„Hírös” magyarok^*

I

Szombat délelőtt van. A gyönyörű városházát béborítja az izzó napsugár. A közeli piacon rohamosan sárgulnak a forróságban a dinnyék. Feketébe öltözött urak sürögnek, kíváncsian tolong a tömeg, és rangbéli különbség nélkül izzad a kegyelmes úr és a tekintetes.

De egy öreg magyar nagy nyugalommal és méltósággal lépdel a zsibongó tömeg oldala mellett tova. Fekete nadrág és csizma van a lábán, felette ezüstpitykés mellény és fekete ujjas. Jobb kezében barnára edzett bottal költögeti gyöngéden a köveket, baljával pedig hosszú szárú tajtékpipáját tartja. A bajusza úgy áll, mint a nemes magyar ökörnek a szarva. Fekete kalapjának széles karimájában pedig, mint kereken futó patakocskában az izzó arany, úgy gyűl össze a forró napsugár.

Kecskeméti magyar embör az öreg.

Fiús tisztelettel szóra kérem. Úgy egyezünk, hogy másnap délelőtt béüssük magunkat valamelyik vendéglőbe. Úgy is lesz a dolog. Az öreg sört rendel, én pálinkát hozatok. Kisded poharamat odakoccintom az ő nagy poharához:

– Isten éltesse!

– Mindnyájunkat együtt, csak egyet ne! – mondja az öreg.

Székely eszem egyenesben áll ezen a sík földön, s hamarjában úgy vélem, hogy tán haragszik valakire az öreg magyar. Meg is kérdem tőle szavának értelmét. Szép kék szeme pajzán szeretetben mosolyog reám, és így szól:

– Azért szeretném, ha mindnyájan együttesen élnénk, mert ha kettőnk közül is csak az egyik marad meg jövendőre, akkor nem lehetünk többé testi formában együtt.

Így már könnyűszerrel felfogom a játékos beszédet, majd megkérdezem tőle:

– Szép élete volt-e?

– Möglehetős – mondja.

Úgy bólintok reá, hogy abból kitetszik: magam is büszke vagyok az ő möglehetős életire. Aztán oldalból megcirógatom, hogy beszélne valamit erről. Az öreg magyar megtörli a bajuszát erre, és azt mondja, hogy felesleges volna az ő életét előadni, mert nemrégiben valami olyan dolog történt vele, amiből minden kiviláglik.

– S hát az mi volt? – kérdem.

– Az volt az, kérem szépön, hogy a gyermekeim kiskorúság alá akartak kényszöríteni engem.

– Az lehetetlen!

– No mán lássa, kéröm, mögvennék azok még kamatos pénzen is a gyalázatot.

S felvázolja, hogy mi a helyzet. Tehetős gazda volt mindig. Huszonöt hold földje, künn a földeken gazdag tanyája, bent a városban jó háza. Rendes felesége s hat gyermeke. De az asszony elhalálozott, minek következtében, ezelőtt öt esztendővel kihirdette azt az akaratát, hogy ötszáz pengőt ad annak az asszonynak, aki hozzá elmenne feleségül. Jelentkezett is nem egy, de ő csak egyet választott azok közül. Ekkor gyúlt ki az a nevezetes dolog, hogy ő kiskorúság alá kerüljön. Hat gyermeke közül négyen akarták ezt megcselekedni véle, pedig ennek a négynek kiházasítás céljából 9432 pengő értékben adott volt művelő és házi marhákat s egyáltalában mindent, ami szükséges lehet egy magyar házhoz. Még az árendából is, amit a földek vonzottak maguk után, elengedett nekik ötszáz pengőt. Ilyen gyermekek ezek! Mán nem is vóna nekik elég, ha két méterre feküdnék ő a földben, mert egyenesen két kilométer mélységre tennék!

– Törvényen is volt emiatt? – kérdem.

– Hát éppen hogy ott vótam! – mondja. – A bíróság előtt! Mindjárt egy széket adtak alám, a kérdözgető bíró előttem, két ügyvéd oldalban, más urak mindenütt, hátul pedig mindent fölírt a gép, amit én feleltem. De azt fölírhatta ugyan!

– Ugyan miket kérdeznek ilyenkor? – egyengetem a dolgot.

