Bajlátott földön^*

Amikor kilencszázhuszonhatban hazajöttem volt Amerikából, egyenesen és minden gondolkodás nélkül Kolozsváron telepedtem meg. Jól megállottam ott a helyemet, mert egy-egy kurta kirándulástól eltekintve, hét hosszú esztendeig laktam a kincses városban. Most a télen azonban újból megtámadott az a betegség, amely egyszer már elüldözött volt a tengerentúlra. Igen nyugtalan lettem, és a betűk sem akartak tisztességesen sorba állni, ha dolgozni próbáltam. Ilyenkor vagy orvos kell az embernek, de még jobb, ha szárnya van, mint a vándormadárnak. Én a szárnyat véltem érezni a szívem két oldalán.

Különös természetük van az ilyen szárnyaknak, mert minden irányítás nélkül oda repítik az embert, ahol a bölcsője ringott.

Csak akkor vettem észre, hogy mi történik velem, amikor már útban voltam. Józanra eszmélkedve is szerettem, hogy hazafelé tartok, hiszen van-e jobb orvos a világon, mint az édesanya, és van-e egzotikusabb föld, mint a szülőföld?

Hihetetlen, hogy már ötödik esztendeje nem voltam otthon.

Erre magyarázatot nem lehet találni!

 

*

 

Szépen kattog kelet felé a vonat, ahogy az őneki kötelessége. Künn gyengén havasok még a földek, s gyengén a drótos oszlopok is azon az oldalukon, ahol nem fúja őket a szél. Még csak február vége felé járunk. Kemény és szigorú idő ez még az erdélyi földön. Bent a fülkében szabálytalanul ömlik a meleg. Így pazarolja el a márciusit is a vasút. Egy öregedő házaspár ül velem szemben, nagy szeretettel igyekszenek Brassóba haza. Az ember mozdonyvezető lehetett, mert székelyen, de hitelképesen veszedelmeket mesél arról, hogy amikor kitört volt a háború, ő Predealnál közlekedett a vonattal. Gyakran dörgöli a homlokát a súlyos emlékek miatt, s jut ideje bőven arra is, hogy egy kövérkés leánykával kedveskedjék, ki az anyjával együtt velünk vonatozik. Sőt apránként mellőzi a kalandokat, és a leánykának szenteli idejét. Végre Medgyesen leszállítja az anyja a leánykát. Amikor továbbindul a vonat, ránéz a feleségére a mozdonyvezető, és azt mondja:

– Jó kövér leányka volt.

Többet nem beszélnek a dologról, hangtalanul suhanunk, és kimélázunk a tél végébe az ablakon. Így érünk Segesvárra, ahol ott kell hagynom a mozdonyvezetőt, kivel pedig olyan biztonságban jöttem idáig.

Szép város ez a Segesvár. Mindig az jut eszembe róla, hogy ha város nem lett volna belőle, akkor semmi egyéb nem lehetett volna, csak királykisasszony. Nincs időm azonban arra, hogy bémenjek az állomásról és a szászok ellenére is gyönyörködjem bájos mivoltában, mert tolják már a lábam alá a székely vicinálist, amely Segesvár és Székelyudvarhely között szokta napjában kétszer bécammogni az utat.

Új világ kezdődik itt már.

Sok falusi székely cipekedik a vonat felé, amelyben csobogni kezd a székely beszéd. Vidáman és színesen csobog, mintha nem a bajlátott föld kezdődnék itt, hanem a vadvirágos paradicsom. Egyelőre csak távolról figyelem és hallgatom őket. Szavaik ízét és zamatát valósággal csak nyalintom, hogy az étvágyam otthonra épségben megmaradjon.

Olyan fülkébe vetődöm, ahol egyedül vagyok. Béülök az ablak mellé a sarokba. Nagy nyugalom terjed szét bennem, mert most már biztosan érzem, hogy haza fogok menni. Jó volna, ha nem is jönne zavarásomra senki. De hiába volna jó, mert hátravágja egy fiatal férfi az ajtót és béjön. Leül az ülés legközepére, szétterpeszkedik nagy szakértelemmel, nagyokat nyög és sóhajt. Úgy viseli magát éppen, mintha szűk családi körbe érkezett volna haza, s ott terhes viharfelhőket akarna jelezni. Lehetőleg nem nézek arra, nehogy hibát találjon bennem. Nem is bánt engem, se nem szól hozzám, hanem elővesz egy hatalmas román újságot, s további nyögések és sóhajtások között próbálja olvasni.

Így döcögünk Udvarhely felé: én a sarokban a szárnyaimmal, ő pedig mint egy basagyakornok a nagy újságjával. Közben találós kérdéseket teszek fel magamnak, hogy vajon megkapták-e otthon a levelemet, amelyben érkezésemet tudattam, és szekeret kértem az udvarhelyi állomásra. Nagy kérdés az efféle itten, mert tizenkét kilométer még Udvarhelytől a falum. Úgy érzem azonban, hogy egész utamon a szerencse fia voltam, hiszen máskülönben elgázolt volna a sodrós mozdonyvezető, vagy a kövér leányka ütötte volna ki a játékszerével a szememet, vagy a basáskodó útitársam dobott volna le a vonatról.

Édes virág a szerencse és a remény.

 

*

 

Hosszan fütyül a vonat, nem takarékoskodik a hanggal és a gőzzel. Először legényesen kezdi, aztán mind öregszik a fütty, majd végelgyengülésben elhal.

Így jelzi, hogy vége van itt a vonatos világnak. A sínek megszakadnak: az utolsó állomás az udvarhelyi. Fel a Hargitáig vagy a Nyikó völgyén Parajdig innét már csak szekerek zörögnek, vagy gyalogosok bandukolnak, ötven-hatvan-hetven kilométeres távolságokra. Egy kicsit keserű dolog ez. Némileg elhanyagoltak minket már a boldog időkben. Még ha nem jártam volna Boszniában és Hercegovinában, ahol irtóztató szakadékok felett és a vadregényes hegyek oldalában „létesített” vasutat a Monarchia, elnézném a dolgot, és azt gondolnám, hogy bizonyára csak figyelemből hanyagoltak el minket.

Azért, hogy szűzen maradjunk.

Így fütyül az eszem a mozdony füttyével párhuzamosan, de pillanatok alatt én is mindennel megbékülök. Amikor megáll a vonat, már nem keserű semmi. Már csak a szívemben táncol valami, és a szemem keresgél az ablakon keresztül. Egyszerre egy fiatal székely asszonyt pillantok meg, s szinte elkiáltom magamat, hogy Ágnes! De valahogy és valamiért elnyelem a kiáltást, s csak nézem a fiatal székely asszonyt, aki az én nagyobbik húgom. Fekete fejkendő van a fején, az álla alatt két bogra megkötve, csípőig érő, sötétzöld ujjas a ruhája felett, és a lábán fekete félcipő. Egy helyben áll. Egyet sem mozdul. Csak meleg barna szemét jártatja a leszálló utasok között.

Néhány pillanatig így figyelem őt. Bizonyára már azt gondolja, hogy nem is érkeztem meg, de alig veszek valami változást az arcán észre. Áll és mindenre készen van ez a két szem és ez a nyugalomban álló testvéri test. Készen az örömre és a csalódásra.

Mint mindig és mindenki ebben a székely világban.

Gyorsan lehúzom az ablakot, és odakiáltok neki:

– Ágnes!

Meglát, és abban a pillanatban megvilágosodik a szeme. Kiderül valósággal, mint az égboltozat, amelyről egy szempillantás alatt odalesznek a felhők. Egyéb változás semmi sem látszik rajta. Nem ugrik és nem fut felém, hanem elindul. Ez nagyon különösnek tetszik, mert Ágnes mindig olyan volt, mint az illanás. Olyan fürge és olyan gyors. Leggyorsabb gyermek és leggyorsabb leány a faluban.

Megöleljük és megcsókoljuk egymást.

A szavakat magunkban tartjuk, mert azok nagyon gyarlók, különösen így melegiben, az első percek bódulatában. Felszedjük a csomagokat, és elindulunk az állomás épületén keresztül. Tudom, hogy ott vár a szekér. Én elöl megyek, és Ágnes utánam. Ő nem szól előre, én nem szólok hátra. Ahogy kilépek az állomási házból, mindjárt meglátom a szekeret. Egy szürke és egy pej, lekantározva a rúd mellett, állva hersegteti a szénát. A szekeres férfi háttal áll, és igazgatja az ülést. Csak akkor látom meg az arcát, amikor odaérek és leteszem a csomagokat.

– Szervusz ját! – mondom neki gyors örömmel, mert együtt jártam vele az elemi iskolában, és őt is Áronnak hívják. Parolát csapunk, és azt mondja nekem a köszönésemre:

– Ilyen jó füttyit a vonatnak rég nem hallottam.

Nagy, bozontos bajusza van neki, és tempós, mint egy öregember. Városon még az anyósok is bácsinak szólítják az ilyent, pedig harminchat esztendős csupán. Mondanám neki, hogy mennyire megöregedett ábrázatban és mozgásban, de mégis jobbnak gondolom más egyebet szólni.

– Vajon lesz-e felülről valami? – kérdem. Áron éppen a csomagokat bújtatja el a széna közé a saroglyában s az ülések alá. A keze tovább dolgozik, de a szemei a felhőzetre vetődnek.

– Van, amiből legyen – mondja.

Ágnes is ügyesen segít neki, majd felkantároztatja Áronnal a lovakat, és útnak eredünk.

– Egészség van-e? – kérdem Ágnestől, amikor már javában szekerezünk.

– Azt lehet mondani, hogy van – feleli.

Érzem, hogy megválogatta a szavakat, s úgy válaszolt. Választékosságával ki akarta tüntetni bennem a ritka vendéget és a tudományt.

– No, az jó – mondom –, s hát az urad?

– Fenn van az erdőn, szenet égetnek.

– Ilyen időben?

– Muszáj.

Jól értem: bétevő falat kell, a lámpába petróleum, némi ruházat, az államnak adó, a községnek pótadó, a papnak egyházi adó. Ezek nagy úrrá teszik a muszájt.

– Gáspár is ott van – mondja Ágnes.

Gáspár az öcsém, komoly és értelmes fiú, erős buksi fejjel és némileg mandulavágású szemekkel. Neki nem jutott a városi iskolából, így hát február végén fent van az erdőn, összetákolt kalibában alszik, néha hallgatja a farkasok üvöltését, de a legtöbbször a megfagyott fával küszködik, melyről sokszor elpattan a fejsze, és bajt idéz elé…

Sokáig nem szólok semmit. Az itthon maradt férfiak sorsán gondolkozom, és az jut eszembe, hogy mondhatni a véletlenen múlt az én sorsom is a várossal, az iskolával. Különben most fent volnék magam is az erdőn, a sógorommal és Gáspárral együtt.

Mert muszáj volna!

Ahogy így eljár bennem a képzelet, és megfújja a bensőmet a sors szele, egy kicsi asszonyi alak, két áhítatos barna szem és két simogató kéz melegíti mindjobban a torkomat és a könnyeim fészkét. Nem bírom már tartani tovább és megkérdezem:

– Hát édesanyám?

