„Háromfejű sárkány”^*

Minden tíz évben egyszer megengedem magamnak, hogy én is a szokványos módon legyek erdélyi. Szokványos módon lenni erdélyinek, ez annyit jelent, mint nem a megadott kérdésről beszélni.

Nekem is kitűzték a barátaim azt a tételt, hogy a székelység irodalmi jelentőségét fejtegessem. Nem mondom: csábító dolog lenne ezt fejtegetni, mert sok felgyülemlett és bizonyára nem várt mondanivalóm lenne erről. De ez a mostani nem kedvező alkalom erre. Tíz percem van ugyanis összesen, ennyi idő alatt pedig ezt a kérdést még egy irodalomtörténész sem tudná bevezetni, taglalni és befejezni, pedig az irodalomtörténészeket általában nem kínozzák az eredeti gondolatok.

Hát akkor miről, hogy vidám is legyen s mégse vicces! Korszerű és mégse izgató? Írói beszéd és mégse unalmas?

Talán jó lesz arról beszélni, hogy miképpen jön létre egy olyan fantasztikus ember, akit röviden „székely írónak” lehet nevezni. S hogy ez a fantasztikus lény hogyan emlékszik vissza olyan dolgokra, amelyeket részint maga követett el, részint pedig hol az ő simogatására, hol pedig a kárára mások követtek el.

Kezdetben vala az Ige, amelyet eddig még nem sikerült megfejteni. Innét ered a székely író is, akárcsak az Isten szolgái, a papok, és ugyancsak Isten szolgái, a közönséges bűnösök. Visszamenni a felismerhető és elfogadható nyomokon csak addig lehet, hogy élt az egyik székely faluban egy kétágú család. Ennek az egyik ága a történelmi viszontagságokban és a bölcs isteni gondviselés akaratából kihalt. Ez feltűnt a másik ágnak, felszedte a sátorfáját, és egy ravasz fogással otthagyta a falut. Átköltözött egy másik székely faluba, ahol hamarosan kitűnő lakosokká váltak, sőt a család feje 1604-ben jegyző, ami biztosan nem volt nehéz foglalkozás. Annál nehezebb volt azonban a többi s az utána következő tagoknak, mert azok földműveléssel foglalkoztak. Nálunk pedig nem olyan busás a föld, mint Lebédiában.

Így élt a család. Néha kiküldött egy-egy fiút a magasabb iskolákba, hogy nézzék meg: minő élet folyik a nadrágosok között, s nem lehetne-e valahogy az egész családnak rangra és úriasabb életmódra vergődni? A követek azonban nem viselték valami jól magukat, mert verekedők és ivók voltak, és zöld olajág helyett a saját kialudt gyertyájukat vitték vissza a faluba. Bizonyára nem élvezetből cselekedték mindezt, hanem a forma és a lehetőség után kutattak, hogy kiélhessék magukat valahogy.

Volt azonban mégis egy a családban, akinek sikerült megkapaszkodnia az úri rendben. De nem jól mondom, hogy az úri rendben, mert bizony az Istenben kapaszkodott meg, mivel pap lett és később nagyprépost az erdélyi egyházmegyében. Őutána néhány évtizeddel nekem is sikerült megkapaszkodnom valahogy, de nekem sem az úri rendben, hanem az irodalomban.

Föld, Isten és irodalom: ilyen három feje van ennek a családnak. Mintha valami sárkányt szeretne utánozni, de nem tudja kinőni mind a hét fejét, mert székely.

Innét van a humor.

Apám is nagy humorista volt: mindig úgy szántott, vetett, kaszált és erdölt, mintha ide, a székely faluba lett volna deportálva valahonnét, ahol többet akart tudni, mint más, erősebb és férfiabb akart lenni, mint a többi. Szótalan és komor számkivetésben élt szegény eszes és felsőbbséges apám, és ivással igyekezett segíteni a számkivetés méltatlanságán és keserűségén. Csak akkor enyhült meg, amikor meghalt. De akkor teljesen. Félrecsapott kalappal feküdt a ravatalon. Olyan volt, mint egy törvényhozó angol, aki összeütközésbe került a világbirodalom szellemével, s emiatt azt a tréfát csinálták véle, hogy székely ruhába öltöztették és falusi pappal temettették.

