Két csepp^*

Ez az első szomorúbb.

A történet színhelye egy nagy falu a Székelyföldön. Fából és marhából elég jól élt ennek előtte itt a nép, s a sovány föld is hozott valamit. Tíz év alatt azonban a fa jó világa lejárt: az állam megnevelte az erdőket a maga szellemében. A marha sovány s ha kövér volna, sem érne sokat.

A nyomor köde fekszi meg ezt a falut is, mint a többit. A nép meghúzódik a ködben és várja a napot. A türelem nagy. De már fel-felmordul egy-egy hang és utat törekszik hasítani bárhogy a városok felé és a világ felé.

Nagyjából azért még tartja magát a hit: hit a jobb világ eljövetelében, és hit az Istenben.

Ősidők óta katolikus a falu.

Most öreg esperes áll a poszton. Maga is székely, kemény és vérbő. Megszokta még a régi világban, hogy nem semmi a szava, és természetesnek vette örökké, hogy az ő eszével gondolkodjék a nép és az ő szemével lásson.

Most is.

De nyughatatlan és egy kicsit cudar ez a mai idő. Nem tekinti a talpig papot, hanem új gondolatokat és új utakat lehel: ellenségeit a régi gondolatoknak és a régi utaknak. Szemnyitogató lapok is kezdenek járni a faluba: azt kézről kézre adják és illő komolysággal tárgyalják, hogy miképpen is lehetne jót csinálni a rosszból.

Sokan olyan véleményen vannak, amelyiken nincsen a pap.

Nagy a feszültség, és itt-ott kipattan a szikra.

Nemrég is, az egyik vasárnap, éppen templomozás idején pattant ki a szikra. Tömötten volt emberekkel a nagy régi templom. Gyönyörű és meleg dolog ilyenkor prédikálni egy igazi papnak. Mint ennek a kemény öregnek is, akiről szó van. Fel is ment a szószékre és beléfogott. Élő embernek élő kérdésekről beszélt. A homlokán kidagadtak az erek, a szemének dorgáló tüze volt. Ilyen felindult lélekkel ítélkezett az új „eszmék” felett, amelyek terjedni kezdtek immár ebben a faluban is. De most a csendet, amely negyedszázad óta az ő beszédje alatt mindig csend maradt, egy legénynek a hangja hasította ketté.

Egy fiatal hang, amely tiltakozott. Példátlan esemény!

És kegyetlen esemény is, mert a pap agyvérzést kapott rögtön. Úgy kellett hazavinni és ágyba fektetni.

Abba az ágyba, amit a régi fából csinált a régi asztalos.

A régi asztalos, akinek jellemző esete képezi ezt a második cseppet. Jellemző s a felületen vidám is egy kicsit, de annál döbbenetesebb alul, a mélyben.

Sokat és tisztességgel dolgozott a derék iparos ember. Akadt is munkája elég rendesen. Családot nevelt és kis házat is akasztott. De aztán borzasodni kezdett lassan az idő, soványodott a kereset és a keresettel a régi jó rend, amely mindjobban cserbenhagyta a mestert.

A társai is zúgolódni kezdtek.

Az öreg tekergette a fejét, egy évig is, két évig is. Aztán figyelembe kezdte részesíteni a fiatalabbakat, akik azt mondták neki, hogy:

– Öreg, a búsulás itt nem segít.

Ezt be is látta hamarosan a mester, fordított jó régi gondolkozásán egyet és csatlakozott az eszméhez, amely felderíti talán megint az utat, visszaadja a munkásnak a munkát és a munkának a becsületet.

Ettől fogva elvtársnak nevezték a mestert. Azonban öregecske volt ő már egy kicsit és az új magvak a felületen maradtak. Így közeledett el a válságos időben az ő legválságosabb ideje, amikor szembe kellett néznie a halállal. Attól pedig gondolkodóba esik minden ember, felekezet és gondolkozási különbség nélkül.

Ez történt az öreg mesterrel is.

Amikor már érezte, hogy le kell számolnia mindennel, ami ehhez a csődbe jutott földhöz köti, utolsó erejével levelet szerkesztett, azt gondosan lezárta, aztán az ágyához hívatta három emberét és azt mondta nekik:

– Kedves barátaim, arra kérlek titeket, hogy itt van ez a levél, amelyre nézve úgy intézkedem, hogy a temetésen olvastassék fel, még mielőtt a pap beszélne az én ravatalomnál.

Így is történt.

Az öreg haldokolni kezdett, a levelet pedig forgatták a barátok, hogy vajon mi lehet benne. Talán intés a világnak, hogy térjen mindenki az új útra, mert máskülönben felvirradás nem lesz.

A dolognak híre terjedt és sokan eljöttek a temetéskor a halottas házhoz, hogy meghallgassák az intő szózatot. Különösen az elvtársak jöttek el sokan. A pap beszentelte a halottat és elmondta, amit máskor. Mielőtt azonban beszélni kezdett volna valamit, előállott a levéllel a megbízott, kinyilvánította a megboldogult utolsó kívánságát, megnevezte a tanúkat és következett az ünnepélyes pillanat.

A levelet felbontották és annak betűi emígyen szóltak:

– „Én X. Y. asztalosmester ezennel nyilvánvalóan töredelmesen bevallom, hogy az életem vége felé eltévedtem és átadtam magamat az átkos felforgató eszméknek, amit is töredelmesen bánok. S kérem a tisztelendő urat, hogy imádkozzék értem, ha ámbár nem is gyóntam meg, de jussak azért a jó lelkek közé…”

Az elvtársak nem kísérték ki az öreget a temetőbe.

Hanem papot, olyan boldogat, mint ez, nem sokat lehet látni. De igaz is: ő behozta azt a vámon, amit a másik székely pap elvesztett a réven.

Hiába, érdekes a világ, ha rossz is.