Bátor Arany János^*

Valószínűleg mindenféle foglalkozású embernek egyszer eszébe jut, hogy jó-e annak lenni, ami. A pap azt gondolhatja, hogy nem rossz, mert ha egy kicsit ügyel a külsőségekre, nem csapják el élete végéig; az ügynök a kereslet szerint gondolkozik, a gróf a vadászat szerint, a zsidó úgy, ahogy a kereszténynek kéne, az országalkotó elem pedig rendszerint a végrehajtóval ellenkezőleg.

Én író létemre felvetettem már néhányszor ezt a kérdést, s ha a jóslatom nem csal, még felvetem elég sokszor. Talán mindaddig, amíg kedvező feleletet adhatok magamnak. Ez a kedvező felelet azonban mindegyre sebesebben vágtat tovafelé, s talán éppen ezekben a percekben ugrik által a mezsgyén, amely életem és halálom között fekszik.

Mert a pap s a többiek, akiket fent említék, legalább a haláluk után megnyugodhatnak, hacsak volt annyi eszük, hogy életükben valami nevezetes dolgot el nem követtek. Az író ellenben akkor sem nyugodhatik, mert azonkívül, hogy véle és rajta ápolják a művészi csinosságot, a nemzeti és más eszméket, még kenyérkeresetet is juttat sok szorgalmasnak, mintha így akarná pótolni azt, amiben ő életében annyi szükséget szenvedett.

Így például Arany János is mostanában.

Ötven esztendeje, hogy meghalt az öreg szalontai Toldi-csináló, s most széltében-hosszában ünneplik és fejtegetik őt, ami hogy jólesik-e neki, az egyszer s mindenkorra titok.

De az élőnek jót tesz, ha elfogja az Arany-láz, amelynek a hangzása is van olyan szerencsés, hogy a hasznosság illúzióját felkeltse. Én egyfélének megismertem volt Arany Jánost az iskolában, de mostanában annyit hallottam, hogy Arany János ilyen és Arany János olyan, hogy kedvem támadt látni őt a magam feje szerint.

S most, ahogy elgondolkodom a derűs és szelíd magyar költőn: látom, hogy nem is volt ő derűs, hanem csak a teremtő erő nyugalmát iskolásították emígy; és szelídnek is legfeljebb Kinizsi nevezhetné, mint ahogy a bikáról is tán csak az oroszlán mondhatna effélét. De hát a költőt jelzőkkel ütik, s ugyancsak jelzőkkel borogatják. Ezt a váltakozó munkát, nagyon természetesen, még életében elkezdték Aranynál is. Akkor a költészet, úgy látszik, abban a kutyaszorítóban volt benne erősen, amit nemzeti és kozmopolita felírással örökített ránk az érzékeny hagyomány. Arany János így fedezte fel magát Petőfinek:

 

„Mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék. Ki törzsömnek élek, érette, általa.”

 

Ilyenformán tehát nem is lehetett más, mint nemzeti költő. Akkor is voltak, akik ezt az irányzatot szűknek tartották és egyfogatúnak a költő számára. Ezeknek azt felelte Arany, hogy:

 

„Légy, ha bírsz, te »világköltő«. Rázd fel a rest nyugatot; Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal köt hazámhoz tartalék; Puszta elvont ideállal inkább nem is dallanék…”

 

A nemzeti költő azonban, aki negyvennyolcban meg merte írni, hogy „a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve forradalom”, a kiegyezés után, amikor már ott ült az ország homlokán az első nemzeti kormány, ezzel a két sorral udvarolt:

 

„Haynaunál, Bachnál gonoszabb e nemzeti kormány: Ez csak üvölteni hágy: az hivatalt is adott.”

 

Amint látszik, igen jó csevegő volt. Mondhatott azonban bármit, mert a tankönyvek üres lapjait már örvendezve vitték eléje, s ráadásul még le is fogták valósággal, mint az öreg bikát, és feltűzték neki a Szent István-rendet, mondván:

– Ne kapálózzál, János, mert a nemzeti költőnek ezt muszáj…

Ha kozmopolita lett volna, akkor egy becstelen nagy német rendet kapott volna, esetleg egy finom franciát, mint a kedves Kosztolányi.

S aztán meghalt.

Ezzel a halálával rohamosan bényomult az iskolákba, ahol is szelíddé és derűssé változott, mint ahogy mondám. És művésszé. Borzasztó nagy művésszé! Milyen szépen és bántó mellékzöngék nélkül megírta azt a nagy goromba, duhajkodó Toldit, az idillikus Családi kört, a lusta Vén Márkust, Rozgonyiné honfiasszonyt az ő Muczi paripájával (milyen egy kedves állat volt), azt a félős V. Lászlót, akiről igazán nem tudhattuk, hogy Freud miatt rázza a hideg, s hát a Szondi két apródja s A walesi bárdokban az a kedves, szép hangú ötszáz énekes, és a többi, mind olyan kedvesek…

Szinte kár, hogy úgy elmúlt az az idő, s jött egy másik: a miénk, amely már nem kedvez semmi kedvesnek és művészi szépségnek.

