Személyeskedő írók^*

Aki kétszer annyi idős, mint én s többé-kevésbé mindig érdekelte az irodalom, valószínűleg tanúskodni tudna arról, hogy a régi jó időkben is vitatkoztak az írók. S megtörtént az is bizonyára többször, hogy a vitatkozás személyeskedéssé fajult. Nincs is ebben semmi meglepő, avagy csodálatos, hiszen semmi sem természetesebb, mint az, hogy aki valamicskét alkotni tud, vagy olyasmit csinálni, amit nem mindenki, már nem fér a bőrében.

Nagy különbség van azonban vita és vita között, és sok mindent ki lehet olvasni a személyeskedő harcokból. Maguk a bő vérrel hadakozó és sárgán csúfolódó írók önfeledt óráikban vagy napjaikban valószínűleg nem is tudják, hogy ritkán jelentős, de a leggyakrabban jelentéktelen mondanivalóikkal az irodalom állapotáról tesznek jelentést. A mód pedig és a hang, amellyel a vitát vagy a személyeskedő harcot lefolytatják, csalhatatlanul jellemzi a kort, amelyben élnek.

Nagyon téved tehát az a jó és szerencsés lélek, aki kiváltságos és kivételes nyugalmában az irodalom állapotára és a korra való tekintet nélkül bélyegzi meg a személyeskedő harcosokat.

Mindnyájan jól emlékszünk azokra az irodalmi harcokra, amelyek itt, Erdélyben a kilencszázhúszas évek körül folytak le. Káosz volt itten akkor, de ebből a furcsa és terhes gomolygásból egy új élet akart megszületni. Szándékosan fogalmazom úgy, hogy az élet maga akart megszületni, illetőleg újraszületni. Tekintet nélkül arra, hogy mi akartuk-e vagy nem. Talán a várakozó erdélyi földből jött az új életlehetőséghez az erő, talán az elhanyagolt és a háttérben álló nép sóhajtott belé a levegőbe. Kétségtelen azonban, hogy újrakezdődött itt, Erdélyben valami, aminek hangot költők és írók adtak legelőször.

Rajtuk is maradt a hangadás kötelessége mai napig.

S ahogy mondom, hogy tele volt csírákkal és a lélek szikráival az az idő, éppen úgy tele volt a gondolat csíráival és a lélek szikráival minden irodalmi harc is, amely abban az időben zajlott. Célokat látott akkor még maga előtt a tollforgató erdélyi magyar. Hitt valamiben, és azért a valamiért harcra is kész volt. S amikor bekövetkezett a harc, a cél és a gondolat szökött előtérbe rögtön, s a személy háttérben maradt.

Gyakran verset írtak a harcoló felek. Művészi formába öntötték mondanivalóikat, amelyek hitet és meggyőződést hirdettek. Mások novellában vagy széles rétegekhez szóló írásban vitatták igazukat. Okulva és szívesen nézhette a közönség is ezeket a harcokat, s az ellenfelek is szégyenkezés nélkül találkozhattak ismét és nézhettek egymás szemébe, mihelyt elmúlt a felhőszakadás.

Idővel azonban a hit egyre jobban párolgott, és az irodalmi vagy kollektív célkitűzések helyébe kezdett benyomulni a személyi érdek vagy legjobb esetben kisebb csoportok érdekei. Ilyen csoportok számosan alakultak. Néha irodalmi társaságnak nevezik magukat, néha baráti körnek, néha asztaltársaságnak. Mondhatnók, megtörtént a természetes kiválasztódás, amely igen sokszor az erőszakolt kiválasztás jegyeit viselte magán.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy ez a kiválasztás aránylag mégis ott sikerült a legjobban, ahol a tehetség és a világnézet közül legalább az egyiket komolyan vették. Ilyen irodalmi gócpontot kettőt tudok. Az egyik a Helikon szabad írói közösség, a másik pedig a Korunk folyóirat. A Helikonnál a tehetséget vették számba egyedül, a Korunk pedig a világnézetet. S annyi esztendő múltán, most már biztonsággal meg lehet állapítani, hogy a kiválasztás annak sikerült jobban, aki a tehetséget vette irányadónak. Jobban ismerte ez az írónak és az irodalomnak a lényegét, mert sokkal gyakoribb eset, hogy a tehetséggel együtt jár a világnézet, mint az, hogy a világnézettel járjon együtt a tehetség.

