGYZŐ

Nyekkenve a fal mellé suppan. Puska, kés kihull a kezéből.

FALUSI BÍRÓ

Helyben megkövül.

HÁROM LEGÉNYKE

Gúnyosan vigyorog a jegyzőn.

CSORJA ÁDÁM

A fegyvert felveszi, ravaszát felhúzza, gőgösen egyenesre feszül. Én Csorja Ádám vagyok. Apám Csorja Béni volt.

JEGYZŐ

Szeme tétován rebeg, nyögve tápászkodik. Majd a törvény… az erősebb…

GERGŐ

Lassan Csorja Ádámhoz megy, s mintha titokban csinálná, jobb kezét megsimogatja.

CSORJA ÁDÁM

Ebben a hajlékban egy fazék hamu az úr. S én vagyok az ő katonája. A fegyvert lábhoz teszi, s feszesen áll.

GAZSI

Hunyorít a másik kettőnek. Többet ért a vadkannál.

FALUSI BÍRÓ

Támogatja a jegyzőt. Kár vala olyan erősen leülni, jegyző úr.

JEGYZŐ

Nyöszörög. E nem marad annyiban.

FALUSI BÍRÓ

Nem véres már a kés, úgy-é?

JEGYZŐ

Majd a törvény… az erősebb…

DÉNKÓ

Önérzetesen. Ádám bácsi azt is földhöz vágja, ha meg kell lenni!

JEGYZŐ

Gazsihoz. Gazsi, menj csender után, hamar.

GAZSI

Itt elegen vagyunk.

JEGYZŐ

Gergőhöz. Menj te, Gergő, izibe.

GERGŐ

A csenderek most alusznak.

CSORJA ÁDÁM

Menjetek, hadd lám, termett-é csender, aki Csorja Ádámot megkötözze?

FALUSI BÍRÓ

Tán a csendernél jobb volna most a doktor, jegyző úr.

JEGYZŐ

Majd elmegyek én. Tápászkodik.

CSORJA ÁDÁM

Térdepeljen le! A fegyvert nekifogja.

JEGYZŐ

Reszket. Szent Úristen! Még elszól, jaj, elszól! Feleségem, gyermekeim…

CSORJA ÁDÁM

Amíg akaratomat teljesíti, nem szól el soha. – Térdepeljen le!

JEGYZŐ

Letérdepel.

CSORJA ÁDÁM

Mondja ezt utánam: Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igazi fiai ők.

JEGYZŐ

Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőknek. Az Ősisten igaz fiai ők.

CSORJA ÁDÁM

Fegyvert a jegyző kezébe adja.

JEGYZŐ

Félénken elveszi, s avval támaszkodva, feláll.

CSORJA ÁDÁM

A kést felveszi, s a csidmája szárába dugja. Ujjasát felveszi, kalapját fejébe nyomja, a fazakat ölébe veszi, s a szoba közepén kihívóan megáll. Én az Ősisten igaz fia vagyok. Egy fazék hamu s a becsület minden kincsem. Keserűen kacag. Minek ide a csender? Hát félek én embertől?! Vagy félek a törvénytől?! Menjünk!

Megindulnak. Elöl sántít a jegyző, utána megy a bíró s a három legényke.

CSORJA ÁDÁM

Az utolsó legénykéhez. Fúdd el, Gergő fiam, a lámpát.

GERGŐ

Visszalépik, s elfújja a lámpát.

A sötétben kibaktatnak az ajtón.

CSORJA ÁDÁM

Az ajtónál hangzik a szava. Hadd lám azt a törvényt, amit urak termettek, mert én máig csak az Isten igaz törvényét üsmertem.

GAZSI

Kívül, csodálkozással. Zsiga bá’, jaj, hát itt hagyjuk a vadkant?!

FALUSI BÍRÓ

Haggy békén neki, fiam, még törvényre vinne az is, hogy meglőttük.

Függöny lemegy

Harmadik jelenés

Szín: rideg bírósági terem. A pódiumon, mely a padlónál csak arasznyival magasabb, hosszú, hitvány asztal, s nincs leterítve semmivel. Az asztalon egy rozsdás feszület, mellette a véres kés, és réztartóban egy görbe szál gyertya. Az asztalnál ülve, jobb sarokban egy kerek füttő, minek füstöt vezető csöve most az űrbe mered; balra két ablak, a piactérre nyílik, hol mindenfajta székelyek járnak-kelnek, részegen is, józanon is. Az asztallal szemben megviselt fapadok.

Idő: a Második jelenés-t követő nap, estefelé.

Függöny feljön

Az asztalnál ülnek: Elnöklő bíró, Első bíró, Második bíró, bütüben az Ügyész és a Védő. Az első padon: jobbra a jegyző s a falusi bíró, balra Botár Márton s Kispál Jula. A hátulsó padokban: falusi székelyek városiakkal keverve. A falusi férfiak némelyike ostorral a vállán, kezében kötéllel vagy újonnan vásárolt egyéb portékával. Falusi asszonyok átalvetővel, szernyünagy szalmakalapokkal, szitákkal.

Az ajtónál egy vén, trottyos szolga.

ELNÖK

Szolgához. Törülje meg ezt a keresztet!

SZOLGA

A feszületet felveszi, kabátja ujját a tenyeréhez szorítja, s karjával kezdi pucolni. Azután előhúz egy kockás zsebkendőt, köpik rá, és súrolja azzal.

Népség derül.

ELNÖK

Mikor a szolga visszateszi a feszületet. Maga milyen vallású?

SZOLGA

Unitárius, szolgálatjára.

ELNÖK

A jó vallás.

SZOLGA

Helyére mentiben. A jó, mert nincs sok baj véle.

ÜGYÉSZ

Bicskával ceruzát hegyez.

ELNÖK

Pontosan fújja az orrát, zsebkendőjét gondosan összehajtogatja, s úgy teszi el.

JEGYZŐ

Utána csinálja.

A népség közül egy vén székely büdösköves gyufával pipára gyújt. Körülötte morgolódnak a fejérnépek: „be büdös, hajja-é”, „türtőztesse magát”, „itt nem szabad pipálni”.

ELNÖK

A dohányzást megtiltom!

VÉN SZÉKELY

Pajmolódik. No ebatta, mihelyt úr, máris réguláz. Oltja s rakja el a pipát.

ELNÖK

Szolgához. Vádlottat vezessék elő!

SZOLGA

Elbilleg, ajtót nyitva hagyja.

Csend. A három bíró sugdosik össze. Védő könyvet forgat. Népség az ajtót lesi.

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Bence és egy másik szuronyos csendőr között az ajtóban megjelenik: arca gőgös, testtartása egyenes, viselkedése szinte kihívó. Amint belépik a terembe, a nép tüntetve feláll, csak a jegyző marad ülve.

BOTÁR MÁRTON

Amint Csorja Ádámot meglátja, közelít feléje. Ádám ecsém!

Csendőr visszatartja.

KISPÁL JULA

Apjával egyszerre. Ádám bácsi!

GÁLFI BENCE

Julát visszatartja s e pillanatban megismeri, s megfeledkezik magáról. Kispál Jula, te vagy!?

ELNÖK

Asztalra üt. Itt a törvény házában vagyunk.

KISPÁL JULA

Ijedten leül a padra.

A két csendőr Csorja Ádámot az asztal elé vezeti. Népség apránkint leül.

ELNÖK

Nézi a vádlottat, s súrolja az állát.

Csend.

ELNÖK

Csorja Ádámhoz. Mi a neve?

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ádám.

ELNÖK

Hány esztendős?

CSORJA ÁDÁM

Harminchat.

ELNÖK

Milyen vallású?

CSORJA ÁDÁM

Nem felel.

ELNÖK

Nyomatékkal. Milyen vallású?

CSORJA ÁDÁM

Pogány.

JEGYZŐ

Hirtelen kifakad. Jaj, az istentelen!

Bírák összenéznek.

II. BÍRÓ

No, ezt pogányul kimondá.

ELNÖK

Megfogja a keresztet. Ezt nem ismeri?

CSORJA ÁDÁM

Üsmerem.

I. BÍRÓ

Közbeszól. Keresztvíz alatt nem volt?

CSORJA ÁDÁM

Voltam.

ELNÖK

Akkor mért állítja, hogy pogány?

JEGYZŐ

Buzgón. Csak jesztegetni akarja a bíróságot.

Nép derül.

II. BÍRÓ

Mosolyogva leinti a jegyzőt.

CSORJA ÁDÁM

Mert én a tűz Istenét hiszem, s az égi jeleket. S nem a városét.

ELNÖK

A feszületet jól leteszi az asztalra. Maga vadember.

CSORJA ÁDÁM

Arccsontját mozgatja. Hát az. Az igasság s a becsület vadembere vagyok.

II. BÍRÓ

Viccesen. Ne vegye el a kenyerünket.

A nép közül egy kényes női hang: „Milyen igazi ősférfiú!”

ELNÖK

A fazékban mit hordoz?

CSORJA ÁDÁM

A nemzetségemet.

ELNÖK

A bíróság érthető feleleteket vár. S vádlottat figyelmeztetem illedelmes viselkedésre.

JEGYZŐ

Kárörömmel. Most emberedre akadtál!

ELNÖK

Tenyerét a jegyző felé óvásra emeli. Csorja Ádámhoz. A fazékban mit hordoz?

CSORJA ÁDÁM

Csak néz ki az ablakon, s a kérdést semmibe veszi.

Csend.

GÁLFI BENCE

Hát ebben van az édesbátyja hamma, s az Istennek se lehet se elvenni tőle, se letétetni véle.

ELNÖK

Gálfi Bencéhez. Valami gyilkoló szerszám nincs-é belérejtve?

GÁLFI BENCE

Nemigen hinném.

II. BÍRÓ

Nagyképűen, de nem komolyan. Valami bomba talán!?

CSORJA ÁDÁM

Nyugodtan. Hát van gyilkoló szerszám: maga a halál van benne.

JEGYZŐ

Mondám úgy-é, hogy jesztgetni akarja a bíróságot? –

ELNÖK

Csendőrök, kutassák átal!

Csendőrök feléje mozdulnak.

CSORJA ÁDÁM

Egyet hátralépik. Emberfia ide ne, mert a halál van benne.

Csendőrök biztatásért az elnökre néznek.

CSORJA ÁDÁM

A feszületre mutat. Vagy a törvénybírák Krisztusa tanította, hogy háborgatni kell a hóltat!?

Bírák zavarodva hallgatnak. – Nép egy része feláll, zúg, s ilyen mondások hallatszanak: „Igaza van.” „Béke a hóltnak!” „Nyugalom a hóltnak!” – Botár Márton s a falusi bíró felállnak.

BOTÁR MÁRTON

Isten ellen vétkezik, ki bolygatja a hóltak porait!

FALUSI BÍRÓ

A bíróság ezen vizsgálatot szüveskedjék elengedni!

A Gálfi Bence s a Kispál Jula nézése összeakad, s Kispál Jula félénken inti, hogy ne bántsa Csorja Ádámot.

JEGYZŐ

Urason hátraint a népnek, hogy üljenek le.

ELNÖK

Üti az asztalt.

A nép leül és elcsendesedik.

ELNÖK

Vádlott, üljön le!

CSORJA ÁDÁM

Az első pad közepén leül. A két csendőr melléje, puskáját térde közé csípi mind a kettő.

I. BÍRÓ

Olvassa. Szándék Lajos, községi jegyző.

JEGYZŐ

Készséggel feláll. Jelen vagyok, kérem. Sántítva az asztal elé jön.

ELNÖK

Adja elő vádját és panaszát.

JEGYZŐ

Torkát megköszörüli. Tekintetes bíróság! Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, mindenekelőtt kijelentem a Tekintetes Bíróságnak, hogy engemet harag vagy bosszúállás nem vezérel, hanem olyan igaz minden szavam, mint hogy ragyog a nap –

FALUSI BÍRÓ

Hirtelen közbevág. Éjjel! Bocsánatkérően kezit a szájára teszi.

I. BÍRÓ

Kedves atyámfia, őrizkedjék attól, hogy a tárgyalást zavarja.

ELNÖK

Községi jegyzőhöz. Tessék!

JEGYZŐ

Én, Szeredai Szándék Lajos, jelenleg kösségi jegyző, ezelőtt hat esztendővel kerültem ezen jegyzőségbe, s attólfogvást a nép gyámolítója, bajainak orvoslója és igaz vezére voltam. Félhanggal feljebb. De egyúttal olyan elöljáró, aki előtt e kerek földön legszentebb valami a törvény, mert törvény nélkül nincs nyugalom, nincs becsületes élet, s nincsen Istennek félelme, valamint törvény nélkül összedőlne – Kezével félkört csinál. – a nagy Mindenség is.

ELNÖK

Tessék a vádra térni!

II. BÍRÓ

Az ablak felé mutat. Mert nyugszik mindjárt a nap, kérem.

Közben-közben Gálfi Bence s Kispál Jula szemeiket összeakasztják.

JEGYZŐ

Tekintetes bíróság! Hát én elmondom kurtán, hogy mit észleltem, mit láttam s mit gyanítok. S megemlítem a magam sérelmét is, amely a maga nagyságában tisztán fog állani a Tekintetes Bíróság előtt, ha kidomborítom azt is, hogy legbuzgóbb törvényes működésemben szenvedtem e sértést – hogy még most is sántítok a jobbikra – Emelgeti, s hirtelen Csorja Ádám felé fordul, mint egy vén kakas. –, azt a kutya szentyit ennek a vadembernek. Tekintetes Bíróság!

VÉN SZÉKELY

Szava alaposan jön a nép közül. No-no, a pap kivágja a nyelvit!

II. Bíró mosolyog. Védő jegyez. Ügyész ásítás közben veregeti a száját.

ELNÖK

Feddőleg a jegyzőhöz. Kérem, kérem!

JEGYZŐ

Engedelmet kérek, tekintetes bíró úr, hogy megfelejtkeztem magamról, de elgondolható, micsoda lelkiállapotban állok itten. Hangja emelkedik. Mert a magam személyét nem sokba számítom, Tekintetes Bíróság, de ha valaki a törvényt csúfolja meg – Csorja Ádám felé –, annak kár a jó erdélyi levegő – Gyors tűzzel. –, ítéljék el, tekintetes bíró úr, ítéljék el, a Nagyisten megfizeti!

Nép derül.

ELNÖK

Üti az asztalt. Jegyzőhöz. Kérem, kérem!

I. BÍRÓ

Jegyzőhöz. Mi megtesszük a magunkét, csak bízza reánk.

VÉDŐ

Nyilvánvaló, hogy vádlót bosszúállás vezérli.

JEGYZŐ

I. Bíróhoz. Engemet-é? Távol legyen tőlem, bíró úr, mert én, mint magánember, a számot még ki se tátom, hiszen törné el valaki a lábamot, bíró úr, a lábamot! s úgy törné el, hogy törvénybe ne ütközzék, én még akkor sem szólnék, bizonisten nem, még egy felet sem –

ELNÖK

Jegyzőt beszédében megzavarja. Adja elé végre már a vádját s panaszát.

JEGYZŐ

Tekintetes bíró úr, az egész környék tudja, hogy igaz szónál egyéb nem jő ki a számon, s az is általánosan ismert dolog, hogy a szót ok nélkül nem szaporítom, de amit egyszer kimondok, az olyan, mint a kő: az idő elmegyen felette, de meg nem változik.

II. BÍRÓ

Kedélyesen a jegyzőhöz. Az asszonyok kölcsönpénzzel is megvennék a száját, jegyző úr.

Nép derül.

ELNÖK

Erélyesen. Szíveskedjék kérdéseimre válaszolni.

JEGYZŐ

A legnagyobb készséggel, tekintetes bíró úr, mert én még az ingemet is odaadnám a törvénynek –

VÉN SZÉKELY

Tempósan. Egyet se, szebb a törvény csórén.

ELNÖK

Gálfi Bencéhez. Kérem, vezesse ki a közbeszólót.

Mindenki hátranéz, csak Csorja Ádám ül mozdulatlanul.

GÁLFI BENCE

Hátramegy a padok közé. Távozzék, atyafi!

VÉN SZÉKELY

Kijön a padból, akkor meggondolja magát – az elnökhöz. Akármi legyek, ha szólok többet, tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Csendőr, vezesse ki!

VÉN SZÉKELY

A csendőrhöz leereszkedőleg. Egyet se fáraggy, ecsém. Inkább arra ügyelj, hogy a törvény utánam ki ne fusson. Elmegy.

GÁLFI BENCE

Visszajövet Kispál Julához súrlódik, s neki súg valamit.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Hogy került ön a Csorja Ádám erdei lakába?

JEGYZŐ

Hát arra vadásztunk, ott esteledtünk, s az eső béhajtott. De bé sem akart ereszteni, tekintetes bíró úr, abból jót ugye nem gondolhat okos ember?

I. BÍRÓ

Ki volt még önnel együtt?

JEGYZŐ

A falusi bíróra mutat. Hát a bíróm, aki itt ül, s még három hajtólegényke – három tolvaj lesz azokból is.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Igaz-é, hogy Csorja Ádám nem akarta béereszteni?

FALUSI BÍRÓ

Hát mü hamar bémentünk, istálom.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Egyenesen feleljen, kérem!

FALUSI BÍRÓ

Igyenesen az ajtón mentünk bé, tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Mérgesen int a falusi bíró felé. Jegyzőhöz. Ahogy belépett, valamit vett-é észre?

JEGYZŐ

Hát vettem biza. Először is: a gazda ingujjra vetkezve, tűz nélkül szomorkodott, miből gondoltam, hogy a lelkiismerete gyötörte, mert a lélek, Tekintetes Bíróság, az kínozza a bűnös embert, azt mi mindnyájan jól tudjuk, akik magasabb iskolákban is jártunk, s a tudomány mellett megtanultuk becsülni a törvényparagrafusokat, s nem maradtunk olyan setétségben, mint – Csorja Adám felé. – ez… ez… ó, be jól mondá a tekintetes bíró úr – ez a vadember.

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. A bíróság ítéljen el, vagy lövessen fejbe, de ne kínoztasson engemet a gonoszak mocska által. Elnéz a bírák feje felett. Ó, ősigaz Isten, mért nem borítod tűzbe ezt a világot álnok tudományával együtt, s hoznád vissza a régit, amelyikben igaz erőnkkel fénylettünk, mint a csillag – ó, Csaba, te igasságnak első vértanúja!

Nép között egy falusi asszony szepeg.

ELNÖK

Szomorúan. Vádlottat kérem, üljön le.

CSORJA ÁDÁM

Nem mozdul. A két csendőr le akarja ültetni. Ezeket lerázza magáról, s akkor leül.

JEGYZŐ

Ijedten. Jaj, tekintetes bíró urak, ha ezt az embert szabadan eresztik, ki felel az én életemért?!

CSORJA ÁDÁM

Nyugodtan. Én férgeket nem ölök.

FALUSI BÍRÓ

A jegyzőhöz. Siessen, jegyző úr, mert otthon az asszony reánk pall.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Hallgasson és várjon, kérem.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Ne féljen, a törvény áll és igazságos. Csak adja elé a vádat.

JEGYZŐ

Isten látja lelkemet, de minden arra mutatott, hogy Csorja Ambrus nem természetes halállal múlott ki.

CSORJA ÁDÁM

Mozdul. Ó, Isten, be csoda, hogy tűröd!

ELNÖK

Kezét felemeli. Vádlott bízzék a törvényben, s várja csendben az ítéletet.

JEGYZŐ

S amikor bémentünk nagy nehezen, valami négy-ötször is kérdeztük, hogy hol van Csorja Ambrus. Hirtelen a falusi bíróhoz. Nem igaz-é, Zsiga bácsi?

FALUSI BÍRÓ

Nincs hazugság nélkül.

II. Bíró s a nép derül.

I. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Magával nem sokra megy az ember.

FALUSI BÍRÓ

Mer én sokra megyek, úgy-é, magikkal?!

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Miféle beszéd? Viselkedjék korához méltón! Jegyzőhöz. Mondja, kérem, tovább.

JEGYZŐ

S csak a hatodikra vallotta bé, hogy meghalt. S osztán – figyeljen csak ide, tekintetes bíró úr, – Kezével is segít magyarázni. – tegnap ilyentájban meghalt, s már este tízre fazékba került a hamma. Halott-bejelentés nélkül, vizsgálat nélkül, végtisztesség megadása nélkül. S éppen elégetni, hogy a halál oka felől semmi bizonyosságot ne lehessen szerezni!? Nohát, jót gondolhat-é az ember, Tekintetes Bíróság?

ÜGYÉSZ

Nem sokat, az már igaz.

JEGYZŐ

S még csak most jön a java, Tekintetes Bíróság. Megnyomva. S akkor falba ütve, éppen a fazék felett, rea akadok egy véres késre, amin a vér jóformán még meg sincs száradva.

ELNÖK

Forgatja s nézegeti a kést.

ÜGYÉSZ

Ez erősen a gyanú mellett szól.

VÉDŐ

De uraim, aki felelőssége tudatában gondolkozik, csupán egy véres késre nem alapíthat ilyen súlyos vádat.

ÜGYÉSZ

Kérem, orvosi megállapítás, hogy embervér van rajta. A vád valószínű.

CSORJA ÁDÁM

Fájdalmasan elkacagja magát.

ELNÖK

A gyanú erősnek látszik.

JEGYZŐ

Tekintetes Bíróság! Én azt gyanítom, hogy Csorja Ádám avval a lánnyal működött közre a halálnál, akivel együtt el is égette – mert a szerelemben örökké kacag az ördög, azt mindnyájan jól tudjuk.

KISPÁL JULA

Sírni kezd.

GÁLFI BENCE

Sápadtan nyugtalankodik.

BOTÁR MÁRTON

Simogatva vigasztalja leányát. Ne félj, kicsi Julám, lát s tud az Isten mindent…

ELNÖK

Csorja Ádámhoz. Vádlott! Miféle mentséget hoz fel ezen súlyos vád ellen?

CSORJA ÁDÁM

Feláll, kettőt a bírák felé lépik, s kihívóan az elnök arcába mondja. Semmit. Én nem ismerek földi bíróságot. Nyugodtan visszaül.

ELNÖK

A bíróság a vádat elfogadta.

ÜGYÉSZ

Ír.

Csend.

ELNÖK

Jegyzőhöz. Most adja elé a panaszát.

JEGYZŐ

Izeg-mozog, torkát köszörüli. Tekintetes Bíróság, hát mi panasza lehet egy községi jegyzőnek, akit a fal mellé béhajítnak, mint egy zsák pityókát!?

Nép derül.

JEGYZŐ

Ellágyulva. S ha a törvény angyala nem véd, bizonyosan ott is halok vala meg – ott, abban az erdei lakban, hol – Ujjával pattint. – csak ennyi az élet.

I. BÍRÓ

Sérüléseket szenvedett-é?

JEGYZŐ

Hogy szenvedtem-é? Odaadással. Tekintetes Bíróság! a feleségem egész éjjel súrolta a tagjaimot, nehogy az ütött helyeken a vérem keringése megálljon. Hogy sérüléseket szenvedtem-é? Hát még most is eligeselig tudom emelinteni a jobbik lábamot – Próbálgatja. –, a térdem, a karom s a tomporám még most is kék, mint a tenger vize, tekintetes bíró úr – Körülnéz. –, meg is mutatnám, ha asszonyemberek nem volnának jelen.

II. BÍRÓ

Igazán kár.

ELNÖK

Panaszát a bíróság tudomásul vette.

ÜGYÉSZ

Ír.

JEGYZŐ

Nekiugrik a beszédnek. De még most jön a java, tekintetes bíró úr! – Amint fel akartam tápászkodni, nekem fogta a fegyvert, nekem – Prüszköl Csorja Ádám felé. – ez a vadember. Nekem: egy családos apának, ki a törvény nevében cselekedtem, s – most hallgasson ide a Tekintetes Bíróság! – halálfenyegetéssel imádkoztatott engem a Csorja nemzetséghez, így – Kezét összefogja. –, mint egy kicsi gyermeket a Csorja nemzetséghez, ó, hogy tűrted el, mindenható Nagyisten!? Hirtelen a bírósághoz. Ítéljék el, ítéljék el, tekintetes bíró urak, mert ha nem: én elköltözöm Erdélyországból, el, bizonisten…!

Minden oldalon derültség.

II. BÍRÓ

Jegyzőhöz. Mutassa, kérem, a nyelvét!

JEGYZŐ

Hát bizon, egyéb se maradt már épen belőlem, csak a nyelvem.

ELNÖK

Int a jegyzőnek. Tessék leülni.

JEGYZŐ

Megy, de elfelejt sántálni.

II. BÍRÓ

Utána szól. Már gyógyul, látom, mert nem sántít.

JEGYZŐ

Megroggyan. Engedelmet kérek, de –

FALUSI BÍRÓ

Feledékeny az ember.

JEGYZŐ

Fáj, fáj, de nem vagyok olyan kényes. S a törvény tiszteletire, ó mit nem szenvednék el! Leül.

Bírák összesúgnak.

Nép zajong.

ELNÖK

Üti az asztalt.

Nép lecsendesedik.

I. BÍRÓ

Olvassa. Albert Zsigmond községi bíró!

FALUSI BÍRÓ

Lassan a bírák elé jön.

ELNÖK

Tanú, adja elé, mit látott s mit hallott!

FALUSI BÍRÓ

Csípején a harisnyáját megigazítja. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyen dologba belékerültem, mert a törvént csak messziről szeretem, mint az úr a parasztot – de hát, ha már ennyiben van, elmondom úgy, ahogy vót, s aki hiszi: jó, s aki nem: az is az ő baja.

II. BÍRÓ

Nocsak!

FALUSI BÍRÓ

Hát azt mondja nekem a tegnap a jegyző úr: mennyünk el vadászni, hajja-é. Bánja a súj, mondom, a másik jegyzőt is ilyenkor ették vót meg a vadak. No jól van: elékerítek három eleven legénkét, belé egy sereg mindent a tarisnyákba, s nosza: mennyünk, míg a szemünk világát meg nem támadja az üdő! Hát felmű a hegyen, belé a nagy erdőbe, s elig veszünk el benne, hát egy nagy állatnagy kan jődögél szembe velünk, node egy se legyen, rendelem a többinek, s hamar célba a kant, s egybe leveszem. A jegyző úr dicsérni kezdi, hogy micsoda szép kant lőttünk közösen, de ragaggyuk meg, mondom én, mert eszrevettem, hogy alattomban készül az üdő. Hát meg is ragaggyuk, s húzzuk, kitől hogy telik, a mező felé, de ki se érünk, s nyugoton már csukros homály csombolyog, odavesz a nap, megfeketedik a levegő, s szél a meleget kirestálja belőle, s hátunk megett mingyárt zúgni kezd az erdő, mint az Isten mozsikája. Node, aprítsunk ízibe hajlék felé, mondom a jegyző úrnak. De húzzuk is a dög állatot, hogy belőlről feredik a fejünk, s mégis utolér az eső, s magát a széllel szapultatni kezdi reánk. Még jobban megriadunk, s hát egy miccre a jegyző úr beléveri a fejit a Csorja Ambrus komám háza oldalába, hogy az Isten nyugossa meg szegént.

ELNÖK

Vakarja a fejét.

II. BÍRÓ

Falusi bíróhoz. Beszédjéért fizetést is kérhetne.

FALUSI BÍRÓ

II. Bíróhoz. Az én szám nem jövedelmez, bíró úr, csak posztítja, mit a két kezem keres.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Tanú, beszéljen az ügyről!

FALUSI BÍRÓ

Hát az ajtónál kiáltom: Csorja Ambrus, eressz bé! – Nem szól senki. De a másodikra valaki matat bent, s az ajtó kinyílik, s Csorja Ádám béfogad. De mingyárt észrevettem, hogy az Ádám arca halovány, szeme bús, s maga elig sem beszédes. – Valami tán talála, Ádám – mondom neki. – A nagy Valami talált – azt feleli vissza. Erre kezdek vigyázkodni s a fejembe rosszat jártatni, s tudakolom az Ambrus komám hollétit többször, s végtére Ádám kimond egy szót, hogy „meghót”. A megütközést arcája mutatja, s éli, amit beszél. Jaj, te Ádám, meghót-é? hiszen az tiszta lehetetlen, nem-é csak jesztegetni akarsz? – De biza nem, mert szomorúsága nemhogy felengedne, de elig ejti már a szót is, csak a hammas fazakat mutatja nekünk, hogy az a bátyja koporsója, mert ő közös egyesség szerint elhammasztotta.

I. BÍRÓ

Úgy mondta, hogy előzetes egyesség szerint?

FALUSI BÍRÓ

Úgy, istenuccsegén!

ELNÖK

Hajtogatja a fejét. Nocsak mondja tovább!

FALUSI BÍRÓ

Kicsi üdő múlva eszreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában, s arcája, valamit gondolt fel, halovány-szigorú. De mingyárt reajöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el, s pedig a neve még állott az élők között. Hát annyi igaz, hogy egy jegyzőnek az ilyen hír nélküli dolog zokon esik, s legkivált a miénknek, ki a törvénynek bolondja, legyen az ő tiszteletire mondva.

ELNÖK

S a verekedés hogy esett?

FALUSI BÍRÓ

Hát a hamar s cifrán megesett, tekintetes bíró úr. Ahogy az előbb mondám, hát a jegyző úr sétálni kezdett körben, mint egy szomorú kakas: ezt is nézte, azt sem hagyta nézés nélkül, minden helyet felkajtott, s eccer csak kihúz egy kést a falból. – Innen kezdve élénk ütemben beszél. – E miféle kés? – kérdi. – Nyilván cigánkés – mondja Ádám. – Ez egy véres kés – vissza a jegyző úr, s avval veszi a puskáját, odalépik Ádámhoz, s katonásan lefogja őt. Ádám csak megnézi, lassan feláll, karja megmozdul, ijedelem, jegyző kering s bésuppan a fal mellé. – No, e megérdemelte a vadászást, gondolom, s hát a jegyző úr már támad fel, Ádám erre nekiszegzi a puskát: e hajlékban egy fazék hamu az úr – jelenti, s imádkozzék az Ősistenhez – vezényli. Osztán a jegyző úr imádkozott is engedelmesen, mire a puskát visszanyerte. Végezetül pedig Ádám menést parancsolt, s szépen velünk jött, hogy lássa az urak törvényét. S most itt vagyunk, s látjuk mind, mint a szegény ember a tizenkettedik gyermekét.

ELNÖK

Amint kiveszem, magának a legkisebb gyanúja sincs, hogy Csorja Ambrus erőszakos halállal múlott volna ki?

FALUSI BÍRÓ

Hát, tekintetes bíró úr, vagy törvény, vagy nem, de akinek lelke s egy csepp esze van, az a Csorja-fiakról ilyent nem gyanít, hiszen azok úgy szerették egyikamást, mint nap az eget.

VÉDŐ

Nevetséges képzelődés az egész vád!

JEGYZŐ

Feláll. Én komoly ember vagyok, kérem!

II. BÍRÓ

Int, hogy üljön le. Mi nem bánjuk, kérem.

ELNÖK

Falusi bíróhoz. Leülhet.

FALUSI BÍRÓ

Feleútján visszafordul. Tekintetes bíró úr, a halál ítél – nem kell annak pótlás…

ELNÖK

Int, hogy üljön le.

Bírák összesúgnak.

I. BÍRÓ

Olvassa. Botár Márton!

BOTÁR MÁRTON

A bírák elé jön. Mindig igen szomorú.

ELNÖK

Ismerte jól boldogult Csorja Ambrust?

BOTÁR MÁRTON

Hogyne! tekintetes bíró úr.

ELNÖK

Milyen volt a természete, s főképpen hogyan gondolkozott a halálról?

BOTÁR MÁRTON

Olyan áldott, igaz ember még a java között sem igen van, tekintetes bíró úr. Arcája örökkétig nyugodalmas volt, se harag nem csúfította, se idétlen örömek nem futkároztak rajta. Jóhajnalban már örökké fenn volt, a forrásban megmosdott, s ahol legnagyobb volt a fű, föld felé hajlott, hogy a füvek harmatját arcájával megossza, s osztán ilyen harmatos arcával várta örökké a nap jöttit, s a legszebb öröme a napbúvással örökké egybeesett. Volt egy kedves cserefája, az alatt estére tüzet rakott, a legényecskéket összegyűjtötte, halovány arcáját közel dugta a langhoz, s beszélni kezdett a régi üdőkről, a székely nemzet őseiről, azok bolygásairól s cselekedeteiről. Biza ilyenkor nem maradt szem szárazon, kivált mikor a hunn-fiak temetésit mondta el, hol vérrel sírtak a férfiak, sírva táncolt az ifiúság, s megkoszorúzták a meghólt vitéz kedvesit, hogy szép virágosan menjen a halálba férfia után. Ezt beszélvén, ragyogott két szeme, s volt olyan ékes szava, ami nincsen már manapság másnak. Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak, s van, aki látta, hogy egy csendes éccakón kivette forrásból a holdat, s a tenyerin tartotta – Mutatja: – így né, tekintetes bíró úr, a forrásban megferedett holdat a kezin…

ELNÖK

S a halálról nem beszélt soha?

BOTÁR MÁRTON

Hát az övéről nem. Csak azt mondogatta, hogy a mai emberek meghalni se tudnak szépen, pedig a halál a legjobb király, nem kétszínű s nem hízeleg, hanem adja az örök nyugodalmat. Az ő országa csendes: a jókat megtartja, s a gonoszakot megjavítja. – Igaz mégis: halála előtt vajegy órával az ágya mellett ültem, s akkor a föld ellen beszélt, pedig nincs még ember e világon, ki világéletiben jobban gondozta volna a földet. Tán csak a napot s a tüzet szerette még erősebben, no még a székely-voltát, mert igen sokszor mondogatta nekem is: „Volt egyszer egy nagy nép, nevezték hunnoknak, azoknak gyökerei vagyunk mü. A törzsököt kidöjtötte már az üdő, de a gyükér él s kihajtana igen szépen, csakhogy nem úgy fú a szél.”

I. BÍRÓ

S hogy mért beszélt a föld ellen, nem sejti-é?

BOTÁR MÁRTON

Gondolatából csak annyit mondott, hogy a föld húzza magához, s már magába akarja színi az ő erejét is.

ELNÖK

Hát a vádlottat milyen embernek ismeri?

BOTÁR MÁRTON

Csorja Ádám világteremtésire olyan, mint a bátyja volt. Együtt szenvedtek, egyformán gondolkoztak, s még a mozgásuk is testvér volt. A gimnáziomból is egy ok miatt szöktek haza: a negyedik esztendő végin, azért, mert étlen s szomjan is csak az erdőt s a forrást kívánták. Egyedül abban üttek el egymástól, hogy Ádám gyérebb szavú, s a vére hamarébb felgyúl.

ELNÖK

Leülhet, kérem.

BOTÁR MÁRTON

Helyére megy s leül.

Bírák sugdosnak össze.

Ablakon látszik, hogy nyugszik a nap.

VÉDŐ

Gondolkozik, szorgosan jegyez, s megint.

I. BÍRÓ

Olvassa. Kispál Juliánna!

BOTÁR MÁRTON

Dédelgeti Julát. Eriggy, édes kicsidem, s mondd el szépen, amit tudsz.

KISPÁL JULA

A bírák elé megy, zsebkendő a kezében. Vár.

ELNÖK

A vád szerint magának bűnös része van a Csorja Ambrus hirtelen halálában.

KISPÁL JULA

Szája előtt tartja a zsebkendőt, s maga elé mered.

ELNÖK

A vádnak az a formája, hogy a vádlott és maga szeretik egymást, s ebből kifolyólag tervezték s követték el a bűnt. Mivel menti magát?

KISPÁL JULA

Zokogni kezd.

Szünet.

KISPÁL JULA

Megtántorodik, fejét az asztalra hajtja, s úgy sír.

GÁLFI BENCE

Kispál Julához megy, s gyámolítja.

ÜGYÉSZ

Sírás nem enyhíti a vádat!

CSORJA ÁDÁM

Hirtelen feláll. Minden elgondolásnál nagyobb ez a gyalázatosság! Egy leányt, ki sugározza a jóságot, mint a nap a fényt: ilyen gonoszul vádolni meg!? S így gyalázni meg az én bátyám szeplőtelen emlékit?! Ha az Isten tudja tűrni, én nem tudom! A kés után ugrik, de az elnök elkapja előle.

Bírák felugrálnak. Nép feláll és zúg.

I. BÍRÓ

Csendőrök, fogják le!!

CSENDŐRÖK

Kétfelől Csorja Ádámot megragadják.

CSORJA ÁDÁM

Testét megrándítja – egyik csendőr a földre hull.

JEGYZŐ

Oldalt somfordál a bíróság felé. Jaj, tekintetes bíró úr, jaj, jajj!

BOTÁR MÁRTON

Csorja Ádámhoz megy.

Nép zajongva előrejön.

BOTÁR MÁRTON

Édes Ádám ecsém, maradj nyugton, fiam… Az igasság kiviláglik… Maradj nyugton, édes ecsém…

KISPÁL JULA

Simogatja Csorja Ádámot. Édes Ádám bácsi – ne csináljon bajt. – A mi Istenünk – nem hagyja el – az igazakot…

CSORJA ÁDÁM

Szelíden magához vonja Kispál Julát. Szegény kicsi Jula – a te ragyogásodat csak az erdők közepiből lehet látni – te égi szép csillag – tövissel koszorúznak miattam… Ráhajlik, és simogatja.

KISPÁL JULA

Csorja Ádámhoz bújik, megöleli és sír.

Nép között leányok, asszonyok szepegnek.

BOTÁR MÁRTON

Törülgeti a szemét.

GÁLFI BENCE

Sápadtan áll, nézi az egymásraborulókat, s fegyverét szorongatja.

ELNÖK

Lejön az asztaltól, Kispál Julát gyöngéden a helyére vezeti s leülteti.

I. BÍRÓ

Keze intéseivel terelgeti helyre a népet.

ELNÖK

Csorja Ádámhoz megy, kezét a vállára teszi. Üljön le, kérem, és bízzék az igazságban. Szépen leülteti.

Nép elcsendesedik.

ELNÖK

Visszamegy az asztalhoz, leül.

Csend.

ELNÖK

Ügyész úr!

ÜGYÉSZ

Tekintetes Királyi Törvényszék! A dolgok, legkisebbtől a legnagyobbig, valamint a körülmények annyira a gyilkosság vádja mellett szólanak, hogy teljesen feleslegesnek látok mindenféle más árgumentációt. Feleslegesnek látom a vád mellett felsorakozó, bizonyító erejű jeleket külön-külön is mind felsorakoztatni, vagy azokat összegezve a Tekintetes Királyi Törvényszék elé tárni újra, hiszen a leggyöngébb ítéletű ember előtt is annyira összefüggően és szorosan állnak a gyilkosság ténye mellett, hogy az én szerepem csak abban állhat jelen esetben, hogy a bíróságot felkérjem az igazság megállapítására s ennek szellemében való ítélethozatalra. A vádlottra életfogytiglani börtönt kérek!

JEGYZŐ

Hirtelen. Én is úgy gondoltam, Tekintetes Bíróság, nem halált, csak halálig tartó tömlecet.

I. BÍRÓ

Indulatosan a jegyző felé. Egy szót se, kérem! A bíróságot kímélje meg hasonló közbeszólásoktól.

ELNÖK

Védő felé. Ügyvéd úr!

VÉDŐ

Feláll, homlokát végigsimogatja. Visszafojtott hévvel. Tekintetes Királyi Törvényszék! Az igazság nevében tiltakozom, hogy ezt az őszinte, bátor és igaz embert a bíróság ártatlanul elítélje!

Nép zúg: „Úgy igaz!” „Igasságot!” „Ne csúfolják meg a népet!”

ELNÖK

Üti az asztalt. Ha csend nem lesz, kiüríttetem a termet.

VÉDŐ

A védelem össze fogja törni a vádat, s ki fogja mutatni, hogy csak gonosz személyes bosszú a szülője, mert nincs egyetlen jel, amire a vádnak még gondolatát is fel lehet építeni –

ÜGYÉSZ

Fölényesen közbevág. Ügyvéd úr, ne feledkezzen meg a véres késről!

VÉDŐ

Ügyész úr, lelkiismeretlen vakmerőség erre felépíteni ezt a szörnyű vádat!

Nép zajong.

CSORJA ÁDÁM

Elszántan a bírák elé lépik. Engemet ne védjen senki, mert az igasság nem tűr védelmet! Én testvéremnek érzem az embert, s ha ez az ember elítél engem, Enmagát ítéli el. Ha a bíróság s ennek az új világnak minden népe azt az Istent hiszi, aki alkotta a világot, akinek jele az áldott nap s lelke a tűz, aki vigasztal a virág illatában s haragszik a viharban, ha ezt az Istent hiszi a város, akkor ez az én Ősistenem, aki testvérekül teremtett minket. Ha ez az a Krisztus, kiről szól az Írás, s nevezi őt az igaz Isten Egy-fiának, akkor üsmerem s áldom Őt. De akkor elevenedjék meg ez a feszület, s tegyen tanúságot igaz emberségem mellett, mert én a régi nagyok férfifia vagyok, aki szántszándékkal szakadtam ki ebből a megromlott új világból. Aki elítél engem, elítéli azt az országot, mely törhetetlen hitével minket felnevelt, elítéli kicsi népem régi nagyjait, kik szívüket és látásukat hagyták nekünk, s elítéli az árván hagyott erdőt s a vizek lebegő erejét. Aki elítél engem, a bujdosó vezéreket ítéli el, akik csillagfénynél számolták apadásukat, s mégis megtették azt a csodát, mely hosszú idő múltán bennem újra kivirágzott, mert én vagyok, aki még hordom a régi köntöst és jeleket, s aki igasságtalanul ezeket leszaggatja rólam, az népem emlékit gyalázza meg, és rútul követ állít a sorsnak, mely keserű leheletével vérünknek megadta fekete színét. Testvérek, ismerjetek meg engem, mielőtt ítélni akartok felettem, mert én vagyok az Attila hatalmából megmaradt örök szikra, mely bujdosik a halál elől, és nem olt életet, hanem ébreszt. Én vagyok a katalaunumi síkság elmenekült emléke, ki minden alkonyaton zokogok véreim sírja felett, és addig költögetem, míg erőm fogytán elalszom, mint egy ősgyermek a hóharmaton. Én vagyok a Csigla-mező híres sebesültje, aki erdők közé mentettem az igaz vér utolsó cseppjeit, s vérző sebemet forrás vizével locsolom s kötözöm füvekkel, s így éltet még csodából az emlék ereje. Én vagyok, aki rokon szóért visszamentem Ázsiába, s hosszú bolygás után, mikor visszatértem, arcámra borulva sírtam el minden halmon, hogy: árvák vagyunk végképpen. Én vagyok a bujdosó igric, aki nem öl soha, hanem dalt zeng a hóltaknak is, akinek ajakára kiülnek az őserejű szavak, s hogy azokat bátran kimondja, fizetése búsan így hangzik: Régi igric már idegen, s dalai árvaságra jutottak… Az asztalon tenyerébe hajtja a fejét.

Nép között asszonyok sírnak.

Kispát Jula sír. Botár Márton szemét törülgeti.

Bírák szomorúan maguk elé néznek.

Csend.

ELNÖK

Hangja ettől fogva már szomorú és meleg. Hát miért égette el?

CSORJA ÁDÁM

Felemeli a fejét, egészen az asztal mellett marad. Az ő kérésére cselekedtem.

ELNÖK

Nem tudja, hogy a vallás és a törvény tiltja?

CSORJA ÁDÁM

A mi életünk különös volt. Törvényünk az uralkodó igasság. S vallásunk a régi.

ELNÖK

Ilyen emberek számára most nincs külön törvény.

CSORJA ÁDÁM

Az én lelkemet törvénnyel nem lehet megmérni.

ELNÖK

A világ haladása nem tűri meg az ilyen tetteket.

CSORJA ÁDÁM

Az én tettem nagy és szép cselekedet volt.

ELNÖK

És a vád alól mivel menti magát?

CSORJA ÁDÁM

Nem szól.

ELNÖK

A hirtelen halált mivel magyarázza?

CSORJA ÁDÁM

Minden ember kicsi ahhoz, hogy magyarázza a halált.

ELNÖK

Felveszi a kést. Ez a kés valami titkot magyaráz.

CSORJA ÁDÁM

Valami titkot …

ELNÖK

A bíróságnak tudnia kell, hogy ítéletét meghozhassa.

CSORJA ÁDÁM

A kés titka: bús titok, ami nem való a bíróság elé.

JEGYZŐ

No úgy-é, hogy nem tiszta a dolog, tekintetes bíró úr!?

I. BÍRÓ

Kezeivel suhint a jegyző felé.

ELNÖK

Ilyenformán a bíróság kénytelen a vádat elismerni.

JEGYZŐ

Kárörömmel kacag.

CSORJA ÁDÁM

Megvetéssel nézi a jegyzőt. Azután a fazakat az asztalra teszi, hirtelen karján az inget felszakasztja, s meztelen karját feltartja. Hát itt van a kés titka, lássa minden ember!

Bírák és nép meglepődve és értelmetlenül nézik a karját.

Csend.

CSORJA ÁDÁM

Ezt a kart vágtam meg a késsel, s ennek a karnak vérét csorgattam az én bátyám hammára. Lássák a bírák! Lássa a nép! És tisztelje más is az én halottamot, s emlékezzék sokáig az ő halálára!

Bírák meghatódva bámulnak.

CSORJA ÁDÁM

Mintha imádkozna. Bátyám: Csorja Ambrus, ki voltál velem egy vér, ki hordoztál velem egy közös szívet, ne vess meg, hogy neked áldozó sebemet felfedtem a világ színe előtt. – Én Ősistenem, kettőnknek Atyja, vezesd őt a régi nagyok közé, s engemet szabadíts meg ettől a világtól, mely arcád színét átalfestette, s jelenéseid elől elbizakodva bűnös városokba menekült… Fejét felemeli. Bírák, ítéljenek felettem!

Szünet.

ELNÖK

Lassan lejön a pódiumról, s a Csorja Ádám karján a sebet nézi sokáig.

A törvény többi emberei is lejönnek s nézik.

ELNÖK

Visszamegy, a székben lesüppedve hátradűl, fejét két tenyerével megtámasztja s gondolkozik.

A nép Csorja Ádám köré gyűl, s nézi a karját.

JEGYZŐ

A pad végin egyedül nyugtalankodik: hol feláll, hol leül.

A törvény emberei visszamennek s összebújva beszélgetnek.

Szünet.

ELNÖK

Csendesítőleg üti az asztalt, mire a csendőrök mindenkit helyre küldözgetnek.

Csend.

Törvény emberei felállnak.

ELNÖK

A bíróság Csorja Ádámot a gyilkosság vádja alól felmenti.

Nép örömében zajong. Hallatszik: „Éljen az igasság!” „Éljen, éljen!”

ELNÖK

Üti az asztalt.

Csend.

ELNÖK

Ellenben a halottra és a halálesetre vonatkozó törvényes szokások és formák megszegéséért, valamint testi sértésért tízhónapi elzárásra ítéli.

A törvény emberei kifelé indulnak.

A nép zajong: „Nem lesz az úgy!” „Meg kell fellebbezni!”

ELNÖK

Az ajtónál Gálfi Bencével beszél, s a terem kulcsát neki átadja. Aztán elmegy.

Fazék hamu, kés, feszület s gyertya az asztalon maradnak.

A két csendőr tuszkolja ki a népet.

Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula az asztal előtt beszélgetnek.

A jegyző s a falusi bíró a fal mellett szóváltásba kerülnek.

JEGYZŐ

Maga az én elöljáróm, tudja meg!

FALUSI BÍRÓ

Ne fárassza magát, jegyző úr.

JEGYZŐ

Adja meg a tiszteletet! A bíróság előtt is hazugságban hagyott, miféle dolog? Lecsapatom a bíróságról, tudja meg.

FALUSI BÍRÓ

Elfú a jegyző feje felett. Hess le, bagoly, a fáról!

JEGYZŐ

Egészen méregbe jő. Én vagyok az úr, tudja meg! Én a fejem után élek – maga csak a földet túrja, mint a disznyó.

FALUSI BÍRÓ

Szúrósan. Kevesebb szándék nem volna-é elég?!

JEGYZŐ

Prüszkölve a bírónak ugrik. Most – vége – most!

FALUSI BÍRÓ

Nyugodtan megfogja, s a falra felfeszíti. Két krajcárra édességet adjak-é?!

CSENDŐR

Odarohan, s széjjelválasztja őket, s azután kituszkolja.

Kívülről hallatszik a hang:

JEGYZŐ

Maga – harisnyás – Kaifás.

FALUSI BÍRÓ

Egy úrban két cigán –

Bent a pad közepén ülnek: Csorja Ádám, Botár Márton s Kispál Jula. Mellettük áll Gálfi Bence. A másik csendőr sétál előttük.

BOTÁR MÁRTON

Ne búsulj, Ádám ecsém: fellebbezünk, kiszabadítunk…

CSORJA ÁDÁM

Maga elé néz, s nem szól.

KISPÁL JULA

Édes Ádám bácsi, ne féjjen, az Isten nem hagyja el az igazakot…

GÁLFI BENCE

Kispál Jula mellé ül, s vigyázva, hogy senki észre ne vegye, simogatja s félig meg is öleli.

KISPÁL JULA

Odaadással nézi Gálfi Bencét.

CSORJA ÁDÁM

Tíz hónap igasságtalanul megemészt…

GÁLFI BENCE

Hunyorít Julának, s tovább akarja vinni, de Botár Márton észreveszi, s Julát a szoknyájánál fogva visszahúzza.

BOTÁR MÁRTON

Julához. Gyere, lelkem, haza, mert sokkal jobb lesz úgy.

KISPÁL JULA

Szepeg.

CSORJA ÁDÁM

Julához. Édes kicsi Julám, vajon mikor látlak újra?!

BOTÁR MÁRTON

Egy ötös bankót nyújt Csorja Ádám felé. Vedd el, fiam, ki tudja, mi jő, s szükséget ne láss. A zsebébe beledugja.

KISPÁL JULA

Búcsúzásul megcsókolja Ádámot. Apjostul mennek.

GÁLFI BENCE

Kíséri Julát.

CSORJA ÁDÁM

Utánuk szól. Marci bátyám, Julát tartsa meg, s ügyeljen rea erősen!

BOTÁR MÁRTON

Ő a napfény s házam virága: – hogyne viselnék nagy gondot rea… Kilépik az ajtón.

GÁLFI BENCE

Gyorsan körültekint, s hogy nem látja senki, Julát az ajtó megé visszarántja, s karjuk és szájuk egy pillanatig egymásba forrik. Jula gyorsan elmegy, Bence az ajtót bezárja.

CSENDŐR

Néz ki az ablakon, majd ujjaival a marsot veri az ablaküvegen.

GÁLFI BENCE

A csendőrhöz megy. Eriggy, feküdj le, pajtás. Én éjfélig megőrzöm ezt a rabot, s akkor őrözzed te hajnalig, s osztón jóreggeliben beszállítjuk együtt Enyed városába.

CSENDŐR

Jól van, Bence, csak valahogy meg ne tuggyák a nagykutyák, mert esszerágnak mind a kettőnket. Elmegy.

GÁLFI BENCE

Bezárja az ajtót. A gyertyát meggyújtja, s aztán sétálni kezd, szuronyos fegyverrel a vállán.

CSORJA ÁDÁM

A hammas fazakat az asztalról maga mellé teszi a padra, térdére könyököl, s tekintete maga elé esik.

GÁLFI BENCE

Séta közben, kicsi szünetekkel. Ma éccaka itt hálunk – mi ketten s Krisztus Urunk az asztalon. – Virjadatkor az enyedi tömlecbe békísérek egy rabot. Olyan rabot, kinek nincsen bűn a lelkén. – Ilyenkor a szívem fáj. De én katona vagyok. – Csak egyedül a szívem fáj. – A törvény igen furcsa: házai hideget lehelnek. Az enyedi tömlec is hideget lehel. Ott a nap a rabot nem éri. Madarak nem tanyáznak. Forrás nem bugyog…

CSORJA ÁDÁM

Arcát két tenyerébe hajtja.

