Gondolat és árvaság^*

Lassanként egy éve lesz már, hogy ennek az írásomnak a magját magamban hordozom. Néhány barátommal, Pesten élő magyar írókkal, ott ültem egy kávéház csendes zugában. Egy ideig hősiesen tartottuk magunkat, és nem beszéltünk irodalomról. De aztán valamelyik mégis odadobott, csak úgy szóban, egy frissen megjelent erdélyi könyvet. Éppen a Kós Károly könyvét, amely Szent Istvánról szól, a nagy „országépítő”-ről. Hopp, mindjárt ráugrott a könyvre egy másik barátom, nagyon tehetséges író és jó pajtás, aki meghitt társaságban a begyiből és őszintén szokott beszélni. A Kós könyvéről rövidesen elvi területre kanyarodott a beszéd. Nemigen szoktam vitatkozni, mert egyrészt haszontalanba megy a gőz, másrészt pedig azt tartom, hogy maholnap úgyis mutogatni fogják azt az embert, akinek igaza van. Inkább figyeltem, s igyekeztem megjegyezni, amit a barátom mondott. Körülbelül ezeket mondotta:

– Hát akármit mondjatok és gondoljatok ti, de én nem tudok megbékélni az erdélyi irodalommal. Az ember itt is hallja, hogy az erdélyi irodalom így és úgy, s amott is hallja, hogy az erdélyi irodalom úgy és így. Szóval, hogy is mondjam, hiszen értitek a dolgot: én elsősorban művészetet akarok az irodalomtól. Nekem hiába mondják, hogy komoly tartalom, nemzetnevelő tendencia, erkölcsi magatartás és egyéb ehhez hasonló. A számomra művészi legyen az az irodalom, és ne akarjon se tanítani, se nevelni. Nekem ne revideálja a történelmet, és ne helyezkedjék valamilyen cél érdekében erkölcsi magaslatra, mert annak nagyon dilettáns íze van. Szóval értitek, hogy én mit akarok mondani…

Mondom, nem ellenkeztem a barátom véleményével, hiszen minden őszinte szóból tanulni lehet, s ez a fontosabbik része a dolognak. De azóta is nagyon sokszor gondolok erre a véleményre, s ezen annál inkább lehet is gondolkozni, mert a szóban lévő barátom éppen nem az egyedüli, aki így látja az erdélyi irodalmat. Ha valaki művészetet akar az irodalomban is adni, mint ahogy én is szeretnék, könnyen hajlamos lesz arra, hogy nagyjában igazat adjon a baráti felfogásnak. Csakhogy! Csakhogy az irodalom nem légüres térben és a kortól független időben születik. Szerves része annak az életnek, amelyet él egy közösség, ebben az esetben az erdélyi magyarság. Az a kérdés tehát, hogy milyen ez az erdélyi magyarság, és milyen életet él. Irodalmilag kifejezve, s hogy a barátom jelzőjével éljek: a maga sorsában és nehéz életének kialakításában bizony dilettáns. Vajúdik, tapogatódzik, utat keres és eszméket. Mindinkább úgy érzi, hogy az ő útja csak a becsületes munka útja lehet, és úgy hiszi, hogy az ő eszméi csak a jogok és a szabadság eszméi lehetnek.

Az erkölcsi világrend után eped.

Mi is nagyon jól tudjuk, hogy a magyarországi írók általában jobban tudnak írni, mint az erdélyiek. Nagyobb biztonsággal és mesteribben fogalmaznak. De viszont tudjuk azt is, hogy amíg az ő hátuk mögött mesteri elődök állanak, addig nekünk újra kellett kezdenünk sok mindent, s nem utolsósorban formát és nyelvet. És tudjuk azt is, hogy amíg az ő mondanivalójuk egyrészt az elődök folytatása, másrészt pedig a modern európai irodalom témakörének magyar nyelvű változata, addig a mi mondanivalónk egyetlen előde az összeomlás, kortársa pedig az erdélyi névtelen magyar.

Olyan gondolatkört kell adnunk, amely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.

Ennyi sok teherrel és ilyen nagy felelősség mellett bizony százszorosan kell küszködni a formával és a nyelvvel. Ha néha sikeresen tudunk is megküzdeni véle, vagy ha sokszor alul is maradunk ebben a küzdelemben: az írásnak magyar és emberi erkölcse minket mindig kötelez.

És most kérdem: ha minket az írás magyar és emberi erkölcse kötelez, akkor ez a magatartás nem kötelezi-e valamire a magyar szellem világát és annak képviselőit: a magyar írót, a magyar kritikust, a magyar sajtót, a magyar hivatalos szellem hirdetőit és kifejezőit?

Tekintettel arra, hogy úgy a mai viszonyok megítélése után, valamint a jövendőbe kutató szellemi csápjaim üzenetét mérlegelve: a magyarság sorsának egyik legsúlyosabb kérdését vetettem fel, szükségesnek látszik, hogy a kötelezettségre vonatkozó felelet előtt felvessek egy másik kérdést is. Ez a kérdés pedig így hangzik:

Valljuk-e és hirdetjük-e azt a szellemi közösséget, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti?