S tovább menve, ismét csak a Helikon bizonyult emberileg bölcsebbnek, mert míg a Korunk a tehetség érdekében sohasem engedett a világnézetéből, addig a Helikon a kollektív munka és a termelés érdekében többször engedett a tehetségből. Kiadott rossz könyvet is, közölt a folyóiratában rossz novellát és verset, de bizonyára csak azért, mert nem volt ezeknél jobb. Csupán néhányszor történt meg, hogy kiválasztott írónak kéziratát utasította vissza. Három ilyen visszautasítás történt, ami jelentősebbnek látszik. Először a Kacsó Sándor Vakvágányon című regényét utasította vissza, aztán a Czímeresek című regényemet, utóbb pedig a Berde Mária Marokszedők című regényét, amely most Szentségvivők címen kerül kiadásra az EMÍR-nél, ahogy hallom. Kacsó és én férfias magatartással vigasztalódtunk a kudarc miatt, és azzal a világnézettel kárpótoltuk magunkat, amely a regényeinkben volt. Berde Mária azonban már nagyobb írói pályát futott bé ahhoz, hogy könnyedén lenyelje a visszautasítást, s amellett még nőnek is született, aki kényesebb az ilyen dologra, mint a férfi.

S történetesen Tabéry Gézának is éppen abban az idő tájban differenciái támadtak a Berdét visszautasító Erdélyi Szépmíves Céhvel, s így merült fel az a gondolatuk, hogy tömörítsék maguk köré azt a néhány írót, aki szintén elégedetlen, s együttesen alakítsanak új kiadóvállalatot. Ezt az Erdélyi Magyar Írói Rend címen meg is alapították, s első könyvüket meg is jelentették.

Így és innét keletkeztek azok a személyeskedő írások, amelyek már közel egy év óta itt-ott napvilágot látnak. Legutoljára éppen ebben a lapban olvashattuk Tabérynak egy nyilatkozatát, amelyre Kós Károly felelt. Nincs mit épülnünk ezeken az írásokon, az kétségtelen. Nincs semmi elvi alapjuk, csupán szellemesen vagy éppen szellem nélkül feleselgetnek egymásnak. Elejétől kezdve figyelem ezt a harcot, de mostanáig nem akartam belészólni, nehogy még rontsak azon, ami rossz. Most azonban úgy látom, hogy jórészt kiadták mérgüket s megmondták egymásnak, amit négyszemközt is megmondhattak volna.

Berdét, Kóst és Tabéryt: mind a hármat szeretem. S ami ennél sokkal lényegesebb: jelentős egyéniségei mind az erdélyi szellemnek és a magyar irodalomnak. Nem illik hozzájuk, hogy komolyabb tartalom és elvi alap nélkül olyan harcot folytassanak, ami nemcsak rajtuk ront, hanem rontja, kedvetleníti és illúzióitól megfosztja irodalmunknak és szellemi életünknek legjelentősebb részesét: az olvasó közönséget.

Legyenek bölcsebbek!

Utóvégre ez nem lehetetlen, ha még én is tudok az lenni néha.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Személyeskedő írók. Brassói Lapok 1934. máj. 10. 104. sz. 8. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (214–217.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (371–374.).

A cím az Erdélyi Szépmíves Céh és az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) egykori ellentétére, illetve Kós Károly és Tabéry Géra sajtóvitájára utal. Tamási cikkére közös nyilatkozatban felelt Berde Mária és Tabéry Géza (Brassói Lapok 1934. máj. 27.)