Rejtélyes játék

Vannak emberek, akiket különös gyönyörűséggel száll meg a halál. Nem kedvetlenül és ízetlen savanyúsággal, mint más közönséges embert. Ilyenkor tobzódik ez a végvári örök Rém, és létezésének értelmével pimaszul tüntet. Az élők oldalán minden ilyen alkalommal fokozottabb mértékben mondja be a csődöt a földi biztonság, s a vér lázadásszerűen tölti bé az élet zugait.

Kettős ünnep az ilyen: a halálnak húsvét, nekünk pedig nagypéntek. A titkok elemi viharával gomolyog ez a két nap: pokoli kegyetlenséggel dúlja végig az emberiség legnagyobb országát, a szívet, aztán megszaggatva kidobja az élet partjára, hogy sírjon és másszék új fények után.

Ez a sorsunk.

És ha kicsiny, szűkös a föld, ahol beleránt minket a halál ebbe az értelemfeletti játékba: akkor a vihar is kegyetlenebb, de a megszaggatott szív is hősiesebben mászik új fények után.

Erdélynél kisebb és szűkösebb föld hova kell!?

Ennek a kicsi és szűkös földnek a halottja Kuncz Aladár.

Hallottuk, láttuk és éreztük őt. Azt hisszük, hogy ismertük is. Ez azonban egyáltalában nem bizonyos, mert a halál napjaiban és a Fekete kolostor olvasása után megtorpanva állottunk meg: a halál is, a könyv is különleges embert jelentett. Különlegesebbet, mint ahogy mi gondoltuk. Örüljön és hivalkodjék bátran jó emberismeretével, aki ezt tagadja. Én azonban úgy találom, hogy ez a férfiú meglepetésszerűen maga fölé ugrott, amikor démonikus erővel a saját sírjára felütötte keresztnek a Fekete kolostort. Ahogy visszagondolok és keresem, nehezen tudom megtalálni az ő életében azt a medencét, ahonnan kizúdulhatott ennek a regénynek mélységes vize. Hiszen fáradt, önmagánál sokkal öregebb ember volt! Felszítható tűz és lázadás nélkül.

Különös, kísérteties dolog történt vele: ugyanakkor, amikor a maga számára meghalt, a mi számunkra tőle nem várt tiszta kibomlással támadott fel. Talán a szellemekkel összejátszva – hiszen mennyire szeretett játékot űzni! –, meglepetésszerűen meg akarta ajándékozni ezt a földet, melyről csak a halál árnyékában tudta eldönteni, hogy végzetesen szeresse. Ide hullt egész sokra tartott nyugati szellemével, ahogy néha a mindent kitanult úr is végső sodortatásban ráborul egy egészséges és tiszta falusi lányra, mondván:

– Műveletlen vagy és csókolni sem tudsz: s én mégis téged szeretlek!…

Tehát a miénk volt, ha nem is egészen közülünk való. Éppen ezért természetes, hogy erdélyi működése alapján és Erdélyben végzett munkája szerint kell felrajzolni az ő végső és nekünkvaló örök arcát. Nem azzal a túlzással, amelybe talán mindenkit, aki őt ismerte, belésodortak a halál első napai, hanem a férfi messze ható becsületességével, amely elnyomja a háborgó szívet és megtisztult értelemmel keresi meg annak a helyét, aki egy eszmei küzdelemben és egy közösségi nagy munka terén különleges helyet érdemel.

Úgy gondolom, hogy az Erdélyben élő írók között én vagyok az egyetlen, aki nemcsak egészen közelről, hanem egészen messziről is láthatta és figyelhette a Kuncz Aladár irodalmi tevékenységeit. A dolog úgy áll ugyanis, hogy én 1923-ban elutaztam Amerikába, s Kuncz pedig éppen ez idő tájban jött vissza ide, Erdélybe. Radikálisnak ismert írói múlt állott már akkor a háta megett. Széles látókörű és franciás ízlésű esztétikus volt, soktudású, nyugatos irodalompolitikus. És Budapestről jött, ami még manapság is valami babonás tekintély- és értéktöbbletet jelent az erdélyiek számára. S mindezeken felül holmi missziós feladat műfelhőit gyúrták alakja köré. Tehát egészen legendás lehetőségei voltak arra nézve, hogy ha nem is egy missziót, de legalább egy nagyon fontos feladatot betöltsön Erdélyben.

