Arckép Vajda Sándorról^*

Rég ismerjük távolról egymást.

Természetesen én régebben őt, mint ő engem. De ennek megvan a magyarázata: ő egy jó békevilággal öregebb, mint én; azonkívül pedig ő politikus, én azonban író.

Amióta annyira felnőttem s annyira elromlottam, hogy a politika, mint társadalmi test- és léleknevelés engem is érdekel, azóta tudom a nevét. Személyesebb kapcsolatba azonban csak 1929-ben kerültünk egymással. Jobban mondva, akkor történt, hogy létezésemről ő is tudomást vett.

Abban az esztendőben egy novelláskönyvemet adta ki a budapesti Athenaeum. Ebben a könyvemben volt egy Erdélyi csillagok című novella, amely így hirtelen érintéssel arról szólt, hogy egy román származású csendőr, már ebben a világban, belészeretett falusi posztján valamelyik székely leányba. A székely legények ezt nem nézték jó szemmel, ami természetes is, mert a leányféle drága portéka annak, aki szereti. Ezek a székelyek pedig szerették. A csendőr és a leány azonban nem sokat törődtek a bonyodalommal, hanem titkon megesküdtek és béhúzódtak a falusi laktanyába, nászéjszakát tartani. A székely legényeket erre elöntötte a faji vonás és a szerelmesekre rágyújtották a házat. Halálra is égtek mind a ketten.

Elég sajnálatos dolog volt, de megtörtént.

Nekem sajnálatos volt, de a bukaresti román sajtófőnökségnek még ennél is több, mert a könyv árusítását betiltotta e miatt a novella miatt, sőt nemcsak betiltotta, hanem ki is tiltotta.

Akadt akkor egy bátor magyar újságíró, aki fogta az én novelláskönyvemet és azt mondta, hogy dedikáljam Vajda Sándor belügyminiszter úrnak, mert ő viszi hozzá. Vajda elolvasta a könyvet, minden este egy novellát, és a végén szabaddá tette a könyvet. Emberséges és nagyon jóleső cselekedetét azzal indokolta meg, hogy ő kitűnően élvezte a novellákat, s azt akarja, hogy élvezzék mások is.

Hogy aztán mások mennyire fogadtak szót neki, azt hálistennek nem tudom.

De itt a fontos a cselekedeten kívül az, hogy attól az időtől kezdve Vajda engemet nem felejtett el. Sőt most a nyár farkán lent járt nála egy pesti újságíró, akinek azt mondotta, hogy figyelemmel kíséri az erdélyi magyar irodalmat, s a kedvenc írói közé tartozom én is, aki nemcsak tehetségesen, hanem a valóságnak megfelelően írok a székelyekről.

Most már természetes volt, hogy a következő könyvemet elküldjem neki, s tisztelő sorokat is írjak belé. Ez kivételes dolog volt, mert nagy uraknak nem szoktam könyvet küldözgetni, mivel félek, hogy megharagszanak reám, vagy esetleg azt hiszik, hogy ki akarom a vagyonukból forgatni.

Ilyen erősen tisztelem én a hagyományt!

De gondoltam, hogy Vajda Sándor, ha nagy úr is, de nem magyar, s így hátha nem fog a mi hagyományaink szellemében cselekedni.

És tényleg nem cselekedett úgy, mert üzent, hogy fáradjak el hozzá.

A napokban elmentem.

Miután megkértem az egyik barátságos háztartási hölgyet, hogy jelentsen bé, rögtön bemehettem. Délután négy óra volt. A kabátomat és a kalapomat szokás szerint az előszobában letettem, aztán egy kellemesen fűtött szobába kerültem, amelyet a családi képek és a román dinasztia néhány tagjának a képe még barátságosabbá tett. Volt a képek között egy nagy szakállú, okos és férfias pap is. Nagy pap lehetett, de én csak Majláthot ismerem.

