Érdemes percek egy irodalmi körúton^*

Négyen indultunk el Budapestről: Bánffy Miklós gróf, Ligeti Ernő, Kemény Jánoska és én. A miskolci vonatnak egy második osztályos fülkéjében ültünk. Künn, ahogy az „Ojság” is írta, sakterhideg volt és metsző időjárás. Mi azonban, szegény vándor erdélyi írók, meleg szeretettel néztük a fülkéből, hogy milyen szépen suhanunk tova a porkahavas mezőkön.

Egyebek között arról is szó került, hogy ki mit olvasson fel a miskolci estélyen. De mindenekelőtt azt szerettük volna kisütni, hogy a gróf úr mi érdemeset és alkalomszerűt mondhatna, amikor válaszolni fog a pódiumról a megnyitó üdvözlésre.

– Ki rendezi tulajdonképpen az estélyt? – kérdezte Bánffy.

– A Lévay József Irodalmi Egyesület – felelte Ligeti.

A gróf úr gondolkozni látszott, majd így szólt:

– Ki volt tulajdonképpen az a Lévay József és mit írt?

Egymásra néztünk, mert fogósnak tetszett a kérdés. Kiderült, hogy nagy szükség volna most egy tanárra, mert az biztosan rögtön tudná. Végre felrémlett nekem az iskolakönyvekből valami. Gondoltam, ha butaságot mondok is, magunk között marad.

– Nem ő írta azt a tengeri mormolást? – szóltam.

– Mifélit? – néztek rám.

– Hát Mikesről, hogy egyedül hallgatja tenger mormolását.

Ligeti fogékony volt, és rögtön rácsapott:

– Hát persze! Az a Lévay verse. Mikesről!

– Biztos? – kérdezte a gróf úr.

Ligeti visszább húzódott.

– Kilencvenöt százalékban – felelte.

Ez már nem tetszett a gróf úrnak. Csalódottan jegyezte meg:

– Pedig Mikes nagyszerű lett volna.

Megérkeztünk Miskolcra. Ligeti s én bemenet egy miskolci öreg úrral ültünk közös autóban. Az öreg úr székely volt, Gálffynak hítták.

– Nem volt székely ember ez a Lévay József is? – kérdeztem tőle a kocsiban.

– Nem.

– De szerette a székelyeket – fűztem tovább.

– Hát ki ne szeretné itt a székelyeket! – mondta az öreg úr. – Hiszen itt is sokan vagyunk s igyekeztünk becsületet szerezni a székely névnek.

Bólogatni kezdtem erre, és így szóltam:

– Mi, székelyek mindenüvé elhányódunk, mint Mikes Kelemen.

Az öreg úr sóhajtott egyet:

– Hej, szép verse az Lévaynak!…

Előadás előtt odaszóltam csendesen a gróf úrnak:

– Száz százalék.

S a megnyitó előadásban a gróf úr nagyon meghatóan beszélt Mikesről, ki nekünk atyánkfia volt.

Nyíregyházán a vármegye vendégei voltunk. Gyönyörű palotája van ott a vármegyének. Elöl a főispán lakik benne, egy fiatal, okos és rokonszenves férfiú. S hátul a tisztviselők. Itt kaptunk mi is kitűnő szállást a vendégszobákban. A gróf úr és Kemény János az emeleten s én Ligeti Ernővel alol, közös szobában. – Megérkezésünkkor mindjárt ruhaváltáshoz láttunk. Borotválkozás közben jön a hajdú, kit a gondozásunkra rendeltek s átad két levelet. Látom, hogy az enyim „Tamássy”-nak van címezve. Nem baj, gondolom, ha már így kitüntettek két „s”-sel s „y”-nal. A szándék a fontos. Nézem a Ligeti Ernőét s hát az is így szól: „Ligethy Ernő”. Erre sem szóltam egyebet, csak ennyit:

– Lám, bontsd fel, Ernő, belül mi van?

Ernő felbontotta, s közölte velem, hogy igen előkelő helyre vagyunk meghíva.

– Rendben van – mondtam –, végre tiszteli valaki az írókat is.

