Móra Ferenc^*

Ahogy róla gondolkozom, a szemem előtt nyárvégi színek kezdenek játszani, s azoknak a háta megett tréfálkozva jön az ősz. És eszembe jut a mi kézen vezető székelyünk s emberi példaképünk, Benedek Elek is. Mindketten mesés emberek voltak. A székely korábban lépett elé a meséből, mint annak idején az őshazából is, míg a magyar ráért eljönni a jó hírek után is. Jól viselték magukat e földi kiránduláson, nagy fára mászva vagy meredek sziklák tetején nem végeztek cirkuszi mutatványokat, hanem inkább a köznép szívét derítették és elméjét gazdagították. Aztán visszamentek mind a ketten igazi s őshazájukba: meseországba, s most ott lubickolnak valahol az Óperenciás-tengerben.

Közönséges módon, vagyis testileg, háromszor láttam Móra Ferencet. A három közül egyszer elment mellettem, s kétszer találkoztunk.

Első ízben úgy történt a dolog, hogy jó néhány esztendővel ezelőtt Móra lejött Kolozsvárra. Egy közismerten vendégszerető úri háznak volt a vendége. Akkor, az egyik este, a háziasszony a Kolozsvárott levő magyar írókat is meghívta Móra-látni. Nem dicsekedhettem azzal, hogy akkor még túlságosan ismertem volna ezt a kétlábú és bölcs szegedi kalendáriumot. Tudatlanságommal nem voltam azonban egyedül, sőt csekély Móra Ferencről való ismeretemmel valósággal tudós voltam például a házigazdához képest, aki a vendég megérkezése után a lexikonból nézte meg, hogy tulajdonképpen kihez van szerencséje. Nem baj azonban, sőt nem is szégyen nálunk az efféle, hiszen előfordult velem is Sepsiszentgyörgyön, hogy amikor odautaztam egyszer valami irodalmi estélyen felolvasni, s jelentkeztem a vendéglátó háznál, ahova előre és névvel beszállásoltak volt, azt kérdezte tőlem a házigazda, hogy ugye valami diák vagyok?

Így történt Móra Ferenccel is.

Kedvesek voltak hozzá nemcsak a háziak, hanem a meghívott vendégek is. De Mórával nem volt könnyű kedvességben felvenni a versenyt. Emlékszem, ott ült az asztal mellett, élvezetesen szivarozva, s bár a vendégek néhány előkelőbbje egy másik szobában tartózkodott, ő hozzánk mégis úgy beszélt, olyan komoly derűvel és felvilágosító igyekezettel, mintha mindenki jelen lett volna kicsi Erdélyből, akit tisztelni és megbecsülni érdemes.

Akkor még a legteljesebb férfias virulásában volt az író, s ügyelt is magára, hogy lehetőleg sokáig ilyennek maradjon. Ezt onnét gondolom, mert elég korán nyugovóra tért.

Másodszor a budapesti Zeneakadémia nagytermében láttam. Ekkor történt, hogy elment mellettem, az estély befejezése után. Nagy virágbokrétát vitt a kezében, s ahogy fogta és tartotta a bokrétát, abból könnyen lehetett látni, hogy a virágadó embereket megbecsüli s a virágot szereti.

Számosan szerepeltek művészek is azon az estélyen. A Móra műveiből adtak elé, mesét, novellát és verset is. Ő maga kétszer jelent meg a pódiumon, szmokingban s már egy kicsit hervadni indult arccal. Fáradtnak látszott, de igyekezett teljesen egészséges szellemmel csevegni. Szeretettel panaszkodott a kiadóra, aki folyton az Isten háta mögé akarta küldeni, hogy dolgozzék. Akkor is éppen egy kétkötetes száműzetés kezdetén volt, amelyben az Aranykoporsót írta.

Bár más címet adott volna neki!

A harmadik véle való találkozásom már nem volt tréfa. Egy kicsi, de előkelő írói csoport kebelében éppen Budapestről Kecskemét felé utaztam, s hát ott ült Móra Ferenc is, azon a vonaton, szerető és érte aggódó tisztes férfiak társaságában. Arcája, mely azelőtt gyümölcstermő színben szokott lenni, most bizony a gyümölcshullást jelezte. Testben is olyan vékonyra volt húzódva, mint egy pásztorlegényke, aki szükséglátó havasi hónapok után haza igyekszik eleségért.

Az ő sorsa azonban még annál is rosszabb volt, mint a pásztorlegénykéé, mert nem a nélkülözések havasáról tartott hazafelé, hanem a szanatóriumból. Ha jól emlékszem, tán harcminckét kilót mondott Móra, hogy annyit fogyott a szanatóriumban. Mégsem szidta ezt az intézményt, sem az orvosokat, akik bizonyára nehéz szívvel, de az irgalmasság legfőbb erkölcse szerint hazudtak neki a betegségére vonatkozólag.

