Az idő katonái.
Szilágyi András könyve*
Általában nem szívesen írok kritikát. Nem a szerzők haragja miatt, se nem azért, mert a „hivatásos” kritikusok szégyenbe borították ezt a műfajt. Önmagam miatt. Túlságosan lelkiismeretes vagyok, s több időt és erőt emésztek el egy kritikával, mint egy novellával. Azonkívül még a magas bátorság s a mondanivaló és a tiszta művészet iránti igényeket is felütöm magam elé.
Néha mégis megkísért egy-egy könyv, mint az ördög. Jobban mondva, egy-egy író, akinek ördöge van.
A Szilágyi András ördöge egészséges és kamasz. Tetszik nekem. A legőszintébb, a legjobban fejlődött és a leggorombább ördög az újabb magyar irodalomban. Inkább darabos, mint játszó. Vallása nincs, nemzetisége nincs, a lejtől, a pengőtől és a cseh koronától egyformán dühbe gurul.
Annak idején, az Új pásztorban, sok szép dolgot művelt ez az ördög. Különösen a havason való tartózkodása idején. Úgy küzdött a farkasokkal, mint Kinizsi a törökökkel. Jutalmul aztán gyönyörködve végignézhette, hogy az öreg pásztort micsoda jó étvággyal eszik meg a disznók.
Azóta is minden írását figyelemmel kísértem Szilágyinak. Mostani könyvét, mely Az idő katonái militarista címét viseli, kétszer olvastam át, hogy biztos ítéletet írhassak róla. Éppen írásra rendeztem a gondolataimat, amikor egy székely fiú állított be hozzám. Kiéhezett, rongyos kamasz volt. Segítséget kért tőlem, és én segítettem is őt. Elmondta, hogy ezelőtt egy esztendővel még tánciskolába járt Vásárhelyen, de most napok telnek el táplálkozás nélkül. Az idő katonája volt ő is. A Szilágyi hét testvér alakjának nyolcadik testvére, de színesebb és nagyobb röptű, mint a Szilágyi hét testvér alakja. Egy, aki felér héttel, s akit, úgy látszik, nekem kell megírnom.
Az Új pásztor művészetében és mondanivalójában is nagyobb volt Az idő katonáinál. Szilágyinak van egy csodaúszó alakja, Fülöp. S most ha az úszásnál maradok, olyan a két könyv, mintha az elsővel átúszta volna az író a haragos Tiszát, de a másodikkal már csak a Marost úszta volna által. Ez sem kicsi dolog. Sok más széplelkű író beléfulladt volna, minden megszokott formakészség birtokában.
Hét szegény román testvérnek szakadozott története Az idő katonái. Hangjával, ízével és mesélni tudásával engemet a Kyra Kyralinára emlékeztet. Mindenesetre unokaöccse ennek. Tapasztalatlanabb és kevésbé időtálló. Nem olyan mély és nem olyan bölcs. Főleg nem olyan emberi.
A hét testvért szétdúlja a háború. A nagyobbakat katonának viszik, csak Kornél és Fülöp maradnak otthon. Ők gyermekek még, akik hadikenyéren, de felnőtt férfiak nehéz munkájával nőnek fel. Fülöp, hacsak a nagy hó vagy a rászakadt munka vissza nem tartja, az iskolát járja. Egy öreg pap tanítja a sok paszulyevő gyermeket, akiknek némi örömük csak akkor van, ha valaki meghal, mert ilyenkor néhány garas nekik is hull a pap mellett. Máskor kínozza őket a hideg és az örökös étvágy. És elsősorban maga a pap, aki konokul és kegyetlenül veri őket. A gyermekek cukorral kenyerezik le, amit nap nap után és felváltva visznek neki. A pap sokat enyhül, de idővel úgy megszokja a cukrot, mint a parasztoktól járandóságát. De végre is kimerül a gyermeki had minden pénzforrása, és újult erővel dolgozik a bot.
Ez az iskolás rész a könyv legszínesebb és legemberibb része. (Talán csak a Kornél és a Fülöp későbbi molnárkodása mérhető hozzá.) Szépsége és egészséges derűje miatt idéznem kell Fülöpnek az egyszereggyel való hadiállapotát.
„Hosszú, hosszú sorokban állnak fejében az egyszeregy oszlopai, tüzes vasoszlopok, hasonlók csak a kátránygyárban lehetnek. Itt-ott fúj a szél közöttük, és lesepri mind a számsorokat, amiket nádpálcával a fejébe vertek. Alig ágaskodik ki egy-egy szám a romok közül. Nem jut eszébe semmi, csak a szél borzalmas suhogását hallja, amint föl és alá jár az egyszeregy földöntött üres állványai között.”
A Szilágyi egészséges látása tiszta képet fest a tizennyolcas falusi forradalomról és különösen az impériumváltozásról, amikor hazafiak kezdik kormányozni a népet: papok, tanítók, rendőrtisztek és detektívek. A kép igaz és tiszta. A rendszer egy és ugyanaz marad a falura nézve, a görnyedőkre nézve, a hét szegény testvérre nézve.
Beszéljenek, írjanak és mondjanak bármit a széplelkű kritikusok, énelőttem súlyos érdem kimondani a hitet, vallomást tenni valami mellett, amiért csupán a lelkiismeret jutalmaz, és talán a jövő.
Súlyos érdem, amikor művész cselekszi ezt.
Kár, hogy ezt az érdemet itt-ott odadobott, kilógó mondatokkal, néha még egész részekkel is, szereplőkkel szórja tele Szilágyi András. Az a Szilágyi, aki erőnek erejével korszerű akar lenni.
A korszerűség nem pótol művészi fogyatkozásokat. Különösen olyan korszerűség, amely évszámok és egy-két kirívó szociális tünet formátlan odavetésével éleződik ki. Erre az írónak semmi szüksége nincs, aki ezt a kis fejezetet írta:
„Esik a hó a sűrű erdőben.
A favágók kinn vannak régen.
Gyújtják a tüzet, mint a háború előtt.
Sokan hiányoznak közülük.
Elestek, mint a nagy fák.
Sokat megcsonkítottak, sokan orosz fogságban maradtak.
– Tizennégyben még itt voltunk a vágással – mondja Máté, és mutatja a helyet.
Végignéznek a beláthatatlan területen:
– Ezt mind asszonyok vágták!”
Ebben a néhány sorban az egész háború, az egész kor benne van. És mégis kiütköző, művészileg bántó sorokkal zökkenti ki Szilágyi állandóan az embert. A mesével is így van. Történet és mozaikrakás váltogatják egymást.
Jobb lett volna összefüggő elbeszélésekben írni meg ezt a könyvet, mely valójában nem is a hét testvér könyve, hanem csak kettőé: a Kornélé és a Fülöpé.
És legfőképpen egy íróé, aki nemcsak tehetséges, hanem művészileg könnyelmű is néha, mint egy kölyök.
A
hivatkozás helye
Jegyzet
Az idő katonái. Szilágyi András könyve. Erdélyi Helikon 1931. 9. sz. 733–734. Újraközölve: Tiszta beszéd (113–115.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (237–240.).