A magyar őstehetségek problémái^*

Úgy Németh László, mint az utána következő hozzászólók, mind elfelejtették egy kissé megpiszkálni az alapot, amelyre építeni kell. Pedig talaj nélkül s csupán a levegőbe építeni semmiféle művészettel nem lehet. Ingó talajra pedig veszedelmes. Talajnak nevezem pedig azt a magyar közfelfogást, amely a művészekre és szellemi rokonaikra vonatkozik. Mindnyájan tudjuk, hogy milyen ez a közfelfogás. Az író és a művész azonban nemcsak tudja, hanem érzi is, mint egy nyavalyát, amelyből nem gyógyítja ki senki, csak a halál. Nem mondom: akadnak emberek, akik elhiszik és talán vallják is, hogy a társadalom életében fontos tényező a művész és az író; sőt azt is elhiszik, és vallják, hogy egy jó könyvet írni, egy jó képet festeni vagy egy jó szobrot faragni nem játék csupán és haszontalan időtöltés, hanem munkának is van olyan erő- és idegpazarló, mint bármiféle hasznos munka a világon. Az ilyen embereket, sajnos, kivételes embereknek kell nevezni. Mert általában az „egészséges” paraszt- és a nyárspolgártömeg véleménye szerint az író firkál, a festő pingál és a szobrász tölti az időt.

A tömeg, amely így vélekedik, „társadalomfenntartó” elemnek neveztetik. És nem véletlenül, és nem is azért, mert az adófizető állampolgárok többségét alkotja. Hanem főképpen azért, mert ez a réteg az, amely mindig átveszi és utánamajmolja az uralkodó hatalom véleményét. Ennek a hatalomnak a szemében pedig minden igazi alkotó tehetség gyanús. És valljuk be, némi joggal, ami a hatalmat illeti. De valljuk be azt is, hogy teljesen jogtalanul és ökölbe szorító igazságtalansággal, ami a szellemet illeti.

Joggal azért, mert az alkotó tehetségnek rendszerint önálló véleménye van nemcsak a könyvet és a festett képet illetőleg, hanem politikai és társadalmi kérdésekben is. És nem érzi kötelességének, mint a hivatalból elismert írók és művészek általában, hogy a megromlott társadalmat, annak igazságtalanságait és osztályelnyomó állandó kedvét feltétlenül meg kell rögzíteni és fenntartani. Azt sem érzi kötelességének, hogy haladó társadalmi törekvéseknek és új művészi formáknak ellene szegüljön.

Jogtalanul azért, mert az emberiség történelmében még mindig az alkotó szellemnek volt igaza, és a hatalomnak, amely nem támaszkodott az alkotó szellemre, csak átmenetileg, vagy addig sem.

Amíg tehát, legalább bizonyos mértékben, nem javul ebben a kérdésben a hivatalos felfogás és annak javulásával a közfelfogás, addig csak morzsákat tudnunk kiverekedni a tehetségnek és az „őstehetségnek” egyformán. Itt van a küzdelem nehezebbik fele, de nem reménytelen, mert a szellemnek nem szabad a reménytelenséget ismernie. Ha egyszer s talán nemsokára megtörténik az a csoda, hogy az írót, aki magányos úton jár és korszerűt alkot, nem fogják bolondnak nevezni, hanem fontos kérdésekben is megkérdik és felhasználják a véleményét; s ha egyszer s talán nemsokára az is megtörténik, hogy az alkotás még az alkotó halála előtt nemzeti vagyon legyen, s az alkotó pedig emberi értéke mellett nemzeti érték is – akkor sok minden szép és szükséges dolgot is játszva meg lehet csinálni.

Elgondolom, hogy mi lett volna belőlem, ha gyermekkoromban az a csepp baleset nem történik velem, amely később ürügyül szolgált arra, hogy gimnáziumba adjanak. Nagyon riasztó sors várt volna reám. Még annál is riasztóbb, amilyenben van ma egy magyar író. Valószínűleg nagy ivó és nagy verekedő lett volna belőlem, mint a többiből, akik tehetséggel belészorultak a faluba. Mert mit csináljon a tehetség, ha tudása és tapasztalata hiányzik ahhoz, hogy tehetsége számára kifejező formát tudjon találni? Kijön belőle olyan formában, amely rombol és mindenekelőtt önmagát öli meg.

Sokszor eszembe jutott ez, amikor „őstehetségek”-ről hallottam. S még jobban akkor, amikor ezeknek az „őstehetségek”-nek a sorsát láttam és látom. Nem tehetek róla, de a magam alkotni törekvő hite miatt és az osztályom érdekében egyaránt csúfolódásnak látom azt a szót, hogy „őstehetség”. Az őstehetség csupán lehetőség. Egy olyan állapot, amely alkotó életté válhatik szerencsés körülmények között, de a leggyakrabban nem válik azzá, hanem romboló és kártékony életté. Nagy és veszélyes az út, amelyen keresztül az „őstehetségek”-ből egyszerűen tehetség lesz. A tanuláson és a tudáson kívül jellem és hősöknek való hit kell ahhoz. És mily kevés van ilyen! Ilyen Veres Péter, hogy hamarjában csak egy példát hozzak fel.

