Színes beszéd a budapesti rádióról^*

Most, április első hetében, erdélyi hetet rendezett a budapesti rádió. Költészetünknek eddig is szorítottak itt helyet, s a tavaly drámai magvakat is csíráztattak, szépprózánk azonban csak most került bemutatásra. Figyelmesen, sőt jótékony propagandával történt ez. A bevezetőn kívül hét prózaíró olvasott fel a mikrofon előtt.

Én évekkel ezelőtt még egyszer olvastam volt fel itten, s ez a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. De nem is csoda, mert drága apánknak, Benedek Eleknek a vezetésével és a székely író- és művészcsoport néhány tagjával vonultam be ide. Sokat vándoroltunk mi abban az időben, bátor és nemes szellemet igyekeztünk képviselni, haragudtunk és vidámkodtunk a pódiumokról. Végre eljutottunk a rádióhoz is. Itt otthonosan és barátságosan felolvastuk a dolgainkat, és pénzt kaptunk. Szép idők voltak! Én felolvasás előtt még a kabátomat s a galléromat is levetettem: részint azért, hogy ilyen ártatlan mókával is mulattassam Elek bácsit, másrészt pedig, mert nekem is tetszett, hogy végre kényelmesen és fesztelenül szólhassak a közönséghez.

Ez a mostani dolog már sokkal hivatalosabb volt. Úgy kezdődött, hogy a rádió egyik rendezője, az erdélyi származású Csanády György felvetette az ötletet, azt megmondta Somogyvárynak, s aztán tudtuk mi azt a földrajzból is, hogy miképpen keletkezik a lavina. Csanády írt nekem egy levelet, amelyben a következő erdélyi írókat vetette fel, belső megbeszélés után: Szentimrei Jenő, Berde Mária, Gyallay Domokos, Molter Károly, Tabéry Géza, Nyirő József és én. Mivel én akkor éppen itt voltam Pesten, mint most, hozzám fordultak és megkérdezték, hogy mit szólok a névsorhoz, s nincs-e ezzel szemben ellenvetésem. Nekem a névsor általában tetszett, legfeljebb Gyallay ellen szólhattam volna, nem azért, hogy ő hasonló helyzetben biztosan szólna ellenem, hanem inkább azért, mert az erdélyi próza igazán nem duzzogna, ha ő nem képviselné. Azonban távol állottam a gondolatától is annak, hogy szóljak ellene, utóvégre eleget igyekezett ő is valamit irodalmilag tenni, s hogy ez nem sikerült, az nem az ő hibája, hanem a tehetségtelenségé, amely éppen elég istenátka lehet az ember feje felett. Inkább azt mondottam tehát, hogy ez mind kitűnő ember, csakhogy az olyanoknak, mint Kós Károly, Szántó György, Kacsó Sándor és Ligeti Ernő, nem szabadna kimaradni. Ez a javaslatom nagy gondot okozott, mert legfeljebb nyolc hely állott rendelkezésre, de végül is a már elmúlt összeállításban valahogy megoldották.

A felolvasások jó részét magam is hallgattam, de én nem vagyok olyan közönség, aki örökösen kifogásolnivalót keressen, s így még a Gyallay propagandadolgozatát sem tartom károsnak, különösen őreá nézve.

Az én felolvasásom szombat este nyolc órára volt kitűzve, s én már pénteken éjjel felutaztam Kolozsvárról, mert már bankhivatalnok koromban megszoktam a pontosságot. Szombat délelőtt jelentkeztem is Somogyvárynál, aki éppen Nemzeti Színház-beli bemutatója után állott néhány nappal, és nagyon kimerültnek látszott. Szép sikeréhez gratuláltam, és örömmel állapítottuk meg, hogy még az úgynevezett baloldali lapok is szépen írnak három egyfelvonásos darabjáról, pedig ő nem volt soha baloldali. Bezzeg rólam nem írnának így a jobboldali lapok, gondoltam, de nem szólottam semmit, nehogy izgatásnak látszódjék a dolog. Azután elmentem a műsorgondozó szobába, ahol egy kedves hölgynek meggyújtottam a cigarettáját és elkértem a beküldött kéziratok közül azt, amit felolvasásra elfogadtak.

Azután elmentem ebédelni, de nemigen tudtam enni, mert akivel együtt tudtam volna, az nem volt velem. S bár törődött voltam az éjjeli utazás miatt, s új cipőm is rágta a bokámat, mint engem az irigyek, azért mégis munkához láttam ebéd után. Ismét legépeltem vidám elbeszélésemet, amit este kellett felolvasnom. Más nem gépelte volna le, de én már tizenkét éve úgy ahogy irodalomból élek, s nem csinálhatom úgy, ahogy jön, hanem csak teljes fegyverzettel. Az íráson rövidítenem kellett, szavakat és kifejezéseket ki is hagyni. Mert például a mikrofonba nem lehet felolvasni annak a mondatomnak a második felét, amelyben az iparos mester azt mondja az én fiatal hősömnek, hogy „egy ilyen értelmes fiú ne menjen papnak!” Van is valami igaz ebben, mert ha nyilvánvaló volna, hogy csak buta fiatalember megy papnak, akkor ez a papok kasztjának a tekintélyét egyáltalában nem szolgálná. De mindezeken kívül volt egy más okom is arra, hogy újraírjam a novellát: az ugyanis, hogy határozottan ki akartam tüntetni, hogy az elbeszélésnek vége van akkor, amikor csakugyan vége van. Nem olyan könnyű dolog ez. Én azonban mindenképpen meg akartam oldani, mert valahányszor felolvasást hallgattam a rádión keresztül, mindig azt hittem, hogy amikor a felolvasó elhallgatott, akkor nem szépszerével lett vége a dolognak, hanem megütötte egyszerre hirtelen a guta, vagy elrángatták hirtelen a mikrofon elől, s csupán a tiszteletdíjra való tekintetből nem kiabált. Én nehéz feladatomat úgy oldottam meg, hogy az elbeszélés végére odatettem, hogy: slussz! De nem ilyen egyszerűen, mert ez csintalanság lett volna. Hanem belészőttem én ezt a novellába is, úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy a szereplő mekánikus mesternek szavajárása volt az, hogy „slussz”. Így aztán egészen természetesnek hangzott, amikor a tanulékony székely inas átveszi a gazdájától ezt a szólást, s mivel az utolsó szó a novellában az övé, azt mondja, hogy: slussz!

