Népi szellemet a Duna mentén^*

Ennek a rövid írásnak a keretében nem lehet feladatom, hogy akár a porondon álló írók egybeverődésének szükségességét és állásfoglalását magyarázzam, akár pedig hogy öregekkel és fiatalokkal vitázzam. De ez jórészt szükségtelen is, mert osztom Zilahy Lajosnak ide vágó véleményét, melyet a Pesti Napló múlt vasárnapi számában kifejtett.

A magam feladatát inkább máshol és messzebbre szolgáló tekintettel keresem.

Minden életbe vágó szellemi mozdulatnál, s így ennél az írói tömörülésnél is mindenekelőtt két alapvető mozdulatot kell hangsúlyoznom. Először: fogalmazza meg az író félre nem érthető világossággal, hogy az ő számára melyik lehet az az egyetlen magatartás, amelyet származásánál, helyzeténél és cselekvési vágyainál fogva befelé, vagyis a magyar szellem kialakításában tanúsítania kell. Másodszor: mi lehet az az eszme, amelyet a kialakuló magyar szellem útján kifelé szolgálni akar.

Fanyar mosollyal hallom néhanapján, hogy vajúdó világunkban előnyt és szerencsét jelent a falusi származás. Sajnos, én ezt sohasem tapasztaltam, s ma is azt mondom, hogy szívesebben születtem volna jó zsíros gyermeknek vagy éppen welszi hercegnek. De igazságosnak tartanám, ha minél hamarább szerencsét jelentene, hiszen sok százada már, hogy folyton csak az „alávaló cselédet” jelenti, ahogy Mikes Kelemen is írja Törökországból. De ez a származás bizonyára döntő szerepet játszik abban, hogy a cselekvési vágyaim mind arra irányulnak, hogy a székely nép gazdag szellemi kincseiből valamit formába öntsek s amellett küzdjek ennek a magyar népnek és minden népnek szociálisan és szellemileg jobb és emberibb életéért. A helyzetemnél fogva pedig erdélyi író vagyok: ez a helyzet a szellem függetlenségének és az erdélyi magyarság reális életlehetőségeinek védelmére állít és kötelez.

Mindebből világosan következik az az egyetlen magatartás, amelyet az egységes magyar szellem és elsősorban az irodalom kialakításában tanúsítanom kell. Ezt a magatartást így fogalmazhatom meg: híve, támogatója és munkása vagyok minden olyan szellemi mozgalomnak, amely a népi érték és erő érvényesüléséért, a nép sorsát javító reformokért küzd. Ha ez a szellemi mozgalom irodalmi természetű, mint a jelenlévő esetben, akkor döntően fontosnak tartom, hogy független legyen mindentől, ami nem áll a teljes írói szabadság és az elvi politika vonalán.

Véleményem szerint akár az etikai alapot tekintjük, akár a különleges írói helyzetet, elsősorban az erdélyi magyar író az, akinek törhetetlenül a szabad szellemi megnyilatkozás alapján kell állania. Bár abban a másik gondolatban, hogy a magyar szellemi világ, határokon innen és túl, egy és oszthatatlan: mindnyájan találkozunk, mégis le kell szögeznem újra és ezen a helyen is, hogy a magyarországi szellemet e tekintetben mulasztások terhelik.

És most, hogy a szóban levő írói csoportosulás alkalmából röviden rámutattam a magam írói magatartására, amely hitem és megítélésem szerint a komoly erdélyi irodalom magatartása is, rátérek a második kérdésre. Vagyis arra szeretnék felelni, hogy mi lehet az az eszme, amelyet a kialakulásban levő magyar írói szellem kifelé szolgálhat. Bár ennek a szellemnek, akármilyen tevékeny és munkás legyen is, éppen elég elvégezni valója van befelé, mégis azt tartom, hogy túl kell néznie az ország határain. Teljes tudatában kell lennünk annak, hogy a Duna-medence jövendő történelmében vezető szerepet fogunk játszani. Erre a vezető szerepre nemcsak az ország földrajzi fekvése jelöli ki a magyart, hanem az irodalmunk ereje és színvonala is. Mondanom sem kell, hogy e szerep alatt sem fizikai, sem lelki impériumot nem értek, hanem egyszerűen értem abban a feladatban való elöljárásunkat, hogy a Duna menti népeknek egymásra kell találniok.

