Édes anyanyelvünk^*

A közelmúltban Nyirő József egy könyvet jelentetett meg, amelyben Uz Bence egyes kalandjait írta meg. A könyvet még nem vettem meg, de hősének kalandjaiból néhányat olvastam abban a kolozsvári reggeli lapban, amelyben az egész írásművet leközölték részletekben. Ez a néhány szemelvény is derűs és élvezetes szórakozást nyújtott nekem, s különösen színekben és erőben dús nyelvezetét dicsérhetem.

Nem is lett volna eme dicséreten kívül semmi más bajom a könyv körül, ha nem olvasok vala a fent említett kolozsvári újságnak egyik minapi számában ismertetést a Nyirő könyvéről. Ez az ismertetés névtelenül jelent meg, s annyira szomorúan hatott rám, hogy kénytelen vagyok nevem aláírásával foglalkozni véle.

Egyrészt mint író, de legfőképpen mint magyar író.

Az író hozzászólását röviden megtehetem: ugyan nem restelli az erdélyi magyar sajtónak ez a magyarságával annyiszor kérkedő szócsöve, hogy olyan kritikát írasson és közöljön Nyirő Józsefnek egy könyvéről, mintha valami műkedvelő író munkájáról volna szó? És hozzá még éppen akkor teszi ezt, amikor az ismertetett írásmű az ő hasábjain jelent meg folytatásokban? Hol és mikor hagyta el vagy rázta le magáról ez a lap a szellemnek és a tehetségnek azt a tiszteletét, amelyet fiatalabb éveiben, amikor még nem kérkedett egyedül helyes és üdvözítő kultúr- és egyéb politikájával, közmegelégedésre gyakorolt esztendőkön keresztül? És hol és mikor szokta le azt az elemi kötelességet, hogy legalább a saját munkatársát megbecsülje és kiemelje abból a műkedvelő csődületből, amely minden elképzelhető ürügy alatt elözönli és képviseli őt?

Ha valamiféle rőfös hatalom vagy lelki betegség megakadályozza őket abban, hogy írókkal és írásművekkel tehetségük és érdemük szerint foglalkozzanak, akkor inkább hallgassanak és a lapjuk utolsó oldalát ne ilyen kritikákra vesztegessék, hanem töltsék meg hirdetéssel.

Ezek után pedig hadd kérdezzem meg mint magyar író, aki éppen úgy szeretnék anyanyelvünk felett őrködni, akár Nyirő József vagy Kacsó Sándor: hol tanulta a névtelen kritikus azt a magyar nyelvet, amelyen megírta ezt a 73 sort? Aggódunk és búsulunk amiatt, hogy az erdélyi magyar fiatalság és gyermeksereg egyre rosszabbul beszél magyarul, de lám: a felnőtt példamutatót is cserben hagyta tudása és érzéke, amellyel pedig kötelessége volna a legteljesebb mértékben rendelkeznie, ha ma magyarul óhajt írni.

Már kezdődni is így kezdődik ez az ismertetés:

Uz Bence, Nyirő Józsefnek ez a regényes alakja, kedvelt ismerőse kell hogy legyen a magyar olvasóközönségnek.

„Kell, hogy legyen?” Az mi? Még ha szóbeszédben hallanám is valakitől, kellemetlenül érezném magamat. S hát még, amikor nyomtatásban olvasom, s eszembe jut, hogy ezt megfontoltan leírta valaki s akkor még valószínűleg kiszedve is felülvizsgálta! Egy rossz politikus sem igen adhat olyan parancsot vagy rendeletet, amelyben „kell hogy” valami megtörténjék. Annál kevésbé lehet így parancsolni meg az olvasónak, hogy Uz Bence „kell hogy” kedvelt ismerőse legyen. A jó regényhőst még helyes beszéddel is nehéz az olvasó előtt kedveltté tenni, nemhogy otromba fogalmazással. S vajon mi köze van a kritikusnak ahhoz a regényhőshöz, akit így próbál a közönség nyakába sózni? Nem képviselőt választunk ilyenkor, kedves kritikus úr. Nem képviselőt, akinek „kell hogy legyen” képviselő minden áron, hanem érdemes regényhőst kell lehetőleg nyájasan bemutatni az olvasónak.