– Sokat búsult, hogy maga nemigen írt – mondja Ágnes.

– S most?

– Most biztosan sír, hogy maga hazajő.

Mintha a vágyam, mint a villanyáram, az ostor hegyibe futott volna, Áron barátom megriasztja a lovakat. A kedves, bozontos állatok rögtön megserényednek, s a hamuszürke felhők alatt úgy zörgetik tova a szekeret, mintha lakodalomba mennének.

Ágnes jobban bétakarja a derekamat és a vállamat egy pokróccal, magam a kalapot legényesen a szemembe rántom, s mintha csak ezt várták volna a mogorva felhők, egyszerre kibomlanak, és hullani kezd belőlük a hó. A jó kövér pelyhekre rácsap éhesen a szél, és megindul a tánc.

 

*

 

Mire elérjük a falut, már úgy ülök a szekéren, mint egy hóember. Az emberek mégis tudják, hogy kinek a szeme csillog ki a havas kalap alól. Mind úgy köszönnek, mint akik ismerték az apámat, sőt a korosabbja még a nagyapámat is.

Itt már lépésben döcögtetik a szekeret a lovak. Végig a falun, bent a völgyben, ahol a Nyikó mellett kanyarog az út, hosszan a hosszú falun. Úgy tűnik, hogy ez a leghosszabb szakasza az egész útnak, a falu alsó végétől majdnem egészen a felső végéig.

Ott van a ház, amelyben születtem és gyermekeskedtem. Az útról még egy kis utca vezet a kapuig. Ahogy meglátom zsindelyes, havas tetejét, s béfordulnak a csepp utcába a lovak, különös izgalom fog el. Fáj bennem az öröm, és nem tudom, hogy leszökjem-e a szekérről, vagy rajta maradjak.

Mégis rajta maradok, főleg a tekintély kedviért.

A kapu nyitva van, és rossz állapotban csüng a kerítés mellett. Nem bánom most azonban a kaput, mert anyámat pillantom meg. Ott áll a ház bejárata előtt. Kisebb, mint valaha. Talán azért, hogy emiatt is jobban lehessen szeretni. Szép csizma van a lábán, s fekete ruhát öltött, mintha vasárnap volna. Kis fehér zsebkendőt tart a kezében, amely mintha ölelésre indulna, amikor meglát. Aztán mégis visszaengedi, és úgy néz, mintha királyt hozna a szekér.

Amúgy havason átölelem, és hallom, hogy sír. Félek, hogy magam is el találok pityeredni, és szemrehányással szólok reá:

– Nem azért jöttem haza, hogy sírjon.

– Az örömtől sírok – mentegeti magát az anyám.

Rázni kezdem magamról a havat, és pillanatok alatt nagy nyugalom költözik belém. Semmit sem találok olyan természetesnek e világon, mint azt, hogy itthon vagyok Farkaslakán.

Már a szekérről észreveszem, hogy a ház bejáró arculata mennyire megváltozott. S most, miután sikeresen átugrottam a forró patakot, hogy anyámhoz jussak, és a havat is úgy-ahogy lepallottam magamról, jobban szemügyre veszem ezt a különös változást. Hirtelen felidézem a régi képet: néhány kőgrádics, korláttal és felette zsindelyes tetővel, s ez a kőgrádics elölről és egyenesen vezetett az ereszbe, amelynek akkora ajtaja volt, mint egy kapu. Ebben az ereszben állott a kenyérsütő kemence, nyáron ide tette ki anyám a négylábú füttőt, amelyen eledelt főzött nekünk, s ide akasztotta fel apám a kaszát és a fejszét, amikor estenden és szótalanul megjött a munkából. Ebből az ereszből szolgált a feljárás fel a hiuba, ahol a szuszékokban állott a búza és a zab, s fogyott, mint a hold; itt lógott a füstön, a kakasülőről lefelé, az állhatatlan szalonna; ide tettük a diákládámat, a görög szótárral, és a katonaládámat, a zöld kulaccsal. S ebből az ereszből vezetett a két lakószobába is a bejárás; jobbról egy kisebb szoba volt, amelyben emberemlékezet óta a nagyanyám lakik, egyedül és nagy tekintéllyel. Balról abba a szobába nyílott az ajtó, amelybe apám házasodott volt belé, s amelyben tizedmagammal én születtem és nőttem fel.

De íme, eltűnt a kedves, régi arca a háznak!

Az eresz átalakult lakószobává, a feljáró lépcső oldalra került, és a nagyanyám szobájához s a mi szobánkhoz új ajtót vágtak, amely mind a kettő a tornácból nyílik.

Tudom: a halál és az élet művelte ezt. Az apám halála és a hátramaradottak élete. Nem teszek szemrehányást, csak ennyit szólok csendesen:

– Rég nem jártam itthon.

Anyám nem a szavamat, hanem az arcomat és a szememet érti meg.

– A békesség kedviért csináltuk – mondja. Több szó most nem esik erről. Én nem kérdezek, s anyám nem magyaráz. Mind a ketten érezzük, hogy nem a három új ajtó a fontos, hanem csak az az egyetlen és örök ajtó, amelyen keresztül az egymás szívébe tudunk belépni. De idő sem volna arra, hogy magyarázkodjunk, mert a házban levők máris megunták különvaló késedelmeskedésemet és kijönnek.

A nagyobbik szobából az öcsém felesége jön ki.

A kisebbik szobából a nagyanyám.

Egyszerre tartanak felém, aki még ott állok anyámmal együtt a feljárat alatt.

– Isten hozta nálunk, Áron bácsi! – mondja a fiatalasszony, és minden mozdulatán látszik, hogy készséges akar lenni és olyan vendéglátó, amilyen még nem létezett a világon.

Nagyanyám öröm és sírás között mosolyog, és csak annyit mond nekem:

– Hát hazajött?

Reám kúszik a két kérdés, mint valami virágos növény.

Mind a kettőnek látom a virágját. A nagyanyámé régi és ismert: ehhez hazajöttem. A fiatalasszonyé azóta virított ki, amióta elkerültem ebből a házból: ehhez a virághoz már csak az Isten hozott, nem haza, hanem nálunk.

Különös érzés.

Istenem, hogy múlik az idő! És milyen megállás nélkül szánt ebben az időben a sors! Ami felül volt és rég volt, azt alulra fordítja, és az új rögöket új magvakkal veti bé.

– Hát tessék béjőni, mert megfázik! – mondja nagyanyám.

Anyám is megfogja a karomat, és simogatva hivul a házba. Erzsi, az öcsém felesége is. Megindulok és felmegyek azon a lépcsőn, amelyeket már a békesség kedvéért kellett így és ide rakni. S amint fent vagyok már a lépcsők tetején, egyszerre három ajtót nyitnak nekem.

Anyám egyet, a középen lévőt.

Nagyanyám egyet, a jobbról lévőt. Erzsi egyet, a balról lévőt.

Mindhárman rajtam függenek, és szinte esedeznek, mert ki-ki úgy szeretné, hogy az ő szobájába lépjek bé először.

Választanom kell a három út és a három irány között, mint a világban mindenfelé elhordoz a mese, én is a középső utat választom. Ráteszem az anyám vállára a kezemet, és így szólok:

– Hadd lám, milyen az édesanyám szobája.

Anyámnak a vállamig ér a feje, s nagyon keze ügyébe van, hogy megölelje a derekamat. Úgy látszik, ezt már nemcsak szeretetből, hanem hálából teszi. Előreenged a szobájába, s utánam béjön maga is.

Nagyanyám s Erzsi nem jönnek be, hanem megállanak künn az ajtóban.

A szoba kicsi, és bizony nagy a melegség, és a jóság gazdag benne. Azért mégis minden van benne, ami szükséges falun. A régi négylábú füttő is itt van, amely gyermekkoromban nekem melegített. S a falon egy berámázott okmány, amely a világháború kitörése idején kelt a székelyudvarhelyi gimnáziumban, és azt tanúsítja, hogy engemet, negyedik gimnazista koromban, felvettek a Mária-kongregációba.

Itt melegszik a kép a régi kályha mellett.

– Ez jutott eszembe nekem – mondja anyám, ki negyvenöt esztendőt töltött már ebben a házban, és tizenegy gyermeket szült.

Ez jutott neki, és mégis úgy néz rám, mint aki nagyon boldog.

Leülök egy cseppet a kanapéra, hogy arra is emlékezzék majd, amikor már nem leszek itthon, és azt mondom neki:

– Addig is nehéz volt, amíg élt apám.

Sóhajt és így szólt:

– Eleget keserített, de volt valakim.

Erre nagyanyám is megszólal, künn az ajtó mellett:

– Bár most is keserítene.

Ahogy hallom a hangját, és ismét rápihen a szemem, gondolom, hogy bémegyek őhozzá is egy cseppet. Nagyon jólesik neki a figyelem, és megtörli bent a széket, amire ültet.

– Hány éves, nannyó? – kérdem tőle.

– Kilencven – mondja, és mosolyog saját magán, majd ő is megtudakolja: – Hát maga?

– Miért magáz engem, hiszen az unokája vagyok! – mondom neki.

– Az igaz – feleli –, de maga sokat tanult.

Magyarázni próbálom neki, hogy sem a tanulás, sem a város nem irtotta ki belőlem a hajdani legénykét, aki egy körtéért annyi sokszor fát vágott neki, sem azt a diákot, aki véle együtt forgott a mezei munkában. Nem sokra megyek véle, s közben béjön Erzsi is, hogy vacsorához hívjon. Kézen fogva egy barna és huncut szemű leánykát hoz, akihez így szól:

– Eredj hamar s csókolj kezet Áron bácsinak!

Az öcsém leánykája ez, akit még sohasem láttam. Zavartan babrál a kicsi köntösén, s közben reám veti egy-egy pillanatra huncut fekete szemét.

– Ered, csapjál Áron bácsinak! – biztatja megint az anyja.

– Gyere hamar! – mondom én is, mire csakugyan megindul a gyermek, ügyesen parolát csap a tenyerembe, aztán megfordítja a kezemet, és rácuppant egy csókot, kész a barátság, s egy pillantás alatt mindent elárul nekem: azt, hogy őt Ilonkának hívják, hogy az apját s az anyját hogy hívják, hogy ő hároméves, hogy én ki vagyok.

Olyan tudós, mintha egyetemet végzett volna.

Felkapom az ölembe, s úgy megyünk vacsorázni.

 

*

 

Odaültetnek az asztalhoz, egyedül engem, és vacsorát adnak. Alig tudok annyira menni, hogy legalább anyám odaüljön mellém és velem együtt vacsorázzék. A lehető legnagyobb tisztelet és megbecsülés jele ez, de szívesen lemondok róla. Nehezen megy a dolog, mert nagyanyám már semmiképpen nem kapható arra, hogy az asztalhoz üljön. A háziasszony pedig szolgálatban van, és a vendég kívánságait lesi.

– Hát maguk mikor szoktak enni? – kérdem Erzsitől.

– Amikor éhesek vagyunk – mondja.