Kicsi idő múlva ismét bejött a mi gondozó hajdúnk. Jó arcú és huncut szemű ember volt. Kedvem jött, hogy egy kicsit barátkozzam véle s így szóltam:

– Nagyon előkelő hely ez a Nyíregyháza!

A hajdú nem felelt semmit, hanem csak rám nézett s megcsillant a szeme, mintha értene engem.

Lefekvés után egy verseskönyvet nézegettem, amellyel egy rokonszenves barna nő tisztelt meg Miskolcon. Olvasás után a szemüvegemet az éjjeliszekrényre tettem. Másnap, amikor megérkeztünk Debrecenbe, hát a szemüvegem nincs sehol. Sem a papucs, ami szintén az ágy mellett volt. Hamar telefonáltunk Nyíregyházára, hogy ott maradt a papucs és a szemüveg. Aznap este Kóstól kellett pápaszemet kérnem, hogy fel tudjam olvasni a novellámat. Reggel hallom, hogy a hajdú azt üzente vissza, hogy a papucs megvan, de a szemüveg nincs sehol. El is küldte szépen a papucsot, s én azzal tovább mentem Szolnokra, ahol még aznap este szintén a Kós pápaszemével olvastam fel. Reggel veszem a megkerült papucsot, amit még Amerikából hoztam volt, de amint dugnám belé a lábamat, úgy érzem, mintha volna valami benne. Nézem, hogy mi, s hát a szemüvegem!

– Ej, azt a huncut hajdúját! – mondtam.

De nem haragudtam rá. Tartozott vele, hogy eldugja a papucsomat s a papucsban a szemüveget. Valahogy meg kellett mutatnia, hogy tudnak ők mások is lenni ott, Nyíregyházán, nemcsak előkelők! Pajkosok és játszik, ahogy illik is egy vármegyéhez.

Szolnokon is nagyon jól telt az idő. Estély után olyan bankett volt, amelyen legalább százan voltak jelen. Mellettem egy székely származású ügyvéd ült, aki büszkén mesélte, hogy őt egyszer Budapesten megszólította egy japán, s japánul akart vele beszélni, olyan mongolos neki az arca. Szembe velem a főrabbi foglalt helyet, akinek viszont én kezdtem dicsekedni. Azt mondottam neki, hogy az Ábel második kötetében nagyon jó szívvel írtam a szegény szakállas zsidókról, s szeretném, ha egy főrabbi is elolvasná, hadd lám, nincs-e zsidó szempontból valami zökkenő benne.

A főrabbi kedvesen és szelíden rám nézett és csak ennyit mondott:

– Én azt hiszem, maga csak maradjon a székelyek mellett.

Nemcsak bölcs ember volt, hanem igazi jó pásztora is a híveinek. Neki is kezdettem, hogy a szívembe véssem okos tanácsát, s mintha az Isten is úgy akarta volna, ahogy a főrabbi, éppen akkor megjelent a székelyek képviselője is. Ez egy kedves fiatalember volt, aki odajött, a vállamra tette a kezit, és így szólt:

– Nem ismersz, ugye?

Hiába néztem, mert csakugyan nem ismertem meg. Hamarosan kiderült, hogy székelykeresztúri, és együtt jártunk az udvarhelyi gimnáziumba. Sovány, hosszú harisnyás fiú voltam akkor, s ő úrifiú. De most tisztelt engemet a lelkiből, s örvendettem a baráti találkozásnak én is. Nem is váltunk el egész este. Vacsora után még elmentünk a kávéházba, s nagyon kitettük egymásnak a lelkünket, mert egy kicsit ittunk is volt.

Éjjel két óra felé így szólott hozzám:

– Gyere fel egy kicsit hozzám! Nézd meg a lakásomat!

– Késő van – mondtam.

Megölelt, és olyan gyermekes ragaszkodással kért, hogy felmentem. Három szobája volt. Egy kitűnő várószoba, egy gyönyörű orvosi rendelő, s hálószobának egy valóságos székely fészek. Kicsorduló örömmel magyarázta, hogy a rendelőt a kitűnő gépekkel együtt a keresetiből vette, a bútorok mind hazaiak, amiktől csak halálakor fog megválni. Székely varrottasokat mutatott, ágyterítőt, falusi törölközőket: igazi székely dolgokat az igazi székelynek.