Az öreg megbotránkozva közrebocsátja, hogy a pulyaságot akarták kideríteni róla, s még azt is, hogy bolond vóna. Majd így adja elő a kérdéseket és az ő feleleteit azokra.

– Mivel borotválkozik? – kérdi a bíró.

– Fanyelű borotvával – feleli az öreg.

– Miért fanyelűvel?

– Azért fanyelűvel, mert a nyele elromlott, de a hasa még jó volt, így hát magam csináltam neki egy nyelet fából.

– Hány éves, nagypapa? – kérdi tovább a bíró.

– Hetvenhat éves vagyok.

– Mikor született?

– Ezernyolcszázötvennyolcban születtem, október utolsó napján, s november első napján kereszteltek meg.

– Mikor házasodott meg először?

– Ezernyolcszáznyolcvanötben, február tizenhatodik napján, s tizennégy nap híján negyvenhárom évet éltem együtt a feleségemmel.

Majd gondol egyet a bíró, és így szól:

– Ki most a király, nagypapa?

– Éppen az az, hogy senki, s mégis az ő neviben ütnek törvényt – feleli neki az öreg, aztán visszateszi a széket a helyére, az ügyvédek gratulálnak neki a vizsgához, kezel ő is barátsággal velök, és mint nagykorú hagyja el a törvényházat.

Beszél még elmúlt politikáról, hogy mi pénze maradt benne a képviselők bőriben, majd elbeszéli, hogy törvényhatósági bizottsági tag is volt nagy keservesen, de most lefelé jár az élet, bent van már háromszáz pengő a takarékban, a temetés költségeire.

– Tud-e Erdélyről és a székelyekről valamit? – kérdem.

– Nem tudok én sömmit arról, kéröm.

– Hát a németeket szereti-e?

– Mindenkit az Isten teremtett – mondja.

Okos kék szeme harmatozik már. Valami nagyon szépet akar mondani, látom. El is dicsekszi mindjárt, hogy az ő őse török gyerök volt. Akkor ejtették le a szekérről a törökök, amikor menekültek. Aztán felvette egy magyar, lehúzta róla a piros bugyogót, s azt egy lécre akasztotta az udvaron, s ott is lógatta a szél, amíg el nem rothadt.

Innét van, hogy őt Töröknek hívják.

Búcsúzáskor még jól megnézem, és akkor jut eszembe, hogy olyan ő, mint a búcsúzó nyár ezen a dús alföldi földön.

A másik magyarral, aki a jelen idők magyarja már, Hetényegyháza községben találkoztam. A Kada Elek telepítéséből származott ez a község, százhuszonkilenc háza van most, egyezer lélekkel körülbelül.

A mező közepén, nem messze az erdőtől, hatalmas új templom áll. Véle szemben egy nagyocska és dicséretes szép ház. Ebben székel a gazdakör, és itt lakik a törekvő, erős akaratú gazda, akit érdemes szemtől szembe látni.

Hosszú asztal a tornácon, mely a szőlőkre tekint.

– Hol a gazda?

– A földeken van ő.

Hamar elküldenek érte. Addig kortyolunk valamit a rekkenő hőségben. Odakerül Mihály bácsi is, aki 365 holdon vigyáz, mint igazi csősz. Holdja után negyven fillér jár neki, lakása is van a szőlő-hegyközségtől, és két kéve venyige holdankint, téli időre.

Balról a derekán, bronzszínű bőrtokban, nagy forgópisztoly settenkedik a gazdakör tornácán.

– Mikor távozott el ebből az utolsó golyó? – kérdem.

– Nemigön kell szólaltatni eztöt – feleli Mihály bácsi.

Úgy látszik, hogy jó erkölcsű népek lakják errefelé a földet, és tapasztalt, istenfélő ember maga a csősz is, aki nem pazarolja a veszélyes golyót. Egyedül azt sérelmezi, hogy hosszú puska járna neki, s nem efféle, ami csak „pulykabegy”-nek nevezhető.

S mialatt kortyolunk óvatos móddal és így csőszölünk az öreggel, a szőlők felől, sebes jövéssel, feltűnik egy férfi. Hajadonfőn jön, mellényben és szép fehér ingben. Előtte kötény, mezítlábos lábán virágos papucs. Az arcája piros-barna, a szeme kék, a bajusza kurtára nyírott.

