Győztek a székelyek*A tegnap, március utolsó napján, mindenütt táncolt a nép. Szerte az országban, a Dunántúl kies vidékein s a szabadságra kitárult rónaságokon. Eme utóbbi táncot képviselő-választásnak nevezték. Amíg ez a szigorúan politikai tánc tartott, azalatt Budapesten is, a Zeneakadémia nagytermében is, táncolt a nép.
*
Délután öt órára volt hirdetve a táncos előadás. Korábban mentem, de jegyet már nem lehetett kapni. Ilyen esetre még nem emlékszem. Boldog voltam a székelyek sikerében, sőt olyan boldogan kábult, hogy jegy nélkül bekerültem egy idegen páholyba, ahol a kiűzetés elől egy monoklis úr mentett meg engem. Ez már magában véve is csodálatos történet, de amit ennek a páholynak a mélyéből és állva néztem s hallgattam végig: az még csodálatosabb történet volt. Paradicsomi és pajzán. Elsőnek Benedek Marcell olvasta fel Móricz Zsigmondnak erre az alkalomra írott súlyos bevezetőjét. (Nagyon jólesett, hogy láttam a székely öröm fényében Benedek Marcit, de nem tudom, hogy hol jár ilyenkor Móricz Zsigmond.) Utána Szentimre Jenő olvasta fel szigorúbb bevezetőjét. Nemcsak azért szigorúbbat, mert őszintén és nem érdemtelenül leckéztette az „urakat”, hanem azért is, mert a székelyekkel egy forrásból jött ő: harisnyás szívvel és szakértelemmel. Bevezetője után Sz. Ferenczi Zsizsi jelent meg a pódiumon, s mellette mint zongorakísérő: Zsizsman Rezső, a kolozsvári zenei élet fáradhatatlan lelke és kiváló orgonaművész. Nagyon üde és szívre ható jelenség volt pompás székely ruhájában Ferenczi Zsizsi. Székely dalokat és egy székely balladát énekelt: az énekes madár tisztaságával és a szenvedő ember hullámzó idegeivel. Az énekesnő után következett a műsor csontja és veleje: a székelyek kollektív szereplése. Ilyenkor különösen rádöbben az ember, hogy nemhiába divatos jelszó ma városon is a kollektivitás: micsoda erő és szépség van benne! Valószínűleg népi találmány ez a kollektivitás is. Ahogy hét legény és hét lány, egymás kezét fogva, nagyon szép és helyes ősi szokás szerint, párosával bevonult a nagy színpadra, zúgó taps töltötte be a hatalmas termet. S amikor a hét pár után, a sor végén Bak Józsi bácsi is megjelent menyecske-párjával, a tapsot már nem győzte a közönség: egyszerre felállt és örömében kitörve úgy ünnepelt. Ez is kollektív mozdulat volt és szintén nagyon helyes, mert ami megilleti a fejedelmeket, az megilleti az egyöntetű fejedelmet is: a népet. Hát szépek is voltak ezek a székely leányok és legények. Nem is elégséges az a szó, hogy szépek voltak, azt kielégítőleg csak a ruházatukra mondhatom. Ők több voltak, mint szép: az erő és az erkölcs együtt. Nemesek, póz nélküliek, igazi emberek. Csak álltak a zúgó ünneplésben: a templomban és a tavaszi napsütésben szoktak így állani. Nem hajlongottak, csak a szívükben. A legközvetlenebb kapcsolat a nép és az úri közönség között rögtön megszületett. És megmaradt végig. Csak éppen másfél óra hosszat egyre hullámzott: a székelyek éneke és tánca szerint, a cimbalom és a klarinét hangja szerint. Nem csodálom, mert – Isten bocsássa meg – az én könnyem is a küszöbre jött, amint felsikoltott a klarinét. Pedig én nemcsak eleget láttam és hallottam otthon ilyent, hanem Kecsetben is jártam, amikor ott, szintén a klarinét és a cimbalom hangja mellett, megöltek volt egy falumbéli legényt. Most is megölték az igazi művészet és az igazi élet elleni közönyt, és főleg megölték a sok és silány hamisítványt, amely „székely” jelző alatt a háború óta itt Pesten ágál és ront. Kiss István kecseti tiszteletes úr, aki tizenöt esztendeje vigyázza őket otthon, most elviheti haza a hírt, hogy győztek. Az énekkel, a táncokkal és a söprűvel egyaránt. Különösen a söprűvel, amelyre nem lehet elég nagy súlyt helyezni a mai világban.
A hivatkozás helye Jegyzet
Győztek a székelyek. Magyarország 1935. ápr. 2. 75. sz. 13. 1935 tavaszán a Farkaslakával szomszédos Kecset falu népi művészegyüttese Magyarországon vendégszerepelt nagy sikerrel. Műsoruk budapesti előadása után írta Tamási ezt a méltató cikket. |