A gyermek az anyja fia*Ha nem mindennapi emberek érdekes ötleteiről olvasok, valamilyen formában akaratlanul is megjelenik előttem az illető. Ebben valószínűleg az írói fantázia a hibás, amely már úgy megszokta az önműködést, mint szamár a húzást. Sőt nemcsak megjelenik előttem a soha nem látott, érdekes figura, hanem egyszerre megszületik élete története is. Természetesen ettől még élhetett egészen másképpen, mint ahogy én gondolom. De találóbban aligha. A jelen esetben egy hölgyről van szó. A hölgytől már csak egy hajszál, hogy francia, de a franciától sincs messze az, hogy delegátusnő. Ott működik a Népszövetség keretein belül, főleg a pacifizmust szolgálja, és nem lehet már, mit mondjak, harmincévesnél fiatalabb, hiszen ápolónő is volt már a világháborúban. Elég érdekes így is. De az ötletével együtt már több az érdekesnél. Előbb azonban hadd mondjam el röviden élete történetét. Született Normandiában, egy Condé nevű kisvárosban. Apja szorgalmas és jómódú iparosember volt. Először két lánya született, s azután egy fia. Ez a mostani delegátusnő a második lány. Az elsőnek nem volt sok kedve az intellektuális pályához, inkább házias természete volt. Még idejében férjhez is ment, elég szerencsésen. A második lány azonban már az iskolában kitűnt nagy szorgalmával és illendő magaviseletével. Kitűnő eredménnyel végezte el a középiskolát, s az egyetemre is beiratkozott, de folytonosan a könyveket bújta ahelyett, hogy vizsgázott volna. Már huszonöt éves volt, amikor egy kacér teremtés a barátságába férkőzött és felhívta a figyelmét a férfiakra. A lány erre egészen elromlott, ahogy a barátnői mondták: űzni kezdte az olcsó örömöket. Egy idő múlva azonban rájött, hogy azokban csak az olcsóságot találta meg, de az igazi örömöket nem. Ekkor valami nagy hivatást szeretett volna felfedezni, hogy mindent jóvá tegyen. Szerencsére ki is tört nemsokára a háború s elment oda ápolónőnek. Azt már hosszú és förtelmes volna elmondani, hogy mit látott és mit tapasztalt a háború folyamán. Elég, ha csak azt említem meg, hogy tapasztalatainak súlya alatt határozta el, hogy egész további életét a pacifizmusnak szenteli. Így lett belőle delegátusnő, kinek még a Népszövetség is jó arra, hogy eszméit hirdethesse. El lehet képzelni akkor a többit. Természetesen a háború elleni agitációt nem úgy képzeli el, hogy csak gyűlésekre járjon az ember és azokon hangot adjon meggyőződésének. Hanem többé-kevésbé át kell alakítani az egész mai társadalmat. Többé – ami a nőket illeti, és kevésbé, ami a férfiakat. Aztán az iskolai szellemet, a nevelést és a családi életet. Mindez nem egészen eredeti, de azért jó, ha sokan és sokszor mondják, mert ha már mindenki mondani fogja, akkor nem messze lesz az idő, amikor csakugyan meg is valósul. Hanem mondott ő valami mást, amit én eleddig még nem hallottam soha. Rendkívül érdekes és új. Pedig nagyon egyszerű, természetesnek is látszik. Mi az hát? Az, hogy a gyermek ne az apja nevét, hanem az anyja nevét örökölje. Ahogy itt megállok és még egyszer elgondolkozom ezen, ismét csak azt kell mondanom, hogy eszmeileg tökéletesen igaza van. Jó és igazságos érzés arra gondolni, hogy az anya adja oda nevét a gyermeknek. Utóvégre ő ebben a kérdésben a nagyobbik s az emberibb tényező. Ő választja ki az apát, ő engedi megfoganni a gyermeket, ő hordozza magában, ő osztja meg a maga falatjait véle, ő mond le hónapokig a szerelmi örömökről miatta, és ő adja neki a szívet. Nagyon méltányos volna! És nekünk nagyon jó! Engemet legalább a gyermeklevéstől többek között visszatart az a gondolat is, hogy az én nevemet kapja tehernek. Nem mehetek abba bele, hogy valaki, akit én előre szeretek, ezt a nevet kapja, amely nekem leginkább gyötrődést és üldöztetést jelent. Temessék el velem a nevet is. Illetőleg égessék el. Csak egy a baj, s az is a nőknél. Az ugyanis, hogy ha valamikor szeretett engemet valaki, el egészen a gyermek édes gondolatáig, akkor az kizárólag az én nevemmel szeretett volna gyermeket. Úgy látszik, hogy végzetesen önfeláldozó az igazi nő. És igazi nő kettő van: az, aki szerelmes, és az, aki anya. A francia delegátusnő egyik sem. Ő már csak a gyermekre gondol.
A hivatkozás helye Jegyzet
A gyermek az anyja fia. Bukaresti Lapok 1932. okt. 31. 89. 9. Újraközölve: Tiszta beszéd (120–122.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (263–265.). Keltezése: 1932. október. A cikk Tiszta beszéd felcímmel jelent meg, de a nevezetes rovat csak egy fél év múlva indult a Brassó Lapokban. |