Különben neki köszönhetem elsőfokon, hogy hadba kerültem a betűkkel, a világ legjapánabb seregével. Tizenegy éves koromban sorozásra állított és alkalmatlannak nyilvánított engem az erős földmívelő munkára. Pedig akkor már együtt kaszáltam a felnőtt legényekkel, és egyedül mentem két tehénnel fát hozni a havasi erdőbe.

De jól van minden így, ahogy van.

Katolikus ember vagyok, és megnyugszom a Gondviselés határozatában is. Pedig nem valami kedvező dolog írónak lenni, és székely írónak különösen. Általában valaminek lenni s valaki lenni nagy szenvedés. Volt azért idő, amikor boldogan virágoztam. Diákkoromban például. Később a háborúban is. Úsztam a Piave vizében, és komolyan tekergettem gyermekfejemet a kápráztató hadijáték láttán. Azután is boldog voltam. Az egyetemen vagy a kereskedelmi akadémián, ahol szinte rászorultam, hogy megtanulhassam az egyszeregyet. De közben felütötte a családi sárkány a harmadik, vagyis mondd: irodalmi fejét, kitátotta a száját, s én ijedtemben egyenesen a fogai közé ugrottam. S hetykén mégis azt mondtam erre, hogy csak játszom? A sárkány szájában azonban játszani nem lehet. Mondani igen, amint mondottam akkor is, hogy csupán tréfából írok egy novellát, de a tréfa a legnagyobb komolyság.

Különösen, ha sikerül a novella.

És olyan játszó voltam, hogy nekem sikerült. Ez tizenhárom évvel ezelőtt történt. Ahogy mondani szokás, Nyirő József fedezett fel. Elolvasta a novellámat, és a lelkemre beszélt, hogy folytassam ebbeli tevékenységemet. Nagyszerűen tud ő az ember lelkére beszélni. Írásra tudná venni még az ördögöt is, ha vallásos természete vissza nem tartaná ettől. Hálás vagyok neki, ámbár tudnia kellett, hogy mennyi szenvedéssel jár az írás és mennyi kritikussal s mily kevés olvasóval!

De jól van ez is így. Ne tegyünk egymásnak szemrehányást, ha már nem tud egyik a másikon segíteni, legalább azzal, hogy megír helyette egy-egy regényt, amivel pénzt is lehetne keresni. Mert így magunk helyett csak olyant tudunk írni, ami levetkőzteti a székelyeket anélkül, hogy felöltöztetne minket.

Így kezdődött tehát a dolog: a Sárkánnyal, Nyirővel és Szász Tamással, mely utóbbi fékevesztett ember az első novellám hőse volt. Felfakadt a forrás és kezdett utat vájni magának, hogy régi és nagy folyókkal találkozzék. Egy év múlva más kis patakocskákkal találkoztam, és hirtelen nagyobb gübőt rögtönöztünk, s felszólítottuk a lányokat, hogy fürödjenek meg abban.

Ez volt a Tizenegyek.

A lányok megfürödtek és mi megtisztulva tovább mentünk: ki-ki a maga kirendelt irányába, ki-ki annyi vizet gyűjtve a medrébe, amennyit neki az ég adott, és akkora köveken bukdácsolva keresztül, amekkorákat elejébe gurított a sors. S most ismét összefolytunk, ami szép emberi cselekedet, de nem a természet rendje. De azért vagyunk emberek, hogy igyekezzünk hatalmunkba keríteni a természet erőit. Azokat az erőket, amelyek tíz éven keresztül különböző cselekedetekre ragadtattak minket.

Nekem, sajnos, nem adatott meg, hogy pap lehessek, vagy valami komoly illetőségű férfiú. Csupán író vagyok, aki könyvein keresztül cselekszik.