Ez az újfajta magyar, erős akaratú és vagyonszerző fajta, ki létesít is mindig valamit a köznek, mialatt ő maga gyarapszik. Lám, a nagytemplom építésében is közredolgozott, a helyet is ő szögezte le, ahova építették. S ez a nagy ház is, melynek tornácán vibrál és érik az új magyar élet, az ő alkotása. A kocsma mellé, mely üdíti az erdélyi hegyek szülöttét és a csőszt egyaránt, ide helyezte a gazdakört, trombitával a sarokban, nagybőgővel és a hőségben letakart cimbalommal. És egy lányos arcú rangos pap képivel a falon.

Vallásos ember a gazda, és az ábrázolt pap díszelnök a gazdakörben.

– Hogyan kezdte? – kérdezzük a gazdától, aki pillanatok alatt elrendezi kérdésünkre az eszét, és így mondja a beszédet:

– Amikor tizenöt éves voltam, már nem tűrhettem, hogy nagyon szigorú volt az anyám. Emiatt elmentem szolgálni hát, és három évig szolgáltam egyhuzamban. Tizennyolc éves koromban önálló lettem és napszámba jártam. Akkor elmentem a napszámból katonának, s már volt annyi pénzem, hogy kilencvékás földet vehettem, hétszázhetven pengő árban. Azután kiszabadultam, és beültettem két hold szőlőt, szereztem két gebe lovat is, melyekkel fuvaroztam. Majd több éven keresztül törköllyel kupeckedtem, aztán megnősültem, megemlítem azonban, hogy semmit sem hozott a házhoz az asszony. Azután házat építettem, majdan pálinkafőző kazánt állítottam. Jól ment egészen a dolog, de akkor jött a háború. Engemet felmentettek ugyan testi gyengeség miatt, mit az asszony sohasem hitt el nekem, de különben nem tudtam előrehaladni semmit, pedig pénzem volt elegendő. Ott volt a borom mind a pincében, s jöttek a románok és mind elvitték a boromat. A háború után ismét előresiettem, földet vettem, szeszfőzdét állítottam fel, és szódavízgyárat is, közben pedig újból építettem.

– Most mennyi földje van? – kérdjük.

– Huszonnégy hold – mondja.

Nagy szó ez itten, ahol két-három hold már meglehetős életet juttat. Nagy szó, és még nagyobb gazdaság. Büszke is rá elfojtottan a gazda, mert csak búcsúzásnál jut eszibe, hogy a beszéd mellé megkínáljon valami itallal is minket. Veres bort hozat hamar a fiával, de csak egy kortyot iszunk a koccintás és a tisztesség kedvéért. A testet kínozza a hőség, a lélek pedig teleitta már magát az igaz szóval és a reménnyel, hogy van jövendője ennek a népnek.

Virágos papucsában kikísér a kapuig minket, aztán visszamegy kedvvel és erős karokkal a termékeny magyar földre, melyről jövendő írásomban szeretnék egyet-mást beszélni.

II

Ott ülünk a kecskeméti döcögő vonaton, amelynek két sínvonala csupán négy araszra van egymástól, és mégis komoly vasúti kocsik gurulnak felette. Ott ülünk egy marhakocsiban, muzsikusok, írók és más szabad hívők. Kétoldalt kukoricásföldek maradoznak el, itt-ott egy tanya bámul a világba. A vonat oldalát csintalan akácágak legyintik meg, majd feltűnik a terméketlen buckás föld, csupaszon, kis dombjaival. Aztán szél kerekedik, felmarkolja a homokot, először egy marokkal, majd kettővel és pillanatok alatt béfújja porral a látóhatárt.

– Nézzétek, ez a jász eső! – mondja kecskeméti barátom.

Én ugyan porfelhőnek néztem, de szívesen nevezem magam is jász esőnek, hiszen az nagyon szép és amellett különös.

Megérkezünk a bugaci állomásra, amely takaros hely, és beillenék akár városba is állomásnak. Csak a közlekedéssel van baj. Ki kéne mennünk a nagy pusztára, és azon is túl a pusztai „őserdőbe”, ahogy a kecskemétiek nevezik nekem látatlanban azt a bizonyos erdőt. Jó ember azonban az állomásfőnök, hamar elfut és két szekeret is kerít. Én a Fekete Balázs gazduram szekerére kerülök. Egy sárga és egy pej lova van Fekete Balázsnak. Nem olyan kicsikék és gyapjasak, mint az erdélyi lovak, hanem nagy kamaszok, akik elég tágasságot éreznek, hogy jól kiereszthessék a csontjaikat.

