A székely íróságról^*

Egy idő óta nem írtam efféle cikket, mert az Ábel városi kalandjai miatt nem értem reá. Így most kénytelen vagyok adagokra mérni mondanivalóimat, amely időközben felgyűlt, s amely természetesen irodalmi vonatkozású.

Elsőnek jusson az az adag, amely a székely íróságról szól, vagy jobban mondva arról, hogy létezik-e székely író, s ha igen, akkor mely egyén az? Nem nehéz kitalálni, hogy itt a szemlélődésen túl lelkiismeret-vizsgálat is történik s ha netalán papok vagy más emelkedett lelkek ezen megbotránkozni óhajtanának, szolgáljon mentségemre az, hogy az irodalomnak is van vallásos tulajdonsága. Van, csakhogy ez korántsem abból áll, hogy az író a szentekről írjon, vagy az Isten igazságosságáról, hanem inkább abból, hogy az írónak hite van abban, amit csinál.

Ott kezdem a dolgot, hogy minap az egyik írótársam lenn járt a Székelyföldön, nevezetesen Csíkban. Beszélt ott igen sok kitűnő elmével, de úgy látszik, még azoknál is kitűnőbb elmékről, mert amikor visszajött, számomra azt a különös hírt hozta, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok székely típus. Ezt a megállapítást ott hallotta Csíkban, amint éppen melegiben megtette egy szakértő, akit elfogultsággal annál kevésbé ruházhatok fel, mert a származását tekintve az illető nem is székely. Az szerencséje is neki, mert főképpen ennek az eredendő jó tulajdonságának köszönheti, hogy én hajlandó vagyok ebben a kérdésben véle barátkozni, mert székely ember csak egy van, akivel vitázni szoktam, s az az egy is én vagyok magam.

Van néhány kedves rögeszmém s ezek közé tartozik az is, hogy nehéz engemet félrevezetni. Azért mondom ezt, mert nagy a gyanúm, hogy a szóban levő szakértői megállapítás irodalmamra vonatkozik, ámbár ő testalkatomra és a koponyámra hivatkozott.

Más idevágó rendes tudósok, ha elmennének a Doberdóra, vagy a Piavéhoz, s ott kiásnák a hősi koponyákat, nemigen hiszem, hogy meg tudnák mondani, hogy melyik volt székely koponya s melyik nem? Így annál csodásabb a csíki tudomány, amely az élő koponyáról állapítja meg, hogy a székely típus-e, vagy idegen? Az élő koponyáról, amellyel tudományosan dolgozni sokkal veszélyesebb, mert bizonyos mellékes körülmények könnyen megtéveszthetik a tudóst! Így például a haj minősége és mennyisége, az arccsontokat párnázó nemzetközi réteg, a szemek színe és tekintete, esetleg a fülek lapuló- vagy hegyezőképessége, s hogy a „legmellékesebbet” is megmondjam: a gondolkodás és a kifejtett szellemi munka, amely szerintem szintén a koponyához tartozik.

De maradjunk egyelőre a koponya külső felületén. A szemléletesség okáért a szerkesztőség lesz szíves egy ábrázatomról készített rajzot ide mellékelni, amelyből látható, hogy milyen az a koponya, amely nem székely típusú. De akkor milyen a másik, a hiteles? Láttam székelyt, jó sokat magam is, de a saját eszemtől nem merném rámondani egyikre sem, hogy no, ez az igazi székely típus! Van azonban egy népszínművekből, adomákból és más rosszindulatú szóbeszédből származó székely típus, amely kétségtelenül éppen az ellenkezője annak az ábrázolásnak, amelyet én viselek. S ha nem csalódom, ennek a „tudománynak” az alapján áll a csíki szakértő is, mint ahogy, sajnos, mind a mai napig annak az alapján áll az „intelligens” székely és magyar középosztály. Ez a típus pedig, elég szomorú, éppen ellenkezője az enyémnek, mert alacsony homlok és kiálló pofacsontok jellemzik, s egészben véve a koponya kerekded, azaz bugris!

És itt van az űr, amelyet a csíki szakértőnek nem volt bátorsága átugrani, vagyis megüzenni azt is, hogy aki koponyájával nem székely típus, az nem lehet székely típus az irodalmával sem. És ez természetes is, mert ha típusnak bugris koponya kívántatik, akkor irodalomnak is csak az hiteles, amelyet ilyen koponyák termelnek ki.

