Próféta, töklámpással^*

Zilahy Lajosról van szó, abból az alkalomból, hogy a budapesti Magyar Színházban sikerrel játsszák A tizenkettedik óra című darabját. Ennek a hajlékony és kétségtelenül jó szimatú írónak nem ismerem minden munkáját. Jó néhány cikkét olvastam, s láttam darabját, a Süt a napot. Egyéniségéről, emberi és írói karakteréről egy kissé sokat is hallottam. Személy szerint csak egyszer találkoztam véle s akkor is a Fészek Klubban. Nem hatott rám túlságosan kedvezően: rendkívül öntelt volt, de nem úgy, mint egy író, hanem úgy, mint mondjuk egy minisztériumi főtitkár. Túlságosan hölgyeknek való szemei és modora nem ébresztettek bennem rajongást.

De ez esztendőkkel ezelőtt volt s gondolom, hogy azóta ebben a minőségben is sokat fejlődött. Sajnálom is az elmulasztott alkalmat, hogy ezelőtt három héttel nem lehettem jelen Bethlen Margit grófnénál, ahol Hunyady, Indig, Szántó Györgyék s velük Zilahy is szellemes társaságot alkottak. Sajnálom azért is, mert amint hallom, Zilahy nagyon elismerő kifejezéseket használt Ábel a rengetegben című regényemre. Legalább megmondhattam volna neki, hogy unom már azt az egyöntetű helyeslést, amellyel ezt a regényt itt és amott fogadják. Ha ezt megmondhattam volna neki, legalább most nem tűnnék annyira hálátlannak, mint amennyire tűnök.

Mert a tegnap este, amíg hallgattam A tizenkettedik óra előadását, bizony egyre jobban csodálkoztam és egyre jobban elszomorodtam. A darabnak nagy híre volt már a bemutató előtt, s a kritikák olyan hangon írtak róla, mintha a háború utáni magyar drámairodalomban határkövet szándékoztak volna felállítani. Nagy esemény volt a dolog irodalmilag is, de legfőképpen prófétai vonatkozásban. Írók között és kávéházakban zsúfolt szavakkal beszéltek Zilahy vakmerő darabjáról, s szinte bántó volt az az egyetlen ellenszegülő hang, amelyet az egyik napilap főszerkesztője használt ebben az ügyben, ha nem is a darab ellen, hanem Zilahy pacifizmusa ellen. Ekkor már azt hittem, hogy itt durva igazságtalanság történik egy íróval, aki a pacifizmust meri hirdetni ebben a megcsonkított hazában.

Gondoltam tehát, hogy megnézem a darabot.

Nagy és elszánt dolog nálam a darabnézés, mert igen gyakran rajta szoktam veszteni. Hetekkel ezelőtt is, feljövetelem után nemsokára, boldogan mentem el a Belvárosi Színházba, hogy megnézzem Arisztophanész modernizált darabját, a Lysistratét. Hát én kezdtem is megnézni, s bár türelmes embernek ismerem magamat, az első szünetben mégis eljöttem a színházból, mert határtalanul bosszantott, hogy szegény megboldogult Arisztophanészt csak azért háborgatta Emőd és a színház, hogy ennek ürügye alatt egy sekély és irodalmilag értéktelen külvárosi kabarét mutasson be.

Azt hittem, Zilahy kárpótolni fog engemet bőven.