A szobában nem volt egyelőre senki. Vajdáék valószínűleg még az ebéd utáni asztalnál ültek, családi meghittségben, ami szebb és megbecsülendőbb mindenesetre, mint az aktív miniszterelnökség. Egyedül voltam tehát, s ahogy egyszerűbb házaknál is ilyen esetben tenni szoktam, ilyenkor téli időben, odahúzódtam a nagy cserépkályha mellé. A szomszéd szobában, amely dolgozószoba, s amelynek nyitva volt az ajtaja, nemsokára megszólalt a telefon. Kedvem lett volna felvenni a kagylót és hasznossá tenni magamat a háznál, azonban a másik szobából kijött egy fiatalabb férfi, akit szelíd meghajlással üdvözöltem. Valószínűleg a Vajda Sándor fia volt. Barátságosan fogadta menet közben a köszönésemet és a telefonhoz sietett.

Ebben a percben belépett Vajda Sándor is.

Kétsoros fekete ruha volt rajta, s a kabát nem volt bégombolya. Az ilyen apróság azt jelenti, hogy az ember kinőtt már a házi fegyelem alól. Hacsak lehet, egy idő óta én sem gombolom bé.

Különben jó középtermetű férfi, inkább törzsökös, mint sugár, a járása hajladozó, puha és neki nem fontos. Dús és feketébe hajló bajusza azt célozza, hogy vérben is gazdag ez az ember, s általában a színe is kiváló egészséget hirdet. A szemhéja egy cseppet vastagabb, mint ahogy a politikusoké lenni szokott, s húsosak a kezei is. A szeme nyugodtan csillog a szemüveg megett, mintha nem kívánkozott volna el onnét soha, de néha észre lehet venni, hogy a támadási készség ott áll a küszöbön. Általában megvan az a képessége is, hogy jól néz és sokat lát.

Ahogy így bejött az ajtón, néhányat feléje léptem én is, és megmondtam a nevemet. Ezzel egy időben meg is kérdezte a nevet, amire én igennel feleltem.

– Már régebben szerettem volna önnel személyesen is megismerkedni – mondotta, és hellyel kínált meg a társalkodóasztal mellett. Megköszöntem neki ezt a szíves fogadtatást, valamint azt is, hogy alkalmat adott, s éppen így, a személyes ismeretségre. Rögtön cigarettával kínált meg, még mielőtt leültünk volna. Kivettem a cigarettát, és egyszerre nyúltunk a gyufa után. Mire elővettük, abban a pillanatban megint csengett a telefon. Erre Vajda a gyufát letette az asztalra, engem megint hellyel kínált, maga pedig a telefonhoz ment.

Általában komolyan veszi a telefont, amely ottidőzésem alatt még azután is szólott kétszer. Mindannyiszor rögtön ment Vajda és egy kissé gyorsabban, mint telefon nélkül szokott. Ha egyébből nem, ebből a magatartásából biztosan tudnám, hogy hosszú közéleti pályáján nagyon sok súlyos ügyet intézhetett el telefonon. Én ebben már sokkal szerencsésebb vagyok, mert a telefon azok közé az örömök közé tartozik, amelyeket soha nem tudok komolyan venni. Ha én kényszerülök telefonálni néha, fogalmam sincs arról, hogy ki állhat valahol a másik kagylónál. Ha pedig más telefonál, mindig nevetnem kell azon a naivságon, hogy az illető nem hiszi például a szellemet, de hiszi azt, aki sokkal közönségesebb formában ott áll láthatatlanul a másik kagylónál.

Mindezeket elgondolni volt időm, amíg Vajda telefonált. Sőt rá is gyújtottam a cigarettára, amely Buçuresti volt. Azonban az én gyufámat használtam a meggyújtásnál mégis, mert a kitüntető vendéglátást olyan apró figyelmességekkel is jólesik viszonozni, mint például azzal, hogy a házigazdának egy szál gyufával több legyen akkor, amikor erre nem is számít.

Rágyújtás után leültem a társalkodóasztal mellé, a kis kerevetes díványra. Vajda visszajövet egy székre ült, és cigarettát vett ő maga is elé, amit én előzékenyen neki meggyújtottam. Amikor a második cigarettára gyújtott rá, akkor már átvette az égő gyufát a kezemből. Én ilyent akkor szoktam csinálni, ha valakit többre becsülök abban a percben, mint egy félórával azelőtt. Lehet, hogy a miniszterelnök úrnál azt jelentette, hogy ne segítsenek neki a székelyek olyan dologban, amit ő maga is meg tud csinálni egyedül.