Kecskemét után Szegedre voltunk menőben, hogy ott is mutassunk annyit az erdélyi irodalomból, amennyit a tehetségünk és az óvatosság enged. S mielőtt eltávoztunk volna ebből a nagy templomos és tiszta városból, úgy, ahogy voltunk, öten erdélyi írók, meglátogattuk Móra Ferencet.

Őszi levél színű rövid házikabátban fogadott minket s láthatólag nemcsak jólesett neki, hanem boldoggá tette testületi tisztességtevésünk. Csinosan és jókedvűen járt örömünkre, mintha feledtetni akarta volna velünk a fájdalmat és a betegséget. Tele volt a lakás könyvekkel, koszorúkkal és szobrokkal: úgy szerette az ország és a nép ezt az embert, hogy nem szabadott volna neki betegnek lenni.

De cinikus legtöbbször a sors, nemcsak a közönséges vagy kiváló emberrel szemben, hanem az országgal és a néppel szemben is.

Látogatásunk ebéd utánra esett, s a háziasszony feketekávéval kedveskedett nekünk. Tudtuk, hogy torozzuk eme kávé mellett a sínylődő nép fiát és a legelső szegedi gazdát. Tudtuk, hogy elutazunk s aztán jönni fog hamarosan a hír.

Aki nem szereti a feketekávét, az sem issza nehezebben, mint ahogy mi ittuk. Pedig Móra kivirágzott valósággal a kedvünkre, szellemével és derűjével, s folytonosan beszélt, nehogy időt hagyjon nekünk a rossz gondolatokra. Kedves ismerőseiről, a régi népekről beszélt, hogy azok miképpen és hova szoktak volt temetkezni, s az olyan jártas ember, mint ő is, hogyan tudja még a föld alatt is felfedezni a huncutokat. Voltak akkor is családjukhoz és lovukhoz ragaszkodó emberek, akik magukhoz rántottak amazokból is egyet-egyet a sírba. S voltak gőgös emberek is, akiknek még a földben sem volt jó úgy, ahogy más tisztességes embernek, mert rézsút fekve temetkeztek, mintha éppen azon gondolkoznának, hogy egészen lefeküdjenek-e, vagy felálljanak. Az ilyen ember azonban rendszerint lassú gondolkozású szokott lenni, mert amíg kisütné valamelyiket a kettő közül, addig a gondolkozó része a lábához gurul, hogy az ember franciának nézné valahányat.

Móra hallott volt valamit egy megelőző szegedi szereplésemről, amikor én is a temetkezésről és a véle kapcsolatban hirdetett feltámadásról olvastam fel, a hivatalbéliek nagy megütközésére. S ugyancsak hallhatta azt is, hogy eme második szereplésem alkalmával feltűnően szelíden viseltem magamat. Ezek után, a búcsúzás alkalmával, a vállamra tette a kezét és így szólt:

– Hallom, kedves öcsém, hogy nagyon megszelídültél. Azt mondom azonban neked, hogy még egy kicsit várhatnál azzal a szelídséggel, mert te is egyszer megöregszel s akkor úgyis olyan szelíd leszel, hogy magad se hinnéd.

A forma kedvéért lehet gondolkozni azon, hogy igazat mondott-e, de teljesen felesleges, akár a rézsút való temetkezés.

Felvetődik a kérdés, hogy mit írnék én most Móra Ferencről, ha nem találkoztam volna véle? Bizonyára azt, hogy írt számos könyvet, amelyből csak keveset ismerek. S bizonyára nem azért ismerek ilyen keveset, mert rossz könyveket írt, hanem azért, mert a kóstolóból ítélve nem tartottam olyannak a könyveit, hogy azok a mi mesterségünkben különösebb leleményességre vagy művészi fortélyra taníthattak volna engem.

Jobb és szerencsésebb mű volt maga az ember, mint akármelyik könyve. Egyformán gyászolhatjuk: mi is és a könyvei is, mert egyformán sokat vesztettünk a halála által.

De van egy harmadik is a vesztesek között, amelyik a legnagyobb. Ez pedig a magyar újságírás, mert a Móra Ferenc igazi otthona, bölcsességének és tudásának legügyesebb kicsiholója, népi derűjének és írástudásának legigazibb kőtáblája a vasárnapi Magyar Hírlap harmadik oldala volt. Sokan, sőt seregen olvastuk ezeket az ünnepi cikkeket s nekem olyankor úgy tetszett, hogy virágos alföldi mezőben fekszem, s a fejem felett megjelenik szűrbe öltözve, fején a derű kalapjával, kezében az igazság botjával és a lábán a mese csizmáival Móra Ferenc.

Megjelenik és mesél.

Egyik szép menedékem volt ebben a csúf világban hallgatni őt. Úgy elvarázsolt, hogy amikor elhallgatott, azt hittem, hogy csak elfáradott, s magam kezdtem viszonzásul mesélni neki. De hiába mondtam mesemondás közben mindegyre, hogy: csont!

Mára nem felelt vissza.

Úgy látszik, végképpen elaludt.

Talán elment, hogy a büszke ősök lábhoz gurult fejét felvegye és helyre tegye ismét.