Anyám elneveti magát, és kijavítja:

– Amikor van.

Öreg nagyanyám, mint az igazság bajnoka, némi feddéssel jegyzi meg:

– Ne vétkezzetek, mert eddig még volt!

Hamarosan jókedvre derülök a tányér felett, mert látom, hogy anyám már nem rejtegeti a humor virágait, amelyekkel olyan szépen és dúsan beültette az ő lelkét az Isten, hogy azokból még nekem is jutott. Erzsi is a maga szókimondó természetének az útjára penderedett vissza, s öreg nagyanyám is elfoglalta felettük azt a helyet, amely csak a Gondviselést és őt illeti meg.

– Hát máskor s általában hogy van? – kérdem. – Együtt szoktak-e főzni?

– Egy házban – mondja anyám, és nevet.

Nannyó jobban szereti a komoly beszédet, és így szól:

– Erzsi magának, Márta is magának, s nekem senki.

Sok baj van az öregasszony panaszaival, mert látszólag túlozza a maga sorsának mostohaságát. Erzsi meg is felel neki:

– Maga sem halt még meg.

– Tőletek meg lehetett volna.

Gondolom, hogy már úgyis benne vagyunk a mederben, s megkérdezem, hogy miért kellett minden szobához új ajtót vágni.

– Azért kellett – mondja Erzsi –, hogy mindenki legyen a maga ura s a maga gazdája, mert amíg a régi ajtók voltak, addig örökösen csak veszekedés volt.

Látom, hogy elővillannak már a hamu alól a parazsak, és igyekszem békességre hangolni őket. Szándékomat az is elősegíti, hogy vendégek kezdenek jövögetni.

Először Gáspár öcsém érkezik meg az erdőről. Keményen kezet fog velem, s csak akkor ereszkedik testvéri csókra, amikor én példát mutatok neki. Tudom, hogy ezt előzékenységből teszi, mivel a munka porával jött az erdőről haza, és nem tudhatja, hogy ilyen alkalomkor mi a szokás az urak között. Megmosakszik, és az asztalhoz kerül ő is.

– Tudtad-e, hogy hazajövök? – kérdem.

– Tám igen – mondja.

Erzsi, a felesége, nem tartja helyesnek, hogy eltitkolja Gáspár az érdemet.

– Hogyne tudta volna! – fűzi hozzá. – Azért jött főképpen haza, hiszen másképpen neki még holnap is ott kellett volna hálni az erdőn.

– Nem rabságban voltam – szól csendesen Gáspár.

– Hát ki mondja, hogy rabságban voltál?

– Te mondtad, hogy kellett vóna.

– Hát nem elég rabság neked ez az élet? – felel vissza Erzsi.

Nem folytatják tovább, mert megjön a nővérem is, Anna. Öt gyermeket vonz magával, mint a hold a csillagokat. Aztán megjön a kisebbik húgom, Erzsi. Húszéves mindössze még, s már két gyermekkel cipekedik bé az ajtón. Ez az Erzsi gyönyörű szőke leányka volt, sokat ringattam zsenge diákkoromban, és mindig gyönyörködtem kondor aranyhajában. Most egy hároméves leánykája van, a nagyobbik gyermek, aki éppen olyan, amilyen ő volt. A leánykát Magdónak hívják, s szép nagy szeme rám süt, mint két kifényesített dió.

– Eredj, csókolj kezet Áron bácsinak – biztatja őt is az anyja.

Magdó gondolkozik, mire a másik háromesztendős leányka, az öcsémé, rászól:

– Lódulj, Magdó!

Magdó odajön, parolát csap és kezet csókol. Akkor arra biztatja az anyja, hogy vigasztaljon engem. Hamarjában nem tudom, hogy mire véljem a dolgot, de kioktatnak engem, hogy hajtsam a tenyerembe a fejemet s tegyek úgy, mintha búsulnék. Úgy teszek, ahogy mondják. Akkor Magdó átöleli a nyakamat, s valami mennyei hangon, vagy mint egy lágy szavú galamb, így szól:

– Édös kicsidöm…

Mindnyájan jót kacagnak rajta, s a gyermek visszaszalad az anyjához, aki a kisebbiket éppen szoptatni kezdte, hogy ne sírjon.

Elnézem őket, sorra: nannyót, anyámat, a testvéreimet és azoknak gyermekeit. S ahogy nézem, megjön Ágnes is, ki elémbe jött volt a városba.

Most már mind együtt vagyunk, akik élünk. A régi fészekben, mint ismét összebújt madarak. Megtelik ki nem mondott szavainkkal a szoba, amely olyan most, mint egy óriási hangszer, vagy mint egy ősforrás, amelynek vizén keresztül székely tündérek énekelnek.

Ezt gondolom éppen, amikor öcsém arra biztatja a leánykáját, hogy énekeljen valamit. A leányka próbálja, de nem akar menni az éneklés, pedig Magdó is segítene neki.

– Üljetek a bölcsőbe s úgy! – mondja nekik Gáspár.

A két leányka beléül a bölcsőbe, amelyben én is feküdtem valaha. Egymásra néznek, hogy egyszerre indíthassák a bölcsőt. Elindítják sikeresen a rengetést, és a sárga lábú gólyamadárról dalolnak.

Csodálatosan jól megy most az ének.

Ahogy megilletődve nézem és hallgatom őket, egyszerre az jut eszembe, hogy talán jó volna nekem is azt megpróbálni, hátha jobban tudnék énekelni a nagy magyar családnak.

Korán oszlik az egybegyűlt család. Mindnyájan munkában töltötték a napot, és munkában kell kitölteniök a jövendő napot is. Az apró gyermekek sem bírják huzamosan a lámpavilágot, amely pénzbe kerül. Már mindegyiknek lekoppant a szeme: ki a bölcsőben aludt el, ki pedig az anyja ölében.

Nagyokat köszönnek és úgy búcsúzkodnak, mintha nem látnók holnap is egymást. Aztán megveti az öcsém felesége az ágyat, az öcsém pedig megkérdezi, hogy vajon jól lesz-e úgy, ahogy meg van vetve. Egy pillantást vetek a szomszéd ágyra, amely vetetlenül komolyodik, mintha haragban volna az éjszakával.

– Nagyon jól van – mondom –, de ti hol alusztok?

– A miénk is meglesz valahogy – mondja Gáspár, mire kiderül, hogy már mindent elrendeztek arra, hogy az anyám szobájában bújjanak éjszakára össze. Nagy figyelem ez, és restelkedem, hogy megbomlott miattam a rend, amely pedig mindig olyan biztos és természetes itt, mint ahogy a Nyikó vize lefelé folyik.

– Nyugodalmas jó éccakát! – köszönnek, és kimennek a szobából.

Sokáig nem tudok elaludni a jó tiszta ágyban, amelynek olyan az illata, mintha csillagos ég alatt feküdném nyáron, és köröttem a székely mezők virágai leselkednének reám. Az emlékezet lepergeti előttem a hazai filmet, amelynél szebbet még sohasem csináltak. Egy alak emelkedik ki és emelkedik mindenki fölé. Magas és vállas férfi, a bajusza és a haja búzakalász színű, a szeme kék, és a homloka magos.

Az apám ez a férfiú, ki hét évvel ezelőtt meghalt.

Nem tanulhatott, mint én, de bölcsebb és eszesebb volt, mint én.

Ő az első most is a faluban.

És az egész világ egy falu.

Ez a falu…

Így alszom el.

Későn ébredek fel. Az anyám és az öcsém sokat éltek már virradat óta. Felülök az ágyban, és látom, hogy künn süt a nap. Oszlatja a tegnapi havat, és a fényével örömet dobol az ablakokon.

Ilonka jut eszembe, az öcsém kicsi lánya.

Felugrok és kiszólok az ajtón:

– Gáspár, küldd bé a leánkát!

Ilonka béjön, és úgy bámul reám, mintha indiánus volnék.

– Tán nem ismersz? – kérdem tőle.

Ilonka rám néz, és nagy megfontolás után így szól:

– Hogyne volna úgy, mikor maga Áron bácsi.

– S hát még mit tudsz rólam?

– Azt, hogy nekem pogácsát hozott.

– Kit szeretsz a legjobban? – kérdem.

– Magát! – mondja gondolkozás nélkül.

Felemelem a mutatóujjamat, és enyhén megmozgatom.

– Vigyázz! – mondom neki –, mert megmondom anyádnak s apádnak, hogy engem szeretsz a legjobban.

Ilonka hányiveti mozdulatot tesz, és így szól:

– Én nem bánom, ha meg is mondja, mert ők úgyis tudják, hogy őket is a legjobban szeretem.

Hamarjában eszembe se jut, hogy mit szólhatnék erre. Csak elnézem ezt a háromesztendős leánykát, akiben már minden benne van, ami a mai világban szükséges: okosság, önzés és diplomácia.

– Hát téged erre ki tanított? – kérdem.

– Én nem járok még iskolába – mondja.

Gondolom, hogy egy másik próbát teszek véle, s felemelem a kanapéra és megmutatom neki az ablakon keresztül a napot.

– Az mi? – kérdém.

– Hát a nap! – mondja.

– S hát azt honnét tudod?

– Azt mindenki tudja.

– S hát a hold mi, azt tudod-e?

– Az is éppen a nap, de nem nappal, hanem éjjel – mondja.

Hamar felkapom az ölembe és kiteszem az ajtón, nehogy a tudományával lepipáljon engem. Ilonka rögtön megiramodik, és a bétett ajtón keresztül hallom, amint nagy hangon dicsekszik az anyjának:

– Édesanyám, Áron bácsi mindent kitudakolt!

 

*

 

Mondom reggeli után Gáspárnak, hogy szeretnék széjjelnézni a gazdaságban és az udvaron. Erre nagyon megszomorodik az öcsém, és így szól:

– Nagy a romlás.

Igaza van, mert csakugyan nagy a romlás. Rothad és szakadozik a házfedélen a zsindely, néhol már bébújik a hó és bécsorog az eső. A csűr zsúpfedele meg ennél is rosszabb, egyenesen koldulni mehetne. De alaposan megrokkant a fedél alatt maga a test is: az északi részen legalább fél métert süllyedt a földbe. Bent akkora helyen kirothadt a padló, hogy oda ágyat lehetne vetni. Fent pedig a két odor, ahol a széna és más takarmány szokott állni, majdnem egészen üres.

Gáspárra nézek, ő pedig kerülni igyekszik a tekintetemet. Bizonyára azt hiszi, hogy szemrehányást akarok tenni neki, őt okolván a romlások miatt. Pedig nincs egyetlen gondolat vagy érzés bennem, amely ellene nyitná a számat. Inkább keserűséget érzek és szörnyű lázadásfélét a nyomorúság miatt. Látom az arcán, hogy ő is effélét érezhet. De mit is érezhetne egyebet egy fiatal székely gazda, aki huszonhat éves férfierejével nap nap után és setéttől setétig töri magát és dolgozik hóban és forró napheven, esőben és derűben, s nem tud elérni mégsem egyebet, csak annyit, hogy a családját és magát megmenti valahogy az éhezéstől.

