Választási társasjáték*

Már a télen szinte lementem Beregbe, a kurucok fészkibe. Ott van Tarpa, ötezer lakosú nagyközség, melynek esztendők óta Bajcsy-Zsilinszky Endre a képviselője. Ezt a magyar politikust mindenki hozzáférhetetlen tisztességéről ismeri és a népért folytatott harcairól. Ő mondotta nekem, hogy nagyon szeretné, ha látnám a tarpai kurucokat, mert a székelyek mellett a legkiválóbb nép az. Akkor, a tél folyamán, nem volt elegendő időm és alkalmatosságom a hosszú útra, de most, hogy ismét Pesten jártam: nekiindultam. Szerencsémnek tartottam, hogy éppen képviselő-választások is vannak. Ilyenkor nemcsak mozgalmasabb az élet, hanem magát a népet is jobban meg lehet látni és ismerni a választási bolydulásban.

Délután két órakor indult a vonat a Nyugatiról. Korán kimentem, nehogy lemaradjak, ha netalán egy kortesmozdulattal korábban indulna a vonat. Vettem négy narancsot, és béosztottam magamnak, hogy ebéd helyett milyen időközökben fogom megenni. Tíz perc múlva Féja Géza is megjelent, kit már jól ismertek a tarpai kurucok, hiszen az ő bajaikról immár sokat írt és beszélt. Bémentünk a harmadik osztályos váróterembe, ahol Féja nagyon keresett valakit.

– Kit keresel? – kérdeztem.

– Az öreg Buza Barnát, mert ő is jön – felelte.

A kedves öreg urat, az októbrista földmívelésügyi minisztert hiába kerestük. Csak a vonat indulása előtt egy perccel érkezett meg. Egyszerű kicsi ember volt, tisztességesen kopott ruhában. Nyugdíjas tanítónak lehetett nézni. Valami szőlője volt Tokajban, s annak a borából éldegélt valahogy. Persze úgy, hogy eladta.

Debrecen után bémentünk az étkezőkocsiba. Buza Barna kávét kért, s abba beléaprította a kiflit. Jólesett neki az uzsonna, a végén még a száját is nyalogatta. Én egy üveg sört ittam Féjával közösen. Ültünk és néztük a szabadságra termett Alföldet.

– Ez szebb, mint a politika – mondta az öreg.

Féja is szereti az Alföldet, de azért a politikát sem akarta hagyni. Az öreg gyönyörködve hallgatta a Féja beszédét, de a végén mégis azt mondta, hogy nem hisz a választási győzelemben, különösen a tarpaiban. Két nap múlva csakugyan kiderült, hogy neki lett igaza, mert Zsilinszkyvel szemben egy olyan egységpárti került bé Tarpán, akiről eleddig kevesen tudtak.

Nyíregyházán helyiérdekűre ültünk. Új és tiszta kicsi vonat volt, saját órája neki, mint a bérautóknak. Lassan reánk is ereszkedett az este, ahogy tempósan tovazakatolt velünk a megcivilizált kuruc vonat. S az estével még négy csendőr is ereszkedett a kocsiba. Jóvágású magyar fiúk voltak, teljes felszereléssel. Csendesen és baráti szándékkal üldögéltek.

Tíz óra alig múlott el, amikor megérkeztünk Vásárosnaményba, a kurucföldi vasúti állomásra. Az volt a tervünk, hogy innét a tizennyolc kilométerre fekvő Tarpára még az éjjel kimegyünk autón. A főszolgabíró azonban mást tervezett, mint mi. A terveire mindjárt gyanakodhattunk volna, mert a vonat lépcsőjéről már láttuk, hogy négy csendőr kitárja felénk fogadó karját. Két vagy három finánc is volt velük, sőt egy szempillantásra az a négy csendőr is közéjük olvadt, aki velünk utazott együtt.

A kijáratnál egy kurta kabátos férfi utunkat állta.

– Kérem az urakat, igazolják magukat! – mondta felemelt kézzel.

A nyolc csendőr és a két finánc már körülfolyt minket, s a kurtakabátos mellett egy segéd is állott. Láttam, hogy a jószándékon túl is igazolnunk kell itt magunkat. De annyi baj legyen, gondoltam, itt van az útlevelem. A kurtakabátos, kiben a szolgabírót ismertük meg, haladék nélkül bévitt az első osztályú váróterembe, hogy ott ejtse meg az igazoltatást. Közben azonban baj történt, mert egy ügyvéd, ki szintén velünk utazott, polgári önérzettel „minősítette” ezt az eljárást. Ezen a minősítésen a szolgabíró annyira felindult, hogy kiadta a csendőröknek a parancsot:

– A főszolgabírói hivatalba kísérni ezeket!