Az utóbbi esztendőkben valóságos kultuszt csináltak az „őstehetségek”-ből. Termelte a föld és a nép az „őstehetségek”-et, mint állandóan eddig is, amióta hont alapítottak ide kardos őseink. De a föld és a nép után most már mecénások és lapok termelik el a földtől az „őstehetség”-et. Csak úgy, kuriózumképpen. Mintha négylevelű lóherét hoznának fel ide a szűz talajról. Az ember, akire szintén az a sors leselkedett, hogy „őstehetség” legyen, szomorúan látja, hogy mi folyik és mi történik. Költőt hoznak fel például, és úgy mutogatják és íratják, mintha Abesszíniából hoztak volna egy négert. Festőket fognak össze, és úgy mutogatják, mintha Julián barát hozá vala vissza valami ázsiai ősrengetegből őket. Táncos és nótázó legényeket csoportosítanak össze, felöltöztetik vasárnapi cifrába, és íme, buzog és illatozik nektek a tündéri nép!

Ferdítenek és hazudnak!

Mert a költő, aki tanulatlan, kóválygó és tehetséges, nem kuriózum, hanem szomorú látvány. Az egyszerű festő, aki népi mivolta ellenére is művészi és befejezett képet fest, nem csodabogár, hanem természetes megnyilatkozása egy népnek, amely festőtehetségeivel és írótehetségeivel együtt várta és még mindig várja az időt: az ő idejét. És a népi bokréta és a daloló csokor, lányok és legények egybefűzve, csak arra jó, hogy kiszúrja a városi szemet. De mielőtt kiszúrná, már megvakítja, mert hamis képet ad a magyar faluról és a népről.

Biztos vagyok abban, hogy ez a módszer sokkal többet árt és ront, mintha nem csinálnak semmit. Hitelét veszti annak a nagy lehetőségnek, hogy a népből ki lehessen hozni azt a komoly és kollektív szellemi értéket, ami benne van.

Németh László két dolgot ajánl: a népi Eötvös Kollégiumot és a rádió útján való nevelést. Nem akarom sem az egyiket, sem a másikat hasonlatba avagy vonatkozásba hozni azzal a módszerrel, amelyről fentebb szóltam. Nagy lépés ez már azokhoz képest. De nem hiszek abban, hogy egyetlen lépés elegendő volna arra, hogy ezen a fontos területen meg is kezdjen valamit az ember. Itt egyszerre nagyot kell ugrani. Még annál is nagyobbat, mint amekkorát Féja Géza ugrott, amikor azt a véleményét fejezte ki a hozzászólások kapcsán, hogy a kormányhatalom vegye kezébe a dolgot, és létesítsen egy népfőiskolát, minden praktikus tudomány elsajátítására alkalmas felszereléssel és mintagazdasággal.

Amint mondottam írásom elején, a cél diktál itt az embernek, s ha sorsa és szíve belé is szól a dologba, azért végeredményben talán az is jobb, ha meglesz a népi Eötvös Kollégium vagy a népi főiskola, mintha semmi sem lenne. Én ugyan nem tudok egész lelkesedésemmel melléje állani, mert nem a cél teljessége ez, hanem kezdet a cél érdekében. Esetleg sikerül, esetleg nem. Ha sikerül, félek attól, hogy nemcsak néhány „őstehetség” kiválasztására lesz alkalmas, hanem alkalmas lesz arra is, hogy bizonyos befolyásos csoportok és érdekszövetségesek, kik a népi felszabadulásnak mindig ellenségei lesznek, érvül használják fel arra, hogy: íme, mindent megtettünk, kihalásztunk a népből minden tehetséget, felemeltük az egész műveletlen osztályt, és részesévé tettük annak a sok jónak, amely pedig csak minket illetne meg!

Mondom, ettől félek. De akik ettől nem félnek, azok nem tehetnek jobbat, okosabbat és nemzetibbet, mintha ezt cselekszik.

Nekem fáj ugyan az a nevelésből és jó értelemben mondott nemzetközi kultúrából származó cinizmus, amely a Szerb Antal hozzászólásában a nép felé kicsendül. De nem nehéz félretenni itt az osztályérzékenységet. Akkor pedig helyeslem Szerbnek azt a törekvését, hogy itt Magyarországon is, mint általában a nyugodt államokban, el kell tüntetni azt a különbséget, amely a középosztály és a magyar parasztosztály között fennáll. Helyes: el kell tüntetni. De hogyan? Mert ezt a különbséget nem lehet népi Eötvös Kollégiummal, sem népi főiskolával eltüntetni. Ezt csak úgy lehet eltüntetni, ahogy Veres Péter gondolja és írta abban a hozzászólásban, mely a nagy kérdés mélyére világított.

Mert nemcsak „őstehetségek”-ről van szó itten, akikben egyáltalában nem hiszek addig, amíg tehetséggé nem változnak. Hanem sokkal többről van szó: az egész népről. Arról is, aki nem a festészetben őstehetség, se nem a versírásban, hanem esetleg a mezőgazdaságban, a politikában, a szervezésben, a vallási kérdésekben vagy akár a gyermeknemzésben! Mindegyikre szükségünk van és egyformán. Mindegyikre, vagyis az egészre együtt.

A kultúra szerves összefüggésben van gazdasági állapottal, egészségügyi állapottal, erkölccsel és politikával. De a legszorosabb összefüggésben éppen a népnél van, ahol ködös gomolygásban lehet megtalálni az egészet.

S végül kérdem, inkább magamtól, mint mástól: vajon érdemes-e megalkudni ebben a legnagyobb kérdésben? Bárhogy fontolgatom a dolgot, s bármennyire engedékeny is próbálok lenni, csak azt mondhatom: megalkudni nem érdemes, de a maga felelősségére ám tegye meg az, aki biztos abban, hogy a végső célt, az egész osztálynak a felemelését soha nem fogja szem elől téveszteni.