A székely „Kék madarászokról”^*

Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen fel-felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen Kék madarat költeni? Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul éneklő madarat, amelynek a színét elérkezik a keresztelésnél megállapítani.

Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán éppen én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit „Székely Kék madár” alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.

Odáig mindenesetre eljutottunk, hogy néhány idevágó kísérlet már történt. Én ezekből a kísérletekből csak kettőt láttam, de erről a kettőről nagyon szívesen megmondom a véleményemet.

Az elmúlt május havában éppen Budapesten tartózkodtam s Cifra szőttes címen éppen akkor történt az egyik kísérlet, hogy a székely népi értékekből színpadon lássunk valamit, természetesen nem amúgy vadul, hanem megformázva egy kicsit. Elég régen volt már ez, de jól emlékszem én a mai napig is mindenre, s hogy miért emlékszem olyan jól, az a cikk folyamán ki fog derülni.

Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi és Köpeczi-Bócz Lajos. Mind a ketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán megható volt, amíg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes. A műsor első felét két jelenet tette. Az elsőben, amikor a függöny felment, gyönyörű csillagos eget láttunk, s alol sziklás helyet. A sziklás hely tövében erdei tüzet, s az erdei tűz mellett pedig székelyek ültek, jórészt férfiak, s nő csak annyi, amennyi éppen kellett. S így meghúzódván a tűz körül, három balladát mondtak el nekünk, akik figyelemmel néztük őket alulról. A balladák csupán színpadi cérnával voltak összefűzve, s a balladák hősei maguk voltak a szereplők. A stilizált színpadon ez volt az egyetlen törekvés, amely közvetlenségre törekedett. A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán a szó volt, illetőleg az elmondás. Én a színházban sem a sodrás ellen nem küszködöm, sem úszni nem próbálok, de mégsem tudtak engem a balladák sodrába vonni, s így mindvégig úgy hatott reám ez a jelenet, mint ahogy egy felsőbb matematikusra hathat egy összeadás művelete.

A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a székely falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le. Itt már a kis ügyes-bajos dolgokat és szívbéli bántalmakat cselekvőleg is megjátszották, természetesen csak az illendőség határáig, úgyannyira, hogy ennek alapján gyermekáldás a székelyektől sohasem várható.

Ezt a két jelenetet Ignácz Rózsi és Köpeczi állították színpadra össze, s ezt jól tették, mert a közönségnek nagyon tetszett. Annyira tetszett, mintha éppen ezt várta volna. Szerintem azonban ez olyan szerencse, amely a kísérletet tetszetős formában, de tökéletesen megöli.

A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Siratóban című egyfelvonásos darabját és nekem egy Görgeteg című jelenetemet játszották el. Ezek már úgynevezett „műalkotások” voltak. A Szentimreié egyenes unokája a magyar népszínműveknek, olyan tulajdonságokkal, amelyeket minden unoka magán visel: már nyíltabb a szeme, és a szája szabadabb, de az ősei kétségtelenek. Az enyém egy háborúellenes fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből írva, s ahogy megállapítottam, elég rosszul, mert színpadról csak az olyan írás hathat, amelynek értelmét és vonalait haszontalan felhők nem homályosítják, értem haszontalan felhő alatt az olyant, amelyből sem villám nem cikázik, sem eső nem lesz.

Ez volt hát a budapesti Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk. A buzgalom, amellyel ilyenféle kísérletet végez valaki, mindenesetre dicséretes és hasznos dolog. S az se volna baj, ha csupán személyi vagy éppen anyagi ambíciók fűtik, mint Köpecziéknél, de a személyi ambíciónak megvan az a súlyos hátránya, hogy művészileg sokkal többre kötelez, mintha csak úgy, szép lelkesedésből él véle valaki.

S végül hibáztak abban is, hogy elfelejtettek nekem, mint szerzőnek, tiszteletjegyet adni. S ezt elég rosszul tették, mert ha adtak volna, nem emlékezném mindenre ilyen jól.

A másik székely színpadi kísérletet sokan láttuk itt Erdélyben, mert az a Nyirő József Júlia szép leány című dramatizált munkája volt. Mi elég sokan, kik hiszünk abban, hogy a tehetség örvendetes meglepetéseket hozhat, boldog várakozással néztünk elébe a Júlia szép leánynak. Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi közvéleményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.

Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak. A Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány, mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék a Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok. És korántsem a műfaji különbség okozza ezt a csodálkozást, hanem a művészi látásnak a különbsége. Mert a Júlia szép leány egy közönséges népszínműnek a vázára van ráhúzva, és olyan sikeresen, hogy amikor a függöny felmegy és a székely legény megjelenik tarisnyával az oldalán, hogy elbujdossék, akkor már vége minden zsendülő tavasznak.

Így nem csodálom, hogy a darab a korban és az irodalomban elaggott egyedekben indította meg ismét a vérkeringést. Azt ellenben annál inkább csodálom, hogy Nyirő művészi igényei ebben kielégülnek. S ide kell hozzákapcsolnom azt a másik szempontot, amit a hasznosság jelzője alatt említettem az előbb. Ezzel kapcsolatban meg lehet állapítani, hogy a Júlia szép leány Erdély-szerte népszerűsítette azt a gondolatot, hogy sokat ér a színpad számára is a székely népköltészet kincse, és népszerűsítette magát az úgynevezett székely irodalmi törekvést is. De ez a népszerűsítés vajon kárpótolja-e Nyirőt és a versenyképes színvonal felé törekvő székely irodalmat azért a szembeszökő művészi megalkuvásért, amelyet a közhelyek és a maradi ízlés számára tett Nyirő József?

Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

A székely „Kék madarászokról”. Brassói Lapok, 1933. aug. 27. 250. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (160–164.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (308–315.).

A cím Maeterlink 1909-ben bemutatott, folklorisztikus ihletésű drámája nyomán kibontakozott színpadi mozgalomra utal. E mozgalommal tartott rokonságot a cikkben említett Cifra szőttes című darab, melyet a Szentimrei Jenő által írt Siratóbarnnal és Tamási Görgeteg című egyfelvonásosával együtt Budapesten 1933. május 7-én, Köpeczi-Boócz Lajos rendezésében mutattak be. Nyirő József Júlia szép leány című darabja – a romániai magyar „kékmadár-dráma” egyik alkotása – 1933. május 23-án került színpadra a kolozsvári Magyar Színház előadásában.