Progresszió és nemzeti eszme^*

Amikor a magyar kormányzó Gömbös Gyulát kinevezte miniszterelnökké, én egy cikket írtam Gömbösről. Ez az írás egy kissé lírai volt, mégpedig a „progresszió” kárára és a miniszterelnök javára. Ennélfogva haladó szellemű lapban nem jelenhetett meg sem itt, se Magyarországon.

Tíz esztendeje éppen, hogy fogadásból és zöld füllel megírtam az első novellát. Azóta is művelem hellyel-közzel az írás mesterségét, de bármennyire próbálok is visszaemlékezni, ez a Gömbösről szóló cikkem volt az első, amely a „reakció” bűnébe esett.

Ezt higgadt, járatos elme állapította meg.

Én egyelőre csak azt mondhatom, hogy nekem nemcsak az írás, hanem a kimondott szó is lelkiismeretbeli dolog. Vizsgálatot indítottam tehát magam ellen, s azt hiszem, hogy nem lesz érdektelen, ha ennek a vizsgálatnak a drámáját nyilvánosságra hozom. Utóvégre, ha sejtelmem és emberismeretem nem csal, sokan vannak még itt Romániában magyarok, akik velem egyforma bűnbe estek, és áhítoznak arra, hogy meggyónnak a haladás szellemének.

Mindenekelőtt két dolgot akarok leszögezni. Az egyik az, hogy politikai programokat és társadalomformáló cselekedeteket tárgyilagosan megbírálni csak akkor lehetséges, ha ez a bírálat mindent megelőzőleg az adott viszonyokat és a környező légkört mérlegeli. A másik pedig az, hogy minden ilyen programmal és cselekedettel szemben a teljes jóhiszeműség álláspontján vagyok.

Magyarország a háború után egy szerencsétlen forradalmon esett keresztül. Nem is közönségesen volt szerencsétlen ez a forradalom, hanem kétszeresen. Először azért, mert nem gyökerezvén belé a magyar földbe, eredménytelenül bukott meg. Másodszor azért, mert szégyenteljes reakciót vont maga után, amely mindegyre ülepedőbb formában ugyan, de attól fogvást örökké tart. Ebben a reakcióban a haladás szellemével éppen ellenkező irányban haladtak a dolgok, a feudalizmus, az aranyborjasok kasztja és az egyházak hatalmi törekvései a pukkadásig felfújták a szegény kicsi ország testét. A tragédia bekövetkeztétől már erősen félni lehetett.

És akkor jött Gömbös.

Most hagyjuk el azt, hogy ő nem gróf, bár ennek mérhetetlen fontosságot tulajdonítok. Hagyjuk el azt is, hogy személyes ismeretségünk alkalmával a hívő és előre törekvő férfiú benyomását tette rám. Nem akarok semmi lírát, előlegezni sem akarok semmi jót, csupán szárazon leszögezem az ő cselekedetei közül azt, hogy az élni akarás lendületét fecskendezte bele az elernyedt testbe, és hogy a statáriumot, mint a magyar igazságszolgáltatás legnagyobb szereplőjét, megszüntette. A programjából pedig utalok azokra a részekre, amelyekkel a feudalizmust és az aranyborjasok kasztját máris megborzolta, valamint arra a szándékára, hogy az általános titkos választójogot be fogja Magyarországon vezetni.

Elismerem: mindez az általános progresszió szempontjából inkább reflexmozdulatnak tűnik, mint haladásnak, de az általános progresszió nem realitás, az csak levegőben vagy könyvek lapjain aranyló eszmetörekvés mindaddig, amíg van a világon államrendszer, amely elzárkózik attól, hogy a maga keretei között reálissá tegye.

Ilyen államrendszer pedig a világon mindig lesz.

De mindig kevesebb és kevesebb.

Ez a progresszió.

Ebből a szempontból pedig Gömbös Gyula a tizenkét éves magyar reakcióban egy lépés a demokratikusabb rendszereken nyugvó államok felé.

Ez feltétlenül tiszteletreméltó.

Természetesen nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy itt nem állhatok meg, ha az emberi progresszióról beszélek általánosságban. És nem is állok meg, mert szeretem látni a majmot, amely a vízbe ugrik.

Vagyis: itt vagyunk a keresztútnál. Az egyik balra vezet, és az útmutató táblán ez áll:

A kommunizmus felé.

