Béke hazámban^*

Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született. Én is itt Kolozsváron csak megtelepültem, őslakója azonban Udvarhelyszéknek vagyok. El is szoktam oda menegetni, évenként vagy kétévenként: ahogy a körülményeim s legkivált vagyoni állapotom engedi.

Innét a vonat átszállás nélkül Segesvárig viszi az utast, ott azonban meg kell tudakolni, hogy az udvarhelyi vicinális mikor „készül” menni. Felette barátságos vonat ez. A barátság már az indulásnál kezdődik, mert lekésni nem lehet. Még akkor sem, ha elindult volna a vonat, mert egy kis buzgósággal pompásan utol lehet érni.

S bent a kocsikban csak mélyül a nyugalom, s tömöttödik a baráti levegő.

Valóságos békevilág van.

Nincs itt magány, sem szótalan egymást figyelés. Gátlás nélkül pajzánkodnak egymással a székelyek, s ha csak az előbb látták vala is meg egymást, úgy beszélgetnek mégis, mintha nyolc esztendőt töltöttek volna internátusban együtt.

S történni is szokott mindig valami nevezetesebb dolog.

Most legutoljára is, amikor hazamentem, akkor is történt.

Már előre is mosoly fut a számra és vidámság a szemembe, ahogy visszagondolok rája. Látom magamat, ahogy a szép kicsi szász város állomásán felveszem nyugodalmason a csomagot és bandukolok az udvarhelyi vonat felé, amely csak az előbb állott elé. Kiválasztom az egyik harmadosztályú kocsit, s a lépcső alatt megállok, mintha olyanforma csodát várnék, hogy a csomagom is felmegy magától s fel utána én is.

– Jöjjön bátrabban, mert e nem sárkán! – szól le egy székely éppen akkor, s hozzálát, hogy segítségemre legyen.

– Hát mi? – kérdem tőle, ahogy fent vagyok.

– Állomi kávédaráló – feleli.

Béjön velem a teremkocsiba és széjjelnéz.

– Hol szereti jobban? – kérdi.

– Én az ablak mellett.

– Tán nem üsmeri a vidéket?

– Én üsmerem, hiszen gyakran járok erre.

– No, akkor üljön oda, ahova gyakran szokott.

Úgy beszél s úgy viseli a gondot, mintha apám volna, de azért a hangjában van valami akaszkodás. Ez tetszik nekem, mert frissítőleg hat a vérkeringésre. Leülök tehát az ablak mellé, mire ő eltűnik és új utasokat szervez a kocsiba.

Mindenkit odahurcol s leültet.

Vagyunk már vagy tizenketten. Ebből kettő falusi asszony, öt harisnyás székely, kettő iparosféle, egy gyalogos őrmester s mi ketten.

Még van nyolc-kilenc perc az indulásig.

S akkor egy úrforma jön fel a kocsiba. Az arca borotvált, elég értelmes, de igen szomorú. Kicsi bőrtáska van nála. Végigmegy a kupén, de úgy, hogy mindenkit jól megnéz közben. Aztán visszafordul, a középen megáll és így szól:

– Nem fáj valakinek a foga?

Kérdésére barátságtalan csend a felelet, csak a szervező székely szólal meg egy idő múlva:

– Nekem fájt.

Megörvend a táskás, és rácsap:

– Ugye, csak az előbb?

– Csak két esztendővel ezelőtt.

– Hát az nem idő!

– Az nem, jó világban.

– Kihúzták-e? – érdeklődik tovább a táskás.

– Azt-e? Azt nem!

– Hát mért?

– Azért, mert nem hagytam.

Ennek megörvend az uraság, a táskát leteszi a padra és kinyitja. Vattát vesz elé, egy üvegben valami folyadékot, s végül kicsombolygat egy villogó szerszámot is. A szerszámot a bal kezébe veszi, odamegy a székelyhez, és a jobbal kezet fog véle.

– Doktor Halmos, fogorvos vagyok.

– Isten éltesse! – fogadja a székely.

Úgy néznek egymásra, hogy az ember azt hiszi: vagy kacagni fognak mindjárt, vagy sírni fognak mindjárt. De a következő percben Halmos a szerszámot átveszi a jobb kezébe, és a megbűvölés határozott hangján rászól a székelyre:

– Tátsa ki a száját!

A székely megriadva nézi egy pillanatig, de aztán elmosolyodik és kitátja a száját. De a szeme csillogásán látszik, hogy csak viccből, hogy csak azért: lám, mit mer, vagy mit tud mesterkedni véle.

Mindenki arrafelé ágaskodik és úgy figyel.

Nem rest ember azonban Halmos sem, mert a mókás szemek helyett a mesterséget nézi. Nekihajol és alig tekint a szájba, már kiszemelte magának a fogat. Megkopogtatja, és megkérdi sietve:

– Ez?