Ekkor már Zsilinszky is velünk volt. Tarpáról jött bé, hogy fogadjon minket és az autóján oda kivigyen. S velünk volt egy Erőss János nevű ügyvéd is, a helybeli jelöltje a Zsilinszky pártjának.

Na, gyerünk hát a főszolgabírói hivatalba!

Nem mondhatják, hogy engedetlen magyarok voltunk, mert mentünk, ahogy a vidéki sötétben lehetett. Az állomás előtt virágkoszorús autók vártak. Illetőleg nem minket vártak, hanem afféle választási autók voltak. Használni azonban lehetett, s egy kis tanácskozás után, bár én a gyalog való kísértetés mellett voltam, a többség mégis úgy döntött, hogy autókon menjünk a főszolgabírói hivatalba. Oda el is érkeztünk defektus nélkül, s a hivatal előtt megálltunk. Meg is kellett, mert zárva volt az ajtó. Álldogálás közben megérkezett a főszolgabíró is, kinek az arca és a kimért úri modora éppen olyan főszolgabíró volt, mint ő maga.

Elékerült valahonnét a hajdú is, és kinyitotta a kaput. Felmentünk a lépcsőn, s utánunk feljöttek a csendőrök. Aztán bé az irodába. Itt nekivetkeztünk, vagyis nagykabátunkat és a kalapunkat elhelyeztük. Az ajtó nyitva maradt, hogy láthassuk a csendőröket, akik az előszobában álltak, s talán hogy ők is láthassanak minket.

Szegény Zsilinszky egyik ámulatból a másikba esett, hogy mire jutottak az ő barátai, köztük neves emberek is, sőt erdélyi író létemre magam is, kit másképpen kellett volna őszerinte fogadni. Én is azt gondoltam, hogy csakugyan másképpen, de egyelőre mindenért kárpótolt Erőss Jánosnak az a háborgó kijelentése, hogy az én könyveimet nem azért fordítják tizenhét nyelvre, hogy itt éjnek idején igazoltassanak és vallassanak. Nem tudom, hogy miért mondott éppen tizenhét nyelvet, amikor három sem volt igaz a tizenhétből.

Sok tűnődésnek azonban nem volt helye és ideje, mert a főszolgabíró bévonult a maga irodaszobájába, és kiadta a parancsot, hogy egyenkint járuljunk eléje, mert az igazoltatást úgy kívánja megejteni. Erre mi is tanácskozni kezdtünk a sorrendet illetőleg. A határozat az volt, hogy vendég létemre engemet engednek elsőnek.

Zsilinszky szintén szeretett volna jelen lenni az igazoltatásnál, de ezt nem engedte meg a főszolgabíró. Csak annyit lehetett elérni, hogy Erőss János, mint szóbelileg felkért ügyvéd, jelen lehessen. Amikor emígy elrendeződtek a dolgok, a szolgabíró kalauzolása mellett elsőnek bévonultam a főszolgabíró színe elé. Társadalmi formák szerint bémutatkoztunk egymásnak. Ő az asztalánál állott, belől. Én pedig szintén az asztalánál, kívül. A szóbeli ügyvéd egy széken ült, az asztal mellett jobbról, borzasztó komolyan és magába roskadva. Készakarva sem lehetett volna jobban megadni a módját.

– Kérem, igazolja magát! – szólott a főszolgabíró.

Átaladtam az útlevelemet, és azt hittem, hogy megnézi és így fog szólni: köszönöm és bocsánatot kérek, tessék önmagával szabadon rendelkezni. Nem egészen volt igazam, mert megnézte ugyan eléggé az útlevelet, de azt mondotta, hogy a budapesti bejelentésről tanúskodó sárga bárcát is látni szeretné. Nem a zöldet, ami a kijelentést igazolja, hanem a sárgát, amelyet a bejelentés alkalmával szoktak adni. Bévallottam neki, hogy én zöldet nem ismerek egyáltalában, csak sárgát. De ezt a sárgát is csak akkor szoktam magammal vinni, amikor hazautazom Erdélybe. Azt is megmondtam neki, hogy eleddig legalább tizenöt magyarországi városban fordultam meg és szerepeltem irodalmi ünnepélyeken, de sohasem kérték tőlem a sárga bárcát, csupán a novellakéziratot a rendezők. Azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de neki a törvény értelmében kell eljárnia, s mivel sárga bárcám nincsen, ezennel kitilt erről a területről és elrendeli, hogy a legközelebbi vonattal utazzam vissza Budapestre. Annyi kedvezést azonban engedni fog, hogy nem tart fogdában a vonatindulásig, hanem az állomási szállóban szobát bérelhetek. Mondtam, hogy semmi kedvezést nem kívánok, hanem csak azt, hogy mindenben a törvény értelmében járjon el. Hiábavaló volt azonban ez a kívánságom is, mert semmiképpen nem akart fogdában tartani. Ellenben intézkedett, hogy rögtön írják meg a jegyzőkönyvet a kitiltásról, s kibocsátott a szobából. Künn a másik szobában egy írógép is állott. Azon az írnokkal együtt megfogalmaztuk a kitiltási jegyzőkönyvet. Közben a többiekre került a sor. S nem több szerencsével, mint reám, mert Buza Barnát is kiutasították. Hiába mondta az öreg, hogy ő miniszter is volt, ellenben soha igazolványa nem volt, mert jegyzőkönyvre került ő is. A mi sorsunkra jutott egy Nagy Ernő nevű sárospataki úr is, ki nemcsak alispán volt már, hanem ennek a kerületnek a képviselője is valamikor. Neki az volt a terhén, hogy a Zsilinszky lapjába olyan cikket írt, amellyel lázította a népet.