A társalgás rögtön és a legtermészetesebb mederben indult meg. Két ember között, akikben az emberismereti intuíció működik, ez a második döntő perc. Az első a kézfogás perce. Úgy éreztem, hogy mi mind a kettőn zökkenő nélkül, sőt egymás szemében megnőve estünk által. Ez elsősorban az én számomra örvendetes, mert kétségtelen, hogy úgy a kézfogásban, mint a társalgásban sokkal kisebb mester vagyok, mint Vajda.

Mindenekelőtt azt mondotta el, hogy egy újságíró elvitte neki a novelláskönyvemet, melyet ő darabonként elolvasott és szeretett. Megköszönte a neki küldött új könyvet, Ábel a rengetegben címűt. Élvezte is nagyon, kiváltképpen az elejét, azonban, ha megengedem, némi kritikai megjegyzést is tesz: mégpedig azt, hogy a regény a vége felé zavarosabb, s az Ábel alakja mosódottabb, talán azért, mert különböző mellékalakok jönnek, mint a román csendőr, s Fuszulán, a favásárló, akik megzavarják a főhőst. Nem éreztem úgy, mintha a nemzeti érzékenység tétette volna véle ezt a megjegyzést, és azt feleltem, hogy a regény nincs kellőképpen s a megszokott módon befejezve, mert anélkül fejeződik bé, hogy vége lenne. Folytatást kéne írni neki, azonban ehhez egyelőre nincsen kedvem, mert a könyvet csak az olvasók dicsérik, míg az Athenaeum könyvkiadó vállalat például azt mondotta, hogy az ilyen regény nem érdekli az olvasókat. Így kerül az író abba a súlyos dilemmába, hogy nem tudja: a kiadónak higgyen-e, vagy az olvasónak. Én mindenesetre az olvasónak szeretnék hinni, de habozás nélkül a kiadónak hinnék, ha azt mondaná, amit az olvasó.

Amint látszik, egy-egy cseppet félremegyek a tárgytól, de ez a félremenés most nagyon szorosan a lényeghez tartozik, mert így akarom éreztetni azt a különös beszédmódot, amelyben Vajda beszélt velem. Ugyanis minden újra szóba került témánál megtörtént, hogy ő látszólag elkalandozott a beszédtől. Azért látszólag, mert a végén mégis kiderült, hogy így sokkal többet mondott, mintha szorosan a tárgynál maradt volna.

S ez a beszédmód amellett rendkívül szórakoztató is.

Általában ki kell emelnem Vajdának azt a tulajdonságát, hogy mesterien szórakoztatja a vendéget, miközben az íróhoz beszél. Nagy dolog ez, mert férfit férfiúnak szórakoztatni, Jorga-viccek és Gömbös-viccek nélkül, van olyan nehéz, mint gyöngédnek lenni kedvesünkhöz, aki megfeledkezik arról, hogy villát adjon a vacsorához.

A villa azonban tényleg maradjon a szellemi vacsorához, amelyet én egy óra alatt költöttem el Vajdánál, s amelyről a következő cikkben fogok beszámolni.

Nagyon természetesnek vettem, hogy a beszélgetés az irodalommal kezdődött. S azt még természetesebben, hogy éppen az én könyveimmel.

Vajda csak két könyvemet ismeri: az egyik novelláskötet, s ezt az utolsó regényt, Ábel a rengetegben címűt. Két könyv azonban elegendő arra, hogy az ember véleményt mondhasson az íróról. A Vajda véleménye nemcsak érdekes volt, hanem találó is. Már amennyire én magamat ismerem.

Szerinte a novelláim sikerültebbek, mint a regényem. Az indokolásból azt is kitudtam, hogy mit tart ő sikerült irodalmi alkotásnak. Ugyanis az én elbeszéléseim azért sikerültebbek, mert azokban tökéletesen és befejezetten meg tudtam rajzolni a székely figurákat. Mégpedig olyanoknak, amilyenek valóságban. Eléggé reális kritikai szemlélet ez, de mindenesetre helyesebb, mint az a másik fel-felbukkanó híresztelés, hogy olyan székelyek egyáltalában nincsenek, amilyeneket én írok.