Mert ő csak ott született a Székelyföldön, de a neve mutatta, hogy a származása idegen.

S végezetül egy kis üveget vett fel az asztalról; kétdecis, ha lehetett. Felemelte áhítatosan, rám nézett, és így szólt:

– Ebben hazai szilvapálinka van, igazi!

Ideadta a kezembe és láttam, hogy mondani szeretne valamit.

– No, szólj! – biztattam.

– Ha nem haragudnál meg, s ha megtennéd, kérnélek valamire.

– Szólj hát!

– Tedd meg, légy olyan szíves, hogy itt ezt a pálinkát úgy köszöntsd el, ahogy otthon szokták a székelyek.

Megértettem és így szóltam:

– A Jézus ne hagyjon el minket!

Boldog volt, s elköszönte ő is. Közben a főrabbira gondoltam, és úgy találtam, hogy aki megteheti, az tényleg írjon csak a székelyekről: erről a fajtáról, amely megbűvöli az embert, mint a kígyó.

Debrecenben olyan jól éreztük magunkat, hogy majdnem ott maradtunk. Azaz nem egészen jól mondom, mert az ottmaradást nem mi idéztük volna fel, hanem az elsiető vonat. Nem szeretek sem futni, sem sietni.

– Ha lassan járunk, tovább érünk – mondtam.

A gróf úr, mint felelős „színigazgató”, a nagy sietségben odaszólt nekem:

– Most nincs idő a humorra! – s már robogott is véle az autó. De hiába sietett olyan erősen, mert tudott hajtani az a sofőr is, aki után én ültem Ligetivel. Tetszik nekem a nagy száguldás, ha én közben nyugodtan ülhetek. Most azonban megzavarta az élvezetemet valami. Mint a Bartalis fülében a falusi csend, az én fülemben is fúrtak-faragtak a gróf úr szavai:

– „Most nincs idő a humorra!”

Mind jobban és jobban lázadt bennem az író. Ilyeneket mondtam magamban: nagyon kedves ember ez a Bánffy, de abban nincs igaza, amit mondott! De hogy is lehet ilyent mondani, hiszen ő is ért jócskán a humorhoz! S tudhatná, hogy a szerelemre, a humorra és a halálra mindig van idő. Lennie kell! Különben felbomlik a világ rendje. Vagy ha nem bomlik fel, egye meg úgy, ahogy van, a fene…

Duzzogva ugrottam ki az állomás előtt az autóból, s hát a gróf úr is ott van még a nagy csarnok elején, s ott Kós és Kemény János. Ahogy megpillantanak engem, intenek, hogy hamar, hamar! S már nézik, hogy hol lehetne leggyorsabban kijutni a vonathoz. Szemben volt ugyan egy kivezető ajtó, de úgy állott ott egy vasúti, mint valami alabárdos.

– Erre! Itt! – mutatja a gróf úr és megindul gyorsan elöl. S két-három lépéssel hátrébb én is a nyomukban. Látom azonban, hogy az ajtónál megtorpannak, mert a vasúti nem akarja kiengedni őket. Valamelyik debreceni kísérő azonban feltalálta gyorsan magát, s rászólt keményen a kapusra:

– Nyissa ki, hiszen ez az úr kegyelmes!

Erre az ajtó rögtön kinyílt s a gróf úrék kimentek. Én is utánuk akartam suhanni, de látom, hogy a kapus az orrom előtt bé akarja csukni az ajtót. Erre mondhattam volna én is neki, hogy most nincs idő a humorra, de ehelyett tekintélyesen rászóltam:

– Eresszen, nem lássa, hogy én is kegyelmes vagyok!?

Az ajtó megnyílt, s kimenet hallottam, amint a kapus duzzogva mondogatja:

– Kegyelmes… Kegyelmes… Mindenki kegyelmes…

Ligeti látta s hallotta a dolgot. Fent a vonatban, már menet közben, nevetve beszélte el a gróf úrnak. Megvártam, amíg befejezte az egészet, s akkor így szóltam:

– Tudja-e, gróf úr, hogy én mért csináltam az egészet?

