Halhatatlan szivarok*Hősök ők! Mind az öten. Hősök, mert hős küldte őket, és mert hősökhöz illően hulltak el. Pedig szivarok voltak. A három gyásznap után, amely háborgásban és meditációban múlott el, most messze néző szemekkel, bölcsen és illatos szívvel gondolok rájuk itt az írógép előtt. Már régen szeretem a szivarokat. Különben nem is olyan régen: hét esztendeje csupán, de ez alatt az idő alatt mindig. Megcsalni is nagyon ritkán csaltam meg őket egy-egy mihaszna cigarettával. Meghatódva emlékszem arra a napra, amikor megismertük egymást. Én akkor Amerikában voltam, társtalanul és az álmodozás felhőivel az arcomon. Árván, nagyon árván. S akkor, egy hazavágyódó este, angyal jelent meg előttem, és így szólt érthetően: – Próbálj szivarozni! Így ismerkedtem meg az elsővel. Szép barna bőrű szivar volt, vidám övvel a derekán és gyönyörű székely mesékkel az idegeiben. Úgy hívták, hogy Manuel. Gyöngéden a kezembe vettem, elvittem sétálni s ott, ahol senki sem látta, megcsókoltam. Egy kicsit óvatosan, nehogy elriadjon tőlem, s nehogy én a betege legyek aztán ennek a reménytelen szerelemnek. Aztán rágyújtottam és úgy bántam véle, mint egy kis királykisasszonnyal: kecsesen, alig érintve és folyton figyelve, hogy tetszem-e neki? S tovább is mondjam? Igen, hát megszerettük egymást és egymásé lettünk. Nem lovagiatlanság ez, hanem szerelem. Szerelem, amit visszahoztam magammal ide Erdélybe. De többet is ér, mint a dollár. Hűségesebb, érzőbb, szélesebb látókörű. Néha búsul, ha én búsulok, máskor énekel, vagy csintalankodik, esetleg lázong. Lelke van neki. S aki ismer engem egy kicsit jobban, az mindig tudja, hogy szeretem. Tudja, és kedveskedni szokott véle. A legszebb kritikát is akkor kaptam, amikor a Szűzmáriás királyfi megírása után egy skatulya szivarral örvendeztetett meg az egyik barátom. Koszorúban voltak, mint a kedves kicsi falusi lányok vasárnap délután. És mások is cirógattak meg ilyen örömmel többször. Igen, cirógattak. De az ölelés, a meleg és fájdalmas ölelés most történt. Mert most született meg a hős: a kis barna testű leánykák között a főnök. Magdolnának hívják. Úgy hívják és nagyon messze van tőlem: idegen országban, talán fekete gyászországban. Ott van ő is társtalanul és az álmodozás felhőivel az arcán, ahogy én Amerikában voltam. S őneki is, egy hazavágyó este, megjelent az angyal és így szólt érthetően: – Próbálj szivart küldeni édes komádnak! Magdolna szót fogadott az angyalnak, hiszen úgyis jött éppen szent karácsony napja. Elindult gyenge kis termetével és vidáman szivart vásárolt. Finom barna testű szivarokat, ünnepi övvel a derekukon és gyönyörű mesékkel az idegeikben. Szépen elringatta őket s amikor a kicsikék elaludtak, fenyőágat is tett melléjük az ágyba. Szép zöld fenyőágat idegen országból. Talán a reménység virága gyanánt, vagy talán azért, hogy csepp kis botokat vágjanak arról a szivarok, ha felébresztené valaki őket és meg akarná akadályozni a hosszú-hosszú útjukban. Hogy akkor gyalog is eljöjjenek és elérjenek hozzám. Hiába mondták Magdolnának a postán, hogy ne indítsa a kedveseket útnak, mert sok a határ és nem értik a mesét, akik a határoknál állnak. Hiába mondták neki, mert ő nem hagyta magát. Mert a hősök nem hagyják magukat. És a barna testű kis vitézek elindultak. Ajánlva, érték nélkül, kicsi ágyukban, zöld fenyő-takaró alatt. Vonatra tették a nagy vasúti bácsik és elindultak. S jöttek, mint a