– Rossz világ van, Gáspár! – mondom neki.

A földet nézi, és megingott hangon így szól:

– Az a legrosszabb, hogy ezeket, amiket maga most látott, nekem mindennap látnom kell.

Bemegyünk a pajtába is, hogy megtekintsem a „marhaállományt”. Két tehén és egy borjú néz reám szomorú, bársonyos szemekkel. Az egyik tehén sokkal kisebb, mint a másik.

– Az adó miatt van ez – mondja Gáspár. – Mert azelőtt egyformák voltak, de az egyiket eladtam, hogy az adót kihasítsam belőle.

Ahogy itt állunk, egyszerre befut a kicsi leányka, és így szól:

– Édesapám, Áron bácsi azt kérdezte tőlem, hogy én kit szeretek a legjobban?

– S te mit mondtál? – kérdi az apja.

Ilonka huncutkásan rám néz, azt mondja:

– Azt, hogy magát, éppen magát!

Olyan ebben a nyomasztó és sivár valóságban az Ilonka játszi „hazugsága”, mint a száradó gyümölcsfán a rügy.

 

*

 

Fontos volt és szükséges volt, hogy ide jöjjek, haza a szülői házba, mert a vér törvénye és az illem egyaránt megkívánták. De a második éjszakára már nem akarok ittmaradni. Rossz érzés az nekem, hogy felbontsam a családi rendet. Abban a házban, ahol Ágnes húgom és az ura lakik, két szoba van. Jó csendes hely, gyermekük sincs, ott tehát megleszek. Kifogásnak a való igazságot találom ki, és azt mondom Gáspárnak, hogy azért költözöm el, mert Ilonkát annyira szeretem, hogy nem tudnék dolgozni miatta.

Délután átköltözöm hát Ágnesékhez. Ahogy ott rendezkedem, Ágnesnek egy barátnője jön oda. Az ura jó pajtásom volt legénykekoromban, most ácsmester Brassóban. Házakat tervez és épít, pedig hat elemit járt csupán. Saját magának is tervezett és épített itt a faluban egy házat, amely közel van ide, külön egy kertben, szép és csendes helyen.

– Nézze meg, ha akarja – mondja Véri, az Ágnes barátnője.

Elmegyek velük és megnézem. Téglából van építve, két szoba benne, egy műhely és alatta pince. Nagyon szép a ház, és célszerű a beosztása, mintha egy tapasztalt mérnök csinálta volna.

– Itt is jól meglehetne – mondja Véri –, mert én úgyis utazom vissza Brassóba, ahol a fiam gimnáziumba jár.

Tetszik nekem a dolog, és rögtön elhatározom magamban, hogy kibérelem. Nagyon jó lesz remetelaknak, hol a világ dolgai felett, a szülőfalu és a magam bajai felett töprengjek és írjak.

– S mennyibe kerülne? – kérdem.

– Nem kell pénz érte – mondja Véri.

Ingyen nem akarom elfogadni, s nagy nehezen havi száz lejre csavarom fel a házbért. Mindjárt bé is rendezzük a lakosztályt: az öcsém felesége ágyneműt ad, Anna nővérem íróasztalnak egy mosdóasztalt, az egyik rokonom kályhát, a másik mosdótálat, a harmadik kancsót.

Néhány óra alatt úgy férjhez adnak, mintha hét esztendeje volnék már menyasszony.

Estére kiderül az idő, és a csillagok elsokasodnak az égen.

Az ablakon keresztül bésüt a holdvilág, és hullámzik felettem, s szinte csobog, ahogy elgondolkozva fekszem az ágyban.

Különös káprázat fog el, és úgy tetszik, mintha nászéjszakámat tölteném a székely nép szellemével.

 

*

 

Hamar híre fut a faluban, hogy hazajöttem. Már azt is tudják, hogy hol vertem szállást, mit ettem, kivel mit beszélgettem. Úgy sejtik, hogy pénzem is van, ámbár abban nem egészen bizonyosak, főleg a pályám miatt, amelyet magamnak választottam. Nehezen fogják fel ugyanis, hogy ki fizeti meg és honnét fizetik meg valakinek azt, hogy történeteket talál ki a maga eszitől. Inkább attól féltenek, hogy a sok gondolkozásban megbolondulok és mégis szegényen fogok meghalni.

Félelmetesen jó a szimatjuk.

Olyan ember az ő szemükben a magamfajta, aki hátha mindent tud. Ezt gondolhatta rólam Simó bácsi is, egy értelmes öreg gazda, kinek bábaasszony a felesége.

Nagy illendőséggel jön Simó bácsi, az egészségem felől kérdezősködik, és hálát ad az Istennek, hogy hazajöttem.

– Tán nincs valami baj? – kérdem tőle.

– Baj nincs – mondja –, csak ehejt egy könyv.

S csakugyan előhúz egy könyvet a zsebiből, ideadja nekem, és így szól:

– Ezt a feleségemnek küldték, mivelhogy bábaasszony a feleségem. S van ott benne valami rejtény, ott hátol, s azt mondja a könyv, hogy aki jól kitalálja azt a rejtényt annak egy hőmérőt adnak, s nekünk pedig jó volna az a hőmérő, mivelhogy a feleségem bábaasszony.

Odahajlik ő is a könyv fölé, és rámutat egy keresztrejtvényre.

– Hát ez már meg van fejtve! – mondom.

– Akkor a másik – helyesbíti Simó bácsi.

S csakugyan: a következő oldalon ott van egy másik, melynek a kockái üresek még. Átfutom hamar, s hát látom, hogy valami népszerű orvosi füzet ez, s ahhoz mérve a keresztrejtvény is orvosi ismereteket kíván. Megvakarom a fejemet, mert látom, hogy itt csődbe kerültem. Még civil keresztrejtvényt sem fejtettem soha, hát ilyen szaktudományit!

– Ezt inkább orvos tudná – mondom neki.

– Orvos ugyé? – szól Simó bácsi, s mind a ketten érezzük, hogy jobb lett volna, ha az orvosi pályát választottam volna.

Hamar bélátja a szorultságot, és nem erőlteti a dolgot. Pedig a hőmérőt már nagyon megszerette, mert búcsúzkodás után szomorúan jegyzi meg:

– Akkor a hőmérőnek jót adott az Isten.

Ahogy elmegy és én ott maradok az íróasztal mellett, önkéntelenül a pennám után nyúlok, és megvillan bennem a gondolat: íme, a hőmérő a lázas és vajúdó faluban!

Nemcsak a vér és a lélek kedviért tettem, hogy egy kissé elidőztem a család egyik ágának tűzhelyén, hanem tettem főképpen azért, hogy látni lehessen: miképpen él és mily nehezen teremti elé már a bétevő falatot is egy székely család, amely legalább százötven esztendő óta mindig és mindenben vezető családja volt ennek a falunak. Jó módban és tudományban egyaránt, hiszen egyebek között dullókat nevelt, latin nyelven könyveket szerző tudós ügyvédet, vándorszínészt a magyar színészet őskorában, nagy kanonokpapot és az én személyemben írót. Most már megfordult azonban a kocka, mert nem ő nevel elöljáró férfiakat, hanem őt neveli a mostoha idő.

Lehet azonban, hogy a természet törvényei szerint kitermette gyümölcseit ez a fa, és száradásnak indult, miközben más fákon rügyek és virágok jelzik a biztató időket.

Lássuk hát az egész gyümölcsöskertet, magát a nagy és együtt élő családot: a falut! Ott fekszik a Fehér-Nyikó fejében, hosszan elnyújtózva a völgyben, fejét az erdős hegyekbe dugva. Nem a legidősebb falu a környéken, de körjegyzőségével, postájával és csendőrőrsével most központ. Tiszta székely népe határtalanul szorgalmas, erősen vállalkozó szellemű, találékony és igényes. Szellemileg annyira szomjas és fogékony, hogy nincs az a vidéki város, amely divat, politika és eszmeáramlatok dolgában megelőzné.

Színtiszta katolikus volt mindig. Negyvennyolc előtt csak egy kis temploma volt, de mivel rohamosan szaporodott a népe, és nagy templomba járó is volt, az egyik szomszéd falu nagyobb templomába jártak. Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, amíg így szomszédban dicsérték az Istent, de akármeddig tartott, nem maradtak adósok, mert egy olyan hatalmas és gyönyörű erdőt adtak tiszteletdíj fejében a szomszéd falunak, amelynek árából bazilikát lehetne ma is építeni. Negyvennyolc után azonban, amint nagyanyám mondja, egy István nevű ősöm, ki testvére volt az ükapámnak, és a szabadságharc idején jegyző a faluban, felépíttette a mai templomot, mely városba is beillenék.

Eleven minden vallási hagyomány itt, és erős a vallási élet ma is. Mert vallási élet ez és nem vallásos. A jámborság és istenfélelem, a megszokott értelemben, inkább a vénasszonyok dolga. Ellenben az, hogy kitűnő papja legyen a falunak, akit jól tarthat és a tenyerén hordozhat, az már a legelső és a legfontosabb tétel. Hat napig, ha nincs temetés vagy keresztelő, akár aludjék is a pap vagy menjen rokonlátogatni, de a hetedik napon teljes fegyverzettel álljon az élre, mert csorbíthatatlanul él itt ma is a Biblia parancsa:

A hetedik napot az Úrnak szenteld!

 

*

 

Általában szerencséje is van a papokkal a falunak. Aki például engem keresztelt és vallásra tanított az elemi iskolában, olyan kiváló székely férfiú volt, akinél kiválóbbat, papban, eddig még nemigen sikerült látnom. Kár, hogy harmadik elemista koromban, bent az iskolateremben és a szemünk előtt, féltékenység miatt bévérezte az akkori fürge kántorunk a fejét, mert amiatt el kellett hagynia a falut, a kántorral együtt.

Utána egy finom úriember paposkodott, amíg én a diákéveimet éltem. Ez önként ment el, mert sokallotta már, hogy a faluban mindenki többet akar nálánál tudni. Aztán egy jóságos és egyszerű székely bácsi jött ide papnak, aki egyszer, a városból jövet, úgy esett ki a szekérből az országúton, hogy ott is maradt szegény.

Aki utána jött és most is létezik, szintén érdekes ember. Ez már nem elégedett meg azzal, hogy csupán az Úr követe legyen a faluban, hanem világi személyeknek és földi dolgoknak is képviselője próbál lenni, sőt harcosa a maga módja szerint. Kis termetű, hatvan körüli ember, ragyás és köznapi arccal és, sajnos, megrongált egészséggel a gyomra miatt. Sok szorgalom, rengeteg érdeklődés van benne, s bár kicsinyes természetű, mégsem lehet azt mondani reá, hogy szándékosan kívánna rossz ember lenni.

