Kodály Zoltán*Ezerkilencszázharminckettő, december tizenhat, péntek: ünnepi est a budapesti Operaházban. A magyarok ezerévesek. Kodály ötven. Én harmincöt. A magyarok széjjelszabdalva sínylődnek a Duna mentén, a Tisza mentén, északon, délen és itt keleten, ahonnét feljött a nap. Kodály a gyönyörű színpad megett sínylődik szerényen. Én fent a negyedik emeleten. Még csend van a nagy énekes palotában, csak az ünneplők donganak fojtott izgalomban, mint a honfoglalás előtt a különböző idegen népek. Mindent roppant méretekben látok, fent a negyedik emeleten. Roppant nagy méretekben, mert kitágulva röpköd a szemem, mert ugrál a vérem, mintha sziklákon csörgedeznék lefelé, s mert sajognak a gyors rügyek alatt az idegeim. Mert gyermek vagyok, aki szeretni jött és aki örvendezni jött. Szédülök és nem merek a helyemre ülni, az első sorba. Szédülök, mert ilyen nagy játékot még nem láttam soha, és attól tartok, hogy a mámoros angyalok lelöknek a negyedik emeletről. Nem másért, csak azért, hogy én is részt vegyek a játékban. Az utolsó padba ülök, hátul, egy nagy oszlop mellé: akárcsak egy székely falu a nagy hegy lábához. Aztán felcsendül a hajnal, muzsika szól alul a berkekből, majd a függöny is szétrebben, mint a megijesztett tömött felhő. Szétrebben, hogy előbújhasson és eluralkodhassék véresen és lázadva a magyaroknak a nap. A Psalmus Hungaricus. Templomot látok: földje a megdúlt magyar föld és mennyezete az égbolt, amely nemzetiségi különbség nélkül minden embert egyformán véd a ködfoltokon túli goromba hangzavaroktól. És felzendül a Zsoltár. Elöl a dobogón ott áll palástban a nép követe, és mögötte az erő: az éneklő erő, az ostromló erő, melynek nehezen tud ellenállni az Úr és a cigányzene. Sőt az sem, aki nem ért a muzsikához. Mint én. Ráteszem a kezemet az előttem álló oszlopra, félig megölelem és így, ebben a biztonságban, arra gondolok, hogy vajon mi lenne, ha minden bételjesednék hirtelen, amit kér és könyörög a Zsoltár. Vajon lemenne, mint a nap, amelyik megérlelte már a gyümölcsöt? Nem menne le nyilván, mert nem haszonra született, hanem a léleknek. Csak az megy le, amit a szemnek csináltak: a függöny. Lemegy, és megvonódik a határ. Egy kis pihenő itt a határon, aztán elindulunk ismét. Nemsokára feltünedeznek az akkordok között az erdélyi bércek, kisebb hegyek és nagyobb hegyek, majd egy játékosabb föld. Székelyek földje. Szép házba szállunk. Nagy bajban van a gazda asszonyostul, de azért énekelve fogadnak. Eljátsszák és eléneklik nekünk a bajt, hiszen olyan vendégszeretők ők! Szép leánysereg jön és egyszerre kivirágzik a ház. Virágzanak a szívek, a mozdulatok, a szavak és a guzsalyak. És a mese. Különböző színű virágokat nyílnak: gyászos violát, pajzán pirosat, szökdöső tarkát és szűzies kéket. Pompával telik meg a föld és a levegő. Nagy mester ez a Kodály! Milyen szépen fonnak neki ezek a csintalan székely lányok! És hogy tud a nyelvükön beszélni: csak alig pendíti meg, amit szeretne s azok már éneklik és játsszák. Egészen otthon vagyok. Ha tudnék, én is énekelnék. És megmondanám a legénynek, aki felfekszik halottnak az asztalra, hogy ne űzze az eszét, mert nagyon félek az ilyen mókáktól. Tudom, hogy csak lefekszik, és mindjárt meghal. De nem szólhatok semmit, mert csak a szívem futott előre, s magam ott maradtam a negyedik emeleten. Nem szólhattam, és meghalt. Ott siratják a lányok, fekete csokrokat dalolnak, a szívük félelemben ugrál a nótafán, mint a megrémült mókus, a lelkükből sugárban ömlik a halál vize, a hegyek is eltorzulnak a gyászban és mindenütt megszakad a föld, ahol székelyek laknak. Mert meghalt a legény. De a dal mennyei eredetű és mennyet varázsol a halottnak, aki tudja, hogy mit kell ilyenkor tenni. Tudja és feltámad. Istenem, milyen nagy az, aki mennyet tud varázsolni a halottnak! A halott embernek és a halott szellemnek. Mennyet és feltámadást.
A hivatkozás helye Jegyzet
Kodály Zoltán. Pásztortűz 1933. I. 1. sz. jan. 15. Keltezése: Kolozsvár, 1933. január 15. Újraközölve: Virrasztás (168–171.), Tiszta beszéd (140–142.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (280–282.). Alcíme mindenütt: Egy botfülű székely naplójából. |