Erdélyi szellem^*

Amióta a Pásztortűz című lapot nem a hajdani népies író szerkeszti, hanem Reményik Sándor néhány önzetlen társával, azóta figyelemre méltó és szükséges munkát folytat és végez ez a lap. Mindig találok benne hit- és szellemgerjesztő oldalakat, sőt néha és nagy örömömre a harci lobogóját is lengeni látom.

A legutolsó szám például egy disputát közöl, melynél tanulságosabb szóváltást az elmúlt esztendők alatt nemigen olvastam. Maguk a vitatkozó felek is igen figyelemre méltóak, amennyiben az egyik s éppen a vádló, Heinrich Zillich, az erdélyi szászok jó megjelenésű és harcos fiatal írója, akit én, őszinte sajnálatomra, nem annyira irodalmi műveiből ismerek, mint inkább abból a szellemirányító tevékenységéből, amellyel a hitleri megújhodás felé mutatja a szászoknak az utat. A másik vitatkozó fél pedig Tavaszy Sándor, a kolozsvári református teológia tudós tanára, aki Gyallay elvesztése miatt sokszorosan kárpótolt minket azokkal az emelkedett és férfias szellemű megnyilatkozásokkal, amelyeket a Pásztortűz megújhodása óta s éppen ebben a lapban tőle mindegyre olvashatunk.

A vitát még súlyosabbá teszi az a körülmény, hogy itt nem csupán két jelentős ember mondja meg egymásnak a véleményét, hanem úgy vélik, s Zillich még hiszi-forma is, hogy a hátuk megett egy egész nép áll, melynek hite és meggyőződése nyilvánul meg az ő véleményükben.

Egyébként a vita abból eredett, hogy Zillich a Klingsor című szász irodalmi lapban, ennek a lapnak még februári számában egy írását tette közzé, melyben az erdélyi magyarság művelődéspolitikai és irodalmi megnyilatkozásait tárgyalta, ítéletmondásokkal fűszerezve ezt a tárgyalást. Erre az írásra Tavaszy Sándor aztán nemsokára válaszolt a Pásztortűzben, üzenet formájában. Ezt az üzenetet, véletlen folytán, Heinrich Zillich csak most olvasta el, három hónap múlva, de olyan hévvel és öntudattal válaszolt Tavaszynak, hogy a három hónapi veszteséget egyáltalában nem érezzük.

Hadd lássuk azonban, hogy miről is van szó.

Először: Zillich azt mondja, hogy „Magyarország ma az ott élő németeknek még ősi nevüknek a megtartását is megnehezíti, ami a hálával szemben, amellyel a magyarok a német népnek és a német vérnek adósok, nem más, mint gyöngeségnek a bevallása”. Továbbá azt mondja, hogy „mi, szászok az erdélyi magyarságtól hiába vártunk állásfoglalást ezekkel a magyarországi állapotokkal szemben”.

Erre Tavaszy így felelt: „Magyarországon a magukat magyaroknak valló német nevűektől kívánták a névmagyarosítást. Romániában azonban a magukat románoknak valló magyar nevűek nevét minden hivatalos eljárás nélkül, egyszerűen románosították. Kívánhatja-e tehát tőlünk valaki, hogy mi amaz eljárást megbélyegezzük? Azonban a megvadult nacionalizmusnak még a mai világában is vagyunk annyira méltányosak, hogy sok kitűnő magyarországi emberrel együtt még a kívánság formájában kifejezett pressziót sem helyeseljük!”

Másodszor: Zillich azt mondja, hogy „bennünket, erdélyi szászokat, fájdalommal tölt el, amikor látjuk, hogy egy év óta az erdélyi magyar újságokban – amelyek, igaz, jórészt zsidó befolyás alatt állanak – milyen hajsza folyik annak a nagy mozgalomnak az ellenében, amelyet ma az egész német nép átél. Világosan megmondtam, hogy ezeknek a magyar állásfoglalásoknak a formája és nyelve sért”. A további sorokban példának hozza fel Molter Károlyt, s azt mondja, hogy „a német tényeknek a félreismerése már olyan arányú”, hogy ez a Molter „Németország szellemi helyzetéről szóló munkájában éppen a legfontosabb német íróknak nagy részét egyáltalán meg sem említi, jóllehet irodalomtörténész volna”. Idevágóan még azt mondja Zillich, hogy „az erdélyi magyarok a német (és egyúttal a szász) állapotokról szóló hamis hírszolgáltatásnak lesznek az áldozatai, hogy minket gyakran igazságtalan mértékkel mérnek… Megjegyeztem, hogy ebben sokszor tökéletlen németgyűlölet jut kifejezésre, amely bizonyára nem magukra a magyarokra vezethető vissza, de mégis emberekre, akik a magyar újságírás keretei között korlátlanul működhetnek”.

