Német veszedelem^*

Nem is vala olyan régen, hogy egy fiatal magyar költő csúnya német veszedelemről harangozott a Nyugat folyóirat hasábjain. S mégis úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna. Ennek az az oka, hogy komoly és önzetlen munkája, amelybe szellemének minden fegyverét belévitte, s amelyet a Nyugat vitává is szélesített ki, három hét alatt mégis általános süketségbe és setétségbe veszett. Azon a Nyugat-délutáni vitán például, ahol a költő erről a veszedelemről, helyszíni tapasztalatok alapján, melyeket a Dunántúlon szerzett, váratlan, sőt megdöbbentő képet festett, jellemzően nevetséges dolog történt. A vita ugyanis, amely az előadást kísérte, abba a szóváltásba fulladt belé, hogy a népesedési, a vallási és nemzetiségi statisztikát illetőleg a helyszíni adatok mérvadók-e, vagy pedig az Országos Statisztikai Hivatal adatai?

Csömörrel kellett a nagykörúti kávéház fényes terméből távoznom. Mondtam is a költőnek, hogy Magyarországon s különösen Budapesten, a német veszedelmet még akkor sem tudná elhitetni, ha azt tennék mivelünk a németek, amit hajdanában tettek a tatárok s a törökök. A költő azt felelte, hogy amit megkezdett, mégsem hagyja abba, de mivel látja, hogy nyílt homlokkal és igaz hittel itt nem lehet csinálni semmit, azért ravasz, sőt alattomos harcmodort fog felvenni. Ezt én nem tartottam költőhöz méltó magatartásnak, s ahogy látom az azóta elmúlt időből, nem is vezetett még a legcsekélyebb eredményre sem.

Ellenben az elveszettnek hitt jajkiáltás hónapok múlva ismét felhangzott. Most már nem a ravasz magatartást tanulmányozó költő szájából, hanem egy magyar politikus ajkán. Ez a magyar politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, aki a Codben Szövetségben a magyarság Duna-völgyi szerepéről és elhivatásáról tartott előadást. Zsilinszky is azt mondotta, hogy minden veszedelem közül, ami a magyarságot fenyegeti, a német veszedelem a legnagyobb. Nemcsak arról van szó, hogy az egész Nyugat-Magyarország már belé van rajzolva a pángermán térképekbe, amelyekkel a német diákok már járják is nyaranta és egészen szabadon Magyarország földjét, hanem arról van szó, hogy a svábok és a szászok megmentése érdekében a Kárpátokig terjedjen egy német gyarmati birodalom. A veszedelem kikerülése céljából sürgette Zsilinszky az összes Duna-völgyi államok gazdasági, politikai és kulturális szövetségét s általában Magyarországnak Kelet felé való politikáját, melyet az Árpádok, sőt a legnagyobb két erdélyi magyar fejedelem is csinált.

A szép számú hallgatóság lelkesen megtapsolta Zsilinszkyt, aztán elmúlt az éjszaka, és másnap valószínűleg már emlékezni is kevesen emlékeztek a német veszedelemre.

Zsilinszky ugyan néhány emberével tovább küzd szóban és írásban a Duna-völgyi szövetség mellett és az árpádi magyar politika érdekében, de aki figyeli ezt a harcot, láthatja, hogy milyen árván, sőt megvetetten magában áll ez a néhány ember. S ha még csak magában állana! S dolgozni hagynák! De ezt a szellemet, amely nemcsak a legmagyarabb hagyományokra támaszkodik, hanem a legkézenfekvőbb gazdasági és kulturális elhelyezkedésre is törekszik, valósággal lemosolyogják Magyarországon. Néha azonban már üldözik is, ami jó jel. Üldözik, mert ez a néhány ember már kezdett erős kapcsolatokat találni a magyar faluval és az ifjúsággal.

Nehéz munka lesz megvívni ezt a harcot, mert ami ma hatalomnak látszik: földbirtok, bank, kultúrában érvényesülő szellem és szimatoló politika: az mind az útjában áll ennek a törekvésnek.

Érthető.

Hiszen ha jól megnézzük, már odáig jutottunk, hogy mindez a hatalom gyökeréig át van itatva azzal a német szellemmel, amely ellen elég vakmerő volt néhány ember küzdelembe bocsátkozni. Az iskolák tanrendje és szelleme német import. Aki a háború óta Magyarországnak legnagyobb kultúrpolitikusa volt, maga Klebelsberg Kunó, csak térden állva tudott felnézni a német iskolákra és művelődésre, és ennek megfelelően is ténykedett és épített. Meg kell csak nézni azt a fogadalmi templomot, amit Szegeden építtetett: német ízléstelenségével úgy hat ez a templom a magyar emberre, mintha kultúránknak egy tisztásán szarvas helyett egyszerre egy elefánt jelennék meg. Igaz, sok tanyai iskolát is építtetett: nagy, szép és drága iskolákat a nyomorult tanyákra, hol a gyermekek, már akik tudnak is, rongyosan és mezítláb járnak ezekbe az iskolákba. Úgy tetszik, mintha a butát könyvvel akarná valaki agyonütni, ahelyett, hogy kicsin kezdve próbálná tanítani.

