Őszi vasárnap*

A magány költővé tesz, ha van egy szikra tehetséged. De ha nem írod meg a verset, hanem cselekszel, akkor több vagy a költőnél.

Boldog vagy.

Olyan, mint én.

Tehát magányban lakom.

Ilyenkor sok gyermekes gondolat pilinkézik az ember fejében. Például az, hogy a veréb nem madár, mert a madárnak szebbnek kell lennie. Olyannak, legalább, mint a rigó.

De a rigónál is szebb volt ez a mai nap, ez a verőfényes őszi vasárnap. Már reggel nagyon figyelmesen kezdte. Nem akarta széldúdolással vagy más mérges dologgal zavarni az alvókat. Az égbolt is csak lassan és nesztelenül eregette el sokrétű csipkéit, melyeket magára húzott volt a hajnali hidegben. A nap is gyengéden fokozta fényét, hogy csak dél felé lehessen melegnek nevezni az időt.

Barátságban és nyugalomban voltak a fák is. A levéltelen nem irigyelte a levelest; sem a leveles a fenyőt, amely konokul figyelte az általános hervadást.

A rigók is a rendesnél tovább időztek fészkeikben, mint az emberek.

Magam is csak a déli időben avatkoztam belé a csendbe. Akkor is nagyon óvatosan mentem keresztül a kerten. Nem akartam, hogy észrevegyenek, sem a fák, sem a színek. De főképpen azt nem akartam, hogy neszemet vegye az őszi szél, amelyről nem tudhattam, hogy melyik odúban vagy makkházban kotol a közelemben valahol.

Lábujjhegyen mentem, és lassan.

De mennem valahogy kellett, mert ebédelni akartam a közeli vendéglőben. Nagyon gyarlónak éreztem magam, hogy ilyen szép napon sem tudok meglenni eledel nélkül. És nagyon szerencsétlen is voltam, mert egyenkint, párosával és csoportosan emberek jöttek, akik elrontották a lelkem nyugalmát és a szemem örvendező kedvét.

Emberek a városból.

Úgy nevezték magukat, hogy turisták. Ha akadt szerényebb is közöttük, az csupán kirándulónak nevezte magát.

A férfiak keménységre törekedtek a célirányos öltözetben. Nem kímélték a csendet, amelynek pedig nagyon a szívébe hasított a lárma. Engemet is hegyes kiránduló szemekkel néztek, és láttam, hogy haragudtak is rám, amiért nem húztam buggyos térdnadrágot, és nem hoztam botot sem, amivel leverhetném pedig azt a levelet, amely szeretne legalább még egy hétig a fán maradni.

És a nők?

Vajon a szép nők és a szebb nők miért nem rándultak ki? S mióta lett ekkora törvény az is, hogy csak a kövér gyermekeknek engedik meg a turistaságot?

Ezek mind súlyos kérdések voltak az ebéd mellé, de én mégsem haragudtam az emberekre, akik harsányan ostromolták meg a csendet, és győzelmesen foglalták el a környező erdőket.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Őszi vasárnap. Brassói Lapok 1935. november 4. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (485–486.).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]