Itthon*Néhány hétig künn voltam az országból s csak tegnap jöttem haza. Általában nem valami népes a vonat. A határig egyedül uralkodtam egy harmadosztályú fülkében. Ágyat hevenyésztem s mivel katonakoromban megtanultam volt még állva is aludni, tűrhetően szenderegtem. Szolnokon túl egy magas férfi jött be. Bokáig érő bundája volt, s félálomban óriásnak tetszett. A székely mesékből azonban hozzá vagyok szokva az óriásokhoz s nagyobb zökkenő nélkül tovább szenderegtem. Egy idő múlva csendesen hátrahúzta valaki az ajtót s mintha egy fiatal nő dugta volna be a fejét. – Kérek egy cigarettát! – hallottam nagyon messziről. A férfi adott és meg is gyújtotta neki. Aztán bekerült egészen a nő és az ajtót kellőképpen betették. A fülkében csak az enyhepiros körte égett, s annak a világánál ellenállhatatlanul suttogni kezdtek. Jobban szerettem volna egészen aludni, mint félig odafigyelni, de sokszor van úgy, hogy az ember nem azt teszi, amit jobban szeretne. – Hova utazol? – kérdezte a férfi. – Debrecenbe. – Nem jössz velem Berettyóújfaluba? A lány galambosan nevetett, majd így szólt: – Adna nekem az édesanyám… A férfi meg volt elégedve a felelettel s a félhomályban mintha simogatta volna. Aztán mindjobban belébátorodtak és kuncogtak. Furcsán éreztem magamat. Szerettem volna elvarázsolódni onnét, de nem lehetett. S az is bántott, hogy ennyire semmibe vesznek engem. Gyökeres változást határoztam el s a fal felé fordultam. Száműztem őket. El is szenderedtem újból s csak arra riadtam fel, amikor kiáltott a kalauz: – Berettyóújfalu! Úgy felugrottam, mintha nekem kellett volna kiszállni. Azonban mindjárt megnyugodtam, mert az ablakon keresztül láttam, hogy a férfi és a nő karonfogva mennek a kis állomás lámpái alatt: meghitten és boldogan, mint menyasszony és vőlegény. S utánuk egy hordár. Kedves és félrevezető európai kép volt. Elbúcsúztam tőlük s átjöttem a határon. Váradon egy térdnadrágos fiatalember szállott fel a fülkébe. Szerénynek és értelmesnek látszott. Ekkor már én is ültem, mert a kora reggelben gyönyörűek voltak a fák hógyöngyös ágaikkal. Gyermekes áhítattal néztem őket és szerettem volna megmutatni a kedvesemnek. S amikor éppen legjobban szerettem volna megmutatni, egy fekete arcú jött be, s az ajtó melletti sarokba leült. Nem tekintett minket nagyon idegennek, mert barátságosan érdeklődött hovavalóságunkról és utazásunk célja felől. Így derült ki, hogy a térdnadrágos fiatalember Kolozsvárra utazik, mivel ott egy házat örökölt. Pénze jelenleg is lehetett, mert úgy beszélt. Kisvártatva a feketearcú eltűnt, aztán újra visszajött. S rá nemsokára két újabb férfi érkezett: egy csizmás és egy szatócs-féle. Alig helyezkedtek el azonban, bejött egy fekete bajuszos is. Ennek nagyon elszánt és gyűrött volt az ábrázata. A padon a középre ült, a nagykabátját szépen összefogva és titokzatos örömhírrel így szólt: – Valami nagyszerűt fogok bemutatni az uraknak. – Tán nem akar itt nekünk felolvasni? – kérdezte a csizmás. – Nem kérem, hanem tőlem nyerni lehet – mondta a kártyás, majd megmutatta, hogy az egyik kártyán piros háromszög van, a másik kettőn pedig fekete. Előjáték gyanánt kirakta azokat a kabátjára, majd összekeverte és megint kirakta. A pettyekkel természetesen lefelé, de mégis úgy, hogy mi jól láthassuk, hogy melyik a piros és melyikek a feketék. Aztán kivett ötszáz lejt a zsebéből és így szólt: – Ennyit nyerhet tőlem, aki eltalálja, melyik a piros. Éreztem, hogy megmozdul bennem a vér, mert nagyon jól láttam, hogy középre tette a pirosat. Tízezer lejt is rá mertem volna tenni, de öt pengőm volt összesen. Végtelen elkeseredés szikrázott fel bennem, mert hét megjelent könyvemmel nem kerestem tíz esztendő alatt annyit, amennyit most kereshettem volna, mert a kártyásnak rengeteg pénze volt. A többi utasok is izgulva néztek össze, de egyelőre nem mert tenni senki. Erre a kártyás megint kevert és új felhívást intézett hozzánk. Most