GÁLFI BENCE

A tűz kialudt, s nem lobban fel Enyeden. – De a csillagok elől el kell búni, mint a vakond, mert ha a törvény úgy mondja, muszáj bűnösnek lenni… És messze az erdő tovább zúg. A virágokat tovább lengeti a szél. – Akit tömlecbe tesznek, nekik nem hiányzik. S nem tudják, hogy tiszta lelkű rab is van, kinek a szíve szépen fáj… S ki a rabot őrzi, annak is fáj, fáj, fáj…

CSORJA ÁDÁM

Hosszan nézi Gálfi Bencét.

GÁLFI BENCE

Csorja Ádám elejébe áll.

CSORJA ÁDÁM

Mély érzéssel ejti a szót. Testvér…!

GÁLFI BENCE

Fegyverét a padhoz támasztja. Ismersz-é engemet, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Csak nézi Bencét.

GÁLFI BENCE

Apám Gálfi Dénes volt, erdők pásztora. S nagyapám dulló. De a virtus s esment az ital – tudod úgy-é, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Fejét bólogatja.

GÁLFI BENCE

Apám pásztor volt. S nagyapám dulló.

CSORJA ÁDÁM

Ülj le, testvér!

GÁLFI BENCE

Leül. Én üsmerlek téged. Apád sokszor piculát adott nekem, amikor a tarisnyámot még a földön húztam … Ádámnak nevezték ugyancsak.

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Dénessel egy tűznél feküdtem.

GÁLFI BENCE

Vén Csorja Ádám híres ember volt. Esze sóvárogta a tudást, csak illogatott, mert az erejit belé kellett valamibe ölni… Így van-é, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Gálfi Dénes egyszer a tűz mellett elsírta magát. Hogy a bátyja negyvennyolcban – bizon – saját vérének tanúja lett. Úgy igaz-é, testvér?

GÁLFI BENCE

Téged apád nagy iskolába vitt. Most úr lehetnél! Mért nem lettél, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Az én nevem magyarul urat jelent.

GÁLFI BENCE

A nadrágosok elítélték az urat, testvér…!

CSORJA ÁDÁM

Már régen gyakorolják. Az állam megfizeti nekik.

GÁLFI BENCE

A nép tömlecet épít enmagának, s abból kenyeredzik. A napok múlnak, s a nép szíve fáj. Az enyim igen fáj…

CSORJA ÁDÁM

Reám gondot vetettek, nehogy a rossz gombát megegyem, vagy a vadak reám üssenek. Jólétemért megsajdul a törvény szíve…

GÁLFI BENCE

Bizon, testvér… Enyeden van egy tömlec. Bár ne volna!

CSORJA ÁDÁM

Az égen van egy nap. Bár a se volna…

GÁLFI BENCE

A szíveink igen fájnak. Valami kéne: nincs… Valaki kéne: keserű az este…

CSORJA ÁDÁM

Valami kéne… Keserű minden cudarul…

GÁLFI BENCE

Felüti a fejét. Bor! Bor! – vigasztalás. Hiszen tudod, testvér?

CSORJA ÁDÁM

Szemét reá emeli Bencére. Bor?! Ó, be rég nem ittam! Pedig apám is illogatott, mert az erőt bele kell ölni valamibe… Ez nagy igaz, testvér.

GÁLFI BENCE

Szomorúan. Csendőrlegény: szegénylegény… Neki csak szíve van.

CSORJA ÁDÁM

Botár Márton jó ember: áldja meg az Isten! A pénzt kiveszi a zsebéből, s odaadja Bencének.

GÁLFI BENCE

Ötös bángó! Pénz, pénz! Felugrik. Hozom, testvér. Az ajtót kizárja. Hozom, testvér! Elmegy.

CSORJA ÁDÁM

A zárt ráfordítja. Visszajön, megfogja s nézi a fegyvert. Itt maradtál. Hárman itt maradtunk: Krisztus, a fegyver s az ember… Ketten őrzitek a harmadikat… Megáll a feszület előtt. Enyeden van egy tömlec: fala vastag, ablaka rács, s szalmán fekszik a rab… Hiszen Te tudod, isteni Testvér… Én eddig erdei házban laktam, s áldottam a napot. S mondják, hogy vétkeztem a tűzzel. Én eddig erdőn laktam, ahol csend van, békesség és szabadság… Hiszen tudod, mert Te is sokat bujdostál, isteni Testvér.

GÁLFI BENCE

Kopogtat az ajtón. Halkan. Eressz bé, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Béereszti.

GÁLFI BENCE

Egy nagy korsó, tele borral, a kezében. Felemeli. Fájdalomnak bölcsője!

CSORJA ÁDÁM

Búnkot lefektetjük, elrengetjük…

Felülnek a pódiumra.

GÁLFI BENCE

Kezdd meg, testvér!

CSORJA ÁDÁM

A Csorja Ambrus torára! Iszik.

GÁLFI BENCE

A te kedved szerint, testvér. Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Apám is illogatott. Olyankor anyám mellette sírt, s osztón rea borult mégis, s kimondta szokott szavát: „Két szemed: két csillag.”

GÁLFI BENCE

Én csendőr vagyok, s testvér-rabot őrzök. Nagyapám dulló volt, s pénzit nem őrözte meg idáig, mert az ital s a virtus… A torára még nem is ittam! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ablakhoz megy, néz kifelé. A csillagok feljöttek. Most nyugszik el az erdő, s hajlékomban engem keres a szellő… Homlokkal nekidűl a falnak. Forrásvizet ma nem ittam! Földnek vére, bugyogó vére életemet nem öntözi már… Múlik a nap, s elhervadok, mint az őszi virág… Házam előtt leng a fű, s úgy hódol a holdvilágnak, s csillagok veszik körül, de lehullanak immár, mert nem biztatja őket senki… Hova lett a szabadság? – régi nagyok, sirattok-é engemet?!

GÁLFI BENCE

Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Erdő, ó hogy szerettelek, s te vajon tudod-é: mi sorsra jutottam? Ó, én kicsi hajlékom, téged benő a fű s a moha, mert Enyeden van egy másik hajlék… Enyeden van egy tömlec…

GÁLFI BENCE

Ádámhoz megy, odabúvik füléhez. Enyeden – nincsen – tömlec… Iszik. – Kacag. Hiszen tudod, testvér!?

CSORJA ÁDÁM

Tág szemekkel nézi. Gálfi Bence, te vagy-é?

GÁLFI BENCE

Én vagyok hát. Apám pásztor volt, nagyapám dulló. S Enyeden nincsen immár tömlec. – Igyál, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Iszik. Enyedről hová lett a tömlec?

GÁLFI BENCE

Odaveszett, testvér. Megölelé. De valahol van egy erdei lak!

CSORJA ÁDÁM

Földre borulva most sír a holdvilágon.

GÁLFI BENCE

Sír és kiáltja nevünket. – Izent az erdő, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Ó, kinek, testvér?

GÁLFI BENCE

Nekünk! Nekünk! Hív az erdő! Gyere, testvér! Fussunk a városból, s bujdossunk el az erdőben, mint a madár!

CSORJA ÁDÁM

Mint a madár! Arca kigyúl. Mint a madár!

GÁLFI BENCE

Fegyverét a nyakába akasztja. Vesszen oda minden tömlec!

CSORJA ÁDÁM

A fazakat az ölibe kapja. Vesszen oda!

GÁLFI BENCE

Mentiben a korsót magasra emeli. Bor! Bor!

CSORJA ÁDÁM

Ősvigasztalás!

Sietve és vigyázkodva elszöknek.

Függöny lemegy.

Negyedik jelenés

Szín: a Csorja féle erdei hajlék, ahogy a Második jelenés-ben elhagyták.

Idő: a Harmadik jelenés éjszakája folyik: éjféltől hajnalig.

Függöny feljön.

A szoba sötét. A holdvilág az ablakon átal egy fénysávot vet a közepin keresztül. Az ajtón kívül mozgás és susogás.

CSORJA ÁDÁM

Hangja kívülről hallatszik. Itt vagyunk. Jó helyt vagyunk. Az ajtót kinyitja, s előrejön.

GÁLFI BENCE

A beözönlő holdvilágban az ajtó között áll, nekidől a fájának, s iszik. Mozdulatjain s beszédjén mindig látszik, hogy félig már részeg.

CSORJA ÁDÁM

A lámpát meggyújtja.

GÁLFI BENCE

A laktanyát süti a hold… Süti, süti… hej! Iszik, s mikor száján van a korsó, a lámpa akkor gyúl fel.

CSORJA ÁDÁM

Gyere bejjebb, hamar! Tedd bé az ajtót hamar!

GÁLFI BENCE

Teszi bé az ajtót. Süti, süti… Süti, süti…

CSORJA ÁDÁM

A fazakat a fal mellé teszi a lámpa alá. Mit süttetsz, testvér?

GÁLFI BENCE

Hát a laktanyát süti. Kacag. Nálam nélkül süti, süti…

CSORJA ÁDÁM

S az enyedi fegyházat nem süti? Ujjasát veti le.

GÁLFI BENCE

Ádámhoz jön, hajlong előtte. Nálad nélkül süti… Suvaggyon meg a prófusz! Felemeli a korsót. Szerusz világ! – vén bolond. Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Az ujjasát az ablakra próbálja, s aztán leveszi, s az ászokban keres valamit.

GÁLFI BENCE

Az ablaknál ágaskodik, s félig ki is dugja a fejit. Csenderek! riadó, riadó! Gálfi Bence megszökött! Ki az ágyból, s utána, utána!

CSORJA ÁDÁM

Két szeggel s egy fadarabbal visszajön. Csendesedjél Bence, mert valaki észreveszen. Kabátját kezdi az ablakra szegezni.

GÁLFI BENCE

Ereszd nekem, testvér! Fegyverét emeli, s anélkül hogy a nyakából kiakasztaná, a talpával üti a szeget.

CSORJA ÁDÁM

Üsd a szeget, hallod-é!

GÁLFI BENCE

Ne féjj, odaszegezzük még a holdvilágot is.

Beléverik mind a két szeget.

CSORJA ÁDÁM

Nem szűrődik ki már a lámpafény. Maradhatunk bátron.

GÁLFI BENCE

Bátron! Bátron! – ez a főszavunk. Nyújtja a korsót. Igyál, testvér! Zsidó mérte, leánya megszerezte.

CSORJA ÁDÁM

Jól megbugyogtatja a korsót.

GÁLFI BENCE

Bátron! Bátron!

CSORJA ÁDÁM

Már szépül a világ, testvér. A földön maradt szokmánt igazgatja, s leül. No, ereszkedjél le te is.

GÁLFI BENCE

Leül. Alább nem esünk-é? Puhatolja a földet.

CSORJA ÁDÁM

A szegényember trónusán ülünk.

GÁLFI BENCE

Üti a földet, s kacag. Hogy vagy, trónus?

CSORJA ÁDÁM

Halála után a király is utánunk igazodik.

GÁLFI BENCE

Utánam; a közcsender után! Kinek csak a szíve fáj. Üti a mellét. Kinek csupán csak a szíve fáj – azt a tizenhárom csillagát, ami párosan ragyog!

CSORJA ÁDÁM

Kalapját leveszi, s oldalt a fal mellé veti. A tollas csákót is a Bence fejéről, s azt is arrafelé elveti.

GÁLFI BENCE

Megütközve nézi Ádámot. Azt én is le tudtam vóna venni, hallod-é, testvér?!

CSORJA ÁDÁM

A csákót visszateszi a Bence fejére. Inkább szegezd is oda. Megérdemli, hiszen keserves szolgaságnak szép jele.

GÁLFI BENCE

Csákóját csárdásra vágja. Jól áll, úgy-é, mi?

CSORJA ÁDÁM

Szolgának jól, mint cifra jel a síron.

GÁLFI BENCE

Mérgesen hátraüti csákóját. A csender úr örökké úr, s ezt ne felejtsd el! Még a bírónál is nagyobb úr, mert ha akarja, eltörli az ítéletet, mint a semmit. S csak egyet gondol, s már Enyeden volt s nincs tömlec… Szúrósan nézi Ádámot. Nem gondolod-é, hogy úr, hé?

CSORJA ÁDÁM

Úgy van, csak szüntesd bé az efféle beszédet!

GÁLFI BENCE

De ha az úr akarja, leveszi a maga csákóját. Gőgösen leveszi, markában összeroppantja, s kivágja a szoba közepire. Eriggy vissza a királyhoz kikirilni! – Hol a bor, Ádám testvér? Megöleli. Te egyetlenegy testvér, be szeretlek téged!

CSORJA ÁDÁM

A korsót megrázza s odaadja. Igyad, elég van, testvér!

GÁLFI BENCE

A korsóval feláll, s úgy rázza, hogy ki is loccsan a bor belőle. Felséges király, tekintetes császár! Mindennemű rendek, nagy katonavezérek s ti mindnyájan, föld népei! Aggyon az Isten bő szőlőtermést, s akinek nincs, ezt is – mert Gálfi Bencének van annyi, hogy egy csorda úrnak rogyásig elég vóna. – Igaz-é, Csorja Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Szomorúan. Igaz, Bence, igaz.

GÁLFI BENCE

Akkor éljen az igasság! Iszik. Leül. Csendesen. Te Ádám, csak ennek a kossónak van több esze…

CSORJA ÁDÁM

Add ide, ne féj, hajnalra nem lesz. Iszik.

GÁLFI BENCE

Megosztjuk, megosztjuk. Vigyorog. Hajnalig ezt a sok eszt megosztjuk…

CSORJA ÁDÁM

A korsóhoz beszél. Be jó vagy, be áldott forrás vagy! S én a szivárvány vagyok, ami ősszíneit soha le nem vetette. Szivárvány a világ feje felett, s te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány, s táplálja színeit belőled… – Te vagy az örök kút, s rád hajlik a szivárvány. Iszik.

GÁLFI BENCE

Kezeivel hadonászik. Örök kút, örök kút…! Hol vagy, lelkem, örök kút, azt a tizenhárom, ami párosan ragyog…!

CSORJA ÁDÁM

Igyad, testvér. Maholnap nem iszunk, vesse fel a tűz langja!

GÁLFI BENCE

Elkapja a korsót, de a lendülettel oldalt esik.

CSORJA ÁDÁM

Nagy vitéz vagy: lenyomott már ez is.

GÁLFI BENCE

Felkapja magát, derekát kifeszíti. Lenyomott-é?! Ne féjj attól! Csak a fejem – Üti a fejét. -, a kutya fejem könnyű, s elbillentem. Hirtelen. Ehe, mert nincs rajta a csákó! Azért könnyű, azért éppen. Hívni kezdi a csákót. Csákó, hopp! Hol vagy, csákó? Gyere ide gazdádhoz. Fütyül. Ide, csákó, ide! Várja, hogy jöjjön.

CSORJA ÁDÁM

Híjjad, testvér! Csak ahajt van, né! Keresi a királyt, mint a tékozló fiú.

GÁLFI BENCE

Együgyűen nézi Ádámot. Te, Ádám, nagy úr a király úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Hóltáig nagy úr.

GÁLFI BENCE

Önérzetesen. Hát legyen nagy úr. Gálfi Bence nem retirál mégse! – Csak a fejem könnyű, – Rázza. – könnyű, mert csórén van. Hirtelen megállítja a fejét. Hol egy kalap? Hamar, hamar, hol egy kalap?!

CSORJA ÁDÁM

Az ászok felé mutat. Tova van egy: a bátyámé volt. Vedd el, s emlékezzél rea.

GÁLFI BENCE

Feláll, megy arra, meg-megtántorodik. Kalap?! Kalap?! Megtalálja. Itt van a kalap! Megkaptam az obsitot. Fejébe nyomja. Éljen, éljen a szabadság!

CSORJA ÁDÁM

Éljen a szabadság! Iszik.

GÁLFI BENCE

Kalapját leemeli, feje felett némelykor lobogtatja. Százados úr, jó napot! A királynak is jó napot. Én vagyok Gálfi Bence, én, aki lobogtatom ezt a civil kalapot, mint a hadvezér a békelevelet. – Leányok, sirassatok! Vénasszonyok, vessetek tüzet! Bajtársak, duvasszátok ki a gyászlobogót, mert Gálfi Bence odalett. Pedig a csenderek között ő volt a legszebb rózsaszál – ej, haj! – de most a csákója árván bőg a földön, s tollai a porba hullottak. – Jó napot, éljen a szabadság, jó napot! Megy vissza. Útközben felveszi a csákót. Egyik keziben ezt, másikban a kalapot tartja, aztán egymáshoz érteti őket. No lám, melyik erősebb? Biztatja s verekedteti őket, mintha egyik kutya s másik macska volna. Fogd meg, kalap! Ne hagyd magad! Üti össze. A csákó alul kerül. Ne sajnáld! Neki, no most! Csákó a földre esik. Győztünk! Éljen az igaság!

CSORJA ÁDÁM

Bolond vagy, testvér. Ne igyál több bort.

GÁLFI BENCE

Kínosan vigyorog. Mit, mit mondtál? Ádám elé letérdepel, s két kezét az Ádám nyaka köré teszi. Mondd, mondd még egyszer! Én – én Gálfi Bence vagyok. Apám pásztor, nagy… nagyapám dulló – mondd, mondd még egyszer, meg… megnyuvasztlak.

CSORJA ÁDÁM

Ne legénykedj, Bence. Csuklójánál megfogja, s leülteti, mint egy gyermeket. Ülj veszteg, s ne igyál több bort.

GÁLFI BENCE

Merőn néz maga elé, s csikorgatja a fogát.

CSORJA ÁDÁM

Akaszd ki már, s tedd le a puskádot. Nem hajt a tatár.

GÁLFI BENCE

Csikorgatja a fogát. A falunak felit meg… megölöm.

CSORJA ÁDÁM

Én is meg a másik felit, csak tedd le a puskát. S nyugodjunk, mert reggel bujdosni kell. Itt kell hagyni mindent, csak a nap s a csillagok jőnek velünk… Messze megyünk, hol még a régi törvény él mainapiglan, s hol örvendezik az élet enmaga titkának.

GÁLFI BENCE

Megenyhülve nézi Ádámot.

CSORJA ÁDÁM

Hátával nekidől a falnak. Nem látok többet embert, csak még egyet, ki megáld engem, hogy ki ne vesszek, mint az ősírás. S így lesz valaki, ki az én férfias titkomat átalörökli, s hordozza gondjában tovább a Csorjáknak újszomorú kincsét, ami másnak csak egy fazék hamu… Ősisten, be erős s be jó a Te hatalmad, be nagy a hamu ereje, s be sorvasztó a vágyam az ősasszony után… Be szép s erőben be teljes lesz az én fiam, az én hitemnek folytatása, igasságos lelkemnek sarjadéka, aki kiülsz majdan sziklafokára a vihar elé, s belékacagsz az örök jóság szavába… Ó, édes kicsi fiam, te bujdosó apádnak vágya, én fogyatkozó népemnek áldott szava lész!

GÁLFI BENCE

Simogatja Ádámot. Úgy szeretlek, testvér!

CSORJA ÁDÁM

Az örök törvényben csak szeretet van, testvér. Ami onnét hull, csak áldás, s rajta az élet virágzik és terjed. Eloszlik a harag, ereje elvész a gyűlöletnek, s mindenek mélyét bétölti az igasság.

GÁLFI BENCE

Be szép a szavad. Be erősen szeretlek!

CSORJA ÁDÁM

Hallgasd a csendet, s megtanulsz beszélni szépen. Járd az erdőt, s kinyílik előtted az élet titka. S áldd örökké csak a napot, mert véredet átaljárja az örökkévalóság vigasztalása. Megöleli Bencét. Mi áldjuk a napot: mi ketten, a bujdosók…

GÁLFI BENCE

Mi két bujdosó: szövetkezzünk, testvér!

CSORJA ÁDÁM

A Bence kezét megfogja. Segítsen minket az Isten, testvér!

GÁLFI BENCE

Ennek tiszteletire igyunk!

CSORJA ÁDÁM

Felemeli a korsót. Segítsd a bujdosókat, örökké élő Isten! Iszik.

GÁLFI BENCE

Felemeli a korsót. Segítsd meg! Segítsd meg! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

Akaszd ki a puskád. Hajnalig nyugszunk, s akkor valamerre megindulunk.

GÁLFI BENCE

Fegyverét kiakasztja s a fal mellé állítja. Merre fogunk, Ádám testvér?

CSORJA ÁDÁM

Amerre ember sohasem jár.

GÁLFI BENCE

Bujdosunk, bujdosunk… Megesszük az epret, a gombát… A vadak megesznek minket…

CSORJA ÁDÁM

Ne búsulj, tudom én az utat.

GÁLFI BENCE

Te tudod… Te tudod…

CSORJA ÁDÁM

Szikla alatt, titkos helyen, hajlékot csinálunk, s élünk, míg az Isten akarja.

GÁLFI BENCE

Szikla alatt hajlék… fáj a szívem… szikla alatt hajlék…

CSORJA ÁDÁM

Csak a hamut visszük.

GÁLFI BENCE

Hamu s bor. S az én szívem fáj. Hamu s bor…

CSORJA ÁDÁM

Ne keseregj, testvér. Egy az élet: – lebujdossuk szépen.

GÁLFI BENCE

Lebujdossuk. A laktanyában üres egy ágy. Lebujdossuk…

CSORJA ÁDÁM

Leszen ágyunk nagy füvekben. Fejünk alá karunkat tesszük.

GÁLFI BENCE

Krisztus Urunkot elhagytuk. A teremben az asztalon elhagytuk…

CSORJA ÁDÁM

S elhitetjük magunkkal, hogy még él az a nép, melynek híre átaljárja a világot…

GÁLFI BENCE

Elhagytunk mindent: házakot, embereket… Egy világ – más világ…! Szemét esdeklőn Ádámra emeli. Úgy-é, testvér, szerzünk mi országot magunknak?

CSORJA ÁDÁM

Szerzünk, s az lesz a többi országoknak jelképe.

GÁLFI BENCE

Te leszel a király, s én leszek a fővezér.

CSORJA ÁDÁM

Határa nem lesz, s a nap fénye béragyogja, mint az öröm.

GÁLFI BENCE

Igen lelkesedve. Mi vagyunk az országszerzők! – Igyunk, mert megérdemeljük. Korsót felemeli. Vezéreljen minket a Nagyisten! Iszik.

CSORJA ÁDÁM

S minden igaz embert! Iszik.

GÁLFI BENCE

Mi ketten nem félnénk egy regiment katonától, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Még a haláltól sem, Bence. Csak egyedül a rabságtól.

GÁLFI BENCE

Ha valaki most jőne!?

CSORJA ÁDÁM

Emberek s állatok elnyugodtak.

GÁLFI BENCE

Én nagyot vétettem, úgy-é, Ádám?

CSORJA ÁDÁM

Nem ártottál senkinek.

GÁLFI BENCE

Csak egyedül a királyt csaltam meg, a királyt… Fejét felüti, hallgatódzik. Ha! valaki suhogtatja a füvet. Valaki jő! Fegyverét megfogja. Úgy meglövöm, mint egy farkast.

CSORJA ÁDÁM

Csak a holdvilág jár – az a mi barátunk.

GÁLFI BENCE

Fegyverét visszateszi. Mi barátunk – holdvilág a mi barátunk. Bágyadtan Ádámra ráhajlik.

CSORJA ÁDÁM

A Bence fejét az ölébe teszi. Nyugodj szépen… Hajnalban felebresztlek.

GÁLFI BENCE

Megcsaltam a királyt… Ő is megcsalt engem… sír a király, sír… fáj a szívem, fáj…

CSORJA ÁDÁM

Csak a setét takaró leng a föld felett. Madarakot nem riasztja senki. Anyja melegében aluszik a medvefiú is. – Vizek álmukban mesét mondanak a halaknak. – Csend érleli a gyümölcsöt. – Pásztorok tüzit magába szíjja a föld: immár csak vékony-piros ujjai melegítik a levegőt. – Tündérek elseprik a földről a bűnt…

GÁLFI BENCE

Félálmában. Seprik a bűnt… az enyimet is… a tündérek, akik seprik a bűnt…

CSORJA ÁDÁM

Fenyvesek között most mondja meséjit a hunn-királyfi, s kicsi népe szomorúan sóhajt, mitől lebben a szél. Nem szánja őket senki, csak az éjszaka halad el puha szavakkal felettük, s nyomában jön a mi hajnalunk, ölében hozza a reményt, s feltárja előttünk rengetegek útjait, hogy elindulhassunk folytatni és cselekedni a mesét, tovább a mesét, nehogy egyszer vége szakadjon, mert akkor emlékünk elmúlik, s ahol éltünk egykoron: csak űr lesz ott, mint a lehullott csillag helyén…

GÁLFI BENCE

Álmában. Látlak – gyere közelebb – látlak…

CSORJA ÁDÁM

Én virjasztok, s fogadom illőn a hajnalt, s ha derül a földnek arca, hitünket tarisnyáljuk magunknak eleségül, s elindulunk, és minden lépésünk egy betűje lesz a mesének, amit tűz mellett fogok megtanítani eljövendő fiamnak. –

GÁLFI BENCE

Szép piros… köntösöd… be vékony… szép fekete… hajad… be tömött…

CSORJA ÁDÁM

Be áldott lesz a szava, amikor mondani fogja utánam így a mesét: –

GÁLFI BENCE

Borulj ide… úgy… csak ketten… vagyunk… a világon…

CSORJA ÁDÁM

Élt egyszer egy erősen szegény ember. Az Ősistennek utolsó fia volt ő, ki a nagy múltak hammát edénybe gyűjtötte, s elindult avval bujdosásra… Ment, mendegélt…

GÁLFI BENCE

Hajadot az arcámra – úgy…

CSORJA ÁDÁM

Éhség útjába állott, senki nem biztatta, de erejét megtoldta hitével, s vágyára támaszkodott, mint vándor a botjára, s ment, mendegélt, mert meg akarta keresni a fényt, a kióltott tüzet, a vizek eredetét…

GÁLFI BENCE

Karodot tedd koszorúba rajtam… mind a kettőt… szépen…

CSORJA ÁDÁM

S egyszer fellobbant ismét előtte a kióltott tűz, s megvillant az elveszett fény, s ő vérébe mentette a tüzet, s szemébe temette a fényt, és útba állott visszafelé ismét, hogy hirdesse az új örömet, s amint jött, jövögetett, egy elfelejtett nyelven dicsérő ének szállott feléje a Hadak útjáról: áldott, áldott legyen a nagyakaratú ember! –

GÁLFI BENCE

Úgy… bújj… közel… egészen… közel…

CSORJA ÁDÁM

Ó, erős kicsi fiam, hogy várja jöttödet a mese! S be nagy lesz az az asszony, ki a te jöttödet belésírja a csendbe… Be nagy lesz az a leánka-asszony, aki itt nyugszik most valahol közel, s várja az én erőmet… Várja, s hív, jaj, hallom, hogy hív, s már ígéri nekem az erős fiút…

GÁLFI BENCE

Lám… hogy szeretsz… szorítsd meg… a nyakamot… jól… jól…

CSORJA ÁDÁM

Jula, Jula, drága gyermek-asszony, várj, megyek, most hozzád megyek, s el nem bujdosom, míg általad újra nem teremtem magamot –

GÁLFI BENCE

Most… maradj… így… csak mi… ketten… vagyunk… a világon…

CSORJA ÁDÁM

Vársz, vársz, a karodat reám nyitod, s vársz, vársz, vársz – megyek, várj, most megyek… A Bence fejét az öléből a földre teszi, s indul szép lassan az ajtó felé.

GÁLFI BENCE

Nyugtalankodik, s tapogatja maga körül a helyet. Hol… hol… vagy? jaj… szóljál…

CSORJA ÁDÁM

Az ajtó reteszét mozgatja már. Ó be szép lesz! most megáldjuk egymást…

GÁLFI BENCE

Félig ébren felemeli a fejét, s tapogat körül. Szerettél… játszottál, megkereslek, ne féjj, ne féjj…

CSORJA ÁDÁM

Lesz egy fiam: erős és szép!… Az ajtó kinyílik, Ádám kilépik.

GÁLFI BENCE

Felugrik, fut az ajtó felé, kiált. Jula, Jula, gyere vissza, ne csalj meg, látlak, látlak, ha megcsalsz: megöllek…

CSORJA ÁDÁM

Ajtón kívül megáll. Vár.

GÁLFI BENCE

Nekifut Ádámnak, s megöleli. Itt vagy, ne féjj, szeretsz, úgy-é?!

CSORJA ÁDÁM

Lefojtott indulattal. Bolond vagy.

GÁLFI BENCE

Dadogni kezd. Te… te… vagy? Ki… ki… vagy?

CSORJA ÁDÁM

Elittad az eszedet…

GÁLFI BENCE

Ki… ki vagy? Megöllek.

CSORJA ÁDÁM

Az elébb én altattalak el az ölömben.

GÁLFI BENCE

Ádám, Ádám!? Mi vagyunk a bujdosók, úgy-é?

CSORJA ÁDÁM

Látod-é, elittad az eszedet.

GÁLFI BENCE

Én?! Nekem eszem… annyi, mint a sár… Csak az álom, az megzavart erősen.

CSORJA ÁDÁM

Gyere vissza s alugyál tovább. Vezeti.

GÁLFI BENCE

Gyere, gyere! Jaj, be jó volt… Hátha…

Előbbi helyükön leülnek.

Szünet.

CSORJA ÁDÁM

Tedd le a fejedet, s alugyál.

GÁLFI BENCE

Maga elé néz, s nem szól.

CSORJA ÁDÁM

Dőlj le, s alugyál.

GÁLFI BENCE

Be szép volt! Köntöse piros, haja leeresztve…

CSORJA ÁDÁM

Megrázza. Ébredj, Bence, s ne beszélj félre.

GÁLFI BENCE

Vékony köntöse piros, haja feketén kibomolva… Jaj, jaj…

CSORJA ÁDÁM

Hát csakugyan elittad az eszedet.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Hirtelen, sugárzó arccal. Ádám, Ádám testvér!

CSORJA ÁDÁM

Mondjad!

GÁLFI BENCE

Gyorsan, hévvel. Te sohasem láttál olyan szépet. Mint egy tündér. Köntöse piros selyem, haja lehulló fekete selyem, teste illatos, mint a muskátlilevél… Jaj, be szép volt! Istenem, Istenem!

CSORJA ÁDÁM

Csak álom volt, s felejtsd el.

GÁLFI BENCE

Felejtsd el, felejtsd el… csak láttad volna s érezted volna, mint én… felejtsd el, felejtsd el… be könnyű beszélni.

CSORJA ÁDÁM

Dőlj le, s alugyál!

GÁLFI BENCE

Dőlj le te! Ó, köntöse vékony s forró… haja arcámra hullott…

Szünet.

GÁLFI BENCE

Nyugtalankodik. Jula, Jula! Jaj, a szívem…

CSORJA ÁDÁM

Elfojtott indulattal. Nyugudjál! Hajnalodik mingyárt.

GÁLFI BENCE

Nem nyugszom. Nem tudok. Itt aluszik nem messze, ne féjj, tudom, a teremben megmondta. Jaj, a vágy, meggyúlok! Megyek, megyek. Fel akar állni.

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj! Vállon fogja.

GÁLFI BENCE

Rámered. Te, te!… eressz!… Haja rám omlott, köntöse piros… Eressz! Vadul erőlködik.

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj!

GÁLFI BENCE

Arca eltorzul. Most… most… kitaláltam… hozza… akartál… menni, most az előbb… te… te… rabember!

CSORJA ÁDÁM

Hozzá. Se te, se más. Csak én.

GÁLFI BENCE

Én tégedet… a börtönből… megváltottalak… életedet… nekem köszönd… nekem – eressz!

CSORJA ÁDÁM

Ne mozdulj! Se te, se más. Csak én.

GÁLFI BENCE

A fegyverét megfogja. Most… most… meghótál… te… te rabember! Fegyverét nekifogja.

CSORJA ÁDÁM

Te… fegyvert szegezel nekem… te: a testvér?! A fegyver csövét megragadja.

GÁLFI BENCE

Neked golyó – nekem Jula: – élet! Egy pillanatig dulakodnak; fegyver elszól, s Csorja Ádám hördülve elhanyatlik.

CSORJA ÁDÁM

Testvér… megölt… jaj… fiam… hamu… fiam… mese… vége. Meghal.

GÁLFI BENCE

A fegyver kihull a kezéből. Arca ijedtre torzul.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Jaj, a vére! – folyik, nem áll meg a vére… Odahajlik, rázza. Ádám, testvér, ne ereszd a véredet! Ádám, élj! élj! legyen a tiéd Jula, élj! élj! Szeme üveges lesz, maga elé mered.

Szünet.

Halál… Jaj, én a gyilkos, a testvéremet, aki bujdosott volna velem! Énistenem, irgalmazz! A testvéremet, ki az ölében elaltatott…! Megint föléje hajlik, rázza. Ádám, Ádám, gyere, már a hajnal itt van, gyere bujdossunk, ketten, jaj, ébredj, soha többet nem bántlak, ébredj! – élsz-é, úgy-é élsz, Ádám? – mi testvérek vagyunk, úgy-é, nem öljük meg egymást? Ébredj fel, ébredj fel, ne haggyuk el egymást! Megint maga elé mered. Halál…! Nem szól… – Halál…! Szünet. Ráborul, zokog. Isten, itt a lelkem: előtted, nézd meg, hogy nem gonosz, hogy én nem akartam, csak a fegyver… Istenem, jaj, ne hagyj el, én nem akartam a posztulását, csak szerettem őt… Szerettem, szerettem – Istenem, ne hagyj el, tudod, hogy erősen szerettem… Sír.

Szünet.

KISPÁL JULA

Künn üti az ajtót. Ádám bácsi, maga van-é itthon?

GÁLFI BENCE

Felül, rémülten az ajtó felé bámul.

KISPÁL JULA

Kopogtatja az ajtót. Ádám bácsi, maga lőtt-é? jaj…

GÁLFI BENCE

Az ajtóra bámul. Vajon ki?! Dörzsöli a homlokát. A hang, ó, a fejem, az eszem, pedig a hang…!

KISPÁL JULA

Ádám bácsi, eresszen bé, hallottam a lövést, félek, jaj…!

GÁLFI BENCE

Megy az ajtó felé. Asszony-hang… Valaki…

KISPÁL JULA

Istenem, Istenem!

GÁLFI BENCE

Kinyitja az ajtót.

KISPÁL JULA

Mezítláb, kibontott hajjal, piros köntösben. A torz férfiútól megrémül, nem ismeri meg, sikolt.

GÁLFI BENCE

Jula! Kicsi szép Jula! Letérdepel, a lábait simogatja. Ne vess meg, megöltem… a testvéremet, érted, megöltem, jaj!

KISPÁL JULA

Két tenyerét arcájához kapja. Szent Isten! A halotthoz megy, letérdepel, nézi, arcáját megérinti. Jaj! Szívéhez kap.

GÁLFI BENCE

Az ajtóból térden állva nézi.

Szünet.

KISPÁL JULA

Arc- és szemkifejezése megdermed, elméje félig elborul. Simogatja Ádámot. Alugyál szépen… Te vagy az én férfiam… Alugyál, nyugtasd ki magadot… Mutatóujját felemeli. Pszt, aluszik… nyugszik… meg ne ébredjen… Ő az én férfiam.

GÁLFI BENCE

Könyörögve. Ébreszd fel, szép kicsi Jula, ébreszd fel!

KISPÁL JULA

Mutatóujját tartja. Csak suttogni…! Lábujjhegyen járni…! Fel ne ébressze senki!

GÁLFI BENCE

Ébreszd fel, ébreszd fel! Jaj, itt a hajnal, el kell menni bujdosásba… Jaj, itt a hajnal!

KISPÁL JULA

Csend! Jaj! Csend!… Ereje a fájdalomba belezsibbad, s a halott mellé lehull.

GÁLFI BENCE

Félve odamegy, Jula fölé hajlik, kezét ijedten a leány arcára teszi. Meleg… Kicsi örömmel. Meleg, meleg…! Fülét a szíve fölé fekteti. Dobog… mint az aranyóra: ti-ta, ti-ta… Végigsimogatja Julát, s mosolyog, mint a gyermek. Él, él…! Öröm, öröm…! Ártatlan szíve dobog, mint a kicsi madárnak… Él! Nézi, mosolyog. Köntöse piros, haja kibomolva… – Egy tincset a kezébe vesz. – fekete selyem… Feltámadt az álom… Eleven lett az álom… Az Isten nem haragszik, be jó! Nagyon messziről igen tompán hallatszik a hajnali harangszó. Isten nem haragszik. Én szeretem Őt… Én jó katolikus vagyok… Örökké eljártam a templomba. Apám is imádkozott minden hajnalban… Kezeit összeteszi. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, mi Urunkban: ő egy Fiában, Jézus Krisztusban, ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, alászálla poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felmene mennyekbe, ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől, onnét lészen eljövendő: ítélni eleveneket és hóltakot… És hiszem a bűnök bocsánatát, testnek feltámadását s holtunk után az örök életet, Ámen. A bűnök bocsánatját, embertől s Istentől, hiszem, mert én nem akartam a bűnt, sem a halált, csak a vérem, fellobbant a vérem, s elöntötte az agyamot… Szívem biztatta véremet, mert féjtette ezt a piros köntöst, amelyik itt előttem az én életemet bétakarja… Az én lelkem mentes a gonosztól, tanúskodjál, anyám! Kiáltsd fel sírodból az igazat! Élők, tanúskodjatok mind, gyertek ide mind, s szóljatok biztatót, gyertek, gyertek…! Kitárt karjaival minden oldalra fordul. Megbotlottam, emeljetek fel, gyertek, gyertek! Szünet. Fejét sírva Julára ejti. Ó, nem jő senki!… Sem anyám, sem más, aki jó volt hozzám. Nem jön a pap sem, a király sem… én árva, megbotlott szegény árva…

KISPÁL JULA

Feleszmél a sírásra, fejét ijedten felemeli, s nézi az ölében síró Bencét. Egy férfiú sír… Félénken simogatja a fejét.

GÁLFI BENCE

Szemeit Julára emeli.

Mozdulatlanul nézik egymást.

Szünet.

KISPÁL JULA

A te neved Gálfi Bence.

GÁLFI BENCE

Úgy-é, nem változtam átal! Látod: az én lelkem jó, szívem fut a haláltól.

KISPÁL JULA

Be halovány vagy, s be szomorú!

GÁLFI BENCE

Nálad van a színem s az örömem.

KISPÁL JULA

Én juhokat őriztem, s közöttük vágyat és örömet.

GÁLFI BENCE

Ó, mondjad, hogy azok számomra termettek.

KISPÁL JULA

Én vagyok a te pásztorod.

GÁLFI BENCE

Őrizz meg ezután engem.

KISPÁL JULA

Számot adok magamnak rólad.

GÁLFI BENCE

Tanúskodjál értem, ó, tedd meg értem!

KISPÁL JULA

Magammal tanúskodom érted.

GÁLFI BENCE

Mondjad, hogy én jó vagyok.

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Az Isten helyett is mondjad!

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Anyám helyett is mondjad.

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

A király helyett is mondjad!

KISPÁL JULA

Te jó vagy.

GÁLFI BENCE

Nézd meg és simogasd meg mellettünk a hóltat, s helyette is mondjad!

KISPÁL JULA

Nézi a holtat. Mintha most látná először. Ádám, Ádám bácsi! Szép arcája hideg, jaj! Vére kifolyt… vére kifolyt…

GÁLFI BENCE

Én a puskával… pedig csak jót akartam – egyedül jót.

KISPÁL JULA

Lassan feláll, s ijedten húzódik Bencétől. A te neved gyilkos!

GÁLFI BENCE

Én jó vagyok.

KISPÁL JULA

A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Téged igen szeretlek.

KISPÁL JULA

A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Megbotlottam, ne vess meg!

KISPÁL JULA

Csorja Ádám jó ember volt. A te neved gyilkos.

GÁLFI BENCE

Szeress engem, őrizz meg engem!

KISPÁL JULA

Te halált termettél. Félve húzódik.

GÁLFI BENCE

Tárt karokkal követi Julát. Szeress engem, mert életet termek ezután mindig.

KISPÁL JULA

Húzódik az ajtó felé. Add vissza, mit elvettél: a jó embertől az életet, az Egyéletet.

GÁLFI BENCE

Megbotlottam, mert igen szerettelek. Vétkeztem, ne vess meg!

KISPÁL JULA

Eressz apámhoz; ő nem ölt soha embert.

GÁLFI BENCE

Erőszakkal megfogja. Miattad ejtettem a halált, te: élet, élet!

KISPÁL JULA

Szabadulni akar. Eressz, a te neved gyilkos! Jaj, támaszd fel őt, hogy segítsen rajtam!

GÁLFI BENCE

Gyere, szeressél! Te vagy a világ, amiben élek. Elszántan. Kettő helyett akarok élni, két férfiú helyett… Gyere, szeressél! Felkapja Julát, s visszaviszi a fal mellé. Már a hangja kemény és zsarnok. Valljad, hogy szeretsz.

KISPÁL JULA

Remegve húzódik össze.

GÁLFI BENCE

Valljad, mert veled egyszerre fogant a bűnöm. Szeretsz-é?

KISPÁL JULA

Remeg, nem szól.

GÁLFI BENCE

Itt hervasztlak el, mint egy virágot. Szembeszállok a világgal, s mégsem eresztlek, amíg bé nem hódolsz nekem: nekem, az úrnak, te szép szolga! – Valljad, hogy szeretsz!

KISPÁL JULA

Jaj…!

GÁLFI BENCE

Keserű gőggel. Milyen szép rabom van!

KISPÁL JULA

Te vagy a rab: bűnnek rabja. Én árva leány vagyok.

GÁLFI BENCE

Elhervasztlak, te! Szeretsz-é?

KISPÁL JULA

Félek…

GÁLFI BENCE

A korsót a kezébe veszi, s odaül a leány elé a földre. Köntösöd piros, mint a vér! Kínálja a bort. Igyál bort, s vigasztalódj!

KISPÁL JULA

Kezeit arca elé tartja.

GÁLFI BENCE

Igyál, ennek ereje van. Igyál! – meglátod levetkezve a világot.

KISPÁL JULA

Fal felé fordul, és sír.

GÁLFI BENCE

Én meggyógyítlak. Mi bánt, te kesergő szép rab?

KISPÁL JULA

Sírva. A te neved gyilkos. A szívem reszket.

GÁLFI BENCE

Kacag. Hadd lám, hazudsz-é? Fejét erőszakkal a Jula melléhez dugja, s hallgatódzik. Csakugyan reszket. Ez egyszer igazat mondtál, pedig fejérnép vagy. Be szépen reszket… Látod-é, ennek ez való! Merően a szemébe néz. Elhervasztalak – szeretsz-é?

KISPÁL JULA

A köntösét összébb húzza.

GÁLFI BENCE

Nyújtja a korsót. Igyál! Bátor leszel, mint az angyal. Feláll, szájához tartja a korsót. Igyál, s vigasztalódj!

KISPÁL JULA

Kezivel hárítja a korsót.

GÁLFI BENCE

Szúrósan nézi. Hervadás lesz, ha nem iszol. Táltsd ki a szádot! Megitatlak én, ne féjj! Táltsd ki! én mondom: az úr.

KISPÁL JULA

Jaj, szemedben ördögöt látok, menj el, menj el!

GÁLFI BENCE

Kacag. Meg van az már keresztelve – jámborabb, mint én. – Igyál!

KISPÁL JULA

Szívem a torkomban reszket – nem tudok.

GÁLFI BENCE

Akkor elhervasztlak. Fegyverét kézbe veszi. Fegyveremmel lekaszállak.

KISPÁL JULA

Jaj, vidd el, vidd el a fegyvert! Én árva vagyok. Élet, élet!

GÁLFI BENCE

Táltsd ki a szádot! Odadugja a korsót. Válassz: bor vagy fegyver?

KISPÁL JULA

Remeg. Jaj…! Kitátja a száját.

GÁLFI BENCE

Kacagva bort tölt belé. Ős-vi-gasz-ta-lás! Azután leül a földre, fegyverét maga mellett végigfekteti. Most én iszom, a kettőnk életire! Éljünk, virágozzunk! Iszik hosszan.

KISPÁL JULA

Megijed, hogy Bence igen sokat talál inni, a korsót a szájánál megfogja. Ne, ne többet! Megöl a bor…

GÁLFI BENCE

Leereszti a korsót. Szeretsz! Diadalmasan kacag. Látom, hogy szeretsz, mert féjted az egésségemet. – Ó, be szép vagy, s te szeretsz!

KISPÁL JULA

Visszahúzódik a fal mellé.

GÁLFI BENCE

Kitárja karjait. Gyere ide, gyere! Most tudom, hogy szeretsz.

KISPÁL JULA

Félve húzódik össze.

GÁLFI BENCE

Gyere ide, nem hervadunk soha el! Gyere, piros köntösödet öleljem meg, selyem hajadot borítsam arcámra, s higgyem, hogy élek, élek…! Gyere, ó, milyen jó leszek! Árvaságunk bégyógyul, megbékél a vérem is, bűneimtől megtisztulok, s nem vétkezem soha többet, csak szeretni fogok, mint a fészek száján ülő madár. Csak élni és szeretni fogok örökké, mert arra teremtett engemet az Isten, csak a vérem: fut, elönt, leigáz, sorvaszt és uralkodik. Úgy, mint az apámé, ki a földre sokszor kieresztett belőle, mert sok volt, lobogott, s el akarta égetni… Gyere, szelídítsd meg a véremet, gyere, takard rea köntösödet, s szemeden átal vezesd magadba a tüzit… Gyere, milyen jó vagyok én most és leszek örökké… Gyere, jöjj ide, jöjj…!

KISPÁL JULA

Tág szemekkel nézi Bencét, s remeg.

GÁLFI BENCE

Gyere most, jöjj most!

KISPÁL JULA

Félek… jaj! – nem megyek.

GÁLFI BENCE

Felveszi a fegyvert. Elszántan. Nem jössz? Lekaszállak, s elmúlasz, mint egy kicsi pillancs.

KISPÁL JULA

Kezeit arcához szorítja. Istenem, segíts meg!

GÁLFI BENCE

Julának szegezi a fegyvert. Jössz vagy elmúlasz?

KISPÁL JULA

Jaj! Remegve egyet lépik Bence felé.

GÁLFI BENCE

Mosolyogva leteszi a puskát, karjait széjjeltárja. Gyere, tudom, hogy szeretsz. Gyere, igázd le a véremet! Hozzad a köntösödet, a hajadot! Gyere, hogy szeresselek!

KISPÁL JULA

Félénken visszahúzódik megint.

GÁLFI BENCE

Fegyverét nekiszegzi. Vadul. Imádkozzál! Meg fogsz most halni.

KISPÁL JULA

Jaj, jövök… Egészen Bence elé jön.

GÁLFI BENCE

Ereszkedj térdre!

KISPÁL JULA

Térdre ereszkedik.

GÁLFI BENCE

A halott felé elveti a fegyvert: Kitárt karokkal, lobogó vággyal. Itt van az élet: hullj ide!

KISPÁL JULA

Sírva a Bence ölébe hull.

Végigfeküsznek a földön.

Szünet.

GÁLFI BENCE

Most megjavultam, ó, hogy megjavultam! A vérem csendben örvendezik, s szívem jósággal trónol a testem felett, s megjavít minden rossz hajlamot… Elvállottam a bűntől, visszatértem a magam jóságos hazájába, hova örökké vágytam… Jó lettem, mint a gyermek, úgy szeretek, mint a gyermek… Öröm jön reám, ha eszembe jut az Isten… Be jó most az élet betelt szívemnek, be jó, hogy az enyim az én szívem… Ó, be jó megtalálni az álmot, a piros köntöst melegen, élve, a kibomlott hajat illatozva… S be jó megnyugodni, szép kicsi Julám, a te melegednél, s csak örvendezni, hogy reám hull a lehelleted, mint a harmat. Lassan s mindig csendesebben. Milyen jó így alunni: mint kicsi bubájával a gyermek, a gyermek… Úgy alunni, mint a gyermek… feküdni örömben, mint a gyermek… – álmodni az igazat… – örökké az igazat… álmodni, mint… a… gyermek… kicsi… gyermek… Elszenderedik.

Szünet.

KISPÁL JULA

Lassan felemeli a fejét, nézi Bencét. Magának suttog. Elaludt, mint a gyermek… Feláll. A neve gyilkos, pedig a lelke, ó, be jó a lelke… Egy halál rajta szárad, s mégis úgy aluszik, mint a gyermek. Milyen erős, be igazi férfiú – gyermek, ó, ha nem volna az ő neve gyilkos! De az ő neve gyilkos… Félve távolodik tőle, azután a hammas fazakat megkeresi, felveszi. Ez a Csorja nemzetség kincse, ezt megmentem, emlékük áldott legyen! Lopózkodva az ajtóig megy, s amint félve kinyitja, egyszerre szembe özönlik vele a virjadás fénye, s madárdaltól mindenütt zeng az erdő. Megáll, az élet utáni vágy egyszerre elragadja. Földön élet, fákon élet, mindenütt öröm és élet…! És én? árva szomorú vágyammal egyedül, örökké egyedül! Lassan térdre ereszkedik. Dal… illat…: Te adtad, Istenem…, belém a vágyat is Te adtad, Te akartad, hogy éljek, ó, akard megint, úgy-é akarod, hogy éljek? A szívem, most kiált a szívem és éget, ó, reám hull mindenünnét az élet, úgy-é nekem virjadt ez a hajnal?! – élet! szerelem! Élet! Élet! Visszafut Bencéhez, rázza. Gálfi Bence, kelj fel, szeretlek – kelj fel, szeretlek, szeretlek!

GÁLFI BENCE

Ébred, kábult. Jula, Jula…! Szép leánka, te jó leánka…! Jula, szép kicsi Julám…!

KISPÁL JULA

Felveszi a fegyvert.

GÁLFI BENCE

Feláll, kicsit megtántorodik, aztán megáll egyenesen, s nézi Julát.

KISPÁL JULA

A fegyvert a Bence nyakába akasztja.

Egymás szemébe esnek – aztán Bence lassan feléje tárja a karját.

KISPÁL JULA

Mikor a Bence karja megérinti, lobbanó hévvel átöleli a nyakát – a fazék kihull az öléből, darabokra törik, s a hamu elszóródik – csókolja a fejét, az arcát. Szeretlek, szeretlek! Erős vagy: szakassz le! Szeretlek! szeretlek!

GÁLFI BENCE

Ráhajlik. Te vagy a világ… jó lelkemmel úgy szeretlek, mint a gyermek, gyermek, gyermek, ártatlan gyermek…!

KISPÁL JULA

Megragadja a Bence kezét. Gyere, bujdossunk el ketten, az erdőbe, messze, messze, ketten… Gyere, szeretlek, szeretlek! Élet! élet! Futnak kifelé – az ajtóban két csendőr eléjük toppan.

CSENDŐR

Ugyanaz, ki Bencével a bíróságon volt. Ne mozdulj! Fegyverét ráfogja.

GÁLFI BENCE

Te testvér! te engem…!? Te töröd kettőbe az életemet… te: kivel ettem egy kenyeret!?

KISPÁL JULA

Az ajtófába fogódzik, üveges szemekkel nézi őket.

CSENDŐR

Ne mozdulj! Megszöktél. – Add a fegyvered!

GÁLFI BENCE

Egy pillanatig gondolkozik – akkor büszke vére fellobban, fegyverét kiakasztja. Elszántan. Itt a fegyver! Durván adja, szinte veti. Megszöktem. Ezt soha nem bánom. De megöltem a testvéremet: azért sírni tudok, mert nem akartam, szerettem s nem akartam… Csak a vérem, ó, az átkozott, az átkozott vérem!

KISPÁL JULA

Az ajtófára borulva sír.

CSENDŐRÖK

Borzongva nézik a holtat.

GÁLFI BENCE

Felveszi a korsót, felemeli, keserűen kacag – azután a fejét hátradőjti, s úgy iszik sokáig. Ivás után ismét felemeli a korsót, torzul kacag a szája. Te! Ősvigasztalás!! – Vadul a földhöz vágja a korsót.

CSENDŐRÖK

Megrebbennek. Mi volt? mi volt?

GÁLFI BENCE

Bor!

