Katakombák^*

Vonattal mérve, majdnem félnapi futásra van ez a nagy falu a fővárostól. Városnak is mondhatnám, ha használna valamit neki. Járási székhely. A házai felemásak, mint ahogy felemás a falusi iparosodó ember. Az utcái laposak és olyan egyformák, hogy jóformán még azt sem tudom: merre kell itt balra menni és merre kell jobbra.

Délelőtt tizenegy óra.

Duplán zord a nap.

Egyrészt zorddá tette a politika, másrészt zorddá tette az idő. Észak felől, hegyek és erdők felől, folyton süvölt a szél. S hozzá a tél is vágja és kavarja ittrekedt farkával a havat.

Béhúzott kalappal és feltűrt gallérral igyekszem előre a lapos utcán. Oldalam mellett egy fiatal ügyvéd furakodik a szélben. Lábunk alatt könnyen olvad a hó, de ha a lelkünkkel járnánk, nem olvadna el olyan könnyen. Mert zordak vagyunk mi is, mint az idő.

– Itt vagyunk már – szól végre az ügyvéd.

Rápillantok a házra, amely kopottan áll s mintha két vaksi ablakával csúfondárosan vigyorogna belé a havas zivatarba. A ház mellett nyitva áll a nagykapu: van tágasságunk elég a bémenésre. Az udvar keskeny és hosszú.

De joga van hosszúnak lenni, mert úgy látom, hogy két házat szolgál: az utcait és annak fiát, mely az apa háta mögé bújt a csúnya időben. Bent, az udvar torkában, ott áll egy autó. Nagyon régi lehet és derűs időben fekete. Most nagyon tréfásan áll, mert tarkára festette a havazás. Őskorból való tarka tojásnak lehetne nézni, ha a tetején és az oldalán virágkoszorúk nem rontanák el a héját. Szegény koszorúk nagyon dideregnek: a levelek és a virágok lekonyulva próbálnak a hó elől fedezékbe bújni.

– Ide, errefelé! – szól ismét az ügyvéd, és egy ajtóra mutat, amely ott sárgállik a fiókház szegényes falán. Átaldöccenek a küszöbön és rögtön balra pattan a szemem. Ott van a konyha. A nyitott ajtón keresztül látom, hogy egy öregasszony valamit tisztogat egy cseréptál felett. Úgy látom hirtelen, mintha felapródzott csirkét tisztogatna. Arrafelé köszönök, de se nem szól az öregasszony, se nem mozdul legalább egy mákszemet. Ez a pillanat magyarázatot kíván, úgy érzem magamban, olyan mozdulatot teszek, mint aki meg akar állni. De akkor meglátom, hogy nem csirkehús van a cseréptálban, hanem sárgarépa.

Sárgarépa mellől talán én sem köszönnék vissza.

– Tessék, erre! – zavar reám az ügyvéd és kinyit jobb kéz felől egy ajtót. Egyszerre emberek esnek a szemembe. Talán tízen lehetnek, vagy meglehet, hogy tizenketten. Füst és áporodott levegő csap ki a szobából. A füst hideg, és hideg füstnél árvább és rosszabb dolog nemigen van a világon. Itt is átaldöccenek a küszöbön, mire az emberek egy része feláll. Mind bizalmatlanul néznek reám: akik felálltak és akik ülve maradtak egyformán. Néhányan el is rejtenek valamit, ami fehéren csillan s amin írás van valamiféle. Bizonyára újság. Érzem, hogy tartanak valamitől. Nem jót várnak, hanem rosszat. Nagyon dermesztőek ezek az első pillanatok. Vigasztalanabb, mint künn a hózivatar. Fut a gondolat a fejemből a szívembe és fut vissza. Szorongva és keserűen állok meg az emberek előtt. De ott van az ügyvéd, aki megmondja nekik a nevemet és megmondja azt is, hogy jószándék vezérelt ide. És akkor egyszerre, mintha künn is kisütött volna a nap, eliramlik a bizalmatlanság és nyoma vesz a horgas tekinteteknek. Azok is felállnak, akik ülve szemléltek eddig. Erős és baráti jobbot adnak, megkínálnak székkel és szomjasan várják a jó szót.

Körülüljük az asztalt és beszélgetni kezdünk.

Van közöttünk öregebb rendű és van fiatal. Van olyan, aki már nadrágra kapott, de van egészen falusi is. Egyben azonban mindnyájan egyek: kopottak, rongyosak, borostásak és rosszul tápláltak. De a rongyos ruhák alól izmok üzennek a szemnek s a borostás arcból hívő szemek ragyognak elő.

Mind magyarok.

Különös fajta, talán az oroszokra lehet gondolni még így. De ezekben, ezekben a miéinkben, mintha több erő volna, mintha több szomjúság volna a tudásra. Istenem, milyen furcsa itt a magyar végeken, egy eldugott szobában ülni közöttük és látni a rongyos és megviselt magyarok hívő és jót kérő tekintetét, hallgatni okos szavukat és érezni kifogyhatatlan erejüket.

Mintha katakombában volna az ember. A hitnek és az erőnek fészkiben, ahonnét mégiscsak ki fog virágzani egy jobb és emberibb magyar világ.

Biztosan ki fog virágzani.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Katakombák. A Reggel 1935. ápr. 15. Újraközölve: Aranyos tekergők (123–125.).