Mert csakugyan nem kedvez.

Most bátornak kell az írónak lennie. De a Népszövetség még nem foglalta cikkelybe, hogy mi a bátorság, sem az akadémia nem körmondatozta körül, sem más gyűjtőtelep. S ennek irányában az a helyzet állott elé, hogy kétféleképpen próbálkozik bátorrá lenni az író, ebből a hangosabb és korszerűbb eset az, ha az érdekleső apró pártocskák, vagy kis senkik kukucskáló bátorságait gyakorolja, mint a kamasz az önfertőzést, a másik pedig az, amikor érdek-kalkulációk nélkül a saját véleményét: gondjait és érzéseit fejezi ki, nemcsak eszén, hanem vérén és idegein öntve keresztül a szavait.

Ez emberhez és íróhoz egyaránt méltóbb.

Arany János is ehhez a fajtához tartozott.

Jóllehet nekünk ezt az iskolában nem mondták. Vagy mit is beszélek: nemcsak az iskolában nem mondták, hanem eltitkolták előlünk később is, felnőttebb korunkban.

Csak így eshetett meg, hogy meglepődve néztem fel a jó múltkor, amikor a Nyugatban vita kezdődött arról, hogy Arany János bátor író volt-e, vagy megalkuvó? Móricz Zsigmond az Elveszett alkotmányt emelte ki egyedül, mint a költő egyetlen bátor cselekedetét, s azt is csak fiatal nekibuzdulásában írta, míg ettől kezdve egész pályafutása alatt enyhén szólva nagyon körültekintő volt. Kosztolányi Dezső nem volt ezen a véleményen, s Arany ez egyszer igazán hasznát vette, hogy őt nem Ady Endrének hívták.

Én magam is Kosztolányi véleményén vagyok, de nem azért, hogy így kettőnket együtt cirkuszban mutogassanak, hanem azért, mert bizonyosságot szereztem az Arany János bátorságáról. Terem nincs arra, hogy örömömet bővebben tudjam illusztrálni, s így csak egy versre utalok, mely – azt hiszem – legelőször a Vojnovich-féle gyűjteményben jelent meg, a legutóbbi időkben. Ennek az Arany-versnek a címe az, hogy: János pap országa. János pap valami legendás alak, ki állítólag Kínában sokat nyomorgatta volt egy más néven a pogányokat, különben nem lehetett nagy keresztény, mert országa Eldorádó néven ment át a közmondások szótárába. Hát ez a János pap országa Arany Jánosnál Magyarországot jelenti, s a vers ott kezdődik, amikor a németek felvétették a pogány magyarokkal a kereszténységet. Ezt Arany János így indokolja meg:

 

„Nem bírván az oroszlánnal, (a német) Annak vermet ása, Takarónak a veremre, Mint egyéb gazságra, jó lesz Krisztus szent vallása.”

 

Majd tovább mondja az istentelen:

 

„Lelked üdvösségeért nem, De saját bőrünk javáért Megtérítünk téged.”

 

S ilyenformán folyik a megtérítés:

 

„Lett is aztán dinom-dánom, Keresztyén tivornya, Hirdeté az istenigét Papok bora, bornya. Kocsma lett az istenháza, Melyben ittak-ettek, – S egy-két szentnek a nevét ha Elgagyogták részeg fővel, Mindent megfizettek…”

 

Azt is elbeszéli Arany János, hogy ennek az új hitnek milyen ágazatai voltak. Szerinte megfogalmazva s szerintem sem ellenezve:

 

„Első ága volt a hitnek (Elmondom a nagyját): Hogy minden termék tizedét A papoknak adják.” „Másik ága volt a hitnek, Hogy: ne kapj a kincsen, Mennyországban a gazdagnak Semmi helye nincsen.” „Harmadik volt: országodat Pap kezére bizzad, Ő ráér tanácsot adni, Míg más ember izzad.”

 

Most, ha élne, nagy elégtétele lehetne nagy nemzeti költőnknek, hogy nemcsak Magyarország, hanem a többi országok is János pap országai. Sőt, ha kozmopolita akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy „János pap Európája” és „János pap Amerikája”.

Bizony így megdagadt a nyugati eszme ötven esztendő alatt!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Bátor Arany János. Bukaresti Lapok 1932. okt. 24. 83. sz. 6. Keltezése: 1932. október. Újraközölve: Tiszta beszéd (115–120.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (257–262.). Az esszé a költő halálának félszázados évfordulójára íródott.