Egy nagy legelőn futnak velünk kanyarogva a lovak.

– Ez a puszta! – mondja kecskeméti barátom.

No, ezt megnézem, ha ez a puszta! Sík és nagy, nagyon nagy. A távolban mintha nyáj legelészne, tovább mintha erdő is lenne. Lent a szekér alatt jó füvecske van a földön, a fűtől szépséget nyer és bársonyos puhaságot.

Nagyon tetszetős dolog és kedvem volna szaladni rajta, mint a lovak: a Csillag és a Fecske. Aztán egyszerre az a vágy támad meg, hogy ne csak szaladjak itt a földön, hanem vegyek egy paripát, és addig nyargalásszak itt előre és hátra annak a paripának a hátán, amíg sötét lesz, és amíg megszületnek a csillagok.

Megtörténik egyszer, hogy egy másik szekér keresztezi az utunkat. Jobban fel van szerelve az a másik szekér, mint a miénk, mert egy kis kutya is szalad utána. Ahogy egymás közelébe érünk, félbehagyja a szaladást, és buzgalommal megugat minket.

– Ez a puli! – mondják.

Kedves kutya az efféle puli. A szekeresnek és nekem egyformán tetszik. Többet ér, mint három gyermek együtt, azt mondja a magyar, mert ennek csak egyszer kell megmondani az igazat, míg a gyeröknek százszor sem elég.

Közel az erdőhöz elérjük a gulyát. Szép szarvuk van a pusztai ökröknek, akár fennállva néznek minket, akár fektükből. Lovak is vannak, de azok már kevesebben, mint az ökrök. Egy öreg számadó, egy középidős és egy legényke áll a gulya mellett. Megáll velünk is a szekér, leugrálunk és barátkozunk a számadókkal. Nagyon szíves és baráti magyarok. Az öreg még nótát is dalol nekünk egy lányról, aki elment volt Vadkőrösre az orvoshoz, aki azt mondotta neki, hogy vízi bornyú van a hasában. A vízi bornyú valami békaféle állat, amit kicsi korában megisznak a vízzel, és aki megissza, annak a hasában megnő.

Szerencsétlen dolog ez, különösen egy leánynál…

Aztán vissza a szekérre, mert vár minket az erdő, és a nagy melegben mi is várjuk őt. Úgy szeretnők, hogy bémenjünk egészen a közepébe, ahol egy kilátótorony is van. A középidős számadó lóra pattan hamar és velünk lovagol, hogy megmutassa az erdő között az utat.

Különös erdő ez! Ilyent nem láttam én soha. De nemcsak nem láttam, hanem még elképzelni sem tudtam volna. A hevenyészett úton fél araszt gázol a kerék a homokban. Mindig és mindenütt. Furcsa erdei talaj! De nem furcsább maga az erdő sem, amelyet kedves és melegszívű barátom őserdőnek nevezett. Jórészt bokrok teszik ezt az erdőt, de nem akarom leszólni, sem kicsinyíteni, mert vannak benne fák is. Nem nagy fák ezek, amilyenek őserdőbe illenének, hanem olyan közepesek. De annál csodálatosabb, hogy mindenféle fa gyökeret ver és megnő itten!

Nem lehet szót találni erre a csodára.

És arról sem tudok beszámolni, hogy micsoda tulajdonképpen az az érzés, amit ez a csodálatos erdő ébreszt bennem. Mert az egyik pillanatban ámulva és szótlanul tudom nézni, a másikban a két karomat tárnám széljel, a harmadikban kacagnom kéne, a negyedikben eltekintenem a bokrok feje felett és a sugár fák törzse között, el messze az erdélyi s főleg a székely havasok rengeteg erdői felé, ahol olyanok a fák, mintha Nimród még azok között vadászott volna.