– Ühüm – mondja dünnyögve a székely.

A csendben egy halk reccsenés történik, s a következő pillanatban már mutatja is Halmos a fogat:

– Tessék!

Két ága van, és úgy ül a fogó szájában, mint egy tömzsi olajág.

– Ugye, nem fájt?

A székely nem szól egy szót sem, még a fejét sem mozdítja.

Csak a többiek kacagnak igaz szívből. Először kacagnak, aztán kopogtatni kezdik a fogaikat. Közben leteszi Halmos a foggal együtt a húzót, egy üvegből vontatóvizet tölt kis alumínium pohárba, és szájba véteti a székellyel. Aztán vattát szakít le, és rácseppent néhányat a kicsi üvegből. Leteszi a rongyra, az ablakot lehúzza, és így szól:

– Köpje ki azt a vizet!

A székely engedelmes.

– Várjon, tegyem rá ezt a vattát! – szól ismét.

Ráteszi, egy kicsit gyönyörködik az engedelmes és szótalan férfiúban, aztán odaadja neki a fogat:

– Tegye el s vigye haza!

Az öreg meg sem nézi jóformán, hanem kiveti az ablakon.

S akkor sem szól egy szót sem.

Halmos ismét csepegtet a vattára, s azzal megtörölgeti a húzót. Nagyon gondosan és egy kicsit felemelve, hogy mindenki lássa.

– Hát még kinek fáj? – kérdi.

Mindenki a szomszédjára néz.

– Hát maga ingyen húz? – kérdi az egyik iparosforma. A hangja mély és erős, valósággal legázolja a csendet. De ő maga is hatalmas fiatal férfi.

– Nem éppen ingyen – mondja Halmos.

– Hát?

– Negyven lejért.

– Akármekkorát?

– Egyre-másra.

– No, jöjjön! – mondja az iparos, azzal széjjelveti a lábát, a fejét felszegi, és a szájat kinyitja. Meg is mutatja, hogy melyiket kéne kihúzni. Halmos megnézi, és így szól:

– Majdnem unikum.

A másik iparos valami goromba megjegyzést tesz, amin a szomszédok kacagnak. Én azonban nem tudom elkapni a szót, mert minden érdeklődésemmel Halmost figyelem. Halmost, aki nekifekszik a fognak és kínlódni kezd.

Egy percig.

Két percig.

Akkor fütty hallatszik, és megindul a vonat.

Halmos még jobban megveti a lábát. Két kézre fogja a húzót, és megfeszülnek az izmai: hátha tüstént kihúzhatná s még le is szökhetnék a vonatról! A rettentő fog azonban nem jön. Az istennek sem jön! Halmos csak küszködik, feszül és nyög, de a fog nem akar jönni.

De annál jobban megy a vonat.

Most már csak azért sem hagyja magát Halmos. Megkapaszkodik istenesen, aztán a homlokán megjelenik a verejték. De akkor felemeli a jobbját az iparos, és valami fontosat jelez.

Halmos abbahagyja és megkérdi:

– Mit akar?

– Nyugodjunk egy kicsit.

Pihenő állapotot vesznek mind a ketten. Nézik egymást, és mi nézzük őket. Haladék nélkül új küzdelemre szeretnők lökni, mert megfertőzött az izgalom. A székely is rendkívül türelmetlen lehet, mert előveszi a negyven lejt, kifizeti Halmosnak, és így szól hozzá:

– No, most próbálja!

A pénz buzdítaná is Halmost, de mielőtt hozzáfogna ismét, megjelenik a kalauz és a jegyeket kéri.

Jegye mindenkinek van, csak Halmosnak nincsen. Hiába szabadkozik, hogy foghúzás közben elindult a vonat, hogy ő népegészségügyet szolgál, hogy a következő állomáson úgyis leszáll: a kalauz könyörtelen, és megírja neki a jegyet, s megírja melléje a büntetésről is a cédulát. Írni azonban könnyű, de pénzt látni Halmostól nehéz. Nagy huzavona indul, s tart a következő állomásig. Itt megfogja Halmost a kalauz, és indítja kifelé.

Át akarja adni a hivatalos közegnek.

Egy-két perc múlva utánuk megyek én is, mert kíváncsi vagyok az ügyre.

Benézek az irodába, de nem látom sehol. Gondolom, az állomási kicsi csendőrségre mentek, s ballagni kezdek a vonat felé vissza. De éppen akkor kacagva jön ki a várószobából egy ember.

– A kalauznak húzzák a fogát! – mondja.

Vidáman továbbviszem a kocsiba a hírt. És mindenki nagyon örvend ennek a megoldásnak, mert a békességet jelenti ezen a földön, ahol a magyar együtt lakik a románnal és a jó fogú szásszal.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Béke hazámban. Pesti Napló 1933. jan. 6. Keltezése: 1933. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (132–136.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (269–274.).