De valahogy már úgy született, hogy hergelődni és gyűlölködni tud a legjobban. Ha például a jegyzőt említi előtte az ember, megsárgul mindjárt az arca, s a szeme elhagyja papi mivoltát. Pedig említenem kell, sőt melléje kell e betűk soraiban állítanom, mert nagy tényező ma falun a jegyző. Sokkal nagyobb, mint ennek előtte volt, mivel nemcsak a közigazgatás kirendeltje, hanem a mindenkori hivatalos politika hatalmi szócsöve, az adók behajtója, a falu gazdasági és rendészeti felvigyázója, s még postamester is, bár azt a sok munka miatt és a kevés fizetés miatt nem szívesen csinálja. Szinte azt mondhatnám, hogy mindazt gyakorolja és végbeviszi a faluban, amit az összes miniszterek gyakorolnak és visznek végbe az országban.

A neve után ítélve, az őseit talán a Bach-korszak bevándorlói között kell keresni. Bár jól beszél románul, anyanyelvének mégis a magyar tűnik. Így külsőleg civilizált és értelmes úriember benyomását kelti, és az marad akkor is, ha beszél véle az ember. Nagyon rossz véleménye van a papról, de nyugodtan mondja ezt, és érvekkel támasztja alá.

Pontos hivatalnok és diplomata egy személyben.

Már egészen más világ szülötte a bíró. Gyermektelen, ötvenes ember. Már nyolc éve bíró. Az a meglehetős hatalom, ami a bíró kezében van ma, rendkívül elbizakodottá és gőgössé tette, kivált, hogy annak előtte is az volt. Kezdetben, s még négy esztendővel ezelőtt is, a háta megett állott a falu zöme, különösen a szegényebb gazdák, kikkel elnézőbb szokott lenni hatalmának gyakorlása közben. Lassankint azonban a pap maga köré gyűjtötte és megnyerte a falu módosabb gazdáit, mintegy tizenkét-tizenöt embert. Ezek aztán addig szították és gyúrták a közhangulatot, amíg a bírónak már csak suttyomban maradtak hívei. Igaz, hogy a papnak és tanácskarának alapos érveket szolgáltatott ahhoz a bíró, hogy népszerűtlenné lehessen tenni őt. Mindenekelőtt és főképpen visszatetszést szült, hogy nem mindig a falut képviselte a román közigazgatás felé, hanem ennek a közigazgatásnak a céljait szolgálta a faluval szemben. A gőgös és elbizakodott embert annyira elvadították a pap és hívei, hogy minden önkritikája felmondta a szolgálatot, és a közigazgatás román uraira támaszkodva próbálta tartani magát. Emberileg tehát nagyon is érthető ez, s bár a felelősség legalább fele részben azokat terheli, akik őt elvadították, mégsem megbocsátható magatartás ez egy székely faluban, mely a románosítás és a gazdasági megnyomorítás kínjai között vergődik.

 

*

 

Ennek előtte, s még tizenkilenc után is néhány esztendeig, elég volt egyetlen kopogó jegyző is arra, hogy ellássa a körjegyzői teendőket. Egy falusi és a régi jó világból visszamaradt ember segített neki, és segített az ügyes-bajos embereknek. Kedves és kedélyes hely volt a jegyzői iroda, amolyan hivatalos tűzhelyféle. Ma a körjegyzőn kívül két fiatal gyakornok dolgozik itt, és mellettük még Vencel, a jó eszű és mindenes falusi Vencel, aki dobol és kihordja a postát, közmunkára parancsolja az embereket, ijeszti az adófizetés tekintetében, és megcsinál mindent, amit csak ki lehet gondolni.

S a felekezeti iskola kedves és szeretetben álló tanítónőjén kívül, aki engemet is a betűvetésre tanított volt, ott van már a községházában ideiglenesen felütött állami iskola, két tanítóval. És ott van már egy bérelt házban az óvoda is, amelynek óvónője régi királyságbeli, s csupán tolmács útján tud szót cserélni az apró székely gyermekekkel.

Így kormányozzák hát a falut: lelkének és természetének útjából sokszor kikényszerítve.

És így művelik a falut: vagyoni állapotának figyelme nélkül és nyelvének tisztelete nélkül.

Úgy tűnik sokszor, falumat egy testben látva, mintha egy lerongyolódott vándort látnék az országút közepén: sokat tanult és sokat tapasztalt öreg vándort, aki szenvedő arccal és megrebbent értelmes szemekkel áll, miközben annyi terhet raknak reá, amennyit el nem bírhat.

Csak a mesében.

Szerencsére a gyönyörű mesék népe ez.

 

*

 

Nem hagyhatom ki a csendőröket sem, ha már itt motoszkálok az égi és földi hatalom tájain. Bár az ember nem szívesen beszél arról, ami rossz emlékeket szokott ébreszteni benne. Az én rossz emlékem abból áll, hogy ezelőtt öt esztendővel ártatlanul kellett megkóstolnom azt a hatalmat, amit a csendőrség jelent. Akkor jöttem ugyanis haza Amerikából, s alig pihentem ki magamat Kolozsváron, mindjárt hazaindultam, hogy anyámat és a szülőfalumat meglátogassam. Nagyon hozzászoktam volt Amerikában az emberi szabadsághoz és a polgári szabad mozgáshoz, s így meg sem járta az eszemet, hogy igazolványokkal szereljem fel magamat. Megjártam azonban, mert Székelyudvarhelyen megszólított egy fiatalember, és azt mondta nekem:

– Az úr nagyon ismeretlen nekem.

– Sajnos, én sem tudok önre visszaemlékezni – feleltem.

Ennek a párbeszédnek rövidesen az lett a vége, hogy felvitt a politikai rendőrségre, ahol rögtön átadtak a csendőrségnek. Itt kóstoltam meg a csendőri hatalmat, igaz, hogy csak kiskanállal, mert verésre nem került a sor. Volt annyi eszem ugyanis, hogy amikor testileg fenyegetett az őrmester, szépen elhallgattam, s az íróasztala mellől az ajtóhoz állottam, ahogy ő parancsolta. Egy éjszaka azonban ott aludtam a fogdában, melynek csak padlója volt és messze fent egy kis ablaka. Aztán másnap kikísértek fegyveresen a falumba, de nem a szülői házba, hanem az őrsre.

Bizonyára gyanús voltam nekik.

Most hát okosabb lévén, nemcsak igazolványokkal szereltem fel magamat, hanem otthon a faluban mindjárt el is mentem a csendőrőrsre, hogy jelentkezzem. Éppen megtaláltam az őrmestert, aki beírta körülményeimet szépen egy könyvbe, s a hivatalos teendő elvégzése után még kezet is fogott velem.

Történt azonban, hogy két hónap múlva a megérkezésem után Brassóba kellett mennem, hogy ott valami irodalmi estélyen egy novellát felolvassak. Amikor visszajöttem, magához hívatott az őrmester, és kikérdezett brassói utam felől. Az is kiderült most, hogy megérkezésem után információt kért volt a kolozsvári rendőrségtől felőlem, és büszkén mondotta, hogy ők mindent tudnak. Nagyon megörvendettem annak, hogy tudnak mindent rólam, hiszen olyan rossz természetem van, hogy semmit, ami számottevő és komoly az életemben, semmiféle nyilvánosság vagy hatalom előtt nem titkolok. Így készséggel megmondottam azt is, hogy mi ügyben jártam Brassóba, mire az őrmester kedvesen és figyelmeztetőlelt így szólt:

– Jól van, de aztán vigyázzon, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzék.

– Tudna valami jobb foglalkozást nekem? – kérdeztem.

– Nem úgy gondolom, hanem csak mondom – felelte ő.

Meg is fogadtam a szavát, mert az íráson és az irodalmon kívül semmi mással nem foglalkoztam azóta sem, sőt már kezd valószínűvé válni, sajnos, hogy ennél a foglalkozásnál kell maradnom.

Így és egyébként is tisztelő hívei voltunk egymásnak, de a faluban sem akadt senki, aki panaszkodott volna az őrmesterre.

Szerencsés állapot ez, amit egyebek mellett talán annak is lehet köszönni, hogy az őrmester a magyar világban is a csendőrségnél szolgált.

 

*

 

Olyanformán van tehát a dolog, mintha több feje volna a falunak. Akár a sárkányoknak a mesékben. Amint azonban a jövő írásban megnézzük a törzset, ki fog derülni, hogy sárkányról szó sem lehet.

A józanság és a tapintat ritkán sanyargatott annyira engem, mint megelőző cikkemben, amikor a falu elöljáróiról beszéltem. A cél érdekében tényleg vigyázattal használtam a tollat, akár a hőmérőt. Csak a végén lebbentettem meg a szárnyaimat, hogy a mese világába repüljek.

De újból meggondoltam a dolgot, nyugton maradtam a földön, mert valóságot kell beszélnem és nem költeményt. A valóság pedig csakugyan nem más, mint az, hogy a több fej alatt nem a sárkány törzse feszül hősi kalandokra, hanem egy elcsigázott falu teste vonaglik kenyér után és emberi szavak után.

A történelem és a fejlődés folyamán több réteg préselődött belé ebbe a testbe. S bár egymást feszítve, de egymás mellett kell élniök ezeknek a rétegeknek, amelyeket már nem is a pénz és a mód különböztet meg egymástól, hanem némi külsőség csupán és a mindennapi munka.

 

*

 

Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet előtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezőkön. Olyan a levegő is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elé, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.

Az autóbuszt várom Parajd felől, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magos, öregedő férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülődést. Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem a pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.

Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélődve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikát beszélő fajta. Így hát csak annyit kérdez tőlem:

– A taxit várja-e?

– Azt – mondom.

Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én „taxin” való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nemcsak lassú és a rossz, poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tüntetik fel a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.

Különösen a „nagygazda” felső réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.

– Maguknak még megjárja, van miből élni – mondom neki.

Kínosan nevetni próbál, de mielőtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.

– Gyere, gyere! – mondja neki –, ne sétálj, mint a páva!

– Hát mért ne sétáljak? – feleli a másik. – Nem kerül pénzbe.

– Nem, a fene egye meg a fületeket!

– Hát maga mért haragszik?

– Én azért, mert igazatok lett.

A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy miről van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.

– Hát emlékszel-e? – mondja keserűséggel és keményen neki az öreg. – Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen csak azt hirdettétek, hogy: egyenlőség, mindenütt egyenlőség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlők lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!

– Ez már így van – szól a fiatal, és kacag.

– Nem felfelé, hanem lefelé! – mondja még egyszer a „nagygazda”. Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserűség, hogy ahhoz véve andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet felé a parajdi autóbusz.

Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fűje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegője pezsdít, szellője csiklint.

Gyönyörű volna, ha időt és bajt tudna feledni az ember.

Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.

– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönök rá a gazdára, aki a szekéren ülve egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és időbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyat rikolt, mint egy őszi rigó.

– Hol járt? – kérdem.

– Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.

– Fát vitt?

– Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.

Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserűségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjáróst bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amiből egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amiből tizenkét véka búzát lehetne venni.

– S mért büntették meg? – kérdem.

– Egy csaptató miatt – mondja.

A csaptató egy karom vastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsapatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt, hogy elment az erdőbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelőfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyűjtögetett száraz ágakkal a szekeret, s végül levágta a csaptatót. Az „erdődetektív” azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.

– Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát? – kérdem.

– De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés csak ilyen „kicsi”, mert a magaméból vágtam!

