Baromvásár*Hihetetlen, hogy mennyi a csüggesztő példa mostanában. Itt van ez a baromvásár is, ez a nálunk való, amelyet a napokban néztem végig. Kiterjedt és népes vidéknek a gócpontja a mi falunk. Itt van a csendőrség, a körjegyzőség és a posta. Ősrégi szokás az is, hogy esztendőnként kétszer baromvásárra is ide sereglik össze a környék gazdanépe. Amióta az udvarhelyi gimnázium padjai közül kilencszáztizenhat nyarán elmentem volt hazát védeni, ritkán voltam itthon, s olyankor egyszer sem, amikor a hagyományos baromvásárt, a május elejit vagy az augusztusit tartották volna. Nagy érdeklődéssel készültem tehát arra, hogy végre most megtekintsem. Mondhatnám, hogy meleg izgalom is járult az érdeklődésem mellé, hiszen gyermekkoromnak igen sok halhatatlan emléke fűződik ehhez a baromvásárhoz. Mert nemcsak megáradni, zúgni és forogni láttam olyankor egész napon átal az életet, hanem a rengeteg pogácsa- és cukorárus sátora körül forgolódni is igen nagy élvezet volt, sőt, bátor legényke lévén, pénz nélkül is gyakran tudtam jó és tetszetős dolgokat vásárolni. Nem is ment ez olyan nehezen a sűrű és gyúródó sokadalomban. De ami ennél büszkébb és felemelőbb emlék: első pénzbéli kereseteim is ilyen baromvásárok alkalmával történtek. Volt ugyanis néhányunknak, falumbéli legénykéknek annyi eszünk, hogy korondi korsókba friss vizet merítettünk valamelyik kútból, a korsó mellé egy poharat kerítettünk, s a sokat beszélő és tikkadozó vásárosoknak árulni kezdtük a vizet. Egy krajcárt kaptunk egy pohár vízért, s bizony többször megesett, hogy este egy egész koronát mondhattunk a magunkénak. De lám, milyen a sors: ezen a mostani baromvásáron szomorúságban és aggodalmakban mindent visszafizettem, amit pénzben és régi jó pénzben valaha kerestem volt! Mert ez a vásár csúf utánzata volt csak a régi, nevezetes vásároknak. Mélyen csüggesztő volt már az első dolog is, amit látnom kellett. Nem is hiszem, hogy ez megtörtént még valaha ezen a nálunk való vásáron. Ahogy mentem ugyanis délelőtt tíz óra felé a barompiac irányába, hangos szitkozódással egy ember jött szembe velem. Szekérbe fogva két tehenet hajtott. – Mi baj van, bácsi? – kérdeztem. – Ezek azt gondolják, hogy lopom a pénzt – mondja az öreg. – Kik? – Hát ezek a farkaslakiak. – S azok mért? – Azért, mert huszonnyolc lej vámot kérnek tőlem, hogy ezt a két tehent béhajthassam a vásárba. Ilyen vásárt a haramiák is tudnak rendezni a nagy erdőben, s ott legalább árnyékban van az ember. Így magamban csakugyan igazat adtam az öregnek, mert csakugyan sok ez vámnak. Egy embernek egy napi keresete, tavaszi időben. S amellett lutrira teszi, mert ritka ember tudja eladni ma a barmát. Úgy látszik, hogy az öreg példáját mások is sokan követték, mert meglepődve láttam, hogy a nagy vásártéren már a híre sincs meg a régi sokadalomnak. Gyéren, csendesen és kedvetlenül lézengett ember és állat egyaránt. A bejáratnál szigorúan vizsgálta a bíró a vámcédulát, az állatorvos pedig a marhalevelet. A járási őrmester is komolyan őrködött egy csendőr kíséretében, szuronyos puskával. A rend és a hivatalosság csorbát nem szenvedett. A régi árusok azonban, akik különböző csemegéket és hűsítő italokat szoktak árulni, éppen úgy megfogyatkoztak, akár az eladni hajtott barmok vagy a vevő szándékkal idetévedt emberek. Mindössze egy pogácsást láttam s egy pecsenyesütőt. A pogácsát magos és szépszínű leány árulta, s mégsem láttam senkit, aki vett volna tőle. Pecsenyevevőt is csak egyet tudtam felfedezni. Attól a két székely embertől sem vettek, akik egy-egy kicsi hordó tövében kuporogtak, s néha elkiáltották magukat, hogy friss homoródi borvizet tessék inni! Nem volt éhes senki és nem volt szomjas senki. Egy fél óráig járkáltam ide és oda a vásártéren, hogy fokozzam valamiképpen az élénkséget. Akkor megnéztem a gazdasági élet hőmérőjét, amit magammal hoztam volt, s szomorúan állapítottam meg, hogy abban a higany meg sem mozdult. A hüllők világa már ez.
A hivatkozás helye Jegyzet
Baromvásár. Brassói Lapok 1934. máj. 13. 106. sz. 8. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (219–221.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (378–380.). |