Középkori dongók^*

Két hét óta falusi magányban élek. Amikor hazafelé tartottam, azt hallottam itt, az anyavárosban, hogy ugyan vagyok én is „író és független” személy, mert eladtam magamat a Brassói Lapoknak. Mosolyogtam a dolgon, hiszen szoktak itt szabad-Erdélyben cifrább dolgokat is mondani az emberre. Természetesen nem olyan sokra. Csak azokra, akik hitüket és gerincüket, bármilyen áron is, megtartották a mai szellem ócskapiacán. Mosolyogtam, hiszen Kolozsvárra is megírta ezt egy levélben az erdélyi katolikus társadalom világi sáfára: Gyárfás Elemér. Ez nem is lett volna baj, sőt annyira nem veszem senki hírterjesztőtől és hírgyárostól rossz néven az ilyeneket, hogy szívesen nekik adom az „eladási” árat, ha már nem lesz száraz kenyérre pénzük. Mert csak ennyire telik nekem is abból a vásárból, amit a betűn keresztül a szellemmel kötöttem.

Ők, Isten kegyelméből, sokkal többre vitték. Mert nem nyílt piacon szoktak vásárt csinálni, tiszta szívnek és szabad agynak termékeit eladni, hanem zugbörzén kereskednek: mindig azzal, aminek éppen felfut az ára. Ma néppel, holnap hitlerizmussal, holnapután vallással, jobban mondva ezeknek az utánzataival.

Mondom, mosolyogtam a kedves dajkamesén és hazamentem. Otthon már két hete nézem a jobbik falu szörnyű létfenntartási küzdelmét a mindennapi kenyérért. Összeszorított fogakkal, keserű belső lázadással nézem, hogy mennyire nincs igazán senkije ennek a népnek: sem képviselője, sem tanácsadója, sem jószavú embere. És nézem a rosszabbik falu romboló harcát: a katolikus pap harcát a bíróval, amely szennyes modorban, alávaló eszközökkel folyik, s amelyről még leszek bátor írni. Nézem mindezeket, nem szólok egyelőre sem jobbra, sem balra, mert látni akarok mindent. Mert igazságos akarok lenni. S közben elgondolom: megvetem itt valahogy a lábamat, dolgozom és próbálok majd segíteni valamit. De hogyan vessem meg a lábamat? Tizenkét éve irodalmat írok. Már vagy nyolc könyvem jelent meg és sok elszórt írásom. S azonkívül úgy tudják „egyházi” és „pártkörökben”, hogy eladtam magam. S most mégsincs annyi pénzem, hogy legalább egyetlen falusi nyugalmas szobám legyen. Szegény sógorom lát vendégül, aki hétszámra fent van térdig érő hóban a havason, ahol szenet éget.

Így vagyok, tisztelt erdélyi magyar konyhamesterek, pedig nem ittam meg tizenkét esztendő alatt ötszáz lejre szeszes italt, nem kártyáztam el egyetlen lejt, s minden földi élvezetem teteje a szivar, melyből csak a legolcsóbbra telik.

De boldog vagyok, mert meg tudtam őrizni épen és sértetlenül a hitemet és azt, hogy senki piszkos boltját ki ne szolgáljam. S jutott egy malac is, amit utolsó pénzemen vettem. Azt ügyesen megölte egy falusi jóember, s most annak az erején hallgatom a nagy erdélyi disznók röfögését.

Mert mi történt?

Az történt, hogy béjöttem ma a városba, s hát itt látom, hogy különböző sajtótermékeinkben kifakadt a kelevény, amely régóta érik már. Megvallom, váratlanul ért ez a csúf kifakadás, s különösen a bűzét tartom rendkívül bűzösnek. Pedig, ahogy az idő telik, mindjobban hozzászokunk a bűzhöz, mit az üzlet és a megavasodott lélek szóban és íráson keresztül terjeszt.

A felgyülemlett rossz folyadék Kacsó Sándorra ömlött rá legjobban. Mellette jutott nekem is egy-két sárga fröccsenés. Nem is ömölhetett másra. Sohasem titkoltam azt a véleményemet, sem szóban, sem írásban, hogy Kacsó Sándort, kit már tizennégy év óta ismerek, megközelíthetetlenül becsületes embernek tartom. Igaz, ilyen is van még Erdélyben szép számmal, hála Istennek. Tiszta lelkűnek és önzetlennek tartottam mindig. Ilyen is van, már kevesebb. Munkásnak is és bátornak. Ilyen is van néhány. Eszesnek, lelkiismeretesnek és olyan szerencsés természetűnek, aki a számtan tudományához hasonlíthatóan tudta mindig kifejezni a megtalált igazságot. Az igazság nála még a szenvedélyt is legyőzi. Nincs és nem volt soha egy megméretlen sora. Nem az áradó írók közé tartozik, mint én, és nem is olyan romantikus egyéniség.

A legszerencsésebb erdélyi magyar ész és természet. Rábíznék boldogan egy országot, és még boldogabban egy egyházat: tudom, helyesebb és emberibb és istenibb úton vezetné, mint ahogy most vezetik.