Nem sajnálom sem a csíki tudóstól, sem az egész székely „intelligenciától”: legyen minden ilyen koponya és ilyen irodalom örökre az övék. Nem is érdemelnek jobbat, mert az irigység és a szellemi alacsonyrendűség vezérli őket, ahelyett, hogy boldogan reám mutatnának és azt mondanák: nézzétek, ez a székely típus, nyílt homlokával és huncutul mosolygó szemeivel, világjáró szomjas lelkével és az élő bizonyságával annak, hogy költői, emberi és tehetséges fajta a székely!

Elég szomorú a székely „intelligenciára”, hogy ez nem így van. Engemet nem fog letörni, sem elkedvetleníteni az, hogy bármiféle szakértő nem tart székely típusnak. Úgysem férek el semmiféle meghatározás alatt, s a legkétségbeesettebben éppen az ellen tiltakoznám, ha engemet valaki a fenti „népszerű” okfejtés alapján székely írónak nevezne. De annál szomorúbb az, hogy tizenöt esztendő óta ilyen alapon folyik az úgynevezett népnevelés, nem különben ilyen alapon folyik le az a gazdasági harc is, amelynek annyi riasztó példáját sehol sem láttuk, mint éppen a Székelyföldön.

Nem kétséges, hogy a „székely típus” is ennek a gazdasági harcnak egyik divatos szülötte. Bezzeg a háború előtti időben senkire nézve nem volt valami kedvező, ha azt mondották róla, hogy az illető székely típus. Hanem a kedvező és a hasznos akkor a magyar típus volt. A székely, a tót, a sváb: az mind irtó magyar típus volt, mert elsősorban ezen keresztül lehetett érvényesülni. A helyzet azonban, itt Erdélyben, az impériumváltozás után kezdett megváltozni. A székelység egyszerre a gerince és a legéletképesebb rétege lett az itteni magyarságnak, s ebben a helyzetben, hiába tagadja bárki, szomorú konjunktúra lett kitartóan hirdetni, hogy: én vagyok az igazi székely típus! Az ügyeskedő székelynek, aki minden időkben pártolta a könnyű halászatot, vagy a megszékelyült svábnak, zsidónak és tótnak már nem a Vereckei-szoroson kellett bejönnie, hanem Csabától kellett származnia. De származott is tizenöt év alatt itt Erdélyben és künn Magyarországon annyi ember Csabától, hogy szegény királyfi ettől a szaporaságtól verheti most csodálatában a hasát, ha ugyan a pogányokat is engedik élni a másvilágon.

Így lett aztán fémjelző dolog a székely típus.

S így jutottam én is ahhoz a fémjelzéshez, hogy nem vagyok székely típus, ami a legtermészetesebb dolog a világon, ami érhet egy írót, aki felrúgta a népszínművekből és más korlátolt szóbeszédből származó „székely” jelzőt. A legtermészetesebb, mert sohasem tartottam a szemem előtt, az eszem előtt és a tollam előtt azt az „etikát”, amely a zavarosban evickélők számára kötelező lett. Nem is ismerem a titkos jeleket, sem az eszközeiket, de ismerem a vélemény kimondásának bátorságát és a tehetség fegyverének erejét, amelyek egy székelyt őszerintük nem is tehetnek székely típussá, énszerintem azonban nemcsak székely típussá tesznek, hanem emberi típussá is, akire ők irigyen és gyűlölködve néznek fel, mert felettük áll!

Az ilyent más szóval úgy hívják, hogy író.

S hogy kitől és milyen ágyban született, az csupán szerencse, vagy kevésbé szerencse dolga. Én nem éreztem soha előnynek, sem dicsőségnek azt a szeszélyt, hogy székelynek születtem, s ha rám bízza vala a sors, inkább választottam volna például az angolt. De így nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem: székelynek születtem és szeretem ezt a népet, mert az én vagyok magam. S ha van valami, ami mégis kedves nekem ebben a születésben, akkor csak egyedül az, hogy a falu szült és a nép. Hiszem, hogy mély és kötelező értelme van ennek s ebben a kötelezettségben mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy nagy emberi erők és értékek vannak ebben a népben, s azok időnként előtörnek, még akkor is, ha a „székely intelligencia” ott áll felette egy parafa dugóval!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

A székely íróságról. Brassói Lapok 1933. aug. 23. 190. sz. 2. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (157–164.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (Tiszta beszéd a székely íróságról címmel – 303–307.).