Erdélyi szemmel*Nemrégen egy könyve jelent meg Makkai Sándornak ezen a címen. Most nem a könyvről akarok írni, hanem arról az egyórás beszélgetésről, ami Vajda Sándor között és énköztem folyt le néhány nappal ezelőtt. Vajda most is miniszterelnöke Romániának, csakhogy pihenőt tart. Ez alatt az idő alatt Maniu kormányozza az ügyeket, de sűrűn vannak együtt. Aztán Maniu megy pihenőt tartani, és az ügyeket Vajda fogja megint kormányozni. De hát ez politika. Én most többről akarok írni. Mert a mi itt való életünkre nézve nem jelenthet-e többet Vajdának az a barátságos gesztusa, hogy magához kéret egy erdélyi magyar írót és a legnagyobb vendégszeretettel látja magánál egy óra hosszat? Két dolgot kell megemlítenem, amelyek megelőzték, illetőleg megérlelték ezt a találkozást. Az egyik az, hogy 1929-ben a bukaresti sajtóosztályon kitiltották egy novelláskönyvemet, melyet az Athenaeum adott ki. A kitiltás egy novella miatt történt, melyben román csendőr is szerepel, sőt a székelyek között meghal. Vajda belügyminiszter volt akkor, a könyvet elolvasta és a kitiltás alól feloldotta. A könyv, illetőleg a novella művészi értéke miatt. S a másik az, hogy mostani új regényemet elküldöttem neki. Ez a regény egy székely legényecske életét írja le, jobban mondva az életéből egy esztendőt, amit a Hargitán töltött. Sok mindenki megfordul ez alatt az idő alatt a hős tanyája körül: így többek között egy Fuszulán nevű ember, aki csal, s egy Surgyélán nevű csendőr, aki a hőst mindenből kiforgatja. Tehát két román, a rosszából. Vajda a könyvet elolvasta, és felháborodás helyett magához kéretett. Ott négyszemközt sem kifogásolta azt, hogy én ilyen románokat szerepeltetek a regényben, csupán azt jegyezte meg, hogy attól kezdve, amikor ezek a mellékfigurák a könyvben megjelennek, a regény már nem olyan sikerült, mert a főhős jellemvonala megzavarodik. Tehát itt is a művészi szempont! Az antirevizionista tüntetések mellett ez is elgondolkodtató dolog. Honnan eredhet vajon az a lelkierő, hogy a nemzeti érzékenység háttérben maradjon vagy művészi szempontok mögé bújjon akkor, amikor alkalmat érezhetne arra, hogy felbuzduljon és igazságtalan túlzásokba fusson? Talán mégsem a művészi megnyilatkozás ereje és szépsége fegyverezte le Vajdát, hiszen politikusról van szó. Hát akkor mi? Én azt hiszem, hogy az értelem, amely okosan áll az életösztön szolgálatában. Vajda tudja és számot vetett azzal, hogy nekünk itt magyaroknak és románoknak együtt kell élni. Együtt kell. Így is együtt kell, s ha jönne bármilyen változás, úgyis együtt kell. Mert hiába beszél a magyar irredenta és a román vasgárdista, hiába beszél a dühös nemzeti agitátor: az mind csak a mi bőrünkre megy, akik mégis munkában és békességben szeretnénk itt Erdélyben élni, nemcsak magyarul és nemcsak románul, hanem emberül is. Eddig elég sok szükség volt reánk a háborúban, s állottuk is a sarat becsülettel. Most már azt hisszük, hogy a békének van szüksége reánk: legyünk tehát vitézek itt is. Ezt gondolhatja Vajda. És ezt gondolom én is. Már pedig mi eléggé hazafiak vagyunk mind a ketten.
A hivatkozás helye Jegyzet
Erdélyi szemmel. Magyar Hírlap 1933. jan. 13. Újraközölve: Aranyos tekergők (116–118.) |