A fekete zongoránál*Hallom az érdekes eseményt, hogy jövő kedden Ady-estélyt rendeznek Nagyváradon. S ha igaz, Hatvany Lajoson és Zsolt Bélán kívül maga Reinitz Béla is szerepelni fog azon az estén. Gondolom, nagyon érdekes dolog lesz ez. Onnét gondolom, mert én már kicsiben hallottam ezt a műsort, illetőleg csak a gerincét, Reinitzot magát. Nem is olyan régen. Azóta is a nyelvem hegyén, sőt a szívem kapujában van, hogy beszéljek róla, s most ez az alkalom éppen jó keret nekem a vallomásra. A dolog úgy kezdődött, hogy minapi budapesti időzésem alatt a fülébe jutottam Hatvany Lajosnak, s üzent nekem, hogy szívesen lát vasárnap este vacsorára. Én voltam ugyan már azelőtt is Hatvany házánál vagy kétszer, de most mégis váratlanul ért a megtiszteltetés, mert az utóbbi időben olyan híreket hallottam Hatvanyról, hogy a barátságot az írókkal felmondta s író látogatókat még csak nem is fogad, nemhogy maga hívjon ilyeneket. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a meghívás némiképpen demonstráció az elterjedt hírekkel szemben, s különös volt, hogy erre a felette barátságos, sőt békekötési szerepre éppen engemet választott, aki sem neki való író nem vagyok, sem pedig kiváló társadalmi lény. Este nyolckor ott vártam a Központi kávéházban a Hatvany autóját, amikor bejött egy úr és engemet keresett. Magasnak mondható úr volt, vastag a hangja s termete egyaránt, s ahogy jött a levegőben lengő sétapálcájával és széteresztett kabátjában, kettőt gondolhattam volna róla. Vagy azt, hogy egy Zola-figura, ki szemlét tartani béjött a kávéházba, vagy azt, hogy egy vidéki földbirtokos, aki tekintet nélkül, s csupán, hogy lásson, engemet keres. Mielőtt azonban megállapodhattam volna bármelyik gondolatomnál is, odajött és egész lényéhez találó régi jó világiasan azt mondta: – Reinitz. Ránéztem, s akkor hozzátette: – Mehetünk, itt az autó. Kiderült, hogy ő is hivatalos Hatvanyhoz, s jött, hogy felvegyen engemet is a kocsira. Mehettünk is volna, de egy meghívott fiatal hölgyre kellett még várnunk. De Reinitznak szerencséje volt, két dologban is. Az egyik az volt, hogy a szomszéd asztalnál egy urat fedezett fel, akit úgy üdvözölt, mintha diákkora óta nem látta volna, át is ült mindjárt hozzá, s így se neki, se nekem nem kellett azon törnünk a fejünket, hogy égből pottyant megismerkedésünk első perceiben miket mondjunk egymásnak. A másik szerencséje az volt, hogy nyugodtan kibeszélhette magát, mert a fiatal hölgyre legalább húsz percet kellett várnunk. Megérdemelte azonban, mert kedvence lett a társaságnak, sőt magának Hatvanynak is, aki egyenesen hercignek nevezte. Így indult el fél kilenckor az autó: festővel (aki hölgy volt), zeneszerzővel és íróval megrakodva. Sőt útközben még felvettünk egy írót, aki azonban csak lelkileg volt kövér. Hatvany lent a kapunál fogadott minket, jelezve, hogy úri módon fogadja azokat, akik úri módon jönnek. S megismerkedtünk egy fiatal asszonnyal is, aki nemcsak háziasszonyi szerepében volt a legkedvesebb, hanem szociális vallomásaival és tiszta emberi hitével az este folyamán mindnyájunkat elragadott. A környezet tehát olyan volt, hogy kívánta a szellemet, s mi igyekeztünk is szellemesnek lenni, ami talán nekem sikerült a legkevésbé, mert Hatvany olyan jó szivarral kedveskedett, ami inkább csábított élvezetre, mint világnézetem kifejtésére. Ezt azonban nem bántam meg, mert így pihentebben vetettem rá idegeimet az este fénypontjára, amely azzal kezdődött, hogy Reinitz Béla a zongorához ült. Én kértem őt, hogy adjon elé valamit Ady-dalaiból. S ez a darabos, sűrített magyar úr olyan kedves volt, hogy nem kérette magát, hanem szó nélkül felállt és játszani kezdett. Elég közel ültem hozzá, hogy az arcát is láthassam. Furcsákat lát néha a szemem. Most például azt láttam, hogy a nagy hideg zongora úgy áll Reinitz előtt, mint egy kamasz, aki feszültig tele van szenvedélyekkel, aki sírni és lázadni egyformán készen van. Reinitz értett ahhoz, hogy sírjon is, lázadjon is. Öt-hat Adyt játszott rajta. Kezdte a medve puha és lusta erejével, énekelte is a verset, s közben borzolni kezdte a szőrét a medve, míg végül egy öregedő oroszlán ült a zongoránál, aki visszafiatalodott idegekkel és a rekedt erő meg-megáradásával idézte fel a régi buja, zsákmányos időket: magát és annak az időnek lomha, díszes fejedelmét. A végén azt mondtam Reinitznak, hogy köszönöm s majd írni fogok erről. De ez nagyon nehéz. Megírni valakit, aki a nagy áradásban odaállott volt a Tisza gátjára, és még most is ott áll rekedten, egy-egy ritka mozdulattal, az idők jelei felett, a gáton, a magyar fekete zongorán.
A hivatkozás helye Jegyzet
A fekete zongoránál. Brassói Lapok 1933. dec. 6. 280. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. december. Újraközölve: Tiszta beszéd (169–171.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (325–327.). |