De éppen ez a baj.

Aki ilyen szerencsés embernek született, annak szenvednie kell abban a társadalomban, amely üzleten és hazugságon épült fel. És szenvednie kell olyan emberek között, akiknek esze és tehetsége csak abból áll és abban merül ki, hogy igyekeznek maguk közé lehúzni a bátrat és igazságost, és védelmezni az üzletet olyan eszközökkel, ahogy csak múló üzleteket szokás és nem szellemet.

Szenvednie kell, ha már olyan okos és talpraesett volt, hogy egy gombostűvel ki tudta fakasztani a kelevényt. Tudta, hogy hol kell hozzáérni és még csak nem is belészúrni.

Hát csak szenvedjen. Az Isten azokat látogatja meg szolgái által, akiket kiválaszt magának, hogy az Ő igazságszeretete jegyében még többet munkálkodjanak és még erősebbek legyenek. Nem kell őt védeni, az igaz embert sohasem kell védeni. Inkább bízni kell abban, hogy a gyarlók meg fognak javulni és csatlakozni fognak az Igéhez, amelyet eredetileg sem szószékről hirdettek, hanem poros útról, dombokról, az üldöztetések és szenvedések helyeiről.

Ma természetesen civilizált világot és társadalmi életet élünk. Ma már előadótermekben hirdetik az Igét: néha katolikus teremben, néha unitáriusban. Újságok hasábjain és könyveken keresztül. Egyszer Petőfi az illető, máskor Ady. Helyi viszonyainkban pedig egyszer Spectator, máskor Szentimrei, máskor Kacsó. Néha tizenegy éves évforduló alkalmával hangzanak el a szerény és építő szándékú igék, sőt olyan eset is van, hogy magyarpárti ifjúsági estélyen.

Most éppen egy ilyen eset van.

Mert mi történt?

Az történt, hogy ezen az ismeretes és „botrányosnak” nevezett irodalmi estén Kacsó felolvasott az erdélyi szellemről. Az újságból olvastuk, hogy mit olvasott fel. Talpraesett dolog volt, megfontolt és igaz minden szóig. Nem is támadó, hanem tárgyilagos a természetesség legbelső határáig. Aláírom minden mondatát, sőt én az igazságnak „szent” haragjával fogalmaztam volna meg. Annál inkább aláírom, mert hiszen véle és kilenc más szellemi bajtársammal együtt nyeltük le azt a szégyent, hogy a saját véreim és a saját egyházam gyarló szolgái akarták gyakorolni írásaink felett azt az ellenőrzést, amiről a román hadtestparancsnokság önként lemondott. Pedig én például nemcsak papokat „szoktam” bántani írásaimban, hanem én írtam és rajzoltam meg Surgyelánt is, a Czímeresek románjait és a Rakodó hivatal világát. De ne tévesszük össze a papokat az Egyházzal, se a magyarságot a párttal. Az egyik lényeg, szellem és szolgálni való érték, míg a másik gyarlók hada, kiknek a kenyérharc, a hiúság és az üzlet néha elveszi a józan eszüket.

Kérem az Istent, hogy adjon máskor nekik több judíciumot, emberi bölcsességet és minden keresztényi erényt. Adjon nekik az Isten kegyelmet, hogy ne essenek olyan bűnökbe, mint az apátplébános, aki nem is hallotta a hangot, amely a „csipkebokorból” jött, csak mások elbeszélése alapján ragadtatta el magát a szószéken, amely ne legyen miközöttünk többé a párté, hanem az Istené. S ne essenek olyan bűnbe, mint a Keleti Újság, amely féltékenységből denunciál, mint egy kivénhedt szubrett. Se olyanba, mint az Erdélyi Lapok, amely vígan hágja át ebben a nagyböjtben azt az ízlést, amelyről a saját apátplébánosa alkalom nélkül beszélt.

Vagy talán éppen az a természetes, hogy ezeket a bűnöket mind elkövesse valaki? Ha így van, akkor inkább csakugyan ők kövessék el. Ők ráérnek és a természetük is jobban elszenvedi.

Kacsó pedig dolgozzék tovább.

Én is dolgozni fogok, mert tudom jól: lesz itt még nagyobb csata is, amelyben kétségtelenül mi fogunk győzni, akár a munkánkkal, akár a halálunk árán, akár a halálunk után.

Menjünk hát előre! Ki a középkorból, melynek már csak dongói vannak, de nemes állatja nincsen.

Reám vonatkozólag még azt is megjegyezte az Erdélyi Lapok, hogy hálátlan vagyok, mert a nagybátyám pénzén tanultam, aki kanonok volt. Hol tartják azt a tudósítót, aki ilyen pontosan informálja őket? Talán nem a szemétdombon? Mert az efféle teljesen családi ügy: olyan, mintha egy papnak szerelmi érzelmei támadnának. De ha tudni akarják, én az igazságszeretetet és a szókimondást éppen a kanonok nagybátyámtól tanultam. S azt is, hogy a pap nem az Egyház. Sajnos, meghalt, még mielőtt az Erdélyi Lapok megszületett volna. Különben erről is megmondaná a véleményét.