Úgy oktat engem, mint a gyermeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdőre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és időbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.

– Elég szigorú világ van – mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni rajta. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utánanézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belőle, vagy pedig a véleményét jelzi erről a világról.

Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.

 

*

 

Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, amikor reám öntötte a pap a friss őszi vizet. Természetesen, hogy este elmegyek a virrasztóba, végső tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.

Az utca felőli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynő lett volna, amíg élt. A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendős arcok, így zordan és mereven, a sárga lámpavilágban.

Olyan, akár Reinhardt rendezte volna.

Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idő többi részét gondolkozásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmora rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellőben és csillagok alatt Isten arca után tekintsek.

Férfiak gyűlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és egy nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belőle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.

Egy idősebb férfi áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégető ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.

Feketén és szörnyű darabosan ömlik belőle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgy is megdöglik az ember, ha mindennap reggeltől estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!

– Hol égeti a szenet? – kérdem. – A maga erdejében-e?

Az öreg csak a fogát vicsorgatja és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásban, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdőt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdőt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják a helyszínen olyan szekeres embereknek, akik esztendők óta messze vidékekre hordják és ott eladják.

Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.

Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a keresetből. Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó helyeket tanult kereskedők szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.

S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.

Ő a harmadik réteg a faluban.

A csillagok remegnek felette.

A kicsi ablakon keresztül, mely az éneket és a lámpavilágot egyformán szűri, jó éjszakát köszönök halott keresztanyámnak. Aztán hazafelé indulok a rossz falusi úton, amelyen a sár és a sötétség ugyancsak rétegekben fekszik. Néha nagyokat botlom, máskor bokáig merül a sárban a lábam. És mégsem bánt most a talpam alatti viszontagság. A sűrített sötétséget is könnyedén veszem, hiszen játszhatik bárhogy a képzelet, ijesztőbb képet úgysem tud kimeríteni a világtalan éjszakából, mint amilyen az öklét rázó szenesférfiú volt a halál udvarán.

De talán mégis!

Mert ahogy gázolok a sötétben, egyszerre eszembe jut egy másik szénégető fiatal férfiú sorsa. Nemrég beszélte el valaki az ő sorsát: egyszerűen és színezés nélkül, mint amilyen volt maga a fiatal élet.

Úgy kezdődött az egész, ahogy a nap kezdődik reggel. Vagy ahogy a falu élete kezdődik mindennap újra. Fűrészt, fejszét és némi eleséget vett magához két fiatal székely, akik testvérek voltak. Az egyik nemrég házasodott, a másik legény volt még. Elmentek a havasi erdőre, hogy fát vágjanak és abból szenet égessenek. Ami fát először hasogattak, abból kalibát csináltak maguknak. Aztán jöttek és múltak a napok, erős és kitartó munkában reggeltől estig. Amikor pedig elvégezték, amit el akartak volna végezni, akkor így szólt egy estefelé az idősebbik testvér:

– Én most elmegyek haza, s holnap szekérrel jövök vissza, hogy hazavigyek egy terü szenet abból, amit ketten égettünk, te pedig maradj itt és vigyázz a szénre, nehogy megcsúfolja valaki.

S másnap reggel, amikor megérkezett az idősebbik testvér a szekérrel, egy pásztorfiú futott szembe véle. Egész testében reszketett a fiú, szólani sem tudott, hanem csak vonított, mintha a halál birizgálta volna a nyakát. Végre felemelte reszkető kezét, és arrafelé mutatott, ahol tegnap a kaliba még állott.

Egy rakás hamu volt most azon a helyen és a szénégető legénynek szénné égett csontjai.

Lázadás és ökölbe szorított férfikezek helyett egy dermesztő seb, amely mindig leselkedik arra a rétegre, amelyik szénégetéssel próbálja megkeresni a kenyerét ebben a faluban.

 

*

 

Vannak olyanok is, akik vállalkozóknak napszámba égetik a szenet. Ez nem jár gazdasági kockázattal, állatot sem kell kínozni, csak maga kínlódik a munkás. Jórészt fiatal férfiak ezek, mert erő és szívósság kell az efféle munkához, hogy valamit keresni lehessen.

A húsvéti ünnepekre mindenfelől hazajöttek ezek a napszámos férfiak. Az egyik újságot kért tőlem, hadd lássa már, hogy mi történik a világban.

– Mennyi ideig vala most munkában? – kérdem tőle.

– Kereken négy hétig – mondja.

– S hol dolgozott?

– Elég messze, mert a segesvári erdőben.

– S hogy került maga oda?

– Nagy a közlekedés manapság a világban – mondja. – Eljön a hír, s ha nem jön, elhozzák úgyis.

Az erő énekel belőle, a szeme csillog. Egyetlen nap alatt kiépülte, amit négy hétig rontott rajta az ádáz munka.

– Hányan voltak?

– Nyolcan dolgoztunk egynek. Elég sikerült dolog lett volna, de rossz volt a hely, amely kijutott nekünk, mert egy nagy-nagy domboldalon működtünk. Reggeltől kezdve uzsonnáig odasütött a nap, s nem volt árnyékvető fa, még egy szikra sem. Vagyis azelőtt lenyesték volt ott az erdőt egészen, s nekünk csak a levágott fák ágai jutottak. Azokat kellett összeszedni az egész nagy területről s kiégetni szénnek.

Amilyen nehezen indult vala neki, most apránként úgy megbeszédesedik éppen. Nagy szakértelemmel magyarázza, hogy az ilyen helyen nem napsütés idején kell dolgozni, hanem holdvilágon, minek elejébe teszi az ember az estét, a hajnallal s reggellel pedig megpótolja. Aztán nappal messziről hozott leveles ágak közül leskelődik hazafelé és a jövőbe.

– S hogy éltek négy hétig azon az irdatlan domboldalon? – faggatom tovább.

– Mi úgy, mint más emberek – feleli. – Dolgoztunk, ettünk, aludtunk.

– S ezt mind asszony nélkül?

– Mindent lehet, ha muszáj. Puliszkát tudtunk főzni, s hozzá a tejet pedig mindenki meg tudja inni asszony nélkül is.

– Négy hét alatt mennyi szenet égettek?

Úgy látszik, készen áll minden a fejében, mert számítás nélkül feleli:

– Négy hét alatt nyolcan 240 mázsa szenet égettünk, amely, megegyezés szerint, pénzben összesen 7680 lejt tett ki nekünk, mivel mázsáját 32 lejbe fogadtuk volt fel. No mármost, ha ezt a keresetet nyolc részre vágjuk, akkor egy személynek 960 lej jut ki, vagyis négy hét alatt, egyik úgy, mint a másik, mindösszesen 960 lejt keresett. Igen, de aztán egyebet nem is kaptunk semmit, s így az élelmezés s valamint dohány is ennek a keresetnek a kárára esett.

– S mennyiből élt meg maga négy hétig? – kérdem.

– Hát lássa, ezt is pontosan megmondom, mert élelemre s dohányra a négy hét alatt kereken 360 lej ment el.

Egy pillanatig elgondolkozom, s már kész az eredmény: egy fiatal férfi, négyheti erős munkával, végeredményben 600 lejt keresett.

A példa beszélt, nem én.

 

*

 

Hevesen süt az tavaszi nap. Türelmetlenül és éhesen turkálja a földet, mint a szopós bárány az anyját. A fényben derűsen ballagok lefelé a falusi utcán. Csak most látom igazán, hogy mennyi a gyermek. Minden ház eresztett legalább hármat-négyet. Futkorásznak az úton, és csintalankodnak egymással s a nagyokkal, akik szintén elébújtak a házak hűvös rejtekéből.

Az egyik kapu előtt Ferenc bácsit pillantom meg. Bottal a kezében áll, nekitámaszkodva az öreg kapuzábénak. Rokonom is oldalból, azonkívül sok dolgos napot töltöttem ifjúkoromban az oldala mellett. Megállok hát, hogy elbeszélgessünk egy kicsit.

– Hogy van, Ferenc bácsi? – kérdem.

– Elnyomorodtam – mondja nehezen, és harmatos lesz a szeme, miközben virradnak az emlékei. Sárga és sovány; késő őszre jár már a teste. Nagyot lélegzik mindegyre, s úgy meríti beteg melléből a szót, hogy elmondhassa siralmas állapotát.

– Hát a felesége?

– Ő sem úgy van, ahogy kéne.

Ha jól emlékszem, egy fia is volt s egy leánya. Egyiket sem láttam, amióta itthon vagyok. Gondolom hát, hogy valami általános kérdést teszek fel a fiút illetőleg.

– S az ifjabbik hogy viseli magát?

– A fijam-e?

– Az.

– Nem hallottam, hogy meghót volna – mondja.

– Hát nincs itthon?

– Elszakadt.

Nehezen vallja ki, hogy három évvel ezelőtt a fiú megházasodott volt, de nem ült meg itthon, hanem a feleségével együtt nyomban elpályázott Bukarestbe. Az elején még írogatott, de most már azt sem teszi.

– Nehéz sorsa van biztosan – „vigasztalom” az öreget.

– Valahogy úgy lesz – feleli. – Mert egy darabig portás volt valami gyárban, de mivelhogy magyar, onnét elkerült, s azóta még az anyja sem tudja kitalálni, hogy hol van.

– S pénzt küldözgetett volt-e portás korában? – kérdem.

Ferenc bácsi elhajt egy legyet az orráról, és csendesen így szól:

– Azt az egyet nem.

Hálátlan dolog ez, miből szótalanság háramlik mind a kettőnkre. A lábunkat váltogatjuk, s jó, hogy pajkosodnak a gyermekek az úton, mert van mit nézegessünk, amíg feledjük a fiút.

– S keresni tud-e valamit? – folytatom aztán.

– Én-e? – mutat magára Ferenc bácsi.

– Igen.

– Én semmit sem, nemhogy valamit – mondja.

– Hát miből tengődnek akkor?

– A leány a gondviselőnk.

Kiderül a szeme rögtön, ahogy a leányát említi. Ettől már a szót sem sajnálja, mint a fiútól. Dicséri, hogy milyen szép, milyen dolgos és takarékos. Ott szolgál jelenleg Medgyesen, egy szász nemzetű úriembernél. Jó helye van itt, igaz, hogy kétszer annyit kell dolgoznia, mint máshol. A fizetésinek a felit minden hónapban hazaküldi. Abból élnek ők is, a két kecske is, a majorság is.

Olyan melegséget áraszt szavaival a szívembe, hogy kedvem volna nótát írni a leányról, aki egy szász nemzetű gazdánál szolgál. Valamint a többi leányokról is, akik máshol szolgálnak, hogy élhessenek otthon az öregek, a kecskék és a majorság.

 

*

 

Ágnes húgomnál asszonyok gyűlnek esténként össze. Hozza mindegyik a guzsalyat, amelyben kötegben fehérlik a gyapjú. Körülülnek a szobában, egy-egy kicsi széken, térdük közé szorítják a guzsalyat, s a gyapjú fonal alakjában mászik lefelé, egyformán és folyton, az orsó pedig forog és gömbölyödik a puha lámpavilágnál.