is tudtam, hogy jobbszélről van a piros és átkot szórtam vagyontalanságomra. A csizmásnak azonban volt pénze: nagy elszánással kitette az ötszáz lejt és felemelte a középsőt. Fejbe szerettem volna ütni, mert láthatta volna a marha, hogy a jobbszélen van a piros. A bankos béhúzta az ötszáz lejt és megint kevert. A piros középre került: olyan tisztán láttam mint a vészféket a fejem felett. A csizmás vissza akarta nyerni a pénzét és lej hiányában száz cseh koronát tett ki, aztán felemelte a jobbszélsőt. Indulatosan fordultam el, mert ilyen vakot még életemben nem láttam. A bankos megint kevert, de most ezer lejben állapította meg a kasszát. A csizmás nekiugrott kétszáz cseh koronával s azt is elvesztette. Most már mind gyűlölettel néztük megátalkodott vakságát, de izgultunk is szegény miatt. S nemhiába, mert a következő keverésnél csakugyan visszanyert kétszáz cseh koronát. A nyerés láza most új hullámot vert bennünk. A szatócs is kivett ötszáz lejt, de a bankos csak ezerben akart játszani. Fájdalommal kellett néznie, hogy a csizmás elvitte az ezer lejt. Most már feszítette az egész fülkét a meggazdagodás vágya. A szatócs felszólított minket, hogy tegyünk az övé mellé ötszáz lejt, mert biztos a nyerés. A biztos nyerésre én is megesküdtem volna, de nem tehettem semmit, mert nem volt pénzem. Ránéztem a házöröklő fiatalemberre. De az egyet sem mozdult. Kevés embert csodáltam így életemben. – Tegyen rá, hiszen olyan biztos, mint a halál – mondtam neki. – Nem teszek – felelt a házöröklő. Haragudtam rá, mert a csizmás elnyerte az orra elől a pénzt. Most már veszteségben volt a bankos, de azért újra kevert. Most is jól láttam, hogy balszélről van a piros. Az izgalom a tetőfokon volt. A szatócs ismét felszólított, hogy tegyünk az övé mellé ötszáz lejt, mert a nyerés biztos. – Ne mondja, hogy biztos, mert én azt jobban tudom, mint maga! – szóltam rá. – Hát akkor tegyen! – De ha nincs pénzem! Odafordult a házöröklő felé. – Tegyen maga, hiszen biztos! – Én nem teszek – szegezte le ismét a fiatalember. De bezzeg tett a csizmás és nyert is. A következő keverésnél felugrott a szatócs és a bankoshoz így szólt: – Várjon, megyek pénzért s rögtön visszajövök. Azzal elment. A bankos azonban nem várta meg visszatérését, hanem ismét elvesztette a tétet, s akkor káromkodva otthagyott minket. Utána elment a sok pénzzel a csizmás is. Megint csak én maradtam s a házöröklő fiatalember s az a legelső fekete arcú. – Minden pénzét elnyertem volna – szóltam bosszankodva. – Ugyan, kérem! – legyintett a fiatalember. – Hiszen mindig tudtam, hogy hol fekszik a piros?! – Én is. – Hát akkor mért nem tett? – Azért, mert ezek mind társak voltak. – Társak?! – Igen: egy banda az egész. A feketearcú is úgy meglepődött mint én. – Hihetetlen! – szólt elszörnyedve, azzal felállt és kiment. – Ez is hozzájuk tartozik – mondta a házöröklő. – Azért puhatolt ki itt mindent, hogy aztán idecsalja őket. Higgye el nekem! Nem akartam elhinni neki. Egy negyedóra múlva kimentem, hátha megkaphatnám őket. S csakugyan megkaptam: ott ültek egy másik fülkében mind. Mind a négyen, a kártyakeverő, a csizmás, a szatócs és a kémkedő fekete arcú. – Na, kinyílt a szeme? – kérdezte a házöröklő, amikor visszajöttem. – Igen – mondtam és nagyon háborgott a lelkem. Hihetetlenül háborgott, mert azelőtt húsz perccel még szentül hittem, hogy az egész társaságban én látok a legjobban. Borzasztó volt ez a vakság! Ha akkor meglett volna a pénzem, amit tíz esztendő alatt hét könyvemmel megkerestem, öt perc alatt elvesztettem volna… De hál’ istennek, apránkint és szépen múlt el tőlem a pénz. Úgy maradozott el, mint most a vonat ablaka előtt a hógyöngyös fák, amelyeket sohasem tudtam a maguk föld feletti szépségükkel megmutatni kedvesemnek.
A hivatkozás helye Jegyzet
Itthon. Magyar Hírlap. 1933. jan. 8. Újraközölve: Virrasztás (Piros pettyek Romániában címmel, 56–61.) és Aranyos tekergők (148–152.). |