Cseke Vince^*

Sűrűn pillantgatva olvasom ennek a lapnak a hasábján, hogy Cseke Vince kolozsvári közjegyző-helyettes a feleségével együtt öngyilkos lett, s hogy milyen módon. Nehezen tudom elhinni, de bizonyára úgy van.

Nincs miért tagadnunk: mi felnőttek, akik még mindig munkával és becsületesen szeretnénk élni és megélni, nem vagyunk már egészen laikusok az öngyilkosság kérdésében. Az elméleti részével mindnyájan foglalkoztunk már. Mondjuk, nem éppen azzal a céllal, hogy rátérjünk a gyakorlati kivitelre is, de sohasem lehet tudni! Egyre rosszabb idők járnak, s a létfenntartási guerilla-harc annyira megrontotta az emberekben az embert, hogy már csak sanda pillantás és ártalom jár ki annak, aki még örvendeni tud néhanapján és boldognak látszik. Bizonyos, hogy az élet maga most is szép és megérdemlené, hogy ne hetven esztendeig éljünk, hanem legalább százhetvenig. Egy illatos tavaszi virradás után a napfelkelés olyan látvány, amiért egyedül érdemes lett volna kirándulni erre a földre. S éppen nemrégen, gyönyörűen virágzottak a fák is, a madarak ma is énekelnek, s viszonzott érzéseink is vannak. De azért mégis, ezektől eltekintve, a mérleg sötétebbik oldala súlyosan megrakódva, mozdulatlanul lent van.

Olyan lent, hogy korunk nagy és erős férfiai is sérvet kaphatnak attól, ha felbillenteni próbálják.

Ilyenformán szinte magától adódik az alkalom és a készség, hogy gondolkozunk néha az öngyilkosságon. A régi jó világban csak a filozófus gondolkozott ezen annyit, mint ma azok, akik az illető filozófusoknak a nevét sem hallották. De hiába törjük mégis a fejünket eme nagy kérdés és hamaros megoldása felett. Hiába minden érv és ellenbizonyíték, hiába a vallási tilalom és a szabad akarat: ebben a kérdésben nem lehet zöld ágra vergődni mindaddig, amíg valaki el nem követi az öngyilkosságot.

Sőt, minél többet gondolkozunk rajta, annál kuszáltabban áll előttünk a probléma. Van úgy az ember, hogy már azt hiszi: minden csínját-bínját kitanulta már és kibogozta ennek a nagy kérdésnek, s akkor valami jelentéktelen dolog eszébe juttatja az édesanyját például, vagy rámosolyog a kedvese, s már kezdheti elölről az egész okoskodást.

Azt sem lehetne mondani, hogy vannak bizonyos fajtájú emberek, akikre inkább rászabta a teremtés a halálnak ezt a nemét, mint a csendes és tisztességes halált. A gyáva és a bátor ember egyformán megteheti és megteszi. Nem számít a vérmérséklet sem, a vallásos meggyőződés, avagy a nevelés.

Lám, szegény boldogult Cseke Vincéről ki merte volna hinni, hogy ugyanúgy cselekszik, mint mondjuk egy száraz ügynök, vagy egy szerelmes szolgáló? Árva székely fiú volt valamikor, és a nagyszebeni katolikus árvaházban nevelték s érettségiztették. A vallásos nevelésnek is a java az ilyen. Szorgalmas fiatal férfiú volt, aki szerette ugyan az élet örömeit, de meg is dolgozott érte, s mindig jókedvvel. Egy olyan házat szerzett Kolozsváron, amely palotának is beillett. S ha el is adta később, úgy tudom, hogy szerzett ismét egyet, ha kisebbet is. S tartotta élénken a kapcsolatot a művészfajta emberekkel és a papokkal, s igen minden székely üggyel is. A papoktól hallhatta eleget, hogy életünk felett egyedül az Isten rendelkezik, s az öngyilkosnak kárhozat jár a másvilágon. Láthatta a művészfajta emberektől is, hogy miképpen kell hittel és a semmiből megélni. S tudhatta, hogy a székely ügyeknek is mily kevés igazi harcosa és tevékeny előmozdítója van.

Mégis így cselekedett!

Sőt ennél súlyosabban, mert magával vitte a feleségét is, akivel pedig, így látszatra, nem lehetett olyan érzelmi és lelki közösségben, hogy azt mondhatná az ember: ez nem is lehetett másképpen.

Különös esemény és meggondolkoztató cselekedet. Ő ugyan túl van mindenen, ahogy akarta, s a dolognak ez a része privát ügy. De mi, erdélyi magyarok és társadalomban élő emberek, itt maradtunk s gondolkozunk cselekedetének olyan vonatkozásai felett, amely már nem privát ügy. Hiába van bennünk jóindulat, és szedünk érveket elé, hogy mentsük az ő cselekedetét, mert az igazság mégiscsak az, hogy cserbenhagyott minket, erdélyi magyarokat.

Nagyon rossz példát mutatott.

Csupán az mentheti őt, hogy bizonyára sok küszködő és szükséges magyar embert elriasztott az öngyilkosság cselekedetétől, s néhányunkban pedig azt a gondolatot ébresztette fel, hogy nemcsak öngyilkosok nem leszünk, hanem éppen halhatatlanok szeretnénk lenni.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Cseke Vince. Brassói Lapok 1934. máj. 11. 105. sz. 4. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve Tiszta beszéd (217–219.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (375–377.).