CSENDŐR

Azt kár volt – megittam volna magam is.

GÁLFI BENCE

Az az Ádám bora volt, hé – s az enyim. Vagy mi isszuk, vagy senki! De hogy valamitek legyen: itt van a vérem: a gonosz. S itt van a lelkem: az örökké jó. Vigyetek!!

Csendőrök közrefogják.

CSENDŐR

Kapsz kötelet a nyakadra! Csendőrök Gálfi Bencét elviszik.

KISPÁL JULA

Az ajtó mellé leroskadva Bence után zokog. Elvisznek tőlem…! Ó, hát én mit vétettem az Istennek!? S mégis elvisznek – ó élet! élet!

BOTÁR MÁRTON

Futva jön, még messziről kiált. Mi baj? mi baj? Julához ér. Te: hogy jöttél ide?! Mi baj?

KISPÁL JULA

Int Bence felé. Elvitték… A másik meghalt… Megfogja az apja kezét, a halott felé vezeti. Meghalt… Bence, a fegyverrel… a vére megfutott…

BOTÁR MÁRTON

Elfejéredik. Szent Úristen! Megkerüli a holtat, nekidől a falnak, s megkövülve nézi.

KISPÁL JULA

Odabúvik az apjához, s csendesen sír.

Szünet.

Éppen az ajtó mellett, kívül a három legényke egyezkedik.

GAZSI

Ahogy magyaráz, látszik. Az enyim a farka, a farkát én sütöm meg. Dénkóra mutat. Tiéd a jobbik füle. Gergőre mutat. Tiéd a bal füle. Most szép csendesen levágjuk, ehelyt az erdő széjjin megsütjük, s nem tudja meg soha senki.

DÉNKÓ s GERGŐ

Egyszerre. Úgy lesz, úgy lesz.

GAZSI

Elöl, kinyitott bicskával, az ajtón egyet serényen belépik, s megragadja a vadkan farkát.

DÉNKÓ

E pillanatban észreveszi Botárékat. Gazsit hátulról megérinti. Ügyelj, te! mert eszrevesznek.

A három legényke egy pillanatig Botárékra bámul.

GERGŐ

Itt sír valaki.

GAZSI

A földön fekszik valaki.

DÉNKÓ

Valami baj van.

A három legényke elsomfordál Botárékhoz, nézi őket, aztán szájtátva bámulják a holtat.

DÉNKÓ

Lehajlik a halotthoz, nézi, a könny a szemébe szökik. Csorja Ádám bácsi… meghót… Itt a vére… kifolyt… Leverte a törvény…

Valaki közel az erdőben klárinéton egy bús-szomorú nótát kezd.

GAZSI

A halottra borul, sír. Immár csakugyan ki mondja meg, hogy mi, székelyek, honnét eredtünk…?!

BOTÁR MÁRTON

Senki… senki… Ősvérünk kiszárad… Árva-szép életünket már csak elig bírjuk…

A három legényke sír a halottra borulva.

Valaki bús-szépen fújja a nótát.

Szünet.

EGY HANG

Erős férfihang az erdőből. Fújj egy vigasztalót, testvér! Ne búsujjunk örökké, verje meg a Krisztus!

Valaki keserű-vadul gyors csárdást kezd.

EGY HANG

Ez a, láddeg: ez az ősvigasztalás!

Valaki lelkéből, keserűen fújja a nótát.

HÁROM LEGÉNYKE

Fejét egyszerre felemeli. Felállnak.

DÉNKÓ

Könnyes szemmel. Nem sírunk, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzsdeni a világgal!

BOTÁR MÁRTON

Összeöleli őket. Éljetek! Éljetek! s küzsgyetek meg a világgal! Ó, hogy segítsen meg az Ősigaz Isten.

GAZSI

Igaz Isten! Igaz Isten!

Így csokorban, könnyes szemmel, vadul csárdásba kezdenek.

BOTÁR MÁRTON

Tánc közben karját Jula felé nyújtja.

KISPÁL JULA

Közéjük áll a csokorba.

E pillanatban, mintha vágták volna, megszűnik a klarinét hangja, s a klarinétos keserűen kiáltja belé az erdőbe: „Elhasadt a klánétám! – jól kezdődik a nap, azt a bús keservit!!”

A csokorbanállók egymásra néznek, aztán mind a Botár Márton mellére bújnak.

Függöny lemegy

A hivatkozás helye

Jegyzet

1924-ben, amerikai tartózkodása idején, a kolozsvári Magyar Színház pályázati felhívására írta Tamási első színjátékát, az Ősvigasztalás-t. Menyasszonya, Holitzer Erzsébet közvetítésével, Siculus álnéven küldte meg elbírálásra. A kitűzött első díjat – az Ellenzék című napilap 1924. november 26-i híradása szerint – Pálffyné Gulácsy Irén Napáldozás című drámája kapta. A pályakezdő, fiatal Tamási Áron dicséretben részesült, de nem sorolták a pályázat eredményeként bemutatásra kerülő művek szerzőihez.

Évek múltán már az Ősvigasztalás kéziratát is elveszettnek vélte Tamási. Kései önéletírásában, a Vadrózsa ágá-ban (1966) csak mint ifjúkori, elhamarkodott vállalkozására s elkallódott „komor és darabos vázlatára” emlékezik vissza, amikor első színházi kísérleteiről vall, s az Énekes madár-tól számítja eltökélt, makacs drámaírói pályafutását.

Feltételezhető, hogy a Szűzmáriás királyfi írása idején a darab még birtokában volt. Igazolja ezt, hogy a Rebeka pályafutása című elbeszélés (amely a Pásztortűz 1927. október 21-i számában jelent meg) több ponton egyezik az Ősvigasztalás „Megelőző játék”-ával. A Rebeka pályafutásá-ból idézünk egy részletet, amikor az öregember imádkozik, s Rebeka a virágokat öntözi:

– Beh édes az illatja, mint a nádméz!

A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte keze fejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:

– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.

Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:

– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!

Az Ősvigasztalás előjátékában ez így olvasható:

BOTÁR MÁRTON

Az imádkozást beszünteti. Rojtos dohányoszacskóját eléhúzza, s marokra fogva veri a keze fejéhez.

KISPÁL JULA

A muskátlikat öntözi, közben szagolgatja. Jaj, be édes az illatja, mint a nádméz.

BOTÁR MÁRTON

KISPÁL JULA

Lássuk, hogy az Ősvigasztalás-ban, 1924-ben, hogyan játszódik le az a jelenet, amelyben a vihar Csorja Ádám erdei hajlékába űzi a község elöljáróit!

JEGYZŐ

Döngeti az ajtót. Csorja Ambrus, eressz bé!

CSORJA ÁDÁM

Odanéz, de még mindig csorgatja a vérét.

FALUSI BÍRÓ

Üti az ajtót. Csorja Ambrus; eressz bé! Ereszd bé a komádot!

CSORJA ÁDÁM

Csorja Ambrus elköltözött.

FALUSI BÍRÓ

Hát ki van benn?

CSORJA ÁDÁM

Karján az inget lehúzza. Fazakat a fal mellé teszi. Itt az öccse: Ádám.

FALUSI BÍRÓ

Hát eressz bé, Ádám! Súj egyen meg, ehelyt az eső üt agyon!

CSORJA ÁDÁM

Az ajtóhoz megy. Ki van ott?

FALUSI BÍRÓ

Tán ma születtél, hogy nem üsmersz, Ádám?: hát eppen Albert Zsiga, a bíró. S főleg a jegyző úr is.

A Szűzmáriás királyfi-ban Csorja Ambrus helyett Bódi szerepel. S következzék a jelenet esztendőkkel később született epikai változata:

S akkor megdöngette valaki az ajtót.

– Csorja Ambrus, eressz bé!

– Csorja Ambrus elköltözött – mondja Bódi. – Hát ki van benn?

– Itt az öccse, Bódi.

– Hát eressz bé, Bódi! A súj egyen meg, ehelyt a vihar öl meg!

– Ki van ott?

– Tán ma születtél, hogy nem üsmersz? Itt a bíró; s főleg a jegyző úr is!

Tény, hogy csak az író halála után került elő az Ősvigasztalás másolati példánya, amelyből a marosvásárhelyi Igaz Szó 1971. évi júniusi (6.) száma közölt először részletet, Izsák József eligazító magyarázatával. A teljes dráma – Simon István előszavával – 1973-ban, a Tiszatájban jelent meg.

Az első alapos tanulmányt, amely felmérte az Ősvigasztalás színpadi megvalósulását, Radnóti Zsuzsa tette közzé a Színház 1974. évi februári számában. A tanulmány írója, miközben a világ drámairodalmának összefüggéseibe igyekezett beilleszteni a művet, méltatta nemzeti jelentőségét is: „Balladás expresszionizmus: így fogalmazhatjuk meg a mű stílusát. A magyar balladavilág az egyetlen folklorisztikus elem, amely a maga eredeti szépségében fennmaradt, mert irodalmunk magába olvasztotta. Arany János, Balázs Béla, Bartók, Kodály, Tamási, Kallós Zoltán mentették át az utókornak népünknek ezt az ősi drámai kifejezésmódját. Zene, líra, próza általa meg tudott újulni és modern kifejezési eszközöket teremteni. Csak a színház nem olvasztotta magába ezt a hangot.”

Az Ősvigasztalás-t a pécsi színház tagjai játszották először, 1976. március 2-án, Sík Ferenc rendezésében. A színház budapesti vendégjátéka alkalmával is bemutatta az előadást. Az ősbemutató dramaturgiailag módosított a darabon. Az előjátékot, Gálfi Bence és Kispál Jula búcsúját késleltetve, a tárgyalási jelenetet követően, mintegy álomszerűen idézte fel. Szereposztása: Csorja Ádám: Pákozdy János, Csorja Ambrus: Galambos György, Kispál Jula: Vári Éva, Botár Márton: Kovács Dénes, Gálfi Bence: Szegváry Menyhért, Községi jegyző: Kézdy György, Falusi bíró: Faludy László, Dénkó: Pogány György, Gazsi: Bobor György, Gergő: Balázsi Gyula, Ügyész: N. Szabó Sándor, Védő: Szivler József, Bírósági elnök: Koroknay Géza, Törvényszolga: Kutas Béla. Zeneszerző: Gulyás László, koreográfus: Sík Ferenc.

Sziládi János színikritikája szerint a pécsi előadás első része – a dramaturgiai simításokkal, változtatásokkal – „a látvány és a gondolat szép egységét adta élményül” a nézőknek, a második részben azonban elmaradt a „látványteremtés”, s a rendező „a szerzői szövegre bízta magát”, amikor „épp a történés kerül előtérbe”. „Valami sejtelmes, szép látomású misztériumjáték az előadás kerete, amelyben nem annyira a kimondott szó, az elhangzó dialógus hordozza a produkció tartalmi, gondolati súlyait, hanem a játék, az előadás egész koreográfiai jelzésrendszere.” (Magyar Nemzet, 1976. április 7.)

A nagyváradi Állami Színház magyar tagozata más felfogásban, misztériumjátékhoz közelítve, 1982. február 6-án mutatta be. A rendező – a szöveget is átigazító Szabó József – a Szűzmáriás királyfi-ból is átemelt részleteket. Az előadás sikerét méltató Méhes György Nem sírni kell… című cikkében (A Hét, 1982. március 19., 12. sz.) többek között a pontos és szép szövegmondást emelte ki az együttes munkából. „Miske László és Török István s a mögéjük felsorakozó két fiatal, Fábián Enikő és Fekete Károly gyönyörködtető tisztasággal mondják Tamási hallatlan intenzitású szövegét.” Előadásuk székelyföldi sikereiről a színház kitűnő (azóta tragikusan elhunyt) dramaturgja, Bölöni Sándor számolt be a nagyváradi Fáklya 1982. április 16-i számában. S a színház 1983 májusában – magyarországi vendégjátékai során – Debrecenben egy, Budapesten az Egyetemi Színpadon három alkalommal adta elő Tamási darabját.

A győri Kisfaludy Színház színpadán, 1983. szeptember 23-án bemutatott Ősvigasztalás rendezője ugyancsak Szabó József volt, aki sok tekintetben folytatta váradi elképzeléseit. Most is misztérium-teret alakított ki: az alsó részben a dráma cselekménye zajlott, fönn a sziklák között pedig időről időre megelevenedett az élet-halál játék. Itt Szabó Józsefnek nem sikerült sem a színészek alakításaiban, sem az előadás drámaiságában a nagyváradi előadás erejét újrateremteni. Kiss Károly bírálata szerint a szereposztás tévedéseit „semmiféle jószándék nem pótolhatta”. „A Csorja Ádámot alakító Áts Gyula igyekezett leginkább játékával is megközelíteni Tamási világát, hitelessé is tehette volna szerepét, ha jó évtizednyivel fiatalabb hőst formáz… A színészvezetési, szerepértelmezési zavarokat csak növelte, hogy Gombár Judit lötyögős jelmezei sehogy sem illettek Tamási hőseire… Tamási expresszív fogantatású műve valóságfeletti és -túli látásmódot és indulatokat sugall a képzeletnek, s ennek fényében most kellett volna csak igazán szárnyalnia a költeménynek!” (Új Tükör, 1983. október 16.)

Székely fás^{^*}

Páros jelenet

1929

Szereplők

EMMA, huszonöt éves „modern” városi nő

GÁBOR, harmincéves harisnyás székely

Történik egyik székely városban.

Szín: városi szoba – dívány, tükör. A tükör előtt parfüm, púder, kölnivíz, pirosító stb.

EMMA

A tükör előtt áll pongyolában, s körülményesen keni-feni magát, közben. Jazzband… Meghúzza a szemöldökét, nézi magát, majd táncmozdulatokat tesz. „Yes, sir, that’s my baby…”

GÁBOR

A ház előtt. Fát vegyenek!

EMMA

Az ajkát festi, közben. „Csigolyák… lila csigolyák…”

GÁBOR

Még erősebben, pont az ablak alatt. Jó bükkfát vegyenek!

EMMA

Meghallja, megfordul, látszik, hogy eszébe jut valami. Oh, az a piszok Elemér, csak kinyalja magát, hogy ő megyen az irodába, s úgy mellékesen odaveti nekem, hogy „Aztán végy fát, kérlek, valamelyik paraszttól.”

GÁBOR

Fát vegyenek!

EMMA

Bosszúsan. Ezért menjen férjhez az ember… Oh, te jó Isten…! Az ablakon kiszól. Bácsi, jöjjön bé! Visszamegy a tükörhöz, és púderezi magát.

GÁBOR

Ostorral a kezében, belép az ajtón. Jó napot aggyon Isten!

EMMA

Hátrafordul, a négy szem egy pillanatra egymásba hull.

GÁBOR

Miközben nagyon nézi az asszonyt, leveszi a sapkáját, s mozdulatlanul. Kezit csókolom.

EMMA

Összébb húzza a pongyoláját. Maga árulta a fát?

GÁBOR

Elmosolyodva. Én kiáltottam.

EMMA

Feléje lépdel. Hogy adja?

GÁBOR

Előbb talán nézné meg, mert látatlanban csak a török veszen, s a sem fát, hanem feleségöt.

EMMA

Ott sem úgy van immár.

GÁBOR

Jó, jó, én azt mind tudom, de a régi törvénről beszélek.

EMMA

No, mondja, mennyiért adja?

GÁBOR

Mit?

EMMA

Hát a fát! Talán egyebet is árul?

GÁBOR

Bizalmasabban. Én igen osztán, ha egy ilyen asszony kérdi. S megmongyam-é, mit?

EMMA

Libát vagy tojást, nemde?

GÁBOR

Met nem osztán. Hanem egy égi csillagot, mit a minap hoztam le egy éccaka az égről.

EMMA

Mosolyogva. Én fát akarok venni.

GÁBOR

Azt es lehet.

EMMA

No, mondja már, mennyiért adja?

GÁBOR

Kissé incselkedő hangon. Azt a vevő határozza meg s a beszéd.

EMMA

Mutatja. Talán leboruljak nagyságod lába elé?!

GÁBOR

Azt egyet se, kivált söprögetés előtt.

EMMA

Hajja!

GÁBOR

Látom es.

EMMA

Mit lát?

GÁBOR

A vásár kimenetelit.

EMMA

Gábor elébe áll, kissé kihívóan. Nos?! Hát megfogom-é venni én magától a fát?

GÁBOR

Elhúzódik előle a szoba közepe felé. Bajosan.

EMMA

Mennyit adjak?

GÁBOR

Jöjjön s nézze meg, mert ilyen fát nem látott még.

EMMA

Megint közeledik feléje. Gondolom, milyen lehet.

GÁBOR

Mintha gyermeknek mondaná. S azt miről gondolja?

EMMA

Mutatóujját a Gábor mellének szegezi. Azt éppen magáról. Várjon csak, meg is mondom: először is: szép szál fák…

GÁBOR

Az Emma szemébe. Szép…

EMMA

Alig izgatottan. Másodszor is: jó tüze van…

GÁBOR

Kamaszos büszkeséggel. Van, hála Istennek! Ostorát letámasztja a dívány mellé.

EMMA

Nézi nyugtalan.

GÁBOR

Körülügyelgeti a szobát. Hát a tekintetes úr hol van?

EMMA

Elutazott.

GÁBOR

Jó messze-é legalább?

EMMA

Mi köze hozzá?

GÁBOR

Csak azért mondom, hogy ha messze ment volna, több szépet látna.

EMMA

Leül a díványra, lábait kacéran egymásra rakja. Szeretné? Cigarettát vesz magának, rágyújt.

GÁBOR

Ha maga szeretné, én nem bánnám.

EMMA

Megkínálja Gábort is cigarettával. Szokott?

GÁBOR

Huncutul. Így meg tudnám szokni. Kérnék tüzet is melléje.

EMMA

Ültéből tartja a cigarettát.

GÁBOR

Odahajol, s miközben rágyújt, a díványra lopja magát. Az első füst után. Fájin cigaretta! Viráglapi es vagyon közötte ejszen.

EMMA

Kacag. Amit maga érez, az másféle illat.

GÁBOR

Ha másféle es, de jóféle.

EMMA

Öntelten. Ha kitalálja, hogy honnan ered, akkor megkínálom magát egy pohár borral.

GÁBOR

Szagolni kezd, s ahogy az Emma hajához ér. Innét a hajából! Hijj, mingyárt énekelni kezdek, mint a madár a virágos fán.

EMMA

Tovább húzódik, nyugtalanul. Ne jöjjön olyan közel. Nem bírom.

GÁBOR

Fekete mákszem rózsaszálakból van a haja, úgy-é?

EMMA

Huncutul int. Csend! Valaki jöhet!

GÁBOR

A tisztességes ember nem fél. Elevenebben. No, hol a bor?

EMMA

Igaz, maga nyert. Feláll, és ringatva magát, kimegy.

GÁBOR

Véle együtt feláll, nézi őt, s ahogy kiment. Barátom, micsoda falás lenne…!

EMMA

Az ajtón bejövet. Tetszik nekem ez a hecc.

GÁBOR

Halkan. Szolgáló nincs?

EMMA

Minek?

GÁBOR

A levegő rontására.

EMMA

Azt hittem már, hogy házasodni akar. Két pohárba bort csorogtat.

GÁBOR

Én nem osztán, amíg van erdő, s amíg van jó bükkfa, s azt a bükkfát árulni lehet.

EMMA

Poharat emel. Proszit!

GÁBOR

Szintén felemeli, aggodalmasan. Hát a hol van?

EMMA

Mi?

GÁBOR

Hát az a prászit!

EMMA

Kacag. Az nem egy falu… jaj, beh jó… Kacag. hanem azt jelenti, hogy egészségére kívánom ezt a poharat.

GÁBOR

No, hallj oda, azt hittem, hogy valami jó bortermő helység. Koccint. Az ilyen bort örökké innya kéne.

EMMA

Leül az asztal mellé. Magát hogy hívják?

GÁBOR

Engemet úgy, hogy jöjjön bé, bácsi! Szintén leül.

EMMA

Babrálva fésülgetni kezdi magát. Maga vicces ember. Hogy hívják csakugyan?

GÁBOR

Bizalmasabban. Engemet Gábornak, mint az arkangyalt. No, jólesik-é?

EMMA

Érdekes, az én nevem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé.

GÁBOR

Kitaláljam-é?

EMMA

Lássuk!

GÁBOR

Egyet röhint. Gati!

EMMA

Jó pofa! De nem úgy hívnak. Nem is olyan betűvel kezdődik, mint a magáé, hanem e betűvel… E… m… m… a.

GÁBOR

Emmá beszéd.

EMMA

Újból tölt Gábornak. No, még egyet.

GÁBOR

Veszi az üveget és nézi. E ma megivódik.

EMMA

Proszit.

GÁBOR

Prózint! Ivás után. Jól fütt…

EMMA

Eszébe jut hirtelen. Igaz, beszéljünk a fáról. Mit kér érte?

GÁBOR

Haggya a sújba, hadd száradjon odaki. Soha nem volt jó elsietni a vásárt.

EMMA

De hazajő az uram.

GÁBOR

Itt ő es elfér.

EMMA

Ötletesen. Mondja, izé Gábor, maga mit csinálna, ha csakugyan hazajönne hirtelen az uram, s magát itt kapná, ahogy javába iszik?

GÁBOR

Hiszen, ha jovában innám, magától jőve, hogy mit mongyak, de mivel nem iszom jovában, hát azt mondanám, hogy oh beh jó, hogy jő, mert a nagyságos asszonnyal bajos erősen egyességre vergődni.

EMMA

Feláll, mentiben arcul érinti Gábort. Jópofa, feltalálná magát.

GÁBOR

Fel én még magasabb helyen is.

EMMA

A tükör előtt nézegeti magát. Mondja, van magának felesége?

GÁBOR

Nekem?

EMMA

Magának.

GÁBOR

Feleségem?

EMMA

Felesége.

GÁBOR

Hát… nemigen.

EMMA

Ügyesen kitért.

GÁBOR

Biza, sok leán elől kitértem, amikor arról lett volna szó. Feláll, mentiben a tükör felé. Én még ártatlan vagyok.

EMMA

Megfordul. Mi?!

GÁBOR

Ártatlan.

EMMA

Nekem mondja?! Még a szeme sem jól áll.

GÁBOR

Azért nem áll jól, mert még nem volt fehérnép, aki jóra állítsa.

EMMA

S magának csakugyan nem volt még kedvese? Mondja, Gábor?!

GÁBOR

Nekem volt már kedves madaram, lovam s még miegymás, de fehérnép kedvesem nem vala.

EMMA

Visszafordul a tükör felé, s púderezi magát. Oh, dehogynem!

GÁBOR

Hát bizonyítsa reám valamivel, ha azt állítja.

EMMA

Hát maga bizonyítsa, hogy nem volt.

GÁBOR

Hát nem elég a megvallás?

EMMA

Visszafordul. Nem!

GÁBOR

Hát várjon csak. Mit es lehetne csinálni… No, teszem azt, hogy vessen próbára.

EMMA

Hogy gondolja?

GÁBOR

Hát teszem azt, hogy odaadom magamot, vaj másképpen nem bánom, akármit csináljon velem, s bélása hamar, hogy nem tudom, mi a szerelöm, mert nincs bennem sem kévánság, sem gerjedelem.

EMMA

Mennyi butaságot beszél. Kölnivizet vesz, s hirtelen Gáborra önt belőle.

GÁBOR

E mi?

EMMA

Kacéran. Kölnivíz, kedves.

GÁBOR

Jó volna ilyenben megferedni.

EMMA

Nincs rossz gusztusa. Hirtelen púderezni kezdi a Gábor arcát.

GÁBOR

Mit csinál?

EMMA

Csend! Nem azt mondta, hogy reám bízza magát?

GÁBOR

No jó, hajlandó vagyok mártíromságot szenvedni.

EMMA

Miközben szépítgeti Gábort, nagyon odabúvik.

GÁBOR

Amikor Emma javában ingerkedik, hirtelen hátrább lép, kacagni kezd, s így az asztalhoz megy, tölt magának. No, adjon Isten kedvet máskorra is, mert bézárják a bótot, s nekem valami selyemruhát kell venni az asszonnak az innapokra. Iszik. Mennyi a számja ennek a háznak?

EMMA

Csak néz, nem szól.

GÁBOR

Felveszi az ostort, egyet csattant. Jól megjátszottuk ezt a kis szabad időt.

EMMA

Hidegen. Rakja le a fát, s kifizetem.

GÁBOR

Kacag. Nincs nekem eladni való fám.

EMMA

Elképedve. Hát azért hívtam be.

GÁBOR

Csakhogy én már eladtam a fát egy más asszonynak, ezelőtt két órával.

EMMA

Akkor minek van maga itt?

GÁBOR

Csak ki akartam próbálni, hogy maga többet adott volna-é érte. Kalapját felteszi. Holnap, ha ráérek, csinálhatunk vásárt. Szerencsés jó napot kívánok. El.

EMMA

Áll helyben, és néz maga elé.

GÁBOR

A ház előtt. Fát vegyenek!

EMMA

Az asztalhoz megy, tölt, egyben kiissza, s utálattal. Paraszt…

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A Székely fás a húszas évek végén keletkezett. Az Ellenzék 1929. február 11-i számában jelent meg. A lábjegyzetként rögzített híradás szerint február 6-án, a Mária Valéria estélyen Mo’sa Mélanie és Tamási Áron előadásában látta először a közönség a páros jelenetet.

A hódmezővásárhelyi Városi Színházban Csokonai Vitéz Mihály Karnyóné-jával egy estén, Hetés György rendezésében vitték színre 1946. május 16-án. Összesen négyszer játszották.

A marosvásárhelyi színház is ebben az évben, június 27-én, Kós Károly Budai Nagy Antal című drámájából vett részletekkel együtt adta elő.

Alkalmanként fővárosi és vidéki színpadokon, valamint a Magyar Rádió különféle műsoraiban hangzott el.

Néppártiak^{^*}

Kis komédia

1931

Szereplő személyek

CSUTORA, leégett gazda

TRÉZSI, a leánya

LEGÉNYKE

KÉT LEÁNYKA, a Trézsi gyermekei

KATOLIKUS PAP

UZSORÁS ÖRMÉNY

ISTENTELEN SUSZTER

BIZTOSÍTÁSI ÜGYNÖK

FAÜGYNÖK

MAGYAR KÉPVISELŐ

TUDÓS

NÉPIES ÍRÓ

BIRTALAN ÉS TAKÓ, gazdák

KOLDUS

Történik egy székely faluban, nyáron, 1930-ban.

Szín: a Csutora leégett háza: üszkös, szeges gerendák keresztül-kasul; egészen és félig elégett bútorok és ruhadarabok; egyik oldalon derékmagasságig fekete házfal; a háttérben is leégett házak romjai, meredező falak és kémények és fekete fák, csak a templom áll jó messze épen.

Csutora, a lánya és három árva unokája „itthon” vannak a „házban”; a legényke (tizenkét éves) egy buksi kutyakölyket tart durva spárgán, a nagyobbik leányka macskát az ölében, a kisebbik beszélgetés közben folytonosan mászkál a házhelyen, és olyan lesz, mint egy kicsi koromseprő.

TRÉZSI

A csendes tébolyodottak arcával egy palacsintasütőt tart és mozgat egy vaskályha felett, amely a romok között négy lábával az égnek mered és folytonosan énekelgeti. „Ékes virágszál, kit Szent Anna szült…”

CSUTORA

Ül egy szeges gerendán, és üres pipáját szemléli. Te ott micsinálsz, Terézsi?

TRÉZSI

Palacsintát sütök, lelkem édesapám.

CSUTORA

Azt kinek?

TRÉZSI

Vendégeknek. Most jőnek Amerikából. Mingyárt itt lesznek. Közben mindig énekel.

LEGÉNYKE

Mutogat arrafelé. Tűz sincs, s né, a füttő is hogy áll, nagyapó! Hisze így nem lehet palacsintát sütni!

LEÁNYKA

Odaszalad az anyjához. Kerüljön alól, édesanyám, mert nem a lábánál kell sütni, hanem a tetejin! Mutatja.

TRÉZSI

Te ki gyermeke vagy, lelkem?

CSUTORA

Jere vissza ide, né! Mit szóltok a nagyok dolgába! Leányka visszajő.

LEGÉNYKE

A nagyapjához bújva. Édes nagyapó, úgyé édesanyám félig megbolondult?

CSUTORA

A térde közé veszi a leánykát. A nem.

LEGÉNYKE

Igende máccor nem így sütte a palacsintát!

CSUTORA

Így olcsóbb.

LEÁNYKA

Kijön a nagyapja térde közül, és a macskát lovagoltatja a kutyán. Cú-ú-ú, né!

A kisebbik leányka odajön maszatosan, és bé akarja kenni a másik kettőt; Trézsi énekelget; közben Birtalan és Takó jönnek.

BIRTALAN

Negyvenéves, kövér-piros, sebes beszédű, bizakodó – már messziről. Ne búsuljon, Mihály bá! Jó hír van!

CSUTORA

Oda se néz. Hol?

BIRTALAN

Itt a számban.

CSUTORA

Az akkor bajosan lehet jó.

BIRTALAN

Há métt? Közreveszik Csutorát, s leülnek.

CSUTORA

Mert ha jó volna, eddig lenyelted volna.

TAKÓ

Negyvenéves, szigorú, istenes. Adjunk hálát a jó Istennek, hogy csakugyan letekintett reánk, szegén kárvallottakra.

BIRTALAN

Vaj tekintett le, vaj nem, de én az urakot láttam. Hárman vadnak. Az előbb érkezének meg egy szép óutóval, hogy segélyben részesítsék a leégetteket. Trézsi felé néz. Hát Trézsi micsinál ott?

CSUTORA

Süti nekik a palacsintát.

Harangoznak.

LEGÉNYKE

Vajon ki húzza, édes nagyapó?

CSUTORA

Aki reáér.

LEGÉNYKE

Igende a harangozó is beléveszött a tűzbe!

BIRTALAN

Azt az uraknak húzzák, hogy a segéllyel megjöttek.

LEGÉNYKE

Azok jöttek Amerikából?

CSUTORA

Azok, s mind nagyok. Eredj, s mondd édesanyádnak!

LEGÉNYKE

Odafut, a kutyát örökké húzza. Édesanyám, az ámérikai vendégek megérkeztek!

TRÉZSI

Örvendve. Eredj, s mosdjál meg hamar! Mind a hárman mosdjatok meg!

CSUTORA

Odamegy Trézsihez. Ebben a szent percben mosdának meg, Trézsi! Nézd meg azt a küssebbiket is, né! Úgy fémlik, mint a vacsoracsillag! Vedd a gyermekeket, s menjetek hamar az urak elejibe! Elveszi a palacsintasütőt. Eredj hamar, mert nem látják meg a házunkon a keresztet, s osztán elbódorognak valamerre! Ott lesznek a templom előtt valahol. No, szökjetek! Én addig sütöm ezt a palacsintát.

TRÉZSI

A három gyermekkel indul. Ügyeljen, édesapám lelkem, nehogy odaégjen! El.

CSUTORA

Ezt immár csak az Isten tudja tovább sütni… A palacsintasütőt nyelével a kályha hasába felüti, aztán jön vissza.

TAKÓ

Ne vétkezzék, Mihály bá! Úgy láccik, hogy még nem látott elég bajt.

CSUTORA

Visszaül a gerendára. Istent sokkal kevesebbet láttam. A pipát mutatja nekik. Egy kicsi dohányotok nincs-é?

BIRTALAN

Az ember ne pipáljon örökké.

CSUTORA

Hát mit csináljon?

TAKÓ

Legyen istenfélő!

CSUTORA

S hát a mire jó?

TAKÓ

Körülmutat. Nézze meg, hogy mire jó! Most megláthatja! Mert itt most nem volna egy fekete omladék az egész falu, ha istenfélő volna az emberiség!

BIRTALAN

Csúfolódva Takóhoz. Úgy láccik, neked is jőnek a vendégek Ámérikából. Miféle ember az, aki mind csak a semmit fújja, amikor itt van a segély. Pénzt adnak s fát adnak, s gabonát, s gúnyafélét adnak! Aszerint, hogy ki milyen, s mennyi kárt vallott.

CSUTORA

S azt a sokat ki adja?

BIRTALAN

Azt egyrészt a kormány s a nagy magyar párt s a városok, másrészt mindenféle társaságok. Elig telik el egy kicsi idő, s úgy felépül az egész falu, mintha tűz nem is lett volna!

CSUTORA

S azt ki mondta?

BIRTALAN

Ezek a nagy urak, mondják, akik idejöttek.

CSUTORA

Vajon bízzam-é?

BIRTALAN

Hogy a varazsgyékbe ne bíznék, Mihály bá!

TAKÓ

De csak az Istenben!

BIRTALAN

Takóhoz. Neked senki sem mondta vót, hogy pap légy?

CSUTORA

A felesége eleget mondta.

PAP

Civilben, nagy karimájú szalmakalapban sietve jön. Jöjjenek gyorsan a gyülekezetbe! Birtalan és Takó felállnak, Csutora ülve marad.

TAKÓ

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

PAP

Néhány lépésre tőlük megáll, és inti. Jöjjenek egy-kettő a gyülekezetbe!

BIRTALAN

Tám most osztják, pébános úr?

PAP

Mit?

BIRTALAN

A segélyt.

PAP

Azt még nem.

BIRTALAN

Hát?

PAP

Lélekemelő beszédeket mondanak. Itt van egy hírneves magyar képviselőnk, egy író és egy tudós. Mind beszélni fognak a népnek! Jőjjenek hamar, mert ha nem lesznek elegen, aztán kevesebb segélyt adnak!

BIRTALAN

Akkor mennyünk sebessen! Csutorához. Jöjjön, Mihály bá! Szökjék fel, no!

CSUTORA

Nem szökhetném.

PAP

Mért nem jön, Mihály bácsi?

CSUTORA

Őrözöm ezt a házat, nehogy felgyújtsa valaki.

PAP

Odamegy, és a vállára teszi a kezét. Ne búsuljon, kedves jó Mihály bácsi! Az Isten csak a jó embereket teszi próbára, de ugyancsak ő az, aki ismét megsegíti.

CSUTORA

Ő meg! Most is úgy hajigálja le a pénzt, hogy elig győzzük ehelyt négyen szedni.

PAP

Elveszi a kezét, és csodálkozva. Maga mióta beszél így, Csutora bácsi?

CSUTORA

Amióta kérdözik.

TAKÓ

Nyüszköl a pap előtt. Haggya magára, plébános úr, istállom, mert rusnyát talál az Istenre mondani! Az ilyen embernek jobb egyedül lémitálni, mert a Szentlélek úgy hamarább reaszáll.

CSUTORA

Annak is van annyi esze, hogy módosabb helyre szálljon.

TAKÓ

Megijedve. Úgyé mondtam, plébános úr! Az Isten megfizeti, ne tessék hergelni, mert mind elkárhozunk ehelyt!

BIRTALAN

Igende a plébános úrnak az a foglalkozása!

PAP

Szent haraggal. Nézze, Csutora úr, ha még egyszer effélét mer mondani, akkor igen furcsa leszek!

CSUTORA

Nyugalommal. Hát a hogy menyen?

BIRTALAN

Kedélyre akarja csalni őket. Úgy, hogy kifordítja a kalapját.

CSUTORA

Én a szemivel is megelégedném.

PAP

Nem tudja, hova legyen el a felháborodástól.

TAKÓ

Kétségbeesve. Édes jó Istenem, ne hallgass ide! Birtalanhoz. Édes komám, neked legalább legyen több eszed! A paphoz, megfogván a karját. A jó Istenre kérem, jöjjön, plébános úr! Jöjjön el erről a helyről, mert mind itt fogunk elsüllyedni!

PAP

Elhárítja Takót. Ez már sok! Ezt már nem tűrhetem! Kénytelen vagyok jelentést tenni a püspök úrnak, hogy vonja meg magától az egyház áldásait! Érti, Csutora úr?!

CSUTORA

Szelíden mutatja a pipát. Van egy kicsi dohánya?

PAP

Egyszerre megenyhülve. Mért nem mondta előbb, hogy mi baja van?

TAKÓ

Boldogan. Istenem, Te megadod örökké a békességet alkalmas üdőben!

BIRTALAN

Kacag. No, mehetünk a gyülekezetbe.

PAP

Elveszi Csutorától a pipát, és nézi. Hol vette, Mihály bácsi?

CSUTORA

A pudli mellett.

PAP

Egészen kedves kis pipa.

CSUTORA

A szó nem dohán. Istállom, ide azt a pipát! Visszaveszi.

TAKÓ

Jobb is, ha nem pipál örökké, Mihály bá! Ha dohán s gyufa nem volna, akkor a maga háza sem volna most leégve.

CSUTORA

Felemeli a mutatóujját. Ha szamár nem volna, most téses ilyen egyedül állanál, né!

Pap, Birtalan kacagnak.

BIRTALAN

Eccer valami nagyobbacska úrnak is ilyen formán felelt volt meg Mihály bá. Szilvát vittünk a városba, s ahogy –

SUSZTER

Lobogva jön, és kiált. Itt vannak a kápitálisták! S itt vannak a nagy szájhősök!

PAP

Barátságtalanul feléje fordul. Csendesebben, Fejér úr!

SUSZTER

Megtorpan a paptól, vissza akar fordulni.

PAP

Barátságosabban. Tessék csak idejönni! Nem fogom uraságodat megenni.

SUSZTER

Jön, megáll a pap előtt, hivatalosan. Elveimet fenntartom.

PAP

Mosolyogva. Ha jók, tessék fenntartani.

SUSZTER

Legyen ön nyugodt: azok nagyon jók. Nem is lehetnek rosszak, mihelyt az ön elveitől különböznek.

PAP

Például miben különböznek?

SUSZTER

Mindenben, kérem. Direkt mindenben. Én egy felvilágosodott ember vagyok, szabadgondolkozású, szóval a mai kor tipikus képviselője. Míg ön, már foglalkozásánál fogva is, hogy is mondjam… egy utópia.

BIRTALAN

Beszéljen magyarul, Fejér úr, hogy mi is tanuljunk valamit.

SUSZTER

Vannak tudományos meghatározások, kérem. Azokat, sajnos, kénytelen vagyok eredetiben dokumentálni.

PAP

Nézze, Fejér úr, én hajlandó vagyok magát meggyőzni mindarról, amiben ellenkező véleményen van énvelem.

TAKÓ

Inkább mennyünk, pelébános úr, mert elszalasztjuk a híres embereket.

PAP

Takóhoz. Csak egy pár percre! Suszterhez. Például miben látja maga a legélesebb különbséget a kettőnk világnézete között?

SUSZTER

Példának okáért fundamentális különbség az, hogy ön valószínűleg, már foglalkozásánál fogva is, hiszi az Istent, én pedig nem hiszem.

Takó félelmében megkucorodik, Birtalan sunnyog.

CSUTORA

Felnéz. Né, mit mondott? S nem lett semmi baja!

PAP

Fölényesen. Tudja mit, Fejér úr: menjen szépen elmeorvoshoz!

SUSZTER

Kérem, bizonyítsa be!

PAP

Mit?

SUSZTER

Hogy van Isten.

CSUTORA

Nehogy bébizonyítsa, pelébános úr!

TAKÓ

Megragadja a papnak a karját. Jöjjön innét, pelébános úr! Jöjjön, az Isten megfizeti! Jöjjön, amíg reánk szakad az ég!

PAP

Isteni szelídséggel. Szánjátok ezt a szegény, elveszett embert!…

Birtalannal és Takóval el.

SUSZTER

Leül Csutora mellé. Maga mit szól ehhez, Csutora bácsi?

CSUTORA

Én azt, hogy ne tőtse ilyenekkel az üdőt.

SUSZTER

De mégis! Nagyon kíváncsi vagyok, mert tudom, hogy magát még nem tudták megfertőzni sem a papok, sem a kápitálisták.

CSUTORA

Van egy kicsi dohánnya?

SUSZTER

Kotorja a zsebeit. Igazán sajnálom, de nincs.

CSUTORA

No, akkor maga is egy hiten van a pappal.

SUSZTER

Felugrik. De én kerítek magának, Csutora bácsi. Csak mondja meg a véleményét.

CSUTORA

Hát ha kerít, akkor megmondom. Hallgasson ide: maga cepőt csinál, s a pelébános úr hiszi az Istent.

SUSZTER

Kacag. Helyes!

CSUTORA

No, mennyen s kerítsen! Osztán mondok egyebet is.

SUSZTER

Tessék is megvárni. Indul.

ÜGYNÖK

Nagyorrú, veres, fiatal – éppen szembejön a suszterrel, megállítja, és bájosan. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Kössünk egy kis üzletet, uram. Itt az alkalom, kézhez jöttem.

SUSZTER

Miféle üzletet akar velem kötni?

ÜGYNÖK

Épület-, üzlet-, termény-, életbiztosítás.

SUSZTER

Egyik sincs. Gyorsan el.

ÜGYNÖK

Jön, Csutora előtt megáll, és meghajtja magát. Klein vagyok, a Magyar Nép Biztosítási Részvénytársaság tisztviselője. Ön birtokos, ugyebár?

CSUTORA

Nem látja, hogy ülök!?

ÜGYNÖK

Látom, kérem, de a foglalkozása után voltam bátor érdeklődni. Birtokos, ugyebár?

CSUTORA

Az úr mért nem jár másodmagával?

ÜGYNÖK

Miért, kérem?

CSUTORA

Maga kérdezgetne, s másik örökké felelne.

ÜGYNÖK

Nevet. Ön tréfára veszi, úgy látszik, a dolgot, pedig én nagyon komoly ügyben szeretnék Önnel beszélni. Méltóztassék elhinni nekem, hogy az az intézet, amelynek én vagyok a képviselője, egyike a legnagyobb magyar intézeteknek.

CSUTORA

Hát az úr képviselő?

ÜGYNÖK

Az vagyok, kérem.

CSUTORA

Aki segélyt hozott nekünk?

ÜGYNÖK

Úgy van, kérem. Segítő szándékkal jöttem.

CSUTORA

Hát osztán mért nem kezdte mingyárt ezen a felin! Mutatja maga mellett a helyet. Üljön le ide, né! Legalább fedél alatt lesz, s az eső nem veri meg.

ÜGYNÖK

Nézegeti a gerendát, majd a nadrágját, aztán zsebkendőt terít a gerendára, és leül, az aktatáskájából füzetet szed elé.

CSUTORA

Lám, keresse ki a nevemet!

ÜGYNÖK

Még ezután fogjuk az Ön nevét beírni. Kikészíti a füzetet. Hogy hívják?

CSUTORA

Csutora Mihály.

ÜGYNÖK

Írja. Foglalkozása?

CSUTORA

Kárvalló.

ÜGYNÖK

Hízelegve. Önnek nagyszerű humora van. Birtokai is vannak, ugyebár?

CSUTORA

Úgy csúfolják.

ÜGYNÖK

Hány hold?

CSUTORA

Lehetne több is bátran.

ÜGYNÖK

De mennyit írjak be?

CSUTORA

Én nem poroncsolhatok az úrnak.

ÜGYNÖK

Ezt a rubrikát majd a végén fogjuk kitölteni. Hány éves tetszik lenni?

CSUTORA

Tizennyóc.

ÜGYNÖK

Mennyi?

CSUTORA

Tizennyóc.

ÜGYNÖK

Hát az hogy lehet?

CSUTORA

Az úgy, hogy nekem ennyi teccik.

ÜGYNÖK

Nevet. Háza van?

CSUTORA

Még maga kérdi! Hisz benne ül! Nem látja, mekkora ablakai vadnak?

ÜGYNÖK

Ez volt az öné? Fogadja részvétemet.

CSUTORA

Kezet nyújt az ügynöknek. Az Isten magának fizesse meg, ha részt vesz. Meglátja, hogy ketten milyen hamar felépítjük.

ÜGYNÖK

Remélem, lesz a jövőben annyi óvatosság önben, hogy biztosítani fogja. Tetszik látni, most is, ha biztosítva lett volna, egy csomó pénzt fizetnénk ki önnek.

CSUTORA

Hát én írtam vót egy levelet.

ÜGYNÖK

Kinek?

CSUTORA

A vejemnek.

ÜGYNÖK

Hát ő is ott van, ahol én?!

CSUTORA

Egy emelettel alább.

ÜGYNÖK

Az életbiztosításnál?

CSUTORA

Ott, látja-é! Éppen ott!

ÜGYNÖK

S milyen beosztása van?

CSUTORA

Elég szigorú. Két méter hosszú, s egy félméter szélyes. Örökké setétben van, s fekszik.

ÜGYNÖK

Hát az hogy a csodába lehetséges?

CSUTORA

Az úgy, hogy meghót.

ÜGYNÖK

Nevet. Igazán élvezet önnel tárgyalni, kérem! Kössünk egy jégkárbiztosítást.

CSUTORA

Nem jég vót, hanem tűz.

ÜGYNÖK

A tüzet már lekéstük, de a jeget még megelőzhetjük.

CSUTORA

Tőlem megelőzhetjük, de előbb mondja meg lám, hogy mennyi segélyt írt oda bé. Abba a füzetfélébe.

ÜGYNÖK

Miféle segélyt?

CSUTORA

Segélyt az égetteknek. Hisze az előbb mondá, hogy maga az a képviselő.

ÜGYNÖK

Miféle képviselő?

CSUTORA

Hát, aki segélyt hozott az égetteknek!

ÜGYNÖK

Feláll. Maga meg van őrülve, bácsi! Nézi kormos zsebkendőjét, és mérgesen elteszi. Hát mit gondol maga! Egy jótékony marha vagyok én? Becsületes tisztviselő vagyok! S tegye máskor a nagyapját bolonddá, s ne engem! Érti?!

ÖRMÉNY

Az utolsó mondatoknál megérkezik, nézi egy ideig az ügynököt, majd. Maga mit kiabál itt?

ÜGYNÖK

Magához ki szólt?

ÖRMÉNY

Jobb lesz, ha elkotródik a fenébe, s nem csalja még azt is, aki tönkrement!

ÜGYNÖK

Csúfolódva. Magát minek híjják? Bagdánnak, úgyé? Neki, neki…

ÖRMÉNY

Hátat fordít az ügynöknek, s kapar, mint a kutya. Nye, nye!

ÜGYNÖK

Undorral el.

ÖRMÉNY

Csutora mellé leül.

CSUTORA

Van egy kis dohánnya, Zokoriás úr?

ÖRMÉNY

Biza nincs, Csutora bácsi. Nem vagyok dohányos, amióta ilyen borzasztó gazdasági viszonyok vannak.

CSUTORA

Hát azt a fürge susztert nem látá-é valahol?

ÖRMÉNY

Éppen most vitték el a csendőrök.

CSUTORA

Hát azt métt?

ÖRMÉNY

Valaki elfogatta, mert istentelen bolseviki.

CSUTORA

Bár engemet is elfogatna valaki!

ÖRMÉNY

Maga mit beszél, Csutora bácsi! Hiszen azok a csendőrök rettenetesen megverik az embert!

CSUTORA

Hát osztán! Az Isten nem veri-é jobban meg az embert, mint a csendőrök?

ÖRMÉNY

Ugyanbiza nem szégyelli magát, Csutora bácsi! Hogy így elcsügged! Mire fog így menni?

CSUTORA

Adósságra.

ÖRMÉNY

Nem szabad így beszélni, Csutora bácsi! Abban semmi haszon nincs. Sőt ellenkezőleg, az Isten még jobban megveri.

CSUTORA

Vízzel?

ÖRMÉNY

Hogy vízzel?

CSUTORA

Úgy, hogy tűzzel immár megvert, s ha ellenkezőleg is meg akar verni, akkor csak vízzel verhet meg vaj szalonnával.

ÖRMÉNY

Kacag. Magával akár egy egész napot is eltöltenék, Csutora bácsi.

CSUTORA

Azt könnyen elhiszem.

ÖRMÉNY

Ejh, be büszke! Hát mért hiszi el olyan könnyen?

CSUTORA

Azért, mert maga sokkal rusnyább dolgokkal is tőt üdőt, s mégpedig nem egy napot, hanem egy egész életet.

ÖRMÉNY

Például mivel?

CSUTORA

Rajta ül.

ÖRMÉNY

Kacagva megöleli. Magát mutogatni kéne, Csutora bácsi! … Pénzért kéne mutogatni! …

FAÜGYNÖK

Kofferrel jön.

CSUTORA

Észreveszi. Lám, kezdje el!

ÖRMÉNY

Mit?

CSUTORA

A mutogatást.

ÖRMÉNY

Észreveszi a faügynököt, felugrik, és elejébe áll. Halt! Nem szabad ehhez az emberhez közelíteni, csak jeggyel.

FAÜGYNÖK

Mért? Csutora felé kandikál, de az örmény folyton elejébe áll.

ÖRMÉNY

Azért, mert minden szava szenzáció.

FAÜGYNÖK

S miket beszél?

ÖRMÉNY

Megmondja a múltat s a jövendőt. Megmondja, hogy mit csináljon, hogy jó legyen. Megmondja, hogy az embert micsoda csúnya dolgok kísérik egy életen keresztül. Mindent megmond.

FAÜGYNÖK

S mennyiért lehet beszélni vele?

ÖRMÉNY

Húsz lej.

FAÜGYNÖK

Kifizeti az örménynek a húsz lejt.

ÖRMÉNY

Karon fogja, és odaállítja Csutora elé. Most tessék kérdezni bármit.

FAÜGYNÖK

Mi van ebben a kofferben?

CSUTORA

Amit belétett.

FAÜGYNÖK

Magok csalók! Fel fogom jelenteni!

CSUTORA

Ha nem szökdösik olyan erősen, akkor megmondom, hogy mi van a kufferben.

FAÜGYNÖK

Tessék megmondani! Rögtön!

CSUTORA

Fadarabok vadnak.

FAÜGYNÖK

Elámulva. Kérem, ezt eltalálta! Kinyitja a koffert, és fadarabokat szed ki, melyeket mintának hordoz.

ÖRMÉNY

Boldogan. No, most beszéljen!

FAÜGYNÖK

Tessék még mondani valamit a jövőmre vonatkozólag!

CSUTORA

Ha sokat iszik, négylábon fog járni; amikor meghal, többet nem él, s a fát a hóta után is magával viszi.

FAÜGYNÖK

Ezek olcsó szellemeskedések, kérem!

ÖRMÉNY

Hát mit akar húsz lejért? Fizessen többet, s akkor jobbakat mond.

FAÜGYNÖK

Igen, mert bolond vagyok! Menjenek a fenébe! Pakolni kezdi vissza a koffert, majd hirtelen megáll. Önök idevalók?

ÖRMÉNY

Ez a jövendőmondó ember ide, s én a szomszéd faluba.

FAÜGYNÖK

Csutorához. Szintén tűzkárosult?

CSUTORA

Az úr is képviselő?

FAÜGYNÖK

Igen. Az Épületfa Részvénytársaság képviselője vagyok. Abszolút jó és olcsó anyagot szolgálunk. Rakja ki a fadarabokat. Tessék megnézi ezt a minőséget!

CSUTORA

Jól ég?

FAÜGYNÖK

Ez nem ég, kérem. Preparálva van.

CSUTORA

Akkor írjon fel egy házra valót.

FAÜGYNÖK

Szabad a becses nevét?

CSUTORA

Csutora Mihály.

FAÜGYNÖK

Írja. Mennyi előleget tetszik fizetni?

CSUTORA

Hát azt ugyanbiza mire?

FAÜGYNÖK

Az épületfára, amit meg tetszett rendelni.

CSUTORA

Az urat mikor eresztették ki a bolondokházából? Az Isten se látott ilyent! Idejő, hogy segélyt hozott, s hát mingyárt pénzt kér!

FAÜGYNÖK

Ki hozott segélyt?

CSUTORA

Az úr.

FAÜGYNÖK

Mérgesen összepakol. Menjen a fenébe azokkal a ravasz fogásokkal! Hát mit gondol maga! Azt hiszi, hogy mi is lopjuk a fát, mint a falusiak? Gyorsan el.

CSUTORA

Örményhez. Maga mivel sérté meg ezt az urat?

ÖRMÉNY

Hát én egy szót se szóltam!

CSUTORA

Azétt haragudt meg.

