Szabó Dezsőről^*

Nagy divat volt éveken keresztül Szabó Dezsőről írni. Az ifjúságot kivéve, gyanús is volt majdnem minden róla szóló írás, mert vagy megbúvást lehetett sejteni az oroszlán oldalába, vagy éppen magának az oroszlánnak ráuszítását más nemes vadakra.

Nekem is lett volna okom rá, hogy írjak róla. Nem arra a személyes okra gondolok, amikor feldühítvén őt, elejébe dobták a Szűzmáriás kifályfit, hogy széjjelmarcangolja, hanem inkább azért írhattam volna, hogy őszinte írás is essék róla.

Nem tartozom abba a romantikus iskolába, amely a vakság elnyerésére azt az egyszerű, de mutatós módot használja, hogy felnéz a nagy emberre, de éppen Szabó Dezsővel kapcsolatban megjegyezhetem, hogy én is „felnézni” vágytam reá. Tanulmányai és cikkei alapján s Az elsodort falu alapján az volt a képzeletem róla, hogy egy kis magyar templomban aránytalanul nagy és csodálatra méltó képet látok. Így magamban büszke voltam erre a magyar képre, s bár az én színeimet s vonalaimat soha nem láttam benne, mégis vágytam arra, hogy idegeneknek mutogassam, mint rendetlen mennyiségű nemzeti vagyont. Ez a gyermeki büszkeségem akkor sem hagyott el, amikor, s éppen imádkozás közben, leköpött engemet a kép.

Szépen letöröltem és továbbmentem, hogy végezzem mindennapi dolgomat. Aztán jött egy idő, úgy két éve forma, amikor ráadásul a szellemre, megismertem a fizikumot is. Ott ültem kicsi társaságommal a Philadelphia kávéházban, s Szabó Dezső meghallván, hogy az egyik, aki ott ül, az én vagyok, odaüzent nekem, hogy menjek az asztalához, ha nem haragszom. Nálunk, magyar íróknál szerfelett szokás ugyan még őszinte kritikáért is haragudni, én azonban még egy olyan otromba kiirtási szándékért sem haragudtam, amilyent Szabó Dezső talált ki. A támadó cikke kétségtelenül jól volt megírva, gyilokkal, hévvel és szellemmel: s szóljon bár rólam egy ilyen cikk, gyönyörködni tudok benne. S hogy azóta is nemcsak élek, hanem írok, az nem az ő hibája, hanem a mese érdeme, amely veszélyek közt még szebbre kerekedik.

Így történt, hogy odamentem a Szabó Dezső asztalához. Nagyon barátságosan, sőt felállva fogadott engem. Szép volt ez tőle, nemcsak azért, mert korban húsz év különbség van közöttünk, hanem főképpen azért, mert ő szellemileg még húsznál is többet vélt. Természetesen ezt nem mondta, nehogy én reáhagyjam, s neki olyan messziről kelljen beszélnie velem.

Az irodalomról beszélt akkor is, egyetemes vonatkozásban. Közben gondja volt arra is, hogy csúf, rám támadó cikkét megemlítse, azzal a hozzáfűzéssel, hogy ő bizony nem azt akarta azzal a cikkel, amit mások csináltak véle. Őszintén szólva, jobban szerettem volna, ha vagy nem említi, vagy ha igen, akkor hihetőbb kifogással. Mert szép dolog ugyan a vendégszeretet, de kérdés, hogy nem szebb-e az emberi őszinteség és férfiasság?

Igen, a férfiasság.

Kétélű főnév ez, s éppen úgy szép: a két élével. Azt nem bánom, hogy a kettő közül az egyik milyen örömökre vonatkozik, de a másikat állandóan szeretem látni szellemi működés közben. Igyekeztem is szemmel tartani Szabó Dezsőnél ezt az élet, de megvallom őszintén: nagyon vigyázatos és fürge munkát kellett kifejtenem. Külsőség ide vagy oda, de azért ilyen megfigyelő munka közben nagyon jól fog. Például kemény, férfias kézfogás, amit szeretek értékén felül becsülni. Az izmot, vagy legalább a keménységet is szeretem kilátni a ruha alól, mert érdekes ugyan, ha egy puha és omlatag test elkápráztat szellemességével, de nem tudom, hogy a testnek higgyek-e, vagy a szavaknak? A férfiarcról is szeretem azt gondolni, hogy rokonságban van a bronzzal, vagy legalább a kővel, mert ha puhaságával szép, rögtön tele leszek előítélettel.

