Kétágú falu^*

Április közepe óta háromszor is mondták az emberek, hogy a pap esőért könyörgött a templomban. Gyermekkoromban sohasem jutott volna eszembe, hogy ezen valamicskét is csodálkozzam. Természetesnek vettem, hogy szárazság esetében a papnak könyörögnie kell termékenyítő esőért. A nép ma is természetesnek veszi, s hogy mostanában csakugyan lett eső, abban nem kis részük van a könyörgő papoknak.

Most azonban, amikor a legtermészetesebb dolgok mögött is titkokat kezdek látni, elgondolkoztam a pap hagyományos tevékenységén. Nagyon meghatott, hogy van még ma ember és erdélyi magyar ember, aki hisz abban, hogy az ínséggel fenyegető szárazságon segíthet azzal, ha az Istenhez esőért könyörög.

Csodálni tudom az ilyen embert. Különös megindulást és hálát is érzek iránta. És minden emberi érzés szerint csakugyan szent az a hely is, ahol ezt cselekedni szokta.

A templom ez.

Éppen jött áldozócsütörtök. Elmentem hát a templomba. Szép és nagy templomunk van. Mégis teli volt emberekkel. Főleg korosabb asszonyokkal és férfiakkal. A lányok szinte mind szolgálni vannak, közeli és távoli városokban. A legények és a fiatal férfiak pedig munkára vannak, közeli és távoli erdőkben.

Gyermek azonban sok van.

Ott állottak az oltár körül. A legénykék gondosan kimosdatva, a leánykák fehér ruhában és fátyolosan. Égő gyertya a kezükben, ebben a sötét és fényüldöző világban. Elsőáldozók ezek a gyermekek. A szemükben nem fér a tiszta és boldog lélek, elömlik a vállukon, lenyúlik a földre és onnét repdes az ablakok felé. Evangélium után feléjük fordul a pap és kiveszi tőlük azt a fogadalmat, amelyet az ő megkeresztelésük alkalmával a keresztszülők mondottak el helyettük. Aztán istenes és jámbor életre oktatja őket. Inti, hogy a felnőttektől ne sokat tanuljanak. Majd visszafordul a pap az oltárhoz és tovább mondja a misét. Úrfelmutatáskor két mozsarat sütnek el künn a templom előtt. A gyermekeknek nagyon tetszik a durranás és mosolyogva járulnak a szent áldozáshoz. Mise végén sorjában és elsőnek jönnek ki a templomból, a felnőttek rügybekapaszkodó szemei előtt.

Azt mondják az emberek, hogy valamennyit elvitte magával a pap, hogy ebédet adjon nekik. Jó meleg levest és húst, ami olyan szűkiben van ma falun, amilyen szűkiben volt hosszú ideig az eső.

Szép ez, reménytápláló és üdítő.

Olyan, mintha nem változott volna a világ és a régi volna az élet. Mintha azok a kimosdatott legénykék és fehér ruhás leánykák a falunak azon az ágán emelkedtek volna a jövőbe, amely elhajlás nélkül egyenesen áll, amióta áll maga a falu.

A templomból kijövet megállok künn az országúton. Mások is megállnak. Ritka látványosságban van részünk. A fúvószenekar áll készenlétben, a falu rezesbandája. S utánuk egyenes sorban a „tűzoltók”. A tűzoltók katonaviselt fiatal férfiak, a falu hadteste, civilben. Parancsnokuk is van, aki beosztja őket kettős rendekbe, majd veszényszóval és magyarul négyes sorba ugratja őket, mint a katonákat. Aztán elindítja őket. Elöl megy a rezesbanda és fújja nekik a marsot.

A falu egy része, amely a látványosságot kedveli, utánuk tódul.

Május tizedike van.

Megyek magam is.

A községháza előtt már ott van a jegyző, a bíró és az állami elemi iskola három tanereje: egy regáti óvónő, egy magyar származású tanítónő és egy ugyanolyan származású tanító. A jegyző fekete ruhában áll, kabátjának a gomblyukában román kitüntetéssel, komoly és értelmes európai arccal. Jegyző volt már a magyar világban. A bíró egy kissé dölyfösen áll, szintén román kitüntetéssel a kabátja gomblyukában és román nemzetiszínű szalaggal a dereka körül, a kabát alatt. Harisnya van rajta is, fehér székely harisnya, melyhez városi félcipőt visel.

Székely ember és ahogy mondám: egy kicsit dölyfösen áll, pedig állhatna egészen szerényen is.

Ott állanak már a tűzoltók is, ismét egyenes sorban, arccal a községháza felé. Kezdődhetik az ünnepély. Az iskolás gyermekek a román himnuszt éneklik. Mindenki, figyelmeztetés nélkül, leveszi a kalapját és komoly. Aztán a tornác lépcsőjére feláll a fiatal állami tanító, aki magyar származású. Az ő feladata, hogy méltassa a nemzeti ünnep jelentőségét. Románul kezdi, de azután áttér a magyarra, mert az állam nyelvét a falu székely népe nem nagyon érti még. Azt mondja a tanító, rokonszenves arccal és lámpalázzal, hogy élt ezelőtt kétezer évvel itt Erdélyben egy bátor és vitéz nép: a dákok. Egy másik vitéz és bátor nép azonban leigázta a dákokat, ezek voltak a rómaiak. A két nép aztán összekeveredett és ebből lett a román nép.

Valószínűleg nem az ő elmélete.

Az ünnepi beszéd után szavalás következik. Az állami elemi iskola székely növendékei szavalnak. Az egyik románul, a másik magyarul. Elmondják, amit tudnak és nem nagyon törődnek a tartalommal. A felnőttek is csak a formával törődnek inkább. A bíró különösen, aki minden gyermeket megjutalmaz a szavalás után, pénzzel vagy cukorral. Azt is, aki magyarul szavalt.

Aztán a csöpp székely óvodások román táncot táncolnak.

Szelíden megdördül az ég is, jelezvén az esőt.

Elindulok hazafelé és úgy érzem: tanúja voltam annak az emberi munkának, amellyel a régi és időket álló ág mellé új ágat próbálnak oltani, hogy kétágú legyen az én székely falum.

Ülök otthon és elgondolkodom a dolgon. Úgy érzem, hogy a falu két ága alatt magányosan, elhagyatva ülök és senki sem jön hozzám, mert messziről meglátják az időszerűtlen jeleket, amelyek a magasság felé szállnak belőlem és azt jelentik, hogy ember ül a két ág alatt.

Ül és veri az eső, amelytől megtermékenyülnek a szemei is.