ÖRMÉNY

Törődöm is én véle! Már úgyis mind rajtunk ült, pedig nagyon sietek. Megint leül. Hát nézze, Csutora bácsi: magának most kölcsönre lesz szüksége, hogy felépíthesse a házát. Tudja, hogy én mindig jó szándékkal voltam maga iránt. Most is azt mondom, hogy ne menjen a bankba kölcsönért, mert ott lenyúzzák magáról a bőrt. Egyáltalán ne menjen sehová, mert én arra a földjére, amelyik a malmom mellett van, adok magának tízezer lejt. S aztán ha nem akar fizetni, én a földdel is megelégszem.

CSUTORA

Csaljon meg mást.

ÖRMÉNY

De én nem akarom megcsalni magát, ember!

CSUTORA

Nem, mert én nem hagyom.

ÖRMÉNY

Van magának elég esze?

CSUTORA

Menjen, s hozzon! Éppen híjják!

ÖRMÉNY

Körülnéz. Ki hív?

CSUTORA

Az ördög.

ÖRMÉNY

Mérgesen feláll. Maga hülye! Igazán nem is érdemli meg, hogy az ember segítsen rajta. Indul.

CSUTORA

Azt a húsz lejt ideadhatná.

ÖRMÉNY

Miféle húsz lejt?

CSUTORA

Amit a kufferes fizetett.

A képviselő, a tudós és az író a romlást nézegetve jönnek errefelé.

ÖRMÉNY

Ott is lejáratta a becsületemet! Köszönje meg, ha fel nem jelentem! Maga kótya! Gyorsan elindul s beléütközik az urakba, nagyot köszön a képviselő felé. Alászolgálja, méltóságos úr!

KÉPVISELŐ

Felemeli és visszaengedi hanyagul a kezét. Jó napot!

Az urak meglátják Csutorát, mutogatnak feléje, és lassan oda jönnek. Egy kicsit sugdosódnak, aztán a képviselő előrelép, a másik kettő a háta megett marad figyelő állásban.

KÉPVISELŐ

Szmokingban. Jó napot kívánok, bácsikám!

CSUTORA

Ránéz, aztán a másik kettőre – a fejét visszaereszti, és nem szól.

KÉPVISELŐ

Jó napot adjon az Isten, bácsikám!

CSUTORA

Nem szól.

KÉPVISELŐ

Felemelt hangon. Adjon az Isten jó napot, bácsi!

CSUTORA

Adjon az Isten.

KÉPVISELŐ

Már azt hittem, hogy maga süket.

CSUTORA

Sok mindent hisz az ember, amikor szépen fel van öltözve.

KÉPVISELŐ

Hát aztán mért nem fogadta az első két köszönésemet?

CSUTORA

Az urak hányan vadnak?

KÉPVISELŐ

Megnézi. Hárman.

CSUTORA

S három ember hányat köszön?

KÉPVISELŐ

Hármat.

CSUTORA

No, azétt! Tessék bátran helyet foglalni! Mutatja maga mellett a helyet.

KÉPVISELŐ

Nagyon köszönjük, de nem időzhetünk sokáig. Csupán azért jöttünk, hogy segítsünk valamit a nép baján. Én tudniillik parlamenti magyar képviselő vagyok. Hátrafordul, és mutatja. Ez az úr egy tudós, a legalaposabb népszakértő; ez pedig egy író, kifejezetten a maguk írója, a székely nép írója.

ÍRÓ

Zsakettben – közbejavít. A magyar népé, kérlek! Ne csináljunk elszakadást!

KÉPVISELŐ

Bocsáss meg, kérlek. Csak előnyösen akartalak bemutatni.

TUDÓS

Ferencjóskában – a képviselőhöz. Tényleg disztingválni kell. Mert az elnevezéstől sok minden függ. Mondhatnám, minden az elnevezéstől függ. Szabatosan meghatározva nem mondhatod másképpen róla, mint úgy, hogy: magyar népies író.

CSUTORA

De még milyen népies!

ÍRÓ

Előrelép, és mohón. Talán olvasott valamit tőlem?

CSUTORA

Én osztán nem.

ÍRÓ

A „Vasgaluská”-t sem olvasta?

CSUTORA

Én nem. Hány vót?

KÉPVISELŐ

Az írót visszanyomja. Kérlek szépen, ne nyissunk itt irodalmi iskolát! Csutorához. Hát aztán, bácsi kérem, honnan tudja erről az író úrról, hogy népies, ha nem olvasott semmit tőle?

CSUTORA

Furcsa! Hát hogyne volna népies, amikor segélyt hozott a népnek!

KÉPVISELŐ

Hátrafordul az íróhoz. Tényleg hoztál?

ÍRÓ

Felvonja a vállát, és mutatja, hogy fogalma sincs semmi segélyről.

KÉPVISELŐ

Csutorához, atyáskodva. Hát nézze, drága bácsikám, az író úr egyelőre nem hozott segélyt –

CSUTORA

Felnéz a képviselőre. Tudtam, hogy maga hozta!

KÉPVISELŐ

Egyelőre én sem hoztam, de –

CSUTORA

Hát az úr sem igazi képviselő?

KÉPVISELŐ

De igen, én az vagyok. És szóvá is fogom tenni a parlamentben ezt az egész szörnyű katasztrófát, sőt annak is utána fogok nézni, ha magának ezenkívül valami speciális kívánsága van. Tessék csak szólni nyugodtan!

CSUTORA

Hallgat.

KÉPVISELŐ

Hát nincs semmi kívánsága?

CSUTORA

De van.

KÉPVISELŐ

Mi?

CSUTORA

Az, hogy örököljek hirtelen magától.

KÉPVISELŐ

Visszafordul, és mutatja, hogy az öreg meg van zavarodva. Talán menjünk is innen!

TUDÓS

Kérlek, várjatok még egy kicsit, mert szeretnék én is néhány szót beszélni. Előrelép, és Csutorához. Mondja, bácsi, maga igazi székely, ugye?

CSUTORA

Ne vetkezzem-e le ehelyt?

TUDÓS

Nehogy félreértsen, bácsi! Én a származása után érdeklődöm. Meg tudná-e mondani nekem, hogy honnan származott?

CSUTORA

Apámtól s anyámtól.

TUDÓS

De végeredményben Attila volt magának az ősapja. Leveszi a Csutora kalapját, odainti a másik kettőt, és magyarázza. Nézzétek, micsoda igazi hunn koponya! Kerek fej, szögletes homlok, kiálló pofacsontok, villogó fekete szem! Nézik és tapogatják. Csodálatos! Klasszikus! A hunnok fejalkatának minden ismérve megvan!

KOLDUS

Megérkezik, és a kalapját tartva pénzt kunyorál az uraktól.

TUDÓS

Visszateszi a Csutora kalapját, és nyújtja a kezét. Gratulálok, bácsi!

KÉPVISELŐ

A koldushoz. Takarodjék innen! Menjen dolgozni, s ne zavarjon!

CSUTORA

A koldushoz. Jöjjön, s üljön le ide, né!

KOLDUS

Leül.

CSUTORA

Úgy látom, maga is Attilától született.

KOLDUS

Én nem tudom, hogy hítták az apámat. Bitangban lettem vót.

KÉPVISELŐ

Az íróhoz. Na, ezt megírhatod!

ÍRÓ

Nem, kérlek! Ez nem népiesség! Ez ocsmány naturálizmus!

CSUTORA

A koldushoz. Van egy kis dohánnya?

KOLDUS

Lesz valahol. Előkotorja, és odaadja Csutorának.

LEGÉNYKE

Kétségbeesve rohan. Édes nagyapó, jöjjön hamar, mert édesanyám egészen megbolondult!

ÍRÓ

Hol, te kölyök?

LEGÉNYKE

Tova egy leégett házhelyen! Mind mosdik a korommal!

KÉPVISELŐ

Gyertek! Az íróhoz. Nagyon jó novellát írhatsz belőle! Indulnak.

ÍRÓ

Boldogan. Mit novellát! Egyenesen drámát!

CSUTORA

Rágyújt, az urak után néz, majd a legénykéhez. Pökjél helyettem hamar egyet!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az Erdélyi Helikon adta közre 1931-es évfolyamának februári (2.) számában.

Az 1929-es keletű, Népszakértők című novella színpadra alkalmazott változata. A történet valóságalapja a sokáig emlékezetes csíkszenttamási tűzvész pusztítása, amellyel kapcsolatban a lapokban éles támadások indultak. Tamási Áron jelenete a kárvallottak, becsapottak igazáért való kiállás dokumentuma.

Az 1934 nyarán lezajlott Margitszigeti Íróhét (június 4-11.) keretében Népbarátok címmel játszották a szabadtéri színpadon. A június 7-i, csütörtök esti előadás az ÍGE (Írók Gazdasági Egyesülete) irodalmi és művészestje volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre mondott beszédet, s az egyesület színészgárdája (amelynek Ascher Oszkár és Eőry Kató voltak a legkiválóbb tagjai) Tamási Áron merész hangú „kis komédiája” mellett Móricz Zsigmond egyik egyfelvonásosát tűzte műsorára.

Elemi csapás címmel közölte a Budapesti Hírlap 1936. október 4-i száma. Némi változtatással a Zilahy Lajos által szerkesztett Irodalom Tudomány 1946. februári (3.) számában jelent meg, ugyanezzel a címmel. 1959 márciusában az Irodalmi Színpadon az Irodalmi Ritkaságok sorozat darabjaként adták elő.

Görgeteg^{^*}

Emlékezés egy székely népmesére

1933

Szereplők

JÁNOS

JULISKA

PAP

PAPNÉ

ROKKANT

ASSZONY

EGYHÁZFI

KURÁTOR

PRESBITÉRIUM

Történik egy vidéki városban, a református pap utcára néző háza előtt

JULISKA

A ház nyitott ajtajában edényeket törölget, körülötte is edények és virágcserepek hevernek, s egy rádió. Énekli.

„Likas a kalapom teteje.

Kilátszik a hajam belőle,

Eléggé szégyellem legény létemre - hogy

likas a kalapom teteje…”

JÁNOS

Fiatal mesterlegény; biciklin jön az úton. Az énekre lassít, a leányra még jobban lassít. Amikor odaér egészen a leányhoz, megáll a biciklivel, és földre száll. Legény létire?

JULISKA

Magát hova küldték?

JÁNOS

Akárhová.

JULISKA

Hát akkor menjen akárhová!

JÁNOS

Közeledik a lányhoz. Maga mikor került ide a paphoz?

JULISKA

Jobb lesz, ha maga elkerül innét.

JÁNOS

Azt kérdeztem, hogy mikor került ide?

JULISKA

Tegnapelőtt. Mi baja véle?

JÁNOS

Körülnéz; látszik, hogy észrevett valakit közelíteni az úton; s bosszankodva. A fene ette volna meg! Éppen ide tolják! Ezt a nyesett embert! Csenget a biciklijén. Félre az útból! Itt jő a generális!

Elványadt, rongyos asszony egy „férfit” tologat rozoga tolókocsin. A „férfin” elnyűtt katonazubbony van. A két karja és a két lába le van vágva, a szemei helyén vak üreg. Az asszony az ajtó előtt megböki a „férfit”, aki erre vontatott síri hangon mondja.

ROKKANT

Szegény nyesett ember vagyok!… Segítsenek valamivel!…

Az asszony egy ideig nézi Jánost és Juliskát, aztán tovább tolja a „férfit”.

JULISKA

Elszörnyedve. Hát ez ki volt?!

JÁNOS

Egy ember.

JULISKA

Ez magának ember volt!?

JÁNOS

Ember, ember! Hát magának mi volt?

JULISKA

Küszködve, majd szinte sírva. Cégér!

JÁNOS

Hogyhogy cégér?

JULISKA

Nem érti! Úgy, hogy cégér!

JÁNOS

Micsoda cégér?

JULISKA

Hát cégér a kolduláshoz! Nem érti?! Maszkura! Nem ember!

JÁNOS

De én tudom, hogy ember!

JULISKA

De én is tudom, hogy nem ember!

JÁNOS

Hát nem hallotta, hogy még beszélt is?! Azt mondta, hogy szegény nyesett ember vagyok… Nem hallotta! Maga… maga süket!

JULISKA

Én nem vagyok süket! Én hallottam! De azt nem ember mondta! Hanem egy maszkura! A cégér!

JÁNOS

Maga buta! Hát aki beszél, az magának nem ember?

JULISKA

Nem hát! A rádióra mutat, ami ott áll mellette a földön. Ez a szerkezet is beszél, mégsem ember!

JÁNOS

Maga kótya! Hát akkor magának ki az ember?

JULISKA

Maga a kótya, tudja! Mert nekem az az ember, akinek két keze van! Akinek két lába van! S akinek két látó szeme van!

JÁNOS

Maga tiszta bolond!

JULISKA

Maga a tiszta bolond!

JÁNOS

Ember volt, s megvan!

JULISKA

Nincs meg, mert cégér volt!

JÁNOS

Ember volt!

JULISKA

Cégér volt! Sírás előtti dühösséggel. Cégér volt! Az edényt, ami a kezében van, a földhöz vágja; egyre dühösebben a többi edényeket és a cserepeket is vagdosni kezdi a földhöz; a végén egyenesre feláll, és átkozódva. Így törjön engemet is össze az Isten, ha nem cégér volt!

JÁNOS

Éktelen haraggal a biciklit a földhöz veri és összetöri. Engemet is így törjön össze az ördög, ha nem ember volt!

JULISKA

Sírva lerogy a küszöbre.

JÁNOS

Várja meg, amíg jő valaki s megkötözi… Elmegy.

PAPNÉ

Egy nagy edényben liszttel, zacskóban cukorral s kávéval; örvendezve jön, s az ajtó előtt. Juliska! Juliska! Kaptunk lisztet s cukrot s ká- Megdöbbenve. Hát itt mi történt?!

JULISKA

Sír.

PAPNÉ

Juliska! Itt mi történt?!

JULISKA

Szepegve. Erre jött egy mesterlegény, s hozzáveretett velem mindent a földhöz…

PAPNÉ

Hozzáveretett? Egy mesterlegény?!

JULISKA

Az hát.

PAPNÉ

S az hogy történt?

JULISKA

Az úgy, hogy egy asszony errefelé taszított egy cégért, akire az a mesterlegény azt mondta, hogy ember.

PAPNÉ

Reszketve. No és?

JULISKA

S mind azt erősítette, hogy az a cégér ember!

PAPNÉ

Felkacag, aztán egyszerre kitör. Jaj, hogy az a feketefene nem tudott tégedet megenni! Mielőtt idehoztalak volna! A mesterlegényeddel együtt! Aki mind azt erősítette! Hogy az én edényeimet, egy ilyen kicsiség miatt! Jaj, azt a…! Földhöz vágja a kávét s a cukrot, toporzékolva kiszórja mind a lisztet is, s az edényt is odazúgatja a falhoz.

PAP

Temetésre készülőben, palásttal a vállán, ünnepélyesen kijön. Hát itt mi van?

A papné ott sír a szolgáló mellett. Nem szól egyik sem.

PAP

Mi van itt? Miért sírtok itt rakásra? Hát ez miféle háború, itt a földön? Ki bolondult itt meg?

PAPNÉ

Szepegve. Ez a lány mind összetörte az edényeimet s a cserepeimet… Egy kicsiség miatt…

PAP

Hát ezt a kávét s ezt a lisztet?!

JULISKA

Azt a tiszteletes asszony, egy kicsiség miatt.

PAPNÉ

Juliskára. Hallgass, mert kettőbe hasítlak!

PAP

Nyugalmat tartva. Mielőtt hasogatnál, tudni szeretném, hogy mi történt.

PAPNÉ

Feláll, s úgy magyaráz. Képzeld, valami mesterlegénnyel összekapott ez a leány, s éppen akkor erre tolta azt a szerencsétlen Csonka Ferencet a felesége, s ezen összevesztek.

PAP

Hogy vesztek össze?

JULISKA

Szintén feláll, s úgy magyaráz. Úgy, tiszteletes úr kérem, hogy az a mesterlegény mind azt erősítette, hogy akit kerekes széken toszítnak, az ember.

PAP

Hát te mit mondtál?

JULISKA

Én azt mondtam, hogy az nem ember, hanem kéregetési cégér.

PAPNÉ

No, hallj oda! E miatt a kicsiség miatt, az én cserepeimet, az én drága vázáimat!…

JULISKA

De bizonisten cégér volt, tiszteletes úr!

PAP

A feleségéhez. Hát te mért szórtad széjjel ezt a kávét s ezt a lisztet?

PAPNÉ

Én a cserepek miatt… Hogy ezek olyan bolondok voltak.

PAP

Küszködik, majd magából kikelve. Jaj, azt a fehérnépnek mindenségit! Hogy ezt a sok drága… Nohát! Istenem ne legyen, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok! Lekapja a palástját, hasogatni kezdi össze, majd a földre veti és tapodja. Így hasogassanak össze engemet is, s így tapodjanak össze, ha mind bolondok nem vagytok! Bolondok! Bolondok!

EGYHÁZFI

A temetésre készen, egy nagy énekeskönyvvel a kezében odajön. Egeknek szent Ura! Fogja a fejét. Hát itt mi történt?!

A pap, a papné, a szolgáló háromfelé veszékelnek. Nem szól egyik sem. Egyházfi felfogott kézzel, bátortalanul közelít a pap felé.

Tiszteletes úr, drága jó tiszteletes úr, itt mi tudott történni?

PAP

Hát nem látja!?

EGYHÁZFI

Én látom, de miért; ó, miért?

PAP

Ó, azért, hogy Csonka Ferenc ember-e, vagy cégér.

JULISKA

Cégér, bizonyisten cégér!

PAPNÉ

A szolgálóhoz. Te vagy a cégér! Cserepes cégér!

PAP

A felesége felé, a szolgáló felé. Itt süllyedjek el, ha bolondok nem vagytok!

Nők pityeregni kezdenek. A pap dühödten kering, ropogtatja a talpa alatt a cserepeket.

EGYHÁZFI

Bambán néz, fogja a fejét. Mindjárt, mindjárt, mindjárt megbolondulok! … Szintén keringeni kezd; egyszerre összeütközik a pappal, s azt megragadja. Mindjárt megbolondulok! Mi történt?

PAP

Fintorgó arccal, lassan. Itt az ajtóban ez a leány s egy mesterlegény beszélgettek együtt… Akkor Csonka Ferencet erre tolta a felesége. Az egyik azt állította a Csonkáról, hogy ember: a másik azt, hogy cégér.

JULISKA

Én mondtam, hogy cégér!

PAP

Mintha rá akarna ugrani a szolgálóra. Sssííjjj! Az egyházfihoz. Ezen összevesztek… a cserép… a váza…

EGYHÁZFI

Kétségbeesve. Ceégér?!

JULISKA

Az hát!

PAP

Rátámadva az egyházfira. Hát nem érti!?

EGYHÁZFI

Ceégér?

PAP

Cégér, cégér!

EGYHÁZFI

Hát az mi?

PAP

Maszkura, jel a kéregetéshez. Megtalálja a szót. Báb!

EGYHÁZFI

Hhjajj! S e miatt a kicsiség miatt?

PAP

Kering megint. Emiatt.

EGYHÁZFI

Ezt a sok drága cserepet, e miatt a kicsiség miatt?

PAP

E miatt a kicsiség miatt.

EGYHÁZFI

S a lisztet is emiatt?

PAP

Emiatt.

EGYHÁZFI

S a palástot is emiatt?

PAP

Kiáltva. Emiatt!

EGYHÁZFI

Most… most… megbolondulok… Tépni kezdi össze a nagy énekeskönyvet. Dobálja széjjel a lapokat, tapodja a földön. Így tépjenek össze engemet is, így tiporjanak össze, ha ebben a házban mindenki nem bolond! Ebben a házban! Mindenki! Nem bolond!

KURÁTOR

Ládával a hóna alatt jön, egy kicsit meghökken, de aztán tréfásan szemléli a dolgot. Hát itt mi az ánti van!?

JULISKA

Megörvendezve, bizalommal kapaszkodók belé a kurátorba. Bácsi, tegyen igazságot, tegyen igazságot!

KURÁTOR

Megindul az egyházfi felé, aki még mindig kergül és szaggat. Mentiben mellékesen Juliskához. Teszek, csak várj. Az egyházfihoz, akit megfog. Hó, komám, hó!

EGYHÁZFI

Kapálódzik, a papék felé bök, s Juliska felé bök. Ezeknek hógasson! Mert ezek mind bolondok!

JULISKA

A kurátorhoz, előbb is, később is többször. Mondja, hogy cégér!

KURÁTOR

Az egyházfinak. Mi lelte, komám? Hát magának eddig szép esze volt!

EGYHÁZFI

Mindjárt megbolondulok!

JULISKA

Úgy-e, hogy cégér?

KURÁTOR

Juliskához. Ne karicsálj! Hanem mondd meg, hogy ide mi az istennyila csapott bé, ebbe a házba?!

JULISKA

Olyan istennyila, hogy egy asszon egy maszkurát toszított erre, egy olyan kéregetési cégért, itt az úton.

KURÁTOR

Hát osztán!

JULISKA

Hát aztán volt egy mesterlegény, aki velem akart beszélgetni, s aki mind azt erősítette, hogy nem cégért toszítanak, hanem embert.

KURÁTOR

Hát aztán?

JULISKA

Hát aztán ezen összevesztünk, s én a virágcserepeket s ő a biciklit összetörtük.

KURÁTOR

E miatt a kicsiség miatt?

JULISKA

Ez nem kicsiség! Mert cégér vót!

KURÁTOR

Hát a liszt?

Mindenki a papnéra mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

Hát a palást?

Mindenki a papra mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

Hát ezt a drága énekeskönyvet?

Mindenki az egyházfira mutat.

KURÁTOR

Mért?

JULISKA

Ő is azért.

KURÁTOR

A ládát a földhöz vágja. Így üssön belém a ménkő, ha mind bolondok nem vattok! Mind, ahányan vattok!

JULISKA

Mondtam, hogy cégér vót! Mondtam, s mondom!

KURÁTOR

A ládából kidőlt irományokat kezdi széjjelszórni. Tiszteletes úr! Itt vannak az irományok! Nem tudomány kell a világnak! Hanem cégér!

JULISKA

Az vót! Cégér vót!

Amíg a kurátor „dolgozik”, mindenki a maga rontásához megy, és azt folytatja, mind jobban és nagyobb dühvel.

PRESBITÉRIUM

Nyolc gazda jön. Az első. Ez már igen!

KURÁTOR

Nekiszökik a presbitériumnak. Neki a munkának! Ki mit ér!

AZ ELSŐ A PRESBITÉRIUMBÓL

Há’ mért?

KURÁTOR

Ne kérdezd, hanem vágjad!

JULISKA

Erős hangon, mint az ítélet. Az embernek két lába van!

Az első ember béáll a rombolásba.

JULISKA

Az embernek két keze van!

A második ember is béáll.

JULISKA

Az embernek két szeme van.

A harmadik is béáll.

JULISKA

Csak az ilyen ember, a másik nem ember!

PAP

Vágja az egész Presbitérium!

Az emberek sorba mind béállnak.

KURÁTOR

Ki hol éri!

JULISKA

Változzék békává, ki háborút csinál!

EGYHÁZFI

Jaj, mindjárt megbolondulok!

JULISKA

Ki a szép emberből csúnya cégért csinál!

PAPNÉ

Ki az én házamból egy romhalmazt csinál!

PAP

Meggyújtja a papirosokat. Ki az én házamból tűznek lakodalmat csinál!

Egyre erősödő zongoramuzsika, mintha a rádióból szólna. Bartók: „Töltik a nagyerdő útját”.

JULISKA

Énekeli, miközben zúzzák a házat és égetik.

„Töltik a nagyerdő útját,

viszik a székely katonát.

Künn trombita. Katonák masírozása hallik.

Viszik-viszik szegényeket,

szegény székely legényeket.

Úgy elviszik arr’a helyre,

hol az út is vérrel festve.

Kit a golyó, kit a lándzsa,

kit éles kard összevágta.”

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A Napkelet közölte, 1933. évi első (januári) számában. A darab ismét megjelent a Tamási által is szerkesztett, rövid életű színházi lap, a Romeo és Julia 1947. március 18-i (első) számában. Majd a Népszabadság tette közzé 1975. december 25-én azzal a téves adattal, hogy „először és utoljára” 1947-ben a Romeo és Juliában jelent meg.

A budapesti, Paulay Ede utcai Országos Kamara Színházban az Erdélyi Férfiak Egyesületének patronálásában, 1933. május 7-én, Szentimrei Jenő Siratóban című egyfelvonásos parasztkomédiájával és a Szivárvány a havason című „misztikus balladajátékkal”, valamint az Isten veled Kapuzábé című „dalosjátékkal” egy műsorban került színre. A Cifra Szőttes című összeállítás – Tamási Áron szavaival szólva – azzal a céllal készült, hogy a székely népi értékekből bemutasson egy csokornyit. Két székely származású, de Budapesten élő színész – Köpeczi-Boócz Lajos és Ignácz Rózsa – rendezte. Zenéjét összeállította, illetve szerezte: Laurisin Miklós. Díszlettervezője Beutum János volt. A közreműködők között találjuk Peéry Pirit, Ignácz Rózsát, Herczeg (később Hlatky) Lászlót, Bihary Józsefet.

Tamási a Kamara Színházban szerzett benyomásairól Tiszta beszéd a székely „Kék madarászok”-ról című, a Brassói Lapokban 1933. augusztus 27-én megjelent kritikai esszéjében tudósított.

A székely népmese, melynek „ötletéből” született a Görgeteg, a Kriza-gyűjteményben, a Vadrózsák-ban lelhető meg, A huszár és a szolgáló címmel. S a Cifra Szőttes című színházi matiné (benne a Görgeteg) előkészületeiről, az előadás lefolyásáról, fogadtatásáról, utóéletéről Ignácz Rózsa részletesen beszámol az Ikerpályáimon című memoárkötetében (Gondolat Kiadó, 1975).

A játékot Tamási – erős változtatással – Fegyverek árnya címmel az Irodalmi Újság 1955. január 1-jei számában is közreadta.

Énekes madár^{^*}

Székely népi játék

1933

Szereplő személyek

GONDOS ESZTER, vénleány

GONDOS REGINA, vénleány

GONDOS MAGDOLNA, fiatal leány

BAKK LUKÁCS, vénlegény, az Eszter vőlegénye

PRÉDA MÁTÉ, vénlegény, a Regina vőlegénye

KÖMÉNY MÓKA, fiatal legény

KÖMÉNY IGNÁCNÉ, a Móka anyja

KATOLIKUS PAP

BOSZORKÁNY

HÁROM VÉNASSZONY

DOBOS EMBER

VALAKI

Történik akármelyik székely faluban, akármikor.

Első felvonás

Szín: székely szoba a Gondos leányok házában. Hátul, a szemben lévő falon, két ablak, nyitva. Kertre néznek. Azon túl, házak között, jobbra és balra vezet az út. Az útról egy rövid kis utcán át lehet az udvarba jutni. Ezen a szemben lévő falon egy régi, virágos, láncos falióra. Alatta nagyöblű kanapé. A bal falon egy ablak, előtte diófa. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, kijáró ajtó az ereszbe, s onnét az udvarba. A jobb falnál kaszten, attól innét ágy, majd egy kisebb ajtó, mely a kamrába vezet. Nagy tölgyfa asztal, két karosszék. Az asztal felett petróleumlámpa, lelógva a gerendáról. Egyébként a szoba félig-meddig stilizált. Különösen színekkel. Van benne valami a mesék és a csodák világából.

Idő: nyár, szombat, alkonyat kezdetekor.

Amikor a függöny felmegy, a szoba üres.

DOBOS

Künn az úton, mentiben dobol, majd egy házzal egy szintben megáll, és hirdet. Mindenkinek közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik!

Dobütés, zsivajgás, kacagás.

VALAKI

Hát az emberi varjakkal micsináljunk?

DOBOS

Azt dobolja ki nektek a pap!

Dobütés. Zsivajgók távolodnak.

A két nyitott ablakban, az egyikben Lukács s a másikban Máté, erősen kísértetpofát vágva egy-egy mordállyal megjelenik. A mordályokat az ablak talpán lövésre befelé csúsztatják.

ESZTER

Mezítláb, nagy szalmakalappal a fején, a vállán sarlóval s a kezében búzavirágcsokorral, aratásból érkezve, benyit a szobába. Megpillantja a két kísértetalakot, felsikolt, a búzavirágot eldobja, és hanyatt-homlok kirohan. Regina! Regina!

REGINA

Künn. Mi az, te?

A két kísértetalak röhögve elhúzódik az ablakból.

ESZTER

Künn. Jaj, gyere! Szűzmárja! Két kísértet! Az ablakban!

REGINA

Szintén mezítláb, nagy szalmakalappal, jobb kezében fegyverként a sarlóval, először bedugja a fejét, aztán óvatosan bejön. Hát nincs itt semmi!

ESZTER

Remegve jön utána. De volt! Bizon Úristen volt!

REGINA

Nem káprázott a szemed?

ESZTER

Nem! Az én szemem nem! Bizon Isten nem! Úgy segítsen engem a Szűzmárja, s a szentek, s akárki, hogy nem! Óvatosan az ablakhoz megy, s az ablak talpát tapogatja. Itt láttam őket, né! Az egyikben is egyet, s a másikban is egyet! De olyan rusnyákot, hogy borzalom!… S nagy, rémítő puskákkal, amiket még befelé toszítottak, hogy szinte elérték az ajtót.

LUKÁCS

Kopogtat, s rögtön belép. Adjon Isten jó estét, ha ráér!

ESZTER

Lukács nyakába borul. Jó, hogy itt vagy… Jó, hogy itt vagy…

LUKÁCS

Reginához. Hát ennek mi a fene baja van?

REGINA

Látott valamit, amitől elborzadott!

LUKÁCS

Megfogja az Eszter állát, felemeli, s a szemébe. Mondtam örökké, ugye, hogy ne nézzél tükörbe?

ESZTER

Ellöki magától. Szégyentelen, disznyó! Pogán! Az! Kérges lelkületű! Sírva. Hát ilyen árva vagyok én! Soha sincsen senki gyámolítóm! Még a saját kedvesem is, a saját levendő uram, még az is csúfolódik, amikor valami baj talál engem, vagy valami rémítő dolgot látok. Az asztal mellé ül, s az asztalra borulva sopánkodik. Hát ilyen sorsom van nekem! Ilyen árva vagyok én ebben a nagyvilágban! S mégis aratni járok, s mégis kapálni járok! S mégis dolgozom napestig, mint egy rab! Hogy meglegyen valahogy a ház, apa nélkül és anya nélkül! Gyámolító nélkül és férfiú nélkül! …

LUKÁCS

Miközben szedi fel a búzavirágot a földről. Ó, szegény Jerémiás, ha ezt meghallaná! Hogy elfogná az irigység… hogy ez az Eszter jobb siralmakat tud nálánál is… ó, ó! A felszedett virággal a kezében, Reginához. Mit láttatok, Regina?

REGINA

Takarítja az asztalt. Én nem láttam semmit.

LUKÁCS

Hát ő mit látott, az árva?

REGINA

Kísértetet. Ott volt az ablakban, béduvasztott nagy puskával. S kettő volt, azt mondja Eszter, az egyik az egyik ablakban, s a másik a másikban.

LUKÁCS

Az akkor jól bé volt osztva. S nem mondtak semmit?

ESZTER

Felkapja a fejét. Hát mit mondjanak?

LUKÁCS

Meg is játszva. Azt, hogy: hámm!

ESZTER

Szeretted volna, ugye? Nem voltak olyan gonoszok, mint te!

LUKÁCS

Akkor parola! Kezet fog Eszterrel. S itt van ez a bokréta is, nesze! Nagy szívdobogással szedtem a csalogányos mezőn, s tiszteletem és hódolatom jeléül ezennel fogadd szívesen!

ESZTER

Elfogadja, s kedvesen. Látod, ha örökké ilyen volnál, búmat se mondanám.

LUKÁCS

Immár ezután örökké ilyen leszek, mert a harmincötödik esztendőt a tegnap este felé bétöltöttem, s mivel hetvenig akarok élni, úgy osztottam bé, hogy felit így s felit úgy. Ebből is láthatod, hogy még az Isten is szeret téged, mert ha a nyakamba sózott volna már ezelőtt tíz esztendővel, akkor gonosz tíz esztendőd lett volna mellettem, de így csak jót fogsz érni, szépet s gyönyörűt!

ESZTER

Hát azért nem vettél el eddig?

LUKÁCS

Azért hát! Csupa jóságból! Fenyegetőleg. De most vigyázz, mert most elveszlek! … Azért is jöttem legeslegfőképpen, hogy ebben a magasztos dologban egy cselvetést csináljak veled.

ESZTER

Miféle cselvetést?

LUKÁCS

Légy keresztényi türelemmel! Mindjárt meglátod, vagy még inkább meghallod. Csak előbb fel innét a székről, s hamar ünnepélyesre felöltözni, mert én egy ügyes, szép fiatal lánynak akarok cselt vetni, s nem egy ilyennek, akinek a lába poros s a füle mezítláb van. Párdon! megfordítva! No, egykettő!

ESZTER

Boldogan felugrik, a kanapéból csizmát s ruhát kapkod elő, s azokkal indul az öltözőkamra felé, s fütyörészik.

LUKÁCS

Felemelt ujjal utánaszól. Osztán kísértet többet nincs!

ESZTER

Nincs!

LUKÁCS

Csak én!

ESZTER

Csak, csak. El.

REGINA

Eddig rendezgetett, aztán egy csuporba magának tejet töltött s kenyeret szelt a tejhez. Most ül az asztal mellett, s éppen kezd enni. Ülj le, Lukács!

LUKÁCS

Azt is lehet. Most mindent megcsinálok, csak mondani kell. Leül.

REGINA

Hát mitől van olyan jó kedved?

LUKÁCS

Nekem attól, hogy immár rövidesen megházasodok, s a hátralévő időt még így akarom eltölteni.

REGINA

Erősen megeheztem.

LUKÁCS

Meg, ugye?

REGINA

Mit gondolsz, alig vittünk volt az aratóba, csak egy kücsi szalonnát s egy kücsi túrót s egy fazakacska szilvaízet s két kupa körtövét.

LUKÁCS

A’ nem sok. Egy század katonaság többet viszen!

REGINA

Igen, de azok nem is aratnak egész nap, hanem döglődnek, s a legtöbb, amit csinálnak, ha egyet-egyet puffantanak.

LUKÁCS

Meghiszem azt! Csakhogy a lövés is munka, hé! Ott célozni kell, lefeküdni s felkelni, s egyszer az egyik szemet hunyni bé, s máskor a másikot, s rúg a fegyver is, mint a nyavalya! Te azt nem tudod, hogy micsoda munka folyik abban a világban.

REGINA

Azt nem is tudtam, hogy te is voltál katona.

LUKÁCS

Hát hogyne! De még a java!

REGINA

S miféle?

LUKÁCS

Tán szakács, ha jól emlékszem.

REGINA

Hát azoknak is kell tudni lőni?

LUKÁCS

Azoknak kell a legjobban. Mert mit gondolsz, ha az ellenség megtámadja a menázsit, akkor ki védi meg? A többiek csak a hazát védik, de a szakács a bétevő falatot.

REGINA

Kész az evéssel. Nem iszol te is egy csipor jó tejet? Takarítja a morzsákat.

LUKÁCS

Én nem. Kell a kutyának.

REGINA

Feláll, a csuprot elteszi. Visszaül. Mátét nem láttad?

LUKÁCS

Kacag. Gondoltam.

REGINA

Mit gondoltál?

LUKÁCS

Hogy Mátét fogod kérdezni.

REGINA

De okos vagy!

LUKÁCS

Még mindig nevetgél. S ha többet akarsz tudni, azt is meg tudtam mondani, hogy éppen most fogod kérdeni.

REGINA

S hát azt honnét?

LUKÁCS

Onnét, hogy üsmerem az emberi természetrajzot. Mert előbb a has keresi meg a magáét, s amikor a’ megvan, akkor nyomban menyen a szív is horgászni. S a tiédről tudtam, hogy akárhova veti belé a horgot, a maszlagot Máté kapja bé.

REGINA

Elég rég jár hozzám, éppen tíz esztendeje: békaphassa bátron!

LUKÁCS

Nem sajnálod, te lelketlen?

REGINA

Menj el, ne bosszants örökké, mert hozzád vágok valamit! Láttad-e, vagy nem láttad?

LUKÁCS

Feláll, s haptákban. Káplár úrnak jelentem alásson, igenis láttam!

REGINA

Mikor?

LUKÁCS

Egy fertály órával ezelőtt.

REGINA

Hol?

LUKÁCS

Leül, s hanyagul az ablak felé int. Itt, az ablakban.

REGINA

Az ablakban?

LUKÁCS

Mint kísértetet.

REGINA

Felragadja az asztalról a kenyeret, mintha hozzá akarná vágni.

LUKÁCS

Kacagva lebújik az asztal színe alá.

ESZTER

Ünnepélyesen öltözve megjelenik. Itt vagyok, ragyogok. Csönd. Lukács, hát nem nézel ide?

LUKÁCS

Még mindig az asztal színe alatt. Nem merek.

ESZTER

Hát mért?

LUKÁCS

Regina halálra keres.

REGINA

Ők voltak a kísértetek!

ESZTER

Csodálkozva, majd mindjobban pulykásodva. Az ablakban?

REGINA

Abban.

ESZTER

A nagy puskákkal?

REGINA

Azokkal.

LUKÁCS

Feláll, kiveti a mellét, és hősiesen. Ez a való és igaz!

ESZTER

Nem szégyelled magad?

LUKÁCS

Hát mért szégyelljem? Fejjel voltam béfelé!

ESZTER

Ilyen vén bolond létedre! Kísértetet jáccani, fényes nappal! Te! Hátha megütött volna az ijedtség miatt abban a helyben a gutta!? Akkor most nézhetnél! Hirtelen a Lukács vállára teszi a két kezét, s kedvesen. Szánakoznál-e?

LUKÁCS

Ühüm.

ESZTER

Hát sírni, sírnál-e?

LUKÁCS

Ühüm.

ESZTER

S mit mondanál?

LUKÁCS

Azt hogy: ó, szegény, jámbor gutta! Hogy teli volt jószándékkal s kötelességtudással!

ESZTER

Hirtelen arcul üti Lukácsot.

REGINA

Kacagva. Úgy kell a rusnya férfiának!

LUKÁCS

Hát ez mért volt?

ESZTER

A siratásért.

LUKÁCS

Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!

ESZTER

Azt-e? Azt ma nem!

LUKÁCS

Vészesen ordít. Térgyepelj le, s kérj bocsánatot!

ESZTER

Megszeppenve letérdepel Lukács elé, s szepegve. Mit mondjak?

LUKÁCS

Azt, hogy felelj a kérdéseimre. Először: megüthet-e téged a gutta, amikor engem látsz, akárha kísértet képiben is?

ESZTER

Nem.

LUKÁCS

S miért nem?

ESZTER

Azért, mert az a te hivatalod.

LUKÁCS

Jól van. Másodszor: szabad-e neked megütni egy férfiembert?

ESZTER

Nem szabad.

LUKÁCS

Hát szabad-e megütni éppen egy olyan férfiembert, aki el akar tégedet feleségül venni?

ESZTER

Azt még úgy sem.

LUKÁCS

Pedig megérdemelné, mi?

ESZTER

Helyesel. Meg.

LUKÁCS

No, állj fel!

ESZTER

Feláll. S most micsináljak?

LUKÁCS

Csinálj, amit akarsz. Vákációt adok! Fütyül.

ESZTER

Leül az asztal mellé, ahol Lukács ült volt, s Reginához. Hát nem bolond ez a Lukács?

REGINA

Most tűrj, csak az esküvőig.

LUKÁCS

Mit mondtál, Regina?

REGINA

Hogy immár sohasem lesz meg az esküvő.

LUKÁCS

Melyik?

REGINA

Az enyim, Mátéval.

LUKÁCS

Mit adsz, ha meglesz, mégpedig közelebbről?

REGINA

Mondott valamit?

LUKÁCS

Ühüm.

REGINA

Mit mondott?

LUKÁCS

Amit én.

ESZTER

Hát nem mondtál semmit!

LUKÁCS

Neki igen.

ESZTER

Hát mért nem mondod meg nekem is?

LUKÁCS

Majd együtt, Mátéval.

ESZTER

Mért együtt?

LUKÁCS

Hogy bátorítsuk egymást.

ESZTER

S a’ mikor lesz?

LUKÁCS

Ránéz az órára. Közeledik az idő.

REGINA

Örömmel. Hát Máté is idejön?

LUKÁCS

Ühüm.

REGINA

Felugrik, lekapja Lukácsot a kanapéról, csizmát és ruhát szed ki onnét, s azokkal eltűnik az öltözőkamrában.

ESZTER

Csakugyan mondta, hogy idejön?

LUKÁCS

A saját pici szájával. Leül az asztal mellé, a Regina helyére.

ESZTER

Messzebb nem volt hely?

LUKÁCS

A szívnek semmi sincs messze, egy ilyen szerelemben, mint a miénk…

ESZTER

Hát inkább ne szeress olyan erősen, hanem gyere közelebb.

LUKÁCS

S mit adsz, ha közelebb megyek?

ESZTER

Egy csókot.

LUKÁCS

Mintha végigfutna rajta a hideg, aztán. Pardon! Hűvös van! Fene látott ilyen hűvöst, nyárban. A tegnap is szinte megfagyott a fülem. Mutatja. Ez, né! S ez a másik is. Eccer az egyik, s utána a másik, majd pedig mind a kettő együtt, még jó, hogy az embernek nincsen több füle, mert gondold el, ha volna példának okáért hat darab vagy hét darab, de hová is lehetne annyi soknak Keresgél az arcán. helyet szorítani?…

ESZTER

Közbevág. Nagy tolvaj vagy, Lukács!

LUKÁCS

Hát én mért?

ESZTER

Mit gondolsz: én nem látom, hogy mire megyen ez a sok szó? Hát kell-e csók, vagy nem?

LUKÁCS

Meglepődik. Miféle csók?

ESZTER

Amit az előbb kértél, s amit én meg is ígértem.

LUKÁCS

Hát hogyne kéne! Adjad hamar!

ESZTER

Akkor gyere ide!

LUKÁCS

Hát úgy nem kunc! Adjad így!

ESZTER

Hát így hogy?

LUKÁCS

Dobjad, mint az urak, amikor utaznak.

ESZTER

Fenyegetőleg. Közelebb jössz-e, vagy nem? Megfogja a széket, mintha ő akarna menni, csak a szót várja.

LUKÁCS

Megijedve. Menyek, menyek! Fele távolságra az asztal elé viszi maga alatt a széket.

ESZTER

Ott egyen meg a fene!

LUKÁCS

Pardon! Csak megnyugszom egy kicsit.

ESZTER

Egy kicsit tusakodik, aztán hirtelen elhatározással az ölébe ül Lukácsnak. Itt vagyok! Átöleli a nyakát.

LUKÁCS

Egykedvűen nézi a plafont, majd hirtelen elkapja a lábát, s Eszter lesuppan a földre. Pardon! Nem akartam. Megfogja a karját, hogy felemelje.

ESZTER

Mérgesen ráüt a kezére. Hozzám ne nyúlj! Te otromba, te! Utállak! Tudd meg! Takarodj innét! Ebben a percben!

LUKÁCS

Mondtam, hogy pardon.

ESZTER

Nekem ne mondd, hogy pardon. Semmit se mondjál! Hanem menj ki ebből a házból! Takarodj! De most!

LUKÁCS

Veszi a kalapot. Akkor szerusz.

ESZTER

Lebújik a földre, és sírni kezd.

LUKÁCS

Nagyon lassan kifelé indul, és integet hátra a kalapjával.

MAGDOLNA

Dudorászva jön künn az ajtó felé. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is el…” Ekkor belép a szobába, a kötényében hoz valamit, s Lukácson hirtelen meglepődve. Jó estét, Lukács bácsi!

LUKÁCS

Felemeli az ujját, és mutat Eszter felé. Pszt!…

MAGDOLNA

Újabb csodálkozással Eszter miatt. Hát Eszter nénémet mi lelte?

LUKÁCS

Halkan. Bűnbánatot tart. Hirtelen indul apró mozdulatokkal kifelé.

ESZTER

Egyszerre felkapja a fejét, és Magdolna felé mérgesen kiáltva. Zárd bé az ajtót!

MAGDOLNA

Hát azt mért zárjam bé?

ESZTER

Még mérgesebben. Azért, hogy zárd bé! S a kulcsot add ide!

LUKÁCS

No, ne mérgesítsd nénédet, hanem zárd bé. Gyere hamar, s mikor én kimenyek, akkor zárd bé!

ESZTER

Vészesen felugrik, s bezárja az ajtót, a kulcsot kiveszi, s csípőre tett kézzel Lukács előtt. Le is út, fel is út!

LUKÁCS

Felteszi a kalapot, s egyenesen a nyitott ablaknak indul. Hejh, szép a fiatal kor: milyen régen nem jártam ablakon!

ESZTER

Megelőzi, s nagy durral beteszi mindkét ablakot, aztán lekapja Lukács fejéről a kalapot, összegyúrja, és a keblébe gyömöszöli, s aztán ismét csípőre tett kézzel. Le is út, fel is út!

REGINA

Éppen kilép a kamrából. Ti itt ölitek egymást? Csend. Miféle nagy zakota volt ebben a házban?

LUKÁCS

Semmi, csak készültünk a házasságra.

ESZTER

Leül az ablak mellé, az előbbi helyére, s mérgében nem tudja, mit csináljon. Ez a róka! Ez a… ez a… percegő szú!

REGINA

Rákiált Magdolnára, aki bámulva és egy kicsit félve, egy helyben állott mindig. Hát te mit állsz itt, te taknyos! Ilyen laposan, mint egy béka a bokron, te! Hát azért hagytunk itthon, hogy most kerülj elé valahonnét, te! Hát ilyen házőrző vagy? Hol voltál?

MAGDOLNA

Csak a nagykertbe mentem egy kicsit.

REGINA

Mi van a katrincádban?

MAGDOLNA

Sárga körtöve.

REGINA

Hát a’ minek?

MAGDOLNA

Hogy legyen maguknak, amikor az aratóból ehesen hazajőnek.

REGINA

Hamar pakolj le, s nézd meg, mi dolog van a ház körül!

LUKÁCS

Fogadj szót az őrmester úrnak, hamar!

REGINA

Lukácsnak fenyegető hangon. Osztán elég legyen!

LUKÁCS

Haptákba vágja magát, s szalutál. Jelentem alásson, Eszter eldugta a kalapomat.

REGINA

Hová?

LUKÁCS

A kebelibe.

REGINA

Hát oda mért?

LUKÁCS

Megereszkedve, más hangon. Lehet, hogy meg akarja szoptatni.

ESZTER

Jaj!

MAGDOLNA

Ki közben egy kosárkába öntötte a körtéket, most odaviszi Lukácsnak. Tessék használni, Lukács bácsi!

REGINA

Te ne háziasszonykodjál, hanem láss az után, hogy rend legyen a házban! Nem látod azt a széket is? Ki tette oda azt a széket?

LUKÁCS

Kivett a kosárból egy körtét, és éppen pucolja a combján. Azt én, de pardon.

REGINA

Nem tesz semmit. Azért van ez a mihaszna leánka, hogy a helyire tegye. Leül basásan a kanapéra.

MAGDOLNA

Az asztalra teszi a kosárkát, aztán a helyére a széket, majd abroszt is terít az asztalra.

LUKÁCS

Leül a székre, mit Magdolna helyre tett, és jóízűen eszi a körtét.

MAGDOLNA

Az abroszterítés után odamegy Lukácshoz. Engedelmet kérek, Lukács bácsi.

LUKÁCS

Mért kérsz engedelmet?

MAGDOLNA

Hogy a széket egy kicsit tessék ideadni, hogy levegyem a lámpacsövet, mert meg kell pucolni. Aztán feláll rá, leveszi a lámpacsövet, és pucolni kezdi.

LUKÁCS

A kanapéra ül, Regina mellé, és újságolja. Máté még nem jöve el.

REGINA

Ha nem, annyi!

LUKÁCS

Mennyi?

REGINA

Annyi, hogy ott forduljon fel, ahol van.

LUKÁCS

Mi Mátéval nem úgy beszéltük volt meg.

REGINA

Hát hogy?

LUKÁCS

Úgy, hogy a házasságban akarunk felfordulni.

REGINA

Nem sokat fogjuk kérdeni tőletek, hogy akartok-e, vagy nem.

LUKÁCS

Mutatja a körte torzsáját. Hát ezt hova tehetem, hogy ne szemeteljek?

REGINA

Hajítsd a földre. Azért van itt ez a leánka, hogy felszedje.

LUKÁCS

A feje mellett hátradobja a torzsát, mely az ablakból visszaesik. Pardon, azt gondoltam, hogy nyitva van.

ESZTER, REGINA

Nevetnek.

LUKÁCS

Felveszi a torzsát, az ablakot kinyitja, és kidobja. Az ablakot is nyitva hagyja. Aztán kivesz a kosárból még egy körtét, és enni kezdi. Jó körtöve!

REGINA

Máté is szereti.

LUKÁCS

Mondta is, hogy inkább egy körtövefát venne el feleségül, mint… A többit elcsámcsogja.

ESZTER

No, no.

MAGDOLNA

Ki megpucolta a csövet s meggyújtotta a lámpát is, visszateszi a helyére a széket, s kötényével gondosan letörli. Tessék, Lukács bácsi!

LUKÁCS

Te hány esztendős vagy?

MAGDOLNA

Immár tizenhat, Lukács bácsi!

LUKÁCS

No, ügyelj, mert ha eccer nem találod azt mondani, hogy Lukács bácsi, akkor a gutta abban a helyben megüt!

MAGDOLNA

Hát hogy mondjam?

LUKÁCS

Mondjad, hogy Ábrahám, az Izsák tatája. Vagy nevezzél Mózesnek, a zsidók atyjának.

MAGDOLNA

Eszter néném és Regina néném parancsolták, hogy úgy kell mondani.

ESZTER

Elég legyen!

REGINA

Mars ki!

MAGDOLNA

Nyel egyet, aztán elindul, kilincsel az ajtón, majd hátrafordulva. Bé van az ajtó zárva!

ESZTER

A kamra felé mutat. Eredj oda, ott csinálj rendet!

MAGDOLNA

Oda bemegy.

LUKÁCS

Ha ennek a leánkának volnék, egyszer fellázadnék.

ESZTER

Te ne taníts senkit lázadásra, hanem magadot tanítsd tisztességre! Kiveszi kebeléből a kalapot, és Lukács felé dobja az asztalra. Nesze, elmehetsz!

LUKÁCS

A feje mellett kidobja hátrafelé a csutkát az ablakon, aztán lefricskázza a kalapot az asztalról. Hess el innét, ne! Mert nem teszlek fel többet a fejemre!

ESZTER

S ugyanbiza mért nem teszed fel többet a fejedre?

LUKÁCS

Azért, mert ha feltenném, egyebet se csinálna, csak folytonosan bőgne a fejemen, hogy ő hol volt egy szombat este.

MÁTÉ

Csendesen behajol az ablakon, s kalapját a Lukács fejébe teszi.

LUKÁCS

Hátra se néz, hanem csak megfogja a kalapot. Lám, az Isten sem akarja, hogy feltegyem, mert mindjárt rendelt egy másikot.

REGINA

Hátratekint, s nagy boldogan rögtön feláll, s bár Máté csendre inti az ujjával, mégis. Szerusz, te! Hát ott jársz te is, ahol a varjak?

MÁTÉ

Már felhágott az ablak talpára, hogy bejöjjön, de nagyon nehezen megy. Segíts, komám, a fene egyen meg!

LUKÁCS

Hátra se néz. A többi varjaknak sem segítettem.

REGINA

Segítő szándékkal egyengeti Mátét. Gyere, szívem, gyere! Ne félj, csak gyere!

MÁTÉ

Fejjel befelé becsúszik a kanapéra, s lábai fennakadnak Lukács vállai között.

LUKÁCS

Megfogja a lábait. Ímé, egy vőlegény! A feje a sírban, s az esze két ágban kivirítva! Az ilyent osztán lehet szeretni!