Ilyen emlékeim vannak a Philadelphiából, de mostanáig mindezekről nem szóltam senkinek, mert a szellem elragadó volt. S így természetes, hogy ismételten kívántam hallani ezt a szellemet.

Hallottam is mintegy három héttel ezelőtt, Budapesten.

A dolog úgy történt, hogy valamelyik bátrabb és edzettebb diákegyesület felkérte Szabó Dezsőt, hogy beszéljen nekik a nyilvánosság előtt. Az előadás a Zeneakadémia nagytermében hangzott el. S mivel azelőtt én sohasem láttam volt Szabó Dezsőt a nyilvánosság előtt, s mint legendás közönség-elragadót sem ismertem, nagy élvezetre várakozva ültem fent az erkélyen. A nagy terem zsúfolásig tele volt, jórészt diákemberekkel, s amikor Szabó Dezső a felcsigázott fiatalok előtt végre megjelent, erős és egyöntetű zaj támadt az ünneplésre.

Próbáltam úgy figyelni, ahogy csak tudok.

A mesteren fekete-szürke csíkos nadrág volt s fekete kabát, ami bejövet az előadói asztalhoz, gombolatlanul lebegett. Élénk, de nem túlzott lépésekkel jött, nagyon megnyerő magatartással. Az asztal előtt megállva, diszkréten köszönt a közönségnek, és nyomban leült. Az egyöntetű taps javában zúgott még, s azután is vagy két-három percig, de Szabó Dezső többet nem állt fel, sem ültéből nem bólintott vissza, hanem jobbra-balra pislogott, hogy számba vegye a közönséget.

Az előadás egy tízperces szünettel mintegy három óráig tartott. Végig ültéből beszélt, magyarázó kézmozdulatokkal. Néha hátrább tolta maga alatt a széket, de az asztalhoz közelebb mégis jobb lehetett, mert hamarosan visszahúzta mindig. Megmondta már a bevezetésben, hogy újat nemigen fog mondani, hanem csupán azokat a gondolatokat foglalja össze, amelyeket a hallgatóság és az olvasóközönség írásaiból is jól ismer. Én is ismertem most összefoglalt eszmevilágát, de mégis újszerűen hatott rám. Ennek a titka elsősorban nem az előadás módja, amelyik közönségnek szóló mesteri munka volt, hanem a titka inkább a ragyogó szellem, amely igazságot, bátorságot és látókört ad minden mondatával. Beszélt a Tiszák „liberalizmusáról”; a korszerű nagy vajúdásról, amelyben minden fajta a neki megfelelő államformát keresi; a megújhodó demokráciáról; a parasztságra épülő új magyar politikai rendszerről; a rettenetes germán veszedelemről; a zsidókérdésről, sőt a lélekelemzés tudományáról is.

Úgy vettem észre, hogy az elfogultságai sokat tompultak.

Egyetértettem véle, és tapsoltam neki.

Aztán a sorsára gondoltam, amely sokkal mostohább, mint ahogy kijár egy nagy szellemnek. És sajnos, nem is gyümölcsözik annyit ez a mostoha sors, amennyire kötelezi a nagy szellemet. Néha kisüt ugyan a nap, viharok is vannak, de jórészt mégis kietlen ez a tájék.

Nincs itt nyár. Termő és dús nyár.

Nem alkotó szellem, hanem fényűző szellem. Hiányzik belőle valami, ami lehetetlenné teszi, hogy betöltse a törvényt.

Talán éppen a tengely, amely szilárdan tartaná a világító szellemet, miközben az lefutja a pályát, a bölcsőtől a sírig.

Nőnek kellett volna születnie, hogy a legnagyobb lehessen.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Szabó Dezsőről. Brassói Lapok 1933. dec. 3. 278. sz. 11. Keltezése: 1933. december. Újraközölve: Virrasztás (Szabó Dezső címmel, Méltatlan karcolat egy oroszlánról alcímmel – 152–156.) és Tiszta beszéd (166–169.), Jégtörő gondolatok I. kötet (241–244.)