Isteni gondviselés*Nemrég egy budapesti újságot vásároltam, amely hetenként egyszer jelenik meg s akkor is hétfőn. Tizenkét oldalas újság volt. És ezen a tizenkét oldalon száznyolcvankilenc ember haláláról tudósított. Ebből a száznyolcvankilencből természetes módon meghalt összesen kettő, a többit pedig vagy agyonütötték vagy szerencsétlenség érte, esetleg méreg és kötél. Az újságot felemeltem a levegőbe és egymagamban így szóltam: – íme a tükör: társadalmi és gazdasági rendünk tükre! Aztán átöltöztem boncolónak és szakszerűbben hozzáláttam a dologhoz. A halálesetek főbb okait a következőkben sikerült csoportosítanom: Szerelmi düh. Megdicsőítő szerelem. A mindennapi foglalkozás bátor űzése. Sport- és szórakozási szenvedély. Anyagi természetű bajok. Ideg-összeroppanás. Templomból kijövet való agyonütés. Leselkedő halál. Gyávaság. Ami a formát illeti, a közlekedési eszközök által vagy azokon történt a legtöbb kampec. Azonban dicsérni a természeti erőket is lehet. A legköltőibb természetesen a szerelem: egy kerékpározó menyasszony például szerelmi vakságában úgy nekiment a kilométerkőnek, hogy nyomban ottmaradt. A vőlegénye pedig rögtön utánament a halálba, de nem a kilométerkövön, hanem kútba ugrással. És mégis utolérte! A mindennapi foglalkozás bátor űzői közül artistanők és bányászok vesztették életüket: amazok a föld felett, ezek a föld alatt. A többiek a földön. Hol van hát biztonságban az ember? Általában külön stílusban dolgoznak a nők és külön stílusban a férfiak. Ezek az utóbbiak még a halál felemelő pillanataiban is gyakran brutálisak, viszont fejlődőben van bennük a kollektív érzék: ketten például ugyanarra a szegre akasztották fel magukat. A nők különcködők és rendkívül leleményesek. Van, aki heresóval mérgezte meg magát. Egyszerű és csodálatos nő volt, hogy engemet megelőzve tudta, hogy mi az a heresó. Rendes és szelíd társadalmunkat mégis az jellemezte a legjobban, aki a templomból kijövet ütötte agyon a másikat. A háború előtti világban, ha jól emlékszem, először szokott volt megtörténni az agyonütés s csak utána a templomba menés. Azt hiszem, hogy a különböző egyházi tanításoknak is ez felel meg a legjobban, de most a racionalizmus az irányadó. S ha már itt vagyok a templomnál, hadd említsem meg azt a két halottat, aki tisztességes ellenzéki magatartással rendesen búcsúzott az élettől. Az egyik egy vallásegyleti öreg hölgy, a másik egy kanonok. Van azonban egy püspök is, aki úgy menekedett meg a haláltól, hogy nem tartózkodott az irodában, amikor ott beomlott a mennyezet. Mindebből úgy látszik, hogy a papi pálya aránylag ma is a legjobb, mert vagy szép öregkorban rendesen hal meg az ember, vagy pedig nem tartózkodik az irodában. Illetőleg működik az isteni gondviselés. Itt így, ott úgy. Mindig valahogy. Itt megállok és küszködöm. Küszködöm, mert az jutott eszembe, hogy milyen különös is lenne, ha az isteni Gondviselés helyett például én választanám ki a száznyolcvankilencet, akinek úgyis meg kell halni. Száznyolcvankilencet a rendszer tetejéből! Borzasztó gondolat. De talán egy új és jobb korszak kezdetét jelentené… De azért mégis… Brr! – Távozz sátán, mert megmérgezlek heresóval!
A hivatkozás helye Jegyzet
Isteni gondviselés. Magyar Hírlap 1932. okt. 19. Újraközölve: Aranyos tekergők (93–95.) |