Ezt a fontos feladatot nem volt nehéz megtalálnia, mert nem annyira ő kereste a feladatot, mint a feladat őt. Itt állt a csodálatos kibomlás legkezdetén egy új hangú és a csonkaországinál humánusabb célkitűzésű magyar irodalom, friss és sokat ígérő tehetségekkel, a régóta sarokba pofozott erdélyi szellem nyugtalanságával, a felszakadás rendszertelenségével: és egy emberre várt, aki biztos ítélettel lemérje állapotát, intuícióval kihirdesse lehetőségeit és erős lendülettel biztos útjára lökje.

Voltak itt még férfiak, akik hősiesen küzdöttek ennek a feladatnak egyes részeivel, de az az ember, aki az egésznek a betöltésére alkalmasnak mutatkozott: az Kuncz Aladár volt.

Oda is állt habozás nélkül az erdélyi irodalom kormányzó kerekéhez, és ezzel elkezdődött halálig tartó itteni szerepe.

Először az Ellenzéknél szervezett és szerkesztett egy hetenként megjelenő irodalmi mellékletet, mely esztendőkön keresztül frissen, magas színvonalat tartva, és ha kellett, harcosan hordta széjjel a legjobb erdélyi írók írásait. Ennek a mellékletnek virágzó életét én Amerikából néztem végig, és bevallom: sok szerepe volt rám nézve is abban, hogy hitemet és erőimet végérvényesen feltettem egy kockára, melyet „irodalom”-nak neveztek el ott Amerikában, és ennek a mellékletnek szellemi kenyere mellett lettem másodszor és végérvényesen író. Azt tette velem, amit a pusztába kivetődött emberrel tesz egy leány, aki hetenként élelmet és vizet hord neki csodálatos módon, s akibe végül is testestül-lelkestül szerelmes lesz. Nagy dolog volt, amikor a Nyirő–Berde–Sipos-féle történelminovella-pályázatot kiíratta és lefolytatta Kuncz Aladár. Csak az ige s a forrásmunkák távolléte tartotta, hogy én is a kis amerikai városból, ahol bankfiú voltam, be nem ugrottam ebbe a pályázatba. Novellám vázlatát még ma is tartom, s valahányszor a kezembe kerül, Kuncz Aladár jut eszembe, és az, hogy ez a pályázat lökte tulajdonképpen útjára az erdélyi történelmi regények dühöngő korszakát, mely korszakról egyáltalában nincs hízelgő véleményem. Érthető dolog azonban, hogy amikor az írók belékóstoltak a történelmi témákba, s úgy találták, hogy a múlttal veszélytelenül megírhatják a jelent, akkor nekiláttak és addig próbálgatták, amíg végül is kiderült, hogy semmiképpen nem jön ki a huszonegy. Kuncz Aladár félreállva nézte ezt az egész „történelmi korszakot”, s valami különös, ártatlan dévajságot takaró tunyasággal várta, hogy az írók csak tobzódják ki magukat. Aztán amikor már úgyis halálán vergődött ez a történelmi időszak, akkor az Erdélyi Helikonban teret adott arra, hogy kimondják néhányan: elég volt a történelmi regényekből! Két dolgot akarok kiemelni ebből az egészből. Az egyik az, hogy maga Kuncz Aladár miképpen viselte magát ebben az irodalmi lavina-gurításban, illetőleg, hogy vállalta-e a szükséges irányító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem. A második dolog pedig az, hogy kikkel és hogyan végeztette el ezt a feladatot, vagy pedig vak sorsára bízta az egészet?