Ilyenformán, irodalom-erkölcsileg és emberi számítás szerint jól megoldván a dolgot, nyugodtan vártam az esti nyolc órát. Előbb még kimentem az állomásra, hogy a jegyemet, amivel tovább óhajtottam utazni, lepecsételtessem. Gondoltam, hogy ez nem feltétlenül szükséges, de vannak tapasztalataim az emberek felől, s tudom, hogy élvezettel kötnek belém, hacsak éppen lehet. Az állomásról visszajövet vettem egy kis doboz Kaliment cukorkát, melyről az üzleti életben azt hirdetik, hogy szónokoknak és meghűlt embereknek nélkülözhetetlen. Ezt a cukorkát szopogattam, és úgy mentem gyalogosan a rádióhoz, kedves bőrtáskámmal a hónyom alatt, amit egy ismeretlen norvég tengerész szerzett nekem, olyanformán, hogy én írtam róla egy cikket s a cikkért honorárium fejében kaptam a táskát.

Még volt nyolcig egy negyedórám, amikor beértem a rádióba. Megkérdeztem a portást, hogy hol lehet várakozni, mire ő visszakérdezte tőlem, hogy a nyolcórai felolvasó vagyok-e? Mondtam, hogy igen, mire azt válaszolta, hogy üljek csak le az előcsarnokban egy padra, mert nagy építkezések folynak a rádiónál, s így várószoba nincsen. Ahol azonban ilyen jó előcsarnok van, oda várószoba nem is kell, hacsak az előkelőbb felolvasóknak nem. Itt ültem tehát, tovább szopogattam a cukrot s közben a Szántó Gyurka szép írását olvastam, amelyben azt mondja el, hogy miképpen vakult meg. Végre nyolc óra előtt egy perccel felszólított a portás, hogy menjek fel az emeletre, a felolvasó szobába. Én felmentem, de ahogy kinyitottam az ajtót, néhány pillanatig még visszatartottak, mert éppen valami bemondás történt és beléköszönhettem volna. Aztán beléptem a felolvasó szobába, a kedves és fiatal speaker-hölgynek s egy férfiúnak, aki a készüléket babrálta, bemutatkoztam, aztán a hölgy a karosszékre mutatott, amely ott állott a mikrofon előtt, majd bemondta, hogy az én felolvasásom következik. Én leültem a karosszékbe és olvasni kezdtem.

Furcsa dolog az efféle.

Ne gondolja senki, hogy én arra figyeltem, amit olvastam. Jobban szórakoztam én annál. Fantasztikus gondolatok rajzottak a fejemben. Mindenekelőtt azt gondoltam, hogy én valószínűleg bolond vagyok, mert engemet mindenki itt hagyott ebben a szobában, ahol most egyedül, egy székben ülve olvasok. Mások ilyen helyzetben bizonyára biztosan tudják, hogy a közönség hallja is, amit olvasnak. Én nem vagyok ennyire vakon hívő, illetőleg nem úgy hiszem a dolgokat, ahogy más rendes ember. Játszibb az én természetem sajnos, mert most is arra gondoltam, hogy miközben én nagy fontosan olvasok, elszakadnak a drótok, hiszen minden drót elszakad egyszer, vagy a mikrofon szerkezete talál megpercenni, s engemet a hibára nem figyelmeztet senki, hanem csak olvasok tovább és nem hallja senki. Aztán az jutott eszembe, hogy ez a karosszék a rendes széktől felfelé egy lépcső a villamosszék felé. Aztán a pohárra néztem, amely ott állott előttem üresen és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha most feltétlenül vizet kéne innom! Szaharás gondolat. Csupán oázis, amikor a felolvasás végére ér az ember, és azt mondják neki, hogy jóízű történet volt. És újabb oázis, amikor leszáll a tevéről, és úgy veszi át kedves tisztelettel a honoráriumot.

És végül is harmóniába olvad minden, mert magyar a rádió is, és magyar az író is. Sőt a kis zöld cukorka tojás alakú, mint a földgömb.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Színes beszéd a budapesti rádióról. Brassói Lapok 1933. ápr. 21. 91. sz. 4–5. Keltezése: Budapest, 1933. április. Újraközölve: Tiszta beszéd (149–153.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (293–297.).

Az erdélyi magyar irodalomnak szentelt adások keretében felolvasott novella valószínűleg a Helytelen világ című kötetben megjelent Iparos Bimbó.