Regényírás Erdélyben^*

Ennek az írásnak nem az az első célja, hogy az erdélyi regényírókat ismertesse; sőt nem is az, hogy a felvetett problémát csak Erdélyre korlátozva magyarázza. A cél az, hogy rávilágítsak arra a két útra, amelyen az erdélyi regényírók látszólag két ellentétes irányban haladnak, és ezenfelül még az is, hogy ebben a rávilágításban az új magyar regényírók vajúdó arca emelkedjék szem elé.

Esztendőkkel ezelőtt még gondolkodóba ejtette a közönség egy részét és a hagyományokat hangsúlyozó írásszakértőket az a sopánkodás, hogy az erdélyiek megbontották az egységes magyar irodalmat. Ezek a nyugdíjazott irodalmi testőrök elsősorban minket láttak megbontóknak: úgynevezett székely népírókat. Rajtunk kívül pedig a bátrabban megnyilatkozó erdélyi szellem felé is a korholás felhői szálltak. Sajnos, a jótékony vihar dörgéseivel és fülledtségével együtt már-már egészen elmúlt: egyrészt, mert a székelyek hol „magyarosodnak”, hol pedig csökönyösen törekednek a művészi színvonal felé, másrészt pedig az erdélyi „bátorság” haja is őszül.

Ilyenformán most már semmi sem zavarja az egységet, s ha képet rajzolok arról, ami Erdélyen van, akkor ez a kép a mai, kisebb Magyarország irodalmát is fogja mutatni.

Az összeomlás után, a fájdalom és a szédülés néhány hónapjának a lázában az erdélyi irodalom már megtalálta az új életet. Hangot elsősorban a líra adott neki. Ez természetes is. Reményik az igazságtalanul megcsúfolt magyarok szaggatott hangjával ébresztette Erdélyt, Szentimrei a szenvedés erejének áradásával hirdette az új tavaszt, Bartalis a magunk egyszerű örömére tanított, és Tompa László udvarhelyi magányából szólott a csoda szavaival:

– Kelj fel és járj!

Ez volt a megtalált Ige, amely ismét visszaadta a hitet, az erőt és a munka értelmét. És az Ige után már jöhetett a szöveg: jöhetett a regény.

Az első mozdulatokban már benne van minden, ami tizenhárom esztendőn keresztül utána történt. Most legalább így látja a visszanéző. Még nyers és brutális az első lendület, ha az új magyar fájdalom okairól esik a beszéd. Vagy pedig érdektelen, ha történelmi témákkal akarja elterelni a figyelmet az író: de csak addig érdektelen, amíg a történelemben is megtalálja azt, ami felzaklatott idegeinek és nyers életösztöneinek megfelel.

A lírával szinte egy időben jelentkezett a novella. Már készen, próbálkozások nélkül ugrott ki a penna alól. Sőt nemcsak készen, hanem az új levegő, az új mondanivaló és az új nyelv kincseivel gyarapodva. Nyirő, Sipos Domokos, Pap József és Nagy Dániel rövid idő alatt felzaklatták Erdélyt az újjászületett novellával. S már vajúdott a regény is. Kiadó azonban nem volt. Volt azonban hit és bátorság arra, hogy megpróbálják a lehetetlent: a semmiből megcsinált kiadóvállalatot. Hat író összeszövetkezett, kitalált egy címet és felhívást tett közzé az erdélyi közönséghez. A cím ez volt: Erdélyi Szépmíves Céh, a mostaninak az apja. A csoda megtörtént, és megjelent az első könyv: Nagy Dániel Cirkusz című regénye. Nyers, kegyetlen könyv a háborúról, s a hatása egészen viharszerű. A „hagyomány” őrei felhorkantak, és megindultak a támadások a Cirkusz ellen, amely az erdélyi szociális regények sorát nyitotta meg. A düh és a kavargás még javában tartott, amikor a történelmi regények forrása is kibuggyant: megjelent Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. A csatázók rögtön ott hagyták a Cirkuszt, és az Ördögszekérnek rohantak neki, főleg a két Báthori testvér fajtalansága miatt, akiknek bűnét irodalmilag kiteregette a szerző. Az erdélyi reformátusok éppen püspökválasztás előtt állottak, s Makkai Sándornak, aki eladdig biztos várományos volt, szinte-szinte a püspökségébe került az Ördögszekér. Unitáriusok és katolikusok egyaránt bujtogattak ellene, választani azonban csak reformátusok választottak.