Az első hevületes cselekedetem a Lélekindulás című novellás könyvem volt, amelytől csakugyan megindul ma is a lelkem, ha arra gondolok, hogy nagyjából Amerikában írtam: amerikaiak között a székelyekről. De még jobban megindulna, ha az amerikaiakról írhattam volna a székelyek között, természetesen angolul. De ha már ez nem lehetett, megindult lélekkel megírtam a Szűzmáriás királyfit, akit mégis és ma is a legjobban szeretek: annyira, hogy ha valamikor valami ingó vagy ingatlan vagyonom lenne, akkor reá hagynám. Annál inkább, mert Ábel elég ravasz: szerezzen magának. S ha nem tud szerezni, akkor is jó neki, amíg van sas a Hargita felett. Bódira ezt nem mondhatom, mert ő a Hargita felett is angyalokat lát repülni. Ahogy magam is nem a sasról írtam egy másik novellás könyvet, hanem a hajnali madárról, amelyik nem ragadoz, hanem felvirradást énekel. De arra az esetre, ha ez a felvirradás késne, gondos erdélyi emberhez illő módon megírtam az Erdélyi csillagokat, amelyek nem tehetnek arról, hogy másképpen látja őket a magyar és a román.

S hogy aztán semmiféle madár ne maradjon ki az írásaim közül, megírtam a Czímeresek című regényt is, amelyet nem akart kiadni senki. Ezt nem is csodálom, mert magam sem adtam volna ki, ha jóban akartam volna lenni a mágnásokkal. Sajnos azonban, rajtam még az sem segített, hogy a mágnásokhoz goromba voltam és bizonyára igazságtalan. Mert senki sem igazságtalanabb, mint aki az uralkodó elemről észreveszi és kimondja az igazat. Ha ugyanezt az elnyomottakkal kapcsolatban teszi, akkor rombol és mérgezi a kutat. Nehéz megelégedésre csinálni valamit, de azért nem lehetetlen, amint az én példám is igazolja. Mert okos és ravasz fejemmel mit cselekedtem? Azt, hogy elvittem a hősömet a Hargitára, s ott bármit csinálhatott kínjában szegény, nem kárhoztatta senki, mert a Hargitán nincsenek társadalmi formák, sem szerkesztett vallás, sem olyan erkölcs, amely csak lefelé kötelező. Ott csinálhatott Ábel, ami jólesett neki, sőt gyönyörködni lehetett abban, hogy szépen szenved! A társadalom felelőssége nélkül. De bezzeg mihelyt bejött a városba, már szívesen kivették volna a falatot a keziből, sajnálták tőle még a szerelmet is, és haragudtak rá, amiért el tudott igazodni olyan dolgokban, amelyekben mi nehezen tudunk.

De jól van ez is így. Jól van, mert ez a természet rendje: küzdeni és botorkálni. Megcsillanó kicsi szépségért nagy hibákat követni el, és azokat vállalni. Egy csepp igazság kergetésében könyveket írni össze, és a tiszta vallás elnyerése végett sok bűnt követni el.

Mindenki ezt cselekszi: a legtöbben titokban, de az igazi író nyíltan. És székelynek lenni s mégis nyíltan cselekedni: ez dupla munka és koldustarisnya. Bolond, aki csinálja, de szép dolgot csak bolondok tudnak csinálni.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

„Háromfejű sárkány.” Pásztortűz 1934. 3. sz. XX. évf. febr. 15. 47–48. Keltezése: 1934. február. Szerkesztőségi jegyzet a cím alatt: „Felolvasta az író a Tizenegyek ünnepi estjén.” Újraközölve: Alföld 1974. dec. XXV. évf. 12. sz. 24–26., Tiszta beszéd (189–194.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (338–343.).

Az évfordulóra az Ellenzékben Krenner Miklós, az Erdélyi Fiatalokban Szentimrei Jenő emlékezett. A Tizenegyek egykori tagjai közül – Tamásin kívül – Mihály László a Nemzeti Újságban (1934. jan. 21.) és az Ellenzékben (1934. febr. 11.), Dobai István ugyancsak az Ellenzékben (1934. jan. 31.) elevenítette fel az egykori csoportosulással kapcsolatos emlékeit.