A másik jobbra vezet, és ott ez áll:

A kapitalizmus felé.

Az első útra láttuk letérni Lenint, utána Sztálint, és őutánuk sokmilliós fanatikus tömeget. És kik mennek a másik úton? Azon mind és egymás után: Hoower, MacDonald, Mussolini, Hitler és Gömbös. És őutánuk érdekcsoportok, melyeket úgy hívnak: pártok!

Egy úton mennek valahányan, és mégis prüszkölnek. Egy úton mennek, és közben mérgesen elfordulnak egymástól, mintha egy világ állana közöttük. Pedig nem áll semmi más, csupán egy-egy elnevezés; az egyik azt mondja magáról, hogy demokrata, a másik azt, hogy szociáldemokrata, a harmadik azt, hogy fasiszta, a negyedik azt, hogy fajvédő demokrata, az ötödik azt, hogy nemzeti radikális. Mit jelentenek ezek az elnevezések? Azt, hogy az idegen szavak megett álló vezérek valamennyien azt a gazdasági és társadalmi rendet kívánják tatarozni, amelyet mi, akárhogy csűrjük-csavarjuk is, de kapitalizmusnak ismerünk. A különbség csupán abban van közöttük, hogy az egyik ilyen módon akarja, a másik pedig olyan módon. De ez nem lényegbeli, sőt nem is rendszerbeli különbség, hanem csupán módozati. Az, hogy az egyik a munkásságot, a másik a parasztságot, a harmadik pedig a polgárságot hangsúlyozza: kényszerű körülmény, amelyet az illető állam feltörekvő, termelő vagy uralkodó tömegei szabnak meg.

Szó sincs tehát arról, hogy énelőttem egy szociáldemokrata vezér vagy egy fasiszta vagy egy nemzeti radikális próféta lehetne. Ügyes vagy kevésbé ügyes politikusok ők csupán, akik egy rövidke szezonra eltalálják a hangot. Nekem valójában egyik sem ideálom, sem mint emberi szellem, sem mint társadalmi jelenség. Legfeljebb arról van szó, hogy melyik rokonszenvesebb. A rokonszenv pedig olyan dolog, amelyet nálam a vér szab meg: a közös származás tudata és a temperamentum.

Természetes tehát, hogy én nem Garamit választom a rokonszenvem számára, se nem Friedrichet, se nem Payert, se nem Apponyit, hanem Gömböst. Egyszerűen a vér miatt, ahogy mondottam: mert ő programon innen és programon túl az idegeimhez is szól. Nem úgy hirdeti a nemzeti eszmét, ahogy a háború után Magyarországon szokásban volt, hanem valahogy úgy, mint a menyasszony a szerelmet vagy a költő a szépséget. Lehet, hogy megcsal ő is, mint ahogy megcsalnak a nők és a költők, de egyelőre nem tudok napirendre térni afelett, hogy emberi mivoltom mellett mégis csak a legnagyobb realitás az, hogy magyar vagyok.

Jobban szeretem, ha Gömbös beszél nekem a nemzeti eszméről, mintha például Herczeg Ferenc vagy Willer József beszélne. Pedig ez utóbbiak bizonyára jobban tudják, hogy melyik a jobb nemzeti eszme, mint ahogy Serédy hercegprímás is esetleg jobban tudja az Ószövetséget, mint a máramarosszigeti rabbi, de én mégis a rabbinak hiszek inkább, mert neki az Ószövetség több a tudománynál.

Azt mondhatná valaki, hogy a politika nem a vér, hanem az értelem kérdése. Ez majdnem egészen igaz, de vannak kivételek. Ilyen kivétel az, aki nem politikával keresi a kenyerét és nem tartozik politikai pártba, mint én. És ilyen kivétel még az igazi nagy politikus: mint például Julius Caesar, Napóleon, Lincoln vagy Lenin.

Akik új korszakot jelentettek; vagy aki új világrendet alkotott.

Új világrendet, amit úgy hívnak: kommunizmus. Itt van tehát a dolog lényege.

Ne az legyen az ember, aki a szocialisták és a nemzeti radikálisok közötti különbségről vitázik, hanem az, aki a két világrend között választ.

Bibliai idők vannak: s én nemzeti alapon állva, kiköpöm ezt a régit, mint az áporodott vizet.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Progresszió és nemzeti eszme. Bukaresti Lapok 1932. okt. 17. 77. sz. 5.