Mielőtt erre felelnék, megjegyezni kívánom, hogy a válasz az ő egész irodalompolitikai működését, nemcsak taktikailag, hanem lényegileg is, sokkal jobban jellemzi, semhogy egyedül a fent előhozott példára vonatkoznék.

Úgy találom, hogy úgy a történelmi novellapályázat beindításakor, mint más későbbi hasonló ténykedéseinél is, felszínre enged egy lappangó irodalmi akaratot, azt kedves simogatással és barátságos vállveregetéssel útjára engedi, ő maga pedig kényelmesen elhelyezkedve nézi, hogy hadd lássuk, most mi lesz! Nagy, kék szemeiben a játék izgalma fénylik, de érdeklődése csak addig biztos, amíg meg nem unja. A vér és a verejték, az extázis és az önmarcangolás mind hiányzik. Nem nyugtalanító hérosz ő, aki lobog és szenved, hanem ember, aki élvez és megun. De ebben következetes és soha nem kiábrándító. Mert ha az az irodalmi akarat, amit ő nevével jegyzett és útjára indított, egy új tehetséget vet fel, vagy egy kiváló irodalmi alkotást szül: sohasem sepri be érdemei közé, és pódiumnak sem gyúrja maga alá, mint ahogy azt közéletünknek igen sok más „kiválósága” tenni szokta. Igaz, hogy a kérdéses irodalmi akció esetleges csődjéért sem vállal semmiféle felelősséget, de ezt megszokott magatartása után nem is várja senki tőle.

A kérdés másik fele most már az, hogy egy új, általa elindított és feladatokkal terhes irodalmi akcióban kikkel és hogyan végeztette el az irányító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem sokat törődött ezekkel a szerepekkel. Általában semmiféle szerepet nem szívelt, de ha mégis kikerülhetetlenül ügyébe tolakodott néha egy-egy, akkor előszeretettel olyan emberekre osztotta, akik a kérdéses ügyben már megjátszották az ellenkező szerepet is. A „vallani és vállalni” pódiumára például mindnyájunkat kikerülve azt a Berde Máriát állította oda, aki éppen az egyik nyertese volt annak a történelminovella-pályázatnak, amelyet ő tűzetett ki. S ha meg nem hal vala, nagyon valószínű, hogy ezt a „vallani és vállalni” irodalmat éppen velem vágatta volna itt Erdélyben agyon: velem, aki a Czímeresekkel a legtetejébe másztam enne a fának.

A játéknak, a magasabb rendű játéknak a szerepe tehát mindenütt vegigvonul az ő irodalompolitikáján. Néha úgy látszott, hogy egészen szenvedélyévé lett ez és nem is vesz semmi egyebet komolyan.

Ezzel a játékkal azonban komoly dolgok történtek. Mindenekelőtt feltűnő, hogy a marosvécsi Helikon megalakulásától kezdve ez a játék sokat veszített eredeti és sokszor merészen dévaj jellegéből. Nem volt már hazárd és lebilincselő. Diplomácia lett belőle. A szerepek megvetője ez egyszer beleesett abba az idegen hibába, hogy ő maga is szerepet akart játszani. Úgy hitte talán, hogy így könnyebb lesz harminc írót összetartani és a komoly illedelmet második természetükké tenni. Tudta, mert tudnia kellett, hogy az illedelem kevésbé jó cégér egy irodalmi tömörülésnél, mint a rakoncátlanság – és ő mégis az illedelmet választotta, mert diplomata volt, aki diplomatákkal érintkezett. Nagyon kedvesen és szeretetreméltóan akart belőlünk is diplomatákat nevelni, és nem az ő hibája, hogy jó néhányunknál neki ez nem sikerült.

Az ő játékának végső és megdöbbentő átalakulása nem a mi szemünk előtt, nem a szerkesztői asztalnál és nem az irodalompolitikában történt, hanem abban a mélységben, ahonnan a Fekete kolostor és a halál tűntek elő. Rejtélyes és örökre izgató átalakulás volt ez!

Mint ahogy rejtélyes és örökre izgató, amikor az emberi játékból isteni színjáték lesz…