ESZTER

Lehet, hát! Mert ő nem szokott minden éjjel bejárni az ablakokon a menyecskékhez, mint te!

LUKÁCS

Míg Eszter szólt, ledobta a Máté lábait magáról, s hamar átült a székre. Az éccaka is kettőnél s egy félnél voltam.

MÁTÉ

Rendbe szedi magát, s komótosan ülve a kanapén. Adjon Isten j’estét!

ESZTER

Adjon Isten, Máté!

REGINA

Tapogatja a Máté nyakát és karjait. Nem fáj suhutt?

MÁTÉ

Szerusz komám, Bakk Lukács! Hogy vagy?

LUKÁCS

Én így medvelátáskor elég jól. Hát te?

MÁTÉ

Én sem rosszul, amikor efféle cseszlevadászt látok.

REGINA

Ne csipkedjétek egymást, mert maholnap sógorok lesztek úgyis. Mátéhoz. Hát mért nem jöttél hamarább?

MÁTÉ

Megöleli Reginát, arcon csókolja, s aztán. Jöttem volna, csak előbb más gúnyát akartam venni, erre a nagy innapra. Ismét megcsókolja. S osztán ugyanvalóst siettem, de egy veszett kutya az úton megakasztott.

LUKÁCS

Akkor rajta, csókolózzatok!

REGINA

Ijedten. Csak nem harapott meg?!

MÁTÉ

Nem erősen, csak a lábam szárát, s ott is a csizmámot. Mutatja.

REGINA

Elég hegyes foga volt?

LUKÁCS

Hát hogyne! Éppen akkor hegyezte neki a gazdája, amikor én jöttem. Megnézi ő is, aztán legyint. A’ semmi! Az Eszteré sokkal hegyesebb!

ESZTER

Mérgesen felugrik, s keresi, mit vágjon Lukácshoz.

LUKÁCS

Lebújik az asztal színe alá.

ESZTER

Visszaül. Ha még egyet szól, ezt az asztalt vágom hozzá.

LUKÁCS

Helyreül. Pardon s bocsánat. Avval csak azt akartam mondani, hogy gyönyörű szép fogaid vannak, mintha készakarva metszette volna valaki, egyenesen megrendelésre, hogy aki lássa, csodálja, s kérjen feleségül. A többiekhez. Csakhogy ő nem mutatta ki soha senkinek, csak egyedül nekem.

ESZTER

Beszélj, bolond, beszélj.

REGINA

Csakugyan azért jöttetek ide, Lukács, hogy ezt a beszédet folytasd?

MÁTÉ

Azért a fenét! Lukácshoz. Hát nem szóltál semmit ezeknek a leányoknak?

LUKÁCS

Miről?

MÁTÉ

Eredj, ne tedd magadot, a nyavalyába!

ESZTER

Említette.

REGINA

Szólt, szólt. Hogyne szólt volna! Csakhogy azt mondta, hogy várjunk meg tégedet is; a nagyobbik felivel, mert úgy beszéltétek meg, hogy együtt adjátok elé.

ESZTER

Most együtt vagyunk.

LUKÁCS

Szomorúan. Mind együtt, mint a vértanúk.

MÁTÉ

Hát add elé, te vagy a nagy szószóló!

MÓKA

Kaszával a vállán és bokrétás kalappal, az ablak alatt megjelenik. Jó estét adjon az Isten!

A legények csak odanéznek, s nem fogadják.

REGINA

Hátranéz, s abban a pillanatban nagy örömmel felugrik, s kikönyököl az ablakba. Adjon az Isten, hát te hol jársz, mint a madár?

ESZTER

Kíváncsian. Ki az?

REGINA

E’ Mózeske, kicsi Kömény Móka. Kerülj bejjebb, Móka!

ESZTER

Sietve kizárja az ajtót, s visszaültében ő is. Gyere, Móka, gyere!

LUKÁCS, MÁTÉ

Irigyen kacsintanak és intenek egymásnak.

MÓKA

Letámasztja a kaszát a házfal mellé, s a másik ablakba könyököl, s csak most látja meg a legényeket. Jó estét adjon az Isten, Lukács bátyám!

LUKÁCS

Adjon, ha ráér.

MÓKA

Megfogja a Máté fejét, s maga felé fordítja, hogy lássa: ki az? Szerusz, Máté!

MÁTÉ

Felemeli a lábát, mintha nyújtaná Mókának. Szerusz.

MÓKA

Engedelmet kérek a zavarásért.

REGINA

Nem zavarsz.

ESZTER

Te sohasem zavarsz!

MÓKA

De gondoltam, hogy egy percre bétekintek, így mentében. Közben is nagyon nézte a szobát, mintha keresett volna valakit. Hát kicsi Magdó nincs itthon?

REGINA

Ő éppen nincs.

ESZTER

Int a legényeknek, nehogy elárulják, hogy itthon van.

LUKÁCS

Éppen meghót, ezelőtt öt perccel.

MÓKA

Hát hol van?

REGINA

Nem is tudom, hova mene el.

ESZTER

Mert örökösen tekereg a haszontalan.

LUKÁCS

Az igen, mint Eszternek az esze: hol itt van, s hol ott, de sohasem a fejiben.

ESZTER

Téged nem kérdezett senki, vén sátán!

MAGDOLNA

Bent a kamrában énekelni kezd. „Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is elhordom…”

MÓKA

Az első hangnál örömmel felüti a fejét, aztán csodálkozva hallgatja néhány pillanatig, majd mintha be akarna örömében ugrani az ablakon, de csak elkiáltja magát. Magdó, kicsi Magdó!

MAGDOLNA

Kidugja az ajtón a fejét, a haja kibontva. Teccett szólítani engemet, Regina néném?

REGINA

Hát te itthon vagy? Nagyon gyorsan utána. Gyere hamar egy kicsit, mert itt van a Móka!

MAGDOLNA

Örömében felsikolt, és visszaugrik. Jaj, Istenem!

ESZTER

Felugrik, s mérgesen be a kamrába, s onnét hallatszik. Nem tudsz jőni, ha hivul valaki, te béka!? Hol tanóltad ezt a tisztességet?! Kilöki az ajtón, s már szelíden. Eredj, szépen! Aztán visszaül a helyére.

MAGDOLNA

Kis piros csizmában, színes szoknyában és tiszta ingben, de mellény nélkül és rendetlen hajjal. Látszik, hogy öltözködés közben lökték ki a szobába. Mentegetődzve, szégyellősen, de szelíden. Csak a hajamot akartam egy kicsit… Az asztalnál, Lukács mellett megáll, s a nyitott ablakon látszik, hogy a hold éppen bújik fel a horizonton.

MÓKA

Megemeli kalapját. Jöszte egy kedves kicsi percre, s osztán visszamehetsz.

LUKÁCS

Kéjsóváran megsimogatja a Magdolna haját.

ESZTER

Rákiált. Menj el onnét!

MÓKA

Egy nagy keserűlevélbe göngyölítve kivesz valamit a zsebéből. Jöszte közelebbecske, mert hoztam neked valamit!

MAGDOLNA

Odamegy az ablakhoz, Regina és Máté közé, aztán átveszi az ajándékot, nagy várakozással bontogatja, aztán nagy örömmel. Tojás! Kicsi tojás! Két kicsi tojás! Két kicsi madártojás!

MÓKA

S mégpedig énekes madáré!

REGINA

Feláll, és megnézi, aztán lekicsinyelve. Pettyesek. Mátéhoz, szemrehányással. Látod-e, te sohasem hozol semmit nekem!

MÁTÉ

Ne búsulj, mert én is hozok, de hozzád mérten, lúdtojást!

LUKÁCS

Kacagva. S én Eszternek kígyótojást!

ESZTER

Éppen feláll, hogy megnézze a madártojást, s mentiben. Azt vidd a vén kotlós menyecskéidnek!

MAGDOLNA

Nagyon szépen köszönöm, Móka. Kedvesen köszönöm ezeket a szépeket.

ESZTER

Lám, add ide, milyenek?

MAGDOLNA

Odaadhatom-e, Móka?

MÓKA

Hát mutasd meg neki! Tartsad, hogy nézze bátron!

ESZTER

Megsértődve otthagyja őket. Süssétek meg a tojásokat! Visszaül.

MAGDOLNA

S milyen énekes madáré vajon?

MÓKA

Hát osztán szép az anyja, kitűnő gyönyörű! Üsmerem már három hete, s meglestem nem eccer. Nagysága olyasforma, mint egy kisded rigó. A szája sárga, mint az arany, a feje pirosban jáccik, s minél hátrább, annál inkább olyan, mint a szeder. De osztán az éneke: az olyan, hogy még az ökör is elécsapja a fülit, mikor hallja!

MAGDOLNA

S hát a hasa milyen?

MÓKA

Az is olyan, mint a szája.

LUKÁCS

Az azért olyan, mert ha szájfájása van, akkor avval eszik, a hasával.

A fiatalok rovására szívesen nevetnek.

REGINA

Feddőleg Magdolnához. Hát nincs annyi eszed, hogy behíjjad ezt a legényecskét, te idétlen! Hát azért hozott neked ilyen figyelmességet? Mókához. No, kerülj bejjebb, s ülj egy kicsit nálunk is!

MAGDOLNA

Gyere, Móka!

MÓKA

Köszönettel fogadom a meghívást, de előbb hazatekintek, hogy más gúnyát is vegyek.

MÁTÉ

Hát az minek, te? Nekem a te üdődben csórén is jó volt.

Nevetés.

MÓKA

Azt lehet is hinni, mert neked vastag a bőröd.

MÁTÉ

S osztán mióta jársz így a lányokhoz, mégis?

MÓKA

Én, amióta kérdik!

REGINA

Ne beszélj, Móka! Csakugyan először jössz ma guzsalyosba?

MÓKA

Éppen úgy.

REGINA

Feláll, megfogja a Móka fülét, és húzza. Akkor nagyot nőjön! Nagyot nőjön!

MAGDOLNA

Közben, védő mozdulattal. Regina néném, ne húzza!

MÁTÉ

Nem a füledet gondolja, Móka.

REGINA

Ne is hallgass az ilyen vénekre, hanem eredj hamar, s osztán egykettőre gyere vissza!

MÓKA

A kaszát a vállára veszi. Hát akkor addig is jó időtöltést! Szívesebb hangon. Szerusz, Magdó!

MAGDOLNA

Szerusz, s gyere.

MÁTÉ

Utánaszól. S ne felejtsd el, hogy előbb szopjál, s osztán gyere!

MÓKA

Mentiből. Én is úgy gondoltam, nehogy olyan ízetlen s buta maradjak, mint te! Utána rögtön belekezd abba az énekbe. „Látod-e, babám, látod-e, babám, azt a veres nagy tüzet…” stb. S még egy ideig látszik, ahogy a kaszával a vállán s félrecsapott bokrétás kalappal s egyre megnőve megy szembe a felkelő holddal.

ESZTER

Boldogan. Megfelelt!

REGINA

Úgy kell neki, ne irigykedjék senki fiatalságára.

MAGDOLNA

Közben megnézi még egyszer a tojásokat, s gyöngyöző nevetéssel indul vissza a kamrába, s mikor a szoba közepén volna, Eszter hirtelen felugrik.

ESZTER

Azt a kecskebéka mindenedet! Elejébe áll, hisztérikus. Te pipiske! Te hernyó! Te boszorkánytojás! Te munkakerülő! Hát azért küldtünk bé oda is, hogy ott ne a munka után láss, hanem cifrálkodjál?! Hát erre van eszed, s a tisztességre nincs?! Még a legkisebb tisztességre sem! Arra, hogy megmutasd a nénjeidnek, ha adnak neked valamit! Hát már a legényeken jár az eszed?! S tojásokat rendelsz náluk?! Kettőt, nem is egyet! S még dugod is! Elé avval a tojásokkal! Látni akarom!

MAGDOLNA

Kicsombolygatja, s közben riadtan. Én nem dugtam, az előbb sem dugtam. Tartja és mutatja. Tessék nézni, én igazán bánom, itt van, mindkettő itt van, ahogy kaptam, olyan kedvesen, olyan ártatlanul…

ESZTER

Az ujjai közé veszi az egyiket, kajánul nevet, s utánozva a Magdolna hangját. Olyan kedvesen, olyan ártatlanul… ahogy Mókától kapta… ezt az idétlenséget… ezt a pettyes semmit… kapta… A földhöz vágja a tojást. Nesze! Nagyot szusszan.

MIND

Felugranak a helyükről.

MAGDOLNA

Megdöbbenve, de az elszántság tüze meglobban az arcán s a szemében. Földhöz ütötte!…

ESZTER

Ide a másikot is!

MAGDOLNA

A kicsi tojást!

REGINA

Hevülten odamegy, s kéjjel. Ide a másikot, nekem!

MAGDOLNA

Az ártatlant!…

ESZTER

Egy-kettő!

REGINA

Nekem!

MAGDOLNA

Szembeáll velük, gyűlölettel nézi, kiegyenesedve, megnőve, majd hirtelen bekapja a tojást, és lenyeli. Ezt nem töri el senki! De senki! Befut a kamrába, és magára zárja az ajtót.

MIND

Megdöbbenve néznek össze, majd Eszter és Regina dühösen az ajtónak rontanak, de Lukács és Máté, ki-ki a maga párját, visszahozzák és leültetik. Csönd.

LUKÁCS

Az első hangja, amiben nincs gúny, és ami tiszta. Láttátok, milyen szép volt ez a gyermek, amikor ellenszegült s lenyelte a tojást?

MÁTÉ

Én láttam.

LUKÁCS

Hát te, Eszter?

ESZTER

Pöktek-e téged szembe?

LUKÁCS

Hát te, Régina?

REGINA

Azért jöttetek ide?

MÁTÉ

Az igaz.

Csend.

LUKÁCS

Sétálni kezd a szobában. Elmegy az ajtóig, s amikor visszafelé jön, a földhöz ütött tojásnál megáll, s nézi, majd egészen lehajlik. Kicsi madár volt benne …

MÁTÉ

Szintén odamegy, s nézi. Az anyja már hamar kiköltötte volna.

LUKÁCS

Nem olyan hamar, mint Eszter.

REGINA

Ezért jöttetek ide?

MÁTÉ

Az igaz.

Mind a ketten visszaülnek a helyükre.

LUKÁCS

No, akkor törjük el a két nagyobbik tojást is. Köszörüli a torkát. Hát az úgy volt… Köszörüli megint a torkát.

MÁTÉ

Ne mondd, hogy hogy volt, csak azt mondd, hogy hogy lesz.

LUKÁCS

Tán jobb volna, ha béosztanók: vagyis én köszörülöm, s te mondjad.

MÁTÉ

Menj a fenébe, ne idétlenkedjél! Köszörüli a torkát. Hát hallgassatok ide, leányok, úgy is, mint menyasszonyok. Hát hogy ne is menjek messze, mi ketten Lukáccsal arra egyeztünk, hogy ha már ő tizenöt esztendeje jár ehhez a házhoz, én pedig éppen tíz, akkor azt mondanók, hogy járjunk immár a dolog végire, s üssük nyélbe a sorsunkat. Vagyis más szóval rajta lennénk, hogy az esküvő is immár meglegyen, mégpedig mihelyt bétakarodhatunk a tavaszi gabonával. Körülnéz.

Lányok epedve csüngnek.

Hát erre egyeztünk mi ketten, hogy ezt tudassuk veletek. Ha ellenben ti nem így gondolkoznátok, akkor szóljatok!

Csend.

LUKÁCS

Azt várhatod.

ESZTER

Elérzékenykedve. Nem félsz az Istentől, hogy ebből a szent dologból is tréfát csinálsz?

MÁTÉ

Neki csak a szája jár.

REGINA

A szája hát.

MÁTÉ

Ha így van a dolog, hogy nem szóltok a tervezet ellen, akkor mi azt ajánlanók, hogy a lakadalommal járó sok költséget összeszorítsuk, vagyis más szóval egybevegyük a kettőt.

ESZTER

Hogy a kettőt?

MÁTÉ

Hát egyazon napra a két esküvőt s a két lakadalmat.

ESZTER

Határozottan feláll. Olyan nincs! Sétálni kezd a szobában.

LUKÁCS

S olyan mért nincs, ugyanbiza!?

ESZTER

Azért nincs, mert nem azért vártam tizenöt esztendeig, hogy úgy kalákába esküdjem meg! Egyedül akarok megesküdni, érted? Üti a mellét. Csak én, egyedül! Még a faluban se esküdjék akkor más! S még a szomszéd faluban sem! Érted? Az egész országban senki, az egész világon senki. Csak én, egyes-egyedül én!

LUKÁCS

Jól van: még én sem leszek ott.

ESZTER

Visszaül a helyére, leborul az asztalra, és sír.

REGINA

Odahúzódik, és vigasztalja. Eszter! Hát legyen több eszed! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne keseregj! A többiekhez. S ha így lesz, akkor mit gondoltok, melyikünk esküvője lenne meg előbb: az enyim-e, vagy az Eszteré?

MÁTÉ

Akkor tán az Eszteré.

REGINA

Affenét! Nem adnátok-e még Magdót is férjhez előttem?

ESZTER

„Affenét”-re felkapja mérgesen a fejét. Nem szégyelled magadot, te Régina?!

REGINA

Hát én mért szégyelljem?

ESZTER

Tedd a szívedre a kezedet, s mondjad: hát volna lelked megesküdni s férhez menni előttem?

REGINA

Hát volna! S lesz!

ESZTER

Te szégyentelen! Hát nem én vagyok az öregebb?!

REGINA

E’már igaz, ez az egy! Nem a’ menyen előbb férhez, ki vénebb, hé!

ESZTER

Hát ki?

REGINA

Aki arra való!

LUKÁCS

Lágyan, csúfondárosan. Eszter! Zsenge szívem! Harmatos lóherém! Mondjunk mi le az elsőbbségről!

ESZTER

Elszántan. Nem mondok le! Soha! De soha!

MÁTÉ

Ebből is láthassátok, hogy együtt muszáj a kettőt.

ESZTER

Soha! De soha!

REGINA

Eszterhez. Ne karicsálj, mert most már én sem mennék veled együtt! Inkább felakasztanám magamot! Fel én!

ESZTER

Bár már látnám. Ott a kötél alattad, a padban.

REGINA

Felugrik. Nekem mondod, hol a kötél? Nekem?! Hisz mindenről csak én tudom ebben a házban, hogy hol van! Mert te csak szaladsz elé s hátra, s ahol elmész, ott nem rendet hagysz magad után, hanem azt, amit a tatárok! Te!

MÁTÉ

Közben fogja Reginát és csitítgatja. Régina, lelkem… Régina, lelkem…

ESZTER

Közben csak remeg az indulattól, s csak hápog.

LUKÁCS

Gonoszul. Ne hagyd magad, Eszter!

ESZTER

Felugrik, majdnem az asztalra, s Regina is feléje.

Lukács azonban megfogja Esztert, Máté is Reginát, majd visszanyomják a helyükre őket.

LUKÁCS

Csóválja a fejét, majd sóhajtva. Már a testvér is ellenség…

ESZTER

Eressz le, mert bizonisten leharapok valamit rólad!

LUKÁCS

Milyen tájékomról?

ESZTER

Tényleg meg akarja harapni, de Lukács elugrik.

MÁTÉ

Hát valamit mégiscsak ki kell találni, gondolkozzunk csak. Lám, te vagy a nagy okos! Gondolkozzál te!

LUKÁCS

Az asztal előtt áll, s töprengve vakarja a fejét, majd megindul a szobában, itt-ott megfog valamit és felemeli: látszik, hogy ki akar sütni valamit. Mit is lehetne? Mi a nyavalyát lehetne?… Egyszerre, mintha eszébe jutott volna valami, megkopogtatja az udvar felőli házfalat, majd ami bútor van a fal mellett, azt kezdi elszedni.

Először Eszter, aztán Regina, majd Máté kíváncsian felállnak, s közelítenek is Lukácshoz.

ESZTER

Te mit akarsz, Lukács?

LUKÁCS

Egyszer életedben hallgass!

REGINA

De én is akarom tudni, hogy mit akarsz?!

LUKÁCS

Ha tíz évet vártál, várj még egy percet! Közben szedi el a bútorokat. Próbát fogunk csinálni… Nagy próbát… Szép próbát… Illendőt a szerelemhez… Odamegy a kamraajtóhoz, és melegen. Magdó! Kicsi Magdolna!

MAGDOLNA

Tessék, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Már vagy bácsi, vagy nem bácsi, de gyere csak egy percre kifelé! Ne félj, nem lesz semmi bajod. Jövet visszafelé a többiekhez. Hadd vegyük belé őt is a mutatványba, hiszen már leány, a két madártojást megkapta! A leányokhoz. Álljatok sorba! Odaállítja Esztert és Reginát egymás mellé: Esztert elöl, Reginát utána, majd Magdolnát harmadiknak.

MAGDOLNA

Szépen felöltözve, befont, de leeresztett hajjal, szép, ragyogó és egészen leány. Tessék, megjelentem!

LUKÁCS

Ahogy meglátja, hízelkedve csóválja a fejét. Hm, hm… Tán nem attól a tojástól lettél ilyen szép?

MAGDOLNA

Boldogan nevet.

LUKÁCS

No, annál jobb. Állj szépen ide, harmadiknak! Odaállítja.

MÁTÉ

Esik ki a szeme, úgy nézi Magdolnát.

LUKÁCS

No, most figyeljetek ide, hadfiak a szerelemben! A tárgy az, hogy melyiknek legyen meg hamarébb az esküvője: Eszternek-e velem, vagy Réginának Mátéval. Mivel azonban rendes módon, ahogy emberek szoktak, ezt eldönteni sem Eszterrel, sem Réginával nem lehet, s mivel mi is gyámoltalanok vagyunk arra, hogy bölcs Salamonok legyünk, azért odafordulunk a felsőbb hatalomhoz, aki igazságot fog tenni. Ha pedig azt tekintjük, hogy szörnyű nagy és erős dolog az igazi szerelem, sokkal nagyobb és erősebb, mint ez a házfal, akkor bátron szembeereszthessük egymással a kettőt, mármint a szerelmet s ezt a házfalat. Tekintve azonban azt a dolgot, hagy a szerelem ez alkalommal bennetek lakozik, annakokáért csak úgy lehet ezt a próbatételt végbevinni, ha majd az én vezényszavamra sorban és egymás után nekijárultok a falnak, s azt kimozdítjátok a helyiből. S amelyik pedig jobban ki tudja mozdítani, nyilvánvaló dolog, hogy abban nagyobb a hő szerelem. S akiben pedig nagyobb a hő szerelem, nyilvánvaló dolog, hogy annak lesz meg előbb az esküvője! Igaz-é?

ESZTER

Igaz!

REGINA

Igaz!

LUKÁCS

Helyes-é tehát, amit gondoltam?

ESZTER

Helyes!

REGINA

Helyes!

MAGDOLNA

De hát minek kellek ide?

LUKÁCS

Te annak, hogy cifrázd a dolgot: olyan vagy, mint a tulipán a kapuzábén vagy bojt az ostoron. Érted?

MAGDOLNA

Bizseregve, kedvesen. Há’ hogyne!

LUKÁCS

Akkor figyelem, mert kezdődik a tavasz! Mátéhoz. Eredj, komám, akaszd le s hozd ide azt az órát! Mindenkinek adok egy percet!

MÁTÉ

Leakasztja a nagy láncos faliórát, s odaadja Lukácsnak.

LUKÁCS

Elhelyezi a bal tenyerén az órát, a láncát a vállára veti. Figyelem! Elsőnek Eszteré a fal! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

ESZTER

Dolgozik, rúg, feszít és kapar.

LUKÁCS

Felemelt karral. A perc bételt!

ESZTER

Toporzékolva leesik a földre.

LUKÁCS

Máténak, mutatja a kezével is. Én nem esküszöm. Hangosabban. Repítsd el onnét, mert kell a küzdőtér!

MÁTÉ

Elhúzza Esztert a szoba közepe felé.

LUKÁCS

Figyelem! Most Régina következik! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

REGINA

Feszíti, rúgja és üti a házfalat.

LUKÁCS

Felemelt karral. A perc bételt! Mátéhoz. Takarítsd el ezt is!

MÁTÉ

Reginát is Eszter mellé húzza. Én se eszküszöm!!

LUKÁCS

Utolsó figyelem! Magdó következik!

MAGDOLNA

Én is?

LUKÁCS

Te is!

MAGDOLNA

S mért?

LUKÁCS

Csak. Nem akarsz?

MAGDOLNA

Nem bánom.

LUKÁCS

Utolsó és legnagyobb figyelem! Nézi az órát, felemeli az ujját, és lehúzza. Rajta!

ESZTER, REGINA

Felemelt fejjel, sóváran figyelnek.

MAGDOLNA

Elszántan erőlködik, mint egy bolond madár.

LUKÁCS

Húzza az időt.

ESZTER

Kiabálva. Elég! Elég!

REGINA

Csal! Csal!

LUKÁCS

Feléjük. A népfelkelők hallgassanak! Felemelt karral. A perc… bé…

MAGDOLNA

A falnak borul, és zokogni kezd.

MÓKA

Gyorsan be az ajtón. Mondtam, s itt vagyok! Ámulva meggyökerezik.

MAGDOLNA

Ránéz Mókára, szerelmesen nézi, aztán egyszerre diadalmasan felnevet, és elmozdítja a falat. Móka!

ESZTER

Felugrik, s kiáltva. Boszorkánytojás!

REGINA

Felugrik, s kiáltva. Megölöm!

Mindketten Magdolnának rohannak. Nagy kavarodás. Máté és Lukács meg akarják védeni, Móka remegve áll, s már feszül, hogy odavesse magát.

MAGDOLNA

Kiugrik a lányok és a legények közül, s ökölbe szorított kézzel a ház közepében, minden felszabadult fiatal erejével. Eddig raboskodtatok felettem, kínoztatok és nyomorgattatok, de most eljött az idő!

LUKÁCS

Kezében az óráról olvassa le. Kilenc óra tizenhárom perc!

Csend.

ESZTER, REGINA

Dermedten nézik Magdolnát.

MÓKA

Hát itt mi történt?

MÁTÉ

Nem látod, hogy fellázadt?

MAGDOLNA

Fel is!

MÓKA

A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat!

MAGDOLNA

Ránéz Mókára, s boldogan. Éppen ezt akartam én is mondani.

Ebben a pillanatban a Lukács kezében az óra irtóan csörögni kezd, s ettől mindenki megrebben.

LUKÁCS

Nyomatékosan olvassa az óráról az időt. Kilenc óra tizenhárom perc!

Függöny

Második felvonás

Szín: udvar Gondoséknál. Jobbról a ház, egy ablak, csukva. A ház az utcára néző felével lejtősödik. Az ablak előtt diófa, sima és magas törzsű. A falnál végig tornác, magassága másfél méter. A diófára legkönnyebben erről a tornácról lehet felmászni. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, ereszes kijárat az udvarra, három grádiccsal. Az eresz legalább egy fél méterrel kiugróbb, mint a tornác. A tornác alatt szeneszsák, félig faszénnel. – A kapu szemben van és hátul. Úgynevezett székelykapu, kicsi és nagy egybeépítve. Rövid kis utcán keresztül kivezet az útra. – A házzal szemben, tehát balról, végig deszkakerítés. Ezen egy nyitva levő bejáró kapu a csűrhöz, melynek az eleje, egészen bent, mélyen, látszik. A kerítés mellett napraforgók, egy közülük három méterre is kimagaslik. Nem egészen elöl, a kerítés mellett kút. A gárgyája négyszögletű és egy méter magas. A gárgyán keresztülfektetett merítgető kampós rúd. – A telihold a kapu felett felfelé jön. Az ég csillagos, de van egy-egy kövérebb bárányfelhő rajta. A ház ablakából is világosság vetődik ki.

Idő: este, az első felvonás után.

Amikor a függöny felmegy, teljes holdvilágban látszik az udvar, de néhány másodperc múlva bárányfelhőhöz ér a hold. Mintegy húsz másodpercig tart, amíg apránként mögéje bújik. A hold búvása szerint halványodik a fény.

BOSZORKÁNY

Amikor a hold utolsó pereme is bemegy a felhő mögé, abban a pillanatban, fekete kecske képében belöki fejével a kaput. Jön néhány lépést előre, akkor megáll és körülnéz, majd hirtelen bukfencet vet, s mint fekete ruhás vénasszony áll talpra. Gyors, tipegő futással rögtön körbeszaladja az udvart, s amikor visszaér kiindulási helyére, hosszú, fekete szőrtincset vesz elő, meggyújtja, és azzal végigfüstöli a ház oldalát, s közben. Dicsőséges szőre erős bakördögnek: hervaszd el füstöddel a jóság rügyeit, és gerjeszd fel szagoddal a fiatal vért!… Gyorsan a kúthoz fut, egy nagy kacskaringós fekete szarvat vesz elő, s azzal kenni kezdi a kút gárgyáját, s közben. Megkenem a szádot, te kút: az ördögnek szarvával, hogy békapjad és lenyeljed, aki közeledben jár… hogy jó étvágyad legyen, és ne lakjál jól emberrel soha!… Innét visszafut a helyére, a kapu felé, ismét bukfencet vet, s mint fekete kecske áll talpra. Ekkor a hold is kijön a felhőből.

MÁTÉ

Gyors igyekezettel ebben a pillanatban jön le a három grádicson, a házból. S ugyanilyen gyorsan megy a kapu felé, s mentiben lök egyet a kecskén, aki incselkedve néz. Cecc, a fene!…

LUKÁCS

Sántikálva és tempósan ekkor jön le a grádicson.

MÁTÉ

Kinyitja a kiskaput, visszafordul és hátraszól. Hamarébb! Hamarébb!

LUKÁCS

Mentiben. Sohasem siettem, s mégis harmincöt esztendős lettem.

REGINA

Futva ki a házból, s fel a tornácba, a kapu felőli részbe. Máté! Máté!

LUKÁCS

Elöl van egy kecskével.

REGINA

Lukács! Állj meg egy kicsit!

LUKÁCS

Megáll. No!

REGINA

Gyere egy kicsit közelébb! A tornácon feléje megy, aztán ki is hajlik, a szájához teszi kétoldalt a tenyerét, és titokzatosan, izgalommal. Osztán hamar gyertek vissza, érted-e! Mi addig itt megfogjuk Mókát, s nem eresszük! S hozzatok magatokkal valami jó megölő szerszámot! S nem baj, ha egy kicsit isztok is. Érted-e? Legalább azt mondhassátok osztán, hogy ti nem is voltatok itt, hanem a korcsomában! Érted-e?!

LUKÁCS

Csúfolódva szintén odateszi a tenyerét a szájához, s utánozva a Regina hangját. Ne hozzunk mindjárt halotti bizonyítványt is? Érted-e?

REGINA

Hamar! Csak hamar!

LUKÁCS

Tempósan a kapu felé, s Regina gyorsan be a házba.

MÁTÉ

Fogja kinyitva a kiskaput. Mit mondott Régina?

LUKÁCS

Nem válaszol, hanem mentiben ráköp a kecskére. Eredj az útból, te! Nem látod, hogy vőlegény vagyok?

MÁTÉ

Mit mondott Régina, te?

LUKÁCS

Azt, hogy beszéljelek le erről a kecskéről.

MÁTÉ

Ne bölcsködj, hanem gyere, mert ma vért akarok bűzölni! Nyakon öleli Lukácsot, a kaput nyitvahagyják, s mennek.

A kecske sóváran nézi őket, majd mekeg egyet, és szaladni kezd utánuk.

ESZTER

Kinyitja az ajtót. Olyan szép az este… Kár lefeküdni…

REGINA

Odabújik Eszter mellé az ajtóba. Móka menni akar!

ESZTER

Valamit megsejdített?

REGINA

Nem hiszem, csak egyszerre reajött, hogy menjen.

ESZTER

Hát így szeretsz minket, Móka?

MÓKA

Alunni is kell, nemcsak szeretni.

REGINA

Hadd el, aludhatsz még eleget. Holnap vasárnap van.

MÓKA

A jó gazdának a vasárnap is nap.

REGINA

No csak maradj még, s beszélgessetek Magdóval!

MAGDOLNA

Egész nap dolgozott, s jól teszi, ha le akar fekünni.

REGINA

Hallod, Eszter! Hát leány ez, aki így marassza a legényt?!

ESZTER

Idétlen béka, nem leány!

MÓKA

No! Csendes jó éccakát!

MAGDOLNA

Várj, Móka! Kikísérlek egy mákszemet!

ESZTER

Kiáltva. Menj bé!

REGINA

Letöröm a derekadat, csak egyet mozdulj!

ESZTER

Móka! Móka! Állj meg egy percre!

REGINA

Mondani akarok valamit!

MÓKA

A grádicson túl megáll. No!

ESZTER és REGINA

Kétfelől megfogják a karját.

ESZTER

Hallgass ide!

REGINA

Ide hallgass, reám!

ESZTER

Régina, te menj bé egy kicsit, mert külön akarok beszélni Mókával!

REGINA

Előbb én akarok beszélni véle!

ESZTER

Mérgesen. Takarodj bé!

REGINA

Ügyelj a szádra, arra a lepcsesre!

MÓKA

Nonono!

ESZTER

Akkor eredj egy kicsit félre, amíg beszélek!

REGINA

Jól van, de siessetek! Visszajön az ereszetig.

ESZTER

Menj tovább!

REGINA

Tesz egy lépést.

ESZTER

Még! Eredj a ház mögé!

REGINA

De osztán siessetek! Bemegy a kapun, a csűr felé, de a beszélgetés alatt kidugja a fejét, nehogy elszalassza Mókát.

ESZTER

Izgalommal, nagyon epekedve. Hát hallgass ide, Móka! Most mondok neked valamit, de jól hallgass ide! Regina felé. Né, ez leselkedik! Reaütök a fejedre, Régina! Mókához. Idehallgatsz-e, kicsi Móka?

MÓKA

Két fülem van.

ESZTER

Babrálja a Móka fülét. S milyen szépek! Kicsik s kemények!… S még ugranak is, ha pengeti az ember… Kuncog. Ilyen szép füleket még nem is láttam, így, most, ahogy reacsorog a holdvilág… Közben mind közelebb bújik a fülihez.

MÓKA

Egyszerre elhúzódik.

ESZTER

No, mért húzódtál el?

MÓKA

Azért, hogy ne reacsorogjon, hanem melléje.

ESZTER

Ismét közelebb. Oh, oh! Szép kicsi okos fejem! Próbálja simogatni az arcát. Milyen ügyesen megfelel mindenre!… A két tenyere közé veszi az arcát, de észreveszi Reginát. Régina, meghajítlak valamivel! Mókához… a szép, kicsi, fiatal fejivel… s evvel a pelyhedző szájával… evvel a csábossal!… evvel a meleggel… Mintha meg akarná csókolni.

MÓKA

Félreugrik. Sok lesz a dicséretből!

ESZTER

Egyre mohóbban. Eredj, ne beszélj! Móka, te!… Hiszen még el sem kezdtem… jóformán… amit mondani szeretnék…

MÓKA

Holnap eljövök.

ESZTER

El hát… ügyesen… holnap is… De nem Magdóhoz, hanem hozzám… Kirobbanva. Érted? Hozzám! Én is tudok úgy szeretni, mint az a taknyos! De csak téged! Érted? Móka, te! Te édes!

MÓKA

Közben félve húzódik, majd egyszerre. No, adjon Isten jó éccakát.

ESZTER

Megragadja. Nem eresztlek!

MÓKA

S mért nem?

ESZTER

Azért, mert szeretlek!

MÓKA

Hát a’ mire jó?

ESZTER

Arra, hogy légy a szeretőm!

MÓKA

Szép holdvilág van.

ESZTER

Megfogja két kézzel a nyakát. Léssz-e, vagy nem?

REGINA

Lassanként egészen elébújik a kapunál, és izgalommal hallgatja a dolgot.

MÓKA

Megfogja csuklóban az Eszter két kezét, és ledobja a nyakáról. Nem leszek!

ESZTER

S mért?

MÓKA

Azért, mert én Magdót szeretem!

ESZTER

Remegve. Még egyszer kérdem: léssz-e a szeretőm?

REGINA

Odakiált. Eszter, ne kínozd azt a legényt!

ESZTER

Rohanni kezd a kút felé. Belészököm a kútba! Itt a szemetek előtt! Leroskad a kútnál, üti két öklével a gárgya fáját, majd belélógatja a fejét a kútba, sír.

REGINA

Odamegy Mókához, aki nézett és egyet sem mozdult. Ne félj, nem szökik belé…

MÓKA

Tán van is annyi esze.

REGINA

Esze, az nincs annyi, de egyébért.

MÓKA

Ne is borítsa gyászba Lukácsot.

REGINA

Ne félj, nem is borítja, mert őt szereti. S neked csak úgy mondta, hogy szeret. Kapzsiságból, mert neki egy sohasem elég… S legfőképpen pedig azért, hogy nekem bánatot okozzon, hogy tőlem elhódítson… Tőlem, aki egész este csak téged néztelek… hogy te milyen nekem való vagy… hogy milyen pontosan találnánk mi össze… ketten… én s te… Vadul ráborul. Szeretlek!… szeretlek!…

MÓKA

Lerázza magáról. Sok az áldásból, Régina!

REGINA

Dühödten nézi. Kit taszítottál el?!

MÓKA

Téged!

REGINA

Te mocsok!

MÓKA

Van víz.

REGINA

Te szökdécselő sáska!

MÓKA

Nem is tud megfogni akárki.

REGINA

Nem biza, mert gyáva vagy! A nyúlnál is gyávább! Vagy azt gondolod, hogy nem vettem észre, hogy most is mért akarsz elmenni? Hogy Máté elől futsz! S Lukács elől!

MÓKA

Hát itt sincsenek!

REGINA

De visszajőnek! Vissza hát! S te ezt tudod, s azért futsz! Éppen azért!

MÓKA

Csodálkozva. E’ má érdekesebb, látod-e?!

ESZTER

Hirtelen arra fordulva. Azért futsz! Azért futsz!

MÓKA

Megigazítja kakaskodva a ruháját. Én? azért? Visszamegy, s az alsó grádicsra ül. No, itt akkor megnyugszom egy kicsit.

ESZTER és REGINA

Melléje ülnek.

ESZTER

Régina, te menj bé, én itt maradok Mókával.

REGINA

Én is itt tudok maradni véle.

ESZTER

Ne mondjam még egyszer!

REGINA

Nekem is van szám!

MÓKA

Akkor immár menjünk bé mind a hárman. Feláll. Hogy ne vesztegessük el az erőt, hanem legyen, amikor kell… Megy befelé. Amikor a nagylegények visszajőnek… Az a fürge Máté… S az a paripás Lukács…

ESZTER és REGINA

Mennek utána, bemennek.

MAGDOLNA

Bent, mindjárt, meghökkenve. Móka, hát te miért jöttél vissza?

MÓKA

Én azért, hogy a Máté számára s a Lukács számára itt legyek, amikor ők visszajőnek, a késekkel, vagy más ölő szerszámokkal.

MAGDOLNA

Felsikolt. Szent Isten!

ESZTER

Kiáltva. Ne sápíts, te átok!

MAGDOLNA

Móka, meg akarnak ölni!

REGINA

Meg hát!

MAGDOLNA

Fuss innét, Móka! Az Istenre kérlek: fuss, fuss! Hamar! Hamar! Gyorsan, ellenállhatatlan erővel, hálóköntösben, kihozza Mókát, s cipeli, húzza és löki a kapu felé, majd azon kilöki, és a kaput beteszi. Aztán fut vissza a házba, s útközben Eszternek és Reginának, akik az udvarra utánuk jöttek. Ti latrok! Ti pogányok! Befut.

REGINA

E’ megveszett.

ESZTER

Majd én megtanítom! Ne félj!

ESZTER és REGINA

Gyorsan be a házba.

MÓKA

Ebben a pillanatban vissza a kapun, gyorsan felugrik a tornácra, és onnét fel a diófára.

A szobából dulakodás hallatszik.

MAGDOLNA

Menekülve kiugrik az ablakon a tornácba.

ESZTER

Nyomában, kihajolva az ablakon, kezében egy mozsártörő. Ott, igen…! Ott járhat a szél…

REGINA

Szintén Eszter mellett az ablakban, kezében egy laskasiritővel. Mert ide bé nem teszed többet a lábad!

MAGDOLNA

Ne féljetek, lát az Isten mindent…

ESZTER

Kidob a tornácba egy párnát. Nesze, hadd lássa, hogy párnád is van!

REGINA

Kidob egy pokrócot. S pokrócod is! Aludjál, s fel se ébredj! Közben már húzni kezdi be a zsalut, aztán beteszi az ablakot is. A redők között azonban kivetődik a világosság.

MAGDOLNA

A párnából és a pokrócból ágyat csinál magának a tornác árkában, éppen a fa alatt. Közben. Szegény kicsi Móka!… Még megölték volna. Azok a gyilkosok… Gyenge fiatal testit… a gyalázatos vénségek… Lefekszik, és nagyot sóhajtva. Édes jó Istenem, te, aki fenn vagy és őrködöl, légy gondozónk továbbra is nekünk, szegény üldözött fiataloknak… Mind halkabb a szava, aztán már csak susogás, majd egészen elcsendesedik.

Kis csend.

MÓKA

Mély hangon és tagoltan. Az Úr ezennel meghallgatja a kérelmedet, és őrködik feletted…

MAGDOLNA

Felüti a fejét. Szent Isten! Csak a feje látszik ki a tornác pereme felett. Csodálkozva figyel, majd visszafekszik, mert nem hall semmit.

Kis csend.

MÓKA

Mint az előbb. Csak alugyál bátron, szép harmatos lélek…

MAGDOLNA

Felugrik, és félelemmel az arcára szorítja a két tenyerét, s úgy figyel.

MÓKA

A saját hangján, szeretettel feddve. Nem fekszel mindjárt vissza! Ebben a hűvös éccakában!

MAGDOLNA

Felnéz a fára. Jézusmárja! Ki van azon a fán?

MÓKA

Itt az Atya helyett a Fiú.

MAGDOLNA

Örömmel. E’ Móka! Bizonisten Móka!

MÓKA

Vaj ki tudja!

MAGDOLNA

Végképpen megnyugodva, nagyot sóhajt. Hjaj, hogy megijedtem…

MÓKA

Kitől, te?

MAGDOLNA

Én? Tőled.

MÓKA

Félni is kell a férfiútól!

MAGDOLNA

S hát te hogy kerültél oda?

MÓKA

Azt csak akkor mondom meg, ha szépen visszafekszel s bétakaródzol.

MAGDOLNA

Visszakuporodik, s a pokrócot magára kanyarítja, de a feje jól kilátszik. No, hogy?

MÓKA

Hát a lábamon. Nem fázol?

MAGDOLNA

Nem. Most kivált nem.

MÓKA

Elég baj.

MAGDOLNA

Mért?

MÓKA

Azért, mert egy kicsit lementem volna, hogy melegítselek.

MAGDOLNA

Isten őrözzön!

MÓKA

Mitől, te?

MAGDOLNA

Attól, hogy legyere.

MÓKA

Hát attól mért?

MAGDOLNA

Azért, mert akármelyik percben visszajöhetnek azok a vén latrok. S egyébként is…

MÓKA

S egyébként is?

MAGDOLNA

Igen, igen!

MÓKA

S hát a’ mi fán terem, az az egyébként?

MAGDOLNA

Diófán!

Galambosan nevetnek mindketten; bent a lámpa elalszik.

MÓKA

Te, kicsi Magdó, nem láthatnak s nem hallhatnak azon az ablakon?

MAGDOLNA

Bé van az téve, ne félj.

MÓKA

Próbál alább ereszkedni. Akkor jó.

MAGDOLNA

Móka, nem méssz mindjárt vissza?! Ebben a hűvös éccakában!

MÓKA

Ne szólj a nagyok dolgába!

MAGDOLNA

Fél is, s tiltakozva feláll. Nehogy alább gyere! Bizonisten, Móka!

MÓKA

Folyton peckelődik. Há’ métt, te?

MAGDOLNA

Baj lesz belőle! Bizonisten baj lesz!

MÓKA

Miféle baj?

MAGDOLNA

Hát olyan.

MÓKA

Milyen?

MAGDOLNA

Olyan, hogy szeretlek! No, most már tudod?

MÓKA

Ereszkedik lefelé. Én nem.

MAGDOLNA

Hát akkor mért jössz?

MÓKA

Azért, hogy megtanuljam.

A kapu felől otromba jövés zaja.

MAGDOLNA

Ijedten, gyorsan. Jőnek! Bizonisten jőnek! Menj vissza! Egészen a tetejibe! S jól fogd meg az ágat!

MÓKA

Gyorsan s ügyesen kapaszkodik felfelé. Ne félj semmit! Bízd csak rám!

MAGDOLNA

Visszahúzódik a tornác mélyébe, könyörögve és csendesen. S osztán egyet se mozdulj!

MÓKA

Nem, nem.

MAGDOLNA

S ne szólj!

MÓKA

Nem, nem.

MAGDOLNA

Ha igazán szeretsz.

MÓKA

Igen, igen.

Durván hátravágódik a kapu. Lukács és Máté összeölelkezve jönnek. Látszik, hogy egy kicsit részegek. A Máté jobb vállán egy lőcs, ugyanabban a kezében egy üveg is, amely a nyakánál fogva lóg lefelé, ahogy a lőcsöt is tartja a vállán.

MÁTÉ

Elereszti Lukácsot, s a lőcsöt megsuhogtatja. Így ütöm le, né; mint egy madárijesztőt!

LUKÁCS

Üssed bátron, úgyis learatták immár a búzát.

Odaérnek a grádicshoz.

MÁTÉ

Lukácsra fogja a lőcsöt. Te! Read is vetek egyet, ha sokat jár a habaród!

LUKÁCS

Ide vethetsz bátron, mert a testeden fog kikelni!

MÁTÉ

Leengedi a lőcsöt. No, úgy legyen…

LUKÁCS

Gyere, üljünk le egy kicsit a grádicsra!

MÁTÉ

Ha te mondod, akkor leülhetünk. Leülnek.

Csend.

LUKÁCS

Érzi, hogy nagyon fontos dolgot akar mondani, s így mély emberi hangon. Te, Máté, kérdenék én tőled egyet, de igazit.

MÁTÉ

Ne kérdenéd, hanem kérgyed! Húz egyet az üvegből.

LUKÁCS

Hát akkor nézz a szemembe!

MÁTÉ

Odanéz, s mereszti a szemét. Nézek én, ne félj!

LUKÁCS

Fogva tartja a szemeivel. No, ha nézel, akkor mondd meg igaz lelkedre, hogy becsületes, jó komám vagy-e te nekem, vagy nem?

MÁTÉ

A’ vagyok, há’ métt?

LUKÁCS

Azért, hogy a’ vagy, akkor mondok neked valamit. Az a valami pedig az, hogy neked legyen kettő, s nekem egy.

MÁTÉ

Ezt má’ ha én értem, akkor dögöljek meg!

LUKÁCS

Ha nem érted, akkor mondd meg, hogy evvel a leánkával te mit akarsz?

MÁTÉ

Melyik leánkával, te komám?

LUKÁCS

Evvel, itt bent. Int a fejével be a házba.

MÁTÉ

Magdóval-e?

LUKÁCS

Ühüm.

MÁTÉ

Elveszi a tekintetét.

LUKÁCS

Reám a szemmel, hé!

MÁTÉ

Rámered. Nézlek én, ne félj, amíg megmeredsz!

LUKÁCS

Erősen fogja a szemivel. Úgy, úgy! S most, de most felelj: mit akarsz véle?

MÁTÉ

Dölyfösen. S hát azt métt kell neked tudni?

LUKÁCS

Azért, mert láttam, hogy egész este etted a szemeddel! Kivált aztán, hogy lenyelte a tojást!

MÁTÉ

Hát ettem, s annyi!

LUKÁCS

Nono, vigyázat. Mert azt kérdem, hogy mit akarsz véle?!

MÁTÉ

Kínlódva. Semmit! Ha a’ kell neked. Semmit! S most már menj! Húz ismét az üvegből.

LUKÁCS

Megvakulj-e, hogy semmit?

MÁTÉ

Mind a kettőre-e?

LUKÁCS

Előbb az egyikre.

MÁTÉ

Vakuljak, akár holnap is, jól van-e?

LUKÁCS

No, azért mondom, hogy neked legyen kettő, s nekem csak egy. Mert Regina eddig is a tiéd volt, s most reád testálom Esztert is, a haszonélvezettel együtt, de osztán a másik, az az egy, a küsebbik, az az én dolgom! Értetted-e?

MÁTÉ

Jól van, s eredj hamar, s…

LUKÁCS

Hamar a Máté szájára tapasztja a tenyerét, nehogy csúfot mondjon. No, most add ide azt az üveget, hogy húzzak én is.

MÁTÉ

Magdót is, üveget is?

LUKÁCS

Elveszi, és alaposan bugyogtat. Aztán. No, komám, most osztán én mondom, hogy pökd meg a markodat, s reája avval a lőccsel! Hamar feláll, kijjebb megy az udvarba, s ránéz az ablakra, s akkor. Híjj, azt a keserves, magos!… Hiszen itt setét van!

MÁTÉ

Hol van setét? Már látszik, hogy nincs olyan nagy kedve a verekedéshez, Magdolna miatt.

LUKÁCS

Odabé a házban. Biztosan elment az a miligyertya, s a leánok lefeküdtek.

MÁTÉ

Feláll, az üveget s a lőcsöt otthagyja, s ímmel-ámmal mozog. E’ má egy kicsit csakugyan setét… Kacagva. Neked ugyanvalóst…

LUKÁCS

Nézz bé egy kicsit jobban, lám! Szökjél fel arra a tornácra! Eredj, hamar!

MÁTÉ

Félig felkapaszkodik.

MAGDOLNA

Akkor, mintha álmából riadna fel, egyszerre felül, s nem túl hangosan. Ki az, jaj?!

MÁTÉ

Ijedtében lesuppan a tornácról a földre.

MAGDOLNA

Egészen feláll.

LUKÁCS

Borzasztóan elkezd kacagni, veri bele a térdét is.

MAGDOLNA

Még pillogtat, de hamarosan felismeri a helyzetet, s a pokrócot magára kapja. Hjaj, hogy megijedtem!…

LUKÁCS

Még mindig kacag.

MÁTÉ

Morgolódva tápászkodik.

MAGDOLNA

Leül, a feje kilátszik. Mit kacag olyan erősen, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Én azt a vitézt… hogy milyen hirtelen kezdte szagolni a vért…

MÁTÉ

Zavarában ő is kacagni kezd, s tápászkodik felfelé. Azt gondoltam, hogy valami boszorkány van ott…

MAGDOLNA

Néz lefelé. Hiszen ez Máté! Jé, hát maga suppant akkorát, Máté?

MÁTÉ

Felállt, még mindig nevet egyet-egyet. No, e’ jó vót… az ánti piculáját…

MAGDOLNA

S honnét esett le?

MÁTÉ

Csak innét, a tornácról.

MAGDOLNA

S hát onnét mért?

MÁTÉ

Mintha egy gyermeknek kedveskedne. Szénházat akartam játszani neked… hogy élvezeted legyen…

LUKÁCS

Magdolnához. Móka elment, ugye?

MAGDOLNA

Oh, már rég!

MÁTÉ

Folyton zsíros epedéssel nézi Magdolnát, s mozgatja a száját s a fejét, mintha jókat harapna.

LUKÁCS

Te mit csinálsz, Máté?

MÁTÉ

Csak nézem ezt a Magdót, hogy milyen nagyon igen szép!

LUKÁCS

A vakok intézetit tudod-e, hol van? Csak azért mondom! No, gyere, gyere! Itt nincs mit keressünk. Hadd alugyanak.

MÁTÉ

Esztert és Réginát ne keltsük fel?

LUKÁCS

Fejéhez kap. Mit mondtál, te gonosz szellem?! Magdolnának. Látod, milyen a rossz ember? Megbolygatná azokat az ártatlan kisdedeket. Jaj, jaj… Gyorsan megfogta Mátét, és húzza. Gyere, mielőtt elkárhozná’, gyere! Indulnak, majd visszaszól Magdolnának. S neked hogy jutott eszedbe, hogy ide kigyere aludni a tornácba?