Cirkusz és Ördögszekér: az erdélyi regényírás két forrása volt. A két forrásból két patak indult: egyik a szociális regény felé, a másik a történelmi regény felé. Nagy hullámzással és tapogatózással mind a kettő.

Igazi írók és igazi közönség előtt kétségtelenné vált, hogy a Cirkusz a szükséges leszámolások első mozdulata volt csak. Likvidálni kell háború elleni bűnöket, újjá kell értékelni „nemzetfenntartó” eszméket, és rá kell mutatni arra az igazságtalan különbségre, amely a magyar társadalom keretén belül az egyes osztályok között fennáll. A felismerés azonban nem tudott cselekedetté kiteljesedni, mert a Cirkusz elleni dühös hadjárat egyrészt az írókat ejtette gondolkodóba, akik jórészt újságoknál elhelyezkedve, már függő helyzetben voltak egyházakkal és Magyar Párttal szemben, másrészt pedig maga a Szépmíves Céh sem igen nyújtott segédkezet a harcosabb írói megnyilatkozásoknak. Ugyan kiadta Ligeti Ernőnek Fel a bakra című könyvét, amely a magyar középosztályt a háború eredményeképpen jobb hely híján a bakra ültette, de ebben a regényben több volt a szomorú bólogatás és a csendes romantika, mint a lázadás vagy számonkérés.

Olyan volt ez, mint az égi háborúban a nagy csattanás után a dörgésfoszlány, amely után csend következik.

A csend be is következett, mert csak esztendők múltán jelent meg Kacsó Sándornak Vakvágányon című regénye, amelyben az új erdélyi magyar generáció csakugyan újjáértékelte a „nemzetfenntartó” eszméket. A könyvre természetesen nem akadt kiadó, s így az író izzadta ki valahogy a kiadás költségeit. Ugyanerre a sorsra jutott jómagamnak is a könyve, a Czímeresek, amely prüszkölve és kíméletlenül igyekezett megmutatni a magyar történelmi osztály bűneit és önző magatartását a tizenkilences erdélyi forradalomban.

Íródott még Erdélyben egy regény, amely európai látókörbe állítja a kor szociális problémáját. Ez a regény pedig Szántó Györgynek Ötszínű ember című regénye, amely – sajnos – mai napig is kiadatlanul hever.

A szociális regényírói törekvéseknek csupán kiemelkedőbb eseményeit említettem meg. De úgy ezekből, mint a többi kísérletekből megállapítható, hogy a törekvés nem járt kielégítő eredménnyel. Nem járt sem a művészi formát illetőleg, amelyet a lávaszerűen kiomló anyaghoz nehéz is megtalálni, sem pedig eszmei tekintetben, mert kiadó nem lévén, a harcot elindított élességével folytatni tisztára lehetetlen. Ilyenformán az író vagy hallgat, mint Kacsó, vagy más természetű témák után néz, mint Szántó, vagy pedig kelletőbb formába burkolja a szociális tendenciát, amint én tettem Ábel a rengetegben című új regényemben.

A Cirkusz olyan útra vetett fényt, amely tele volt a legégetőbb, de egyben a legkényesebb társadalmi és magyar problémákkal. Ezen az úton utána menni és megküzdeni jelen életünk sárkányával: bátor és méltó feladatnak látszott. De egyúttal veszedelmesnek is. Egyebeken kívül tehát már ebből is érthető, ha az erdélyi írók szívesebben fordultak arra a másik útra, amelyet Makkai Sándor mutatott az Ördögszekérrel: vissza a történelembe. Történelmi regényt írni mindenképpen érdemesebbnek látszott: nemcsak kiadóra lehetett számítani, hanem nagyobb közönségsikerre is. Az Ördögszekér, majd a Fekete vőlegények ezt megmutatták. S a siker mellett még írói feladatnak is könnyebb a történelmi regény: a mese nagyjából adódik, adódnak az alakok is, és azonkívül nem nehéz némi nemzeti szívre hatást, sőt szociális vonatkozást is „eszközölni”.