mesékben: hetedhét országon keresztül, üveghegyek és aranyhegyek alatt alagútban, fehér mezőkön át és királyi városokon át. Jöttek és megérkeztek oda, ahová Magdolna meghagyta nekik. Itt kiszálltak a vonatból, és vidáman elkezdtek futni felém, hogy őket is elvigyem sétálni, és ahol senki sem látja, gyöngéden megcsókoljam. De amint futottak volna éppen a vámháznál által, meglátta őket egy szigorú vasúti bácsi, fülön ragadta és bevitte a vasúti vámházba rögtön. Akkor eljött oda is az angyal és így szólt a vasúti bácsinak: – Engedd el őket, uram! A hivatalban azonban nem ismerik az angyalt. Ott nem hallgatnak senkire, aki szívből született, vagy aki lélekkel burkolja magát körül ilyen hideg téli időben. Ott csak az írást ismerik, amely számokat nevez meg, súlynak dekagrammokat és bélyegköltséget. S amelyet elküldenek, mint jelentést. És minő nagy öröm ez! Dicsértem a postát igaz szívemből, és elmentem a vámhoz. A vám szigorú helyiség. S három részre van osztva. A legnagyobbikban csomagok hevernek szanaszét, mint pihenő alatt a bakák. Hevernek és láthatólag fáznak. A másik helyiség ismét két részre van osztva egy ablakos fallal. Az ablakos falon túl egy fekete arcú hivatalnok ül és két munkás áll az ő szolgálatára. Köszönök neki illedelmesen és mosolygok is, mert vidám vagyok és mindenkit szeretek. Mutatom neki a cédulát és mondom, hogy csomagom van itt, amit az angyal hozott idegen országból. – Biztos, hogy itt van? – kérdi gúnyolódva tőlem és meg sem várja a feleletet, hanem kinyitja a nagy szekrény ajtaját, ott végignézi egy-két pillanat alatt a polcokat, aztán egy kis csomagot vesz ki és az asztalra teszi. Érzem, hogy az, ami az enyém, és dobog a szívem. Az üveges falon keresztül lesem a dolgot, amely nem sok a fekete arcú részére, mert a csomag már kibontva került a szekrényből elő. Gondolom: ó, ez természetes is egy vámnál. De azért tisztelet a hivatalnok úrnak: gyöngéden bánik a csomaggal. Kicsombolygatja a burkolatos papirosból, és kiemeli magát a skatulyát. Aztán óvatosan felnyitja a fedelét, és meglepődve így szól: – Hm, szivar…! Szivar, de csak öt darab, a skatulya fenekén. És a többi? Ó, statisztika! Ó, halálozási arányszám! De ebben az ötben is lehet gyönyörködni: szépek, vidámak és ünnepiek. Szinte a nyakamra ugranak. S talán meg is tették volna, ha a szigorú hivatalnok serényen rájuk nem nyomja a fedelet. Rájuk nyomja, és visszateszi a szekrénybe. – Menjen a főnök úrhoz! – mondja. Elmegyek a főnök úrhoz, és elmondom neki az örömhírt. – A Monopolhoz! – feleli. – Hova? – A Monopolhoz, Bukarestbe! Tessék folyamodni! – Öt szivarért? Hajthatatlan, és a törvény nevében mosolyog. Olyan különös… Eszembe jut Magdolna, az angyal és az Isten. Hárman. Aztán elhúzódom egy csendes helyre, ahol senki sem lát, és gondolkozom. A szívem háborogni szeretne, és a lelkem pálfordulást csinál. De nem hagyom őket, hanem cirógatom és csendesítem. Aztán egy hazai szivarra gyújtok és megszáll az álmodozás. Borzasztó dolgokat látok. És a Monopolt, szegényt! Amint összedőlve fekszik, mint egy szörnyű nagy elefánt, s amint az angyalok vijjogó nagy madarakká változva keringenek felette… És mindenki szivarozva nézi.
A hivatkozás helye Jegyzet
Halhatatlan szivarok. Brassói Lapok 1933. jan. 7. 6. sz. 5. Keltezése: 1933. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (136–140.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (275–279.). |