Én vallom ezt, és hirdetem is. De nem is azon van itt a hangsúly, hogy én vallom és hirdetem, hanem azon, hogy hitem szerint minden becsületes magyar ember ennek a szellemi közösségnek az alapján áll. Sorsdöntően fontos, hogy ennek alapján álljon, mert a politikai nemzet európai szerepét s még fokozottabb mértékben a Duna menti szerepét a szellemi nemzet értékei és erkölcsi ereje fogják végül is meghatározni.

Ha pedig így állunk, valljuk és hirdetjük a szétszórtan élő magyarok szellemi közösségét, akkor az előbb felvetett kérdésre csak egyféleképpen lehet felelni, mégpedig így: a politikai nemzetet és annak szellemi képviselőit felelősség és kötelezettség terheli annak a szellemi életnek helyes megítélésében, amely az utódállamok magyarságában él, és annak a magyarságnak irodalmán keresztül jut elsősorban kifejezésre. Hangsúlyozom a helyes megítélést, mert nemrégiben is az erdélyi irodalomnak olyan kritikáját hallottam, amelynek hangjában lekicsinylés volt, ítéletében pedig elítélés. Meg kell vallanom: az őszinte és felelős hang megdöbbentett, és napokon keresztül olyan lelkiállapotban éltem, amelyet a gyötrelmes vajúdás és a kínzó árvaság érzései jellemeznek a legjobban. Számot vetettem nemcsak magammal, hanem magamban az egész erdélyi irodalommal. Ami engemet illet: munkás és falusi gyermekkor után és olyan diákévek után, ahol a falusi származást csak nagyobb szellemi és fizikai erővel lehetett a tanulótársakkal és tanárokkal feledtetni, önként mentem el tizennyolc éves koromban a háborúba, s onnét megtérve és azóta állandóan még egy erősebb küzdelmet állok: egyrészt magyarságomért, másrészt irodalmi és erkölcsi magatartásomért, mely a szabad gondolat és az emberi értékek jegyében áll. Ezen a magatartáson nincs mit változtatnom, és nem is fogok változtatni. Jelszavak, amelyek néha a fűzfahazafiság köréből valók, néha a vallás formaságainak területéről, és néha a praktikus erkölcs háza tájáról: nem tévesztenek meg, és nincs is azokra szükségem, amíg sorsom az, hogy magyarnál egyéb nem lehetek, sem más, mint hivő és bizakodó; sem más, mint a zajtalan erkölcs szolgája.

S nem mondhatok mást akkor sem, amikor az erdélyi irodalommal vetek számot. Nem nyugszom belé a kritikába, amely az erdélyi irodalommal kapcsolatban „destruktív” jelzőt alkalmaz, ha néhány erdélyi író munkásságát ki is veszi eme jelző elítélése alól. Nem nyugszom belé főképpen azért, mert úgy érzem és úgy szeretném hinni: ez a kritika nem olvasmányokon és személyes tapasztalatokon alapszik, hanem rosszindulatú és hasznot kovácsoló információkon. Ha pedig mégsem így van, hanem csakugyan olvasmányokon és személyes meggyőződésen alapszik az ítélet: akkor a legnyíltabb és a legbecsületesebb módon felelem én is: a szabad gondolat, a szabad kritika kifejezéséért és terjesztéséért és ennek a keretén belül elsősorban az erdélyi magyarság szellemi és fizikai jogaiért, de minden becsületes embernek szellemi és fizikai jogaiért is harcol és dolgozik az erdélyi magyar irodalom.

Ez a gondolat az, amelyben egy testvér, egy felekezet és egy kollektívum minden erdélyi magyar író. A különböző művészi képességeken innét vagy túl: ez az alap, amelyre a magyar szellemnek egy új vára épül. Úgy hiszem, hogy ennek a szellemi várnak az épülése nemcsak a mi magánügyünk, bár mostanáig, a magyar közönségnek hősies mellénk állásán kívül, nem sok jelét láttuk annak, hogy rövidesen több is lehessen magánügynél. Ezzel is számolt és ma is számol azonban az erdélyi irodalom, hiszen a magyar sors kutatása közben nem volt nehéz felismernie, hogy mily édestestvér a gondolat és az árvaság.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Gondolat és árvaság. Budapesti Hírlap 1935. ápr. 2. 91. sz. 27–28. Újraközölve: Bukaresti Lapok 1935. máj. 4. 101. sz. 9., Pásztortűz 1935. máj. 15. 19. sz. 207–208., Virrasztás (211–215.; Kolozsvár, 1935. április 21. keltezéssel), Tiszta beszéd (285–288.), Jégtörő gondolatok I. kötet (472–476.) és In memoriam Tamási Áron. Zeng a magosság, Budapest, 1997. (169–172.).