Éjjel is megszólalt a rigó^*

A pünkösdi ünnepek alatt megnőtt ismét a falu. A közelebbi városokból hazaszaladtak egy cseppet a szolgáló leányok. Jókedvűen illegették két napig magukat. Az elsőn beszámolót tartottak a rokonoknak és a szomszédoknak, a másikon kitáncolták magukat rég nem látott hazai legényekkel, s aztán visszatértek a megélhetésük helyére, ahol valamicske pénz is gyűlöget össze. A katonalegények is hazajöttek javarészt. A legfrissebb korosztályból mindenki, a másodikból is kevés maradt oda.

Hazajöttek a kézimunkások is, akik a világ négy égtája felé széledtek volt el, különböző keresetre. Legtöbb közöttük az erdei munkás. Szénégető és favágó munkás. Erdei nép az idevaló, és jól ért minden olyan munkához, ahol a fával kell bajlódni. De nemcsak ez az oka annak, hogy sok itt az erdei munkás, hanem sokkal inkább az, hogy a fa még a legkegyesebb a verejtékező falusihoz.

Nemcsak a legtöbb, hanem a legjobb keresetet is nyújtja.

De hadd beszéljen erről egy példa!

Április elején azt a hírt hozta egy falumbéli fuvaros, hogy van Héjjasfalván egy úr, aki szénégető embereket keres. Egy újabb szekér szénnel megfordult a fuvaros, és azt a hírt vitte vissza a héjjasfalvai úrnak, hogy vannak szénégetők, ahányat akar. Alighogy visszajött a fuvaros, nyolc fiatal férfit, mind java munkaerőt, feltarisnyált a felesége, hogy induljanak a héjjasfalvai erdőre, ami 35–40 kilométer lehet ide. Természetesen gyalog mentek, mert vonatra vagy szekérre nem akarták a keresetüknek egy részét már előre rákölteni. Megkeresték a munkaadó urat, aki egy letarolt, nagy erdőrészre vezette a nyolc fejszés embert. Az erdőrész domboldalon feküdt, melyre reggeltől kora délutánig élesen tűzött a nap, és végig az egész területen nem volt egy árnyékvető fa. A kivágott ölfákat már elszállították volt, de a levágott fák ágai, melyeket ölfa közé tenni nem szokás, ott hevertek a hatalmas domboldalon. Azokat kellett felgyűjteni és kiégetni faszénnek. Megkötötték az egyezséget is, amely úgy szólt, hogy a munkások 32 (harminckét) lejt kapnak minden mázsa szén után, amit égetnek.

Ezzel az úr hazament Héjjasfalvára, a nyolc fiatal férfi pedig munkához látott. Egyezséget tettek maguk között, hogy szakadjanak kétfelé. Így jobban és gazdaságosabban megy a munka, mert egyszerre két helyen lehet dolgozni, s nem lábatlankodnak annyira egymásnak. De másrészt az éjjeli szállás miatt is szükséges volt ezt megcselekedni, mert olyan kalibát, ahol mind a nyolcan nyugodhassanak, bajos hamarjában építeni. Tákoltak tehát két kalibát, s ez volt az első dolguk. Aztán nekiállottak az ágaknak, amelyeket fel kell gondosan tisztogatni, hogy millérbe lehessen rakni. Millérnek azt a hatalmas farakást hívják a szénégetők, amelyet kúp alakban, nagy szakértelemmel összeraknak. Alul 8-12 férfiöl szokott lenni egy millérnek a kerülete, s benne a fának egymáshoz simulva és felállva kell állania. A millér alkalmasabbik oldalán szűk nyílást hagynak, mely a rakás közepéig szolgál. Amikor készen vannak az összerakással, az erdő porával, levelekkel és földdel szépen és gondosan bétakarják a hatalmas kúpot, csupán a nyílást hagyják szabadon. Ezen a nyíláson keresztül aztán meggyújtják bent középen a rakást, majd fával elrakják a nyílást is, és gondosan ott is bétakarják, mint egyebütt.

Így ég a hatalmas kúp két-három napig is. Lefojtottan és magában izzik, amíg szénné változik úgy, ahogy van. Akkor kitakarják és nagy ügyelettel megbontják és kihúzzák, s ahol még izzik, szénporral oltogatják.

Hajnalban keltek mindennap, s mihelyt annyira világodott, munkához láttak. Azonban délelőtt tíz órán túl már nap nap után kidöntötte őket a hőség az árnyéktalan hegyoldalban. Pihenni kellett. Erre a célra messziről leveles ágat hordtak, s abból tákoltak valahogy védelmet a nap heve ellen. Uzsonna körül aztán ismét munkához láttak és dolgoztak sötétig. Maguk főztek maguknak. Nem levest, hanem puliszkát. Egy közeli tanyáról tejet hordtak. A puliszka és a tej a legolcsóbb étel. Kenyeret ritkán ettek, húst még ritkábban. A munkaadó előleget adott nekik, s abból szerezték bé az ennivalót.

Harminc napig folyt ez a munka.

A harminc nap alatt négyen 120 mázsa szenet égettek, amely megegyezés szerint pénzben 3840 lejt jelentett. Fejenként tehát 960 lejt kerestek egy hónap alatt.

Vagyis naponta 32 lejt.

Ebből azonban élni is kellett! Ezt elég olcsón megúszták, mert átlag és fejenként 9 és fél lejt költöttek ennivalóra. Ha ehhez hozzászámítjuk a dohányt, amely csomagonként 5 lej, és szűkösen két napig elég, akkor fejenként és naponként 12 lejt költöttek. Ez egy hónap alatt 360 lejt tesz ki.

Egy férfiember erős munka mellett 360 lejből élt a héjjasfalvai erdőn, egy egész hónapig! És 600 lejt hozott haza! Mert ezzel a munkával és ilyen életmód mellett tisztán ennyit keresett egy hónap alatt.

Így beszél a példa ebből a faluból és bizonyára mindegyik másik faluból. Így beszél a példa, melyhez az egyik erdei munkás csak annyit fűzött hozzá, hogy ő nem tudja, mit jelenthet, de a kakukk és a rigó minden éjjel szólott a héjjasfalvai erdőn. Csodálatos dolog, mert eddig nem hallotta soha, hogy a madarak éjjel szólottak volna!

Nem tudja, mit jelenthet.

Én sem tudom, de nagyon félelmesnek tartom, ha szól sötét éjjel a kakukk és énekel sötét éjjel a rigó.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Éjjel is megszólalt a rigó. Brassói Lapok 1934. máj. 28. 117. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (221–223.). Az írás valamivel részletesebb formában helyet kapott a Bajlátott földön című sorozatban (Brassói Lapok 1934. augusztus 23.), mégpedig az Örökös a munka, de ritka pillangó a lej című részben, majd azzal együtt a Virrasztásban is. Később a Kelet Népében közölt, kétrészes Székely falu II. részét alakította ki belőle az író (1937. 7. sz.), s felhasználta a Szülőföldem megírásakor is.