Olvassuk azt is, hogy Uz Bencének az élete

tele van a jókedv és a szomorúság viharos változataival s olyan mozzanatokkal, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszítőek a város lakója számára.

Egy regényhős életében micsoda mozzanatok lehetnek az olyan „mozzanatok, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszítőek a város lakója számára”? Úgy érzem magam, mintha álarcosbálon volnék, ahol az ismeretlenség érdekfeszítő lehet a város lakója számára, avagy egy merész irodalmi huncutsággal keresztrejtvényt írt volna Nyirő József?

Jól tennék a város lakói, ha felkérnék a kritikust, hogy magyarázza meg az ő számukra külön és világosan ezt az érdekfeszítő dolgot, amely így folytatódik a cikkben:

Az az ember, akinek a legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon túl kell hogy járjon az esze, csodálatos életfilozófiát érlelt ki magának. Veszedelmekkel szembenéző ereje bámulatra méltó, természetismerete utolérhetetlen, naivitása mulatságos, emberrel, állattal, időviszontagsággal szembeni furfangja, senkitől és semmitől nem félő ősmerészsége ontja a humort.

Tegyük fel a kérdést: min „kell hogy túljárjon” Uz Bencének az esze? „A legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon”? És mi ontja a humort? A környezettel „szembeni furfangja, illetőleg semmitől és senkitől nem félő ősmerészsége”?

Én is foglalkoztam azzal, hogy hősöm túljárjon valakinek az eszén, de hogy ő járjon túl az eszével a legkülönbözőbb vadállatokon, sőt falvakon és városból kijáró uraságokon, azt nem tudom ilyen kiváló hősnél megfejteni, hacsak rá nem húzom azt a szólásmondást, hogy „elszalasztotta az eszit”. De el kellett szalasztania, mert különben a humort ő maga ontaná, nem pedig az ősmerészsége vagy bármivel „szembeni” furfangja.

Egy kicsit később arról értesülünk, hogy Uz Bence az erdőben

megszelídítette az állatokat, védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben s még a vadászok kegyetlensége elől is segítette a menekülésüket. A baj csak abban mutatkozott, hogy nem tudott asszonyt találni társul ehhez az életmódhoz.

Ilyen hőst Szent Ferenc óta nem pipáltunk! Igaz, hogy túl „kellett, hogy” járjon az esze a legkülönbözőbb vadállatokon, de meg is szelídítette őket, s nem is ezt vagy azt, vagy kettőt-hármat, hanem úgy látszik, valahányat. Aztán védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben, akit előzőleg megszelídített, és miután a ragadozókkal szemben megvédelmezte, segítette őket a csúf vadászok elől megmenekedni is, és bizonyára haza is kísérte esténként a szállására mindegyiket.

Valóságos apostolkodást fejtett ki az állatok között, jobban mondva: irgalmas szamaritánusuk volt nekik. Így minden is rendben lett volna, ahogy a kritikus festi, a baj csupán azt volt, hogy Uz Bence nem tudott „ehhez az életmódhoz” magának társul asszonyt találni. Ehhez az életmódhoz! Mintha asszony lett volna elég a havason, csak éppen emiatt az életmód miatt nem tudta volna magának megnyerni egyiket sem.

A vége felé megállapítja még a kritikus, hogy Nyirő József ezt az „adomázó, derűs olvasmányt nagyon szépen írja meg, ahogy szokta”. S legvégül a könyv megint „kedvelt olvasmánya kell hogy legyen a magyar olvasóközönségnek”.

Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Édes anyanyelvünk. Brassói Lapok 1934. márc. 1. 48. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, február 28. Újraközölve: Tiszta beszéd (194–197.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (350–353.).

A Keleti Újság 1934. február 18-i, Nyirő József Uz Bence című regényéről közölt recenziója váltotta ki Tamási felháborodását.