– Mért?

– Azért – feleltem –, hogy megmutassam: nincs az a sietség, amely ne engedne legalább egy kicsi időt a humorra.

Kecskemét varázslatos város. Vendéglátó gazdám egy folyton kacagó, kedves tanár volt. Kitűnő költő is. A gyöngyöző mustot juttatta folyton az eszembe. Este, mikor mentünk ketten az előadásra, táncolt a téli vihar és seperte a havat. Furcsán hatott rám ebben a tündéri városban a zordság. Felforralta a véremet, játszivá tette az idegeimet.

Nem csodáltam volna, ha törökül kezdek hirtelen beszélni. De cselekedni akaratomon kívül is törökül cselekedtem. Az előadáson nem a műsorban álló szamaras novellát olvastam fel, hanem egy másikat. Vacsora után pedig szerettem volna, ha fátyolos nők táncolnak előttem. De nem táncoltak fátyolos nők, sőt az asztalnál sem kedvezett nekem nőkben a szerencse.

Örömmel feküdtem le.

S a jó ágyban aztán különös dolog történt velem. Azt álmodtam, hogy hajdani időkben élek s valahol Keleten. S bocsánat a jó barátoktól s a hölgyismerősöktől, de abban a hajdani időben s ott Keleten bizony szamár voltam én. Ott állottam felnyergelve és úti poggyásszal megrakva egy istálló ajtajában. A gazdám valami adószedő volt, s indulás előtt jutott eszibe, hogy elfelejtett valami szükséges dolgot megvásárolni. Otthagyott engem tehát és elment, hogy a szükséges dolgot megvásárolja. S alig ment el, egy szép fiatalember jelent meg az udvaron, a gazdám feleségének a kedvese. Nagy izgalomban volt a fiatalember s arra kérte a gazdám feleségit, hogy a szamarat rögtön ajándékozza neki, mert el akarja adni, mivel sürgősen pénzre van szüksége. A gazdám felesége szabadkozott egy ideig, de végül mégis odaadta neki a szamarat, vagyis engemet. A fiatalember akkor elhajtott engem és eladott. Harminc tallért kapott értem. De én abban a pillanatban átváltoztam szerelemmé, s visszarepültem az adószedő kapujába. Ott meghúzódtam, s hát a gazdám nemsokára jön, s hozza a szükséges dolgot, amit megvásárolt. Kérdi a feleségétől, hogy hol van a szamár? Erre a felesége elmondja neki, hogy nagy csoda történt, mert alig távozott el, a szamár átváltozott kádivá, s azt mondta, hogy neki most sürgősen a bíróságra kell menni, mert ott egy nő felett kell neki ítélkeznie, aki megcsalta az urát. Egyéb sem kellett az adószedőnek, hamar megtöltötte a zsebeit zabbal, s mint a sebes szél, elindult a bíróságra, hogy az ítélőszékből visszacsalogassa a szamarat. Erre már én is kíváncsi lettem, s a szerelemből hamar kádivá változtam, s beléültem az ítélőszékbe. Nemsokára jött az adószedő, s egyenesen felém tartott a nagy igazságtévő teremben. Kivett egy marék zabot a zsebiből, és mutatta nekem, hogy né mit kapok, ha jövök. Nekem tetszett a dolog, otthagytam a bíróságot, és elindultam az adószedővel. Útközben találkoztunk a szamarat elcsaló fiatalemberrel, s magunkkal vittük őt is. Otthon aztán megállottam az udvaron, majd így szóltam az adószedőhöz:

– Láttál-e már bölcs kádit, te adószedő?

– Ne beszélj, hanem gyere, mert meg akarlak nyergelni! – mondta az adószedő.

– Hát ha nem láttál, akkor most látsz! – feleltem neki. – Mert te nem engemet fogsz megnyergelni, hanem ezt a fiatalembert. Nyergeljed meg hát hamar és indulj utadra! S ne félj, mert amíg odaleszel, én vigyázni fogok a feleségedre.

Így is történt a dolog.

