Kétféle magyar tánc*Falun voltam s elmentem a táncba. A tánc egy útra néző szerencsétlen házban volt. Szerencsétlen, mert a házak társadalmában még napszámos is alig lehetett volna. Különben rokonszenves és jókedvű ház volt: amolyan bohém építmény, aki szívesen dáridózik az ifjúsággal. Magyarok és románok vegyesen táncoltak. Katonát is láttam, nem egyet. Ezeket a nadrágjukról ismertem meg, mert a zubbonyt öregasszonyok tartották a falak mentén. De nem kisebb élvezettel, mint a leányok a zubbonyban valót. A zenekart egy hegedűs és egy klánétás alkotta, de olyan eredménnyel, mintha ők ketten hatan lettek volna. Csárdást roptak folytonosan. Ez jó tánc magyarnak és románnak egyaránt, mert a mozgásnak tág teret enged s közben a fehérnépet is úgy lehet térengetni, ahogy éppen jól esik. A rigmus gyakran rügyeket vetett, rikótottak is egy-egy pirosat. Egy félóra múlva már inkább neveztem erős munkának, mint táncnak. Munkának, amit befűtve, porban, bűzben és izzadságban valami ki nem deríthető hátsó gondolattal végeztek. De mit szaporítsam a szót: olyan volt az egész, mint Móricz Zsigmond. Innét elmenőben meghívást kaptam az úton. Érett és közvetlen nő hívott meg egy másik mulatságba. Jobb világot látott, magányos úriházba. Virágos kerten mentünk keresztül, fiatal éjszakai időben. Bent már javában rúgták a táncot, amikor beléptem. Tiszteletemre abbahagyták rögtön, pedig jobban szerették a táncot, mint az írót. Kértem is őket, hogy folytassák. – Én is jövök, csak levetem a kabátomat! – mondtam. A falu esze volt itt mulatóban: pap, tanító, jegyző, birtokos, postás, ezeknek lányaik és fiaik. Mind szerfelett kedves emberek. Románok is voltak, elismert egyetértésben a magyarokkal, de azért külön húzódtak, amikor az asztaloknál hideg sülteket kellett enni. Idő múltával magam is körülnéztem, hogy kit kérhetnék fel egy táncra. Sok kedves nő volt, de gondoltam, hogy én inkább egy szebbet választok, mert kedvesnek én magam is elég kedves vagyok. Találtam is egy kékruhást. Jó idomú és élvezetes lánynak látszott. Tetszett nekem. Könnyelmű voltam s ezt meg is mondtam neki. Erre megkérdezte a nevemet, amit én nem mondtam meg, pedig ő tudta. Aztán kijelentette, hogy én sem vagyok különb, mint a többi. Buta lány volt, mert még azt sem tudta, hogy az ember mindjárt különb a többinél, ha tetszik neki valaki. Szomorú voltam, de tovább táncoltam. Amikor jobban meg-megfogtam, a szomorúságom engedett valamit. A hézagok alatt a többieket figyeltem: hervadtak és csenevészek voltak, kivált a lányok. Úgy mozogtak, mint egy összezavart keserű élet jelképei, mint jövőtlen figurák, mint egy erő és egészség árvái. De mit szaporítsam a szót: olyan volt az egész, mint Szabó Dezső. Amikor hazafelé eljöttem, a virágoskertben a halállal és az ördöggel találkoztam. – Honnét jönnek maguk? – kérdeztem. – Mi a másik táncból, ahonnét kidobtak – mondták. Aztán szimatolni kezdtek és falánk jókedvvel megindultak bé a házba.
A hivatkozás helye Jegyzet
Kétféle magyar tánc. Magyar Hírlap 1932. okt. 26. Újraközölve: Aranyos tekergők (96–98.) |