És miképpen áll a földbirtok? Tudjuk, hogy java részben az arisztokrácia kezében áll, de azt már kevésbé illik tudni, hogy ennek a magyar arisztokráciának kilencven százaléka idegen eredetű, és a magyar királyoktól olyan szolgálatok fejében kapta ezeket a birtokokat, hogy egy ilyen szolgálatért, mivel az ritkaság gyanánt az ellenkező oldalon történt, Dózsa Györgyöt például megsütötték. A régi és igazi magyar arisztokrácia, amely érzelmeiben és cselekedeteiben megmaradt magyarnak, „ugyanakkor visszazüllött” a faluba és a kurtanemesek közé.

Hogyan látna és engedne láttatni ez az arisztokrácia a német veszedelmet, amikor őt ez a veszedelem emelte rangban és gazdagságban olyan elérhetetlen magasba!

S miért lenne csak véletlen az is, hogy a hitlerizmust, egy csélcsap s az is idegen politikus után, gróf Festetich Sándor próbálja Magyarországon terjeszteni? Nevetnek rajta és mondják, hogy mulatságos figura, de van neki esze: tudja, hogy ami századokon keresztül bevált Magyarországon, az minden valószínűség szerint most sem vezetheti őt rosszra.

És kivel jegyzik ma belföldön és külföld felé hivatalosan a magyar irodalmat? Nem Móricz Zsigmonddal, hanem Herczeg Ferenccel! És kisebb ünnepi alkalmakkor sem Kosztolányi Dezsővel, hanem Pekár Gyulával! Azzal a Herczeg Ferenccel, akinek szinte érdeméül tudják bé, hogy az első regényét németül írta meg, mert akkor még nem tudott annyira magyarul, s aki középszerű írói tehetségét azzal pótolja már évtizedek óta, hogy nagyon ügyesen egyetért azzal a frázis-hazafiassággal, amely elsősorban a magyar-németek és a magyar-svábok zsírosodására és tündöklésére alkalmas.

Modern tudományunk is s legfőképpen történettudományunk, ha színvonalas is, de rendszerében és szellemében teljesen olyan, mintha németek csinálnák magyarul.

Szegény magyar költő, aki a népből származik és a népet akarja művelni, megvédeni és felemelni, olyan a saját hazájában, mint a lázadó, és figyeli a rendőrség. S a politikus, aki az igazi magyar hagyományokra támaszkodva a természetes keleti orientációit hirdeti, olyan mint az a bizonyos fantasztikus spanyol lovag. Az erő azonban, amely csírázik lent a népben, komoly. És termékeny lesz bizonyára a szellem is, amely feszíti ezt az erőt, hogy meglegyen az ellenszere a német veszedelemnek, mint ahogy a természet törvénye szerint mindenfajta veszedelemre találtatik ellenszer előbb-utóbb.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Német veszedelem. Brassói Lapok 1934. márc. 5. 52. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, március 4. Újraközölve: Alföld 1974. dec. XXV. évf. 12. sz. 34–36. (Fölébresztett régi szó címmel, 1959 márciusában keltezett bevezetővel), Tiszta beszéd (197–200.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (354–357.).

Illyés Gyula észak-baranyai útinaplójára reflektált Tamási Áron. Illyésnek a magyarság pusztulásáról tudósító – s a német terjeszkedési politika veszélyességére figyelmeztető – élménybeszámolója, amely Pusztulás címmel jelent meg a Nyugat 1933. szeptember 1–16-i összevont számában, nagy megdöbbenést keltett, s különféle ellentétes nézeteket, sőt bíráló megjegyzéseket váltott ki. A Nyugat ankétján elhangzott hozzászólások az október 1-jei számban jelentek meg. (Babits Mihály: Elfogy a magyarság?, Schöpflin Aladár: A nép, a nyelv és a főváros, Harsányi Gréte: Egyke, Braun Róbert: A hivatalos statisztika, Fülep Lajos: Mit mond a szemtanú?)

A Fölébresztett régi szó című közlés bevezetője:

„Huszonöt éves újságlapról ébresztettem fel az alábbi írást, hiszen a Brassói Lapok 1934. március 5-i számában jelent meg. Szomorú időszerűséget ad neki, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt szállotta meg a hitleri hadsereg Magyarországot. Egyetlen szó változás sem esett az egykori szövegen, ezzel is hangsúlyozni akarván, hogy stílusnak és tartalomnak egyaránt és tisztán dokumentum jellege van. Vagyis szerény írói »okirat« arról, hogy a német befolyás szaporodó jelei között miképpen füleltünk fel a »német veszedelemre«, amely tíz év múlva be is következett.

Most, negyedszázaddal később, merőben más társadalmi és nemzetközi világban magam is elgondolkozom az íráson. Elgondolom például, hogy aggodalom és ifjú hevület szülte a fűtött mondatokat: aggodalom a veszély miatt, amely a lényegbeli és formai szabadságunkat fenyegette; s ifjú hevület azért, hogy a nemzeti érzés, mely átsüt a sorokon, a fejlődés folyamán ne elválasszon más népektől, hanem teremtse meg nálunk is a nép Hatalmát. S amit mondanom sem kell talán: a »német veszedelem« rémképét akkor sem maga a német nép idézte fel bennem, hanem a hitleri politika pángermán szele.

S nem súlyánál fogva, hanem a tisztesség érzetéből, hadd jegyezzem még meg, hogy ami véleményt Herczeg Ferenccel kapcsolatban mondtam, azzal nem az ő írói tehetségét kívántam bántani, hanem az akkori magyar szellemi élet egészségtelen voltát akartam hangsúlyozni.

Egyébként pedig hadd beszéljen maga a fölébresztett régi szó.”