Ha az ember elgondolkozik azon, hogy a gazdasági és a világnézeti vajúdások legnagyobb zűrzavarában miért élnek egymástól elzárva és elzárkózva ezek a népek, akkor a feleletet nemcsak a kormányfők és a külügyminiszterek felfogásában kell keresni, hanem azokban a politikai rendszerekben is, amelyek nem a népi tömegek és a dolgozók érdekében alakultak ki, hanem a nagytőke, a kartell, a nagybirtok és általában a kiváltságok védelmére. Nem is tartozik ide, de nem is célra vezető, hogy a politika szerepét fejtegessem ebben a kérdésben. Úgysem látok közeli és komoly lehetőséget arra, hogy a politika közelebb hozhatná ezeket a népeket egymáshoz. Annál inkább kell nekünk vállalkoznunk arra, hogy a politika és az uralkodó rétegek megkerülésével, kizárólag a szellem eszközeivel és a művészet hódító erejével közeledjünk egymáshoz.

Nem látom be, hogy amíg a politika zajlik és kavarog a fejünk felett, azalatt miért ne találkozhatnék a nép a néppel! Énbennem a gyűlöletnek egyetlen szikrája sincs semmiféle nép iránt. Hiszem, hogy nemcsak nálam van ez így, aki népi származásomnál fogva a szolidaritásnak bizonyos fajtáját érzem mindenféle néppel, hanem így van azoknál is, akik igazán és jól ismerik a népeket.

Eddig is hallottunk valamit holmi kultúrcseréről, melyet irodalmi művek kölcsönös fordításaival is próbáltak velünk elhitetni. De azokról a magyar művekről, amelyek hivatalos úton próbálták képviselni a magyar nép szellemét, jobb lesz nem beszélni. Ehhez hozzáfűzhetném még azt is, hogy nagyon szép és nagyon hasznos Olaszországgal és Lengyelországgal cserélni ki a könyveinket, de a hasznosságon és a cselekedet szépségén túl egyenesen szükségesnek és a magyar irodalom egyik legfontosabb feladatának tartom, hogy könyveivel, művészetével és népi szellemével betörjön a Duna menti államokba.

Az igazi író mindig előbb járt, mint a politikus. Akik pedig nemcsak írni tudnak, hanem egy nép szellemében kiállva természetes jogokért és megkésett igazságért küzdenek, azok önként és kötelezően vállalták az igazi író feladatát.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Népi szellemet a Duna mentén. Magyarország 1935. ápr. 28. 96. sz. 3. A cím alatt: Hozzászólás az Új Szellemi Front vitájához. Újraközölve: Bukaresti Lapok 1935. máj. 27. 119. sz. 1. – Az igazi író feladata és a politika címmel, szövegváltozatként; József Attila Összes művei. III. Budapest, 1958. (391–392.), Tiszta beszéd (295–298.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (477–480.).

A harmincas évek magyar szellemi életének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó vitáját Zilahy Lajos Új szellemi frontot! című cikke (Pesti Napló 1935. április 14.) indította el s a Nyílt kártyákkal című írása (uo. 1935. ápr. 21.) szélesítette tovább. A hozzászólók között volt Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Ignotus Pál, Sárközi György, Nagy Lajos, József Attila, Féja Géza, Pap Károly, Németh László, Bálint György, Remenyik Zsigmond.

Az igazi író feladata és a politika című vitacikkét Tamási a Bukaresti Lapokban az első két bekezdés elhagyásával s a további szöveg némi módosításával közölte. A bevezető rész itt a következő:

„Kitűnő barátom, Méliusz N. József érdekes cikket írt ennek a lapnak egyik minapi számában. Cikkében a magyar könyvkiadói viszonyokkal foglalkozott, egy művészi ízlésű pesti könyvkiadó tájékoztatásai alapján. Egyrészt azért, mert ebben a cikkben az én nevem is az úgynevezett »reformírók« között szerepel, másrészt pedig azért, hogy a »reformirodalom és irodalom-politika« felől némileg tájékoztassam az erdélyi közönséget, röviden elmondom, amit ebben az ügyben tudok.

