Javított paraszt*Néhány héttel ezelőtt Budapesten egy úri háznál voltam vacsorán. A házigazda mellett nagy ritkaság gyanánt, ott fogadott Karinthy Frigyes is, kivel most három esztendeje, s éppen ebben a lapban, vitám volt arról, hogy amit a víz partján szoktak a székelyek látni: az rák-e, vagy mász? Féja Géza barátom is ott volt, gazdag hitével és egy kissé lenézve Karinthyt, melyet ez utóbbi is, illő társadalmi formák között, mindnyájunkkal megcselekedett. Én nem néztem le senkit, hiszen mindnyájan Isten teremtményei voltunk és gyarlók. Ehelyett illedelmesen szóltam, ha kellett. És dicsértem a vacsorát, amelyet nem Karinthy főzött. – Ön mért támadja azt a Baumgarten-alapítványt? – kérdezte Féjától Karinthy. Féja tényleg írt két elvi cikket ebben a ügyben, s így szólt: – Én nem támadom, csak véleményem van arról is, mint más dologról. – S ön mit szól a kiosztáshoz? – fordult felém a humorista, mire én így válaszoltam: – Hálám változatlan, különben magyar ember evés közben nem beszél. Csakugyan megpróbáltuk, hogy a vajúdó kérdésekről hallgassunk. A jutalmunk nem is maradt el, mert a házigazdánk nemsokára azzal az örömhírrel lepett meg, hogy itt van Sértő Kálmán is. Mindnyájan tudtuk, hogy híres és friss parasztköltő ez a Sértő. Felfigyeltünk, s mivel nem láttuk, megkérdeztük, hogy hol van? Kiderült, hogy fűti lent az alvilágban a kazánt. – Hát kedves barátom – mondta Karinthy a házigazdának –, vagy költő valaki, s akkor egyék itt velünk a babérból, vagy nem költő, s akkor fűtsön! A házigazda nem vette zokon a beleszólást. Azt mondta, hogy Sértő nem szokott rendesen viselkedni az asztalnál, mert hadonászik és ordít. S ha ezt nem teheti, inkább nem is ül le, hogy velünk egyék. Kétségtelen, karakán magatartás ez a költő részéről. Teljesen egy vonalba esett azokkal a hírekkel, amelyeket én megelőzőleg hallottam róla. Tudniillik, nem olyan, mint más. Ez az úgynevezett. Testileg is. Nem tetszett alaptalannak a hír, mert magam is megnéztem egyszer a Petőfi Sándor utcai fényképész kirakatában Sértőt: derékig meztelenül és olajbarnán izgatta a hűséges magyar nőket. Megnéztem és gondoltam: no, végre, nemcsak egy tehetséges, hanem egy szép költő is, aki mind a két tulajdonságával szabad préda lehet, nem úgy, mint az a gyönyörű Mécs Laci! Végre! Annyi girhes és gusztustalan költő között egy dunántúli Adonisz, hamisítatlan magyar szarvas és idegenforgalmi vonzerő. – Lássuk már! – sürgettük vacsora után. A házigazda csengetett és leüzent a szobalánnyal, hogy a költő jöjjön fel. Öt perc múlva kinyílt az ajtó és belépett a költő. Elég otthonosan, azt nem lehet vitatni. Egy pillanatig azt hittem, hogy játék folyik bajaink feledtetése céljából. Mert a költő kis termetű volt, sőt igénytelen. Egyedül a haja volt költőhöz illő, s a barna szemeiben a cserjések hangulatából valami. Különben kis napidíjasnak lehetett volna gondolni. Hirtelen felálltam, hogy üdvözöljem. – A magyar nép két tehetsége kezet fog! – hirdette ki a házigazda. Bejelentését örömmel engedtem végigszaladni magamon, mert sajnos, már évek óta kénytelen-kelletlen kellett nélkülöznöm, hogy a nép tehetségeivel kezet fogjak. – Na, hogy vagy, Kálmán? – kérdezte a házigazda, miután egy szép és kényelmes úri székbe leültette. Elfogódva és szokatlan gyengédséggel néztem a költő felé, mert biztosra vettem, hogy eddigi csalódásomat most fogja pozdorjává törni. Most, amikor kinyitja a száját és úgy fog beszélni, mint a tiszta patak, vagy mint a búza közül a madár. – Én rosszul, azt a tizenhárom nemjóját! – felelte a nyeszlett fiú olyan hangon, mintha mindnyájunkat meg akart volna verni. Egy kissé megijedtem, hogy csakugyan valami nagyobb baj érte fűtés közben. – Hát ugyan miért vagy te rosszul? – tudakolta a házigazda. – Hát hogy a fenébe ne lennék – mondta Sértő –, amikor kilenc fogamot húzattam ki egyszerre, essék bele a fene ebbe a ronda világba! – S hát azokat ugyan mért húzattad ki? – Mért?! Hát a fene ott egye meg, azért mert kirothadtak! Addig ittam a nők miatt, amíg kirothadtak, addig én, a ronda bestiák miatt! A költő idültebb ismerősei nevettek ezen, csupán a háziasszony arcán láttam, hogy nem túlságosan honorálja a dunántúli keresztvizet a nőkön. – Hát mivel bántottak téged a nők? – folyt tovább a szó. – Mivel? Mármint hogy mivel? Éppen az a baj, hogy semmivel. De én olyan marha vagyok, hogy ha meglátok egyet, mindjárt térdre ereszkedem előtte s le akarom legelni… Mert én ilyen marha vagyok! Megveszek tőlük, s olyan szerelmes leszek rögtön, hogy csak nyögök, mint a barom. Hát most is nem megbolondított egy amolyan színésznő. Első összeütközésünknél mindjárt úgy csókolózott velem, hogy na! Aztán mind hátrább és hátrább húzódott, s kezdte mondani, hogy ilyen verset írjál hozzám, Kálmán, s olyan verset írjál hozzám, Kálmán, mert akkor boldogítani foglak… Kétségtelenül, így formátlanul elmondva, súlyosan tragikus íze volt a dolognak. Egyszerre elfelejtettük, hogy mindnyájunkkal tulajdonképpen ezt csinálják a nők. Minden részvétünkkel sajnálkoztunk a parasztköltőn, akivel legalább tehetnének kivételt. Karinthy sietett is rögtön balzsamírt csepegtetni a szegény szerelmes fiú szívére, mondván: – Ne búsuljon, Kálmán. Nekem is ez a bajom. Csakhogy éppen azt nem tette hozzá: s mégis élek. Aztán elmondta még egyik versét a költő. Az az egy szép és rokonszenves volt benne, hogy nem kérette magát. Sőt, a kis goromba sihederből szelíd és tiszta fiú lett, amíg mondta a verset. Ez volt egyetlen igazi barátja neki, a vers. Édesanyja helyett édesanyja, színésznő helyett ritka drága kedves. Kár, hogy nem versben mondja el minden közölnivalóját. Legalább addig, amíg a verseit is el nem rontja Budapest, mint magát. Most még csak a dunántúli parasztot javították ki pesti paraszttá, de sor kerül a versre is. Egyszerűen le fogják liliom helyett legelni, mint a buja költő a nőket.
A hivatkozás helye Jegyzet
Javított paraszt. Brassói Lapok 1934. febr. 17. 38. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. február. Újraközölve: Tiszta beszéd (191–194.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (344–349.). |