Természetesen én is hozzászóltam a Vajda véleményéhez, hiszen azért hívatott engem, hogy társalogjunk. Másrészt pedig ezeknek az írásoknak köszönhettem azt, hogy egyáltalában megismerkedhettem a miniszterelnök úrral. Azt mondottam tehát, hogy neki igaza lehet. Egyben azonban éreztem, hogy némi szerénység azért nem ártana. Mentegetni kezdtem tehát magamat az elbeszélésekkel kapcsolatban, s azt mondottam, hogy azok a regénynél azért sikerültebbek, mert kevesebb munka van velük, másrészt pedig az angyalok is jobban segítenek nekem a gömbölyítésnél, ha novellát írok.

Ami azonban ebben a kritikában mégis a legjobban feltűnt, az volt, hogy Vajda ilyen jól ismeri vagy véli ismerni a székelyeket. Kíváncsi voltam, hogy honnét? S erre kiderült, hogy nemcsak hosszú politikai pályáján látta őket és foglalkozott velük, hanem elemi iskolába az unitáriusokhoz járt, ahol igen sok székely legényke pajtása volt.

S elmond egy érdekes esetet is arra nézve, hogy ő jobban megért engem, mint például a pestiek. Erre szerfelett kíváncsi voltam, mert én effélét a pestiekről eddigelé nem vettem észre. A lehetőség szerint jó barátságban vagyok velük, s nekem sohasem mondták, hogy engem nem értenek. Igaz, hogy ez nem is volt beszéd tárgya soha.

Hát a tanulságos eset az, hogy az elmúlt nyáron lejött ide Romániába egy neves budapesti újságíró, és többek között Vajda Sándorral is kimerítő beszélgetést folytatott. Sok más fontos dolog mellett valahogy szóba került a magyar irodalom is, s azzal kapcsolatban az erdélyi. Vajda azt a meglepő vallomást tette akkor, hogy állandóan figyeli az erdélyi magyar irodalmat, ismeri az újabb írókat is, akik közül pedig Szabó Dezsőt szereti és értékeli nagyra. A pesti újságíró erre megjegyezte, hogy ők nagyon furcsán vannak például velem, mert nem értik az írásaimat. Nem értik az írásaim nyelvét s általában azt, amit irodalom címen csinálni igyekszem.

– Látja – fordult felém Vajda –, én, az erdélyi román, jobban értem önt, mint a budapestiek.

– Ne higgyen nekik, miniszterelnök úr – feleltem neki –, mert csak azért mondják, hogy nem értik, mivel nem olvassák.

Ezzel legjobb tudásom szerint megmentettem a magyar becsületet, s a beszéd tovább folyhatott. S megint a mi javunkra, mert Vajda azt mondotta, hogy az erdélyi írók valósággal nyelvmentő munkát végeznek, nemcsak a más nyelvűekkel szemben, hanem igen gyakran a pestiekkel szemben is. Hamarjában nem tudtam, hogy mire alapítja ezt az állítását, de aztán kiderült. Véleménye szerint ugyanis az a magyar nyelv, amelyen tipikusan pesti magyar írók írnak, nem a leghelyesebb mederben fejlődik. Nem mondja ő, hogy a nyelv régies formáit és szavait mindenáron tartani kell, de az író mégse vegyen át idegen szavakat minden kritika nélkül.

Egy kicsit elszomorodtam a magyar nyelv helytelen fejlődése miatt, de Vajda azzal igyekezett megvigasztalni, hogy sajnos, így van ez a román nyelvvel is. Különösen a fiatalabb román íróknál lehet megfigyelni azt az elítélendő dolgot, hogy minden gondolkodás és aggodalom nélkül vesznek át például a franciából szavakat. S emellett még szerfelett dagályosak is. Erre a dagályosságra mintát olvas fel a zsebéből, egy újságkivágásról. Nem értek jól románul, de azt mégis meg tudom állapítani, hogy a dagályosság tényleg jelen van. Úgy illett volna, hogy erre én is felolvassak valamit a magyar nyelv új betegségeinek példázatára, sajnos azonban, az én zsebemben nyomtatott szöveg nem volt. Szorultságomban éppen jól jött Szabó Dezső, akiről Vajda megkérdezte, hogy hol él és hogy van. Mondtam, hogy Budán él most, s nincs valami jól.