Vannak, akik pénzért fonják a gyapjat, vállalkozó asszonyoknak. Ezek vásárokra járnak, mint a kereskedők, és mókás beszéddel kelletik a posztót. Itthon pedig a fonásért, egy guzsaly gyapjú után, hat lejt fizetnek. Egy guzsaly gyapjat pedig két nap alatt fonnak le az asszonyok.

Az is nagy pénz ma falun.

A lámpa négy napig is elég az erejéből.

Vagy egy pakli dohány jut a gazdának, ki munka közben és a füst mellett arra gondol, hogy még megmaradt egy lej tőkének otthon.

Egyetlenegy lej, amely olyan itt a faluban, mint a ritka pillangó: körülröpködi az ezeréves és csodálatos fát, amely soha nem felejt el rügyeket bontani, virágokat nyílni és gyümölcsöt teremni.

Körülröpködi a székelyeket, és azután eltűnik, mint az angyal.

Egyik minapi cikkemben, amikor a falu elöljárói során a papról beszéltem, futólag már említettem, hogy erősen vallási életet él ez a nép. Ennek a vallási életnek egyik alapja a töretlen hagyomány, a másik pedig a lelki fantázia, mellyel a való élet mostohasága miatt kárpótolni igyekszik magát.

De elmélkedés helyett hadd vázoljak két képecskét erről is: egyet a hagyomány erejéről. S egyet pedig a lélek dús kertjéről, amely bármikor szívesen termik a papoknak. Pünkösd másodnapja van, reggel tíz órakor. A régi iskola előtt tele van emberekkel az országút. Nyitva van a kétszárnyú nagy kapu is, mely az iskolaudvaron keresztül a templom felé sürgeti a közlekedést. Szinte ötpercenként érkeznek Udvarhely irányából a zászlók és a keresztek. Poros és elcsigázott emberek vánszorognak énekelve a zászlók és a keresztek alatt. Békanyarodnak a nyitott nagy kapun, rázzák a csengettyűt, és kövérítik az éneket. Mennek lassan és porosan, majd eltűnnek a templomban, ott leülnek egy cseppet, megmerítik magukat a félhomály hűvösségében, virágot tesznek a Mária lábaihoz a kis oltárra, aztán megfordulnak, ismét rázzák a csengettyűt, kijönnek a kapun, és eltűnnek az országúton, északi irányban.

Egy-egy falut jelent mindegyik csoport.

Az egyik estére fog hazatérni, a másik holnap délben, a harmadik pedig csak holnap este.

Sok a testi nyomorék közöttük, a néma, a sánta és a falábú.

Folyton jönnek és mennek.

Örökös harangszó mellett és örökös Máriával az énekekben.

S mi állunk az országúton, és megpuhult szívvel nézzük a nagy vallási forgalmat. Percről percre sokasodik a nép. Mindenki idegyűl a faluból, a pálcás aggastyánoktól a kis gyermekekig, kiket az ölben kell tartani vagy kézen vezetni.

Így várjuk a magunk zarándok népét, azt a százharminc embert, akik még pénteken elmentek volt, hogy tiszta és lobogó hódolatukat elvigyék a csíksomlyói legendás Máriának. Minden percben érkezhetnek a dicső útról, mely oda és vissza legalább száz kilométert jelent. De úgy látszik, közelednek is már a falu felé, mert a harangozó jelzi őket a toronyból, és feltűnik a papunk is. Kíséretével, amely főképpen asszonyokból áll, lassan és templomi díszben ereszkedik felénk a templomból. Künn az országúton magunk is csatlakozunk a menethez, és nagy énekszóval elindulunk, hogy ősi szokás szerint, lent a faluvégén, illendő módon fogadjuk a hazaérkező zarándoksereget.

Amikor messziről megpillantom a zászlókat, melyeket a zarándoklók lobogtatva hoznak szembe velünk, egyszerre könnyes lesz a szemem.

Nem tudom, miért.

Különösen az a két zászló tetszik, melyet a leányok hoznak. Patyolatfehér zászlók ezek, és tele vannak mezei virágokkal, miképpen maguk a leányok is. Mi is zászlósan jöttünk elejükbe, s amikor velük összetalálkozunk, zászlóinkat meghajtjuk a madárlátta zászlók előtt, mintha csókot adnának egymásnak.

Még soha nem láttam annyira együtt a falut, mint most. Apraja-nagyja itt van, aki csak mozdulni tudott. Egy pillanat alatt úgy elözönli és elfogja a mámoros tömeg az országutat, hogy eldugul azon minden forgalom.

Amíg a köszöntők elhangzanak, csak a lelkek közlekednek.

Négyszáz éve, hogy így van ez, minden pünkösd másodnapján.

 

*

 

Okos pap azért ez a mi papunk. Van magához való esze éppen elég. Lám, most is jól kitalálta orvosságát annak, hogy hanyatló népszerűségét és tekintélyét a faluban miképpen tudná helyrecsinálni. Paphoz méltóan gondolta ki a dolgot, mert két kiváló segítő papot kért, hogy azok lelkigyakorlatot tartsanak a faluban, hol az erkölcs és a bizalom az ő népszerűségének az útjára lépett.

Nemsokára meg is jönnek a papok, hogy lelkigyakorlatot tartsanak. Sajnos, csak kettő van. Úgy látszik, hogy a gazdasági nyomorúság nem kedvez az erkölcsnek, mert máshol is résen kell állani, nemcsak nálunk. Ez a kettő azonban, aki eljött hozzánk, nagyon kiváló a maga nemében. Jó az is, hogy különböznek ketten egymástól, mert így az egyik, aki városi származású lehet, okosan és a tudomány felhasználásával beszél és prédikál, míg a másik közvetlen és szókimondó csíki magatartásával hódít és ostoroz.

Valóságos haditervvel dolgoznak. Lassan és csak puhatolózva kezdik, kitapasztalják a népet, valamint azt is, hogy és miben kell orvosolni leginkább a lelket. De egy-két nap alatt tisztán látnak mindent, s már gyorsabbra veszik a lendületet. Mind gyorsabbra és gyorsabbra. Először csak délelőttre gyűjtik a templomba a népet, aztán már délutánra is. Asszonyokat és férfiakat egyaránt. Majd külön a legényeket és külön a leányokat. Sorát ejtik a gyermekeknek is.

A negyedik napon az asszonyok már küldik az üzenetet a férjeknek és fiaknak, hogy jöjjenek haza az erdőkről és a vidékekről, mert kihagyták a papok, hogy néhány napi munkával már úgysem megy sokra senki. Aztán már határozottabban üzenik ezt, majd egyenesen követelik, hogy jöjjenek haza és gyónjanak meg. Némelyik asszony azzal fenyegeti meg az urát, hogy elválik, ha nem jön haza és nem gyónik meg.

Mind hazajönnek, és mind meggyónnak.

Az utolsó napon még éjfélkor is a templomban van a falu. Nem is férnek be mind. Sokan künn állnak, és onnét hallgatják a papi beszédet és az éneket.

Jók mind és jámborak, mint a juhok.

 

*

 

Vasárnap estefelé egy autó robog bé a faluba. Egyenesen a hídhoz fut az autó. Itt van a falu közepe, és itt van a községháza is. Az autóból négy úriember ugrik a földre.

Választás előtt állunk.

A pap hívei közlik az urakkal, hogy nem mehetnek bé a községháza termébe, a gyűlés megtartására, mert a bíró nem adta oda a kulcsot. Azt mondotta, hogy különben is a jegyzőnél van a kulcs, de lehet, hogy Vencelnél van, vagy azt sem lehet tudni, hogy hol van.

Így hát nem mehetnek bé a magyar kortesek a faluházába. A kulcs a politika és a diplomácia kezében van. Kénytelenek ott a híd mellett rögtönözni gyűlést, és ott mondani el, hogy mit gondolnak és mit szeretnének a közeledő választásokra. Természetesen azt gondolják és azt szeretnék, hogy a faluból mindenki az ő jelöltjükre szavazzon, és ne arra a másik gazemberre vagy a harmadikra, aki még nagyobb hitvány.

Mind beszélnek az urak. A hang és a mozdulat sokszor különbözik, de a tartalom mindig ugyanaz.

Aztán felülnek az autóra ismét és elrobognak.

Este egy fiatal gazda házában ülök. Vannak még nyolcan-tízen. A kortesek jönnek szóba, és előkerül egy plakát is, mit itthagytak maguk után. Az egyik olvasni kezdi, de valaki olyan megjegyzést tesz mindjárt a „magyar testvérek” megszólítás után, hogy kacagás keletkezik, és elromlik a plakát.

Miközben nevetnek, eszembe jutnak a búcsúsok, és eszembe jutnak a papok, akik elejétől végig mindenkit megnyertek Szűz Máriának és az Istennek. Pedig nem ígértek semmit, a politikusok pedig sok mindent ígértek. De az ígéretek nem szoktak beválni.

Erre gondolnak bizonyára a falusi emberek, és azért nevetnek.

 

*

 

Vencel gyűlésre dobolja a népet. Minden valamirevaló embernek el kell jönnie, mert próbaválasztást kell csinálni a községi tanácstagokat illetőleg.

Összebújnak az emberek, és nagyon suttognak. Csoportok keletkeznek mindenütt az úton. Emitt a bírót szidják, amott a jegyzőt, a harmadik helyen a papot. Különösen a pap emberei működnek, a nagyobb gazdák, mintegy tizenketten. Nagyon fenekednek a bíró ellen és a jegyző ellen.

Délután ötre dobolta Vencel a gyűlést. Fél ötkor már tele van a híd és a környékbe. Az emberek villanó szemekkel néznek a községháza felé, és azt mondják, hogy most bezzeg megvan a kulcs, nem úgy, mint máskor.

A jegyző és a bíró odaát vannak a teremben. Az ajtóban megvillan néha az alakjuk, kitekintenek a tömegre, amely csak áll a hídon és környékén, de nem akar a terem felé menni.

Tüntetnek a kulcs miatt, és azért nem akarnak bémenni a terembe.

Nagyon feszült a helyzet.

Végre kijön a jegyző, és kéri az embereket, hogy menjenek bé a gyűlésterembe. Ott is megmondhatja mindenki a véleményét.

– Zárják bé most is! – kiáltja valaki.

– Hol volt a kulcs? – hangzik a másik oldalról.

Szomorúan nézem a dolgot, majd odafordulok a vezető csoporthoz.

– Bé kéne menni – mondom –, hiszen idekünn nem is mondhatják meg igazán a véleményüket.

Még gondolkoznak a dolgon, de aztán jobb belátásra jönnek, s csakugyan megindulnak a terem felé, amely hamarosan telezsúfolódik emberekkel. A jegyzőnek két listát adnak át: az egyik a bíró listája, a másik a pap embereit tartalmazza. A jegyző ismerteti a gyűlés célját, majd felolvassa a neveket a két listáról. A bíró mellettem szorong, mert a hangulat teljesen ellene van és a lista ellen, amelyben ő első helyen szerepel. Valósággal egyedül marad a teremben, még azok sem emelnek szót mellette, akik véle együtt szerepelnek a listán.