MAGDOLNA

Hát hogy olyan szép a hold.

LUKÁCS

Ne is tűrd, hogy szebb legyen, mint te! No, aludjál jól s ügyesen!

MÁTÉ

Én is azt kívánom!

MAGDOLNA

Viszont, én is viszont! Visszabújik a párnára.

Lukács és Máté kimennek a kapun. Csend.

MÓKA

Már mikor a legények a kapunál vannak, kuncogni kezd. S ahogy haladnak elfelé, a kuncogásból nevetés, majd kacagás lesz.

MAGDOLNA

Hasonlóképpen válaszol neki.

MÓKA

Ismét indul lefelé, még kacagás közben.

MAGDOLNA

Észreveszi, és felül. Móka!

MÓKA

Én vagyok!

MAGDOLNA

Ha még annál is alább jössz, akkor többet nem kacagok!

MÓKA

Ereszkedik, s közben kedveskedik. Ne beszélj… Ó, Istenem… Istenem…

MAGDOLNA

Igazán ne gyere, Móka!

MÓKA

Jön. Ne, ugye?

MAGDOLNA

Szepegve. Én nem bánom… én igazán nem bánom… Ha megfognak azok az öreg vérszomjasok…

MÓKA

A legalsó ágon megtelepszik. No, ha nem sírsz, akkor itt megáll a gőzös. Ha ellenben repdesel, akkor…

MAGDOLNA

Akkor…?

MÓKA

Akkor a kerekeim alá kerül ott az a párna, alattad.

MAGDOLNA

A párnához, melyet babusgat. Hallod, te kedves, te puha, te jó meleg párna!… Hallod, mit mond ez a rossz, csúnya Móka?! Mókához. Azt felelte, hogy egy szikrát sem fél tőled.

MÓKA

Nem-e? Mintha le akarna ugrani.

MAGDOLNA

De igen! De igen!

MÓKA

Visszahelyezkedik. No, csak azért!

MAGDOLNA

Hirtelen. Jé, milyen szép az a hold!

MÓKA

Melyik?

MAGDOLNA

Igazán nem szép, hogy csúfolsz engemet!

MÓKA

Szép, szép. Gyönyörű szép! Nézik. Igazi nagy király az, amelyik ilyen tallért veretett!

MAGDOLNA

Hát még a nap!

MÓKA

Tám látod azt is?

MAGDOLNA

Megint csúfolsz?

MÓKA

Hát nem mondtad, hogy: nézz oda, hát még a nap!

MAGDOLNA

Szepegve. Igazán… mindent reám fogsz… Én csak azt mondtam, hogy az az illető király még a holdnál is veretett nagyobb tallért, s arra mondtam, hogy az a nap…

MÓKA

Pardon s bocsánat, mert így már értem. S igazad is van, mert a nap már olyan nagy tallér, hogy azt fel sem lehetne váltani.

MAGDOLNA

A hold védelmében. Nagy okos! S tám a holdat fel lehet?

MÓKA

Fel hát!

MAGDOLNA

S ugyanbiza mire?

MÓKA

Csillagokra!

MAGDOLNA

Azt nem bánom.

MÓKA

No, ugye, hogy aprópénznek megjárják ők is?

MAGDOLNA

Te melyiket szereted legjobban?

MÓKA

Én a Göncölt. Hát te?

MAGDOLNA

Én a Fiastyúkot.

MÓKA

Jó gazdasszon lesz belőled.

MAGDOLNA

El is gondoznám én, ne félj, az ilyen Fiastyúkot.

MÓKA

S micsinálnál véle?

MAGDOLNA

Hát tojatnám, s minden kikeletkor megültetném.

MÓKA

Azt meg, s a végén úgy ellepnének a csillagok, hogy avval csúfolnának az emberek.

MAGDOLNA

Nem akarja hagyni magát. Hát ha olyan nagyokos vagy, akkor lám, micsinálnál te? Lám, no!

MÓKA

Hát én, amit kell. Mert fognám az egész családot, s beléraknám szépen a Göncöl szekerinek a derekába, s elvinném bé a városba, s eladnám a bótosnak.

MAGDOLNA

Megbotránkozva. Kinek, te?

MÓKA

Én a bótosnak.

MAGDOLNA

Nem félsz az Istentől?!

MÓKA

Én nem.

MAGDOLNA

Mérgében felemeli a párnát, és a földhöz üti.

MÓKA

Te mért haragszol?

MAGDOLNA

Határozottan. Nem akarom, hogy a Fiastyúk is a bótosé legyen!

MÓKA

Hát ezt te hol tanultad?

MAGDOLNA

Mit?

MÓKA

Ezt a mérget!

MAGDOLNA

Én ott, ahol a rózsa fája tanulja, hogy töviset teremjen.

MÓKA

Igende a főtermése a rózsafának nem a tövis, hanem a rózsa, hécskám!

MAGDOLNA

Nekem azt nem kell mondani.

MÓKA

Ha nem kell azt neked mondani, akkor nálad a rózsának mi felel meg?

MAGDOLNA

Az, hogy maradj ott az ágon!

MÓKA

Egyszerre leugrik a tornácra.

MAGDOLNA

Ijedten megfogja, nehogy leessék, aztán megnyugodva. Hjaj!…

MÓKA

Megijedtél, ugye?

MAGDOLNA

Meg.

MÓKA

Attól-e, hogy leesem?

MAGDOLNA

Csodálkozva. Hát mitől lehetett volna egyébtől megijedni?

MÓKA

Attól, hogy megcsókollak.

MAGDOLNA

Nagy szemekkel s hirtelen felfedezéssel. Az igaz!…

MÓKA

Egyik karjával átöleli, a másik kezével simogatja az arcát. Kedves… Szép kedves… Szép kedves madár… Szép kedves énekes madár…

MAGDOLNA

Galambosan nevet.

MÓKA

Te, én úgy szeretnék valami erőssen kedvest mondani neked!

MAGDOLNA

Hát mondjál!

MÓKA

Mit mondjak?

MAGDOLNA

Neked kell tudni.

MÓKA

Töri a fejét.

A kapun túl gyors lépések zaja, mely a kapu felé egyre lassabbodik, aztán.

MAGDOLNA

Ha! Jő valaki!

MÓKA

Egy pillanatig fülel, s akkor gyorsan felugrik a fára, s a kapu már lassan meg is nyílik.

MAGDOLNA

Visszabújik a párnára, és teszi, hogy alszik.

LUKÁCS

Lassan és óvatosan jön a tornác felé. Kezében egy szál piros rózsát tart, mint egy kis zászlót. Felágaskodva benéz a tornác árkába, és halkan. Magdó! Kicsi Magdó! A rózsával cirógatja.

MAGDOLNA

Felijed, aztán felül.

LUKÁCS

Ne félj, no! Én vagyok, Lukács… Hangja végig a jelenet alatt emberi.

MAGDOLNA

Lukács bácsi! Maga?…

LUKÁCS

Ez eccer nem bácsi, hanem… hanem egyéb minőségben.

MAGDOLNA

Valaki küldte?

LUKÁCS

Engem igen.

MAGDOLNA

Ki?

LUKÁCS

Engem a szív: a saját, a tulajdon szívem… Ő küldött, evvel a rózsával együtt, evvel a szép piros rózsával… Szagoltatja Magdolnával. No, milyen illata van?

MAGDOLNA

Szagolja, de nincs megelégedve. A csoda vigye el!

LUKÁCS

Mit, te?

MAGDOLNA

Hogy én nem érzem neki semmiféle illatját.

LUKÁCS

Szintén megszagolja, s csodálkozással. Hát a’ meg hogy lehet?! Pedig ennek van! S még ugyan hathatós!…

MAGDOLNA

Szipogva. Úgy látszik, megkapott a nátha, amíg itt aludtam. Igyekszik magára húzni jobban a takarót.

LUKÁCS

Úgy, úgy! Mert ügyelnie kell az ilyen szép kicsi leánkának. Akiért olyan sokan versengenek. Akinek még Tréfásan. Lukács bácsi is rózsát hoz. Kedveskedve mutatja a rózsát. S osztán milyen színe van, lám, eltalálod-e?!

MAGDOLNA

Ennek? Úgy nézi, mintha nem látná jól.

LUKÁCS

Ennek biza!

MAGDOLNA

Ennek sárga!

LUKÁCS

No-no-no! Nézd meg jobban!

MAGDOLNA

Sárga, sárga!

LUKÁCS

Fanyarul nevet. Úgy látszik, a szemed is elkapta a náthát.

MAGDOLNA

Hát milyen?

LUKÁCS

E’ biza piros! S még ugyan virító! S tudod-e, hogy mit jelképez a piros szín?

MAGDOLNA

Háborút!

LUKÁCS

S hát így a szerelemben?

MAGDOLNA

Azt kérdje meg Eszter nénémtől!

Kis csend.

LUKÁCS

Eszter nénédet most ne emlegesd!

MAGDOLNA

Mért ne emlegessem? Éppen őt kell emlegetnem, mert őt akarja elvenni feleségül!

LUKÁCS

Akarja a legfőbb nyavalya! Nézi a földet, kis csend. Aztán hirtelen elhatározással. Magdó!

MAGDOLNA

Tessék?

LUKÁCS

Én téged akarlak elvenni!

Csend.

LUKÁCS

Hallod?

MAGDOLNA

Igen.

LUKÁCS

Hát szólj akkor valamit!

MAGDOLNA

Lesütött szemmel hallgat.

LUKÁCS

A vallomás alatt mind fokozottabban esedező. Magdó! Édes kicsi Magdó! Felfogja a kezét. Bocsáss meg… de most meg kell mondjam, hogy téged, egyedül csak téged szeretlek!… Gyere hozzám feleségül, legyél az én társam Isten s ember előtt!… Elviszlek a házamba, megkíméllek, megbecsüllek… s lesz mindened, csak gyere hozzám! Nem kívánom, hogy most azt mondjad, hogy szeretsz, hanem csak azt az egyet kívánom, hogy megbólintsad a szép kicsi fejedet, ami azt fogja jelenteni, hogy hozzám jősz… Csak azt az egyet, hogy megbólintsad…

MAGDOLNA

Felemelt fejjel s mozdulatlanul nézi Lukácsot.

LUKÁCS

Magdolna fejére teszi a kezét, s azzal is ösztökéli, hogy bólintson. No! Csak egy kicsit! Hát nem bólintasz?

MAGDOLNA

Nem.

LUKÁCS

Hát mért nem?

MAGDOLNA

Azért, mert én Mókát szeretem. Diók potyognak a fáról.

LUKÁCS

De Móka még fiatal! Ő még nem házasodhatik! – S ha én megölöm Mókát?!

MAGDOLNA

Akkor is őt szeretem! Élve is őt, s halva is őt! Mindörökké csak őt!

LUKÁCS

Leejti a rózsát a földre, s arcát ráfekteti a tornác fájára.

A kapun kívül lépések hallatszanak.

MAGDOLNA

Lukács bácsi, ügyeljen, mert jő valaki!

LUKÁCS

Jöjjön!

MAGDOLNA

De én azt gondolom, hogy Máté jön!

LUKÁCS

Felkapja a fejét, s elszántan. Azt szeretném! Azt az egyet! Hirtelen. Egy szót se, hogy itt vagyok! Érted?

MAGDOLNA

Jó, jó!

LUKÁCS

Bebújik a tornác alá.

MÁTÉ

Egy öl virággal, minek a fele burján. Látszik, hogy úgy szaggatta valahonnét, s egyet-egyet el is hullat. Már az udvar közepéből meglátja Magdolnát, aki felülve várja. Darabosan és dölyfösen. Mi az, hé? Hát így alusznak a leányok?

MAGDOLNA

Sóhajtva. Így…

MÁTÉ

Tán szerelmes vagy?

MAGDOLNA

Sóhajtva. Igen…

MÁTÉ

Akkor éppen jókor jöttem.

MAGDOLNA

Sóhajtva. Jókor…

MÁTÉ

Bedobja Magdolnához az egész öl virágot. Nesze! Elég-e?

MAGDOLNA

Elég.

MÁTÉ

S te itt kit vártál, így felülve?

MAGDOLNA

Magát.

MÁTÉ

Nem Mókát, vaj nem Lukácsot?

MAGDOLNA

Nem.

MÁTÉ

Há’ métt nem?

MAGDOLNA

Azért, mert ők nem jöhetnek ide.

MÁTÉ

S mért nem jöhetnek ide?

MAGDOLNA

Azért, mert a tisztesség tiltja, ilyen késő éccaka idejőni.

MÁTÉ

Kacagva. Hó, hó! Nem a tisztesség tiltja nekik, hé! Hanem inkább a gyávaság!… De aki ilyen erősen megszeretett valakit, mint én tégedet, a’ nem tekint se Istent, sem embert, hanem idejő, hogy lásson, s – Egyszerre megragadja a Magdolna fejét, hogy megcsókolja.

MAGDOLNA

Kiszabadítja magát. Meg van maga bolondulva?!

MÁTÉ

Én meg.

MAGDOLNA

Látom.

MÁTÉ

Hát lássad is, mert miattad bolondultam meg, hé! Ismét meg akarja közelíteni. Gyere közelébb! Gyere, mert mondani akarok valamit!

MAGDOLNA

Szinte tudtam.

MÁTÉ

Mit tudtál?

MAGDOLNA

Azt, hogy mondani akar valamit. S azt is tudom, hogy mit!

MÁTÉ

No, mit? Lám! Ha olyan okos vagy! Ha úgy belélátsz ide, né! Üti a szíve felett.

MAGDOLNA

Azt akarja mondani, amit Lukács bácsi.

MÁTÉ

Hát az mit mondott, az a kehes?

MAGDOLNA

Azt, hogy engemet szeret.

MÁTÉ

S azt mikor mondta, te?

MAGDOLNA

Azt tíz perccel ezelőtt. Csodálom, hogy nem találták szembe egymást!

MÁTÉ

A’ lehetetlen! Hogy itt volt?

MAGDOLNA

Itt, itt.

MÁTÉ

Hogy visszajött? Amikor mi elmentünk, azután?

MAGDOLNA

Azután, azután.

MÁTÉ

Röhint egyet, s aztán. S hát azt mondta, hogy tégedet szeret?

MAGDOLNA

Azt szépen, szerelmesen. Nem úgy, mint maga! Összefogta a kezit Mutatja. szépen, ahogy kell! Így!

MÁTÉ

Hát azt így kell?

MAGDOLNA

Így, ha már muszáj.

MÁTÉ

Mit muszáj, te?

MAGDOLNA

Szerelemmel terhelni az embert.

MÁTÉ

Egyszerre elveszti erőszakolt nyugalmát, s megragadja Magdót. Úgy muszáj?! Úgy?! Hát nem úgy! Hanem így! Küszködik.

MAGDOLNA

Kiált. Segítség!

LUKÁCS

A tornác alól megragadja a Máté lábát, s úgy kirántja alóla, hogy lesuppan a földre, akkor ráugrik, s többször is. Mit fogadtál volt?!

MÓKA

A fáról. Üssed, vágjad!

MAGDOLNA

Felnéz a fára, s Móka miatt sikoltva. Segítség!

Bent meggyullad a lámpa.

MÓKA

Rázza a fejét. Üssed, vágjad!

LUKÁCS

Mátéról feláll, s felnéz a fára. Hát ott ki van?

MÓKA

Megvan-e ölve a disznyó?

MÁTÉ

Feltápászkodik. Nincs.

Lukács és Máté egymásra néznek, majd fel a fára.

LUKÁCS

Móka, te vagy-e?

MÓKA

Nem is más.

Máté és Lukács megbékélten néznek egymásra.

LUKÁCS

Hát akkor a mi dolgunkat tegyük félre.

MÁTÉ

S azzal ott fent?

LUKÁCS

Mátéhoz vészjóslóan. Le kell venni!

Eszter és Regina félig felöltözve kirohannak.

ESZTER

Agyonrémülve. Jaj, jaj, jaj!… Hát itt mi van?

MAGDOLNA

Meg akarták ölni egymást.

REGINA

Kik?

MAGDOLNA

Lukács bácsi Mátét, s megfordítva is.

MÓKA

Elég kár volna félbehagyni!

ESZTER és REGINA

Ijedten néznek fel a fára, s egyszerre. Hát ott ki van?

MÓKA

Itt én, úgynevezett Kömény Mózes, ifjú.

ESZTER

S te hogy kerültél fel oda?

MÓKA

Én úgy, hogy alól voltam, s feljöttem.

REGINA

Mért mászkálsz te a más fájára?

MÓKA

Hogy legyen valami rajta.

LUKÁCS

Megindul a grádics felé, s közben marósan. Mért nem kérdezitek meg azt is, hogy az apja ki volt… s melyik bába fogta ki, s írni, olvasni tud-e, s az anyajegye hol van? Közben leült az alsó garádicsra.

MÓKA

S azt is meg lehet, hogy kinek a kedvesit akarta elszeretni!

LUKÁCS

Ez egyszer kiugrik a medréből, s hirtelen felállva Mátéhoz. Szedd le, Máté! S szaggasd darabokra itt az orrom előtt! Hogy lássam! Szedd le ebben a percben!

MÁTÉ

Móka, gyere le szépen!

MÓKA

Én itt jó helyt vagyok.

LUKÁCS

Mérgesen Mátéhoz. Ne kéreld, hanem mássz utána!

MÁTÉ

Majd lejön ő magától is, ne félj.

LUKÁCS

Megvetéssel. A dög szentedet… Visszaül a garádicsra.

MÁTÉ

Fenyegetőleg. Gyere le, még egyszer mondom!

MÓKA

S ha lemennék, micsinálnál velem?

MÁTÉ

A nyakadat egy kicsit a kezembe venném.

MÓKA

Keress valamit puhábbat, s vedd a kezedbe.

MÁTÉ

Megdühödve. Híjj, azt a kutya keservedet.

Fel akar a tornácra kapaszkodni, hogy onnét menjen fel a fára.

MAGDOLNA

Meg akarja akadályozni. Ide ne! Ide ne!

MÁTÉ

Hát ide mért ne?

MAGDOLNA

Azért, mert a tornác megrongálódik.

ESZTER

Magdolnához. Te fogd bé azt a tojásos szádot!

REGINA

Eredj, Máté!

MÁTÉ

Felhág a tornácra.

MAGDOLNA

Közben felnéz az égre. Édes Istenem, ne hagyj el minket!

MÁTÉ

Rá akar mászni a fára, de abban a pillanatban, ahogy hozzáérne, a fa emelkedni kezd felfelé, s Máté nemcsak lemarad, hanem ámulatában le is szökik a földre. Innét rémülten visszanéz a fára. Hát e’ miféle fa?

MÓKA

E’ diófa.

Eszter és Regina csodálkozva néznek egymásra.

LUKÁCS

Ki a grádicson leejtett fejjel gubbasztott, most idenéz. Hát te még idele vagy, Máté?

ESZTER

Nagyon idegesen. Lukács, édes Lukács! Gyere, mert ez a fa megbolondult!

LUKÁCS

Odajön. Micsinált ez a fa?

ESZTER

Nyúlik felfelé, bizonisten!

REGINA

Igen, igen.

MÁTÉ

Vakuljak meg, ha nem!

LUKÁCS

Átveszi a parancsnokságot, s azt hiszi, hogy itt csak neki van most ép esze. Mindegyikre egy-egy kutató pillantást vet, s aztán. Nem a fa bolondult meg, hanem ti! Egytől egyig! Nem szégyellitek magatokat? Hát micsoda bugyuta, birka népség vattok ti?! A buta keservit az ilyen népnek! Kutatva körülnéz, s meglát a tornác alatt egy lajtorját. Máté, fogd meg ezt a lajtorját, s támaszd ennek a fának! Hadd lássam én is a nyúlást!

MÁTÉ

Megfogja a lajtorját.

MAGDOLNA

Ahogy meglátja a létrát, olyan áhítattal, hogy a felfogott keze félig ökölbe szorul. Édes jó Istenem! Te védelmezője a tisztaszívűeknek! Te igazságszerető Isten! Tégy csodát! Most még egyszer! Csak most az egyszer!

MÁTÉ

A végszóra odatámasztja a létrát a fához.

LUKÁCS

Éktelen haraggal, amikor Magdolna a „csodát” mondja. Ne karicsálj itt nekünk, te prücsök! Mátéhoz. Indulj felfelé!

MÁTÉ

Indul fel a létrán, de nagyon óvatosan.

MAGDOLNA

Jaj, Istenem! Tégy csodát! Most tégy csodát! Nézi a fát, s látva, hogy az emelkedik, mind lágyabb és édesebb hangon. Úgy… édes Istenem… Kedves Istenem…

MÁTÉ

Ki felment jó messze már a létrán, egyszerre hanyatthomlok vissza, s leugrik. Én nem megyek! Reszket. Én nem megyek!

A fa lassan visszaereszkedik.

LUKÁCS

Gyilkos haraggal Magdolna miatt, Eszterhez és Reginához. Fogjátok meg azt a boszorkánt! Magdolnára mutat. Rögtön fogjátok meg! De hamar!

ESZTER és REGINA

Felrohannak az ereszen keresztül a tornácba.

LUKÁCS

Fogjátok meg! S nyuvasszátok meg! A létrát az eszterhéjhoz támasztja.

MÓKA

Ne bántsátok, mert mindenkit megölök!

LUKÁCS

Fogjátok meg! Eszter és Regina odaérnek, és megfogják.

MÓKA

Ne bántsátok! Közéjük ugrik a fáról.

LUKÁCS

Máté, ragadd meg!

MÁTÉ

Felveti magát a tornácba, s utána Lukács is, megragadják Mókát.

LUKÁCS

A leánkát a kamrába! Oda bezárni! Hogy ne lásson semmit!

Nagy dulakodásban Eszter és Regina beviszik Magdolnát, Máté és Lukács pedig kihozzák Mókát.

LUKÁCS

Mókához. Hát lejöttél, hé?!

MÁTÉ

Micsináljunk véle?

LUKÁCS

Várj csak egy kicsit. Körülnéz. A lányok visszarohannak a házból, s hozzájuk. Jól bézártátok-e?

ESZTER

Mutatja a kulcsot. Ne félj, mert a kócs itt van!

LUKÁCS

Akkor jó. Mókát a kúthoz viszik, ott megállnak. Ide belé! S ha lehet, fejjel lefelé!

MÁTÉ

Mert Móka rettenetesen küszködik. Segítsetek, mert elfut!

LUKÁCS

Eszterhez és Reginához. Segítsetek, ha férhez akartok menni!

A lányok is megragadják Mókát, s együttes erővel bedobják.

MÓKA

Ordít, aztán belézuhan a kútba, a víz nagyot loccsan.

Csend.

LUKÁCS

Eszterhez és Reginához. Hamar az anyjához, s mondjátok, hogy beléesett a fia a kútba. Mi pedig Mátéval itt sem voltunk! Hamar! A két rudat bedobja a kertbe.

ESZTER és REGINA

Elrohannak, ki a kapun.

LUKÁCS

Megöleli Mátét. Jól van, komám! Viszi a kapu felé. Minden meg van bocsátva.

BOSZORKÁNY

Fekete kecske képében befut a kapun, s amikor Lukács és Máté éppen kimennek a kapun, akkor ér oda futva a kúthoz. Első két lábát felteszi a kút gárgyájára, belenéz a kútba.

MAGDOLNA

Ebben a pillanatban, az eszterhéj felett, a létra mellett, kiüti a padlásról a zsindelyfedelet, a fejét kidugja, és kiáltja. Móka! Kicsi Móka!

A hold egy csipkés bárányfelhő mögül éppen a kútra veti a fényt. A napraforgók, végig a kert mellett, hajlonganak Magdolna felé.

MAGDOLNA

Meglátja a létrát, kibújik a lyukon, és rálép a létrára.

BOSZORKÁNY

Miután belenézett a kútba, táncolni kezdett, s most éppen javában táncol kereken a kútnál.

MAGDOLNA

Közben meglátja a boszorkányt, rákiált. Cecc! Te csúnya kecske!

BOSZORKÁNY

Magdolna felé fordul, egy darabig nézi, majd ijedt mekegéssel siet a kapu felé.

MAGDOLNA

Behajol a kútba, s mintha két karjával segítené ki Mókát, kinek a feje csuronvizesen kibukkan. Abban a percben. Hát a kalapod hol van?!

MÓKA

Ejnye, az árgyélusát! Bent felejtettem a kútban!

Függöny

Harmadik felvonás

Szín: szoba Gondoséknál. Ugyanaz, mint az első felvonásban. De most az ágy megbontva: látszik, hogy valaki sürgősen kelt ki belőle. Az ablakok, mind a három, becsukva, a zsaluk is. Némi rendetlenség is van, mint ahol már aludtak. Az ágy mellett egy szék, rajta takarók és párnák. A lámpa ég.

Idő: a második felvonás után mindjárt.

Amikor a függöny felmegy, a szín egy ideig üres.

MAGDOLNA

Mókát támogatja be az ajtón, s onnét az ágy felé, s közben. No, ne félj! Édes, ne félj!… Az Isten megsegített… Szépen lefektetlek, s nem lesz semmi baj! Mintha kutat nem láttál volna soha…

Az ágy mellett megállnak.

MÓKA

A hideg rázza, s a fogai is vacognak, s közben kis szünetekkel. Hhhhhjaj… H-h-hjaj… Összebomlott hajáról, az arcáról és egész ruhájáról csorog a víz, s a padlóra is ráfolyik, ahol eljön.

MAGDOLNA

Gyorsan igazítja az ágyát. No, most lefekszel… Szépen, ügyesen… Megfogja Mókát, s mintha csak most venné észre, hogy így ruhástól mégsem fektetheti bele az ágyba. Csak le kéne vetkezni… valahogy… Nézeget körül. Valahogy… de hogy?…

MÓKA

Szerencsétlenül segít Magdolnának körülnézni. Hhhhjaj… Hhhhjaj… Később is állandóan rázza a hideg. A szavakat is fogkocogással ejti ki. Ahogy lefekhetik azonban, egyre kevésbé vacog.

MAGDOLNA

Várj, eloltom a lámpát! Megy is gyorsan. Jó lesz-e?

MÓKA

Jó…

MAGDOLNA

Feláll egy székre, elfújja a lámpát, s a koromsötétben. No, most vetkezzél bátron!

MÓKA

Igen. Hallatszik, hogy vetkezik.

MAGDOLNA

Megkapod-e a gombokat?

MÓKA

Meg…

MAGDOLNA

Hát a csizmádot le tudod-e húzni?

MÓKA

Le… A csizma suppan.

MAGDOLNA

Vizes az inged is, ugye?

MÓKA

Igen…

MAGDOLNA

S mindened?

MÓKA

Mindenem…

MAGDOLNA

No, nem baj, csak feküdj le!

MÓKA

Hallatszik, hogy belefekszik az ágyba, és sóhajt is egy nagyot, kissé megnyugvással.

MAGDOLNA

Lefeküdtél-e?

MÓKA

Le…

MAGDOLNA

Meggyújthatom-e a lámpát?

MÓKA

Igen…

MAGDOLNA

Ijedten. No, erre nem is gondoltam! Hogy a gyufa hol van… Leszáll a székről, s keresgél. Most immár kereshetem… Vaj ülhetünk setétben…

MÓKA

Nem baj…

MAGDOLNA

Jaj, Isten őrözzön!… Mit gondolnának, hogy mi ketten… egy setét szobában…

MÓKA

Tudják, hogy én beteg vagyok…

MAGDOLNA

Megtalálja a gyufát, megzörgeti, és boldogan. No, itt vagy? Tán tégedet is elüldöztek volt ettől a háztól?… El, ugye? De sorra mind megkerülünk… mert jó az Isten… Közben meggyújtotta a lámpát, és leszállt a székről.

MÓKA

Te kivel beszélsz, Magdó?

MAGDOLNA

Én evvel a gyufával.

MÓKA

Én most nem lennék jó gyufának.

MAGDOLNA

Az ágynál, odahajolva. Mért nem lennél jó gyufának, te?

MÓKA

Azért, mert vizes vagyok… Nagyon vacog.

MAGDOLNA

Olyan erősen fázol?

MÓKA

Igen.

MAGDOLNA

Jól betakarja, s még más párnákat s takarót is rak rá, úgyhogy Mókának a feje is elvész a tömkelegben. No, ne búsulj egy percet se, mert mindjárt nem lesz semmi baj… Simogatja Mókát.

MÓKA

Aztán csókolni is kezdi.

MAGDOLNA

Te!… Te nagy beteg, te! Kiszabadítja magát.

MÓKA

Kissé ülőhelyzetbe került, hamar visszabújik az ágyba, és pajkosan nevet.

MAGDOLNA

Boldogan, de szemrehányóan. Te! Te fortélyos, te!…

MÓKA

Még jobban nevet.

MAGDOLNA

Ugyan hamar meggyógyultál!

MÓKA

Vacogni kezd, túlozza is.

MAGDOLNA

Nevetve. Most már heába rázatod magadot a hideggel, mert lejárt a becsület… Odamegy, megfogja a fejét, és nyomja belé a párnába, mintha büntetné. Le biza… Lejárt a becsület… Te kedves beteg!… Te édes beteg! Te huncut beteg!…

Csókolódznak.

Az udvarban nagy jajveszékeléssel emberek jönnek, különösen egy asszonyi sírás hallatszik.

MAGDOLNA

Talpra ugrik. Valakik jőnek! Rendezi magát.

MÓKA

Felülve figyel. Az anyám lesz, az enyim!

MAGDOLNA

Honnét tudod?

A sírók a kút felé mennek.

MÓKA

Üsmerem a sírását. De vajon ki értesíthette?

MAGDOLNA

Há Eszterék! Hallottam a hiuból, amikor Lukács kitanította őket, hogy menjenek hamar, s mondják azt, hogy te beléestél magadtól a kútba.

MÓKA

Te! Az úgy jól is van! Legyen is úgy, hogy én magamtól estem belé! Úgy legalább a szégyen elmarad!

MAGDOLNA

Én nem bánom, ha úgy lesz is.

A sírók jönnek a grádicsnál.

MÓKA

Gyorsan. S te! Ha osztán bejőnek, én nagyon beteg leszek!

MAGDOLNA

Nem kéne ijeszteni édesanyádot!

MÓKA

Hadd csak el! Hadd gondolják, hogy meghalok! Legalább nem kínoznak, sem tégedet, sem engemet! De osztán…

A sírók berontanak a házba.

KÖMÉNYNÉ

Elöl nagy jajveszékeléssel. Jaj, fiam! Fiam!… Nekem csak ez az egy volt! Jaj, jaj!… Egyenesen az ágynak rohan, ráborul Mókára.

A Köményné háta megett Eszter és Regina teszik magukat, és szintén siránkoznak, de közben gyilkoló pillantásokat vetnek Magdolnára.

MÓKA

Egyet sem szól, csak nagyon rázatja magát a hideggel az egész jelenet alatt.

KÖMÉNYNÉ

Szólj hát egyet, a te édesanyádnak!… Csak egyetlen-egyet, édes szép fiam… Hirtelen otthagyja, és Magdolna nyakába esve. Fizesse meg neked az Isten, mint az édes gyermekemnek… Mert bizonyosan te valál, aki kimentetted az én fiam életit… Csókolja a Magdolna kezeit. Ezekkel a szép kicsi kezeiddel, amelyeknek köszönöm, ó, be nagyon köszönöm.

MAGDOLNA

Ne köszönje, édes Márta néni, mert nem én húztam ki Mókát.

ESZTER

Szúrósan. Hát ki húzta ki?

MAGDOLNA

Van ő olyan legén, hogy ki tud jőni magától is!

KÖMÉNYNÉ

Visszamegy Mókához. Nem baj, ha magától is, csakhogy itt van…

REGINA

Odamegy a kamraajtóhoz, megkilincseli, s látva, hogy most is be van zárva, Magdolnához. S hát te hogy jöttél ki ebből a kamrából?

MAGDOLNA

Én a kócslikon! Leül a kanapéra.

KÖMÉNYNÉ

Édes, egyetlen fiam, hát nem szólasz bár csak egyet a te édesanyádnak?

MÓKA

Mintha a sírból szólna. Eszter néném!

KÖMÉNYNÉ

Eszter lelkem, gyere hamar!

ESZTER

Odamegy. Mi az, édes kicsi Móka?

MÓKA

Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Eszter leült. Régina!

KÖMÉNYNÉ

Régina lelkem, gyere hamar!

REGINA

Odamegy. Mi a’, édes kicsi Móka?

MÓKA

Int neki, hogy üljön le az ágy szélére, s amikor Regina is leült. Csak azt az egyet, ha tudnám…

ESZTER és REGINA

Megfogják a Móka kezét.

MÓKA

Csak azt az egyet… hogy szépen megkérlek titeket… kicsi Magdót… többet soha… soha ne bántsátok… Mert én most meghalok…

ESZTER és REGINA

Dehogy halsz! Dehogy halsz!

KÖMÉNYNÉ

Ráborul Mókára. Hát nekem nem mondasz semmit?… A te édesanyádnak?…

MÓKA

De mondok… ha tudok… magának is.

KÖMÉNYNÉ

Mit mondasz? Mondjad szépen!…

MÓKA

Azt, hogy énmiattam… egy szikrát se búsuljon… Eszterhez és Reginához. Hát akkor megteszitek-e nekem… hogy az én kicsi kedvesemet, akit most én itthagyok… többet sohasem bántjátok?

ESZTER és REGINA

Dehogy bántjuk! Dehogy bántjuk!

MÓKA

Akkor menjetek, és üljetek le… S eresszétek őt ide… hadd lássam még egy kicsit…

ESZTER

Magdó, eredj hamar oda!

Eszter és Regina a kanapéra ül.

MAGDOLNA

Itt vagyok, kedves Móka!

MÓKA

Add ide a kezedet! Megfogja a Magdolna kezét, s aztán. Édesanyám, maga is adja ide a kezét! Megfogja az anyja kezét is. Most még utójára… foghatom ezt a két kezet… Magdolnához. Látom, hogy te vagy a legbátrabb… kedves kicsi Magdó… Felkérlek azért, hogy menj el hamar a paphoz… s mondjad neki, hogy jöjjön ide, s gyóntasson meg engem… mert én most nagyon meghalok! Kacsint és int Magdolnának, hogy menjen.

MAGDOLNA

Gyorsan ruhát szed magára, s ki az ajtón.

MÓKA

Eszter és Régina pedig…

ESZTER és REGINA

Felállnak, és közelednek az ágyhoz.

MÓKA

Ők ketten pedig menjenek el a faluba… s keressék meg Lukácsot s azt a Mátét… hogy ők is jöjjenek ide… mert tőlük is bocsánatot akarok kérni.

Eszter és Regina el.

MÓKA

Mihelyt betevődik az ajtó, elevenebben pillogtat.

KÖMÉNYNÉ

No, mi az, édes szép fiam?

MÓKA

Sóhajt. Mintha egy kicsit jobban érezném magamot…

KÖMÉNYNÉ

Megcsókolja. Ó, hála legyen az Istennek!

Csend.

MÓKA

Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Mi az, édes fiam?

MÓKA

Tudja-e, hogy most immár én kétszer születtem erre a világra? Elsőbben akkor, amikor maga szenvedett értem. S másodszor pedig a mai áldott este, amikor kikerültem a kútból.

KÖMÉNYNÉ

De hogy is tudtál kiszabadulni onnét?!

MÓKA

Mindenünnét ki lehet szabadulni, ha van az embernek jó segítőtársa.

KÖMÉNYNÉ

Hát nem magadtól jöttél ki?

MÓKA

Úgy is lehet venni.

KÖMÉNYNÉ

Hogy, te?

MÓKA

Úgy, hogy magamtól jöttem ki, mert mi Magdóval egyek vagyunk.

KÖMÉNYNÉ

Hát mégis ő húzott ki?

MÓKA

Nála nélkül még most is ott lennék a kútban.

KÖMÉNYNÉ

Jaj, Jaj!

Csend.

MÓKA

Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Mi az, aranyom?

MÓKA

Nem lenne kedves beszélni valamiről?

KÖMÉNYNÉ

Miről, te?

MÓKA

A szerelemről.

KÖMÉNYNÉ

Jaj! A szerelem! Jaj, a’ szép dolog. Megindítóan szép! Ó, be szép!

MÓKA

De milyen?

KÖMÉNYNÉ

A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka! Sóhajt.

MÓKA

Hát az ember mit érez?

KÖMÉNYNÉ

Minden gyönyörűt.

MÓKA

Hát, édesanyám?… Tudja, azelőtt, régen, akkor volt szerelmes?

KÖMÉNYNÉ

Sóhajtva. Voltam bizon, de még milyen erősen! Amikor szegén édesapád, egy szombat este, legelsőbben eljött hozzám. Akkor még egészen fiatal legén volt: eppen mint te most, s formára is olyan: szelíd, eszes ábrázatú… S mikor azon a nyári szombat este mi egymásra néztünk, úgy egy kicsit jobban, akkor én már tudtam, s ő is immár tudta, hogy együtt kerülünk fel a Göncöl szekérire… S én akkor mégis alig tudtam szólni valamit, pedig olyan szép szavam volt… S hát még amikor kikísértem, azon a szombat este, s ő megfogta a kezemet… Ó, milyen erősen ellepett engemet a gyengeség! Pedig nagy erőt éreztem magamban; olyan nagyot, hogy avval más ember még egy házfalat is el tudott volna mozdítani…

MÓKA

Egyszerre felül, és kitárt karokkal. Édesanyám!

Egymás nyakába borulnak, és sírnak.

PAP

Kopogtat és bejön.

Magdolna utána. A pap karján stóla, kezében az ostyatartó szelence.

KÖMÉNYNÉ

A kopogtatásra hamar visszafekteti Mókát, s köszönésével a papot megelőzi. Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

PAP

Mindörökké, Köményné asszon! Hát hol a beteg?

KÖMÉNYNÉ

Pityeregve. Ehelyt az ágyban, édes drága plébános úr!

PAP

Leteszi a stólát és a szelencét, aztán odamegy Mókához, és a homlokára teszi a kezét. Bizony forró! Nem ártana béküldeni egy szekeret a városba, hogy hozza ki a doktort, mert ilyenkor könnyen kap tüdőgyulladást az ember.

KÖMÉNYNÉ

A plébános urat kívánta, nem a doktort!

PAP

Jó, jó, én meg is teszem a magamét, mint lelki orvos, de a test is valami, Köményné asszon! Odahajol Mókához. Mózes! Na, Mózeske!

MÓKA

Ki eddig folytonosan rázatta magát a hideggel, s a szemeit behunyva tartotta, most révetegen felpillant.

PAP

Megismersz-e engem, Mózeske?

MÓKA

Int, hogy igen.

PAP

Hát meg tudnál-e gyónni?

MÓKA

Kinek?

PAP

Hát nekem! Azért jöttem!

KÖMÉNYNÉ

Gyónjál meg, fiam! Hátha megszabadít az Isten a nyomás alól!

MÓKA

Igen.

PAP

Menjenek ki egy kicsit, Köményné asszon! A stólát a nyakába veszi.

KÖMÉNYNÉ ÉS MAGDOLNA

Kimennek.

PAP

Leül az ágy mellett a székre. Hát tudnál-e egy kicsit rendesen gondolkozni?

MÓKA

Int, hogy nem. Tág szemekkel messze a levegőbe néz.

PAP

Hát a bűneidre úgy nagyjából legalább emlékszel-e?

MÓKA

Nem… semmire sem… csak a mai estére…

PAP

Hát ma este mit csináltál?

MÓKA

Ma este? Ó, ma este gyönyörű volt!… Mert amikor én idejöttem, nem a kaszával, hanem a falmozdítás idején… s én reánéztem, s ő reám: akkor immár tudtuk, hogy mind a ketten felkerülünk a Göncöl szekerire… ahol én fogom a gyeplőt, s ő fogja az én kezemet… s úgy vágtatunk sebesen… a csillagok között…

PAP

Csodálkozva nézi, mind nagyobb együttérzéssel.

MÓKA

Végig az égi kék mezőn… s a Fiastyúknál megállunk, hogy belérakjuk a csirkékkel együtt a szekér derekába… Én azt már mind tudtam akkor… hogy én őt szeretem… hogy én érte beteg leszek… de ő mellettem marad, és akkor meggyógyulok… ha minden percben mellettem marad, akkor meggyógyulok… s osztán elmegyünk a plébános úrhoz, hogy az Isten színe előtt is egymásé lehessünk… én az övé, s kicsi Magdó az enyim… mindig az enyim…

PAP

Közben leveszi a stólát a nyakáról, a szelencét is a kezébe veszi, megindul lábujjhegyen az ajtó felé, s mikor azt kinyitja, int és szól csendesen. Köményné asszon, jöjjön egy kicsit! Amikor Köményné bejön. A fia meggyónt, s doktort se hívasson, mert a maga fiának a doktora itt van. Kiszól ismét az ajtón. Magdó, gyere egy kicsit! Amikor Magdolna bejön, a vállára teszi a kezét. Ennek a betegnek Int az ágy felé. te vagy az egyetlen orvosa. Érted-e?

MAGDOLNA

Boldogan bólogat.

PAP

Na, ha érted, akkor maradj az ágya mellett, s egy percre se mozdulj el mellőle!… Ha azt akarod, hogy reggelre ne legyen semmi baja. S aztán szívesen látlak a plébánián, ketten együtt, olyanformán, ahogy Mózeske mondta: hogy ő fogja a gyeplőt, mármint a boldog házasság szekerének a gyeplőjét, s te pedig az ő kezét. Megsimogatja az arcát. Érted-e?

MAGDOLNA

Boldogan s mosolyogva bólogat, hogy igen.

PAP

Köményné asszon, maga is volt fiatal, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Sóhajtva. Én igen.

PAP

Na, akkor maga is érti, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Tán még jobban, mint a plébános úr!

PAP

No, akkor csendes jó éjszakát! Elmegy, az ajtót behúzza.

Köményné és Magdolna egymásra néznek. Aztán Magdolna a Köményné nyakába borul, Köményné pedig szeretettel tapogatja a hátát.

MÓKA

Felülve. Hát maguk ott micsinálnak, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ és MAGDOLNA

Szétrebbennek.

KÖMÉNYNÉ

Nem fekszel mindjárt vissza, te? Megy az ágy felé. Vaj nem tudod, hogy aki beteg, annak tilos az asszonyok dolgába beléavatkozni?!

MÓKA

Pardon s bocsánat! Visszafekszik, s vacogtatja a fogait. Jaj, milyen beteg vagyok…

KÖMÉNYNÉ

Leül az ágy szélére, s Magdolna is le a székre. Most már nem búsulok, mert itt van a doktor.

MÓKA

Ha itt van, akkor adjon bé nekem egy orvosságot!

KÖMÉNYNÉ

No, Magdó, adj bé neki egy orvosságot! No, hamar, ha a beteg úgy kívánja!

MAGDOLNA

Egy kicsit pironkodik, de aztán felugrik, megcsókolja Mókát, és visszaül.

KÖMÉNYNÉ

No, beteg, jobban vagy-e?

MÓKA

Sokkal jobban.

KÖMÉNYNÉ

Ha egészen jól leszel, osztán én nem bánom, ha csakugyan odakerültök is a pap kézibe. Majd elrendezlek titeket otthon szépen.

MÓKA

Mi azt nagyon szépen megköszönjük édesanyánknak, hogy ilyen nagy megértésről tanúskodik, csakhogy ne legyen akkor már késő!

KÖMÉNYNÉ

Mi ne legyen késő, te?

MÓKA

Hát az, hogy minket otthon elrendezzen, amikor én egészen meggyógyulok.

KÖMÉNYNÉ

Hát ezt te mért mondod?

MÓKA

Én azért, mert itt van Eszter, s itt van Régina, s ők Magdolnát mindenképpen el akarják pusztítani. S ha észreveszik, hogy én csakugyan jobban vagyok, akkor bizonyosan el is pusztítják, hogy még a reggelt sem éri meg.

MAGDOLNA

Igen, amiért én fiatal vagyok! S legfőképpen meg azért is, mert ők is Mókát szeretik, mind a ketten.

KÖMÉNYNÉ

Mit mondasz, te?

MÓKA

Borzalom, de úgy van, édesanyám!

KÖMÉNYNÉ

Hát nekik nincs ott az a két legény: Eszternek Lukács s Réginának Máté?!

MÓKA

Nekik ott volna, de viszont azok Magdót szeretik, mind a ketten.

MAGDOLNA

Borzalom, de úgy van, édes Márta néni!

KÖMÉNYNÉ

Megbotránkozásában feláll a székről. Hát ez csakugyan borzalom!

Csend.

KÖMÉNYNÉ

Most már értem az egészet!

MÓKA

Mit, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Hogy te ennek a folyományaként estél bele a kútba!

MÓKA

Ó nem, ó nem!

MAGDOLNA

Nem, nem!

KÖMÉNYNÉ

De jó, hogy ezt megmondtátok, mert mindenre van urusság!

MÓKA

Mire, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Hát arra, hogy ki-ki visszapártoljon a maga kedvessihez, s úgy a békesség rendbe jöjjön.

MÓKA

A’ lenne a legjobb.

MAGDOLNA

Az Isten is megáldaná Márta nénit.

KÖMÉNYNÉ

Magdolnához. Valami jelit nem tudjátok-e a legények szerelminek?

MAGDOLNA

Valami jelit?

MÓKA

Egyszerre felülve. Magdó, a virágok!

MAGDOLNA

Milyen virágok?

MÓKA

Amit neked hoztak, amikor én fenn voltam, tudod, hol.

MAGDOLNA

Az igaz! Jaj, be okos vagy! Köménynéhez. Van egy rózsa, amit Lukács nekem hozott, s ismét egy öl burjános virág, amit viszont Máté hozott.

KÖMÉNYNÉ

A’ jó lesz! Igazi jó lesz! Hol vadnak?

MAGDOLNA

Künn valahol a tornác mellett.

KÖMÉNYNÉ

No, hamar, s szedd össze ebben a percben!

MAGDOLNA

Gyorsan ki az ajtón.

MÓKA

S azokkal micsinál, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Beléfőzöm valamibe.

MÓKA

A bort szeretik.

KÖMÉNYNÉ

Akkor abba.

MÓKA

Igen, de hátha nem használ! Én arra is gondoltam valamit.

KÖMÉNYNÉ

Mit gondoltál arra az esetre?

MÓKA

Én azt, hogy most, amikor a burjánokkal hazamenyen, akkor szépen szállást csinál Magdónak is, hogy szükség esetire odajöhessen a varjak elől. Ott nálunk jól meglenne édesanyámmal egy szobában. S azt gondolom, hogy oda is jöhet bátron, mert ha felépülhetek Huncutul. ebből a betegségből, úgyis mindjárt elmehetünk a paphoz.

MAGDOLNA

Bejön a burjánokkal az öliben.

MÓKA

Jó lesz-e, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ

Én azt se bánom, ha már olyan erőssen beteg vagy. Átveszi a virágokat. No, viseljétek jól magatokat, s osztán jövök én is vissza. Elmegy.

MAGDOLNA

Mihelyt az ajtó betevődik, odafut Mókához, megcsókolja, s aztán boldogan ugrálva. Jó lesz! Jaj, be jó lesz!…

MÓKA

S hát még az, amit én most mesterkedtem, amíg te künn voltál! Még a’ lesz csak jó!

MAGDOLNA

Leül az ágy szélére. Mi, te?

MÓKA

A’, hogy te oda gyere lakni a mi házunkhoz, amíg elmegyünk a paphoz, addig is, oda fel a hegyoldalba. Két kis ablak, mint édesanyám szeme, bevilágítja az éjszakát. Gondold csak el: úgy leszünk ott, mint két madár a fészekben, odalent a hegyoldalba.

MAGDOLNA

Jaj, de jó lesz! Csók.

Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón.

MÓKA

Üss az orrára, akárki! Hamar visszafekszik.

ELSŐ VÉNASSZONY

Olvasóval a kezében, még az ajtó között. Irgalmas jó Isten, mindnyájunk könyörületes Atyja: tekints le erre a házra, s gyógyítsd meg ezt a szép fiatal legényt!

MAGDOLNA

Felállt volt, de amikor meglátta a vénasszonyt, visszaült az ágyra. Hát hogy nem aluszik ilyenkor, Rebeka néni?!

ELSŐ VÉNASSZONY

Kíváncsian. Mi baja van a lelkemnek?

MÁSODIK VÉNASSZONY

Bejön, szintén olvasóval. Édes jó mennyei Atyánk, könyörgünk Hozzád, hogy gyógyítsd meg a mi gyermekünket!

MAGDOLNA

Az elsőnek. Megverte erőssen a hideg eső.

MÁSODIK VÉNASSZONY

Nem megigézték?

HARMADIK VÉNASSZONY

Bejövet hallja az utolsó szavakat, szintén olvasóval. Isten, légy irgalmas hozzánk, szegény halandókhoz, de legkivált… Hirtelen átugrással. Biza, az úgy lesz, hogy megigézték.

ELSŐ VÉNASSZONY

Láttuk a papot, hogy a szentséggel elment.

MÁSODIK VÉNASSZONY

S gondoltuk, hogy egy kicsit imádkozunk az ártatlan lelki üdvösségiért.

MAGDOLNA

Köszönjük.

HARMADIK VÉNASSZONY

Biza, mindnyájan halandók vagyunk.

A vénasszonyok leülnek egymás mellé a kanapéra.

LUKÁCS

Kinyitja az ajtót, először a fejét dugja be, aztán óvatosan és csodálkozva bejön. Nem szól egy szót se, hanem odamegy az ágyhoz, megnézi, hogy ki fekszik benne, s akkor Magdolnához. Hát ez hogy került napfényre?

MAGDOLNA

Csendesen. Úgy, hogy az Isten az ő pártján volt.

LUKÁCS

A vénasszonyokra mutat. Hát ezek?

MAGDOLNA

Eljöttek, hogy imádkozzanak érte. Hogy felépülhessen.

LUKÁCS

A vénasszonyok elé áll, mint egy őrmester. No, vén bankák! Most én imádkozom! Hát azt a kutya úriskoláját, maguknak mindenütt ott kell lenni? Mint a baglyoknak a csűr tetejin! S terjeszteni a halálszagot? Hát immár nem lehet egyet sem köhinteni ebben a faluban, mert akkor maguk mindjárt a kezük fejire tekerik azt az olvasót, s mennek feketén, mint a varjak! Mennek, s károgják lefelé a mennyből az ottani lakosokat! Hát nem ma este dobolták ki, hogy a varjakat lövöldözni kell?! Vagy kővel dobigálni, de mindenesetre riogatni muszáj?! Rájuk kiált. Felállni!

A vénasszonyok, akik megrettenve ültek, felállnak.

S akkor az ajtó felé mutatva. Hess, kifelé!

A vénasszonyok gyorsan kifelé botorkálnak, s akkor még utánuk dobja a kalapját.

MAGDOLNA

Mégsem kellett volna olyan gorombán!

LUKÁCS

Hát miért nem kellett volna?

MAGDOLNA

Hát mindenki megvénül.

LUKÁCS

Ha megvénül, gondozza az unokáját, vaj horgoljon az oltárra s a prédikálószékre csüpkés terítőt! Odahajol Mókához, s megmozgatja. Nem igaz, Móka?

MÓKA

Rázza a hideg, nagy beteg. Hhhhjaj… mindjárt meghalok…

LUKÁCS

Ne búsulj, jobb a sírban, mint a diófán.

MÓKA

Senki sem akar segíteni rajtam… Mindjárt meghalok…

LUKÁCS

Még mennyi idő múlva?

MAGDOLNA

Mondjad, Móka, hogy azt várhassa!

MÓKA

Tán még két napot sem fogok megérni…

LUKÁCS

A’ sok!

MÓKA

Hát maga mennyit gondol?

LUKÁCS

Én ma reggelig gondolom. Az a legszebb halál: akkor halni meg, amikor éppen jő fel gyönyörűen a nap.

MÓKA

Az is lehet… hogy csak reggelig…

LUKÁCS

S ha biztosan tudnád, hogy ma reggel meghalsz, akkor mit csinálnál?

MÓKA

Béfalaztatnám az ablakot, hogy ne legyen reggel soha…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S imádkoznám…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S rúgnék a lábammal…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S megbolondulnék…

LUKÁCS

S hát még?