S reggel, amikor felébredtem s visszaidéztem az álmot, egyszerre eszembe jutott, hogy én ezt az Ezeregy éjszakából olvastam valamikor. De tudtam azt is, kinek a bosszúműve ez az álom. A szamár bosszúja volt, akit én megírtam abban a novellában, melyet mellőzésre ítéltem a tegnap este a pódiumon.

Így él és hat az irodalom, szamarak jóvoltából.

Szegeden munkás és értékes ifjúság van. Láttam, hogy szívesen vennék, ha töltenénk velük is időt. Én is örömmel vagyok körükben, s szóltam a többi írótársaimnak is, hogy előadás után s vacsora után verődjünk össze valahol az ifjúsággal. Össze is verődtünk az egyik kávéházban, és nagy volt az öröm. Kós Károly, Kemény János és Ligeti színjátszó művészekkel ültek egy másik asztalnál, de kicsit később Kós és Ligeti is átjött a fiatalok asztalához.

Kitűnő hangulat bodrozott az ifjú és népes asztalnál. Örvendettek a fiúk nekünk is, s éppen aznap jelent meg Buday Gyurkának is egy szép új rajzos könyve, angolul.

Én kezdetben az asztalfőn ültem, de hogy Kós átjött, őt csaltam a megtisztelő helyre. Mindenképpen megilleti őt ez, s azonkívül ünnepi hónapja is volt neki a december: ötvenéves ember és huszonöt éves író volt akkor éppen. Így esett, hogy éppen Kós mellé kerültem, de szorosan melléje, mert tömötten voltunk az asztalnál. Én erre beszéltem, s ő arra. S egy idő után hallom, mintha rólam beszélne Kós. Igyekeztem nem figyelni oda, mert annyi hamar kiderült, hogy engemet szapul s ócsárolja írói erényeimet, de a fizika törvénye ilyen közelről menthetetlenül érvényesül, s egy-egy szó mindenképpen beszalad az ember fülén. Kínos dolog volt, hogy a jelenlétemben s mégis a hátam megett szidjon valaki. Elmenni nehéz és feltűnő lett volna, így hát odaszóltam Kósnak:

– Miről van szó?

– Te ne figyelj ide, nem neked beszélek! – felelte Kós.

– De nem tudok megsüketülni, ha már itt ülök! – mondtam.

Kós hajthatatlan volt, és így szólt:

– Eridj, beszélj arrafelé, s ne figyelj ide!

Félbehagytam az érdeklődést s félbe Kós is a szidást. Aztán még beszélgettünk egy ideig, majd hazamentünk. Másnap feljöttünk Budapestre, s feketekávéra Móricz Zsigmondékhoz mentünk. Kós is, én is. A háziasszony kitűnő szilvapálinkát adott nekünk. Én a negyediknél megálltam, Kós pedig a maga szókimondó és ízes módján kezdte a véleményeit kifejezni. Rendkívül élveztük mindnyájan, hiszen olyan volt, mint egy sodrából kijött török basa. Arról panaszkodott, hogy itt, Budapesten, milyen rengeteg sokan hátralékban vannak a könyv- és a folyóirat-előfizetésekkel, különösen az előkelőbbek.

– Szorítani kell őket! – mondtam. – Ha kell, kíméletlenebb eszközökkel!

Kós egyszerre felfedezte, hogy ő egyben a Szépmíves Céh igazgatója is.

– Azt már nem, barátom! – felelte. – Az előfizetőt meg kell becsülni.

– Minél előkelőbb, annál inkább.

– Úgy van!

– S ha az illető nem fizet, még annál inkább.

– Úgy van!

Kós meglepett ezzel a gyöngédséggel, s így szóltam:

– Bezzeg az írókról nem beszélsz ilyen szépen.

– Nem hát! – mondta Kós.

– S miért nem?

– Azért, hogy dögöljenek meg! – felelte Kós.

Ez ugyanaz volt, amit az én fülemmel akart Szegeden. Túlzott kívánság, amely ha megfoganna, tényleg dögvész módjára irtaná ki a Helikon szabad írói táborát. De ez nem hajtana semmi üzleti hasznot, mert könyvet még vesznek néha-néha, de amint éppen a tegnap olvastam: a csontvázat egyáltalán nem.