– Hát már nincs senkije magának? – kérdem a gyűlés után tőle.

– Dehogy nincs! – mondja –, csakhogy nem mertek szólani semmit, mert féltek.

Az ellenpárt nagyon boldog a győzelemre, s ha lehet, még feljebb hordja a fejét, mint eddig. A harag és a gyűlölet elvakította őket. Azt hiszik, hogy most már minden rendben lesz. Egyik sem gondol arra, hogy tulajdonképpen nem ők győztek, hanem egy politikai párt győzött, amelynek segítő kezét és tanácsadó szavát éppen olyan ritkán fogják a jövőben érezni és hallani, mintha nem is győztek volna.

Lélekben magam is szavazok, ahogy látom a terhes hangulatot s mialatt végignézem a gyűlést. De az én szavazatom sem a bíróra nem esik, sem a pap embereire.

Magára a falura szavazok, amelyet nem a torzsalkodók jelentenek, hanem azok, akik a munkától és a jövendő miatt való aggodalmaiktól nem érnek rá a politikára.

Mert a némáké és a szegényeké ez a falu, mint a többi is, végig ezen a földön.

Ahogy visszagondolok most a falumra, s futtában felidézem mindazt, amit megelőző hét cikkemben róla írtam, úgy tűnik nekem, mintha egy toronyszobának keleti falát fekete képekkel aggattam volna teli. Pedig nem az én színem a fekete szín, és nem az én lelkem a vigasztalanság.

De ahogy eszköz a kezemben a toll, úgy kellett nekem is a valóság kezében eszközzé válnom. Most azonban, végül és befejezésül, virágporból szeretnék festéket csinálni, hadd legyen ezen a keleti falon néhány kicsike kép, amelynek színei kitáncolnak a sötétből, és elindulnak életet teremteni, mint a mesében a gyermekek.

 

*

 

Lent a völgyből, a tavaszodó falusi ház nyitott ablakain keresztül, egész nap muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik, mint futó nyári esők idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót, néha pedig úgy finomodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

A sógorom éppen a mezőről érkezik, egy nagy bokor virággal, amit idenyújt nekem, és így szól:

– A sógor urat üdvözli a tavasz.

Rögtön rügyeket bont bennem is a figyelem, amely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Így kéne talán egybekötni a falusi magyart és a városi magyart, s így kéne talán egybekötni a három erdélyi népet, s odanyújtani a Jövőnek, mondván:

– A Jövő urat üdvözli a béke.

S ahogy elgondolom ezt, ismét megduzzadva ömlik bé az országút felől az ének és a muzsika.

– Sógor úr, mi van ma egész nap, hogy úgy énekelnek az úton? – kérdem.

– Bévonulás van – mondja sógor. – Mennek a legények katonának.

Most, ahogy mondja a dolgot, egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy nem is lehet egyéb. Magamtól is kitalálhattam volna. Bezzeg a hangról s nemkülönben a füttyről ki tudom találni, hogy miféle madáré a hang avagy a fütty, a csillagokról is ki tudom találni, hogy az édesanyámé, de lám, a legényekről nem tudom kitalálni, hogy katonának mennek.

Meg kéne húzni talán a fülemet.

Más pajkos dolgok is jutnak az eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. Játék közben pedig gyorsan telik az idő. Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatba bújnak a virgonc madarak, majd elsüllyed lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, csúnya fintorral szól belé egy hír:

– A falun túl, valahol az országúton, egymás vérit eresztették a katonalegények.

Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Mondják, hogy a nálunkvalók szenvedték meg a napot. Hármat szekéren hoztak haza. A három közül az egyiknek vége, a másiknak is szüksége van Isten kegyelmére, a harmadik esetleg megél.

Különösen sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, ki rokon is apáról. Véle tartok én is. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, és a lámpavilágnál láthatjuk a beteget. Sápadtan fekszik. A szemét félig lehunyva tartja. Mindegyre vizes lepedőt csavarnak rá. Ilyenkor eltorzul a fájdalomtól az arca. Kövekkel és szerszámfákkal verték meg.

Alaposan túllépték a tréfát.

De másnap halljuk, hogy jobban érzi magát.

S véle együtt a másik kettő is rohamosan gyógyul.

Egy hét múlva csak az emlékek gyarapodtak.

Jófajta ez: szívós és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.

 

*

 

Künn a határban javában folyik a tavaszi munka. Messze fehér pontokban mozognak az ökrök, közelben szántanak. Megenyhült székelyek hajadonfőn fogják az ekeszarvát, a gyermekek az ökrök előtt járnak, és bogarakat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és a lányok krumplit ületnek. Az asszonyok kettőt és hármat vetnek egy fészekbe, a lányok jobban szeretnek csak egy nagyot vetni.

Alig van valaki a faluban.

Ilyenkor Isten őrzi tűzvésztől a házakat és a csűröket. Más elemi csapástól is az Isten őrzi. Általában sok az elemi csapás. Olyanok is vannak közöttük, mint a vándorcigány. Ezektől is az Isten szokta őrizni a falut, ma azonban rést találtak valahol. Talán átbújtak a nagy védő kéz ujja között, és kiraboltak egy házat.

Hamar végigfut a falun a hír, aztán százfelé bomlik, és a kis utcákon szalad a mezők felé.

A cigányoknak nyoma veszett.

Két csendőr jön fel az utcán, és szuronyos puskával mennek a ház felé, ahol a fehérneműt és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. Megnézik jól a helyet, valamint a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, és rendesen mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön. De a csendőrök nem hagyják annyiban a dolgot. Üzennek és telefonálnak mindenfelé a környékre. Tudják, hogy nem szárnyas a cigány.

Este csoportokba gyűlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem fogták meg a cigányokat. Némelyik tele van bizalommal, hogy holnap megfogják őket, mások nem hisznek ebben a dologban.

A hívő emberé azonban a jövő, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat, valahol Udvarhely környékén. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák mindenestől a faluba.

Már ott állnak a csendőrök háza előtt. Három ernyős szekerük az út szélire állítva pihen. Maguk a cigányok az úton rajzanak, egy részük bent a csendőrőrs udvarán. Kis gyermekecskék is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja őket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a csendőri füleket. Süldőleányocskák is vannak, cigánylegények is azoknak. Továbbá öregebbek és öregek, férfiúban és asszonyban egyaránt.

Kicsike, mozgó köztársaság az egész.

De az ellopott ruhának és oldalszalonnának nem kerül gazdája. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendőrök mindent kidobálnak az ernyős szekerekből, de az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.

A siker makacsul elmarad.

Hanem a kép kárpótolja a szemlélő embereket.

Bent a tornácon lekuporodik a földre két cigánylány, és cigarettát sodor. Gyufájuk azonban nincs. A csendőr üszköt hoz nekik a konyhából, és úgy gyújtanak rá.

Künn a cigányok lovai elégedetten hersegtetik a szénát, amit a csendőrök adtak nekik.

Béke van és szeretet.

Jobb volna talán cigánynak lenni.

 

*

 

A hosszú nagyböjt után táncra készül a fiatalság. Szép és nagy dolog ez. Odavonzza mindig a falut: a fiatalt azért, hogy táncot járjon, az öreget pedig azért, hogy nézze.

Gondolom, nekem sem ártana egy kis vigadalom, s már megyek én is a táncba. Messziről hallom a muzsikát, de közelről alig látok lézengeni néhány érdeklődő embert. Talán bent a teremben zsúfolva lesznek! Bémegyek hát oda, de nagyon könnyen tudom ezt is végbevinni: nem kell furakodni a tolongásban.

Istenem, mi lelte ezt a világot?!

Máskor, gyermekkoromban és diákkoromban, mindig többen voltak a táncban, mint amennyi más alkalommal ide megfér. Zúgott és harsogott az ének, döngött a tánc, porzott a levegő, forrósodott a pára. Gomolygott a világ!… Most pedig húsz pár ha táncol a nagy teremben. A cigány is eltűnt. Helyette a falusi rezesbandának négy tagja fúlja és trombitálja a nótát.

És hol van a vad, szélvészes székely csárdás? Mintha nem is ismernék már a fiatalok. Valami gólyatáncot járnak, lassan, tetszetősen és finomkodva. A francia négyesnek rokona ez a tánc. Kecses és különös, de honnét jött ez és miért jött ez?

Lehet, hogy urasodik a nép.

Vagy még inkább lehet, hogy az erejét munkára tartogatja, és nem vesztegeti belé a vad és pazarló táncba, mint a régi jobb időkben, amikor jutott még felesleg a jókedvből és az erőből egyformán.

Nagyon elszomorít a dolog, és szomorúságomban lenézem azt a világot, amely még a táncból is kiszívja az erőt. Amely lefölözi valósággal a mámor és jókedv italát, mint a nyerészkedő üzletember a tejet.

 

*

 

Korán este eljön hozzám a nagybátyám, és azt mondja, hogy szeretne az én társaságomban meginni egy kicsi bort. Hamar végiggondolom a dolgot, hogy mit válaszoljak neki. Tudom jól, hogy mit jelent az, ha a székely ember meg akar inni egy kicsi bort. Csak egy kicsit.

Annyit jelent az, hogy reggel négykézláb kell hazamenni.

Mégis ráállok a dologra, hiszen olyan ritka az, hogy ketten ihassunk meg egy kicsi bort. S megbántani sem szeretném az öreget, hiszen bizonyára nem a bor itt a főszereplő, hanem a bor csak ürügy. Beszélni akar velem, s valahogy úgy, ahogy csak bor mellett lehet.

– Menjünk hát sebesen! – mondom neki.

Rokoni szeretettel baktatunk a sötétben.

– S hol isszuk meg? – kérdem fele útján.

– A szövetkezetben – mondja –, mert máshol nem tudjuk meginni.

– Miért nem?

– Azért, mert máshol nem árulnak italt.

Hát ez is furcsa dolog! Ennek előtte négy-öt kicsi kocsma volt a faluban, s mindegyik meg tudott valahogy élni. Most csak egy van, s az is ott, ahol a cipőfűzőt és a lámpabelet, a kalapácsot és légyfogót árulják.

Lealázó sorsra jutott a bor.

No de nem baj, csak menjünk. Majd megisszuk ott is valahogy. Kedves ember a boltos, kerít nekünk alkalmatosságot.

Mendegélünk a sötétben, de az öreg egyszer megáll, és rémítő hangon így szól:

– Hát ez bé van zárva!

Ott állunk egy darabig, s mintha nem hinnők, ami úgy van, még megtapogatjuk az ajtót. Tényleg bé van zárva. Az öreg nem nyugszik meg, hanem megkerüli a házat, hátha valahogy mégis bé tudna jutni a boltoshoz.

– Végleg baj van – mondja, amikor visszajön.

Ismét állunk egy darabig.

– Milyen nap van ma?

– Szombat – mondja.

– S hány óra van?

– Úgy kilenc.

Szótlanul állunk az út közepén. Sehol nem jár egy ember, sehol nem kél egy hang.

Egyformán alszik ember és bor.