S akkor felment a függöny, és a királyi palota bejárata előtt egy irtó nagy, szőrmefedeles gárdista katonát láttam, akihez odajött egy kopott ruhájú civil, és arra akarta rábírni a katonát, hogy árulja el neki: vajon a mai napon el fogja-e hagyni a király a palotát, mert ő a lábai elé akarja magát vetni, és úgy átadni neki a nagy iratcsomót, melyben benne foglaltatik a világmegváltó tervezet. Hát ez indulásnak se nem rossz, se nem jó. Gondoltam azonban, hogy a király nem fog kijönni azon a napon, s úgy is történt. Ellenben jöttek a képek, mert a darab nyolc képből áll. Az elsőben megismerkedtünk a próféta családjával és otthonával, amint éppen árverési ügyben megjelenik egy ügyvéd, aki szintén öt napja nem evett már. Egymás iránt melegednek, és a próféta meghívja az ügyvédet szafaládévacsorára, ahol keseregnek azon a gonoszságon és nyomoron, amelyben fetreng az emberiség. A kép végén a próféta elrohan hazulról, mert a felesége utolsó embernek nevezi, amiért nem tud kenyeret szerezni a családjának. S a következő képben az őrültek házában látjuk a prófétát, ahol nagyon öntelt válaszokat ad a főorvosnak, kinek a felesége éppen akkor telefonál, hogy kit híjjon negyediknek az esti bridzspartira. Végül a próféta egyedül marad az őrrel, akit egy cselvetéssel lefog, elveszi tőle a kulcsot, és futva elszökik a bolondok házából. A harmadik képben egy falusi templomban látjuk viszont a prófétát. Már szakálla van neki, mert az erdőkben bujdosott, s ugyanazt csinálta, amit itt a templomban: lázítja az embereket a mai erkölcsi rend ellen, s ecseteli a maga felfogását, amely sem itt, sem az egész darabban sehol nem domborodik ki tisztán előttünk, csupán annyit tudunk meg, hogy a próféta egy mozgalmat indított, amelybe csak egészségi és erkölcsi bizonyítvánnyal lehet valakit felvenni, s amely mozgalom ugyan nem vallja a hódító háború elvét, ellenben erőszakosan akarja megteremteni azt az új társadalmi rendet, amelyben az említett orvosi és erkölcsi bizonyítvány alapján csak jó és egészséges embereknek van helye. Itt a templomban a prófétát ugyan elnyomják és túléneklik egyházi énekkel, de néhány tanítványt mégis szerez magának. A negyedik képben viszontlátjuk a próféta elhagyott lakását és elhagyott feleségét, kinek éppen az árverési ügyvéd próbálja tenni a szépet. Hálából a minapi szafaládéért vacsorát, italt és szivart is hozott s éppen van egy rádió is reparáció végett a házban, amelyet a próféta jelen levő és munkanélküli öccse néhány mozdulattal annyira megjavít, hogy szólani képes. Megnézik a műsort s hát éppen egy Eugénesz nevű próféta beszédjét közvetíti valamelyik erdőből a rádió, s azt kezdik hallgatni. Eugénesz hangja nagyon hasonlít az eltűnt családfő hangjához, de azért nem történik egyéb, csupán az ügyvéd távozik el hirtelen. Az ügyvéd tudta is, hogy mit akar a hirtelen eltávozással, mert az ötödik képben megjelenik a próféta székhelyén, egy erdei faházban, és felkínálkozik, hogy az új mozgalom ügyésze szeretne lenni. A próféta halállal fenyegeti meg, de mégis elereszti, a szívére kötvén a titkot. Az ügyvéd elmegy, és a kormányelnök jelenik meg a faházban. Zsíros ajánlatokat tesz a prófétának, ha őt támogatni fogja politikai céljaiban, de a próféta hajthatatlan, sőt kijelenti, hogy ő maga is fellép szenátornak. Mint dühös ellenfelek válnak el, de a próféta annyira viszi a dolgot, hogy a következő, hatodik képben már mint szenátor és nagy népvezér jelenik meg a király dolgozószobájában. Éppen hadüzenetről van szó s a királyt annyira lenyűgözi a próféta egyénisége, hogy kormányelnökké nevezi ki. A prófétának ebben a minőségben az az első ténykedése, hogy az összehívott államtanácsot eltéríti a hadüzenet tervétől. Ezt egy ravasz fogással csinálja, amely úgy szól, hogy: rendben van, üzenjük meg a háborút, de akkor mi mindnyájan, az állam felelős tényezői, a hadseregszállítók s a többi felelős nagyfejűek álljunk sorba, s az első menetszázad adjon reánk sortüzet, mielőtt elindulna a háborúba. Természetesen rögtön nincs hadüzenet, hanem a következő, hetedik képben a próféta meglátogatja a családját, titokzatos módon pártfogásába veszi a családot, s megbocsátja a feleségének a pomádészagot, amely onnan származik, hogy az asszony nem sokkal azelőtt csókolózott egy vívómesterrel. Végre az utolsó képben a világkonferencián vagyunk, s néhány agyalágyult férfiú között ott van a próféta, s éppen fel akarja olvasni azt a világmegváltó tervezetet, amelyet a darab legelején át akart volt adni a királynak. Váratlanul azonban megjelenik a bolondokházából a főorvos az ápolóval együtt, leleplezik a világmegváltó prófétát és visszaviszik a kórházba.

Az író természetesen nem kíséri.

Van neki magához való esze.

Mert, ha bátornak látszik is a felületen, ez a bátorság mindig olyan, hogy a mai emberi társadalom vezetői számára számtalan mellékkijárat van nyitva. Egy zavaros és kapkodó kispolgárt tenni meg eszmehordozónak, aki a darabon keresztül tényleg beigazolja, hogy csakugyan bolond is, reám nem teszi azt a hatást, hogy itt egy komoly és számottevő hőssel van dolgom. A ködös és megfoghatatlan világ- és embermegváltás így természetesen visszafelé sül el. A hős nem hős, hanem sajnálatra méltó figura, akiből néhány száz lehet ugyan az országban, de úgy sem állanánk rosszabbul, ha egy sem volna.

Nem is dráma az én számomra a darab, hanem paródia. A drámának emberi hősei vannak, súlyos élete van, feje, vére és félelmetes ereje. Ami azonban zörög és üresen pufog, az nemcsak színdarabnak rossz, hanem bátorságnak is silány.

Mert bátor csak egy jó műben lehet az író. S inkább puszta, de biztos két ököllel, mint egy hunyorgó töklámpással.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Próféta, töklámpással. Brassói Lapok 1933. nov. 11. 259. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (171–174.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (316–320.).