Erre Tavaszy azt válaszolta, hogy a magyar nyelvű, de nem magyar szellemű sajtóért az erdélyi magyarság nem vonható felelősségre, és sérti az erdélyi magyarságot annak a szakadatlan feltételezése, hogy mi a nagynémet állapotok megítélésében ennek az idegen szellemű sajtónak a befolyása alatt állunk, mert tudunk a saját szemünkkel látni és a saját fejünkkel gondolkozni. Majd így folytatja: „Nem gyalázzuk és nem is engedjük gyaláztatni a német viszonyokat, de bíráljuk, annál is inkább, mert igen előkelő gondolkozású német férfiak, tudósok, akikben van bátorság, sokkal élesebben és keményebben bírálják a szellem szabadsága ellen elkövetett politikai merényleteket…” Később még ezt az idevágó mondatot írja le Tavaszy: „Kész vagyok mindig arra, hogy elítéljek és megvessek minden olyan törekvést, amely az erdélyi szászság között felmerült bajokat megértés nélkül és rosszakarattal fejteget és ítél meg!”

Harmadszor: Tavaszynak arra a februári megjegyzésére, hogy véleménye szerint a szászság szellemtörténeti és irodalmi téren századok óta nem teljesíti igazi hivatását, Zillich így válaszol: „Hiszem, hogy erre egy szász már mit sem felelhet, de annál inkább szólásra kellene emelkednie egy erdélyi magyarnak!”

Tavaszy most erre így felelt: „Több mint húsz esztendő óta nemcsak figyelemmel kísérem, de naponként meglehetősen benne is élek a nagy német szellem legnagyobb és legmagasab rangú teljesítményében: filozofáló és teologizáló tevékenységében, és ismételten mondom, hogy fájdalommal azt kell megállapítanom, hogy itt, a szász gyűrűtől övezett Erdélyben soha egyetlenegy német gondolatot vagy igazságot nekünk egyetlenegy szász ember nem közvetített. Mutasson nekem Zillich egyetlenegy irodalmi alkotást, amelyet szász ember fordított le magyar nyelvre.”

Íme, ezekben adtam bő kivonatát a tanulságos disputának, amelynek lefolytatása közben úgy hiszi Zillich és Tavaszy egyaránt, hogy nemcsak a népük nevében beszélnek, hanem az erdélyi hagyományos lelkiismereti szabadság ormáról az erdélyi szellem nevében is!

Ha az erdélyi szellem azt jelenti, hogy ki-ki megmondhassa szabadon a véleményét, akkor nincs semmi baj. Ha azonban a formán túl a tartalmat is jelenti, s nekem az a gyanúm, hogy igen, akkor választanunk kell: Zillich vagy Tavaszy?

Én, ahelyett, hogy most választanék eme két kiváló vitatkozó között, röviden a következőket jegyzem meg.

Az első ponthoz: valahányszor Magyarországra megyek, azt tapasztalom, hogy irodalmi érvényesülésem, színdarabomnak avagy könyveimnek a sorsa jórészt német nyelvű, de legnagyobbrészt német szellemű emberek jóindulatától függ.

Beleértve a zsidókat is.

A második ponthoz: az erdélyi magyar nyelvű sajtónak, akár magyar szellemű, akár nem, az erdélyi szellem védelme nélkül is megvolna az a joga, hogy eszmeáramlatokat úgy kritizáljon, ahogy az neki hite. Véleményem szerint itt nálunk is sokkal többet ártanak a hitlerizmusnak azok, akik hirdetik, mert például amit Sulyok hirdet, attól tanácsos óvakodni!

A harmadik ponthoz: nem olvastam olyan német művet, amelyet szász ember fordított volna magyarra, csupán egy szász regényt olvastam, amelyet azonban magyar ember fordított magyarra. Ebből a szász regényből azonban megtudtam, hogy először és másodszor s amíg számolni tudok, mindig csak: a szász!

Nekem azonban, mihelyt említi valaki az erdélyi szellemet, mindjárt három nép jut eszembe. S ha akármit is írna Zillich, s bármily önző is lenne az ő népe, sohasem tudnák elérni, hogy eme három nép közül az egyik ne legyen a szász.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Erdélyi szellem. Brassói Lapok 1934. jún. 3. 122. sz. 9. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. június. Újraközölve: Tiszta beszéd (223–226.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (380–385.). Előzménye az a vita, amely Heinrich Zillich Ungarn und Deutsche (Klingsor 1934. 2. sz. 76–78.) és Tavaszy Sándor e cikkre adott válasza (Üzenem. Pásztortűz 1934. 4. sz. 73.) nyomán bontakozott ki az erdélyi sajtóban. Zillich és Tavaszy újabb cikkeivel, Molter Károly és Tamási Áron hozzászólásával folytatódott az eszmecsere.