MÓKA

S reád bíznám kicsi Magdót… hogy gondját viseljed…

LUKÁCS

E’ mán beszéd! Magdolnához. Nem mehetnél ki egy kicsit, hogy megbeszéljük, ami a férfiakra tartozik?

MAGDOLNA

Nem tudom, hogy a Móka akarja-e?

LUKÁCS

Kedves Móka ecsém, Magdó kérdi, hogy nem mehetne-e ki egy cseppet, amíg én két-három szót váltanék veled négyszemközött?

MÓKA

Megfogja Magdolna kezét. Ha már ki akarsz menni, akkor megkérnélek téged… hogy fáradnál el haza, s mondanád meg édesanyámnak… hogy küldjön ide tőled nekem egy öltözet ruhát… De küldje a jobbat, hogy abba öltöztessenek engemet, ha mégis… meg kell nekem halni…

MAGDOLNA

Pityeregve elmegy.

LUKÁCS

Megfogja a Móka kezét. Édes Móka ecsém, meg tudnál-e bocsátani nekem, hogy én olyan rossz s olyan lelketlen voltam hozzád?

MÓKA

Nincs semmi baj…

LUKÁCS

Hát ezt igen köszönöm neked… S nem azért, hogy beteg vagy, de meg akarom mondani neked, hogy én csak most tudlak tégedet igazán becsülni, mert csak most látom valójában, hogy te milyen igazán szereted Magdót, s hogy a legjobbat akarod neki.

MÓKA

Hát azt miből látod?

LUKÁCS

Abból, hogy az én gondjaimra bízod.

MÓKA

Mert tudom, hogy te jó leszel hozzá.

LUKÁCS

Papírt és ceruzát vesz elő, s közben. Abban te bizonyos lehetsz… Várj, megírok hamar egy írást. Hamar az asztalhoz ül, és írni kezd.

MÓKA

Milyen írást?

LUKÁCS

Mindjárt meglátod. Ír.

MÓKA

Közben egy tojást tesz a székre, amelyen Lukács ült.

LUKÁCS

No, csak ennyi az egész. Kezében a papirossal odamegy, és leül a székre: a tojás reccsen, felugrik. Hát e’ mi az ánti? Megnézi. Ó, hogy az Isten pofozza meg! Hát ez a tojás hogy kerül ide?…

MÓKA

Hát arra akarsz írni nekem?…

LUKÁCS

Mire?

MÓKA

Tojásra…

LUKÁCS

Akar a nagy nyavalya, csak beléültem ezen a széken egy tojásba, amiről nem is tudom, hogy került ide!

MÓKA

Biztosan idebent tartják a tyúkot…

LUKÁCS

Állva. No, nem baj… Hát hallgass ide, Móka! Az írás csak ennyi, s így szól: „Alólírott azt kívánom, s az a megfontolt végakaratom, hogy ha Istenben megboldogulnék, akkor Gondos Magdolnára az én kedves jó bátyám, Bakk Lukács vigyázzon gondot, s egyáltalában az övé legyen”. Jól van-e?

MÓKA

Nagyon jól…

LUKÁCS

Akkor firkantsd alá!

Nagy nehezen aláírják.

MÓKA

Jaj, milyen beteg vagyok!… Hogy még írni is alig tudok…

LUKÁCS

Elteszi az írást, s nagy csatanyeréssel s boldogan jár fel s alá a szobában. No, ne félj, Móka, mert örökre segítő barátod lettem immár!… Ma este sem lett volna semmi, ha egy kicsit kedveztél volna nekem ebben a dologban, de ha már így van, így is jól van… Bölcs az Isten rendelése. Abba belé kell nyugodni. Azért vagyunk jó keresztények. Az egyiknek élni rendeltetett, a másiknak meghalni. S nagy kérdés, hogy melyiknek jobb. Ha tőlem kérdezné valaki, tán azt felelném, hogy annak, aki meghal. Mert csalóka az élet, Móka fiam. Csalóka a nagy eléfelé való törekedés, s csalóka a gazdagság, s tán a leginkább csalóka a szerelem…

MAGDOLNA

Bejön, látszik, hogy sietett. Egy rend öltözetet hoz Mókának, azt az ágy mellé teszi, s nagy búbánatosan. No, édes kicsi Móka, itt van a gúnyád, s bárcsak adná az Isten, hogy ne más adja reád, hanem te magad vedd fel.

LUKÁCS

Megsimogatja Magdolna arcát. Ne búsulj semmit, mert ő fogja felvenni saját kezűleg. Mert ez a Móka, még ha meghal, akkor is olyan ügyes lesz, hogy ő maga fog felöltözni. Közben elindult ismét a szobában.

MAGDOLNA

Meglátja a tojásnyomot a Lukács ruháján. Hát magát mi lelte ott hátul, Lukács bácsi?

LUKÁCS

Gyorsan elfordul. Te es örökké oda nézel, ahová nem kell. Valami nyavalya tojásba beléültem azon a széken.

MAGDOLNA

Rögtön nekifog, hogy valami ronggyal letörölje a széket.

MÓKA

Kicsi Magdó, most húsvét van?

MAGDOLNA

Hát most hogy volna húsvét, édes Móka?! Most július van! Hát mért kérdezed?

MÓKA

Én azért, mert folyton tojásról beszéltek.

LUKÁCS

Megérinti Magdolnát, s mutatja neki, hogy Móka meg van zavarodva.

MAGDOLNA

Nem lehet csodálni, ha valaki ilyen erősen beteg.

LUKÁCS

Csendesen, odahajolva Magdolnához. Ha osztán Máté is ide találna jönni, légy hozzá nagyon jó s kedves, csak úgy színlelésből.

MAGDOLNA

Hát mért legyek hozzá kedves?

LUKÁCS

Hadd gondolja azt, hogy őt szereted. Akkor legalább békét hagy mindenkinek.

ESZTER

Fáradtan és lihegve gyorsan bejön, meglepődve pillantja meg Lukácsot, s egyenesen nekirohan, s dühödten. Hol voltál, te? Te átkozottja az Istennek, te?!

LUKÁCS

Halkan, felemelt ujjal. Csendesebben, mert beteg van a háznál!

ESZTER

Hol voltál? Azt mondd meg!

LUKÁCS

Otthon.

ESZTER

Hazudsz! Otthon kerestelek!

LUKÁCS

A korcsomában, most jut eszembe.

ESZTER

Hazudsz! Ott is kerestelek!

REGINA

Megtépetten s az arcából kikelve Mátét húzza és löki be a szobába. Nézzétek ezt a díszest! Eszterhez. Mit gondolsz, honnét vájtam elé? Hát én megmondom neked! Hogy hallja mindenki! Csipor Sárinál volt! Annál a vén kancánál!

LUKÁCS

Rosszallással csóválja a fejét. Ejnye, ejnye! Hát mért is mész oda, te Máté? Ilyen szép, fényes holdvilágon!

ESZTER

Rákiált Lukácsra. Fogd bé azt a bagólesődet, mert te is ott voltál valami hasonló menyecskénél!

MÓKA

Máté!

MAGDOLNA

Máté, magát szólítja Móka!

MÁTÉ

Odamegy az ágyhoz. Hát te még élsz? Mit akarsz?

MÓKA

Bocsáss meg nekem, ha valamit vétettem.

MAGDOLNA

Ráteszi Mátéra a kezét. Édes Máté, beszéljen most már szépen szegény Mókával!

MÁTÉ

Meg van bocsátva. Minden. Egytől egyig. Megsimogatja Magdolnának az arcát. Jól van-e?

MAGDOLNA

Boldogan simogatja vissza. Jól, most jól…

LUKÁCS

Odamegy, megfogja a Máté karját, és húzza. Gyere, ne cirmoskodjál egy halálos betegnek az ágya mellett!

REGINA

Eredj, takarodj!

ESZTER

Te is mehetsz, Lukács! Örökre!

LUKÁCS

Jól meggondoltátok?

ESZTER

Jól!

MÁTÉ

Hogy menjünk el, s többet ne jöjjünk soha ide?

ESZTER és REGINA

Éppen úgy!

LUKÁCS

Gyere, komám!

Mennek, az ajtóból visszafordulva.

Üdvözlet a távolból!

Kimennek.

ESZTER és REGINA

Kétségbeesetten összenéznek, aztán leülnek mind a ketten a kanapéra, az asztalra borulnak és zokognak.

KÖMÉNYNÉ

Bejön. Hát, ti mért bőgtök? Egyenesen Eszter és Regina felé tart.

ESZTER

Sírva. Elment… Elment!…

REGINA

Sírva. Elment!… Elment!…

KÖMÉNYNÉ

Mellettük állva. El a nyavalyát! Megakadályoztam őket!

ESZTER és REGINA

Felkapja a fejét. Igazán? Csakugyan?

KÖMÉNYNÉ

Akartok-e tudni valamit?

Eszter és Regina feszülő kíváncsisággal felpattannak.

KÖMÉNYNÉ

De titokban tartjátok-e a dolgot, mindörökre?

ESZTER és REGINA

Titokban!

KÖMÉNYNÉ

Hát akkor én megbabonáztam őket, hogy soha titeket elhagyni ne tudjanak! Lukácsot is meg, Mátét is meg! S olyan bort készítettem nekik, amit ha megisznak: nincs se Isten, se ember, aki elvegye tőletek. Most, amikor jöttem hazulról, őket is éppen itt találtam az udvaron, s mindjárt odaadtam nekik a bort. S azt mondtam: né, legények! Ha most ezt a bort megisszátok, akkor örökre szeretni fog titeket az, akit éppen ti akartok. Csakhogy ez nem egészen így van, mert ha ők megisszák a bort, akkor nem más, hanem egyenesen ők lesznek azok, akik örökre szeretni fognak valakit. Mégpedig kit? Nem mást, hanem azt a női illetőt, aki a következő dolgot csinálja, amíg ők isznak: elmegy, s veszen egy napraforgót a kezibe, s avval ügyesen az illető legénnek a háta megé kerül, nem baj, ha messzecske is tőle, s akkor azt a napraforgót addig tartja a keziben, amíg az illető legén arra fordul. S ha osztán arra fordult eccer, akkor nincs többet földi törvén, amelyik el tudja a kettőt választani egymástól! Menjetek hát hamar, s járjatok el ügyesen, de úgy, ahogy mondtam!

ESZTER

Hol vannak?

KÖMÉNYNÉ

Künn a ganyédomb tetejin. Mert úgy van az eléírás, hogy ott kell meginni az italt.

Eszter és Regina gyorsan ki.

MÓKA

Felülve az ágyban. Édesanyám, ha én ennyit tudnék, avval sok pénzt keresnék!

KÖMÉNYNÉ

Te ne tudj annyit, hanem csak azt tudd, hogy valahogy, de minél hamarább, innét visszakerülj!

MÓKA

Magdóval együtt, ugye?

KÖMÉNYNÉ

Én nem bánom, ha együtt is.

MÓKA

Ki akar ugrani az ágyból, de Magdolna miatt észreveszi magát. Pardon s bocsánat! Az anyjához. De akkor menjen, édesanyám! Menjen hamar előre, s osztán futunk mi is!

KÖMÉNYNÉ

De egykettőre, míg azok ott vadnak a ganyédombon! S ügyeljetek! Felkapkodja a Móka régi vizes ruháit. Ezek a vizesek, s Mutatja. ott van a száraz! Gyorsan ki.

MÓKA

Magdó, rakd ide hamar a ruhát! A kezem alá! Magdolna odarakja. S most oltsd el hamar a lámpát!

MAGDOLNA

Felugrik az asztal mellett a székre, és elfújja a lámpát. De siess! Ott marad a széken, háttal az ajtónak.

Hallatszik, hogy Móka szuszogva, kézzel-lábbal öltözik. Szünet.

MAGDOLNA

Készen vagy-e?

MÓKA

Mindjárt, csak a csizmámot!… Nyög, erőlködik. A nyavalya törje ki! Nem akar feljönni!…

MAGDOLNA

Nem cserélted-e össze?

MÓKA

Jaj, be igaz! Össze hát!

Az ajtó nesztelenül megnyílik, Eszter, Regina, Lukács és Máté sompolyognak be. Az ajtón belül összeölelkezve megállnak. A sötét színben csak a settenkedő alakjuk látszik, alig.

MAGDOLNA

Készen vagy-e?

MÓKA

Ebben a percben.

MAGDOLNA

Akkor a lámpát meggyújtom, nehogy a setét miatt valamit gyanítsanak.

MÓKA

Talpra ugrik. No, még csak az ujjasomat! Az ajtónak háttal igazgatja magát.

MAGDOLNA

Kezében a gyufa meglobban.

Meggyúl a lámpabél.

LUKÁCS

Ebben a pillanatban, énekelve. „Circumdede…”

MAGDOLNA

Megfordul, felsikolt. Leesik az asztalra. A lámpacső a kezében összetörik.

MÓKA

Felragadja a széket, s éppen elkapva a „Circumdederunt” végit: …runt, a keserveteket!

A lámpabél füstölögve ég, nagy hajladozó lánggal.

ESZTER

Visítva. Boszorkán!

REGINA

Kiáltva. Istenkísértő!

LUKÁCS

Gyorsan, vezényelve. Hamar az ajtót bézárni! Kiugrik az ajtón.

MÁTÉ

Hamar őket ide bézárni!

LUKÁCS

Fejükre gyújtjuk a házat!

A többiek is kiugranak.

MÁTÉ

S összecsődíteni a falut! Az ajtót berántják s bezárják.

ESZTER

Közben, künn. Boszorkán! Meg kell ölni!

REGINA

Agyon kell verni!

MÁTÉ

Mind a kettőt!

Közben rohanás a ház körül s a tornácban.

MÓKA

Mihelyt bevágják az ajtót, leemeli Magdolnát az asztalról. Hamar az ablakon!

MAGDOLNA

Ide-oda ugrik, mint a bolond. Akárhol, csak ki innét!

MÓKA

Nekiugrik az utca felőli első ablaknak, s kinyitja a zsalut is.

LUKÁCS

Nagy mordállyal és kísértetpofát vágva, ott áll az ablakban, mint a darab elején. Ördögi vigyorgással. Tudtam, hogy így fogjuk végezni, ahogy kezdtük!

MÓKA

A másik ablakot nyitja fel.

MÁTÉ

Nagy mordállyal s kísértetpofával ebben az ablakban. Nem szabadultok, hé!

LUKÁCS

Ordíts, Máté! Hadd csődüljön ide a falu.

MÁTÉ

Tolvaj, boszorkán! Meg kell ölni!

MAGDOLNA

Az udvar felőli ablakot tépi fel, de abban ott van Eszter és Regina egy-egy felhúzott sarlóval.

LUKÁCS

Mind ordítsatok! Hogy gyűljenek az emberek!

ESZTER

Boszorkán!

REGINA

Meg kell ölni őket!

Rohanni kezdenek oda az emberek.

MAGDOLNA

A kijáró ajtóhoz, majd a kamraajtóhoz fut, de mindkettő be van zárva.

MÓKA

Megfogja Magdolnát, és átöleli. Légy bátor!

MAGDOLNA

A Móka nyakába borul, és egészen hozzátapad.

MÓKA

Lukács felé és Máté felé. Mégis az enyim ez a leánka! Mégis a mi nászdalunkat énekli az éneklő madár! Ti két sátoros tolvaj!

LUKÁCS

Mátéhoz. Lődd keresztül őket, Máté!

MÁTÉ

Felugrik az ablak talpára, hogy bevesse magát a szobába.

MÓKA

Gyere, ölj meg! Átöleli és karjai közé veszi Magdolnát. Gyertek: öljetek meg! Ott leszünk. Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben rögtön eltűnnek, az ágy közepével együtt.

MÁTÉ

Odarohan az ágyhoz, melynek közepéből mindjobban erősödő fény jön fel akkor.

LUKÁCS

Az ablakon keresztül szintén odarohan. No, ezek eltűntek, mint az angyalok.

Eszter és Regina is odarohannak, sarló nélkül. Mind nagy ámulattal nézik a feláradó fényt. Az összesereglett emberek is kezdenek az ablakon beözönleni a szobába.

ESZTER

Egyszer felkiáltva. Megnyílt a mennyország!

LUKÁCS

Megragadja Esztert. Ha mennyország, eredj té es utánok! Beléveti Esztert az ágyba.

MÁTÉ

Megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beléveti Reginát az ágyba.

Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéről feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már besereglettek volt, egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutolsónak Lukács hull el, előtte Máté.

DOBOS

Dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában fejjebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot, és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja először halkan, majd mindinkább lelkesen.

Amit este kidoboltam,

Bételt reggel előtt:

Elhullott a varjú-sereg

A kis madár előtt.

Ameddig lesz hű szerelem,

Így lesz ezután es:

Legyőzi a jó a rosszot

S a tiszta szív a gonoszot

Mindig ezután es.

Feláll, és boldogan kinyújtózva:

Én a babámtól jövök,

Kit igazán szeretek.

Feldobja a virágos kalapját a levegőbe, és a fejével kifogja.

Ha tetszik, ha nem!

Függöny

A hivatkozás helye

Jegyzet

A székely népi játék megírásának gondolata évek óta érlelődött benne. Molnár Jenő barátjának 1927. október 24-én, Kolozsvárról írott levelében szól tervéről: „Úgy gondolom, hogy nem mozdulok el Kolozsvárról, amíg irodalmilag meg nem vetem a lábamat a Búlátott óriás című regényemmel, esetleg egy egészen új parasztvígjátékkal.”

Terve egy esztendő múlva újra felbukkan a Híd szerkesztőjéhez – Gergely Pálhoz – írott levelében. 1928. december 27-én említi: „Készülök egy vígjátékot is írni.”

Baumgarten-díja alkalmából, 1929. január 25-én Az Est című lapban (tamássy szignóval) beszélgetés olvasható, s ebben ismét fölemlíti közeli tervét: „Háromfelvonásos drámát írok, amelyet a Nemzeti Színháznak nyújtok be. Ez a háromfelvonásos darab eddig azért nem készült el, mert nem volt módomban időt szakítani a megírására. Most már függetlenül megírhatom. Témája: székely tárgyú magyar darabot szeretnék befejezni, olyat, amely a mi vérünket reprezentálja.”

Nem sokkal később, debreceni kollégiumi sétáján nyilatkozik Benyovszky Lászlónak, a Hajdúföld munkatársának, drámaírói tervéről: „Készülök ezenkívül egy népies vígjátékra is, amelynek az lenne a célja, hogy magát a székely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében. Másképpen akarom ezt megírni, mint ahogy az eddigi népszínműveket írták. Hiszen a magyar irodalomban jóformán nincs egyetlenegy igaz népszínmű, mert azok, amiket annak neveznek, vagy hátrányára hamisították meg a magyar parasztot, vagy túlságosan idealizálták. Én úgy akarom bemutatni őket, amilyenek valójában: sem hozzá nem adok, sem el nem veszek belőle.”

S hogy addig még négy esztendő telik el? A színpadi szerző készülődött. Jeleneteket írt, hogy kisebb formákban próbálja ki erejét. Ezek után következett hivatottságának, elgondolásának igazolása: költői valóságában újította meg a népszínművet.

Tamási 1933 őszét jelölte meg – több ízben is – az Énekes madár létrejöttének idejeként. Amikor a Jókai Színház művészei „falusi történetként” játszották az átdolgozott, földúlt színművet, 1956 tavaszán Tamási a rádió Esti Híradója számára így nyilatkozott: „… 1933-ban írtam, ősszel. Úgynevezett fiatal író voltam. A művészi kifejezés formáival viaskodtam: s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az arany fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat. Így született meg az Énekes madár.”

Az írás idejét közelebbről is meghatározhatjuk. A Próféta, töklámpással című műbírálatában (Brassói Lapok, 1933. november 11.) két budapesti élményét említi: a Lüszisztraté-t és Zilahy A tizenkettedik óra című színművét. Az Arisztophanész-darabot a Belvárosi Színház szeptember 22-én mutatta be. Ekkor, vagy az ezt követő napokban Tamási még Pesten tartózkodott; Zilahy színpadi művét október 24-én tűzték műsorra. Tamási ekkor tehát ismét Budapesten időzött. Utóbb már bizonyára az Énekes madár sorsát intézendő. Játékát tehát október első két hetében írta – Farkaslakán. Az előbbi adatok alapján bizonyos, hogy téved Féja Géza, Tamási Áronról szóló könyvében (Arcok és Vallomások sorozat, Szépirodalmi Kiadó, 1967). A 71. lapon a következő olvasható: „1932-ben írta esténként kézzel az Ősbudavár kávéházban, az Ostrom utca tövében.”

A későbbi félreértés eloszlatása végett kell megjegyezni: bár az Ábel regényciklus második kötete, az Ábel az országban 1933 végén jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, előtte – Ábel a Társadalomban címmel – részletekben közölte a Brassói Lapok. Tamási tehát jól emlékszik, amikor az Énekes madár születését összekapcsolja a regénytrilógia második részének bejezésével.

A Vadrózsa ágá-ban pedig (1966) nemcsak 1933 „ragyogó őszét” idézi fel, amelyet Farkaslakán töltött, de az Énekes madár diákkorig visszanyúló előzményeire – hajdani „nyáresti bolygásaira” s a „legényekkel való kötődéseire” – is utal, amelyek nyomán „mesejátékká öltözött” a felejthetetlen otthoni világ. Mindebből kitűnik, hogy a gondolat sokáig fészkelődött, amíg megtalálta a maga formáját és művé formálódott.

Az „alig néhány hetes madarat” Budapesten próbálta Tamási „röptére ereszteni”, de a Nemzeti Színház akkori igazgatója – Voinovich Géza – kurtán-furcsán elutasította. Ennek körülményeiről Tamási a Brassói Lapok 1933. november 1-i számában megjelent esszéjében adott hírt.

1933 decemberében Magyarországon irodalmi körúton járt, s Debrecenből december 11-i dátumozással írta Füzi Bertalannak, a Brassói Lapok szerkesztőségébe: „A darabot odaadom a karácsonyi számra, bár a Céhnél is kilátásba helyezték a kiadását, s a felvidéki Kazinczynál is. Jónak tartom, ha ott és éppen karácsonykor jelenik meg. Remélem, ahogy írta, a darab kéziratát Koréh Lászlótól el is vitte. Vigyázzon azonban, hogy a harmadik felvonás elejéről is ott legyen kéziratban az a néhány oldal, amit a Helikon novemberi száma közölt. Ha nem lenne meg, akkor a Helikonból ki lehet szedetni azt a részt.”

1933 karácsonyán a Brassói Lapok ünnepi mellékleteként olvasható először – egész terjedelmében – az Énekes madár. 1934 májusában – Féja Géza szorgalmazására – a felvidéki Magyar Írás különszámként közli Tamási drámáját. A Tornalján működő Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet kiadványának nyomdai munkáit ezúttal – a pozsonyiak helyett – a budapesti Bethánia nyomda végezte. A kiadványhoz Féja Géza írt előszót, s Muhoray Elemér fűzött technikai útbaigazításokat az öntevékeny színjátszó csoportok számára.

1934. október 18-án a budapesti rádióban hangjátékként mutatták be az Énekes madar-at. Csanádi György rendezte, s Eszter szerepét Ignácz Rózsa, Reginát Vaszary Piroska, Magdót Komár Júlia, Mókát Juhász József, a papot Bihary József játszotta.

Az első színpadi bemutatásra – Márkus László irányításával – az „Új Thália” együttes vállalkozott. Ez az avantgárd alkalmi társulat 1934. március 4-én kezdte el működését a Magyar Színházban: Felkai Ferenc Bábel-jét játszotta, melynek rendezője Palasovszky Ödön volt. Palasovszky működését azonban a rendőrség betiltotta, s helyére Pünkösti Andor lépett. Tamási darabját már ő rendezte.

Az Énekes madár 1935. november 17-i ősbemutatójáról – amely az orfeumi célokra épült Royal Színház színpadán zajlott – írta Schöpflin Aladár: „Úgy látszik, a mese élőbb valami a székely népben, mint a magyarság többi részében, belejátszik az emberek mindennapi életébe… Tamási ezt a tényt írói eszközül használja: mesemovítumokat, babonaságokat összekever realitásokkal; amit darabjában elmond, az olyan, mint a színpadon szereplő fa: a földbe van gyökerezve, de alkalmilag fölnyúlik az ég felé… A cselekvény fordulataiban kevés súlyt vet a valószínűségre és a belső összefüggésekre, csak az egyes jeleneteket dolgozza ki nyers, naiv hatások elérésére. Ezek a jelenetek így nagyon kedvesek, színpadilag jól játszhatók, mint például a házsártos vénasszonyok és a goromba vőlegények civódása és összebékélése, a két vénlány veszekedése az esküvőről, a kis Magdóka és a szerelmes Móka közötti éjszakai beszélgetés, mikor a lány a házból kiűzve a tornácon fekszik, s a legény a fa ágán gubbaszkodik, vagy Móka beszélgetése a szerelemről anyjával. A jelenetek állandóan a bohózat szélén járnak, a humor nyers és parasztos, de a maga nemében van jó íze. Az egész dolog inkább kísérlet, de érdekes kísérlet a népköltészet hangjának színpadi értékesítésére. Ha folytatása lenne, több és jobb dramaturgiai apparátussal, jó dolgok kerülhetnének ki belőle.

Az Új Thália Társaság eszmei céljainak szolgálatában szerencsésen kezdte meg előadásainak sorozatát ezzel a darabbal. A maga szerény eszközeivel, Pünkösti Andor rendezésével általában jól kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket Tamási színjátéka kínál, s ami egyenetlenség az előadásban van, azt szívesen tulajdonítjuk az eszközök szegénységének… Legérettebb színészi alakítás a szereplők közül Orsolya Erzsié; teljes életet ad az alaknak, s pontosan a szerepből folyó stílus vonalán belül marad mindig. Nagyon kedvesen játssza lírai szerepét Tolnay Klári, de jókedvvel és buzgósággal játszanak a többiek is: Hollós Melitta, Fülöp Sándor, Hoykó Ferenc, Egry István, Étsy Emília, Lukács Margit, Harsányi M., Egyed Lenke, Faragó Sári, Tarai Teri, Jákó Pál.” (Nyugat, 1935. december, 12. sz.)

Molter Károly viszi szét a nevezetes színházi esemény jó hírét Erdélyben, ahol a mű született. „És ha valaki, akkor Tamási alkalmas arra – írta –, hogy a pesti ízlést és fonetikát kissé a mai magyar nép élete felé terelje, s mint csudakecskéje a szarvával, oldalba bökje székely észjárásával a magyar főváros jól ismert színpadnyelvét. Aki végignézte a darab főpróbáját, aztán végiggyönyörködte a premiert, igazat adott a lelkendező magyar sajtó kifogásainak is. Talán a Pester Lloyd, mely legszebben ismerte el a teljes irodalmi sikert, fogalmazta meg legtalálóbban a kezdő drámaíró fogyatkozását: néha áll a cselekmény, s ilyenkor a népgenre és folklór feledteti az akció mondókás zökkenését. De melyik néző törődött a végig eleven színpad láttára a megálló mesével? Ki érezte a sűrűvé csomósodó vérkeringést megállásnak, hiszen Tamási egyszer sem hagyta megaludni, s tréfás vagy mitikus föloldásai sohasem hatottak ordenáré érvágásoknak. Az író nem szállt alá az »actio curiosa« vagy a commedia dell’arte paraszti olcsóságába, hanem magával emelte a néplelket egy tiszta és reális szintre, melyen ötlet ölte meg a deklamációt és mély érzés a trivialitást. Aggódva figyeltük a közönséget, mikor a vénleány hisztériáján bruhaházott, de megbocsátottuk neki, mikor nyíltszíni tapssal fizetett a fölvillanó néptréfa kék fényének. Igen, evvel a pesti közönséggel mégis beszélhet az író, nem kell, hogy kiszolgálja, ha van ereje, hogy ízlést parancsoljon neki. Az Énekes madár ilyen kísérlet volt az ízlésváltoztatásra, s talán ezért is jelent fordulót a mai válságban, akármilyen kedélyes lassúsággal röpült is föl a deszkára…

Pünköstinek nagy része van abban, hogy Tamási Áron s vele az új erdélyi magyar dráma hitelre talált a fáradt magyar játékstílus területén.

Kodály Zoltán tanítványának, Ránkinak a székely zenéje tetszett: nem véletlen hát, hogy az Énekes madar-at most már tíz estére kitűzte az Új Thália sorozatos előadásra.” (Erdélyi Helikon, 1935. december, 10. sz.)

Hamarosan a kolozsvári Magyar Színház is állandó műsorába iktatta Tamási művét. A kolozsvári bemutató 1936. február 7-én volt, Kádár Imre rendezte, az első és a harmadik felvonást Kós Károly díszletezte, és ez évben tizenegyszer játszották.

Adós volt még azonban az Énekes madár színpadra vitelével a budapesti Nemzeti Színház. 1939 tavaszán, amikor a Tündöklő Jeromos váratlan sikert hozott, Németh Antal elhatározta az Énekes madár műsorra tűzését is. Így a Nemzetiben 1939. szeptember 16-án került sor a bemutatására. Huszonkétszer játszották. Mint a Royal-beli ősbemutatót, ezt is Pünkösti Andor rendezte. Schöpflin Aladár megfigyelése szerint Szeleczky Zita „nem realisztikus parasztlányt”, hanem „mesebeli lánykát” formált, a „népfantázia ideálképét”, de épp földöntúli szépségével s „érzéki forróságtól remegő” vonásaival hatott. Az ő tudását – s ami a meséhez illik: a súlytalan lebegést – kereste Schöpflin a többi színész (Apáthy Imre, Gobbi Hilda, Ághy Erzsi, Makláry Zoltán, Hosszú Zoltán) alakításában is, de úgy tűnt, mintha csak a realisztikus helyzetek eljátszására koncentráltak volna. (Nyugat, 1939. október 1., 10. sz.)

A miskolci Városi Színház – Inke Rezső rendezésében – 1939. november 27-én mutatta be, s ezt az előadást 1940. február 13-án Székesfehérváron is siker koronázta.

A kolozsvári Nemzeti Színház – Tompa Miklós rendezésében – 1942. március 14-én újította föl az Énekes madar-at, s újólag tizennégyszer játszották. Színháztörténeti adat az előadással kapcsolatban, hogy 1944 decemberében (12-én és 14-én) az elmenekült kolozsvári együttes Budapesten játszotta a Magyar Művelődési Házban. Ezzel az előadással szűnt meg a kolozsvári Nemzeti Színház. Alighanem ez a kolozsvári volt Tamási életében a legkedvesebb előadás.

A Film Színház Irodalom tudósítója – Egyed Zoltán – így rögzítette „előadás közbeni” beszélgetését Tamásival, 1942 tavaszán:

„– Meghívtam Magyarország összes madarászait az Énekes madár premierjére, és mint látod, szép számmal igyekeztek eljönni. (Telt ház volt.) Egyébként az előadást nagyon szépnek, színészi szempontból tökéletesnek tartom.

– Tehát fogsz a kolozsvári színháznak új darabot is írni?

– Hogy újat-e, nem tudom, mert el vagyok kötelezve a pesti Nemzeti Színháznak. A darab már kis híján kész is van, a címe „Szivárvány”. Nagyon szeretném, ha az ősbemutató Kolozsváron lenne, de nem tőlem függ, hanem tőlük.”

Tudjuk, hogy Illés Endrének is jó érzéssel számolt be az Énekes madár kolozsvári felújításáról. „A darabom felújítása, tegnapelőtt, elég jól sikerült. Persze, nagy ellenkezések nélkül engemet sohasem lehet elsózni, de a darabnak lelkes hívei is egyre szaporodnak.” (1942. március 16. – Közzétette: Illés Endre, A só íze című kötetében, Magvető, 1976.)

Erdélyben Tompa Miklós nevéhez az Énekes madár több előadása kötődik. 1958 májusában a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatóival, 1968. május 4-én Székelyudvarhelyen ünnepi előadás keretében a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház együttesével, ezt követően a marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatával 1978 novemberében vitte színre Tamási darabját. Valamennyi előadás Bakk Lukácsa és egyben kiemelkedő szereplője Ferenczy István volt. Az Énekes madár színpadi életében ez a marosvásárhelyi érte meg a legtöbb előadást: több mint száz alkalommal játszották.

1967. október 26-án a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet hallgatói újólag bemutatták a darabot Lohinszky Lóránd rendezésében. 1968-ban, április 24-én a kolozsvári Állami Magyar Színház Márton János vezetésével adta elő. Ötvenegyszer játszották Kolozsvárott, illetve székelyföldi, máramarosi turnéjuk során.

1971. április 15-én Beke Sándor irányításával a kassai Thália vitte színpadra, 1971. október 9-én pedig a szabadkai Népszínház ifj. Szabó István elképzelése szerint mutatta be.

Kerényi Imre nevéhez négy bemutató fűződik: 1971. december 3-én a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóival vitte színre, s ugyancsak osztályának vizsgamunkájaként állította színpadra 1983. január 24-én. Az előbbi előadás 1972. május 29-én Krakkóba is eljutott. A Madách Színház 1973. február 8-án mutatta be az Énekes madar-at, s ezt a színház prágai vendégjátéka alkalmából 1973. április 6-án, Leningrádban 1974. május 12-én, Moszkvában május 15-én játszották. 1987. április 17-én pedig a Nemzeti Színház társulatával adta elő Kerényi.

A debreceni Csokonai Színház kétszer tűzte műsorára: 1961. május 5-én a Hungária Kamaraszínházban, Fényes Márta rendezésében (Móka: Dégi István, Magdó: Szabó Ildikó), 1976. március 26-án Gali László rendezésében. „A költészet szárnyán a múló idő is megújul, az igazi líra fénye a tűnő meséket is bearanyozza – írta Sándor Iván 1961-ben, a debreceniek igyekezetét méltatva. – Tamási Áronnak a ma sodró világától, a korszerű színpadtól bizony nem egy kőhajításnyi távolságban levő székely mesejátékát ezért is nem kezdhették ki az évek. A naivitásnál több benne az igazi költészet, az egyszerű játékosságnál a szívet melengető szépség.” (Film Színház Muzsika, 1961. május 26.) Az 1976-os felújítás főszereplői: Mátray Márta (Magdó) és Nagy Gábor m. v. (Móka). S ugyancsak Gali jegyezte azt az előadást, amely 1987. július 17-én Egerben, a Líceum udvarán került a közönség elé. (Magdó: Csonka Ibolya, Móka: Lippai László.)

Az Állami Déryné Színház – Kertész László rendezésében – 1969. május 3-án Csesztregen mutatta be. Veszprémben 1979. április 27-én Bohák György nevéhez fűződik a játék színpadra vitele, Győrben pedig a Kamaraszínházban 1982. szeptember 18-án, az író születésnapjára emlékezve, Illés István rendezésében játszották.

Érdekesség, hogy a hódmezővásárhelyi színház Tamási-sorozatában épp az Énekes madár nem jutott színpadra. Az 1946. szeptember 20-ára tervezett bemutató Osváth Béla rendezésével a főpróbán elakadt. Feltehetően anyagiak hiánya magyarázza a kudarcot. Magdót – mint más hódmezővásárhelyi Tamási előadások többi fiatal lány szerepét – Gombos Kati játszotta volna.

Tévéjáték is készült Tamási Áron legismertebb színművéből. Pártos Géza rendezte, s 1966. augusztus 7-én mutatták be. Magdó szerepében Halász Judit, Móka szerepében Cs. Németh Lajos lépett fel; Esztert Kiss Manyi, Reginát Mészáros Ági, Lukácsot Zenthe Ferenc, Mátét Avar István alakította.

Szőnyi G. Sándor pedig a finn televízió számára rendezte a darabot.

Tündöklő Jeromos^{^*}

Népi játék három felvonásban

1936

Szereplő személyek

TÜNDÖKLŐ JEROMOS

SÁSKA MIHÁLY, korcsmáros

GÁSPÁR, a Sáska fia

BAJNA GÁBOR

ÁGNES, leány

ÁKOS, legény

BÁLINT, legény

LINA, mindenesasszony

GYULA, asztalos

BELLA, varrónő

ŐRMESTER

PLÉBÁNOS

JEGYZŐ

KÁNTOR

MARCI, az Ágnes apja

NŐRINC, a Bálint apja

ELEK, az Ákos apja

SZABÓNÉ, posztós asszony

DOBOS

CIGÁNY, klarinétos

EGY HANG

MÁS HANG

Egy legény, két legény, három muzsikus cigány, négy ételhordó cigány, népség, ifjúság, két csendőr.

Történik egy székely faluban (de történhetik bárhol) 1936-ban.

Első felvonás

Színhely: Sáska Mihály korcsmárosnak szobája, a községházán. Gáspár fiával lakik benne, asszony nincs a háznál. A szoba félig lakószoba, de félig raktár. Nagy sörszállító- és fűszeresládák benne, hordók különböző nagyságban, fonott korsók, üvegek s polcon poharak. Az italmérési engedély kifüggesztve. Két kép a falon: az egyik, nagy háromszög keretében, egy figyelő szemet ábrázol (Isten szeme); a másik pedig a korcsmáros nagyított katonaképe. A szoba közepén hosszú és nagy asztal csupaszon. Szemben a hátsó falon ajtó, mely a tornácon keresztül három lépcsővel az utcára vezet. Ez ajtó mellett kétfelől ablak. Balról kétszárnyú nagy ajtó, mely a nagy ivóterembe vezet. Ez ajtó mögött a sarokban nagy pléhkályha, a padlásra felvezető hosszú kürtővel. Jobbról a fal mellett, elöl, kimustrált dívány fekszik, mögötte kamrába vezető ajtó, akkora rácsablak rajta, hogy az ember kényelmesen kidughatja azon a fejét. Az asztal mellett hat darab falusi faragott szék, nem mind egyformák. Most ennél az asztalnál Ákos és Bálint egymással szemben, részegen az asztalra borulva, alusznak. Ákosnak búbján a virágos kalap, a Bálinté az asztalon hever. Egy-egy pálinkásüveg mellettük. Sáska Mihály a díványon, csíkos székely párnán és csergével letakarva alszik: ingben, harisnyanadrágban és fuszékliben.

A terembe vezető ajtónak egyik szárnya nyitva van. Havas, zord tél; virradás után, az asztal felett füstölögve még ég a lámpa. Messziről farkas ordít, rá vonítani kezd a kutya, valahol a szomszédban; egy-egy kakas is szól.

Amikor a függöny felmegy, percig így látszik a szín, szereplő nélkül.

GÁSPÁR

Énekelve, söprűvel a kezében, jön a teremből a színre. „Mer a kakas… mer a kakas… kukorékol… Hirtelen elhallgat, mert Sáska, alvó állapotából, az öklével megfenyegeti. Csendben fellép a székre, onnét az asztalra, és eloltja a lámpát. Leszállás közben, Sáskára lesve és behúzott nyakkal, ismét kezdi… kukorékol hajnalba… hajnalba…” Így visszahúzódik a terembe.

JEROMOS

Hóviharos útról betérőben megnyitja az utca felőli ajtót, és bedugja a fejét, s miután körülpillant, bejön, és beteszi az ajtót. Duzzadt kupec-bőrtáska van nála. Vizsgálódik a szobában, egyszerre rájön, és nagyot tüsszent.

GÁSPÁR

A tüsszentésre gyorsan a teremből beszalad a szobába, egyszerre megpillantja Jeromost, s majdnem megrebbenve, egy helybe gyökerezve. Ó, hogy az ördög!…

JEROMOS

Nevet. Na, ne légy olyan ijedős.

GÁSPÁR

Maga hol jött bé?

JEROMOS

Én itt az ajtón.

GÁSPÁR

S hol megyen ki?

JEROMOS

Barátságosan közeledik Gáspár felé. Ejnye, hát nem tudsz vendégszeretőbb lenni!

GÁSPÁR

Húzódik Jeromostól. Én tudok, de akkor várjon! Mert izé… Előbb meg akarom tapasztalni magát! Hogy lám: miféle forma?!

JEROMOS

Megáll. Na, tapasztalj! Itt vagyok.

GÁSPÁR

Lám, mutassa a két kezit, hogy hány ujja van!

JEROMOS

Előrenyújtja a két kezét.

GÁSPÁR

Óvatosan közelmegy, és a Jeromos kezén számolja az ujjakat. Egy, kettő, három. Tízig fel. Akkor. No, ez jól van. Lám, mutassa a fülit!

JEROMOS

Leveszi a sapkáját, és mutatja a fülét.

GÁSPÁR

Számolja. Egy, kettő. No, ez is jól van. Most immár vendégszeretőbb leszek. Kérdezzen, amit akar.

JEROMOS

Ki fia vagy?

GÁSPÁR

Én az apámé. Hát maga kié?

JEROMOS

És ez a korcsma a tiétek-e?

GÁSPÁR

A községé, de mi kormányozzuk.

JEROMOS

A saját hasznotokra?

GÁSPÁR

Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük.

JEROMOS

És apád micsoda ember, nem zsidó?

GÁSPÁR

Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem véle.

JEROMOS

Most hol van?

GÁSPÁR

A seprűvel a díványra mutat. Ott aluszik, né! Tán le akarja fényképezni? A táskára mutat.

JEROMOS

Ákosra és Bálintra int a fejével-kezével. Hát ezek a legények itt az asztalnál?

GÁSPÁR

Ittak.

JEROMOS

S most?

GÁSPÁR

Most nem szólnak egy szót sem. Úgy hallom.

JEROMOS

Nevet, és vigyázkodik a szobában.

GÁSPÁR

Hát az úr honnét való?

JEROMOS

Nem erről a környékről.

GÁSPÁR

Azt az egyet elhiszem. S micsoda járatban van itt?

JEROMOS

Jöttem, hogy a vidéket tanulmányozzam.

GÁSPÁR

Megy az ablak felé. Akkor jöjjön ide az ablakhoz, mert innét jobban lehet a vidéket tanulmányozni. Nézze, hogy fú a szél, s hogy vágja a havat! Nem szokott jót hozni az ilyen idő emberben sem. Igaz-e?

JEROMOS

Közben odament Gáspárhoz. Téged hogy hívnak?

GÁSPÁR

Engem Gáspárnak, Sáska Gáspárnak. Szereti-e?

JEROMOS

Én igen; s hát te a pénzt szereted-e?

GÁSPÁR

Bajos szeretni, ha nincs!

JEROMOS

Na, várj! Kapsz tőlem száz lejt, hogy szerethessed. Odaadja.

GÁSPÁR

S ezért a száz lejért mit kell csinálni?

JEROMOS

Plakátcsomót húz ki a táskából. Ezeket a plakátokat elterjeszted a nép között, egyebet semmit.

GÁSPÁR

Szabad-é elolvasni, hogy mi van rajta megírva?

JEROMOS

Hát, hogyne! Leereszkedéssel. Egyenesen kívánatos.

GÁSPÁR

No, akkor béosztjuk szépen: maga nézzen ki ott az ablakon, s tanulmányozza az én vidékemet; s én addig tanulmányozom a magáét, ezt a sárgát. Olvassa. „Figyelem! Figyelem!” Odaszól Jeromosnak, aki hol kinéz az ablakon, hol vizsgálódik a szobában. Hát figyeljen legalább maga! Hiszen maga írta. Maga írta, ugye?

JEROMOS

Én, én. Olvassad csak, mert figyelek.

GÁSPÁR

Olvassa. „Gazdák, munkások: falvak lakosai! Férfiak! Asszonyok, elhanyagolva éldegéltek.”

JEROMOS

Nem jól olvasod, te! Plakát-hangon mondja, ahogy kell. „Férfiak, asszonyok: elhanyagolva éldegéltek…”

GÁSPÁR

Olvassa. „Elhanyagolva éldegéltek, mert senki sem törődik veletek. Vezéretek nincs. Aki jóra vezet, mind hitvány.”

JEROMOS

Te buta! Javítva mondja. „Vezéretek nincs, aki jóra vezet. Mind hitvány a hamis próféta!”

GÁSPÁR

Olvassa. „Mind hitvány a hamis próféta, de hamarosan eljön ide közétek az igazi. Ő nemcsak prédikálni fog nektek vizet, miközben bort iszik… valahol a hamis, hanem meg fogja mutatni nektek a boldogulás útjait, kezdetben pénzzel…”

JEROMOS

„…a boldogulás útjait. Pont. Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket.”

GÁSPÁR

Olvassa. „Kezdetben pénzzel is fog támogatni benneteket. Figyelem! Ne kérdezzétek majd tőle, hogy merről és honnan jött, hanem bizalommal tekintsetek jóságos barna arcára. Nagy és erős lesz ő, és boldogító a politikája, melynek jelszava: le!”

JEROMOS

Kikapja a kezéből a plakátot, és olvassa. „…melynek jelszava: le az urakkal, éljen a nép! Éljen, és sorakozzék az ő egyetlen vezére mögé, aki nagy lesz és erős, hogy naggyá és erőssé tehesse a népet is. Figyelem! Már közelg a nagy nap, melyen megjelenik ő. Kiáltsátok lelketekben máris: Jöjjön, jöjjön! Jöjjön már!… Figyelem! Figyelem!” Befejezte, s ránéz Gáspárra.

GÁSPÁR

Kifogyott?

JEROMOS

Tetszik-e neked?

GÁSPÁR

Nekem igen, de azért széjjel mégiscsak akkor osztom, ha előbb megmutatom apámnak. Mert ő a szakértő a falu dolgában, s ha ő is jóváhagyja, ami írva vagyon, akkor akadály csakugyan nem lesz nálam se.

JEROMOS

Jól van, megmutatjuk apádnak is. Hát ő szereti-e a pénzt?

GÁSPÁR

Apám-e? Az aprót nem annyira, de a darabosát borzasztólag.

JEROMOS

Közben odament a díványhoz, és Sáskát lehajolva vizsgálja. Megnyerő ember, így, ahogy alszik.

GÁSPÁR

Ó, elevenen százszorta megnyerőbb! A háborút is megnyertük volna, ha mindig ébren lett volna. No, várjon, mert felköltöm.

JEROMOS

Tiltakozó mozdulatot tesz, de aztán gyorsan. Jól van, költsd fel!

GÁSPÁR

Fél térdre ereszkedik a dívány mellett, és költögeti. Édesapám, egy percre keljen fel!

SÁSKA

Nyöszörög.

GÁSPÁR

Keljen fel, mert van itt valaki.

SÁSKA

Adj neki.

GÁSPÁR

Mit adjak neki?

SÁSKA

A nagyobbik demizsonból.

GÁSPÁR

Igende egy tekintetes úr van itt. Jeromosra hunyorít, hogy címmel megtisztelte.

SÁSKA

Jó, ó, ó.

GÁSPÁR

Igende ennek a tekintetes úrnak nagyon sok pénze van!

SÁSKA

Hirtelen felül, s dörzsöli a szemét, mintha csodát látna, majd örömmel felkiált. Szervusz, Jeromos!

JEROMOS

Zavartan áll: látszik, hogy nem ismeri Sáskát.

GÁSPÁR

Biztatja Jeromost. No, most köszönhet neki! Látja-e, milyen kedves ember!

JEROMOS

Szervusz. Határozottabban. Szervusz.

SÁSKA

Felugrik, megöleli Jeromost. Jó cimborám!… Édes barátom!… Hát mi jóban jársz ezen a mi tájékunkon?

GÁSPÁR

Tette magát a tekintetes úr, hogy nem üsmeri édesapámat, de nekem száz lejt adott.

SÁSKA

Százat? Hű, a piculáját! Nagyot változtál, Jeromos, mert az orosz fogságban egy kopekért kivetted volna a szememet. Igaz-é?

JEROMOS

Igaz. De hát az idő múlik, s az ember változik.

SÁSKA

No hát, ülj le! Nem vagy te gólyamadár!

GÁSPÁR

Gyorsan széket tesz Jeromosnak a dívány mellé.

JEROMOS

Köszönöm. Leül.

SÁSKA

Közelhajolva vizsgálja, mert gyanút fog, hogy ez nem az ő barátja. Hát csakugyan te vagy-e?

JEROMOS

Én.

SÁSKA

S aztán hogy élhetsz? Ülőhelyzetben visszahúzódik a díványra.

JEROMOS

Elég jól. Hát te, hogy vagy?

SÁSKA

Amint látod, így összekuporodva s nagy tisztelettel irányodba.

JEROMOS

Úgy látom, jól ment a dolgod, amióta nem láttuk egymást.

SÁSKA

Nekem jól, de olyan nagy titokban, hogy még én sem vettem észre. Nevet.

JEROMOS

Közben feláll, hogy levesse a nagykabátját.

SÁSKA

Gáspárhoz. Segíts neki, Gáspár!

GÁSPÁR

Hát hogyne! Mindent leveszünk a tekintetes úrról. Szegre akasztja a Jeromos kabátját, a táskáját melléje.

JEROMOS

Visszaül a székbe, de már otthonosabban, urasabban.

SÁSKA

Feláll, s egészen közelről vizsgálja a Jeromos orrát s fülét. Mégis te vagy!… Te vagy, ugye?

JEROMOS

Kacag. Én, én.

SÁSKA

Lám, állj fel egy kicsit.

JEROMOS

Feláll.

SÁSKA

Fordulj, s mozogj egy kicsit! Hadd gyönyörködjem benned, hiszen rég nem láttalak! Jeromos mozgása közben, a háta mögött megjátssza, hogy ez nem az ő barátja.

JEROMOS

Fordul és mozog, s járás közben megáll a fal mellett, s felváltva nézi az italmérési engedélyt és az Isten szeme képét. Istenem, hogy telik az idő!… De azért, ha nem is látnálak téged, hanem csak a hangodat hallanám, úgy is rögtön meg tudnám mondani, hogy te vagy Sáska Benedek!

SÁSKA

Visszaereszkedik a díványra. Benedek?! Tán nem onnét az italmérési engedélyről olvasád le olyan jól a nevemet?

JEROMOS

Hirtelen megfordul: látszik, most kisülhet, hogy nem az egymás barátai. A nevedre jól emlékeztem.

SÁSKA

No, csak azért! Mert engemet Mihálynak hívnak. Csupán az italmérési levél szól a Benedek bátyám nevire.

JEROMOS

A homlokára üt. Igaz! Hát persze! Na, látod, mennyire meg tud hülyülni az ember.

SÁSKA

Ne búsulj, hülyén sem nehezebb az élet.

JEROMOS

Nevet. Igaz… Erről jut eszembe: feleséged nincs?

SÁSKA

Egyszerre nagyon elkomorodik. Feleségem?!

JEROMOS

Igen.

SÁSKA

Gáspárhoz, mintha leckét kérdezne. Gáspár!

GÁSPÁR

Tessék, édesapám! Odaáll az apja elé.

SÁSKA

Édesanyád van-é?

GÁSPÁR

Látszik, hogy be van tanítva. Nekem édesanyám csak lett volna, de nincs.

SÁSKA

S miért nincs?

GÁSPÁR

Azért nincs, mer megcsúfolt minket, s mi őt elfelejtettük.

SÁSKA

Jól van. Keresd meg a csizmámot, s add ide!

GÁSPÁR

Megfogja a két csizmát, ami az apja lábánál áll, s odakoppintja a földhöz. Tessék.

SÁSKA

Honnét kerítéd elé?

GÁSPÁR

Én a föld fenekiből.

SÁSKA

Húzza a csizmát. No, jól van. Édesanyád van-é?

GÁSPÁR

Lett volna, de nincs!

SÁSKA

No, ha nincs, akkor tölts pálinkát nekem. Tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s ez a barátom. Húzza a csizmát, s háborog. Feleség?! Nekem? Nyavalyát! Hirtelen megragadja vállban Jeromost. Érted te ezt, Jeromos?

GÁSPÁR

Miközben üvegben pálinkát s két poharat rak az asztalra. Ne kívánjunk sokat a tekintetes úrtól, édesapám!

SÁSKA

Igaz. Leül az asztal mellé. Gyere, s ülj le, Jeromos! Tölt a poharakba. Gáspár, te eredj, s tisztogassad a termet!

GÁSPÁR

Visszamegy a terembe, seprővel.

JEROMOS

A széket, melyen ült, Sáska mellé teszi, s abba leül.

SÁSKA

Felemeli a poharat. No, Jeromos, bármilyen szándékkal jöttél: szervusz! Koccint.

