Az országépítő^*

Kós Károly kétkötetes regényének a címe ez. Nagy és megejtő cím manapság, amikor a tisztességes ember még házat is nehezen tud építeni, nemhogy országot. Ebbe a regénybe, már a fogamzás ideje óta, szerelmes volt az Erdélyi Szépmíves Céh, és hónapokig várt arra, hogy kiadhassa. Közben nem is jelentetett meg más könyvet, hogy a csendet és tiszteletet annál jobban megadja Az országépítőnek.

Falusi magányomban nagy várakozással vettem a kezembe a regényt, s elég gyorsan és élvezettel tudtam elolvasni. A végén elgondolkozva tettem tokjába a könyvet, de gondolkozás nélkül mondtam magamban, hogy ezt még egyszer el fogom olvasni. Még csak egy magyar könyv van, amelyikkel ugyanígy jártam. Az sem az én könyvem, hanem a Tündérkert. Ezt a könyvet másodszor a tengeren olvastam, amikor Amerikába mentem. Ha volna pénzem, másodszor is szívesen kimennék Amerikába, hogy Az országépítőt is a tengeren olvashassam.

Annyira a föld mind a két könyv.

Kós regénye a valódi és sikeres magyar honalapításról szól, mert Árpád és utódai, valamint azoknak pogány bajtársai csak megszállani tudták a földet, rendes és civilizált hont azonban csak Szent István tudott teremteni. A hagyomány és a történelem után a Kós regénye is ezt példázza nekünk. Eddig még volt némi reményem arra, hogy a hagyomány és a történelem nem egészen beszéli az igazat, most azonban lezártam az ügyet, és csodának tartanám, ha egyszer kiderítené valaki, hogy Szent István tulajdonképpen nem is élt.

Ennek egyedüli magyarázata pedig az, hogy a magyar történelem közhelyei, valamint a legenda és a vallás titokzatos homályrétegei közül Kós Károly végre egy olyan Szent Istvánt vezetett elé, akiről teljes mértékben elhiszem, hogy élt.

A szentből embert alkotott a teremtő regényíró.

Ádázul céltudatos embert, aki nem ér rá ugyan az országépítés gondjai miatt, hogy halálos bűnt kövessen el, de a vérében megfordul az ördög és sínyli az elmulasztott földi élvezetet. Csak azt az egyet tudom nehezen megérteni, hogy ha már kifejtette Kós a nagy királyt a homályból, akkor miért nem hozta el egészen arról a környékről? Így nem látom tisztán, hogy a céltudatos és kegyetlen országépítő honnét meríti minden tettéhez a szükséges erőt. Mert az, hogy Isten küldöttének érzi magát a nagy király, szép dolog, és neki lehet felemelő és terhes, de nekem, aki abban a tévhitben élek, hogy ismerem az emberi természetet, nem kielégítő magyarázat. Olyan emberi tulajdonságok hiányzanak itt, amelyek magukban véve visszataszítók is lehetnek, de amelyeket ment és beragyog a nagy cselekedet és a siker.

Mert így, ahogy van ez az országépítő, távol fekszik a szívtől és a lélektől egyaránt. Elemi erőkben szegény és rideg ember, aki még akkor sem tarthatna számot a rokonszenvünkre, ha idegenek segítsége nélkül építette volna fel az országot.

Lehet azonban, hogy Kós éppen ezt akarta cselekedni véle. Ebben az esetben nagy huncut Kós, mert úgy építtetett fel egy országot nekünk, hogy az építőt nem szeretjük. Fokozottabb mértékben ez a sorsa bajor Gizellának is, a nagy király feleségének, aki sem az apácáknál, sem pedig az Isten állandó közelségében nem tudta megtanulni, hogy emberszerető, melegszívű és könyörületes legyen.

Nem tudta, vagy nem akarta a szeretetünkbe ajánlani Kós az idegeneket sem. Pedig elég vitézül harcolnak a lovagok az országalapítás céljából. Olyan vitézül, hogy mi nyugodtan ülünk, biztosak lévén a sikerben. Ülünk és részvétlenül nézzük őket, csupán akkor kiáltunk fel örömünkben, amikor a német főlovagnak egyetlen ütéssel laposra zúzza a fejét a besenyő vezér, jól fungáló pogány buzogányával. Nem szeretjük a jámbor és hűséges szolgáló idegen apáturat sem, valamint a szaporodó papokat. Egyedül talán Gellért páter az emberünk, aki őszintén és igazán megmondja, amikor Imre herceget átadja az apjának, hogy mi sok mindenből áll a keresztény nevelés.

Vannak azért a regényben elegen, akik közel állanak emberi szívünkhöz. Nem tudom azonban, hogy véletlen-e, vagy pedig sorsszerű, hogy ezek mind pogányok. Az öreg nagyúr például, Istvánnak az apja, olyan ősapánk nekünk, aki mellett szeretetben nyugszunk és süttetjük magunkat a napon. A feleségét, erdőelvi Saroltát is nagyasszonyunk gyanánt tekintjük. S Csanád hiába ravasz és pecsenyesütő s még áruló is egyszer, elkápráztat bő magyar természetével és pompás értelmével, amely úgy és akkor nyílik mindig, ahogy és amikor szükséges. Ha melléje állítjuk Koppányt és Vazult, örömünkben nevetnünk kell.

S végül hadd mondjam meg, hogy mégis ki a legnagyobb és a legcsodálatosabb hőse ennek a regénynek:

Erdély!

Nem lehet megmondani, sem magyarázni, hogy miért. Kós sem mondja meg, se nem magyarázza. Csak ott van a maga különös világával és nyomasztó nagy hegyeivel. Szinte anélkül él, hogy az író beszélne róla.

Olyan ebben a regényben Erdély, mint a szemben a lélek.

Mint az én szememben, amikor Kósra gondolok.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az országépítő. Brassói Lapok 1934. máj. 7. 102. sz. 4. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. május. Újraközölve: Tiszta beszéd (212–214.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (368–370.). Kós Károly történelmi regénye az Erdélyi Szépmíves Céh VII. sorozatának 12–13. és 14–15. sz. könyve volt.