Énekes madár^*

Olvastam a napokban, hogy az idei orvosi Nobel-díjat egy Morgan nevű amerikai tudósnak adták, aki nem is annyira orvos, mint biológus. Főképpen az átöröklés problémájával foglalkozik, kezdve a növényvilágtól az állatvilágig, ahová az ember is tartozik. Kutatásainak eredményét, vagyis a leszűrt igazságot, amelyet most megkopogtattak a Nobel-díjjal, hosszabb magyarázkodás helyett biológiai predesztinációnak tudnám hamarjában nevezni.

Tehát az ember élete és sorsa már sejt korában meg van határozva. A külső körülmények a lényegen mit sem változtatnak. A laikus embernek s így nekem is nem áll módomban tudományosan hozzáférkőzni az amerikai orvos ingerlően érdekes világához. Van azonban egy mód arra, hogy közelébe juthassak. Ez a mód pedig az, ha megfigyelem magamat, sorsomnak és az életemnek az útját, s ezt az utat meghosszabbítom visszafelé, vagyis megtekintem egy kicsit az ősöket is. Csakugyan megdöbbentő, hogy az ember, már ami neki a lényegét adja, mennyire meg van határozva már az ősökben. S ha valakiben sok a lényeg, mint ahogy például egy igazi íróban soknak kell lennie, akkor annál inkább.

Igaz lélekkel mondhatom, hogy életemnek fontosabb dolgait én nem teljesen világos öntudattal és szabad választással cselekedtem meg. Jobban mondva, nem úgy jutottam odáig, hogy megcselekedjem. Író sem akartam lenni soha, amíg meg nem írtam az első novellát. Amerikába sem akartam menni, hanem egyszer csak azon vettem észre, hogy megyek. Az Ábel című regényciklust, illetőleg annak megszületését sem tudom olyan biztonsággal megmagyarázni, mint ahogy például néhányan tudják, nem a magukét természetesen, hanem ezt.

S úgy tűnik nekem nagyon gyakran, hogy álom ez a világ, s én csak holdkóros vagyok, hol a holdat a fajtám, az igazság és a szépség képviseli.

Itt van például egy színdarab, amit nemrég írtam. Nem tudom, hogy miért s mi a fenének, csak írtam. Ahogy mondani szokták, a színpad technikai eszközeivel sem vagyok tisztában, sem pártfogóm nincs, aki színigazgató volna vagy befolyásos színházi ember. Egyetlen derengő pont, ahol a darab születését meg tudnám fogni, talán az, hogy szerelmes voltam. De mi köze van a színdarabnak a szerelemhez? Valószínűleg nem több, mint nekem a színpadhoz. De ha már megvan a darab, beszélni szeretnék róla. Elsősorban nem azért, mert jó, hanem azért, mert szeretem. Szeretem, mint azokat az embereket, akiket nem én választottam magamnak, hanem csak adódtak. Erről a darabról is azt hiszem, hogy csak adódott nekem, valahogy furcsán. Olyan azonban ő maga is. A címe: Énekes madár. Valami olyan keleti mese, természetes székelyekkel és időtlen székely világgal. Biztos vagyok benne, hogy én csak az első vagyok, aki írok róla. Néhányan, akik olvasták, azt mondják, hogy a legjobb, amit eddig írtam. Ez a néhány ember azonban nem színigazgató. Aki színigazgató olvasta, az csak kettő van. Ezek nagyon ellenkező véleményen vannak velem, mert nem akarják előadni a darabot. Klabund Krétakör című darabját előadták a Nemzetiben, és kétszázszor ment. Azt hiszem, az enyém is valami olyan székely Krétakör, s természetesen ennek nincs helye a magyar Nemzeti Színházban, s ha volna székely Nemzeti Színház, abban még kevésbé volna helye. Nem baj azonban, így még kedvesebb és emlékezetesebb a dolog. Pénzt nem vesztek véle, mert nem pénzsóvárgásból íródott. Kedvvel csináltam és bódulatban, mint a gyermeket, de kedvesnek és szépnek született, s bizonyosan lesz is belőle valaki.

Csak múljon az idő.

Szegény Ábelnek sem találtam olyan hamar keresztapát, pedig négy pesti kiadót kértem volt fel erre a tisztségre. Egyik sem akarta kiadni, míg végre otthon kellett megkeresztelni, az erdélyi Szépmíves Céhnél. Most látva, hogy mégis lett belőle valaki, bármelyik szívesen kiadná, s a Géniusz igazgatója boldog, hogy két nap alatt 500 példányt adott el a második kötetből. Hát hadd tollasodjék csak az Énekes madár is, majd eljön a nap, amikor kirepül a fészekből és úgy fog énekelni a székelyekről s a szerelemről, hogy a népszínművek festett madarai melegebb éghajlat alá fognak költözni tőle.

Addig is szelíden és minden indulat nélkül nézem, hogy mi folyik a pesti színházakban, és egy irodalmi Morgan tanain vigasztalódom, aki azt tanítja, hogy szerves élet az irodalom is, ahol már csírájában meg van határozva a műnek a sorsa.

Úgy látszik, az én Énekes madaramnak tavasz a sorsa.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Énekes madár. Brassói Lapok 1933. nov. 1. 250. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (164–166.), Jégtörő gondolatok I. kötet (313–315.).