Felbukkant akasztás*Napok óta várok egy olyan idegállapotra és lelki napsütésre, amikor nem hallom a belém nevelt frázisok távoli vonítását és legalább megközelítőleg alkalmas vagyok az okos szókimondásra. Úgy gondolom, hogy ilyen ez a mostani óra. Arról a közhírhedtté tett akasztásról van szó, amelyet néhány héttel ezelőtt még csak az ördögök tudtak s a beavatottak. Ma töviről-hegyire tudjuk mindnyájan, mintha vizsgára készültünk volna belőle. Merem mondani, hogy ennél jellegzetesebb eset kilencszáztizenkilenc óta itt Erdélyben nem történt. Jellegzetes nemcsak a románok szempontjából, hanem ugyancsak a magyarok szempontjából is. Mindazok, akik eleddig ebben a kérdésben írtak s joggal feltehetem, hogy közvélemény nevében, megdöbbentő módon elárulták magukat s magukkal a hátuk megett állókat. Mintha nem is józanul beszéltek volna, hanem az emberi vakságnak szörnyű és kiábrándító rángatózásai között. Valósággal szégyellem magamat mindnyájunk nevében. Mert mi történt? Az történt, hogy a magyarországi revíziós mozgalomra tüntetésekkel válaszoltak a románok. Ez rendben van. Még azt is megértem, hogy a tüntetések itt-ott kiugrottak a medrükből. Megértem, mert aki egy ilyen ügyet azzal vél szolgálni, hogy az utcára megy s ott kiabál és az öklét rázza, az nem hasznos polgára az államnak, és nem komoly tagja a nemzetnek. Abban kártevő indulatok dolgoznak. Ellenben folyt és folyik a tüntetés ott, ahol annak a helye: a betűkön keresztül. A szellemi harc nemcsak természetes, hanem az egyetlen méltó eszköz egy nép érdekében. Aki azonban előtérbe áll és felveszi a harcot, az jól vigyázzon, mert a kisiklásra itten nincsen mentő körülmény. Az Universul kolozsvári tudósítója nem vigyázott jól. Sőt egyáltalában nem vigyázott. Egy fényképet kapott, vagy szerzett valahonnét, amely három akasztott embert ábrázolt. Én a képet abban a formájában, ahogy ő tette közzé, vagy terjesztette, nem láttam. De láttam abban a formájában, ahogyan azt a tett színhelyén annak idején felvették. Ezen három ember lóg, lehajtott fejel és összekötözött kézzel. Csak gondolom, hogy összekötözött kézzel, mert látszani inkább úgy látszik, mintha összekulcsolták volna és úgy könyörögnének, hogy valaki vegye le őket. Kétségbeejtő és lázító megörökíteni egy ilyen könyörgést. De nem kevésbé lázító az sem, hogy a kivégzést vezető altiszt és néhány katona ott áll a képen: oldalt, közből és hátul. S felettük a három akasztott ember, mintha elindultak volna mennybe menni. A katonák azonban nem csodálkoznak ezen: ők csak állnak a „kötelességteljesítés” állati darabosságával, osztrák–magyar egyenruhában, megsüketült és megnémult lélekkel. A haza nevében! A király nevében! A háború nevében! Bent valahol, ahol titkos sugarak útján érintkezem az igazsággal és az örök emberi szellemmel, felborzolódom és undorral megrázom magamat. Istenem, mivé teszik „magasabb érdekek” az embert! Én, ha valahol, titkon és egyedül rábukkantam volna erre a képre, szégyenlősen és sietve a tűzbe vetettem volna, nehogy megláthassák hívő emberek és tiszta szívű gyermekek. Én a tűzbe vetettem volna. De milyen különbözők vagyunk: más lefényképezte, más újságba tette, más terjesztette, más uszító célzattal felhasználta. Felhasználta, s pedig nem is köznapi ember, mert akinek megadatott, hogy tollal harcoljon népe igazságáért, az nem lehet köznapi ember. Az én hitem szerint legalább nem. Minden szánalommal sajnálom ezt a román újságírót: sajnálom a román nép nevében, amelyet szenvedésén keresztül, balladáin és dalain keresztül és jó szívén keresztül szeretek; és sajnálom az emberiesség nevében, amit neki is éppen úgy kötelessége lett volna szolgálni, mint nekem. Mi történhetett véle? Milyen sötét erők kényszeríthették arra, hogy ezt a képet felhasználva, szítsa a gyűlöletet az erdélyi magyarság ellen, amellyel mégiscsak együtt kell élnie, ha itt akar Erdélyben élni! Hát lehet az íróasztal mellett ülve, a csendben és a gondolkozásra alkalmas helyen és tollal a kézben ülve ennyire elvakulni? S nem gondolni arra, hogy: hiába mondom, hogy íme románokat akasztanak fel a magyarok 1914-ben a kolozsvári fellegvárban, hiába mondom, mert azok, amilyen szemtelenek, még kiderítik, hogy nem igaz. És tényleg kiderítették! Nem itt, a fellegvárban történt, hanem Máramarosban, egy Toronya nevű faluban. És nem románokat akasztottak ott fel, hanem ruthéneket. Ezer szerencsékre nekünk magyaroknak! Mert történhetett volna a fellegvárban is. És románokkal. Csak a véletlen isteni műve ez, a mi javunkra, mert az a szellem, amely Toronyán ruthéneket, Németországban franciákat és Lengyelországban oroszokat akasztott fel, vagy pedig lőtt agyon, ugyanazt megcselekedhette volna a fellegvárban is a románokkal. Mint ahogy a 916-os román betörés alkalmával megcselekedték a románok a Székelyföldön. És nem egyszer és nem egy helyen! Az én falumban is agyonlőttek egy legényt, miután megásatták véle a saját sírgödrét. Pedig nem is kémkedett, csak áthúzott helytelenségből egy vékony drótot az országúton. Legyünk csak őszinték! És ne toljuk egymásra a bűnöket, amelyek olyan embertelenek, hogy a szégyen elönti az arcunkat. Hanem süssük le a szemünket és igyekezzünk mindnyájan elfelejteni azt a sok ocsmányságot, amit hajdan részeg állapotunkban csináltunk: románok és magyarok egyaránt. Aki nem ezt csinálja, az lappangó szörnyeteg. Ez az egyik, amit mondani akartam. A másik pedig az erdélyi magyar sajtónak szól s a toll harcosainak, akik minden dicséretet megérdemlő munkával teljes fényt derítettek erre a szomorú ügyre. De kérdem tőlük: hol maradt az utolsó szó? A nagy és bátor emberi szó, amely a legfontosabb az egész ügyben. Már a tizenötödik esztendőt töltjük ebben a sorsban: gazdaságilag összetörve, nyelvünknek és építő szándékainknak sokszor megbántása mellett és az igazságainknak gyakran tisztelete nélkül. Magyar küzdelmekkel, de még néha emberi hittel. Ebben a sorsban, amit nem kis mértékben a Toronyán garázdálkodó szellemnek köszönhetünk s amely megtaníthatott volna már minket a felderítő munkán kívül más egyébre is. Mégpedig a szenvedő és hívő ember szavára, amellyel megtagadja és elítéli a múltból felbukkant akasztást. Elsősorban a miénket. Aztán a másét. Mert akit gazdaságilag és számban a második helyre dobott a történelem, annak szellemben és erkölcsileg az első sorban kell állnia, ha élni akar.
A hivatkozás helye Jegyzet
Felbukkant akasztás. Brassói Lapok 1933. jan. 20. 16. sz. 4. |