Van egy írói csoport Budapesten, amely Magyarország demokratikusabb átalakításáért és főképpen a magyar falusi és tanyai lakosság jogaiért esztendők óta harcol. Ezek az írók főképpen a Válasz című folyóiratban, a Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában és a Magyarország hasábjain szólaltak és szólalnak meg. Természetesen nem elszigetelt jelenség az ő munkásságuk, sőt a kezdeményezésben sem állanak társtalanul. A szegedi Fiatalok köré csoportosult fiatal szellemi gárda, melynek java része Erdélyből származott oda átal, nemkülönben a magyar ifjúságnak vallási és világnézeti zászló alatt tömörült legjobbjai: úgyszintén a gyökeres magyar átalakulásért küzdenek. Kétségtelen azonban, hogy az említett írói csoportnak a működése nagyobb hatással volt a szellemi közéletre, mint bármely más csoportosulásé, mert a meggyőződés és a hírlapi népszerűsítő munka mellett kész és jelentős irodalmi művek is állanak ennek az írói csoportnak a háta mögött.

Semmi sem mutatja jobban a népi gyökerű magyar írók szellemi magatartásának erejét, mint az a körülmény, hogy a magyar miniszterelnök sem látta feleslegesnek a velük való tanácskozást. Igaz, hogy ez a »tanácskozás« inkább beszélgetés volt, a magyarság sorskérdéseiről, teljesen mellőzve a napi politika felfogását és vonatkozásait, de mégis jelentősnek látszik. Ahogy ilyen esetekben általában szokásos, ez alkalommal is hírek szállingóztak arról, hogy ez az írói csoport a kormány mellé szegődött, elárulta a gondolatszabadságot és feltette a tányérsapkát. Magam, aki nemcsak közelről ismerem ezeket az írókat, mint Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet és Féja Gézát, hanem mindig részt is vettem a népi jogokért folytatott munkájukban, nyugodtan mondhatom, hogy a »reform« jelzőt nem ők választották maguknak, hanem némi rosszindulattal mások adták nekik. Valahogy úgy jártak ezek az írók, mint az a pap, aki a papság alatt nem a kongruát érti, hanem a hitet.

De hát mi is történt tulajdonképpen?

Az történt, hogy néhány héttel ezelőtt olyan heves és tanulságos irodalmi csatározás kezdődött Pesten, amilyen a háború óta nem volt. A vitát Zilahy Lajosnak egy cikke indította el, melynek tartalmát röviden a következőkben lehetne összefoglalni:

Az irodalom nem lehet csupán művészi öncél, hanem állást kell foglalnia a korszerű kérdésekben is. S tekintettel arra, hogy a magyarság két legnagyobb sorskérdése ma a népi szellem feltörekvése és az általános reform: ennek a szolgálatába kell állani. Tömörüljenek tehát az »egységes világnézésű« írók és alakítsanak ki egy olyan frontot, ahol a szellemi élet más munkásaival is szorosabb munkaközösségben dolgozhatnak.

A felhívásra két polgári, »baloldalinak« mondott fiatal újságíró és egy nemzetiszocialista eszmékkel rokonszenvező újság jelentkezett. A két újságíró az írói szabadság védelmére kelt, és a láthatatlan »egységes írói csoportot« a kormány zsoldjában látta; az említett újság pedig a bizalmatlanságát nyilvánította.

Engemet a dolog arra a vitára emlékeztetett, amely esztendőkkel ezelőtt Erdélyben zajlott le a »vallani és vállalni« zászlója alatt. Ha nem is tudtam elfelejteni amaz erdélyi vitának gyümölcstelenségét, igyekeztem önmagam előtt letagadni, hogy zavartalanul tudnék hinni az új és biztató írói tömörülésnek. Így történt aztán, hogy szívesen vettem az »egységes világnézetű« íróbarátok felszólítását, hogy szólanék én is a kérdéshez. Sokszor tapasztaltam, hogy a magyarországi irodalom a gondatlanság ködén keresztül nézi a mi erdélyi irodalmunkat: ez pedig egy okkal még többet jelentett ahhoz, hogy a magam álláspontját leszögezzem. S mivel úgy gondolom, hogy személyes meggyőződésemen túl magának az erdélyi irodalomnak a felfogását is tolmácsoltam a válaszomban, szükségesnek látom, hogy írásom lényeges részét szóról szóra adjam vissza.

A magyar írói csoport felszólítására a következőket írtam:”