Mert mit lát ebben az erdőben az ember? Először és a legnagyobb csodálattal rengeteg borókabokrot, amely pedig jellegzetesen havasi lakó. Még bogyók is vannak a borókabokrokon, mintha ezzel is bizonyítani akarnák, hogy sem az én szemem nem káprázik, sem pedig őket nem viccből hozta ide szél vagy ember. És van a boróka mellett fenyő, a fenyő mellett jegenyefa, a jegenyefa mellett nyárfa, a nyárfa mellett szilfa, a szilfa mellett akác, az akác mellett fűzfa s a fűzfa mellett gyertyánfa.

És mindez olyan talajból nőtt és olyan talajban él, amelybe fél araszt vág belé a szekér kereke, mert puha és omló homok.

Hát nem csodálatos ez?

Könny jön az ember szemébe, ha arra gondol, hogy mire nem képes ez a föld, ha anyaföldnek nevezi a magyar.

Már nem döcögős kis vonaton ülünk, hanem a város autójában. Úgy ereszti a kocsit a sofőr, mintha betyárokat üldöznénk. Pedig nem üldözünk senkit, csupán azért megyünk, hogy újabb csodáit lássuk ennek a földnek.

Jobbról és balról dús szőlők terülnek el és az öklömnyi sárgabarackok alatt roskadoznak a fák. Átfutunk Hetényegyháza községen, amelyet harminc évvel ezelőtt telepített volt ide a kecskeméti polgármester. Aztán megállunk az úton, és letérünk gyalogosan a földek felé. Vezetőnk, a kecskeméti idegenforgalmi főnök, örömtől meghízva magyarázza, hogy mi történik ezen a földön. Hatvan holdat parcelláztak itt ki az utolsó két évben. Csupa egyholdas és kétholdas földek. A földnek holdankint 250 pengő a megbecsült ára, de olyan nagy volt a földéhség, hogy hatszáz, sőt hétszáz pengőt is adtak a városnak érte. Csupa kis fizetésű emberek vettek itt földet, és kubikusemberek is sokan.

A parcellák egy része már kiművelve fekszik és termik. Krumplit, veteményt vagy valami effélét. Van olyan is azonban, amelyben már csecsemő szőlőtőkék üldögélnek. És a kiművelt földdarabok mellett ott fekszik a másik, amely még érintetlen. S így, ha a kettőt együtt és egymás mellett nézi az ember, csak akkor kiált fel igazán.

– Csoda történik itt!

Vagy nem csoda-e tán az, ha a föld, amelyet a tavaly még csupa fa és bokor borított és irdatlan bozót, az idén már kis barackfákat tart az ölében, szép kukoricát, a világ leghíresebb kelkáposztáját vagy kis szőlőfákat?!

Itt sem talál szót az ember, amellyel tudatni tudná a hatást. És a csodálkozás csak fokozódik, amíg elérünk a kubikus munkásokig, akik éppen most művelik ki az egyik parcellát. Szabad mellel, kis nadrágban és mezítláb derékig állnak a kubikusok a földben, homlokukról folyik a verejték, mint a szőlőből őszkor, csákány és lapát a kezükben.

Forgatják a földet.

Kivágják a fákat, kivágják a bokrot és a cserjét, kiszedik mélyről a gyökeret, minden gyökeret, és kévékbe gyűjtik. Aztán egyenlővé teszik mindenütt a földet, a buckát a lapállyal, és a lapályt a buckával. S hogy végzett munkájukat látni és felmérni lehessen, babákat hagynak a földből, amelyek néhol két méter, máshol három méter magasságban állnak, mint a hősi munkának és a magyar erőnek a szobrai. Aztán mindenütt egyformán felforgatják a földet, le nyolcvan és kilencven centiméter mélyig, hogy ami alól volt, az mind felül kerüljön.

– Mit keresnek ezzel a munkával? – kérdem.

– Naponta átlag két-három pengőt.

Az ember átlagban véve három hónap alatt kubikol meg egy egyholdas területet, és ezzel a munkával megkeres háromszáz pengőt.

A munkás és a föld egyaránt csodálni való. Nem is tudom, hogy melyiken ámuljak inkább. Végül mégis a földnél maradok, amely itt is csupa homok, a felszínen és alul.

És mennyi ilyen föld van még, csak amit én láttam! Vadon, bozontosan feküdve. Várva a kubikust, aki leborotválja és alkalmassá teszi arra, hogy világhíres barackot és szőlőt teremjen.

Azt kell hinnem, hogy valóban Isten lebeg e földek felett.