JEROMOS

Szervusz, édes jó cimborám! Iszik.

SÁSKA

Ivás után. S most beszélj.

JEROMOS

Azt megtehetem.

SÁSKA

Neked nincs valami nagy bánatod?

JEROMOS

Nekem nincs.

SÁSKA

Hát valami nagy örömed?

JEROMOS

Az nincs.

SÁSKA

Hát akkor mi a nyavalyád van?

JEROMOS

Terveim vannak.

SÁSKA

No, várj, mert erre jobban elhelyezkedem. Helyezkedik. Halljuk, lám!

JEROMOS

Azon kezdem, hogy amikor mi hazakerültünk a fogságból, akkor az első időben mint egyszerű bányász dolgoztam. Egy év múlva azonban gondoltam egyet, s önálló vállalkozásba fogtam.

SÁSKA

No, azt jól tetted. Erre igyunk egyet. Tölt.

JEROMOS

Ismét egy év múlva jövedelmezőbb vállalkozásba csaptam át; s aztán három-négy évenkint így mentem előre; ezzel a módszerrel elértem, hogy idővel szép pénzt takarítottam meg.

SÁSKA

Mennyit?

JEROMOS

Negyedmillió lejt.

SÁSKA

Megragadja az asztalt, s a meglepetéstől félig felemelkedik. Mennyit?!

JEROMOS

Negyedmilliót.

SÁSKA

Kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Az ivóteremből, seprővel a kezében befut. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Hamar végy elé kenyeret s szalonnát! Mit gondolsz: tizenhat esztendeje nem láttuk egymást: én s a legjobb barátom! Kihajtja. S itt mennyi van? Itt nálad?

JEROMOS

Hetvenötezer.

SÁSKA

Gáspárhoz, még emeltebb hangon. Ezüsttányért s ezüstkést adjál, Gáspár fiam!

GÁSPÁR

Közben kenyeret s szalonnát rakott az asztalra. Holnap vesszük meg, reggel nyolc órakor.

SÁSKA

Nagy bicskát vesz ki a zsebéből, kinyitja, s odateszi Jeromos elé. Itt a bicskám is, Jeromos. Vágjad s egyed azt a kenyeret s azt a szalonnát!

JEROMOS

Kezébe veszi a bicskát, s Gáspárhoz. Gáspár, add csak vissza azokat a plakátokat!

GÁSPÁR

Miközben szedi elé. Hát ne terjesszem széjjel?

JEROMOS

Ne.

GÁSPÁR

S mért?

JEROMOS

Átveszi a plakátokat. Majd élőszóval és cselekedettel fogjuk megcsinálni, amit ezen a plakáton megírtam. Zsebre vágja, s Gáspárhoz. A száz lejt megtarthatod. Mind visszaadtad a plakátokat?

GÁSPÁR

Mind, csak éppen hármat nem. Azt a hármat a szél elvitte.

JEROMOS

Elvitte?

GÁSPÁR

Azt el. Az előbb, az ablakból odaáltal a teremben. Ilyen a szél, ilyen is volt mindig.

SÁSKA

Azok miféle cédulák, te, Jeromos?

JEROMOS

A nép számára valók, hogy mit kell csinálni, ha mindnyájan boldogulni akarunk.

SÁSKA

Az angyalát! Hát adjál nekem is legalább egyet, hiszen egész életemben ilyen cédulát kerestem, ami útbaigazítson a boldogulás tárgyában.

JEROMOS

Mondtam, hogy inkább élőszóval.

SÁSKA

Hát akkor kezdjed! Mit akarsz? Hogy lehetünk boldogok?

LINA

Frissen és jókedvűen, kopogtatás nélkül bejön. Adjon Isten jó reggelt! Két bögrében reggeli kávét s kenyeret hoz.

SÁSKA

Az ajtónyílásra hirtelen hátrafordul, s örömmel. Jó reggelt, Lina! Gyere csak, gyere!

LINA

Hoztam a reggeli kávét.

SÁSKA

Jól van. Tedd csak le, s állj kedvezően. Vár egy kicsit, s aztán urasan. Úgy állsz-e, kedvezően?

LINA

Mosolyogva. Úgy.

SÁSKA

Akkor hát hadd mutassalak bé a barátomnak. Ültében urasan mutatja. Ez Lina, az én főasszonyom. Bök Jeromos felé. Ez pedig Jeromos úr.

LINA

Örömmel, előzékenyen. Jeromos úr?

SÁSKA

Az én hirtelen és leggazdagabb barátom.

LINA

Mihály sokat emlegette Jeromos urat.

SÁSKA

Hogyne, amikor valami rosszat akartam csinálni, előbb mindig Jeromost mondtam.

LINA

Most igazán örvendek, hogy láthatom.

SÁSKA

No, nézd meg jól. Ölelőleg nyújta ültéből Lina felé a két karját. S nekem, ami jár!

LINA

Megcsókolja Sáskának az arcát.

SÁSKA

S ezenküjjel mi újság?

LINA

Semmi, hálistennek.

SÁSKA

Akkor mehetsz, mert Jeromos úrral éppen most váltjuk meg magunkat s a világot.

LINA

Mosolyogva, indulóban. Biza jó volna, ha megváltana minket valaki. De hamar, egy perc is késő. Elmegy.

JEROMOS

Hát azt mondtad, hogy nincsen feleséged?

SÁSKA

Én azt.

JEROMOS

Hát ez a Lina?

SÁSKA

Ez nem hites. Sokkal jobb annál. Tíz esztendeje, hogy a papnál szolgál, s attól kezdve hordja onnét a kosztot, nekem s a fiamnak. No, igyuk meg ezt a kávét!

JEROMOS

Megkóstolja a kávét. Nagyon jó, te! Ez a kávé!

SÁSKA

No, ha jó, akkor folytasd az előterjesztést. Vagyis: mi az, amit te gondolsz? Hogy lehetünk boldogok?

JEROMOS

Az alvó legényekre mutat. Vajon itt ezektől a megbújt legényektől beszélhetek?

SÁSKA

Bátran! Reggel hat órakor még olyan részegek voltak, mint a disznyó.

JEROMOS

Közelebb bújik Sáskához, s nagy jelentőséggel. Tudod, mit akarok? Népmozgalmat akarok! Valami bátor és nagy dolgot. Üzlet is van benne, de jól jár a nép is. Ami pénzt megtakarítottam, erre a munkára szánom.

SÁSKA

Hát osszuk széjjel, te! Magunk között s a nép között! Estig elvégezzük.

JEROMOS

Ingerülten legyint. Bolond vagy!

SÁSKA

Hát akkor mit akarsz? Mondd meg, a száddal! De hamar!

JEROMOS

Feláll, s pózba vágja magát. Értesz te a politikához, Mihály?

SÁSKA

Én most nem.

JEROMOS

Hát akkor figyelj ide! Nekem nyitva volt a szemem tizenhat esztendőn keresztül, s megtanultam, hogy mire kell építeni egy politikusnak. Tudod, mire? Hát én megmondom neked: a tömegre! Ez az első és legfontosabb tényező. Tehát: én most azért jöttem ide, hogy megszervezzem ezt a falut. Azután megszervezem a vidéket, s így tovább. Én mondom neked, s te pedig biztos lehetsz benne, hogy egy esztendő múlva tízezer megszervezett emberem lesz. Ez a tízezer ember pedig nemcsak erőt és hatalmat fog jelenteni, barátom, hanem üzletet is! Mert a kormány, vagy akár az ellenzék, vagy akármelyik párt is, nagyon boldog lesz, ha én ezt a tömeget szállítom neki. S tudod, mi ennek az ára? Fejenkint legalább száz lej. S tudod, mennyi ez tízezer ember után? Egymillió lej!

SÁSKA

Görnyedve az asztal mellett. Borzasztó…

JEROMOS

Mi borzasztó?

SÁSKA

Az egymillió. Olyan sok, hogy borzasztó!

JEROMOS

Hát ez az én legújabb vállalkozásom: egy ilyen mozgalom, aminek az élére állok.

SÁSKA

Ültéből Jeromosra veti a fejét. Egyszóval, te erre akarod költeni a pénzedet!

JEROMOS

Erre.

SÁSKA

Mutasd azt a pénzt!

JEROMOS

Nagy köteg bankót mutat.

SÁSKA

Felugrik a székből, s kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Hamar tégy tüzet, mert az angyal trombitája szólott!

GÁSPÁR

Rég várta az emberiség. Tüzet tesz a szobában.

SÁSKA

Jeromos elé áll. Én leszek a hoppmestered, Jeromos.

JEROMOS

Helyes. Nagyon jó.

SÁSKA

Mi fizetést folyósítasz a hoppmesternek?

JEROMOS

Ötezer lejt.

SÁSKA

Tartja a tenyerét. Számold le!

JEROMOS

Nagy bukszából számolja s adja. Egyezer, kétezer. Hirtelen meggondolja magát. A másik hármat majd a jövedelmemből kapod meg.

SÁSKA

Ennyi is jó. Elteszi a pénzt. S most én kérdezek tőled valamit: értesz te a letelepüléshez, Jeromos?

JEROMOS

Viccesen, utánozva Sáskát. Én most nem.

SÁSKA

Hát akkor figyelj ide! Itt lesz a lakásod, ebben a szobában. S egyben az irodád is itt lesz. Bérendezem én neked, mint egy szolgabírónak. Csak egy kikötésem van: az italt mindenki innét vegye tőlem. S még egy, de ez a legfontosabb. Rámutat Gáspárra, aki még tűzgyújtással foglalkozik. Van nekem egy fiam, ez itt né, ez a Gáspár! Úgy ügyelj, hogy ennek az én fiamnak semmi bántódása ne legyen, mert a te fejed s az én fiam! Értetted-e?

JEROMOS

Jól van. Légy nyugodt.

SÁSKA

Szétmutat a szobában. Egyébként a tiéd az egész szoba is, a falu is. Élj úgy, mint Ádám a paradicsomban. Hirtelen eszébe jut. De igazolványod van-é?

JEROMOS

Van. Előveszi.

SÁSKA

Csak rápillant. Hát a fénykép hol van róla?

JEROMOS

Van az is. Előveszi, s odaadja.

SÁSKA

Hamar a képet megnyálazza, ráragasztja az igazolványra, pecsétnyomót vesz elé, s ráüti, az igazolványt a székre teszi, s ráül, s megnyomkodja, aztán visszaadja Jeromosnak. Tedd el jól, s ne búsulj.

JEROMOS

Nézi a pecsétet az igazolványban.

SÁSKA

Ne félj, ember azt nem olvassa ki.

GÁSPÁR

Jelenti az apjának: Jól ég a tűz, édesapám.

SÁSKA

Gyere ide, Gáspár!

GÁSPÁR

Odamegy.

SÁSKA

Ez lesz a titkárod, Jeromos. Mit folyósítasz neki?

JEROMOS

Ezer lejt. Odaadja Gáspárnak.

GÁSPÁR

Gyönyörködéssel nézi a bankót. Aratnak rajta!… Kinéz az ablakon, s csodálkozó szemmel. Ilyen nagy télben!…

SÁSKA

Gáspárhoz. Osztán Jeromos úrnak mindig a keze alatt légy!

GÁSPÁR

Nagyon vidáman. Ott leszek mindig, a nagyságos úr keze alatt, a jobb keze alatt. Haptákba vágja magát, mint szolgálatban. Legyek-e még valami, édesapám?

SÁSKA

Igen. Légy a mi őrzőangyalunk!

GÁSPÁR

Nagyon vidáman. Az legyek! Őrzőangyal! Vagyis édesapámat őrizni fogom a rossztól, s Jeromos urat pedig a jótól.

SÁSKA

Nevetve. Apád helybenhagyja. Mehetsz!

GÁSPÁR

Visszamegy a terembe.

JEROMOS

Leül a székbe, ahol ült azelőtt. Kezdjük hát el a munkát! A széket Sáska felé fordítja, s mint egy főnök. Előbb az urakkal akarok beszélni, akik ebben a faluban vannak, s azután a néppel. Lehet-e?

SÁSKA

Mindent lehet, amit akarsz.

JEROMOS

Kik vannak itt urak?

SÁSKA

A pap, a jegyző, a kántor s a csendőr őrmester.

JEROMOS

Úgy akarom, hogy ezek jőjjenek el ide hozzám, ne pedig én menjek hozzájuk. Érted?

SÁSKA

Akkor elsőbben is belé kell férkőzni a bizalmukba.

JEROMOS

Feláll, zsebéből a plakátokat a tűzbe veti, s közben. Na, gondolkozzál, hogyan férkőzzünk a bizalmukba.

SÁSKA

Mit égetsz?

JEROMOS

A plakátokat. A helyzet így követeli, s a politikus alkalmazkodik. Na, kitaláltál-e valamit?

SÁSKA

Igen. Elsőbben is más ruhát kell neked felvenni. Van-e?

JEROMOS

Itt nincs.

SÁSKA

Akkor veszünk egyet, szép úri öltözetet. Kiált. Gáspár!

GÁSPÁR

Befut az ivóteremből. Tessék, édesapám!

SÁSKA

Elmész hamar a kántor úrhoz, s a ferencjóska ruháját elhozod. Mondjad neki, hogy apádnak egy pénzes barátja érkezett, aki meg akarja vásárolni. No, hamar! Egy-kettő! A ferencjóskát!

JEROMOS

Gallért és nyakkendőt is küldjön.

SÁSKA

Mindent, ami kitelik tőle.

GÁSPÁR

Veszi az ujjasát s a sapkáját. Szipkája is van. Burustyánkő! Még azt is elhozom.

SÁSKA

Gáspárhoz. S mondjad mindenfelé, hogy egy mezei próféta érkezett, akinek sok pénze van!

GÁSPÁR

Ne féljen, mert mindenütt hirdetni fogom! Az utca felőli ajtón gyorsan kimegy.

JEROMOS

Három láda van egymáson, s közben felül annak a tetejére.

SÁSKA

Szeretsz olyan magosban ülni?

JEROMOS

Fogok.

SÁSKA

Jól van. Majd bérendezek neked egy trónust, ide a szobába. Továbbá pedig: az urak bizalmába tudod mivel férkőzünk belé? Pénzzel! Vagyis a pappal azt csináljuk, hogy veszel az oltár számára valami ajándékot, teszem azt, két angyalt. A jegyzőnek van egy eladó telke; azt szépen megveszed tőle, hogy te itt le akarsz telepedni. A kántortól megveszed a ferencjóskát, a csendőr őrmesternek pedig két fokkal nagyobb rangot mondasz.

JEROMOS

Okos vagy. S aztán a néppel hogy legyen?

SÁSKA

A néppel? Gondolkozik, majd komolyan. A néppel?… Az más. Egészen más… Arról nem lehet úgy beszélni, ahogy az urakról. S így sem lehet, hogy te ott ülsz fenn, s onnét hallgassad.

JEROMOS

Hát mit csináljak!

SÁSKA

Szállj le! S gyere, üljünk vissza az asztal mellé.

Visszaülnek.

Künn lovak csengetnek, a szán előtt. Majd hallatszik, hogy megállnak a lovak.

JEROMOS

Halljuk.

SÁSKA

Először is: az a baj, Jeromos, hogy van itt a faluban egy legény, aki nagy bökkenő lehet neked. Kicsi birtoka van, s azon gazdálkodik. S nagy hatalma van a nép előtt, az egész környéken.

JEROMOS

Hogy hívják?

MARCI

Köznapi, székely ruhában, havasan, zúzmarásan, báránybőr sapkában és ostorral, az utca felől. Jó reggelt, Mihály!

SÁSKA

Ültéből. Jó reggelt, Marci komám.

MARCI

Megnézi Jeromost, majd az alvó legényeket. Adj hamar egy felet az erősből. Vigyem el. Meggémberedtünk ebben a hidegben.

SÁSKA

Feláll, méri az italt. Honnét jöttök?

MARCI

Meg-megnézi a legényeket. Felmennénk vala tegnap a havasra, mert Mátyással vitánk volt valami levágott fák miatt. Megkértem Gábort, hogy jöjjön el velünk, s tegyen igazságot közöttünk. Most onnét jövünk, s meggémberedtünk erősen.

SÁSKA

S tett-e Gábor? Igazat.

MARCI

Ő igen.

SÁSKA

S feléd esett, úgy látszik. Odaadja az italt.

MARCI

Az igazság-e? Nemigen.

SÁSKA

S mégis te veszed a pálinkát?

MARCI

Én, mert én kértem Gábort, hogy jöjjön el ebben a hidegben. S osztán megnyugodtam abban is, ahogy ítélt. Nem engem nézett, se nem Mátyást, hanem az igazat.

SÁSKA

Ott van a szánon, odaki?

MARCI

Gábor-e? Ő ott.

SÁSKA

Kiálts ki neki, hogy egy percre jöjjön bé. Egy barátom van itt, ez az úr: jó volna, ha egy kicsit ismerkednének. Éppen most beszélénk róla. Kiáltsad bé, lám!

MARCI

Én nem kiabálok neki, még közelről is tisztelem, nemhogy távolról ne tiszteljem. Kiálts te! Te merészebb vagy, s az úr is a tiéd, a barát.

SÁSKA

Akkor mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Gáspárt majd elküldöm hozzá. Felírjam-e a pálinkát?

MARCI

Fel. Indulóban a legények felé. Ezeket mért nem veted ki innét?

SÁSKA

Hadd el, tettek a perselybe.

MARCI

Csinálj nekik fürdőt is, meleget. No, megyek, adjon Isten! Elmegy.

SÁSKA

Jeromoshoz. No, Jeromos: ez az, akiről beszéltem. Hallád, ugye?

JEROMOS

Hogy hívják?

SÁSKA

Gábor. Bajna Gábor.

JEROMOS

Tanult ember?

SÁSKA

Gimnáziumot járt, de falusinak öltözik.

JEROMOS

Pénz nem segít?

SÁSKA

Pénz?! Sóhajt, tölt a poharakba. Tudod, édes jó cimborám, olyan ember ez a Gábor, amilyen én is szerettem volna lenni! De osztán a feleségem!… Felemeli a poharat, és fülledten. Tudod, megszökött egy púpos szabóval! Koccint. Isten áldjon meg! Iszik, s ivás után gyorsan. Te, Jeromos, ha mi ezzel a politikával hatalomra kerülünk, azt a púpos szabót felakasztjuk! Megígéred-e?

JEROMOS

Rendben van, ne félj semmit. S mondjad, nagyon szereted?

SÁSKA

A feleségemet-e?

JEROMOS

Nem. Ezt a Gábort.

SÁSKA

Szembekönyököl Jeromossal, s keserű csodálattal. Nem! Nem szeretem. Csodálom! Olyan szerettem volna lenni!

JEROMOS

Feláll, fojtott gyűlölettel. Nem szégyelled magad?

SÁSKA

Megütközve emeli Jeromosra a fejét. Kicsoda?

JEROMOS

Te! Úgy mászol itt Gábor után, mint egy giliszta! Nem szégyelled magad? Az én jelenlétemben? Kinek vagy te a hoppmestere?!

SÁSKA

Feláll. Már irigy vagy?! Kinyitja az ajtót. Menj ki a házamból!

JEROMOS

Bolond vagy. Nem akartalak megbántani. Eléveszi a bukszát. Nesze, itt van a másik háromezer.

SÁSKA

Elveszi a pénzt. Ülj le! Beteszi az ajtót.

JEROMOS

Leül. Az urakkal hogy közöljük, amiket mondtál?

SÁSKA

Az urakkal? Tintát, pennát s papirost vesz elő, s odaadja Jeromosnak. Nesze, írjál nekik, mindegyiknek egy-egy levelet. A papnak írd meg az angyalokat, a jegyzőnek a telek megvételit, a kántornak a ferencjóskát, s hogy ki-ki a reá tartozó ügyben jöjjön el ide hozzád. Cirkalmazd ki ügyesen, s kend bé mézzel. A többit bízd reám.

JEROMOS

Mikorra hívjam őket?

SÁSKA

Ma délután három órára. Eredj átal a terembe, ott zavargás nélkül megírhatod.

JEROMOS

Krikszkrakszokat mutat a levegőben. Egy perc, és kész! Ilyen vagyok én! Átmegy gyorsan a terembe.

SÁSKA

Kiveszi zsebéből a három bankót, az ablak felé tartja, és úgy vizsgálja, hogy nem hamis-e. Aztán leül az asztal mellé, s tölt magának, s közben maga elé beszéli. Hadd el, púpos szabó! Nyekkenni fogsz te még! Iszik.

GÁSPÁR

Az utca felőli ajtón havasan bejön, kezében nagy rossz kuffer, mit a fal mellé letesz. No, ez is megvan. Odamegy az apjához, s cimboráskodva. A főnök úr hol van?

SÁSKA

Átalküldtem a terembe, hogy egy kicsit szusszanjak meg én is. Elhoztad a ferencjóskát?

GÁSPÁR

El én, ott van minden a kufferben.

SÁSKA

S a kántor úr mit mondott?

GÁSPÁR

Azt mondta, hogy már csak egyetlenegy bolond van az egész világon.

SÁSKA

Kicsoda?

GÁSPÁR

Aki az ő ferencjóskáját megveszi. Kacagnak.

SÁSKA

Pálinkát tölt egy pohárba. Idd meg ezt a pohár pálinkát, mert kérdezni akarok tőled valamit.

GÁSPÁR

Gyorsan megissza. No, kérdezheti!

SÁSKA

Mit szólsz te ehhez az úgynevezett Jeromoshoz?

GÁSPÁR

Ügyes ember.

SÁSKA

S mért ügyes?

GÁSPÁR

Hogy még nem tudta valaki agyonütni.

Kacagnak.

SÁSKA

Nem atyádfia… Megértetted-e?

GÁSPÁR

Én meg, de maga hol szerezte ezt a barátját?

SÁSKA

Látod-e, azt szinte én sem tudom. De hallottad, hogy mit mondtam neki: ha valami bajod esnék, akkor az ő fejit a nyakáról leveszem.

GÁSPÁR

Kár volna onnét levenni, mert büntetésből tette oda az Isten. Nevet.

SÁSKA

Ittasan kacag. Akkor ne avatkozzunk az Isten dolgába!

JEROMOS

Kacagás közben bejön a teremből, a levelek a kezében. Jó kedvetek van. Min mulattok olyan jól?

SÁSKA

Mondd meg, Gáspár, az igazat!

GÁSPÁR

Azon egyezkedünk éppen, hogy apám s én megcseréljük a fejünket.

JEROMOS

S ezen mulatsz? Ezen a szamárságon?

GÁSPÁR

Egyre jobban kacag. Én ezen. Mert ha megcserélnők, csak gondolja el, akkor nem is kéne tükör… Hanem csak egymásra néznénk apámmal… s már ki-ki látná a saját fejit… a másiknak a válla között…

SÁSKA

Előbb kuncogott, most egyre jobban kacag. Az ördög vigyen el, te Gáspár! Már szinte látom is a magamét… Közben töltött, felemelte a poharat, miből beszéd közben locsog ki az ital. Jeromos, hát kacagj te is a nyavalyába! Hiszen úgy sincs más öröm az életben!…

JEROMOS

Egész beszéd alatt nyugtalankodott, most idegesen fakad ki. Most már elég legyen, mert nagyon dühös vagyok!

SÁSKA

Ittasan, csúfondárosan. Jaj, úgy félek, hogy reszketek… S mért vagy dühös, édes lelkem, Jeromos?

JEROMOS

Kitörve. Ezek miatt a legények miatt is, akik itt alszanak. Egész idő alatt, mint a dögök, itt feküdtek! Mért tetted ide őket? Talán azért, hogy…

SÁSKA

Mint a villám, Jeromosra kapja a fejét. Hogy?!

JEROMOS

…hogy hallgatózzanak?!

SÁSKA

Felugrik, parancsol. Gáspár! Költsd fel hamar őket!

GÁSPÁR

Gyorsan egy nagy kolompot vesz elő a ládából, és a legények felett rázni kezdi.

ÁKOS

Felébred, dühösen kikapja a Gáspár kezéből a kolompot, és a földhöz vágja. Aztán a kalapját a szemébe húzza, körülnéz. Ágnes nem volt még itt?

BÁLINT

Felébred, az asztalról a fejébe teszi lassan a kalapját, körülnéz. Hány óra van?

GÁSPÁR

Közben felveszi a kolompot a földről, s visszateszi a ládába.

SÁSKA

Fizessetek, s menjetek!

ÁKOS

Keményen. Ágnes nem volt még itt?

SÁSKA

Ne tőlem kérdezd, hanem a vőlegénytől. Ott van melletted.

ÁKOS

Bálinthoz. Bálint, Ágnes nem volt még itt?

BÁLINT

Kérdezd meg a nagyapádot.

SÁSKA

Hamar! Fizessetek, s menjetek! Itt van egy úri vendég, itt ne vetélkedjetek!

ÁKOS

Úri vendég? Jeromos felé fordul, s nézi erősen. Kicsoda ez az úri vendég?

GÁSPÁR

A kínai császár.

ÁGNES

Kopogtat az utca felőli ajtón.

GÁSPÁR

Vigyázat, mert úgylehet, az őrmester úr!

SÁSKA

Szabad!

ÁGNES

Hajadonfőn, frissen és jókedvűen, egy szál muskátli virággal a kezében, belép. Adjon Isten jó reggelt!

SÁSKA

Jó reggelt, Ágnes. Hogy aludtál?

ÁGNES

Én jó édesen, Mihály bácsi. Hát maguk?

SÁSKA

Eltöltöttük, hátistennek.

ÁKOS

Feláll, odalép Ágneshez, s nagyon gyöngéden. Virágot is hoztál?

ÁGNES

Igen, hoztam,

ÁKOS

S kinek?

ÁGNES

Szerelmesen Ákoshoz. Akit szeretek, annak.

BÁLINT

Ültéből. Akkor add ide!

ÁGNES

Odamegy Bálinthoz. Nem szégyelled magad, hogy én utánad járjak a korcsmába? No, gyere szépen haza!

BÁLINT

Szerelmesen nézi. Milyen szép vagy! Mint a virág, amit hoztál! S én milyen részeg disznyó vagyok. Megfogja az Ágnes kezét. Ne haragudj reám, jó lesz-e?

ÁGNES

Nem haragszom, csak gyere!

BÁLINT

Előbb mondd meg, hogy kit szeretsz!

ÁGNES

Ha tudnád, nem kérdeznéd. No, gyere!

BÁLINT

Feláll. Ha te hivulsz, akkor menyek. Indul elöl az ajtó felé.

ÁKOS

Ahogy Ágnes melléje ér. Ágnes, hát engemet nem hívsz?

ÁGNES

Szerelmesen. Tégedet nem, mert te Halkabban. úgyis velem vagy. A szívére mutat, s titkon, hogy ne lássa Bálint, odaadja Ákosnak a virágot.

BÁLINT

Az ajtóból vissza. Keress te is magadnak, aki híjjon. Ha tudsz! Vissza akar rontani, de Ágnes fogja.

ÁKOS

Te engemet ne búsulj, hanem számoljad a magad óráit!

BÁLINT

Számolom, ne félj! Ágnes húzza ki az ajtón, s közben. Egy óra… Már lent a lépcsőn. Két óra…

ÁGNES

Bálint után igyekszik, s kedvesen. Menyek, mert még elvéti a számolást. Adjon Isten jó napot! Eltűnik.

JEROMOS

Az ajtóban Ágnes után dugja a fejét.

BÁLINT

Már lassabban s messzebbről hallatszik. Három óra… négy óra…

ÁKOS

Közben leült az asztal mellé.

JEROMOS

Az „öt órá”-ra beteszi az ajtót.

GÁSPÁR

Nézi Jeromost, s hangosan kezd nevetni.

JEROMOS

Gáspárhoz. Mit nevetsz?

SÁSKA

Biztosan az jutott az eszibe, hogy te is jó számoló lennél, ha Ágnes volna a tanítónőd. Jeromost csúfolva, Gáspárhoz. Ne hízelkedj Jeromos úrnak, hanem pucold le az asztalt, Gáspár!

GÁSPÁR

Gyorsan mindent elrak az asztalról; a virágot pohárba teszi, és Ákos elejébe helyezi, majd a nagy bicskát kinyitva az asztal közepére veti. Osztán itt van a bicskája, édesapám!

SÁSKA

Gáspárhoz. Hagyd ott a bicskát! S te gyere ide, mert menni kell! Jeromoshoz. Megírtad-e a leveleket?

JEROMOS

Itt van mind a három.

SÁSKA

Elveszi Jeromostól a leveleket. Gáspár, elviszed ezt a három levelet, de sebesen! Egyiket a papnak, másikat a jegyzőnek, s a harmadikot a kántor úrnak.

GÁSPÁR

Átveszi a leveleket.

SÁSKA

Várj különben, mert én is menyek. Veszi az ujjasát.

JEROMOS

Te hova mész, Mihály?

SÁSKA

Én az őrmesterhez. Ákosra mutat. De ne félj, nem maradsz egyedül.

Sáska és Gáspár kimennek.

JEROMOS

A bicskát az asztalról felveszi, s nézi. Ákos!

ÁKOS

Tessék!

JEROMOS

Semmi. Csak nézem ezt a kést. Marokra fogja. Hogy milyen jó a fogása… Ejh, ha engemet Ákosnak hívnának! S ha valaki el akarná venni az én szeretőmet! Még csak akkor volna igazán jó ennek a késnek a fogása!…

ÁGNES

Künn az ajtó előtt. Bálint! Gyere vissza! Hát elment az a csepp eszed?!

BÁLINT

Nagy dörgetéssel kivágja az ajtót, s beugrik a szobába.

JEROMOS

A kést a háta mögé rejti.

ÁKOS

Már az Ágnes hangjára fülelt, mint a vad, s amikor Bálint beugrik a szobába, ő is felugrik. Egy pillanatig egymásra merednek.

BÁLINT

Tizenkét óra! Rögtön megfordul, és bevágja maga után az ajtót.

ÁKOS

Visszafordul, s az üveg után nyúl.

JEROMOS

Mintha véletlenül tenné, abban a pillanatban a kést Ákos elé az asztalra dobja.

ÁKOS

Megragadja a kést, és kirohan.

JEROMOS

Az ablakhoz fut, és kinyitja.

ÁGNES

Messziről hallatszik, hogy egyet sikolt.

BÁLINT

Nyomban utána ordít. Megszúrt! Megszúrt!

JEROMOS

Kiveszi a virágot a pohárból, babusgatja és simogatja.

ÁKOS

Feldúlva, kalap nélkül és kuszált hajjal, bejön a szobába, s az ajtót gyorsan bezárja.

JEROMOS

Virággal a kezében, ahogy nyílik az ajtó, rögtön arrafelé fordul. Mi az, Ákos? Hát visszajöttél? S miért zárod bé, az ajtót? Nappal? Becsületes házban?! Kizárja az ajtót.

ÁKOS

Már előrejött, s ott egy hordóra leül.

JEROMOS

Felvesz egy demizsont, odaviszi Ákoshoz. Akarsz egy kortyot?

ÁKOS

Mohón iszik.

JEROMOS

Beleszúrtad a kést?

ÁKOS

Visszaadja a demizsont.

JEROMOS

Nem kellett volna beleszúrni. De ha már megtetted, ne légy olyan, mint egy mogorva vénasszony. Micsoda legény vagy te?! Fel a fejjel! Ne félj, mert én pártfogód leszek! Van pénz, mindent elintézünk! Csak neked azt kell vallani, hogy részeg voltál, s hogy féltékenységből tetted. Közelhajlik Ákoshoz. Csak egy feltételem van: mindig az én hűséges hívem leszel, és mindig azt fogod csinálni, amit én mondok! Megértetted?

Künn zajongás.

GÁBOR

Künn keményen. Álljatok félre az útból! Ágnest vigyétek bé a szobába!

Megnyílik az ajtó, és Ágnest félig aléltan két legény vezeti bé a szobába.

ÁKOS

Felugrik, s odarohan. Ágnes! Én neked nem akartam ártani!…

LEGÉNY

Ákoshoz. Ne félj, Ágnes csak rosszul lett a nagy ijedtségtől. De Bálintot megnézheted odaki: ömlik a vér az oldalából!

JEROMOS

Felemeli a kezét, s mutatja. Ákos, ülj vissza!

ÁKOS

Visszaül, két tenyerébe roskad a feje.

GÁBOR

A küszöbről vissza. Ne eresszetek bé senkit! Belép a szobába. Úgy! Fektessétek szépen a dívánra! Odamegy. Jól van. Menjetek ki!

A két legény kimegy.

GÁBOR

Miközben takargatja Ágnest. Ágnes! No, ne félj… Minden rendben lesz… Gábor van itt!

JEROMOS

Abban a pillanatban, mintha fejbe ütötték volna. Gábor! De rögtön észre is veszi magát, s mintha semmit sem hallott volna.

GÁBOR

Ránéz Jeromosra. Van valami dolga itt?

JEROMOS

Nincs.

GÁBOR

No akkor hozzon vizet!

JEROMOS

A polcról lekap egy borvizes üveget, s odaviszi.

GÁBOR

Közben nagy fehér zsebkendőt vett elé, s most tartja. Töltsön reá!

JEROMOS

Ágnest nézi, s közben a zsebkendő mellé csorgatja a vizet.

GÁBOR

Reá töltse, ne melléje! Nem tud célozni?

JEROMOS

Bocsánat.

GÁBOR

Az Ágnes homlokára teszi a vizes zsebkendőt, aztán feláll, és odamegy Ákoshoz. Ákos!

ÁKOS

Feláll. Tessék.

GÁBOR

Mersz a szemembe nézni?

ÁKOS

Nem.

GÁBOR

Hányszor mentettelek meg?

ÁKOS

Kétszer.

GÁBOR

S pedig mit követtél volt el?

ÁKOS

Bicskáztam.

GÁBOR

S most mit csináltál?

ÁKOS

Lehajtja a fejét.

GÁBOR

Szigorúbban. S most mit csináltál, harmadszor?

ÁKOS

Vonagló szájjal. Nem akartam… Csak részeg voltam… S a féltékenység miatt…

GÁBOR

S most nem vagy részeg?

ÁKOS

Most kijózanodtam. A vértől… egy kicsit…

GÁBOR

No, ne búsulj, mert a tömlöctől egészen ki fogsz józanodni. Legalább két esztendőt fogsz kapni, mert megmondtam volt, hogy a harmadik esetben nem lesz irgalom! Ha vétkeztél emberi módon, bűnhődni fogsz emberi módon. Azután jó és hasznos ember leszel. Megértetted?

ÁKOS

Igen.

GÁBOR

Ülj le! S innét egyet se mozdulj. Nemsokára utánad jő az őrmester. Indul kifelé.

ÁKOS

Leül.

JEROMOS

Az ajtónál megállítja Gábort. Bocsánat, nem Bajna Gáborhoz van szerencsém?

GÁBOR

Igen. Én vagyok.

JEROMOS

Nyújtja a kezét. Szervusz!

GÁBOR

Nézi a Jeromos kezét, s kedvesen. Tartsa csak így a kezét, nemsokára visszajövök. Csak előbb telefonálok Bálint miatt a doktor után. Kézfogás nélkül kimegy.

JEROMOS

Egy pillanatig leforrázva áll, aztán kinyitja az ajtót, és utánakiált Gábornak. Várom Önt, ahogy férfihoz illik! Beteszi az ajtót, aztán odamegy Ágneshez, és leül a dívány szélére. Ágnes! Sóváran nézi a haját, az arcát. Szép lány… Szép lány…

ŐRMESTER

Keményen kopogtat, és benyit.

JEROMOS

Rögtön feláll, és mély meghajlással. Alázatos szolgája, alhadnagy úr!

ŐRMESTER

Ákos hol van?

JEROMOS

Mutatja. Ott ül, alhadnagy úr.

ŐRMESTER

Odamegy Ákoshoz. No, Ákos, szép legény! Ismét megcsináltad a bajt.

ÁKOS

Nem áll fel. Nekem baj, nem másnak.

ŐRMESTER

Immár most harmadszor csináltad az effélit.

ÁKOS

Nem számoltam.

ŐRMESTER

Rászól. Állj fel, ha beszélek én!

ÁKOS

Feláll.

ŐRMESTER

Miért csináltad?

ÁKOS

Nem felel.

ŐRMESTER

Nem tudod?

ÁKOS

Állva nem.

ŐRMESTER

Akkor béteszlek abba a kamrába. Bújj bé. Megy, és kinyitja a kamra ajtaját. Aztán jön két csendőr, és innét elviszen. Mikor Ákos már ott van, bezárja az ajtót, s a kulcsot a zsebébe teszi. Akkor ránéz Jeromosra. Maga itt kicsoda?

JEROMOS

Kérem, alhadnagy úr, a Sáska Mihály barátja vagyok.

ŐRMESTER

Igen, igen. Mondta nekem Sáska. Hogy is mondják a maga nevit?

JEROMOS

Jeromos.

ŐRMESTER

Van igazolvány?

JEROMOS

Mutatja az igazolványt.

ŐRMESTER

Meg sem nézi. Meddig marad itt a faluban?

JEROMOS

Néhány hét, bizonytalan.

ŐRMESTER

No, ne legyen semmi baj. Kezet fog Jeromossal.

JEROMOS

Legyen szerencsém bármikor.

ŐRMESTER

Indulóban. Szerencse és… Felemeli a kezét, és katonásan. jó magaviselet! Kimegy.

JEROMOS

Odamegy Ágneshez, és halkan. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, betakarja a fejét is, aztán odamegy a kamra ajtajához. Ákos! Kopogtat, a rácson benéz. Ákos!

ÁKOS

Tessék!

JEROMOS

Nincsen itt a szobában senki, csak én.

ÁKOS

Mit akar?

JEROMOS

Akarok fontos dologban beszélni veled.

ÁKOS

Inkább eresszen ki!

JEROMOS

Most légy nyugton. A kulcsot az őrmester elvitte. De én a kezembe veszem a sorsodat. Érted? Nemcsak vallani fogok melletted, hanem a kihallgatás után szabadlábra foglak helyeztetni. Pénzzel! Érted? Felelj, hogy akarod-é?

ÁKOS

Hát maga akarná-é, ha itt laposodnék, ebben a kamrában?

JEROMOS

Akarnám.

ÁKOS

Nohát, én is akarom.

JEROMOS

De van egy nagy ellenséged.

ÁKOS

Kicsoda?

JEROMOS

Kis szünet. Nem emlékszel, hogy kétesztendei börtönnel fenyegetett az előbb? Kis szünet. Ott megesznek a patkányok miatta.

ÁKOS

Nem magát eszik meg.

JEROMOS

Hát akkor egyenek meg a patkányok. Odamegy a díványhoz, és kitakarja az Ágnes fejét.

ŐRMESTER

Elöl, s utána két csendőr bejön. Mi az, Jeromos úr, takargatja a szépkedves Ágnest?

JEROMOS

Felemeli az ujját, kedvesen, s mintha csendre intené őket. Alszik.

ŐRMESTER

Közben kizárta a kamra ajtaját, s csendesebb hangon Ákoshoz. Bújj ki!

ÁKOS

Kijön. Szabad egyet kérni, őrmester úr?

ŐRMESTER

Maga kérje: én meglátom, mit akar.

ÁKOS

Szeretnék Ágnestől búcsút venni.

ŐRMESTER

Aztat lehet.

ÁKOS

A dívány mellett fél térdre ereszkedik. Ágnes! Ha nem is hallod az én tiszta szavamot, mert talán az én bűnöm miatt most lehervadva szenderegsz, én úgyis megmondom neked az én búcsúmat. Miattad tettem, amit tettem, mert úgy szeretlek, hogy szabályt nem tudtam tartani. S úgy foglak szeretni mindig. A fejemben szép gondolat lesz örökké, amíg élek, a lelkemben soha el nem hervadó virág, s mindig tiszta fejér; s a szívemben piros virág leszel, mindig csak harmatos. És neked megőrzöm én a virágot, mind a kettőt, s visszahozom azokat teneked, bármikor szabaduljak… Isten engemet úgy segítsen… Feláll, és kimegy az ajtón.

ŐRMESTER

A két katonával együtt megilletődve és lehajtott fejjel állott a búcsú alatt, most csendben Ákos után megy, s utána a két csendőr.

JEROMOS

A dívány mellett fél térdre ereszkedik, mint Ákos. Ágnes! Mikor Ágnes nem felel, újból nézi a haját és a fülét. Buta legény… Virágokról beszélt neked, mint egy csepűrágó… Nem látta, hogy te vagy a virág, akit le kell szakítani… Megfogja a lábát. Leszakítani innen a tövéről…

ÁGNES

Int a kezével, hogy nem lehet.

SÁSKA

Benyit és megpillantja Jeromost; csúfondárosan nevetve. Te ott micsinálsz, Jeromos?

JEROMOS

Feláll, s vigyorogva. Kertészkedem. S hát te hol jártál?

SÁSKA

Két hamis tanút fogadtam, hogy este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek.

GÁBOR

Kopogtat, s rögtön bejön.

JEROMOS

Amint megpillantja Gábort, mint egy bősz lovag. Vártam önt, uram!

GÁBOR

No, ha várt, akkor várjon még egy kicsit. Odamegy a díványhoz. Ágnes! Gábor van itt!

ÁGNES

Felül, körülnéz, és Gáborra mosolyog.

GÁBOR

Aludtál?

ÁGNES

Nem. Csak elcsendesedtem.

GÁBOR

No, gyere, állj fel, s menjünk haza!

ÁGNES

Jó. Feláll, rendezi magát.

GÁBOR

Mialatt Ágnes készülődik, Sáskához. Mihály!

SÁSKA

Tessék!

GÁBOR

Mondanom kell valamit, pedig nem szívesen teszem.

SÁSKA

Hát meghallgatom, de én se szívesen.

GÁBOR

Az italmérési engedélyt elvesszük.

SÁSKA

Este tíz óra után nem adtam italt a legényeknek. Tanúm van, kettő.

GÁBOR

A tanúkat megtarthatod, azokat nem vesszük el. Ágneshez. Gyere, Ágnes!

JEROMOS

Egyszerre dühösen, fölényes leckéztetéssel. Nagy tévedés! Nem lesz itt még „gyere, Ágnes”! Egy-egy lépést tesz mindig közelebb Gáborhoz, amíg odaér hozzá. Csak úgy elsiklani, mintha semmi sem történt volna?! Mit gondol maga, nekünk még számolnivalónk van!

GÁBOR

Hát kezdje!

JEROMOS

Kikérem magamnak ezt a személyes hangot! Inkább arra feleljen, hogy miért nem fogadta el az én kinyújtott jobbomat?

GÁBOR

Balnak tetszett, azért.

JEROMOS

Toporzékolva. Elég volt ebből a pimasz hangból! Sáskához. Mihály, hoppmesterem vagy: készítsd elő a párbajt! Kettőbe akarom hasítani a fejét ennek az embernek!

ÁGNES

Gáborhoz. Gábor, menjünk el innét! Nem látja, hogy megbolondult ez az úriember?!

GÁBOR

Ne félj, Ágnes. Aki ugat, nem harap!

JEROMOS

Sáskához. Mihály, nem hallottad, hogy párbajozni akarok?!

SÁSKA

Jól van: te parancsolsz, én engedelmeskedem. Ládából két görbe trénkardot vesz elő.

ÁGNES

Ijedten arcához kapja a két tenyerét. Gábor! Kard! Két csúnya kard! A továbbiakban is az ujjai között kitekintve figyeli a dolgot.

JEROMOS

A kardok láttán meghökkenve, Sáskához. Mi az?!

SÁSKA

Kard, kettő. A trénerektől hoztam volt. Az egyiket kezébe nyomja Jeromosnak. Ragadd meg! A másikat Gábornak adja. Legyen meg az Isten akarata. Kiáll oldalt. Csend, figyelem! Hármat számolni fogok, s harmadikra szikrát hányjon a kard! Egy…

GÁBOR

Az asztalra dobja a kardját, s tréfásan. Kettő.

SÁSKA

Vigyázz, Jeromos! Kettő!

JEROMOS

Kakaskodik a karddal, de lázasan hátrál, mert Gábor egyre közelebb megy hozzá.

SÁSKA

Most vigyázz, Jeromos! Ha kimondom a „hármat”, abban a pillanatban vedd le a fejit! Vedd el tőle, mint egy italmérési engedélyt! Felemeli a kezét.

GÁBOR

A mellével szorítja Jeromost a dívány felé.

JEROMOS

Szorul hátra, közben okvetetlenkedik a karddal, de nem mer vágni. Végre a díványig hátrálva, roggyanva leül a díványra.

SÁSKA

Röhögve lehúzza a fenntartott kezét. Három.

GÁBOR

Mosolyogva. Gyere, Ágnes! Ez is megvala… Kézen fogja Ágnest, és kimennek az ajtón.

JEROMOS

Abban a pillanatban éktelen dühvel felugrik, Gábor után az ajtóba vágja a kardot, és toporzékolva. Rideg parasztja! Gyáva! Most elfutottál, népámító farizeus! De én esküszöm az életemre, hogy a népet fogom kihúzni alólad, s tönkreteszlek. Nem karddal, hanem pénzzel! Nem is pénzzel, hanem ésszel! Ésszel!

SÁSKA

Mivel?

JEROMOS

Ésszel. A fejére mutat. Értelemmel.

SÁSKA

Jól van: azt is adok neked.

Függöny

Második felvonás

Színhely: Jeromos szobája, mely az első felvonásban Sáska Mihályé volt. Nagy igyekezettel úgy van átrendezve, hogy inkább valami vidéki gőzfejű „kiskirály” irodájának s egyben lakószobájának hat, mint korcsmáros otthonának. Ezt különösen érezteti egy trónusszerű tákolmány nagy íróasztallal, amely hordókon nyugszik. A szoba közepén az asztal most tiszta abrosszal le van takarva. Üvegekben ital, s poharak vannak rajta, s egy magos üvegvázában művirág. Mellette a székek is cifrábbak s karosabbak, mint az első felvonásban. Fent a trónusíróasztalon papiros és mindenféle írószerek s irodai felszerelés és az a nagy kolomp is, amellyel Gáspár felköltötte az első felvonásban a legényeket.

A magaslati íróasztal fölött ott csüng a falon az „Isten szeme” kép.

GÁSPÁR

Fent ül az íróasztalon, és nekibújva ír. Lassan mondja, ahogy írja. „S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy te, Gáspár…”

LINA

A terem felőli ajtón bejön. A ruházatán is látszik, hogy nagy takarításban van; kezében egy rúdseprű, amivel a pókhálókat lehet leszedni. Mit írsz, Gáspár?

GÁSPÁR

Szórakozottan. Én-e?

LINA

Nem is én.

GÁSPÁR

Én jelenleg eppen nagy dolgot, ami így szól. Meggondolja magát. De maga vajon feléri-e?

LINA

Hát hogyne érném: hosszú nyele van! Mutatja a rúdseprűt.

GÁSPÁR

De az eszivel, az eszivel! Amit én írok!

LINA

Olvassad, olvassad.

GÁSPÁR

Olvassa. Volt egyszer egy ember, s annak volt egy hirtelen barátja. Az embert hívták Mihálynak, s a barátját Jeromosnak. Ők ketten arra egyeztek, hogy megszervezik a szűkebb emberiséget. Igende volt annak az embernek egy fia is, akit az angyal titokban felkeresett. S az angyal azt mondta a fiúnak, hogy »Gáspár, amikor olyan dolgot látsz, hogy télidőben s nagy hóban aratnak, akkor vigyázz!«

LINA

Olyan dolgot? Hát te láttál olyan dolgot?

GÁSPÁR

Én igen. Mutatja az ezerlejest. Mert nézze, ezen az ezerlejesen javában aratnak. Mutat az ablak felé. S most nézzen ki: odaki mi van?!

LINA

Tél, s nagy hó.

SÁSKA

Gyorsan, jókedvűen, ujjasban és kucsmában, az utca felőli ajtón belép. Fej a fejjel!

GÁSPÁR

Akinek van.

SÁSKA

Gáspárhoz. Akkor te hiába erőlteted magad. Linához. S hát te, Lina: hogy állasz a takarítással? Mindent elvégeztél?

LINA

El mindent, amit mondtál. Akarsz-e még valamit?

SÁSKA

Én igen. Légy szivárvány az életemben.

GÁSPÁR

Hát ő szivárvány! Az egyik vége a papnál van, s a másik itt, édesapámnál!

LINA

Nevet, elmenni készülődik.

SÁSKA

Hát mész?

LINA

Igen, húzódom a papi végre.

SÁSKA

No, csak húzódjál. S a papot küldjed, hogy amit Jeromos írt neki: hadd üssük nyélbe az angyalok dolgát.

LINA

Jó, jó. Elmegy.

SÁSKA

Gáspárhoz. Te pedig szállj le onnét, s zárd bé ezt az utca felőli ajtót!

GÁSPÁR

Leszáll, de az ajtó s az asztal között hirtelen megáll. S azt mért zárjam bé?

SÁSKA

Azért, hogy zárd bé!

GÁSPÁR

De tudni akarom, hogy mért zárjam bé!

SÁSKA

Megütődve. Tudni akarod?! Nem elég neked, hogy én mondom?

GÁSPÁR

Egyik részről elég, de a másik részről nem elég. Mert eddig mindent megcsináltam, amit édesapám mondott, kutatás nélkül, mindjárt. De immár most én is kezdek nagy lenni, s így tudni akarom, hogy mit miért csinálok. Ennyi az egész, s egy apának ezen örvendezni kéne!

SÁSKA

Rettenetesen kezd kacagni.

GÁSPÁR

Maga most mért kacag?

SÁSKA

Örvendezek a nagykorúságodon. Hogy már te is víni akarod velem a bajt, mint Jeromos úr Gáborral. Egyszerre komolyan, de játékos-kedvesen. Node, amíg a megkucorodásig jutnál, addig is hallgass ide, igen tisztelt fiam! Ezt az ajtót azért kell bézárni, mert innét az utca felől s ezen az ajtón nem lesz többet béjárás. Ha valaki jő, hogy beszéljen Jeromos úrral, akkor oda kell neki menni a nagyterembe. Ott lesz a várószoba, s te mindig bé fogod jelenteni a „nagyságos” úrnak, hogy ki akarja megközelíteni őt. Most már érted-e?

GÁSPÁR

Gyorsan és határozottan bezárja az ajtót. Látja, hogy értem!

SÁSKA

Leteszi a kucsmáját, leveti az ujjasát, s közben. No, jól van. S most feküdjünk neki a többi munkának, de hamar! Először is menj fel oda a magoslati íróasztalhoz, s ragadd meg a pennát, s teríts egy nagy darab papirosat magad elé.

GÁSPÁR

Felmegy az íróasztalhoz, pennát vesz s papirosat. Megvan.

SÁSKA

A szoba közepiből karba tett kézzel diktálja, mint egy igazi hopmester. Írjad felül s nagy betűkkel: „Jeromos”.

GÁSPÁR

Írja. Igende miféle Jeromos?

SÁSKA

A hóhér tudja a vezetéknevit.

GÁSPÁR

Írjuk azt, hogy „Fekete”.

SÁSKA

Az eszed tokja! A fekete nem gerjeszti a bizalmat. Nekünk pedig bizalom kell, s abból pénz!

GÁSPÁR

Hát akkor írjuk, hogy „Erős”.

SÁSKA

Szamár! Hát nem akarunk

Tamási Áron színjátékai

1924–1942*

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?

Az ősiség himnikus drámája

Az erdélyi „Kék madár”

Az „Énekes madár” valóságalapja

Erkölcsi példázatok

A félműveltség veszélyei

Ősvigasztalás*

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

1924

Megelőző játék

Első jelenés

Második jelenés

Harmadik jelenés

Negyedik jelenés

Székely fás*

Páros jelenet

1929

Néppártiak*

Kis komédia

1931

Görgeteg*

Emlékezés egy székely népmesére

1933

Énekes madár*

Székely népi játék

1933

Első felvonás

Második felvonás

Harmadik felvonás

Tündöklő Jeromos*

Népi játék három felvonásban

1936

Első felvonás

Második felvonás

1924–1942^*

Ősvigasztalás^{^*}

Székely fás^{^*}

Néppártiak^{^*}

Görgeteg^{^*}

Énekes madár^{^*}

Tündöklő Jeromos^{^*}