Éjjel egy óráig tartott az igazoltatás és a jegyzőkönyv-szerkesztés. Akkor közölte velem a főszolgabíró, hogy ha reggel igazoltatom magam a pesti rendőrséggel, akkor megengedi, hogy itt maradjak. S megint kedvezésben részesített, mert nem csendőrrel kísértetett a szállodába, hanem a hajdúval. Zsilinszkyék elautóztak Tarpára, mi pedig betértünk az állomási vendéglőbe, ahol a szálloda is volt. Ott megittunk egy-egy pohár pálinkát, s megkínáltuk a két csendőrt is, akik nem fogadták el. Aztán Buza Barna és Nagy Ernő bévonultak egy kétágyas szobába, én pedig bé egyedül egy másikba.

A szobám kuckó volt és olyan hideg, hogy egy eszkimónak is túlzás lett volna.

– Nem lehetne tüzet tenni? – kérdeztem a pincértől.

– Nem találok fát – felelte.

– Hát szobalány nincs, aki találjon?

– Van szobalány – azt mondta –, de sürgősen készül utazni.

– Miért olyan sürgősen?

– Azért – felelte –, mert egy festő vendégnek az arcába vágott egy poharat ma este, s most el akar szökni. S el is kell neki, mert a festőnek az apja úgy szereti a fiát, hogy a szobalányt hamarosan megöli.

Hagytam, hogy annyi még kiderüljön, hogy a festő szobafestő, de többet nem beszéltem. Gyorsan beléfeküdtem a jégverem ágyba, és elég hamar elaludtam. Reggel nagy hóviharra ébredtem fel. Olyan természetesen vettem a hóvihart, mintha ez nem is lehetett volna másképpen. Pedig március utolsó előtti napja volt.

Nyolckor jelentkeztem a főszolgabírónál, ahogy az parancsban volt. Kilenckor telefonáltam Pestre, hogy a sárga bárcát igazolják telefonon. A rendőrség azonban azon a véleményen volt, hogy neki hivatalból is eleget parancsolnak, s nem kezdi el, hogy magánemberek kérésére is mozogjon. Erre béláttam, hogy hiába erőlködöm, s kijelentettem, hogy a déli vonattal visszautazom Pestre.

A főszolgabíró kedvesen búcsúzott tőlem. Mint magánember rendkívül barátságos volt, de mint főszolgabíró nagyon örvendett annak, hogy mégsem sikerült nekem megismerkedni a tarpai kurucokkal.

A déli vonattal csakugyan el is utaztam.

Másnap választottak: Zsilinszky megbukott Tarpán, s meg Erőss János is Vásárosnaményban.

A sajtó azonban szabadnak mondta a választást.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Választási társasjáték. Szabadság (Budapest) 1935. ápr. 14. 12. sz. 4. Újraközölve: Virrasztás (67–73. – Esemény Beregben címmel, Budapest, 1935. április 4. keltezéssel), Magyar Nemzet (1950. október 19. 6. évf. 244. sz. 4. – Régi választás címmel), Tiszta beszéd (288–293.) és Jégtörő gondolatok I. kötet 462–467.) – ugyancsak Esemény Beregben címmel s Budapest, 1935. április 3. keltezéssel; ugyancsak Esemény Beregben címmel a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetben (Budapest, 1969. 110–114. Szerk. Vigh Károly) és Jövendő 1958. 2. évf. 25. sz. október 26. 12–13. Tamási ebben az írásában az 1935-ös magyarországi választások egyik hírhedt epizódját örökítette meg. Féja Géza Tiszaparti riport a nevezetes vasárnapról címmel írt ugyanerről az eseményről.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]