Ábel húsvéti üzenete^*

Éppen kilenc hónappal ezelőtt, ennek a lapnak a bölcsőrovatában született meg Ábel, gyermekeim közül a hetedik. Tiszta és derűs szerelmi kábulatomban nem is tudtam, hogy tulajdonképpen kit volt szerencsém nemzeni, de amint nemsokára kiderült, igen nevezetes gyermekkel szaporodott meg a családom. Mindjárt tudott beszélni, de szegénynek nem lévén még ideje tájékozódni ebben a huncut, zegzugos erdélyi világban, nem azt mondta, amit a kitanult magtalanok szerettek volna, hanem azt, amit magával hozott a Teremtő világából. Derűs volt és mosolygott a gyermek, mert szépnek találta még ezt a világot is. Fürdött a napfényben, tapsolt a madaraknak és meg akarta enni a virágokat, mint a bárány.

Talált neki névnek az Ábel.

De ami talál, abból sohasem származik jó, mert rég teremtette volt Isten a világot, s ez a világ a hosszú fejlődés folyamán odajutott, hogy már nem olyan egyoldalú, mint az, aki alkotta. Nemcsak napfény van már, nemcsak virágok és madarak, és nemcsak Ábel visszamenő nemzetségei, hanem testvérek is: a mostohák.

Jöttek hát a testvérek: kopasz ólálkodók, fekete arcú orvvadászok, hájas sekrestyések, sakterek és orgonisták és vérvizsgáló szúnyogok. Mind jöttek civilizált szerszámaikkal és Ábel csodálkozva kérdezte:

– Kik ezek, édesapám?

– Ezek a testvéreid – feleltem neki. – A te áldott mostoha testvéreid, a Káinok, akikkel egy kenyeret kell enned, akikkel egy földön kell aludnod, akikkel együttesen kell neked dicsőséget szerezni ennek a nagy családnak, ennek az ősrégi küzdő famíliának, amelynek előneve Bálek és családneve Magyar.

– Hát az mi, hogy Bálek? – kérdezte Ábel.

– Az fiam, egy ezeresztendős történelemnek az összefoglalása kezdőbetűkkel. Tudod, mi egy kicsit lusták vagyunk, s nem mondjuk ki egészen, hanem csak azt mondjuk, hogy Bálek. Mert ha egészen kimondanók, akkor azt kéne mondani, hogy: Balkezes Ázsiaiak Leleményes Egyesülése K-val. Ugye, milyen hosszú!

– Mint a Duna! – nevetett Ábel, de a másik percben már csodálkozva nézett rám és azt kérdezte tőlem. – De édesapám, mi az, hogy Egyesülése K-val, miféle K-val?

A kérdés nagyon kényes volt, de én a modern nevelési módszerrel tartok, amely hibáztatja, hogy az ember félrevezesse a gyermeket. Azért némi óvatosságot mégis célszerűnek véltem, s ezért így feleltem Ábelnek:

– Hát azt sokféleképpen magyarázzák, fiam: a templomban azt mondják, Egyesülése a Keresztényekkel, a nép között azt mondják, hogy a Kegyelmesekkel, a bankokban és boltokban azt mondják, hogy a Kereskedőkkel, a feslett helyeken pedig mást mondanak, de leginkább azt kell elfogadni, amit a tudós bácsik mondanak, azok pedig azt mondják, hogy Közép-Európával.

Ábel nagyon élvezte a dolgot, de egyszerre és nagyon hirtelen felsikított. Ijedten néztem oda, s hát mit látok! Azt látom, hogy azalatt, amíg én szerény, de hasznos tudásom szerint oktattam őt, az egyik csúnya Káin orozkodva hozzáférkőzött hátulról, és egy óvatlan pillanatban belészúrt egy hegyes pumpát az Ábel tomporájába.

– Csend legyen! – mondta Káin. – Csupán vérvizsgálatot vettem, mivel az a hír járja, hogy ez a gyermek a másé.

Hagytam a tudóst, hogy megnézze a lopott vért, s csak azután kérdeztem meg:

– No, mit mond a lelet?

Káin beléizzadt, majd vakarni kezdte a fejét, s bár nagyon szeretett volna hazudni, mégis azt mondta:

– Hát ez, sajnos, ez a vér a tiéd.

Gondoltam, ha már ennyire vagyunk, folytassuk a dolgot, s Ábelhez így szóltam:

– No, most gyere fiam, kucorodj le szépen s csinálj úgy, mint reggel, ügyesen, csak egy kicsit, hogy vizsgálja meg Káin bácsi azt is.

Ábel szófogadó volt és úgy tett. Aztán Káin, dicséretére legyen mondva, nekiállt és megvizsgálta a kis hulladékot.

– No, az kié? – kérdeztem.

Káinnak felragyogott az arca és diadallal kiáltott fel:

– Ez a másé!

Erre én is olyant nevettem, hogy ragyogott bele a két huncut szemem. A nevetésem rásütött Ábelre is, aki boldogan futott az ölembe vissza.

– Maga milyen mókás, édesapám! – mondta.

– Hát jobb volna, ha sírnék? – kérdeztem tőle.

– Nem az, egy szikrát sem! Hiszen nézze meg a fákat s a virágokat, azok sem sírnak, pedig jönnek mindjárt a cserebogarak, aztán jönnek a nagy szelek s a viharok, egyik veszedelem a másik után…

Boldog voltam, hogy így beszélt Ábel, s megfogtam a kezét, hogy a szép tavaszi kikeletben menjünk csavarogni egy kicsit. Amikor kiértünk a város fölé egy tetőre, éppen harangozni kezdtek. Először az egyik templomban, aztán a másikban, aztán a harmadikban.

– Édesapám, miért harangoznak olyan szépen? – kérdezte Ábel.

– Azért, fiam, mert Krisztus feltámadt az embereknek.

– A rossz embereknek is?

– Azoknak is.

– Hát azoknak miért?

– Azért, hogy ezzel is hirdesse, miszerint Ő váltja meg a rosszakat is, nem pedig a latrok.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Ábel húsvéti üzenete. Brassói Lapok 1933. ápr. 16. 88. sz. 9. Keltezése 1933. április. Szerkesztőségi jegyzet a lapban, a cím alatt: „Magyarázatul: Tamási grandiózus írásaival kapcsolatban egyesek fantasztikus plágiumvádat emlegetnek.” Újraközölve: Tiszta beszéd (147–149.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (190–192.).

Egy évvel korábban Tamási egyik nyilatkozatában (Ábel a rengetegben. Tamási Áron új és eredeti regénye a Brassói Lapok hasábjain. Brassó Lapok. 1932. május 29.) összefoglalta regényének mondanivalóját, többek között hangsúlyozván: „Ábel tulajdonképpen típusa a székely fiúnak, aki már gyermekkorában belevetődik a felnőtteknek való munkás és önfenntartó életbe. Csalódások, szenvedések és munka árán már kész ember arra a korra, amikor más fiatalemberek még csak kezdik az életet (…) – A szív szenvedésekbe és fájdalmakba taszigálja, ahonnan azonban a humor aranyszálain mindig kimenekül.”