Ha a tárgyilagosságra konokul törekszik az ember, el kell ismernie, hogy sok érthető van abban, ha nemzeti sorscsapás idején a múltba néz vissza az író és onnét merít a további hitre példákat. Bizonyosan ez a szempont lebegett boldogult Kuncz Aladár előtt is, amikor kitűzette azt a történelmi novellapályázatot, amely a történelmi novella néhány remekét csalta ki Nyirőből, Sipos Domokosból és Berde Máriából.

Nagy erkölcsi sikere volt a Kós Károly Varjú nemzetségének is, amely a történelmi témát „Krónika” elnevezéssel és egészen egyedülálló levegővel tette rokonszenvessé. Ilyenforma könyv a Tabéry Szarvasbikája is, amelyben a két féktelen Bolyait igyekszik megérteni a szerző.

Az Ördögszekér után és a novellapályázat után valósággal divattá lett Erdélyben a történelmi regény. Tabéry a Bolyaiak után Fugger Katalinnál tette tiszteletét, amely alkalommal a parasztlázadás gyülekező felhőire is rámutatott az ablakon keresztül. Könyvét a Szépmíves Céh adta ki Vértorony címen. Itt jelent meg a Nyirő Sibói bölény című regénye is, amelyben Wesselényi Miklósnak három nagy tulajdonsága van: szörnyen erős, nagyon szereti a lovakat, és harcol a magyar nyelvért. A regény gyönyörűen dagadó nyelven van írva, de ez egyebek mellett már azért is helyes, mert a magyar nyelvért való küzdelem emlékkövéül állította fel Nyirő.

A történelmi láz Szántó Györgyöt is megejtette, s ennek emlékezetére megírta Kőrösi Csomáról a Bölcsőt, az angol kultúrtörténelemből a Földgömböt és a tatárjárás idejéből a Bábel tornyát. A három regény egyszerre a legelső sorba állította az írót.

A láz azonban múlófélben van immár. Az utóbbi időben nem írt erdélyi író olyan regényt, amelyet szigorú értelemben történelminek lehetne nevezni. Van azonban a történelmi regénnyel kapcsolatban olyan jelenség, amely a jövendő útját illetőleg felette figyelemre méltó.

Így visszanézve az erdélyi regény első évtizedére, azt lehet megállapítanunk, hogy amilyen messze fakadt fel egymástól a szociális regény és a történelmi regény forrása, jó néhány esztendő múlva éppen olyan közel jutott egyik patak a másikhoz. A történelmi regények 5-6 éves divatja után és a szociális regények fiatalos és sokszor művészietlen ágaskodása után ma ott áll az erdélyi regényírás, hogy sem nem történelmi, sem nem szociális: illetőleg mind a kettő.

Egyik elnyelte a másikat.

Csak két regényt említek fel, amely jellegzetesen mutatja ezt az állapotot: egyik a Berde Mária Földindulása, a másik pedig a fiatal Grandpierre Rostája. Mind a kettő a közvetlen háború utáni erdélyi társadalom problémáit tárgyalja: a történelmi események szigorú és pontos tényei mellett nyilvánvaló szociális tendenciával. Berde a magyar középosztály talajvesztettségét írja meg egy kissé érdektelen mese keretében és lassan szuszogó nyelven, Grandpierre pedig a legújabb generáció küzdelmét mindennel szemben, ami háború előtti és ami eladdig magyarnak mondatott.

Ez a két regény tehát meglehetősen jelzi azt a pontot, ahol a történelmi regény patakja beleömlik a szociális regény patakjába. Fontos és a jövőre nézve jelentőségteljes, hogy így van és nem megfordítva.

Ilyenformán nem látszik talán nehéznek az erdélyi regény jövő útját megállapítanunk. A történelem mind kevesebb és alárendeltebb szerephez jut benne, míg a szociális és emberi kérdések a kísérletek tanulságai után mind művészibb formában jutnak kifejezésre.

A fejlődésnek is ez az útja, a helytől és a kisebbségi sorstól eltekintve is.