– Hát miért? – kérdezte Vajda.

– Azért – feleltem –, mert Szabó Dezső nemigen szokott jól lenni soha. Olyan ember ő, aki nem tud jól lenni: lázong, összeférhetetlen s minden ehhez hasonló.

– Olyan lehet, mint Jorga – mondotta a miniszterelnök.

– Még olyanabb – feleltem –, természetben is, tehetségben is.

Minden érdekelte Vajdát, ami Szabó Dezsővel volt kapcsolatban. Meglepődve hallotta, hogy nem székely, s azt is meglepődve, hogy Az elsodort faluban a költő nem ő maga az író, hanem Ady Endre.

Megkérdeztem, hogy az új román irodalom Erdélyben hogy áll. Hát nem áll valami jól, s máshonnét is többször a szemére vetik Erdélynek, hogy a háború óta nemigen adott írókat. Vajda ennek a fő okát abban látja, hogy a háborúban éppen a java pusztult el az ifjúságnak, de azért mégis adott nagy írókat Erdély a román nemzetnek, s neveket sorolt fel, régieket és öregeket.

Szabó Dezső után s az erdélyi románok után Wells következett. Egyik könyvét éppen most olvassa Vajda. Lassan, mert szereti megemészteni azt, amit olvas. Ebben a könyvben Wells két típusát állítja fel a társadalomban élő embernek: egyik a paraszt, a másik pedig a kereskedő. A parasztról például azt mondja Wells, hogy az mindenütt egyforma az egész világon. Vajda szerint sok igaza van Wellsnek, de azért nem egészen pápa ő sem, különösen a parasztoknál. Mert túl a külsőségeken, mint például a népviselet, és túl az életformán is, sok jellembeli és lelki különbség van az egyes nemzetek parasztjai között.

S parasztkérdésről lévén szó, megint a fiatal generáció kerül szóba. Azok, akik a marxizmus útján igyekszenek előkészíteni ennek a kérdésnek a megoldását. Megemlíti Vajda, hogy éppen mostanában és méltatlankodva újságolta egy hozzá közelálló valaki, hogy számottevő ifjú román körökben milyen sokat foglalkoznak a marxizmussal, éppen a parasztkérdéssel kapcsolatban. Ő azonban nem türelmetlen ezekkel szemben: majd rájönnek arra, ami haszontalan. Elismeri, hogy Oroszországban sokat vitték előre ezt a kérdést, de semmiféle ideológiát nem lehet vakon és a körülmények mérlegelése nélkül rákényszeríteni a falura, hanem az életet magából az életből kell újjáteremteni.

Mind a ketten észrevettük, hogy itt már a politika kényes mezejére léptünk, ez pedig sejtelmeim szerint igazán nem tartozott az első beszélgetésünk céljai közé. Ezt Vajda is érezhette, mert egyszerre átugrott a fasizmusra, és őszinte csodálkozással jelentette ki, hogy egyáltalában nem tudja felfogni: honnan van Mussolininek minderre pénze. Rengeteg közmunkát csináltat, új arénát építtetett, tavakat és lápokat csapolt le s százezerszámra nyaraltatja a gyermekeket!

– Hát beosztja magának! – feleltem egyszerűen én. – Ő az egyetlen úr, az ő kezében van minden, és beosztja magának.

Egy cseppet elhallgattunk. Én a hazai dolgokra és a hazai beosztásra gondoltam, s arra gondolhatott Vajda is, mert szomorkás bárányfelhők úsztak az arcán.

Aztán felálltam, megköszöntem még egyszer a kitüntető alkalmat és eljöttem. Vajda kikísért az előszobába és úgy búcsúztunk egymástól, mint az erdélyi ember az erdélyitől.

Akkor még eszem ágában sem volt, hogy ezt az egyórás beszélgetést megírjam, de az író nem hagyott nyugtot nekem, és végül is engednem kellett. S bízom abban, hogy Vajda továbbra is megért engem. Megérti azt is, hogy ma az erdélyi magyar író az ő bajlátott népének az előőrse, akinek mindenről jelentést kell tennie.