Kétféle székelyek*Meglepő, de érthető jelenség, hogy ebben a léleknyomó ködben hétről hétre, sőt szinte napról napra új magyar lapok jelentkeznek. A hivatásos könyvkiadók talán egytől egyig csak bizonyos fajtájú könyvek kiadására „specializálták” magukat. Csak a tiszta és bátor irodalomnak dugultak el kétségbeejtően az útjai. A napilapok szűk terjedelme is elsősorban erre az „irodalomra” rúg ki. Új próbálkozások forrnak tehát és új lapok születnek. Mielőtt az olvasó észrevenné ezeket az újszülötteket, az író már túl van rajtuk: lemérte őket és megjósolta nekik a jövendőt. És megállapította, hogy a „tiszta és bátor” irodalom ezekben sem jelentkezik. Az örök dilettantizmus nyugtalankodik legjobban és utána azok a hangos amatőrök, akiknek sem szimatuk nincs az irodalomhoz, sem pénzük a laphoz. Legfeljebb két-három számra. De mégis szerkesztő urak lesznek, s aztán: hátha történik valami csoda! Csoda azonban nem történik: túl ködös ahhoz az idő és túl kevés reá az olvasó pénze. Sőt a türelem, az idő és a hely is túl kevés ahhoz, hogy én ezekkel mind külön-külön foglalkozzam. Van azonban egy szűkebb területem: s ez a székely szellemi élet területe. Ami itt történik, az mind fontos nekem: kétszer is megnézem és háromszor is lemérem, amíg kimondom róla a véleményemet. Az összeomlás óta voltak már megmozdulásai a székely szellem életakaratának, sőt eredményei is voltak. Különösen irodalmi téren. Ezeket az eredményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor egy új szóról, sőt egy új cselekedetről van szó. Itthon, Erdélyben, az örökös vajúdás jegyében lefolyt tizenhárom esztendő alatt szóba került egy új lap terve, amely a székelység új tehetségeit tömörítené maga köré, s amelynek egyetlen célkitűzése az lenne, hogy a látszólag pusztulásra ítélt, de az élet felé most a legheroikusabban feszülő székelység élniakarásának dokumentuma legyen. De színvonalas, erős és modern! Mert különben rosszabb és károsabb a semminél. Volt idő, a 927-29-es esztendők, amikor már-már tető alá jutott a gondolat és egy boldog zökkenéssel tetté válhatott volna. Benedek Elek vezetése alatt ezekben az esztendőkben „székely író csoport” járta be az erdélyi városokat és több magyarországi várost. Székely falvakba is ellátogatott, s a budapesti Zeneakadémián is emlékezetesen tett tanúságot arról, hogy a tiszta magyar irodalom „rohamcsapata” kíván lenni. Már-már közönség, levegő, írók: minden megérett arra, hogy elinduljon az új székely irodalmi lap, amikor – egészen megkapó a ráemlékezés: az ősz vezér, írás közben, kisbaconi posztján lehanyatlott az íróasztal mellől. Mi: az írói csoport árvái, a vállunkon vittük koporsóját az ő háborítatlan országába. És úgy látszik, hogy a koporsóval együtt a pirosló gyümölcsöt is: a székely lapot. Aztán esztendők múltak. Tompa László összeszorított szájjal, népével némán összeforrva járja azóta a székelyudvarhelyi utcákat; Bartalis már ritkán fúr-farag bájos, őstisztaságú verseket; Nyirő csillag módra imbolyog; Kacsó az újságírásban adja ki bátor lelkét és egészséges fiatal vérét, és én? – én is egy kissé keserű és kérdésekkel küszködő vagyok, de majd meglássuk! Így vagyunk tehát idehaza. És ott a szívben, Budapesten? Ott is vannak székelyek. Milyenek ők? Hogy gondolnak ránk? Nem akarják-e megfogni a munka valamelyik végét? Végre erre is jött egy bizonytalan felelet. Nem is egészen értelmes, inkább a szó zamata és a gondolat furcsa útja az, amelyre felfigyeltünk. Tábor verődött össze ott is, „székelymentés” jelszava alatt, s ez a tábor lapot indított. A lapnak Székelység a címe és Márton Ferenc a főszerkesztője. Különös és meglepetésekkel teli fiú volt örökké ez a Márton Ferenc: mondják róla, hogy húsz évvel ezelőtt a legjobb magyar rajzoló volt: szédületes technikával és erővel csinált is jó néhány képet, aztán? Székely sors az övé is: a tető alatt torpanva megállt, sokáig nézte az égtájakat és most tollat vett a kezébe. Elég rosszul tette. Jobban szeretem őt annál, semhogy örömmel látnám egy olyan munkában, amelyet nem neki talált ki az Isten, sőt amellyel rossz írókra rossz példát zúdított. Szeptemberben, a balatoni íróhéten Albrecht főherceg röviden elbeszélgetett velem. Akkor örömmel újságolta, hogy ő is ismer egy székely írót: Péterffi Tamást. – Túlhaladott álláspont – feleltem neki. – Miért? – kérdezte. – Azért, mert a nép már többet jelent, mint amit a Péterffiek tulajdonítanak neki. A főherceg gondolkozni látszott, és így szólt: – Igaz. Ebben a lapban, a Székelységben Péterffi képviseli a színvonalat és az irodalmat. Legalábbis nem bőg a különbség az ő írásai és a többi „székely író” írásai között. Pedig bőgnie kell! Mert csak úgy szabad már „székelyül” és magyarul írni. És még egyet: a hazafiasságnak tizenhárom év alatt Erdélyben új tartalma született. Ez pedig semmi egyéb, mint az, hogy a frázisok helyett nyugodtan hitet adni, a pufogás helyett a munka és a művészet zenéjét és a handabanda helyett a maradandó színvonalat. Mi legalább ezt hisszük itthon. És ha van hit, amely az igazság felé nőhet, akkor talán a mienk az, mert teher alatt nő, mint a pálma.
A hivatkozás helye Jegyzet
Kétféle székelyek. Magyar Hírlap 1932. dec. 4. Újraközölve: Aranyos tekergők (106–109) |